Tiszta jogtan [Reine Rechtslehre, 1934, Bibó István fordításában, 1937] 9639149411

Table of contents :
Bevezetés / Előszó / I. Jog és természet / II. Jog és erkölcs / III. A jog fogalma és a jogtétel / IV. A jogelméleti dualizmus és leküzdése / V. A jogrend és lépcsőzetes felépítése / VI. Az értelmezés / VII. A jogalkotás módszerei / VIII. Jog és állam / IX. Állam és nemzetközi jog / Tárgymutató / Kelsen jogelméleti műveinek válogatott bibliográfiája

Citation preview

HANS KELSEN

TISZTA JOGTAN Bibó István fordításában

REINE RECHTSLEHRE IN DIE

E INLEITUNG RECHTSWISSENSCHAFTLICHE PROBLEMATIK

VON

HANS KELSEN

FRANZ D E U T I C K E . L E I P Z I G U N D WIEN . 1934

HANS KELSEN TISZTA JOGTAN

Az ELTE Bibó István Szakkollégium kiadványa (H-1118 Budapest, Ménesi út 12. Telefon: 669-902)

JOGFILOZÓFIÁK

PHILOSOPHIAE IURIS

szerkeszti

redigit Varga Csaba

A sorozatot gondozza Orbán Viktor és Szájer József

%

Készült az MTA-Soros Alapítvány támogatásával

HANS KELSEN

TISZTA JOGTAN

Bibó István fordításában

•

Budapest 1988

A német eredetivel egybevetette, a kiegészítő szövegeket fordította, mutatót, bibliográfiát készítette, sajtó alá rendezte ERDÉLYI LEONÓRA

A fordítás magyar ellenőrzésében résztvett FAZEKAS JÓZSEF

Szerkesztette, bevezetést írta VARGA CSABA

Felelős kiadó Stumpf István Lektor Karácsony András Zsidai Ágnes

© fordítás Bibó István, Erdélyi Leonóra, Varga Csaba

8918492 MTA Sokszorosító, Budapest. F. v.: dr. Héczey Lászlóné

pt

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés Előszó I. Jog és természet 1. A „tisztaság" 2. Természetes tényállás (aktus) és a hozzáfűződő jelentés . . 3. A társadalmi tény önértelmezése (A társadalmi tény szubjektív és objektív értelme) 4. A norma mint értelmezési séma 5. A norma mint aktus és mint jelentéstartalom 6. A normák érvényessége és érvényességi köre 7. A jogi norma megismerése és a jogszociológia II. Jog és erkölcs 8. Jog és igazságosság 9. A Tiszta Jogtan ideológia ellenes tendenciája

IX XIX

1 1 1 2 3

6 n '

III. A jog fogalma és a jogtétel 10. Természetjog és pozitivizmus 11. A „legyen" mint jogi kategória a) A legyen mint transzcendens eszme b) A legyen mint transzcendentális kategória c) Visszatérés a természetjoghoz és a metafizikához 12. A jog mint kényszernorma 13. A jogsértés fogalma 14. A jog mint társadalmi technika a) A jogrend hatékonysága b) A másodlagos norma c) A jogkövetés motívumai 15. A legyen tagadása 16. A jog normatív értelme 17. Legyen és lét a jogban

JJ J* J~ 1 ^ 12 ^ 14 ^

IV. A jogelméleti dualizmus és leküzdése 18. Az alanyi és tárgyi jog dualizmusának természetjogi eredete 19. Az alanyi jog fogalma 20. A jogalany, avagy a személy fogalma 21. „Alanyi jog" és a Jogalany" fogalmának ideológiai értelme

22

16

18 19 21

22 22 23 24

VI

22. A jogviszony fogalma 23. A jogi kötelesség fogalma 24. Az alanyi jog visszavezetése a tárgyi jogra a) A jogi norma mint jogi kötelesség b) A jogi norma mint jogosultság c) Jogosultság mint a jogalkotásban történő r é s z v é t e l . . . . 25. A személy fogalmának felbontása a) A „fizikai" személy b) A , jogi" személy c) Az egyes ember közvetett vagy közvetlen kötelezettsége és jogosultsága d) Központi beszámítás e) A felelősség korlátozása 0 Az egyén és közösség antinómiájának ideológiai jelentése 26. A Tiszta Jogtan univerzalisztikus jellege

25 25 26 26 27 27 29 29 30

A jogrend és lépcsőzetes felépítése 27. A rend mint normarendszer 28. A jogrend mint normaalkotási összefüggés 29. Az alapnorma jelentése 30. Az egyes állam jogrendjének alapnormája a) Az alapnorma tartalma b)A jogrend érvényessége és hatékonysága (Jog és hatalom) c) Az állami jogrend alapnormája és a nemzetközi jog . . . d) Az egyes jogi norma érvényessége és hatékonysága . . . . 31. A jogrend lépcsőzetes felépítése a) Az alkotmány b) Törvényhozás és a jogforrás fogalma c) Jogszolgáltatás d) Igazságszolgáltatás és közigazgatás e) Jogügylet és végrehajtási aktus 0 A jogalkotás és jogalkalmazás ellentétének viszonylagossága g) A nemzetközi jog helye a lépcsőzetes felépítésben . . . . h) Az eltérő fokú normák közötti konfliktus

35 35 35 37 38 38

VI. Az értelmezés 32. Az értelmezés indoka és tárgya 33. Az alacsonyabb jogi fokozat viszonylagos meghatározatlansága a magasabb jogi fokozathoz való viszonyában . . . 34. Az alacsonyabb fok szándékos meghatározatlansága . . . . 35. Az alacsonyabb fok nem szándékolt meghatározatlansága

50 50

V.

31 31 32 32 33

39 39 40 41 41 42 44 44 45 46 46 47

50 51 52

VII

36. A norma mint a végrehajtás többféle lehetőségét magábanfoglaló keret 52 37. Az ún. értelmezési módszerek 53 38. Az értelmezés mint megismerési vagy akarati aktus 54 39. A jogbiztonság illúziója 55 40. A joghézag problémája 56 41. Az ún. technikai hézagok 57 42. A törvényhozó joghézag-elmélete 58 VII.A jogalkotás módszerei 43. Jogi forma és államforma 44. Közjog és magánjog 45. A közjog és magánjog kettősségének ideológiai jelentése .

60 60 61 62

VIII. Jog és állam 46. Jog és állam hagyományos kettőssége 47. A jog és állam kettősségének ideológiai funkciója 48. Jog és állam azonossága a) Az állam mint jogrend b) Az állam mint jogi beszámítási probléma c) Az állam mint hivatallal megbízott szervek apparátusa d) Államtan mint jogtan e) Az állam hatalma mint a jogrend hatékonysága 0 A legitimitás ideológiájának feloldása

64 64 64 65 65 66 67 69 69 70

IX. Állam és nemzetközi jog 49. A nemzetközi jog lényege a) A nemzetközi jog fokozatai és alapnormája b) A nemzetközi jog mint primitív jogrend c) A nemzetközi jog pusztán közvetve kötelező és jogosító volta 50. A nemzetközi jog és az egyes állam jogának egysége . . . . a) A tárgy egysége mint ismeretelméleti követelmény . . . b) A két rendszer kölcsönös viszonya c) Monista vagy dualista konstrukció d) Az állami jogrend primátusa e) A nemzetközi jog tagadása f) A nemzetközi jog és az állami jog közötti „ellentmondás" feloldása g) A nemzetközi jog primátusa h) Az állam mint a nemzetközi jogközösség szerve i) Tiszta Jogtan és világjogfejlődés

72 72 72 73 73 75 75 76 77 77 79 80 81 83 84

Tárgymutató

87

Kelsen jogelméleti műveinek válogatott bibliográfiája

97

BEVEZETÉS

Saját korában már klasszikus mű, századunk minden bizonnyal legnagyobb s leginkább átütő erejű jogelméleti vállalkozása. Kortársai mindenekelőtt irányzatként kommentálják vagy vitatják. Valóban: a filozófiai gondolkodásban máig gyűrűző hatású, a századfordulótól felvirágzó bécsi iskola leszáimazottja ez, egyben egy másik bécsi iskola, a jogbölcseleti gondolkodást a két világháború közt új utakra terelő bécsi és brünni kezdeményezések alapkőszerű monumentuma. Már és még, Magyarország ekkor — mint sok más egyéb tekintetben is — partner az e produktumot ismételten vizsgáztató kritikai megalapozásban, végiggondolásban. Hiszen jogfilozófia, jogszociológia elméleti fundamentumát itt is keresik; a pusztán ideologikusnak bizonyuló magyarázatok lehántása itt is probléma. Közép-Európáról lévén szó, természetszerűleg kanti nyomdokokon, újkantiánus filozófiai és módszertani kérdésfeltevéseket s válaszokat latolgatva. Bölcseleti inspirációk és intellektuális paradigmák közössége tehát adott — ám akkoriban ebben senki sem egy különös filozófiai tan vagy világkép specifikumait keresi; inkább a legfejlettebbnek, legigényesebbnek érzett filozófiai módszertan által felkínált lehetőségeket kutatja. Fél évszázad elteltével, napjainkra a régi vetélytárs, a nyugati civilizációnak a kontinentálistól eltérő hagyományokat követő jogi berendezkedése, az angol—amerikai jogi kultúra is felfedezi magáénak. Habár bölcselkedési stílusa, elvontsága e kultúrától változatlanul idegen, az iránta megnyilvánuló érdeklődés bensőségessé válása mégis a sajátként felfedezés örömét, sőt felelősségvállalását mutatja. Ez újjászületésben immár nyoma sincs a kaliforniai egyetemen menedéket nyerő emigráns professzor iránt megnyilvánuló figyelemnek. A probléma az ami leköt, és a vizsgálódás javasolt módszere ejt rabul ebben a bár meglehetősen szkeptikus, empirikus konkrétságot előnyben részesítő és pragmatizmusra hajló, elméleti problémák iránt mégis fogékony kultúrában. A mi tájainkon eközben — legalábbis négy évtized uralkodóként megélt irányait emlékezetbe idézve — az ortodoxiák merevsége és nyomorúsága tombol. Az elhatárolódás mosolytalan időszakában, midőn a sztálini törekvéseknek messze elébemenő hatalomcentrikus visinszkiji normativizmus gúnyájában rendezkedik be nálunk a marxizmus, a Tiszta Jogtan ideológiamentes tisztaságigényében csakis az imperializmus cselét, trójai falovát látják. Minden neokantianizmust — hazai együtt- és utángondolóival együtt - egy a teoretizáló ráolvasásokból képzeletben szőtt történelem szemétdombjára hánynak. A Kelsen munkásságába bennefoglaltan, majd önálló művekben is megjelenő marxizmuskritikát ellenoffenzívával verik szét. Később, valamelyest konszolidáltabb időkben egy szemléleti típus megtestesítőjévé avatják, s mint a jogtudományban a szociologikus megközelítéssel szembeszegülő pozitivizmus szélsőséges megnyilvánulását bírál-

X

ják. Mindvégig saját intoleranciájukat és kizárólagosság-igényüket testálva rá, mint az egyetemes jogtudomány egyedül lehetséges univerzalisztikus tanát támadják. A kritika persze így nem is tűzheti célul a megértést; anélkül veti hát el, hogy ezzel jottányit is gyarapodna, azaz hogy a kiütés gyönyörén túl az elméleti meghaladás intellektuális többletével gazdagítaná (s tisztelné meg) önmagát. Persze, emberi dolgokban mindennek a viszonylagossága félelmetes dimenziókat ölthet. Hiszen a nagyobb szigorúságok nézőpontjából tekintve még ez is törődés, gyanúra okot adó liberális kisiklás. Mert olyan régiókban, ahol még az alapkultúra érintése is — túl európainak bizonyulván - elmaradt vagy csupán felületi lehetett, a Tiszta Jogtan szövegszerű tanulmányozása sem szükségeltetik. Elégségesnek bizonyulhatott hát a nevet mint címkét in effigie máglyára vetni, miközben maga a mű — ismeretlen maradván — még annyi tanulsággal sem járhatott, hogy akár csak ösztönzéssel szolgáljon egy leghaladóbbként hirdetett jogtudomány fogalmi tisztázásához, vagy legalábbis a tisztaságeszmény mint pusztán teoretikus követelmény tudatosodásához. Habár a filozófia módszertani megfontolásainak nem sajátja a gyors évülés, a neokantianizmus, mely a Tiszta Jogtan elméleti megalapozásában szerepet játszott, ma már senkit sem bűvöl el. Noha történelmileg kétségkívül ez volt az a tényező, amely szerzőjét a lét és legyen szféráinak következetes elhatárolására és mindenféle módszerszinkretizmus kerülésére ösztökélhette — mindez ma csupán elméleti végeredményében érdekes a ránkhagyományozott műben, mely történetesen pontosan e módszertani belátás terméke. Hiszen tudnunk kell: noha a ,,nem tudják, de teszik" marxi aforizmájának mélyebb igazságát hirdetve Kelsen mindvégig a Sein és Sollen tartományainak minden eddigi marxizmus által éppen marxizmusuk okán kihívó fölénnyel visszautasított — szétválaszthatóságával bajlódott, eközben voltaképp modern formális jogi berendezkedésünkben a jognak épp önmaga felépüléséről s működéséről adott képe félelmetes következetességű teoretikus rekonstrukcióját alkotta meg. Miben is rejlik hát az újdonság, amire Kelsen műve lehet a válasz? A jog ismert fejlődéstörténetének öt évezredéből néhány utóbbi évszázad sajátos fejleményéről: a modern államiság szervezési szükségleteinek megfelelően általa létrehozott modern formális jogról mint egészében új intézményi berendezkedés kialakulásáról van szó. Az európai abszolutizmusokban kifejlődött bürokratikus állam hoz először létre kiterjedt szabályrendszereket, melyek — fokozatosan leválva a jogi minőségnek szervesen a társadalom általános fejlődésébe ágyazódó (pontosabban: a „régi j ó " szokásban gyökerező) hagyományos hordozóiról — eredményül hozzák a jog pozitivitását; azaz a jogot tetszés szerint tételezhető (vagyis csupán meghatározott szerv meghatározott eljárásához kötődő, tartalmában azonban szabadon alakítható) szöveggé teszik. Ilyen módon a jogi tételezés kritériuma a formális érvényesség lesz (azaz a jogi szövegként kibocsátás megfelelő szervtől megfelelő eljárásban eredő volta), annak kritériuma pedig, hogy egy jogi tételezéssel végzett művelet a jog körén belül marad, a formális

XI

törvényesség (vagyis a jogban foglalt elvek szerinti következés a jogi tételezésből). A formalizálás ezért kettős hatással is jár: a jogi tartalmakat a múltba szervesülés kötelékeitől — a mindenkori jogalkotás síkján - felszabadítja, a jogi folyamatokat pedig - jogalkalmazásnak neveztetvén — logikaira emlékeztető mederbe szorítja. Kritériumok, eszmények, szakmai hivatásgyakorlási ideológiák formálódnak hát, melyek ama tömegessé vált intézményrendszert s működést, mely az életviszonyok egyre szélesebb köreit maga alá rendelő modern formális jog sajátja, egy önnön törvényei szerint mozgó, a társadalmi gyakorlatban mindegyre reprodukáló rendszerré avatják. Nos, különféle filozófiai megfontolásokból kiindulva számos irányzat tett kísérletet az utóbbi harmadfél század folyamán arra, hogy e molochhá váltan önnön törvényét élő s egy egész társadalommal megélető képződményt magyarázzák. Habár a jogon belülről és kívülről indító közelítések a pozitivizmus ill. szociologizmus eltérő irányzataiként hamar különváltak, ahhoz, hogy a jognak rendszerbeli felépüléséről és működéséről önmaga által alkotott képet rekonstruálják, egyik sem jutott el. Nem is juthattak el, hiszen még a pozitivista változatok is egy magában megálló, magában elégséges tudományos magyarázat igényével léptek fel, ami óhatatlanul következetlenségekbe hajtotta, egymást kizáró — habár egyaránt realisztikus — megfontolások közötti kompromisszum kereséshez vezetett. Nehéz volna megmondani, történelmi véletlen volt-e vagy a kanti megalapozásból fakadó szükségszerűség, hogy épp a Tiszta Jogtanná szerveződő kelseni gondolatban jött létre a találkozás két feltétlen követelménye az eldologiasult normatív rendszer lényegét kifejező Sollen (vagyis a léttel szembeszegezett legyen) különválasztásának igénye s a módszertani tisztaság egyidejű követelése között — ami már e vállalkozást lehetővé tette. Elméleti kísérlet a Tiszta Jogtan annak összefüggő leírására, vajon a jogrendszer felépülésére s működésére nézve mit is jelentenek a jognak önmagára irányuló tételezései; elméleti kísérlet egyszersmind annak körülhatárolására, vajon milyen szemléleti s fogalmi körben kell mozognia jogon belüli és a jogra irányuló diskurzusainknak, ha gyakorlatilag építeni és működtetni akarjuk a jogot úgy, hogy közben hűek maradunk a jognak önmaga számára szabott kritériumaihoz, eszményeihez, szakmai ideológiájához. Honi soit qui mal y pense — tanít az angol térdszalagrend, s nyilvánvalóan maga ítél maga felett, ki saját kérdésfeltevéseit kívánná máséban viszontlátni, és Kelsen szándékában egyebet keresne, mint társadalmi világunk valamelyik szférájában egy sajátos különösségnek éppen sajátos különösségében komolyan vételét, önnön értéktételezése szerinti megméretését. A modern formális jog meglehetősen kései jelenség a jogfejlődés történetében, ugyanakkor eddig nem ismert hallatlan élességgel mutat rá néhány jegyre, ami a jognak eddig is, mindenkor elemi fogalmi jegye volt. Röviden, a jog társadalmi jellegére gondolok. Arra, hogy társadalmi valóságunk olyan része a jog, mely bármennyire fizikális valóságelemekhez is

•

XII

kapcsolódik, ilyen mivoltában adekvátan vagy kritériumszerűen nem ragadható meg. Számottevő korábbi kezdeményezések nyomán mai rendszerelméleti megközelítések, makroszociológiai felfogások és különféle dialektikai, retorikai és argumentáció-tanok hívják fel a figyelmet arra, hogy az, amit társadalminak nevezünk, leginkább mint kommunikatív folyamat (annak közege és egyidejűleg terméke) magyarázható, mely jelentések cseréjén alapul, és normatív várakozások hivatkozásával maga is pontosan normatív várakozásokat közvetít. Másként kifejezve, a társadalmi folyamatszerűségéről van szó, ugyanakkor a kommunikatív gyakorlat tényeitől való függéséről, mely gyakorlatban — azonos és eltérő szinteken, vonatkozásban és terjedelemben - az egész társadalom résztvesz. (Más megközelítésben ekként kellene fogalmaznom: a társadalmat a fokozódó intézményesedéssel éppen az egyedeknek a kommunikatív gyakorlatban történő részvétele hozza létre.) A gyakorlat tényeitől való függőség magyarázza a meghatározás, az előrelátás lehetőségeit illető bizonytalansági összetevőket, a folyamatszerűség pedig a jelentések cseréjében is a folytonos kiválasztódást, az ilyen vagy olyan irányban megerősítéssé vagy gyengítéssé történő megszakítatlan összegződést, azaz a soha be nem fejezettséget; ezzel egyidejűleg azonban azt is, hogy minden folyvást alakulóban van, vagyis hogy a társadalom minden pillanatában önmagának nem csupán eredménye, de eredője is. Nos, ilyen és hasonló megfontolások figyelembevételével érthetjük meg csupán, miként is emelkedik ki a sajátosan jogi a pusztán fizikális hordozókból. Mert egy jelhalmaz, kapcsolat vagy cselekvés azáltal lesz „érvényes jog", Jogviszony", J o g i aktus", hogy a társadalmi kommunikációban sajátos jelentést ruháznak rá: sajátos diskurzus tárgyává teszik. Miből adódik e jelentés; honnan veszi e diskurzus a kezdetét; mi alkotja határait; és mi mentén szerveződik az a gondolati művelet, amit korábban logikaira emlékeztetőnek neveztünk — ezek végiggondolását, levezetését, rendszerré épülő magyarázását kísérli meg a Tiszta Jogtan. Habára címkézés a Tiszta Jogtant normativistának szokta bélyegezni, nem az, noha a norma szerepét meghatározónak tekinti. Hiszen nem a jog társadalmi jelenségvilágát, gyakorlati létét és életét kívánja a normából kiindulva magyarázni, hanem azt a formális összefüggésrendszert formális összefüggéseiben felvázolni, ami specifikus (azaz formalizált pozíciókban végzett) értelmezések, hivatkozások és vonatkozások folytán specifikus (mert normatív) hálóként a jog nevében a társadalomra, a társadalom életének különféle vonatkozásaira (,,releváns"-nak állítva, és ezért elvontan-formálisan rögzített következményeket rá alkalmazva) rávetíttetik. Nem valóságot ír le hát, hanem fiktív világot: a normákét, mintha a normák puszta létük folytán — azáltal, hogy érvényesként kibocsáttatnak — mozgást indíthatnának el, önmagukban meghatározóvá válhatnának - amint ezt egyébként tételezésük ténye (s gyakran szövegszerű megformálásuk is) bármiféle jóhiszemű rekonstrukció számára egyértelműen előfeltételezi. Mai tudásunk megkívánja, hogy a normákra hagyatkozást némileg

XIII

megihaladjuk. Pontosabban annyiban történik előrelépés, hogy mai ismeretünk már a normát mint önmagában holt objektivációt feloldja a kommunikatív folyamatban. Kimutatja ugyanakkor a normatív folyamatnak önmagát folytonosan megújítóan önszervező jellegét. A hierarchikus levezetés látszata és ideologikus igénye mögött látni engedi a jogi okfejtést megalapozó hivatkozások cirkuláris visszacsatolódását és a gyakorlati jogéletben mint a kölcsönös hivatkozások révén egymásra épülő folyamatban e hivatkozásoknak egymást erősítővé, a hivatkozott jelentéstartalmakat pedig a mindenkori várakozásokhoz alkalmazó összegeződését. Végezetül, a magatartások, gesztusok és nyelvi kommunikációk kavalkádjában azt, amiben a jogit keresi, nem korlátozza formális pozíciókból történő formalizált megnyilatkozásokra, hanem tudatosítja eltérő szintek eltérő — bár egyaránt szükséges — hozzájárulását a jog közös társadalmi vállalkozásában. Egy ilyen felfogás számára, mely már azt dinamizálja, amiben korábbi magyarázatok a mozdulatlan nyugvó alapot keresték, a jog többé nem a norma logikai szinonimája vagy következménye már (mint annak önmagában mozdulatlan, befejezett vonatkozása), hanem a társadalom közös vállalkozása az önmagát valamiképpen szüntelenül újratermelő élő gyakorlat, vagyis (ilyen vagy olyan irányban vagy tekintetben) az inkább vagy kevésbé jogivá sűrűsödés, ill. jogivá válás vagy jogiból kiválás örökös hullámzásában. Mert a praxis mindenkor újjáképzi a jogit, folytonosságát is és megújulását is, miközben újjáképzi a mindezek értékeléséhez és mederbe tereléséhez szükséges mértékeket, kritériumrendszert is. Ám ugyanakkor éppen azért, mert a normativitás nyelvi objektivációk által hordozott, e hullámzás nem parttalan: medrét a jogi okfejtési folyamatokban testet öltő hivatkozási gyakorlat szerkezete, ebben a norma szerepének meghatározóként elismerése s a logikai következés előfeltételezése adja meg. Tűnődhetünk most már: mintha-jelenségek világa-e ez, vagy sem? Milyen világ ez: valóságos, lehetséges, vagy posztuláltan is legfeljebb fiktív? Ám bármiképpen írjuk is le a jog tényeit, nem mellőzhetjük a normatív összefüggéseknek normákból származtatását, mely mindennek egyedülien lehetséges alapja. És azt a kérdést, hogy mindez miképpen adódik abból a berendezkedésből, amit modern formális jognak nevezünk, pontosan Kelsen műve körvonalazza. A Tiszta Jogtan egy önálló tudományos megközelítésből valóban tanná szűkült, hogy a „mi és milyen a jog?" kérdését lehetőség szerint tisztán, vagyis a nem-jogi nézőpontokat a jog saját szempontjaival szemben nem érvényesítve megválaszolhassa. Saját területének teljes mélységében ugyanakkor sikerrel vállalta a — mai tudásunk szerint is — közel teljes válaszadást. Úgy kell vélekednünk hát, hogy az idő előrehaladásával a jogi berendezkedés egészéről (mint társadalmi makrointézményről) gyarapodhat tu-" dásunk, s a filozófiai jellemzés és ontológiai rekonstrukció dolgában is előrehaladhatunk, a sajátszerűen jogi sajátszerűségének a leírásában — vagyis a jogtól magától megszabott paradigmák paradigmatikus tisztázásában, azaz

XIV

a jog össznépi vállalkozásának a vállalkozás saját játékszabályai szerinti gondolati újraépítésében — azonban nélküle nem mozdulhatunk. *

Az eddigiekben csak Kelsenről és művéről volt szó, azt kísérelve meg példázni, hogy olyan jövő, amelyet tartalmasnak álmodunk, csak nem-kiüresített múltból építhető. Ám hogy jött létre találkozás hajdanán az ötvenes évei derekán járó, éppen világhírt közelítő mester s az egyetem padjaiból alig kikerült fiatal tanítvány között? Miként jött létre a fordítás, a fiatal jogbölcsész-gondolkodónak életében addigi talán leghosszabb írásbeli munkája, melynél már a kiválasztás biztonságát is sokat sejtetőnek kell tartanunk, hiszen e fél évszázadon keresztül íróasztalfiókban szunnyadó írás közrebocsátása ma, olyannyira változott feltételeink között is alapvető igény és szakmai szenzáció? Legalább a helyzeteket, időpontokat kíséreljük meg emlékezetbe idézni: Bibó István 1 9 2 9 - 1 9 3 3 között hallgatója a M. Kir. Ferencz JózsefTudományegyetemnek. Érdeklődése mindenekelőtt jogbölcseleti, mely a nemzetközi jog néhány alapkérdése mentén formálódik. Hamarosan az a megtiszteltetés éri, hogy a tudományban legnagyobb hatású mestere, a voltaképpeni művében hazájában s szakmájában szégyenteljesen úgyszólván ma is ismeretlen Horváth Barna professzor szemináriumi segédjévé szegődhetik. A tudomány megvesztegethetetlen komolyanvételéről alakuló felfogása döntően itt formálódik. 1931 nyarán saját költségére két hónapot tölt Bécsben, hogy ottani tudományos nagykönyvtárakban olvasson. Munkájának eredménye „Jog és kényszer", majd ,,A nemzetközi kényszeraktus elmélete Kelsennél" címen szemináriumi dolgozat; „Kényszer, jog, szabadság" címmel egy hosszabb tanulmány, mely 1933-ban egyetemi pályázaton díjat nyer, 1935-ben pedig önálló kiadványként megjelenik; valamint, szemináriumi dolgozatból kinőve, „A szankciók kérdése a nemzetközi jogban" című, 1934-ben megjelenő első önálló írása. Lényegében mind ugyanazt a gondolati problematikát járja ismételten, más és más nézőpontból körül; a legmarkánsabb, megvitatásért kiáltó állásfoglalás mindegyikben a Tiszta Jogtan előtti Kelsen, aki egyúttal nagymértékben megszabja az érvelés módját, kereteit is. Ezután még két éven keresztül, magyar állami ösztöndíj jóvoltából posztgraduális tanulmányokat folytat Bibó. Az 1933/34-es évet Bécsben tölti, ahol a bécsi iskolateremtésben Kelsennek két társa, Adolf Merkl és Alfred Verdross kurzusait látogatja. Szemináriumi dolgozatai a régi kérdésfeltevés nyomán haladnak tovább a „Jogsértés-következmény a nemzetközi jogban" s a „Jogfogalom és a kényszer-elméletek" témakörében. A következő tanév Genfé, ahol a nagyhírű Institut Universitaire des Hautes Etudes Internationales hallgatója.* Meghatározó találkozás eshet *A fiatal Bibó emberi arculatáról általában s külföldi tanulmányútjairól különösen fájdalmasan ke-

XV

itt, hiszen a nemzetközi jogot Paul Guggenheim mellett nem más, mint Kelsen okítja. Az 1934/35-ös tanévről van szó, arról a Kelsenről, akinek Tiszta Jogtana éppen ekkor, 1934-ben látott napvilágot. Kelsen genfi tanfolyamának témája a Bibó-hagyatékban fellelhető prospektus szerint pénteken „1015 — 1115: Théorie générale du droit international (Problémes choisis: L'illicité et sa sanction); Discussions et travaux pratiques" korántsem ismeretlen Bibó számára. Bizonyára nem véletlen hát, ha Bibó első idegennyelvű közleményének („Le dogme du 'bellum justum' et le théorie de l'infaillibilité juridique: Essai critique sur la théorie pure du droit", in Revue Internationale de la Théorie du Droit, 1936) is ez lesz az inspirálója — ennek az alig tizenöt oldalnyi elemzésnek, mely az egyetemi magántanári képesítése végett bemutatott dolgozatairól 1939 végén véleményes jelentést tevő Horváth Barna szerint is Bibó eddigi munkái közt a leginkább kifinomult s egyidejűleg védhető gondolatmenetet nyújtja. 1935. október 1 - 4 . között — szegedi minőségében — részt vesz még az Institut International de Philosophie du Droit et de Sociologie Juridique (melyben Kelsen az alelnökök egyike, s a százötven főnyi tagságból Magyarországot Moór Gyula és Horváth Barna képviseli) Párizsban rendezett második kongresszusán, ahol írásban jelen van Horváth dolgozata, Kelsen előadását ( „ L a m e et le droit") pedig a tagok megvitatják. Kevéssel ezután (lábjegyzet folytatása) vesét tudunk. Ezért ért váratlan örömként, amikor 1987 korai hónapjaiban az Ausztrál Nemzeti Egyetem Társadalomtudományi Kutatóiskolájának meghívott munkatársaként - egyebek közt éppen a kelseni szöveg bibói magyarításán dolgozva - Canberrában egy egyetemi vacsorán véletlenül egy idős úr, J. G. Starker, aktív éveiben a rangos The Australian Law Journal főszerkesztője mellé kerültem. Néhány bemutatkozó mondatváltás után kiderült: ausztráliai születésű, nemzetközi jogásznak készült, Oxford után ezért Genfben folytatta, ahol egyebek közt együtt volt történetesen három magyarral. Nevekre, néhány benyomásra emlékezni vélt. Egyikük, Rostás László, kilógott közülük, tudomása szerint közgazda lett Manchesterben, korán meghalt. Másikukról emlékezete csak annyit őrzött meg, hogy Reitzer nevű zsidó fiú volt, igen okos, a szemináriumokon messze a legtevékenyebb minden magyar közül. (Ezek alátámasztására, nevek azonosítására nem találtam egyértelmű adatot. Legjobb ifjúkori barátairól mondta Bibó, beszélgetésében Huszár Tiborral: „sem Reitzer Béla, sem Erdei Ferenc nem kapott ösztöndíjat, noha szó volt róla." Valóság, 1980. 9. Reitzer Béláról szóló arcképvázlatában pedig Csaplár Ferenc csak annyit tud, hogy „A világháború kitörése Svájcban érte. Azonnal hazatért...", és szól egy bizonyos dr. Rostás Ilonáról, aki a szociológia matematikai statisztikai művelésében segíti Reitzert. Tiszatáj, 1970. 7.) Harmadikukkal, Bibóval úgy került közelebbi kapcsolatba, hogy francia nyelvtudásukat mindketten tökéletesíteni akarván, a kiváló stílusú Maurice Bourquin diplomáciatörténetét vették fel, s előadásaira is, szemináriumaira is együtt jártak. (Az összegyűjtött munkák svájci kiadásának életrajzi kronológiájában Kenedi János úgy tudja, Bibó négy genfi szemináriumi előadása közül három Bourquinnek szólt.) Bibó személyében egy igen udvarias, halk szavú, visszahúzódó, korántsem szereplős alkatú fiatalemberre emlékezett vissza. Szemináriumi teljesítményét visszaidézni egyáltalán nem tudta; sőt emlékezete éppen azt súgta néki, hogy Kelsennél például távolról sem volt feltűnően aktív, vagy teljesítményével kiemelkedő. Ugyanakkor egyfajta ősi tüskeként hordott emlékként mondta el, hogy az egymásközti életben nem volt a legkellemesebb társ, mert a beszélgetések csapongásaira, mások által fevetett problémák végiggondolására nem volt nyitott. Voltak saját elgondolásai, s ezek annyira lekötötték, hogy az ezek feletti problémázásból csak ritkán bújt ki, s a másokkal folytatott vitákban is többnyire csupán saját elgondolásaiba illő érveket keresett.

XVI

joggyakornoksággal elkezdi fokonként előrehaladva igazságügyi és közigazgatási pályáját, különféle tudományos társaságokba lép és szerepet vállal, leendő egyetemi hivatása számára is előkészíti a talajt, s két ízben szerét ejti, hogy külföldi tanulmányait folytathassa: 1936. június 16. és szeptember 5. között Carnegie-ösztöndíjjal Hágában, az Académie de Droit International-nak a nemzetközi békéről szervezett nyári tanfolyamán (ennek előkészítését érinti a mellékletként közölt Kelsen-levél), 1938. július 7. és október 13. között pedig Genfben ismét, mint a Népszövetség Titkárságánál „első kategóriába sorolt időszaki tisztviselő". Nos, a Tiszta Jogtan 1937-re datált magyar fordítása nem remélt kincsként került elő Bibó hagyatékából. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárában őrzött Ms 5111/11. jelű egység ez, mely IV + 104 f lapnyi gépiratból áll. Bibó e munkát végezhette 1935 második felében vagy 1936 első felében is otthon, amennyiben a fordítás szándéka közvetlenül a Kelsennel való genfi kapcsolatból eredt. Ám Kelsennek a kötetben olvasható levele (Ms 5117/243) értelmezhető úgy is, hogy később, az Előszóval indítva kezd hozzá a fordításhoz. Ami a gépirat minőségét illeti, ebben gyakran fordulnak elő melléütések, sorkettőzések, egymásragépelések, kihagyások, melléfordítások. Mindez azt valószínűsíti, hogy Bibó — indigós másolattal — írógépbe dolgozott. Az első tizenöt lap ugyanakkor Bibó kézírásával javított. Ami e javítások időjelző szerepét illeti, a fordítás s a kelseni szöveg egybevetését végző Erdélyi Leonóra ugyanolyan színárnyalatú piros és zöld ceruzás jeleket azonosított a Rádióban 1937-ben elhangzott Bibó-előadás kéziratában, míg a későbbi időszakokra már toll használata jellemző. így valószínűsíthető, hogy — a cjmlap dátumához híven — 1937 a fordítás befejezésének éve, és Bibó csupán azon melegében javított valamicskét a kéziraton. A közreadók eredeti szöveggondozói szándéka a lehető legteljesebb mértékben tisztelni kívánta a bibói szövegváltozatot, ezért eleinte csakis kihagyások pótlására, melléfordítások javítására, germanizmusok újrafogalmazására, átláthatatlan szerkezetek világosabb tagolására, mai magyar helyesíráshoz igazítására és néhány terminus átírására (pl. „Van" és „Kell" helyett lét és legyen) került sor. A munkálatok előrehaladása során lassan mégis az a meggyőződés kerekedett felül, hogy Bibó István teljesítménye és szerzői joga iránti tiszteletünk ennél lényegesen többet és mást — egy pályakezdő tudós nyersfogalmazványként abbahagyott munkapéldán várói lévén szó, pontosan nyersfogalmazványként gondozást — követel. így egy olvasható, nyelvében és stílusában Kelsen vállalkozásához és Bibó áldozatához illő szöveg nyerése reményében megtöbbszöröződtek a javítások. Ezek túlnyomórészt a szerkesztőt kárhoztatják vagy dicsérik. A nyomtatott változatban a kerek zárójelek Kelsenéi, a kapcsosak pedig Bibó kéziratából valók — megkülönböztetendő a közreadók által alkalmazott dőlt zárójelektől. Budapest, 1 987 októberében Varga Csaba

XX

Kelsen levele Bibóhoz

XVIII Genf, 1936. V. 26.

Genf 26 V 36 Kedves Bibó Doktor

Lieber Doktor Bibo Zu meinem Schrecken stelle ich gerade fest, dass ich Ihr letztes Schreiben noch nicht beantwortet habe. Ursache ist, dass ich in der Zwischenzeit in Prag und Wien war; und durch meine Abwesenheit von Genf ist meine Korrespondenz schwer in Unordnung geraten. Im Kuratorium der Haager Akademie kenne ich nur Prof. von Verdross so gut, dass ich wirksam um Unterstützung meines Gesuches bitten kann. Im übrigen sind meine Beziehungen zur Akademie derzeit sehr lose. Ich hätte Ihnen also kaum nützlich sein können; die Unterstützung Prof. V.s hatten Sie ja. Wie ist die Sache für Sie ausgegangen? Was die Übersetzung des Vorwortes meiner „Reinen Rechtslehre" betrifft, so stimme ich Ihnen durchaus zu. Es enthält prinzipielle Stellungnahmen, und rechtfertigt darum seine Übersetzung. Indem ich Sie aufrichtigst wegen der Verzögerung meiner Antwort um Entschuldigung bitte, bleibe ich mit besten Grüssen Ihr V Hans Kelsen

Megdöbbenve épp most állapítom meg, hogy az ö n utolsó levelére még nem válaszoltam. Ennek az az oka, hogy a közbenső idó'ben Prágában és Bécsben voltam; és Genftől való távollétem miatt levelezésem nagyon összekuszálódott. A Hágai Akadémia Kuratóriumában csak Prof. von Verdrosst ismerem olyan jól, hogy hatásosan tudjak támogatást kérni kérelmem számára. Egyébként az Akadémiához fűződő kapcsolataim jelenleg nagyon lazák. így tehát kevéssé lehettem volna hasznos az ö n számára. Prof. V. támogatását úgyis megkapta. Hogyan végződött az ügy az ö n számára? Ami a „Tiszta Jogtan" c. művem előszavának fordítását illeti, ö n n e l teljesen egyetértek. Elvi állásfoglalásokat tartalmaz, ezért indokolt a lefordítása. Miután válaszom késlekedése miatt őszintén elnézését kérem, maradok a legszívélyesebb üdvözlettel

Hans Kelsen

Kelsen, Hans, Prof. 1881. október l l . - B e r k e l e y (California) 1973. április 19., osztrák-amerikai jogász. 1919-től 1929-ig Bécsben az államjog, nemzetközi jog és jogfilozófia egyetemi tanára; számottevően részt vett az 1920. évi osztrák demokratikus alkotmány tervezetének megalkotásában, az osztrák alkotmánybíróság tagja ( 1 9 2 0 - 2 9 ) . Kölnben egyetemi tanár ( 1 9 3 0 - 3 3 ) . Emigrációja után Genfben tanított ( 1 9 3 3 - 4 0 ) , egyidejűleg a Prágai Német Egyetemen is ( 1 9 3 6 - 3 8 ) . 1940-bcn áttelepedett az Amerikai Egyesült Államokba; a Harvard Egyetemen oktatott, majd 1942-től a Kaliforniai Egyetemen, Berkeleyben. Kelsen szigorú jogpozitivista irányzatot képviselt. Ez a Tiszta Jogtanban csúcsosodott ki, mely jogtan a pszichológiai és szociológiai elemeket nélkülözi. Utolsó éveiben főleg nemzetközi jogi kérdésekkel foglalkozott. Irodalom: Métall, R. A.:Hans Kelsen. Leben und Werk. Wien: 1969 (bibliográfiával). Meyers Enzyklopädisches Lexikon, 13. Band, Bibliographisches Institut. Mannheim, Wien, Zürich, Lexikon Verlag, 1975.

ELŐSZÓ

Több mint két évtizede arra vállakoztam, hogy egy tiszta, azaz minden politikai ideológiától és természettudományi elemtől megtisztított, a maga sajátosságának, azaz tárgya öntörvényűségének tudatában lévő jogelméletet fejtsek ki. Legelejétől fogva az volt a célom, hogy a jogtudományt, mely - nyíltan vagy burkoltan - j ó f o r m á n teljesen jogpolitikai okoskodásokban oldódott fel, valódi tudomány, mégpedig valódi szellemtudomány magaslatára emeljem. A jogtudománynak nem a jog alakítására, hanem kizárólag megismerésére irányuló tendenciáját kellett napvilágra hoznom, s az eredményeket minden tudomány eszményéhez, az objektivitáshoz és egzaktsághoz — amennyire egyáltalán csak lehetséges — közel vinnem. Ma elégtétellel állapíthatom meg, hogy nem maradtam egyedül ezen az úton. Minden kultúrállam ban, az oly sokrétű hivatásos jogászi munka minden körében, teoretikusoknál és praktikusoknál egyaránt, sőt rokontudományok képviselőinél is bátorító helyeslésre találtam. Szorosabban öszszekapcsolódott az azonos törekvésűek köre, melyet az én ,,iskolám"-nak neveznek, s amely csak abban az értelemben az, hogy benne mindenki a másiktól tanulni törekszik, de nem mond le arról, hogy a maga útját járja. Nem kicsiny azok száma sem, akik — anélkül, hogy a Tiszta Jogtant vállalnák, részben említést sem téve róla, sőt egyenesen s kevéssé barátságosan el is utasítva — átveszik lényeges eredményeit. Ezeknek különösen hálás vagyok, mert akaratuk ellenére jobban bizonyítják tanításom használhatóságát, mint a leghűbb követők. Az elismerés és követés mellett tanításom ellenkezést is váltott ki. A jogtudomány történetében csaknem példátlan szenvedélyességű ellenkezést, mely semmiképpen sem magyarázható azokból a tárgyi ellentétekből, melyek eközben megnyilvánultak. Ezek ugyanis részben félreértésen alapulnak, melyek gyakran nem is egészen szándéktalannak látszanak, és ahol valóban megvannak, ott sem tudják igazolni az ellenfelek mélységes elkeseredését. Mert ez a megtámadott elmélet egyáltalán nem olyan hallatlanul új és minden eddigivel ellentétben álló. Oly kezdetek továbbfejlődéseként értelmezhető, amelyek már a XIX. század pozitivista jogtudományában jelentkeznek. De azok közül valók ellenfeleim is. Nem mintha a mai jogelmélet teljes irányváltoztatását tételezném fel; azt azonban igen, hogy szilárdan ragaszkodjék azon irányok egyikéhez, amelyek között bizonytalanul ide-oda ingadozik. Nem annyira tanításom újszerűsége, mint inkább konzekvenciája az, amely kiváltotta az irodalomban a felháborodást. Már ez maga is sejtetni engedi, hogy a Tiszta Jogtan elleni harcban nemcsak tu-' dományos, de mindenekelőtt politikai, azaz érzelmileg fölöttébb színezett motívumok hatnak. Hogy természettudomány-e vagy szellemtudomány, ez a kérdés nem tudja a kedélyeket ennyire felforralni; mert a kettőnek egymástól való elválása szinte ellenállás nélkül ment végbe. Itt csak arról

XX

lehet szó, hogy a jogtudományt, ezt a szellem centrumától távolabb eső területet, mely a haladásnak csak lassan szokott utána döcögni, az általános tudományelmélettel való közvetlen kapcsolat útján kissé gyorsabb mozgásba hozzuk. A valóságban a vita tárgya nem a jogtudomány tudományon belüli helyzete és az ebből adódó következmények — miként a látszat mutatja —, hanem a jogtudománynak a politikához való viszonya, a kettő világos elválasztása és a lemondás arról a begyökeresedett szokásról, hogy a jogtudomány nevében, azaz egy objektív fórumra történő hivatkozással olyan politikai követeléseket képviseljenek, amelyek csakis fölöttébb szubjektív jellegűek lehetnek még akkor is, ha a legjobb hiszeműen egy vallás, egy nemzet vagy osztály eszményeként lépnek fel. Ez az oka ennek a szinte már gyűlölettel határos ellenállásnak a Tiszta Jogtannal szemben; ez a háttere a minden eszközzel ellene folytatott harcnak. Mert a társadalom legvitálisabb érdekeit érinti, s ekként nem utolsó sorban a jogászi rend hivatásbeli érdekeit. A jogász érthetőleg nem szívesen mond le arról, hogy higyje és másokkal is elhitesse: tudományának birtokában feleletet tud adni arra a kérdésre, hogy miként oldandók meg „helyesen" a társadalmon belüli érdekkonfliktusok; s mivel a jogot feltárja, arra is hivatott, hogy tartalmilag is alakítsa; és a jogalkotás befolyásolására irányuló törekvésében a társadalom egyszerű technikusát meghaladó előjogai vannak más politikusokkal szemben. Tekintettel azokra az — ámbár csak negatív — politikai következményekre, amelyeket a politikától való elválasztás jelent, tekintettel a jogtudománynak erre az önkorlátozására, amit egyesek lefokozásnak tartanak, érthető, hogy az ellenfelek nem igen hajlandók elfogadni egy olyan elméletet, amely ilyen követelményeket támaszt. És hogy támadhassák, nem szabad elismerniök igazi lényegét. így adódik, hogy az érvek, melyeket — tulajdonképpen nem a Tiszta Jogtan, hanem — a mindenkori ellenfél szükséglete szerint elkészített torzkép ellen hoznak fel, egymást kölcsönösen megsemmisítik, s ekként jóformán feleslegessé teszik a visszautasítást. A Tiszta Jogtan teljességgel tartalmatlan, üres fogalmakkal való hiú játék — vélik megvetőleg egyesek; tartalma felforgató tendenciáinál fogva komoly veszélyt jelent a fennálló államra és jogára — intenek mások. A Tiszta Jogtan azáltal, hogy minden politikától teljességgel távol tartja magát, elhatárolódik a lüktető élettől, s ekként tudományosan értéktelenné válik — ez egyike a leggyakoribb kifogásoknak, melyeket ellene emelnek. Ugyancsak gyakran hallhatjuk, hogy a Tiszta Jogtan nem képes a maga módszertani alapkövetelményének sem eleget tenni, és maga sem más, csak meghatározott politikai értékelés kifejeződése. De melyiké? A fasiszták demokratikus liberalizmusnak nyilvánítják, liberális vagy szocialista demokraták a fasizmus úttörőjének tartják. Kommunista részről a kapitalista etatizmus ideológiájaként diszkvalifikálják, nacionalista-kapitalista részről pedig nyílt bolsevizmusként, vagy rejtett anarchizmusként. Némelyek határozbttan állítják, hogy szelleme rokon a katolikus skolasztikával, mások viszont egy protestáns állam- és jogtan jellegzetes jegyeit vélik

XXI

felismerni benne. És nem hiányoznak azok sem, akik az ateizmus bélyegét szeretnék rásütni. Röviden: nincs olyan politikai irányzat, amellyel a Tiszta Jogtant még ne gyanúsították volna. Azonban éppen ez bizonyítja inkább, mint ahogy maga is bizonyíthatná: tisztaságát. A tisztaságra irányuló módszertani követelmény nem vonható komolyan kétségbe, ha azt akarjuk, hogy olyasvalami, mint a jogtudomány, egyáltalán létezzék. Kétséges csak az lehet, hogy milyen fokig valósítható meg ez a követelmény. Eközben a legkevésbé sem szabad megfeledkeznünk arról a nem lényegtelen különbségről, amely éppen e ponton természettudomány és társadalomtudományok között fennáll. Nem mintha az elsőt nem fenyegetné az a veszély, hogy politikai érdekek befolyásolni próbálják. A történelem az ellenkezőt bizonyítja és elég nyilvánvalóan mutatja, hogy még a csillagok járásáról szóló igazságtól is egy világhatalom érezhette magát fenyegetve. S hogy a természettudomány a politikától való függetlenségét úgy ahogy keresztül tudta vinni, csak azért történhetett, mert ezen a győzelmen egy még hatalmasabb társadalmi érdek múlott: a technika haladásának érdeke, melyet csakis szabad kutatás biztosíthat. A társadalomelmélettől azonban nem vezet olyan világos, olyan közvetlenül belátható út a társadalmi technikának vitathatatlan előnyöket adó haladásához, mint a fizikától és kémiától a gépgyártás és az orvosi terápia vívmányaihoz. Ezzel szemben a társadalomtudományoknál még — nem utolsó sorban fejletlen állapotuk okából — hiányzik az a társadalmi erő, mely ellensúlyozhatná ama nagyon is hatalmas érdeket, mely mind a hatalomban már bennülök, mind a hatalomra csak törekvők számára a kívánságaiknak megfelelő valamilyen elmélethez — azaz társadalmi ideológiához — fűződik és különösen ma, ebben a világháború és következményei által valóban összes eresztékeiből kibillent korban, amelyben a társadalmi élet alapjai a legmélyükig megrendültek, s ennélfogva mind az államok közötti, mind az államon belüli ellentétek a végsőkig kiéleződtek. A jogról és államról való objektív tudomány eszménye csak a társadalmi egyensúly időszakában számíthat általános elismerésre. S ezért ma semmi sem látszik időszerűtlenebbnek, mint egy olyan jogtan, amely meg akarja őrizni a maga tisztaságát, miközben a többiek számára alig van olyan hatalom, amelynek felajánlkozni készek ne lennének, miközben az emberek már nem is restellik hangosan és nyíltan felemelni szavukat egy politikai jogtudomány érdekében és annak a „tiszta" nevet igényelni, ily módon magasztalván erényként azt, amit legfeljebb az égető személyes szükség menthetne valahogy. Ha mindazonáltal ezekben az időkben mégis össze merem foglalni a jog problémájáról szóló eddigi munkámat, teszem ezt abban a reményben, hogy azok száma, akik a szellemet a hatalomnál többre becsülik, nagyobb, mint amennyinek ma látszik; és teszem elsősorban azzal a kívánsággal, hogy egy fiatalabb generáció ne maradjon napjaink vad lármájában teljesen egy szabad jogtudomány hite nélkül, és abban a szilárd meggyőződésben,

XXII

hogy ennek gyümölcsei egy távolabbi jövő számára nem fognak veszendőbe menni. Genf, 1934 májusában Hans Kelsen

I. JOG ÉS TERMÉSZET

1. A

„tisztaság"

A Tiszta Jogtan a pozitív jog elmélete. Éspedig a pozitív jogé általában, nem valamely sajátos jogrendszeré. Általános jogtan, s nem különös nemzeti vagy nemzetközi jogszabályok értelmezése. A Tiszta Jogtan mint elmélet kizárólag és egyedül saját tárgyát akarja megismerni. Megkísérel feleletet adni arra a kérdésre, hogy mi a jog és milyen a jog, nem pedig arra, hogy milyennek kellene lennie vagy milyenné kellene azt alakítani. A Tiszta Jogtan jogtudomány, nem pedig jogpolitika. Hogy magát „tiszta" tanként jelöli meg, ezt azért teszi, mert kizárólag a jogra irányuló ismeretet óhajt megállapítani és ebből az ismeretből mindent kiküszöbölni, ami nem tartozik szigorúan a jogként meghatározott ismerettárgyhoz. Tehát meg akarja szabadítani a jogtudományt minden a jog számára idegen elemtől. Ez a Tiszta Jogtan módszertani alaptétele. Látszólag ez magától értetődik. De egyetlen pillantás a hagyományos jogtudományra — amint az a XIX. és a XX. század folyamán kifejlődött — világosan mutatja, milyen messze van attól, hogy a tisztaság követelményének megfeleljen. A jogtudomány teljesen kritikátlan módon összekeveredett pszichológiával és biológiával, etikával és teológiával. Jóformán nincs is már olyan szaktudomány, amelynek a területére behatolásra a jogtudós magát illetéktelennek tartaná. Sőt, éppen más tudománytól való kölcsönzéssel véli tudományos tekintélyét emelni. Eközben természetesen veszendőbe megy a tulajdonképpeni jogtudomány.

2. T e r m é s z e t e s t é n y á l l á s (aktus) és a h o z z á f ű z ő d ő j e l e n t é s

A Tiszta Jogtan igyekszik a maga ismerettárgyát mindkét irányban — amelyek felől függetlenségét az uralkodó módszerszinkretizmus veszélyezteti - világosan elhatárolni. A jog társadalmi jelenség, a társadalom viszont a természettől teljességgel különböző ismerettárgy, mivel az elemeknek teljességgel különböző összefüggését jelenti. Ha azt akarjuk, hogy a jogtudomány ne olvadjon a természettudományba, akkor a jogot a legvilágosabban el kell választanunk a természettől. Ez azért oly nehéz, mert úgy látszik, hogy a jog (vagy amit a leginkább annak szoktak nevezni), lényege legalább egy részével a természet világába tartozik és teljességgel természeti létezéssel bír. Ha ugyanis a jognak nevezett tényállások közül valamelyi-

2

ket elemezzük — pl. a parlamenti határozatot, a közigazgatási aktust, a bírói ítéletet, a jogügyletet vagy a bűncselekményt —, két elemet különböztethetünk meg benne: az egyik térben és időben lejátszódó, érzékelhető aktus, külső történés, többnyire emberi magatartás; a másik pedig egy ezen aktusban vagy történésben bennerejlő vagy hozzátapadó értelem, sajátos jelentés. Valamely teremben emberek gyűlnek össze, beszédeket tartanak, egyesek felállnak, mások ülve maradnak — ez a külső történés. Értelme pedig az, hogy törvényt hoznak. Egy talárba öltözött férfi egy emelvényről bizonyos szavakat intéz az előtte álló emberhez. E külső történés pedig bírói ítéletet jelent. Egyik kereskedő a másiknak meghatározott tartalmú levelet ír, a másik ellenlevéllel válaszol. Ez pedig azt jelenti, hogy: szerződést kötöttek. Valaki valamilyen cselekvéssel másnak halálát okozza: ez pedig jogi értelemben nem más, mint emberölés.

3. A t á r s a d a l m i tény önértelmezése (A társadalmi tény szubjektív és objektív értelme)

Ez a sajátos Jelentés" az aktuson, mint külső tényálláson nem látható vagy érzékelhető minden további nélkül — úgy, ahogyan egy tárgy természeti tulajdonságait és funkcióit (a színt, keménységet vagy súlyt) érzékeljük. Valamely aktus — már amennyiben kimondott vagy leírt szavakban kifejezhető — maga is mondhat valamit a jelentéséről, maga is megadhatja saját értelmét. Éppen ebben rejlik a társadalmi — és kiváltképpen a jogi — ismeret anyagának különös sajátossága. Egy növény semmit sem tud önmagáról mondani az őt tudományosan meghatározó kutatónak. Nem tesz kísérletet arra, hogy magát tudományosan megmagyarázza. Egy társadalmi aktus viszont nagyon is magában hordozhatja önértelmezését, vagyis nyilatkozhat arról, hogy mit jelent. Az aktust megvalósító ember ugyanis maga kapcsol aktusához meghatározott értelmet, ami valamilyen módon kifejezésre jut, és amit megértenek a többiek, akik felé az aktus irányul. A parlamentben összeült emberek maguk is kifejezetten kinyilatkoztathatják, hogy törvényt hoznak; két magánember kifejezheti abbéli szándékát, hogy jogügyletet akar kötni. A jogot megragadó ismeret többnyire már szembetalálja magát anyagának bizonyos önértelmezésével, mely a jogtudomány által véghezviendő értelmezést megelőzi. Ebből szükségképpen következik, hogy különbséget kell tennünk valamely aktus szubjektív és objektív értelme között. A szubjektív értelem egybeeshet éppen - de nem kell egybeesnie - az objektív értelemmel, mely a szóban forgó aktust az összes jogi aktus rendszerében, vagyis a jogrendszerben megilleti. Amit a híres köpenicki kapitány művelt, olyan ak-

3

tus volt, mely szubjektív értelmezése szerint közigazgatási parancs kívánt lenni. De objektíve nem az volt, hanem bűncselekmény. Ha egy titkos szervezet azzal a szándékkal, hogy a hazát káros egyénektől megszabadítsa, valakit, akit árulónak tart, halálra ítél, és amit szubjektíve halálos ítéletnek tart és így is nevez, bizalmi emberével végrehajtatja, úgy ez objektíve, vagyis az objektív jog rendszerében nem halálos ítélet végrehajtása, hanem politikai gyilkosság, noha külső tényállása semmiben sem különbözik egy halálos ítélet végrehajtásától.

mint

4. A n o r m a értelmezési

séma

E külső tényállás tehát minden esetben, mivel térben és időben lefolyó, érzékelhető történés, nem más, mint a természet valamely darabja, s mint ilyen okozati törvényszerűség által meghatározott. Csakhogy ez a történés mint olyan, mint a természet rendszerének eleme, nem tárgya a sajátos jogi megismerésnek, és egyáltalán nem jogi jelenség. Ami azt a történést jogi (vagy jogellenes) aktussá teszi, az nem ténylegessége, nem természeti, azaz okozati törvényszerűséggel meghatározott, a természet rendszerébe tartozó valósága, hanem objektív értelme, mely ezzel az aktussal össze van kapcsolva, a jelentés, mellyel ez az aktus bír. A kérdéses tényállás sajátos jogi értelmét, különleges jogi jelentését egy norma által nyeri, mely tartalmával reá vonatkozik, néki jogi jelentést kölcsönöz — éspedig oly módon, hogy az aktust e norma szerint lehet értelmezni. A norma értelmezési sémaként szerepel. A normát magát is jogi aktus hozza létre, mely a maga részéről ismét egy másik normától nyeri értelmét. Hogy valamely tényállás halálos ítélet végrehajtása és nem emberölés, ez a nem érzékelhető minőség csak egy gondolkodási folyamatból következik: a tényállásnak a büntetőtörvénykönyvvel és a büntetőperrendtartással való összevetéséből. Hogy az előbb említett kereskedői levélváltás szerződéskötést jelent, kizárólag és egyedül onnan ered, hogy egy ilyen tényállás a polgári törvénykönyv bizonyos rendelkezései alá esik. Hogy az emberek bizonyos gyülekezete: parlament, és működésük eredménye: törvény, avagy más szóval, hogy ezeknek a történéseknek ilyen „értelmük" van, csak azt jelenti, hogy az egész tényállás megfelel az alkotmány bizonyos előírásainak, azaz valamely tényleges történés tartalma megegyezik egy valamilyen módon feltételezett norma tartalmával.

4

5. A n o r m a m i n t aktus és m i n t jelentéstartalom

A jogi megismerés tehát azokra a normákra irányul, amelyek bizonyos tényállásoknak a jogi (vagy jogellenes) aktus jellegét kölcsönzik, és amelyek maguk is ilyen jogi aktusok által jönnek létre. Eközben figyelembe veendő, hogy a norma mint sajátos jelentéstartalom valami más, mint az a pszichikai aktus, amellyel akarják vagy elképzelik. Világosan el kell választanunk a normák akarását s képzetét magától az akart vagy elképzelt normától. Ha egy norma „alkotásáról" beszélünk, ezen mindig valóság-folyamatokat ISeinsvorgängel értünk, melyek a normát mint gondolati tartalmat hordozzák. A Tiszta Jogtan nem lélektani folyamatokra vagy fizikai eseményekre irányul, mikor normákat megismerni, valamint jogilag megragadni törekszik. Valamit jogilag megérteni nem jelenthet mást, mint valamit jogként megérteni. Azzal a tétellel, hogy csak a jogi normák képezhetik a jogi megismerés tárgyát, puszta tautológiát állítunk. Mert a jog mint a jogi megismerés egyetlen tárgya nem más, mint norma; a norma viszont olyan kategória, amelynek nincsen helye a természet világában. Ha valóságos aktusokat jogi folyamatokként jellemzünk, ez nem jelent mást, mint hogy azoknak a normáknak az érvényességét állítjuk, amelyeknek tartalma a valóságos történésekkel bizonyos megegyezést mutat. Ha a bíró egy konkrét tényállást, mondjuk egy bűncselekményt adottként állapít meg, akkor megismerő tevékenysége mindenekelőtt a természeti valóságra irányul. Megismerése csak akkor lesz jogi megismerés, amikor az általa leszögezett tényállást az általa alkalmazandó törvénnyel kapcsolatba hozza, amikor azt „lopás"-ként vagy „csalás"-ként értelmezi. így pedig csak akkor értelmezheti, ha e tényállás tartalmát egészen sajátos módon norma tartalmaként ismeri fel. E vonatkozásban figyelembe veendő, hogy a bíró tevékenysége egyáltalán nem merül ki a megismerési aktusban; ez csak egy akarati aktus előkészítése, melyen keresztül a bírói ítélet egyedi normája létrejön.

6. A n o r m á k érvényessége és é r v é n y e s s é g i köre Amikor a fentiekben a norma „érvényességéről' beszélünk, ezzel egyelőre nem akarunk mást kifejezni, mint a norma sajátos egzisztenciáját: azt a különös módot, ahogyan adva van - megkülönböztetésül a természeti valóság térben és időben való létezésétől. A norma mint olyan (mely nem cserélendő fel az aktussal, melyben létrejön), minthogy nem természeti valóság, nem térben és időben van adva. Minthogy azonban a norma lehetsé-

5

ges tartalma azonos a tényleges történések lehetséges tartalmával, és minthogy a norma tartalmilag erre a tényleges történésre (mindenekelőtt: emberi magatartásra) vonatkozik, kell, hogy a tér, valamint az idő, melyben a norma által meghatározott emberi magatartás lefolyik, a norma tartalmában meg legyen határozva. Az emberi magatartásokat szabályozó normák érvényessége általában tér- és időbeli, s a jogi normáké különösen az, amennyiben e normák tartalmát tér- és időbeli folyamatok képezik. Hogy a norma érvényes, ez mindig azt jelenti, hogy valamely helyre és időre nézve érvényes, azaz olyan folyamatokra vonatkozik, amelyek csak valahol és valamikor játszódhatnak le. A normának a térhez és időhöz való viszonya a norma térbeli és időbeli érvényességi köre. Ez az érvényességi kör lehet határolt, de lehet határolatlan is. A norma csupán határozott, azaz általa vagy más norma által meghatározott térben és időben lehet érvényes, ti. csupán elhatárolt téren és időn belül eső folyamatokat szabályozhat. Értelme szerint azonban lehet mindenütt és mindenkor érvényes, azaz vonatkozhat bárhol és bármikor bekövetkezhető folyamatokra is. Ez lesz a norma értelme, ha nem tartalmaz külön tér- és időmeghatározást. Érvényessége ez esetben sem téren és időn kívüli, hanem csak meg nem határozott térre és időre vonatkozik; azaz térbeli és időbeli érvényességi köre határolatlan lesz. A normák térbeli és időbeli érvényességi köre mellett megkülönböztethetjük tárgyi (vagy materiális) érvényességi körüket is, amennyiben figyelembe vesszük azokat a különböző tárgyakat, az emberi magatartások eltérő formáit, amelyek normák által szabályozhatók: ilyenek a vallásos, gazdasági, politikai stb. magatartás. És ha a magatartásukban szabályozott embereket nézzük, úgy megkülönböztethetjük a normákat személyi érvényességi körük szerint is. A tárgyi érvényességi kör is lehet határolt vagy határolatlan; éspedig abban az értelemben, hogy egy bizonyos, azaz meghatározott módon megalkotandó és meghatározott rendhez tartozó norma tartalmával vonatkozhat bármely tetszés szerinti vagy csak pontosan meghatározott tárgyakra is. Így pl. egy szövetségi állam alkotmánya értelmében a tárgyi érvényességi kör fel lehet osztva az összállam rendjét és a tagállamok rendjét képező normák között. Ugyanez áll a személyi érvényességi körre is. így az egyetemes morál szabályai minden emberhez általában szólnak, azaz személyi érvényességi körük elvben határolatlan, míg bizonyos jogi normák az emberek csupán bizonyos kategóriáit kötelezik vagy jogosítják, azaz csupán határolt személyi érvényességi körük van.

6

7. A j o g i n o r m a megismerése és a j o g s z o c i o l ó g i a

A jognak normaként meghatározásával s a jogtudománynak (mely a jogalkotó és jogalkalmazó szervek funkciójától különböző funkciót jelent) a normák megismerésére történő korlátozásával elhatároljuk a jogot a természettől, s a jogtudományt mint normatudományt mindazoktól a tudományoktól, amelyek a természeti folyamatok okozati törvényszerűséggel történő magyarázatára törekszenek. És különösképpen elhatároljuk attól a tudománytól is, mely feladatául tűzi, hogy azoknak a természeti folyamatoknak az okait és okozatait kutassa, amelyek a jogi normák által értelmezetten mint jogi aktusok jelennek meg. Ha az ilyen kutatást szociológiának, közelebbről jogszociológiának nevezi valaki, úgy ez nem kifogásolható. Bennünket sem lehetőségei, sem értékei itt nem érdekelnek. Csak azt kell leszögeznünk, hogy az ilyen jogszociológiai megismerésnek semmi köze sincs a jogi normához mint sajátos gondolati tartalomhoz, hanem csupán bizonyos folyamatokhoz — tekintet nélkül arra, hogy azok valamely érvényesnek felismert vagy feltételezett normával kapcsolatban állnak-e vagy sem. Az ilyen jogszociológia az általa megragadandó valóságelemeket nem az érvényes normákkal, hanem más valóságelemekkel mint okokkal és okozatokkal hozza kapcsolatba. Azt kérdezi, hogy milyen okoktól indíttatva hozta a törvényhozó éppen ezt a törvényt és nem mást, és rendelkezései milyen hatást váltottak ki. Azt kérdezi, hogy a valóságban milyen módon befolyásolják gazdasági tényezők, vallásos képzetek a bíró tevékenységét, s hogy magatartásukban milyen okokból igazodnak vagy nem igazodnak az emberek a jogrendhez. A jog az ilyen szemléletmód számára csak mint valóságtény ISeinstatsachel, mint jogot alkotó, követő vagy megsértő emberek tudatának ténye jön számításba. Ily módon tulajdonképpen nem maga a jog képezi megismerés tárgyát, hanem a természet bizonyos párhuzamos jelenségei. Akárcsak a fiziológus, aki azokat a kémiai vagy fizikai folyamatokat vizsgálja, amelyeknek feltételével vagy kíséretében bizonyos érzetek fellépnek, és nem magukat az érzeteket, amelyek — lélektani jelenségek lévén — sem fizikailag, sem kémiailag meg nem foghatók, a Tiszta Jogtan — mint sajátos jogtudomány — a jogi normákra irányítja tekintetét: nem mint tudati tényekre, nem e jogi normák akarására vagy elképzelésére, hanem a jogi normákra mint akart vagy elképzelt gondolati tartalmakra. És csak annyiban ragad meg valamely tényt, amennyiben az jogi normák tartalmaként, azaz jogi normáktól meghatározottan jelentkezik. Problémaköre a jelentések bizonyos körének sajátos öntörvényűsége.

II. JOG ÉS ERKÖLCS

8. J o g

és

igazságosság

Midőn a Tiszta Jogtan a jogot a természettől elválasztja, tulajdonképpen határvonalat keres, mely a természetet a szellemtől elkülöníti. A jogtudomány szellemtudomány, nem pedig természettudomány. Azon lehet vitatkozni, hogy egybeesik-e a természet és szellem ellentéte a valóság és érték, lét és legyen, okozati törvényszerűség és norma ellentétével; vagy hogy tágabb-e a szellem birodalma az értéknél, a szükségszerűségnél, a normánál. De azt nem tagadhatja senki, hogy a jog mint norma szellemi, és nem természeti valóság. Ezzel egyúttal az elé a feladat elé kerülünk, hogy a jogot - ahogyan a természettől, úgy más szellemi jelenségektől is, de kiváltképpen — más jellegű normáktól megkülönböztessük. Itt mindenekelőtt ki kell szabadítanunk a jogot abból a kapcsolatból, amellyel kezdettől fogva az erkölcshöz kötődött. Ez természetesen egyáltalán nem annak a követelésnek az elutasítása, hogy a jog erkölcsös legyen, azaz jó. Ez a követelés magától értetődik; hogy mit jelent tulajdonképpen, az más kérdés. Csupán az a nézet utasítandó el, hogy a jog mint olyan alkotórésze az erkölcsnek, tehát hogy minden jognak mint jognak bizonyos fokig és bizonyos értelemben erkölcsösnek kell lennie. Amikor a jogot úgy jellemzik, mint az erkölcs részterületét — és emellett homályban hagyják, hogy ez vajon csak azt a magától értetődő követelményt jelenti-e, hogy az alkotott jog erkölcsös legyen, vagy azt értik alatta, hogy a jognak mint az erkölcs alkotórészének valóban erkölcsi jellege van —, úgy ezzel azt kísérelik meg, hogy a jognak olyan abszolút értéket kölcsönözzenek, amilyent az erkölcs igényel. A jog mint erkölcsi kategória egyértelmű az igazságossággal. Ez a megfelelő kifejezés röviden a helyes társadalmi rendre — arra a rendre, mely célját tökéletesen eléri, mivel mindenkit kielégít. Az igazságosság iránti vágy — lélektani szempontból — az ember örök vágya a boldogság után, melyet mint egyén nem találhat meg, és ezért a társadalomban keresi. A társadalmi boldogság neve: „igazságosság". Ezt a szót használják ugyan helyenként a pozitív jogszerűség, különösen a törvényesség értelmében is. Ebben az esetben „igazságtalan" az, ha valamely általános norma egyik esetben alkalmaztatik, másik hasonló esetben azonban nem; s ez látszik „igazságtalannak" — tekintet nélkül magának az általános normának az értékére. E szóhasználat értelmében az igazságosságról szóló értékítélet csak a normaszerűség relatív értékét fejezi ki. Az „igazságos" itt nem más, csak másik szó a J o g o s " helyett. A maga sajátos, a jogétól eltérő értelmében azonban az „igazságosság" abszolút értéket jelent. Tartalmát a Tiszta Jogtan nem állapíthatja

8

meg. Hiszen ez — amint az emberi szellem története bizonyítja, mely évezredek óta hiába fáradozik e probléma megoldásán — egyáltalán nem érhető el racionális megismeréssel. Mert az igazságosság, melyet a pozitív jogtól különböző, vele szemben felsőbb rendként kell elképzelnünk, a maga abszolút érvényességével éppen úgy túl van minden tapasztalaton, mint ahogyan a plátói idea túl van a valóságon, a transzcendens magánvaló dolog a jelenségek világán. Ugyanolyan metafizikai jellegű, mint az ontológiai dualizmus, a J o g és igazságosság" dualizmusa is. Ahhoz hasonlatosan ennek is — aszerint, hogy optimista vagy pesszimista, konzervatív vagy forradalmi tendenciával lép-e fel — kettős funkciója van: a meglévőt, azaz az állam vagy társadalom rendjét mint az eszménnyel egyezőt igenli, vagy mint azzal ellentétest tagadja. És ahogyan — már előfeltételeinél fogva — lehetetlen az idea vagy magánvaló dolog lényegét tudományos, azaz racionális tapasztalásból eredő megismeréssel meghatározni, éppen úgy lehetetlen ilyen módon arra a kérdésre válaszolni, hogy mi az igazságosság. Eddig minden ilyen kísérlet csak teljesen üres formulákhoz vezetett, amilyen pl. az, hogy J ó t cselekedj és kerüld a rosszat", „mindenkinek a magáét",,,tarts helyes mértéket", és így tovább. A „kategorikus imperatívusz" is teljesen tartalom nélküli. Ha a legyen — mint abszolút érték - meghatározásáért a tudományhoz fordulunk, az nem tud mást mondani, mint hogy tedd azt, amit tenned kell; és ez olyan tautológia, amely mögött — különféle alakban és gondosan leplezve — az azonosság logikai elve rejtőzik; annak belátása tehát, hogy a jó jó, és nem rossz, hogy az igazságos igazságos, és nem igazságtalan, hogy A egyenlő /1-val, és nem egyenlő nem-A-va\. Annak érdekében, hogy a megismerés tárgyává lehessen, az igazságosságnak, az akarás és cselekvés ideáljának észrevétlenül át kell alakulnia az igazság ideájává, mely a maga negatív kifejezését az azonosság tételében találja meg. A probléma ilyen denaturálása elkerülhetetlen következménye egy kezdettől fogva a Logos-tól idegen tárgy logifikálásának. A racionális megismerés álláspontjáról tekintve csak érdekek és érdekösszeütközések vannak, melyek megoldása az érdekek olyan rendje által következik be, amely az egyik érdeket a másikkal szemben, annak rovására elégíti ki, vagy pedig megegyezést, kompromisszumot hoz létre az ellentétes érdekek között. Az azonban, hogy csak az egyik vagy másik ilyen rend lenne abszolút értékű, azaz „igazságos", racionális megismeréssel nem igazolható. Ha léteznék igazságosság abban az értelemben, amelyben a meglétére hivatkozni szoktak, valahányszor bizonyos érdekeket más érdekekkel szemben érvényesíteni akarnak, úgy a pozitív jog teljesen felesleges, és létezése végképp megfoghatatlan lenne. Egy abszolút jó, vagyis már magából a természetből, az észből vagy isteni akaratból következő társadalmi rend létezésével szemben az állami törvényhozó tevékenysége nem lenne más, mint a mesterséges világítás legbalgább megkísérlése fényes napvilágnál. A szokásos kifogás tehát — miszerint létezik igazságosság, csak nem határozható meg (vagy ami ugyanaz: egyöntetűen nem határozható meg) — nem más, mint önellentmondás, s ez önellentmondásában az igazi,

9

nagyon is fájdalmas valóság tipikus ideológiai eltakarása. Az igazságosság irracionális ideál. Az emberi akarat és cselekvés szempontjából bármilyen nélkülözhetetlen legyen is, a megismerés számára nem hozzáférhető. Annak csak a pozitív jog van adva, vagy helyesebben: feladva. Minél kevésbé igyekszünk, hogy attól világosan elválasszuk, minél engedékenyebbek vagyunk a jogalkotó hatalomtól kiinduló törekvéssel szemben, mely a jogot valamiképpen mint igazságot is érvényesíteni akarja, annál inkább segítségére vagyunk amaz ideológiai tendenciának, mely a klasszikus konzervatív természetjog ismertető jegye: nem annyira az érvényes jog megismerésére, mint inkább igazolására, eszményítésére fektette a súlyt, amit azzal ért el, hogy kimutatta, miszerint a pozitív jog csak folyománya egy természetes, isteni vagy észjognak, azaz egy abszolút helyes, igazságos rendnek; míg a forradalmi természetjog, mely a jogtudomány történetében aránylag csekély szerepet játszott, éppen ellenkező szándékot követ: a pozitív jog érvényességét azáltal teszi kérdésessé, hogy ellentétesnek állítja egy valamiképpen feltételezett abszolút renddel; és ezáltal a jogi valóságot olykor kedvezőtlenebb világításba helyezi, mint amilyen az valójában.

9. A T i s z t a Jogtan ideológiaellenes tendenciája

Ezek az ideológiai tendenciák, melyeknek hatalmi-politikai szándékai vagy hatásai kézenfekvőek, uralkodnak még mindig, a természetjogi elmélet látszólagos legyőzetése után is a mai jogtudományban. E tendenciák ellen irányul a Tiszta Jogtan. A jogot úgy akarja ábrázolni, amint van — anélkül, hogy igazságosként igazolja vagy igazságtalanként elítélje; tehát a valóságos és lehetséges jogot kutatja, nem pedig a helyes jogot. Ebben az értelemben radikálisan realista jogelmélet. Elhárítja magától azt, hogy értékelje a pozitív jogot. Mint tudomány nem érzi magát másra kötelezve, mint hogy a pozitív jogot lényege szerint felfogja és szerkezete elemzésével megértse. S legfőképpen elutasítja bármiféle politikai érdek olyan szolgálatát, hogy számára ideológiákat szállítson, melyek segítségével a fennálló társadalmi rend igazolható vagy elítélhető. Ezáltal jutott a Tiszta Jogtan a legélesebb ellentétbe a hagyományos jogtudománnyal, mely — tudatosan vagy öntudatlanul, nagyobb vagy kisebb mértékben — ideológiai jellegű. A Tiszta Jogtan éppen ideológiaellenes tendenciájának köszönhetően bizonyul igazi jogtudománynak. Mert a tudománynak mint megismerésnek az az immanens törekvése, hogy tárgyát leleplezze. Az ideológia azonban elleplezi a valóságot, mivel a megtartás és oltalmazás szándékával eszményíti, vagy a megtámadás, elpusztítás és mással történő helyettesítés szándékával eltorzítja. Minden ideológia az akaratban gyökerezik, nem a meg-

10

ismerésben; bizonyos érdekekből fakad, vagy — helyesebben — más érdekekből, mint az igazság érdeke — amivel persze semmit sem mondottunk ezen más érdekek értéke, méltósága felől. A megismerés mindig újra elszakítja a fátyolt, melyet az akarat a dolgok köré von. Az autoritás, mely a jogot alkotja és ennélfogva megtartani akarja, felteheti a kérdést, vajon hasznos-e alkotása számára egy ideológiamentes megismerés; és nem sokat tudnának kezdeni egy ilyen jogi megismeréssel azok az erők, amelyek a fennálló rendet szét akarják rombolni s egy más,jobbnak vélt renddel helyettesíteni. A jogról szóló tudomány azonban sem egyikkel, sem másik - kai nem törődhet. Ilyen tudomány akar lenni a Tiszta Jogtan.

III. A JOG FOGALMA ÉS A JOGTÉTEL

10. és

Természetjog pozitivizmus

A hagyományos jogelmélet ideológiai jellege — mely ellen a Tiszta Jogtan küzd — kitűnik már a jogfogalom szokásos meghatározásából is. Ez még ma is a konzervatív természetjog befolyása alatt áll, mely — mint már rámutattunk — transzcendens jogfogalommal dolgozik. Ez teljesen megfelel annak a metafizikai alapvonásnak, mely a filozófiát a természetjog idején jellemezte; annak az időszaknak, mely politikailag egybeesik az abszolút monarchia rendőrállamának kifejlődésével. A XIX. században, a szabadelvű polgárság győzelmével határozott reakció következik be a metafizikával és a természetjoggal szemben. Az empirikus természettudomány haladásával s a vallásos ideológia kritikai szétbontásával párhuzamosan megy végbe a polgári jogtudomány elfordulása a természetjogtól a pozitivizmus felé. Azonban bármily gyökeres is volt e fordulat, sohasem volt teljes. A jogot nem tételezik ugyan többé örökkévaló és abszolút kategóriaként; felismerik, hogy tartalma történeti változásnak van alávetve, és hogy mint pozitív jog, idő- és térbeli körülményektől meghatározott jelenség. Az abszolútjogi érték gondolata azonban nem tűnik el, hanem tovább él az igazságosságnak a pozitivista jogtudománynál is megőrzött etikai eszméjében. Az igazságosság és a jog közötti különbségtétel ugyan nyomatékos hangsúlyt nyer, mégis egy többé-kevésbé láthatatlan szálon egymással összekötve maradnak. Annak érdekében, hogy a pozitív állami rend , jog"-gá lehessen, úgy tanítják, valamilyen része kell legyen az igazságosságban — akár azáltal, hogy bizonyos erkölcsi minimumot valósít meg, akár azzal, hogy (ha esetleg tökéletlenül is ) kísérletet tesz arra, hogy helyes jog, azaz éppen igazságos legyen; annak érdekében, hogy a pozitív jog , jog"-gá lehessen, kell, hogy — ha még oly szerény mértékben is — megfeleljen a jog eszméjének. Minthogy azonban a mindenkori állami rend jogi jellegét magától értetődőként tételezik fel, ennek igazolása az erkölcsi minimum jogelméletével is (amely pedig csak egy minimumra szorított természetjogi elmélet) biztosítva van. És a biztosítás e minimuma a polgárság konszolidált uralma idején, a viszonylagosan kiegyensúlyozott társadalmi erők időszakában elegendő is. A hivatalosan elismert pozitivizmus alapelvének végső konzekvenciáit ugyan nem vonják le, a jogtudomány ugyan nem teljesen, mégis túlnyomóan pozitivista beállítottságú.

12

11. A „ l e g y e n " mint jogi kategória

a) A legyen mint transzcendens eszme Ez a szellemtörténeti helyzet világosan kifejeződik abban a fogalomban, melybe a pozitív jog is foglaltatik, ti. a norma vagy „legyen" fogalmában. A jogi és erkölcsi normák nem-azonos voltát ugyan mindig újra megerősítik jogászi oldalról, azonban nem teszik kétségessé az erkölcs abszolút voltát. És ha ez látszólag csupán azért történik, hogy a háttérből a jog pusztán relatív értéke annál inkább kiemelkedjék, úgy már csak az a tény, hogy egy abszolút érték meglétét az erre magát illetékesnek nem érző jogtudomány nem tagadja, nem maradhat jogfogalmára visszahatás nélkül. És tényleg: ha a jogot éppen úgy, mint az erkölcsöt, normának tekintik, és ha a jogi norma értelme éppen úgy, mint az erkölcsi normáé, egy „legyen"-ben fejeződik ki, akkor a jogi norma és jogi legyen fogalmához mégis hozzátapad valami abból az abszolút értékből, ami az erkölcs sajátja. Az a megállapítás, hogy valami jogilag szabályozott, hogy valamely tartalom jogilag szükségszerű, sohasem egészen mentes attól az elképzeléstől, mely szerint ez jó, ez helyes, igazságos. És ebben az értelemben a jognak a XIX. század pozitivista jogtudományában normaként és „legyen"-ként történő meghatározása tényleg nem mentes bizonyos ideológiai elemtől.

b) A legyen mint transzcendentális kategória Ettől igyekszik megszabadítani a jogot a Tiszta Jogtan, mely a jogi norma fogalmát az erkölcsi normáétól, melyből keletkezett, tökéletesen elválasztja, és a jog öntörvényűségét az erkölcsi törvénnyel szemben is biztosítja. Ezt olyan módon teszi, hogy a jogi normát (nem úgy, mint ahogyan a hagyományos jogtanban többnyire történik, parancsként fogva fel, mint az erkölcsi normát, hanem) olyan hipotetikus ítéletnek tekinti, mely valamely feltételt képező tényállásnak egy a feltételtől függő következménynyel történő sajátos összekapcsolását fejezi ki. A jogi norma így jogtétellé válik, mely a törvény alapformáját mutatja. Ahogyan a természettörvény bizonyos tényállást mint okot egy másikkal mint okozattal kapcsol össze, úgy a jogi törvény jogi feltételt kapcsol jog- (vagyis ún. jogsértés-) következménnyel össze. A tényállások összekapcsolásának módja az egyik esetben a kauzalitás, a másik esetben a beszámítás, melyet a Tiszta Jogtan a jog sajátos törvényszerűségeként ismer fel. Ahogyan az okozat okra vezethető vissza, ugyanúgy vezethető vissza a jogkövetkezmény a jogi feltételére; a jogkövetkezmény azonban nem tekinthető a jogi feltétel által okozottnak. A jog- (vagy jogsértés-) következmény a jogi feltételnek számítódik be. Ezt jelenti az ilyen kijelentés: valakit egy bűncselekmény „miatt"

13

megbüntetnek, valakinek a vagyona ellen egy kifizetetlen adósság „miatt" végrehajtást foganatosítanak. A büntetésnek a bűncselekményre, a végrehajtásnak a magánjogi jogsértésre való vonatkoztatása nem kauzális, hanem normatív értelmű. A „beszámításinak nevezett viszonyt, vele a jog sajátos egzisztenciáját, érvényességét, vagyis azt a sajátos értelmet, melyben a J o g " rendszeréhez tartozó tényállások a maguk kölcsönös összekötöttségükben adottak — és pontosan ezt - fejezi ki a legyen, melyben a Tiszta Jogtan a pozitív jogot elénk állítja; éppen úgy, mint ahogyan az okozati törvényszerűség kifejezése a szükségszerű [Müssen, muszáj]. Mindkét esetben annak kifejezéséről van szó, hogy miben áll az elemeknek a mindenkori rendszer számára — itt a természet, ott a jog számár a — a sajátos funkcionális összefüggése. A kauzalitás sem jelent mást — különösen, ha megszabadítjuk mágikus-metafizikai értelmétől, mely a kezdetektől fogva hozzátapadt, amikor az ember (még egészen animista módon) az okban valamilyen titkos erőt képzelt el — mint amely a hatást önmagából hozza létre. A természettudomány azonban nem mondhat le az így megtisztított okozati elvről, mert csak abban jut kifejezésre a természet megfoghatóságának követelménye, aminek nem felelhet meg másképpen, mint azzal, hogy a megismerés számára adott tényállással összefüggésbe hozza. Míg a természettörvény azt mondja: ha A van, szükségszerűen B is van, addig a jogi törvény azt mondja: ha A van, 5-nek is kell lennie [legyen B is] — anélkül, hogy ezzel az összefüggés értékéről, erkölcsi vagy politikai értékéről is szólana. A legyen ilyen módon mint az empirikus joganyag megértésére szolgáló relatíve apriori kategória áll fenn. S ebben a tekintetben nélkülözhetetlen, ha egyáltalán meg akarjuk ragadni és ki akarjuk fejezni azt a sajátos módot, ahogyan a pozitív jog tényállásokat egymással összekapcsol. Mert nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat nem ok és okozat összekapcsolása. Nem az ok okozataként következik büntetés a bűncselekményre. Két tényállásnak a kauzalitástól teljesen különböző összefüggése az, amit a törvényhozó létrehoz. Teljesen különböző, de éppen olyan kikerülhetetlen, mint amaz. Mert a jog rendszerén belül — azaz jogilag állandóan és kivétel nélkül — büntetés következik a bűncselekményre — akkor is, ha a természet [a valóság] rendjében a büntetés valamilyen okból elmaradna. S ha nem marad el, nem kell éppen az okként szereplő bűncselekmény okozataként beállnia, hanem egészen más okok is előidézhetik; éspedig akkor is, ha bűncselekmény a valóságban nem is történt. Amikor azt mondjuk: ha az ún. jogsértés beáll, „kell" hogy jogsértés-következmény is beálljon, akkor ez a legyen — mint a jog kategóriája — csak azt a sajátos értelmet jelenti, amellyel jogi feltétel és jogkövetkezmény a jogtételben összetartoznak. A jognak ez a kategóriája tisztáiL formális jellegű — és ebben alapvetően különbözik minden transzcendens jogeszmétől. Alkalmazható marad, bármilyen tartalma legyen is az így öszszekapcsolt tényállásoknak, bármilyen minőségű legyen is a jogként értelmezendő aktus. Nincsen olyan társadalmi valóság, amelynek e jogi kategóriával való összeegyeztethetősége tartalmi alkatánál fogva vitatható

14

lenne. Ez a jogi kategória a kanti filozófia értelmében ismeretelméletitranszcendentális, nem pedig metafizikai-transzcendens jellegű. Éppen ezáltal őrzi meg radikális ideológiaellenes tendenciáját, miért is éppen ezen a ponton tör ki a leghevesebb ellenállás a hagyományos jogelmélet részéről, mely nehezen tudja elviselni, hogy a Szovjetköztársaság rendje éppen úgy jogrendként értelmezendő, mint a fasiszta Itália vagy a demokratakapitalista Franciaország rendje.

c) Visszatérés a természetjoghoz és a metafizikához A hagyományos jogelmélet a világháború okozta társadalmi megrázkódtatás óta azon az úton van, hogy az egész vonalon újra visszatérjen a természetjoghoz; mint ahogyan a hagyományos filozófia is teljesen visszatérőben van a Kant előtti metafizikához. Mint a XIX. században a feudális nemesség, ugyanolyan politikai helyzetben fordul vissza a XX. század közepén a polgárság azokhoz a politikai ideológiákhoz, amelyeket a feudális nemesség védelmezett éppen ezzel a polgársággal viva a harcát. S a Tiszta Jogtan éppen azáltal, hogy a XIX. század eredetileg ideológiaellenes pozitivista filozófiájának és jogelméletének végső konzekvenciáit levonja, a legélesebb ellentétbe kerül a kanti transzcendentális filozófiát és jogi pozitivizmust megtagadó epigonokkal.

mint

12. A j o g kényszernorma

A legyen vagy a norma formális kategóriájával azonban csak a jog főfogalmát, és nem differentia specifica-ját nyertük. A XIX. század jogelmélete nagyban és egészben egyetértett abban, hogy a jogi norma nem más, mint kényszernorma, abban az értelemben, hogy kényszert elrendelő norma, és éppen ebben különbözik más normáktól. Ezen a ponton folytatja a Tiszta Jogtan a XIX. század pozitivista jogelméletének tradícióját. Az állami kényszeraktust, azaz a büntetést, a polgári jogi vagy közigazgatási végrehajtást tekinti a jogtételben a meghatározott feltételhez kapcsolódó következménynek, miáltal maga a feltételt képező tényállás jogsértésnek, a feltételtől függő pedig jogsértés-következménynek minősül. Nem valamely bennerejlő minőség, nem is a jogon túli normához, morális értékhez, azaz a pozitív jog számára transzcendens értékhez való viszonya teszi, hogy egy bizonyos emberi magatartás jogellenesnek, a szó legtágabb értelmében deliktumnak minősül, hanem kizárólag és egyedül az, hogy a jogtételben e

15

magatartás egy sajátos következmény feltételeként adott, s hogy a pozitív jogrend erre a magatartásra kényszeraktussal reagál.

13. A j o g s é r t é s

fogalma

Abból az immanens nézőpontból tekintve, melyet a Tiszta Jogtan elfogad, a jogsértés fogalma lényeges átértelmezésen megy keresztül. A jogsértés fogalmára sem a törvényhozót vezető indok nem mérvadó, sem az a körülmény, hogy a normát felállító autoritás szemében egy tényállás nem kívánatos — amint nem szabatosan kifejezik: társadalomellenes (noha csak azt szabadna mondani, hogy a törvényhozó annak tartja) —, hanem kizárólag és egyedül a kérdéses tényállás helyzete a jogtételben: hogy ti. feltétele a jog sajátos reakciójának, a kényszeraktusnak (mely az állam ténykedése). Jogsértés annak az embernek a jogtételben feltételként meghatározott magatartása, aki ellen a jogtételben következményként felállított kényszeraktus irányul. A jogsértés-tényállás mint a kényszeraktus címzettjének magatartása a jogsértés következménye minden más feltételétől különbözik. Ha a jogsértés-következmény — ahogyan primitív jogrendszerekben, vagy egy jogi személynek beszámított jogsértésnél lenni szokott — más ember ellen irányul, mint az ellen, aki a jogsértés tényállását megvalósította, úgy ez mindig csak abban a feltevésben történik, hogy kettőjük között valamilyen, a törvényhozó által feltételezett — akár valóságos, akár fiktív — kapcsolat áll fenn. Ilyenkor más [idegen] jogsértésért való felelősségről beszélünk. így felelős a gyilkos családja a gyilkosságért, az uralkodó az alattvalói által elkövetett bűncselekményekért, a nép az állami szervek által okozott jogsértésekért (kollektív felelősség). A jogsértés valóságos alanya és a jogsértés-következmény tárgya között mindig fizikai vagy jogi azonosság áll fenn. Ilyen szemléletmódnak köszönhetően lesz a jogsértés a jog tagadásából (aminek jogpolitikai nézőpontból látszik) a jog sajátos feltétele, és tulajdonképpen csak ezáltal lesz a jogi megismerésnek lehetséges tárgya. A jogi megismerés a jogsértést is csak mint jogot foghatja fel. A jogsértés fogalma feladja rendszeren kívüli [extra-szisztematikus] állását, melyben őt csak egy tudományelőtti naiv jogászat tarthatja, és rendszeren belüli [intra-szisztematikus] helyzetet foglal el. Ugyanígy jár el az etika és a teológia is (mint normatív megismerési módok), amikor a theodiceában, azaz ama kísérletük során, hogy a világot mint a jó rendszerét értelmezzék, a rosszat eredeti, a jó puszta tagadásaként felfogott jellegétől megfosztják, és - abban az elgondolásban, hogy a rossz végül is bűnhődéshez, és így a jó győzelméhez vezet — csak mint a jó megvalósításának feltételét fogadják el. A Tiszta Jogtan megszünteti azt az elképzelést, hogy az emberek a

16

jogsértés-tényállásban a jogot „megszegik" vagy „megsértik". Megmutatja, hogy a jogsértés a jogot annál kevésbé szegheti vagy sértheti meg, mivel tulajdonképpen csak a jogsértésen keresztül jut el a maga lényeges funkciójához. A jogsértés nem jelent — mint ahogy a hagyományos szemlélet elhiteti - félbeszakadást a jog létében, hanem éppen ellenkezőleg: jogsértéssel bizonyosodik be a jog egzisztenciája, mely érvényességében rejlik — vagyis a kényszeraktus mint jogkövetkezmény legyenjében. A Tiszta Jogtan ezen a ponton is ellentétbe kerül a mai idők jogelméletével, mely a természetjoghoz való fordulással szoros összefüggésben szeretne a kényszermomentumról mint a jog tapasztalati kritériumáról lemondani, mert a jogot belső tartalmából, valamely jogeszmével való megegyezéséből véli megismerhetni. Csak akkor nem lesz számára lényeges a kényszer elrendelése, ha a jog kötelezősége a jog értékességének közvetlen belátásán alapszik — vagyis ha a pozitív jog egy abszolút, azaz isteni vagy természetes rendnek a letéteményese —, ekkor az érvényessége — éppen úgy, mint az abszolút erkölcsé — azon a belső kényszeren fog nyugodni, melyet kötelezőségének az evidenciája magával hoz. Ez pedig kimondottan természetjogi felfogás.

mint

14. A j o g társadalmi technika

a) A jogrend hatékonysága Akkor azonban, ha a jog — tisztán pozitivista szemléletben — nem más, mint külső kényszerrend, úgy ezzel csak mint sajátos társadalmi technikát ragadjuk meg: azáltal érjük el vagy próbáljuk elérni a kívánt társadalmi állapotot, hogy ahhoz az emberi magatartáshoz, amely a kívánt állapot kontradiktórius ellentétét jelenti, egy kényszeraktust (vagyis bizonyos javaknak: mint élet, szabadság vagy gazdasági értékek, kényszerrel történő elvonását) mint következményt kapcsolunk. A jogrend itt nyilván abból a feltevésből indul ki, hogy az emberek, akiknek magatartását szabályozza, ezt a kényszeraktust valami rossznak fogják tekinteni, amit igyekeznek majd elkerülni. A jogrend célja tehát az, hogy az embereket a valamely magatartás esetén fenyegető rossz gondolatával az ellenkező magatartásra indítsa. Ebben a motivációban rejlik a jogrend által elérni kívánt hatékonyság. Erre tekintettel a jogi normák tartalma — mint a társadalmi normáké általában — az emberi magatartásra szorítkozik. Mert csak értelemmel és akarattal bíró ember indítható valamely norma elgondolása útján a normának megfelelő magatartásra. Ennélfogva tehát a másfajta tényállások is, melyek nem emberi cselekvésben vagy mulasztásban állanak, tehát az ún. események is csak emberi magatartással való lényeges kapcsolatukban jelenhetnek meg jogi normák tartalmaként, mint e maga-

17

tartások feltétele vagy következménye. Amikor primitív jogrendek nemcsak emberekkel, de állatokkal és dolgokkal szemben is jogsértés-következményeket alkalmaznak, azaz nem emberalanyok magatartását is szabályozni próbálják, ezt csak azért teszik, mert a primitív animizmus az állatokat és dolgokat is lélekkel biroknak tartja, vagyis az emberi magatartás analógiája szerint értelmezi magatartásukat.

b) Másodlagos norma Ha a jogrend céljára tekintettel feltételezzük azt a követelményt, hogy az emberek viselkedjenek olyan módon, hogy a fenyegető kényszeraktust elkerüljék, úgy a jogrendet olyan normák összességére bonthatjuk fel, amelyekben az e jog által célzott magatartás mint parancsolt magatartás tűnik fel, valahogy eképpen: nem szabad lopni, a kapott kölcsönt vissza kell fizetni, és így tovább. De mindazonáltal tudatában kell lennünk annak, hogy ezzel nem jut kifejezésre a norma jogi jellegének a kényszeraktushoz fűződő lényeges viszonya. Az a norma, amely — a jogrendszer által célzott — kényszert kerülő magatartást statuál, ilyen módon csak azzal a feltétellel jelent jogi normát, hogy rajta keresztül — a kifejezés könnyebbsége céljából rövidített formában — az fejeződik ki, amit tökéletesen és szabatosan majd csak a jogtétel mond ki: hogy ti. ellenkező magatartás esetén következményként kényszeraktusnak kell beállnia. Ez a jogi norma — elsődleges formájában. A kényszert kerülő magatartást statuáló norma ennélfogva csak másodlagos jogi normának számíthat. Az általa követelt tényálláshoz, a jogrend által célzott — a kényszert elkerülő — magatartáshoz való viszonyban a jogsértés (a kényszeraktus feltétele) mindenesetre valamiféle tagadást, valamiféle ellentmondást testesít meg. Ez a tény azonban a másodlagos, a jogsértés ellentétét statuáló normával szemben sem jelent logikai ellentmondást. Ilyen ellentmondás csak két legyen- vagy két van-tétel között állhat fenn, de soha egy kell-t és egy van-t kimondó tétel között; fennállhat tehát két norma között, de nem egy legyen-norma és egy lét-tényállás ISoll-Norm és Seins-Tatbestandl között. Az ,y4 legyen és nem-^4-legyen" formula logikai ellentmondás, az „A legyen és nemvl-van" viszont nem az. A normaellenesség a logikai ellentmondástól teljesen különböző kategória. Azt a szembenállást, amelyben egy tényállás és a tényállás ellenkezőjét statuáló norma állanak, nem lehet logikai ellentétnek nevezni, hanem inkább teleológiai ellentétnek, ha a telos-t mint objektív célt feltételezzük. Nyilván a másodlagos jogi normára mint a jog céljának kifejezésére vonatkoznak a jogellenesség és jogszerűség, joggal ellenkező és jognak megfelelő magatartás hagyományos fogalmai. Az elsődleges és másodlagos jogi norma kifejezéseit azzal a feltétellel használhatjuk, hogy az első alatt a kényszeraktust meghatározó, a második alatt pedig a kényszeraktust elkerülő magatartást kell értenünk.

18

c) A jogkövetés motívumai Azt a kérdést, vajon a jogrendnek megfelelő emberi magatartás a valóságban annak az elképzelésnek a hatása-e, melyet a kény szeraktussal való fenyegetés vált ki, nehéz eldönteni. Bizonyára sok esetben egészen más motívumok hozzák létre a jog által célul tűzött állapotot. Éppenséggel nem mindig a büntetéstől vagy végrehajtástól való félelem az, ami a jog és valóság közötti egyezést létrehozza, hanem vallási, erkölcsi indítékok, társadalmi szokások figyelembevétele, társadalmi kiközösítéstől való félelem, s igen gyakran a jogellenes magatartásra irányuló indíték teljes hiánya. A megfelelésnek ezt a jogrend érvényessége számára — mint később látni fogjuk — nagyon jelentős viszonyát, melyben az emberek valóságos magatartása viszonyul a jogrendhez, nem kell szükségképpen a jogrend hatékonyságára visszavezetnünk, hanem legfőképpen olyan ideológiákra, amelyeknek az a funkciója, hogy ezt a megfelelést előidézzék vagy elősegítsék. A jog sajátos módján, vagyis azáltal, hogy az emberek társadalomellenesnek tartott magatartását egy általuk rossznak tekintett kényszeraktussal kapcsoljuk össze, bármely tetszés szerinti társadalmi célt követhetünk. A jogot nem célként, hanem sajátos eszközként jellemezzük, amiből világosan látható, hogy miért nem lehet a fentebb megfogalmazott másodlagos jogi norma önmagában véve, a jogi feltételt a jogkövetkezménnyel öszszekapcsoló jogtételre való tekintet nélkül, a jog lényegének kifejezése. A jog olyan kényszerapparátus, amelyet önmagában nem illet meg politikai vagy erkölcsi érték; amelynek értéke inkább a jog — mint eszköz — számára transzcendens céltól függ. Ez a jogként felfogandó tényállásnak is minden ideológiától mentes értelmezése. Általa félreérthetetlenül történeti feltételektől függőnek ismerjük el a jogot; és ezáltal betekintést nyerünk abba a belső összefüggésbe, amely egy kényszerrend társadalmi technikája s a kényszerrend által fenntartandó társadalmi állapot között áll fenn. Hogy milyen ez az állapot, hogy — mint szocialista részről állítják — főképp egy kizsákmányoló osztály uralom jellegével bír-e, ez a Tiszta Jogtan szempontjából irreleváns. Mert a Tiszta Jogtan nem a jogi rend által követett és elért célt nézi, hanem csak magát a jogi rendet; és a jogi rendet sem céljára vonatkoztatva, tehát mint bizonyos hatás lehető okát tekinti — mert az eszköz és cél viszonya ismét csak a kauzális viszony egyik különös esete —, hanem jelentéstartalmának normatív öntörvényűségében.

15. A l e g y e n

tagadása

A jog ilyen normatív jelentését olykor teljességgel tagadják. A jogot, azaz a jogot tételező aktusokat pusztán arra irányuló eszköznek tekintik, hogy előidézze az emberek meghatározott magatartását, melyre ezek az aktusok

19

mint meghatározott hatások okai irányulnak, s azt hiszik, hogy a jogrend emberi magatartásmódok bizonyos lefolyásának szabályszerűségeként felfogható. Ezen túlmenően tudatosan figyelmen kívül hagyják azt a normatív jelentést, amellyel ezek az aktusok rendelkeznek, mert nem találják elfogadhatónak egy a léttől különböző legyen értelmét. A törvényhozó vagy jogtudós állítását, hogy „aki lop, azt meg kell büntetni", nem tekintik másnak, mint kísérletnek, mely az embereket a lopás abbahagyására bírja rá azáltal, hogy a tolvajt megbüntetik; nem tekintik másnak, mint próbálkozásnak, hogy az emberekben bizonyos képzeteket keltsenek, melyek motiváló ereje az embereket megfelelő magatartásra indítja. Az olyan jogászi beállítás, hogy a tolvajt büntetni „kell" és lopni „nem szabad", föloldódik abban a ténymegállapításban, hogy egyesek másokat nem-lopásra vagy a tolvaj megbüntetésére igyekeznek rábírni, s az emberek rendszerint elkerülik a lopást és megbüntetik a tolvajt. A jogban — mint jogot alkotó és jogot végrehajtó emberek viszonyában — körülbelül olyanforma vállalkozást látnak, mint a vadász, aki a vadnak csalétket tesz ki, hogy kelepcébe csalja. Ez a hasonlat nem csak azért találó, mert a motivációs összefüggés mindkét eljárásnál azonos, hanem azért is, mert a jellemzett jogszemlélet szerint a jognak normaként történő (törvényhozói vagy jogtudományi) ábrázolása mögött megtévesztés rejlik. Egy ilyen álláspontból kiindulva egyáltalán „nincsenek" „normák", és az olyan állítás, hogy ez vagy az „legyen", nem rendelkezik semmiféle az erkölcstől különböző sajátos pozitív jogi értelemmel, mint ahogy a Tiszta Jogtan feltételezi. Egy ilyen álláspontból kiindulva csupán a természeti, oksági viszonyban álló történés jön tekintetbe, s a jogi aktus is csak ténylegességében jelenik meg, de nem jön számításba az a sajátos jelentéstartalom, amellyel a jogi aktusok fellépnek. Ez utóbbi, a norma vagy a legyen, melyben a jog megjelenik s melyben a jogtudomány a jogot leírja, ilyen módon úgy tűnik fel — még a Tiszta Jogtan által megtisztított, minden morális-abszolút értéktől megszabadított értelmében is —, mint puszta „ideológia". Eszerint „valóság", és így tudományos megismerés tárgya csupán: ok és okozat törvénye alatt álló testi-lelki történés, természet.

16. A j o g

normatív

értelme

Mellőzzük itt a kérdést, hogy ilyen álláspontról kiindulva a társadalmi jelenségek egyáltalán felfoghatók-e, és hogy ilyen szemléletben nem kell-e minden társadalminak maradéktalanul feloldódnia, külön ismerettárgyi mivoltában teljesen eltűnnie. Mert sok minden szól amellett, hogy a társadalom világának lényegileg ideológiai jellege van, hogy a társadalom a természetből csak úgy emelkedik ki egyáltalán, mint ideológia a realitásból. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a jog sajátos értelme így teljesen

É

20

veszendőbe megy. Ha a „normá"-tól vagy „legyen 1 '-tői minden értelmet megtagadunk, akkor azt sincs értelme állítani, hogy ez jogilag szabad, jogilag tilos, ez az enyém, az a tiéd, X erre jogosult, Y arra köteles stb. Röviden: mindazon kifejezések ezrei, melyekben a jogélet naponta megnyilvánul, értelmüket vesztik. Mert egészen más az, ha azt mondom: A köteles 5-nek egy ezrest fizetni, mintha azt mondom: fennáll bizonyos eshetőség, hogy A, B számára egy ezrest fog fizetni. És teljesen más az, ha azt mondom: ez a magatartás a törvény értelmében bűncselekmény és a törvény szerint büntetendő, mintha azt mondom: aki ezt tette, minden valószínűség szerint büntetést fog szenvedni. Az az immanens értelem, amelylyel a törvényhozó a törvényalkalmazó szervhez fordul, s ez a szerv — a bírói ítéletben és közigazgatási aktusban — az alattvalóhoz, az alattvaló pedig — a jogügyletben — egy másik alattvalóhoz, a jövőbeni magatartás valószínű lefolyásának a kijelentésével, nem fejeződik itt ki. Az ilyen kijelentés jogilag transzcendens nézőpontból történik. Nem arra a sajátosan jogi kérdésre felel, hogy mi a jog, hanem arra a jogon túlira, hogy mi történik és előreláthatólag mi fog történni. Ha a jog normatív értelme csak ,,ideológia", akkor az olyan jogelmélet, mely a jog immanens értelmét akarja megragadni — azaz a jogot úgy, ahogyan az a jogalkotó s jogalkalmazó szervek és a jogkereső közönség számára megjelenik —, egy ideológia öntörvényűségére vonatkozik. Ennek épp a Tiszta Jogtan van teljes tudatában. Hiszen amikor a pozitív jog legyen-jét metafizikai-abszolút értékjellegétől megfosztja (és azt csak a feltételnek és következménynek a jogtételben való összekapcsolására szolgáló kifejezésként hagyja meg), ezzel maga teszi szabaddá az utat egy olyan állásponthoz, amelyből a jog ideológiai jellegébe betekintés adódik. A Tiszta Jogtan nem titkolja, hogy bizonyos tényállásoknak J o g a ként megjelölt sajátos normatív jelentése egy lehetséges — s csak egy meghatározott (később még közelebbről is meghatározandó) alapfeltevés esetén adott, de nem szükségképpeni — értelmezés eredménye; hogy a jog létezését nem lehet úgy bizonyítani, mint a természeti tényekét s a rajtuk uralkodó természeti törvényekét; s hogy nem lehet kényszerítő elvekkel cáfolni olyan magatartást — mint pl. az elméleti anarchizmusét —, mely eluasítja, hogy ott, ahol a jogászok jogról beszélnek, valami mást lásson, mint puszta erőszakot. A Tiszta Jogtan azonban nem tartja szükségesnek azt a következtetést levonni ebből, hogy egyáltalán lemondjon a legyen kategóriájáról s vele a jog normatív elméletéről, azaz olyan szellemi tartalmak megismerő elsajátításáról és rendszeres feldolgozásáról, amelyek a természeti tények által hordozottan elsősorban a jog jelentését adják. Egy ilyen elmélet lehetőségét és szükségességét bizonyítja a jogtudomány évezredes volta, mely — ameddig csak jog lesz — mint dogmatikai jogtudomány a joggal foglalkozók intellektuális szükségletét szolgálja. Semmi ok nincs rá, hogy ezt a mindenképpen jogos kívánalmat kielégítetlenül hagyjuk és egy ilyen jogtudományról lemondjunk. Nem helyettesíthetjük ezt jogszociológiával, mert az egészen más problémára van beállítva, mint a jogtudo-

21

mány. Mint ahogy ameddig vallás van, kell dogmatikai teológiának isiennie, mely semmiféle valláspszichológiával vagy vallásszociológiával nem helyettesíthető, éppen így ameddig jog lesz, normatív jogtan is lesz. Rangja a tudományok összrendszerében már egy másik, alárendelt kérdés. Nem arra van szükség, hogy ezt a jogtudományt a legyen vagy a norma kategóriájával együtt megszüntessük, hanem arra, hogy tárgyára korlátozzuk és módszerét kritikailag tisztázzuk.

17. L e g y e n

és

lét

a

jogban

Hogy a jogot — a természeti valósághoz való viszonyában — ideológiaként foghatjuk fel és mégis tiszta, azaz ideológiamentes jogelméletet követelhetünk, ez éppenséggel nem annyira ellentmondó, mint amilyennek látszik. Mert eltekintve az „ideológia" szó többértelműségétől - mely hol a természettel szembeállított szellemet jelenti, hol egy valóságot burkoló, azt eszményítő vagy elítélő elképzelést jelent —, figyelembe kell vennünk, hogy olykor különböző ideológiák egymásra rakódnak, hogy az ideológia birodalmán belül gyakran több réteg különböztethető meg, és hogy ezáltal az ideológiák s a valóság ellentéte viszonylagossá válik. Ha a pozitív jogot mint normatív rendet a tényleges történés realitásához viszonyítva szemléljük, mely realitásnak a pozitív jog igénye szerint meg kell felelnie a jognak (ha éppen nem is mindig felel meg), úgy a jog ,,ideológiádnak minősíthető. Ha azonban a pozitív jogot egy „magasabb" rendhez viszonyítva szemléljük, mely azt az igényt támasztja, hogy a pozitív jog feleljen meg néki, tehát pl. a természetjoghoz vagy egy bármiképpen elgondolt igazságossághoz viszonyítjuk, akkor a pozitív jog fog megjelenni úgy, mint „valóságos", létező jog, és a természetjog vagy igazságosság úgy mint ideológia. A Tiszta Jogtan azáltal őrzi meg ideológiaellenes irányát, hogy igyekszik a pozitív jog ábrázolását mindenfajta természetjogi igazságosságideológiától elkülöníteni. Egy a pozitív jog fölött álló rend érvényének a lehetősége vitán kívül marad. A Tiszta Jogtan a pozitív jogra korlátozza magát és ezáltal akadályozza meg, hogy a jogtudomány magasabb rendnek tüntesse fel, vagy hogy igazolását egy ilyen magasabb rendből származtassa, vagy hogy valamilyen feltételezett igazságosság-eszmény és a pozitív jog között fennálló eltéréssel mint a pozitív jog érvényessége ellen szóló jogi érvvel vissza ne éljenek. A Tiszta Jogtan a jogi pozitivizmus elmélete.

IV. A JOGELMÉLETI DUALIZMUS ÉS LEKÜZDÉSE

18.

Az

alanyi és t á r g y i jog dualizmusának természetjogi eredete

Az általános jogelméletet, amint ez a XIX. század pozitivista jogtudományából kifejlődött, egy az egész rendszeren végigvonuló, annak minden problémáját széttagoló dualizmus jellemzi. A természetjog öröksége helyébe az általános jogelmélet lépett. A természetjogi dualizmus pedig — mint láttuk — abban áll, hogy a pozitív jog állami rendje fölött feltételez egy magasabb, isteni, észjogi vagy természetjogi rendet, mely legalábbis a természetjog XVII. és XVIII. századi klasszikus szerzőinél — s ezt mindig újra hangsúlyoznunk kell — lényegében konzervatív-legitimáló szerepet játszott. A XIX. század pozitivizmusa — amint már kiemeltük — nem mondhat le egészen a jognak egy valóságfeletti érték által történő legitimálásáról; de ezt csak közvetve, mintegy fogalmainak a felszíne alatt teszi. A pozitív jogot ekkor nem annyira egy tőle különböző magasabb jog, mint sokkal inkább maga a jogfogalom igazolja. Nem erről az úgyszólván immanens és nem nyilvánvaló dualizmusról lesz szó, hanem arról a kétségtelenül rendszeren kívüli dualizmusról, amely a tárgyi és alanyi jog, közjog és magánjog, és számos más hasonló ellentétpárban, s nem utolsó sorban az állam és jog antagonizmusában jelentkezik. Ennek az oly sokféle alakban és különböző változatokban megjelenő dualizmusnak éppenséggel nem csak az a funkciója, hogy a pozitív jogrendet igazolja, hanem hogy tartalmi alakulását is bizonyos korlátok közé szorítsa. Az első különösen az állam és jog ellentétére érvényes, az utóbbi pedig félreismerhetetlenül a tárgyi és alanyi jog közötti különbségtételre. A közjog és magánjog ellentéte rendkívül sokértelmű, és ezért ideológiai szerepe nem egyértelműen meghatározott.

19. A z

alanyi

jog

fogalma

Ha tárgyát, a jogot az általános jogtan úgy mutatja be, hogy az nemcsak tárgyi, hanem alanyi értelemben is adott, így ezzel már rendszerének az alapjába elvi ellentmondást rejt, és ez az alanyi és tárgyi jog dualizmusa. Mert azt állítja ezzel, hogy a jog mint objektív értelemben vett norma, nor-

23

mák összessége, azaz rend, és egyszersmind azt, hogy a szubjektív értelemben vett jog valami attól egészen különböző, azzal semmilyen közös főfogalom alá nem vonható, ti. érdek vagy akarat. Ez az ellentét azáltal sem szüntethető meg, ha összefüggést állapítunk meg tárgyi és alanyi jog között, s az utóbbit az előbbi által védelmezett érdekként, általa elismert vagy biztosított akaratként határozzuk meg. A tárgyi és az alanyi jog dualizmusa ugyanis eredeti célzatának megfelelően azt a gondolatot fejezi ki, hogy az alanyi jog a tárgyi jogot mind logikailag, mind időbelileg egyaránt megelőzi. Döntő az az elképzelés, hogy először alanyi jogok keletkeznek, mindenekelőtt a tulajdon mint az alanyi jog prototípusa (mégpedig eredeti foglalás útján), és csak később járul ehhez — a tőle függetlenül már korábban keletkezett alanyi joghoz — védelmezően, elismerően és biztosítóan a tárgyi jog mint állami rend. A legvilágosabban felismerhető ez a szemlélet a jogtörténeti iskola képviselőinél, akik nemcsak a XIX. század jogpozitivizmusát vezették be, de az általános jogtan fogalomképzését is döntően meghatározták. Dernburgnál pl. ez olvasható: „Alanyi értelemben vett jogok történelmileg már régóta léteztek, mielőtt öntudatos állami rend kialakult volna. Egyesek személyiségére voltak alapozva és arra a tiszteletre, amelyet ezek ki tudtak küzdeni és kényszeríteni a személyük és javaik számára. A jogrend fogalma csak absztrakció útján, fokozatosan, a létező alanyi jogok szemléletéből fejlődhetett ki. Történelemellenes és helytelen fölfogás tehát az, amely szerint az alanyi értelemben vett jogok nem mások, mint a tárgyi értelemben vett jog folyományai."

20. A j o g a l a n y avagy a személy fogalma

Az alanyi joggal legszorosabban összefüggésben van s alapjában véve csak ugyanazon fogalom változata a jogalany, a „személy", mint az alanyi jog hordozójának a fogalma, mely lényegében a tulajdonos mintájára szabott. Itt is egy a jogrendtől független jogi lény elgondolása a döntő, egy jogalanyiságé, mely az alanyi jogot akár az egyénben, akár bizonyos csoportokban úgyszólván készen találja, amelyet csupán elismerhet és elismerni kénytelen, ha saját ,jogi" jellegét nem akarja elveszíteni. A tárgyi értelemben vett jog és a jogalanyiság közötti ellentét — mely maga az elmélet logikai ellentmondása, amennyiben mindkettőt egyszerre állítja — a legszembetűnőbben abban fejeződik ki, hogy míg a tárgyi jognak mint heteronóm-' normának az értelme a megkötés, a kényszer, addig a jogi személyiség lényegének éppen minden megkötés tagadását, ti. az önmeghatározás értelmében vett szabadságot vagy autonómiát tulajdonítják. Puchta írja: „A jog alapfogalma a szabadság... s ... a szabadság elvont fogalma: lehetőség arra,

?

24

hogy önmagunkat valamivé meghatározzuk... Az ember azért alanya a jognak, mert megilleti az önmeghatározás lehetősége, mert akarata van".

21.

„ A l a n y i j o g " és Jogalany" fogalmának ideológiai értelme

A jogi személyiség e fogalma meghatározásának fiktív volta kézenfekvő. Mert amennyire az egyén önmeghatározásáról a jog birodalmában egyáltalán szó lehet, tehát az úgynevezett magánjog területén — éspedig a jogügyleti szerződések jogalkotó tényállása tekintetében - az autonómia csak nagyon korlátozott és nem valódi értelemben áll fenn. Senki sem létesíthet saját maga részére jogokat, mert az egyik joga csakis a másik kötelezettségének feltétele mellett áll fenn és az objektív jogrend szerint ilyen jogviszony csak két egyén egyező akaratnyilvánítása általjöhet létre. De csak akkor, ha a szerződést a tárgyi jog jogalkotó tényállásként szabályozza; ilyen módon a jogi meghatározás végsőleg éppen a tárgyi jogtól, nem pedig az alatta álló jogalanytól indul ki; tehát a magánjogban nincs teljes autonómia. Könnyű átlátni, hogy az alanyi jog és jogalany ezen önmagában ellentmondó meghatározása milyen ideológiai szerepet tölt be: fenn kell tartania azt az elgondolást, hogy az alanyi jog — vagyis igazában a magántulajdon — a tárgyi joggal szemben transzcendens kategória; olyan intézmény, amely áthághatatlan korlátot állít a jogrend tartalmi kialakítása elé. A tárgyi jogtól különböző és tőle független alanyi jogfogalom még fontosabbá válik, ha a tárgyi jogot - azaz a magántulajdon intézményét — biztosító jogrendet változtatható és állandóan változó, emberi önkény által teremtett és nem az istenség örökös akaratán, az észen vagy a természeten nyugvó rendként azonosítjuk, különösen ha e rend megalkotása demokratikus eljárás útján történik. E tárgyi jogtól különböző és létezésében tőle független jognak a gondolata — mely azonban nem kevésbé, sőt talán még inkább J o g " , mint amaz — hivatott ilyen módon a magántulajdon intézményét megvédeni attól, hogy a jogrend megszüntesse. Könnyen érthető, miért kapcsolódik az alanyi jog ideológiája az egyéni szabadság, az autonóm személyiség erkölcsi értékéhez, mikor ebbe a szabadságba a tulajdon is mindig belefoglalta tik. Az olyan rend tehát, amely az embereket mint szabad személyeket ebben az értelemben nem ismeri el, vagyis egy rend, mely az alanyi jogot nem biztosítja, eszerint egyáltalán nem tekinthető jogrendnek.

25

22. A j o g v i s z o n y

fogalma

Teljességgel ennek az ideológiának az irányába esik az olyan felfogás, amely a jog és társadalom, különösen a jog és gazdaság viszonyát úgy tekinti, mint forma és tartalom viszonyát, a jogviszonyt pedig úgy értelmezi, mint a társadalmi valóságba tartozó vonatkozást, mint „életviszonyt", melynek a jog csak külső meghatározását adja. A hagyományos jogtudomány kiváltképpen „szociológiai"-nak mutatkozó iránya ez, mely e felfogással valójában csak természetjogi tendenciákat követ. És akárcsak a tárgyi és alanyi jog dualizmusa, ugyanebbe az irányba mutat a jogviszonyok megkülönböztetése személyi és dologi jogviszonyokként, aszerint, hogy alanyok közötti, vagy jogalanyok és jogtárgyak, személyek és dolgok közötti viszonyról van-e szó. A par excellence dologi jogviszony nem más, mint tulajdon; erre épül az egész megkülönböztetés. Valamely személynek valamely tárgy feletti kizárólagos uralmaként határozzák meg, és éppen ezáltal alapvetően elválasztják a csak személyi jogviszonyokon alapuló követelési jogoktól. Ennek a polgári jog rendszertana szempontjából lényeges megkülönböztetésnek is kimondottan ideológiai jellege van. E megkülönböztetést azzal a mindig újra felmerülő ellenvetéssel szemben is fenntartják, hogy valamely személynek valamely tárgy feletti jogi uralma nem áll másból, mint egy személynek más személyekhez való meghatározott jogviszonyából, vagyis azok ama kötelességéből, hogy a tulajdonost a tárgy feletti rendelkezési lehetőségében ne zavarják, azaz az egyén ama jogi lehetőségéből, hogy a tárgy élvezetéből mindenki mást kizárjon. A megkülönböztetés fenntartása nyilvánvalóan azért történik, mert a tulajdonnak személy és tárgy közötti viszonyként meghatározása elleplezi annak társadalomgazdasági szerepét: egy olyan szerepet, amelyet a szocialista elmélet — hogy jogosan-e vagy sem, itt most nem érdekes — „kizsákmányolásának nevez; olyan szerep ez, amely mindenesetre éppen a tulajdonosnak az öszszes többi személyhez való viszonyában áll fenn, akik ki vannak zárva a tulajdonába történő beleszólásból s a tulajdonos kizárólagos rendelkezési hatalmának tiszteletére vannak a tárgyi jog által kötelezve. Éppen ez ellen védekezik a hagyományos jogtan, nehogy az alanyi jog, vagyis az egyes jog csak mint mások kötelezettségének a reflexe érvényesülhessen. A hagyományos jogtan képviselői ismételten és a legnagyobb nyomatékkal hangoztatják a jogosultság elsődleges jellegét, sőt ezt éppenséggel magával a joggal (ti. az alanyi értelemben vett joggal) azonosítják.

26

23. A j o g i

kötelesség

fogalma

Az alanyi jog második formáját, a jogi kötelességet feltűnően mostohán kezeli az általános jogtan. Olykor-olykor még olyan állítás is elhangzik, hogy a kötelesség egyáltalán nem jogi fogalom; hogy csak erkölcsi kötelességek vannak, a jogban pedig csupán alanyi jogok és nem jogi kötelességek, — noha egy rendnek, és még egy olyan kényszerrendnek is, mint amilyen a jog, nem lehet más lényeges funkciója, mint a néki alávetett egyének normatív megkötése. És ez a normatív megkötés nem jelölhető más szóval, mint a „kötelesség' -gel, hiszen az erkölcsi kötelesség sem fejez ki mást, mint azt a megkötést, ami az egyént egy erkölcsi rend érvényessége által éri. Annál a szerepnél, amelyet az alanyi jog fogalma mint a magántulajdon kategóriája játszik, valóban kevés értelme van az alanyi jog fogalmát a jogi kötelességekre is kiterjeszteni; sőt mindaz, amit az „alanyi jog" az ideológiai jellegű elmélet értelmében biztosítani tud, éppen akkor lesz kérdéses, ha egy egyenrangú vagy éppen elsődlegesebb tényezőt állítunk vele szembe a jogi kötelesség fogalma képében.

24. A z a l a n y i j o g visszavezetése a tárgyi jogra

a) A jogi norma mint jogi kötelesség Éppen ezen a ponton lép fel a Tiszta Jogtan az uralkodó elméleti álláspontra irányuló kritikájával, amennyiben a legnagyobb nyomatékkal előtérbe állítja a jogi kötelesség fogalmát. És ezen a ponton is tulajdonképpen csak bizonyos alapgondolatok végső következményeit vonja le, melyek a XIX. század pozitivista elméletében ugyan már le voltak fektetve, de aránylag szerény kezdeteiken túl nem fejlődtek. A Tiszta Jogtan a jogi kötelességben nem ismer fel mást, mint jogi normát valamely meghatározott egyénnek a jogi norma által statuált konkrét magatartáshoz való vonatkozásában, azaz individualizált jogi normát; s a jogi kötelesség fogalmát azáltal függetleníti teljesen az erkölcsi kötelesség fogalmától, hogy a következőképpen értelmezi: valamely magatartásra az ember jogilag annyiban kötelezett, amennyiben a magatartás ellentéte a jogi normában jogsértéskövetkezménynek minősített kényszeraktus feltételeként van megjelölve. Ha a kényszeraktus más ellen irányul, mint akinek magatartása a jogsértéskövetkezmény feltételéül szolgál és ebben az értelemben a jog kötelesség tartalmát képezi, úgy felelősségről beszélhetünk, és így megkülönböztethetjük kötelesség és felelősség fogalmát; ez esetben a felelősség a köte-

27

lesség különleges fajtájaként jelenik majd meg. Ezáltal a jogi kötelességet a tárgyi jog egyetlen lényeges funkciójaként ismertük fel. Minden jogtétel szükségképpen jogi kötelességet létesít; esetlegesen pedig jogosultságot is létesíthet.

b) A jogi norma mint jogosultság Jogosultság akkor áll fenn, ha a jogsértés-következmény (szankció) feltételei között egy erre irányuló, kereset vagy panasz alakjában kinyilatkoztatandó akaratnyilvánítás szerepel annak részéről, akit a jogsértés ténye érdekében sértett. Csak e viszonylatban individualizálódik a jogi norma jogosultsággá és lesz a jogi kötelezettségtől különböző — ilyen értelemben — alanyi jog, azaz egy alany joga azáltal, hogy ennek az alanynak — érdekei érvényesítésében — a rendelkezésére áll. Mint jogosultság, az alanyi jog nem áll a tárgyi joggal mint valami tőle függetlennel szemben; mert egy olyasvalami, mint az alanyi jog, csakis azért és annyiban létezik, amenynyiben a tárgyi jog szabályozza. Egyáltalán a jogosultság csak a tárgyi jog lehetséges, de semmiképpen sem szükségképpeni tartalmi alakulása; különleges technika, mellyel élhet a jog, de éppenséggel nem kell vele élnie. A kapitalista jogrend sajátos technikája ez, amennyiben a magántulajdon intézményére épül és így az egyéni érdekeket különösképpen figyelembe veszi. Olyan technika, mely egyébként a kapitalista jogrendnek nem is minden részében uralkodik, és teljes kialakultságában csak az ún. magánjog területén s a közigazgatási jog bizonyos részeiben lép fel. Már a modern büntetőjog is túlhaladta, midőn az érdekeiben sértett helyébe egy állami szervet léptetett, aki mint vádló hivatalból hozza mozgásba ezt az eljárást, amelynek során a jogsértés-következmény megvalósul. Azzal, hogy a Tiszta Jogtan felismeri annak a lényegét, amit alanyi értelemben vett jognak neveznek, megszünteti az alanyi és tárgyi jog dualizmusát. Az alanyi jog nem a tárgyi jogtól különböző jog, hanem maga a tárgyi jog, amennyiben a tárgyi jog által statuált jogkövetkezménnyel egy konkrét személy ellen irányul (kötelesség) vagy annak rendelkezésére áll (jogosultság). Ha tehát az alanyi jogot a tárgyi jogra vezetjük vissza és abba kebelezzük be, akkor minden ideológiai visszaélést kizártunk. Legfőképpen pedig a jog fogalmát nem korlátozzuk többé a jogrend egyfajta különleges technikai alakítására. A kapitalista jogképződés történeti feltételekhez kötöttségével immár magában a jogfogalomban vetünk számot. 1

1

c) Jogosultság mint a jogalkotásban történő részvétel Ha a magánjogra jellemző (a jogosultság értelmében vett) alanyi jog lényegét abban ismerjük fel, hogy az az érdekeltnek a jogsértés-következményre (szankcióra) irányuló akaratnyilvánulása - keresete vagy panasza - lénye-

1

28

ges alkatrészként szerepel abban az eljárásban, amelynek során a bírói ítéletnek a konkrét jogsértési tényálláshoz konkrét jogsértés-következményt fűző egyedi normája létrejön, úgy az alanyi jog engedése /Einräumung/ a jogalkotásban történő részvétel biztosítását jelenti. Ez az a nézőpont, amelyből kiindulva megragadhatunk más „alanyi jog '-nak nevezett tényállásokat is, melyek a magánjogi jogosultságoktól eltérően nem jogsértés-következményre (szankcióra) irányuló akaratnyilvánítás útján érvényesülnek. Ilyenek különösképpen az ún. „politikai" jogok. Ezeket az államakarat kialakításának befolyásolására irányuló jogosultságként szokták meghatározni, vagyis az „államakarat"-ot kifejezésre juttató jogrend megalkotásában közvetlen vagy közvetve történő részvételként. Emellett azonban nem gondolnak másra — mint legtöbbször, ha „államakarat"-ként megszemélyesített jogrendről van szó —, mint csakis az e rendet képező jogi normák általános megjelenési formáira: a törvényre. A demokratikus államforma különös ismertetőjele, hogy a normáknak alávetettek a törvényhozásban résztvesznek — ellentétben az autokratikus államformával, mely kizáija alattvalóit az állami akarat kialakításában történő bármilyen részvételből. Demokratikus törvényhozás történhetik közvetlenül a „nép", azaz a normának alávetettek által; ennek az ún. közvetlen demokráciában az egyén alanyi joga felel meg, hogy törvényhozó népgyűlésen résztvegyen, felszólaljon és szavazzon. Vagy pedig csak közvetve illeti meg a népet a törvényhozás joga, azaz azt a nép által választott parlamenten keresztül gyakorolják. Ilyenkor az állami akarat kialakítása, vagyis az általános jogalkotás két szakaszra oszlik: a parlament megválasztására, s a megválasztott képviselők által gyakorolt törvényhozásra. Ennek megfelelően ilyen esetben alanyi joga van a kisebb-nagyobb kört alkotó választóknak: ez az ún. választójog; és alanyi joggal rendelkeznek az aránylag kevésszámú megválasztottak: ez a parlamenti tagság, a hozzászólás és szavazás joga. Mindezek politikai jogok. Ha az a jellemzőjük, hogy a jogosultnak bizonyos részvételt engednek az állami akarat kialakításában, úgy az alanyi magánjog is politikai jog, mert a jogosultnak részvételt enged az állami akarat kialakításában. Ez fejeződik ki mind a bírói ítélet egyedi normájában, mind a törvény általános normájában. Az, hogy az alanyi magánjog a politikai joggal a jogosultság közös fogalma alatt összefoglalható, csakis azért lehetséges, mert mindkettőben ugyanaz a jogi funkció jut kifejezésre, s ez a normának alávetettek részvétele a jogalkotásban, tehát jogalkotási funkció. A szó szűkebb értelmében vett ún. „politikai" jogosultság biztosítja a részvételt az általános normák alkotásában, a magánjogi jogosultság pedig az egyedi norma alkotásában. Ha az alanyi jogot (a jogosultság értelmében) a jogalkotási funkció sajátos formájának tekintjük, úgy a tárgyi és alanyi jog közötti minden ellentét teljesen eltűnik; és ekkor különös világossággal mutatkozik meg a jogi kötelesség elsődleges jellege a jogosultság másodlagos jellegével szemben. Míg amaz'minden normának tulajdonképpeni és kivétel nélküli funkciójaként áll előttünk, ez utóbbi vagy mint magánjogi jogosultság csak a

29

kapitalista jogrend intézményeként, vagy mint politikai jogosultság a de-, mokratikus jogrend intézményeként.

25. A s z e m é l y fogalmának felbontása

Ezzel szabaddá tettük az utat ahhoz is, hogy a jogalany vagy személy fogalmában pusztán mesterséges gondolati kisegítő eszközt, segédfogalmat ismerjünk fel, melyet a jogi megismerés a megragadandó anyag szemléltetőbb megjelenítése céljából, egy antropomorf-megszemélyesítő nyelv hatására hozott létre. A „személy" csak megszemélyesítő egységes kifejezése a kötelességek és jogosultságok nyalábjának, azaz norma-komplexumoknak olyan felismerése ez, amely megóv a tévútra vezető, a jogot ismerettárgyként megkettőző feltevésektől.

a) A „fizikai" személy Most lesz csak maradéktalanul teljesíthető a pozitivista jogelmélet régi követelménye: a fizikai és jogi személynek mint azonos lényegnek megértése. A „fizikai személy" nem maga az ember, mint ahogy ezt a hagyományos elmélet állítja. Az ember nem jogi, hanem biológiai-pszichológiai fogalom. Nem a jog vagy a jogi megismerés számára adott egységet fejez ki. Mert a jog az embert nem teljes egészében, nem valamennyi testi és lelki funkciójával egyetemben ragadja meg. Kötelességként vagy jogosultságként a jog csak teljességgel meghatározott emberi aktusokat statuál. Más szóval: az ember nem egészében tartozik egy jogrend által létrehozott közösséghez, hanem csak egyes cselekvéseivel és mulasztásaival, amennyiben azokat a közösségi rend normái éppen szabályozzák. Csak így lehetséges, hogy ugyanaz az ember egyszerre több és egymástól különböző jogi közösséghez tartozhat, és magatartását különböző jogrendek szabályozhatják. Az a körülmény, hogy az ember természettudományi fogalmát a személy jogi fogalmától meg kell különböztetnünk, nem azt jelenti, hogy a „személy" az ember különös fajtája, hanem hogy mindkettő teljességgel különböző egységet jelent. A személy vagy jogalany jogi fogalma csak a kötelességek és jogok sokaságának egységét fejezi ki, mégpedig olyan normák sokaságának az egységét, amelyek ezeket a kötelességeket és jogokat statuálják. Az egyes embernek megfelelő „fizikai" személy nem más, mint az egyes ember magatartását szabályozó normák megszemélyesítése, azaz a megszemélyesített egységes kifejezése. Ö a „hordozója" minden kötelességeknek és jogoknak, azaz - ha ezt a tárgyat megkettőző elképzelést lényegétől

í

30

megfosztjuk —, a kötelességként és jogként szabályozott emberi magatartásból álló tényállások közös beszámítási pontja s egyben annak a részleges rendnek a középpontja, amelynek normái ezeket a kötelességeket és jogokat létesítik, és amelynek individualizálása ezeknek egy és ugyanazon ember magatartására történő vonatkoztatása által jön létre. Az ember természeti valóság, a személy pedig a jogi megismerés segédfogalma, amelyről akár le is lehet mondanunk. Megkönnyíti ugyan a jog ábrázolását, ám nem nélkülözhetetlen. A személy fogalma végül is kénytelen mindig az emberi magatartásokat — mint kötelességeket vagy jogokat — szabályozó normákból meríteni. Az az állítás, hogy az ember jogi személyiség (vagy jogi személyiséggel rendelkezik), végül is nem jelent mást, mint hogy bizonyos cselekvései vagy mulasztásai ilyen vagy olyan módon jogi normák tartalmát képezik. Az ember és a személy közötti szigorúan fenntartandó megkülönböztetésre tekintettel tehát helytelen azt mondanunk, hogy a jog személyeket kötelez és jogosít. Emberek azok, akiket kötelez és jogosít. Emberi magatartás az, mely jogi normák — így kötelességek és jogok — tartalmát képezi; az emberi magatartás pedig nem lehet más, mint egyes emberek magatartása.

b) A , j o g i " személy Ahogyan a fizikai személy, úgy a jogi személy is csupán egy norma-komplexum, azaz jogrend egységes kifejezése, mégpedig olyané, amely az emberek bizonyos sokaságának magatartását szabályozza. A jogi személy vagy egy részrend megszemélyesítője, pl. egy egyesületi alapszabályé, mely részközösséget konstituál, ti. az egyesület jogi személy; vagy egy totális jogrendszeré, mely minden részközösséget felölelő jogközösséget konstituál, amit rendes körülmények között az állam személyében szoktak elénk állítani. így tehát a jogi személynek éppoly kevéssé van természetivalóságos léte, mint a fizikai személynek. Ilyen természeti értelemben egyedül az emberi magatartás „valóságos", melyet különféle szempontok szerint tagolódó normák szabályoznak. Az a feltevés, hogy a jogi személy az egyéntől különböző, de különös módon érzékileg nem érzékelhető valóság, ill. egyén feletti, egyénekből alkotott társadalmi organizmus, nem más, mint egy gondolati dolog, egy jogi segédfogalom naiv feltételezése. Ahogy a fizikai személy nem ember, úgy a jogi személy sem emberfölötti [Übermensch]. A jogi személy kötelességeinek és jogainak emberek kötelességeiben és jogaiban, vagyis emberi magatartásokat szabályozó, e magatartásokat kötelességként és jogként elrendelő normákban kell feloldódniuk. Az az állítás, hogy az állami jogrend jogi személyt kötelez vagy jogosít, azt jelenti, hogy kötelességgé vagy joggá teszi egy ember magatartását — anélkül, hogy az alanyt maga határozná meg. Az alany meghatározása — az állami jogrend részéről történő delegáció erejénél fogva — egy részleges jogrendnek engedtetik át, melynek egysége a jogi személyben jut kife-

31

jezésre. Nem más ez, mint az egyes ember közvetett, azaz egy részrend által közvetített kötelezettsége és jogosultsága. c) Az egyes ember közvetett vagy közvetlen kötelezettsége és jogosultsága Ez a funkciómegosztás teljes és rész-jogrend között azáltal lehetséges, hogy a jogi normának, tehát a jogi kötelességnek is, jogosultságnak is tartalmát képező emberi magatartásban egy személyes (szubjektív), valamint egy tárgyi (objektív) elem különböztethető meg: a cselekvés vagy mulasztás alanya, ,,aki" cselekszik vagy elmulaszt, és maga a cselekvés vagy mulasztás, „amit" cselekszik vagy elmulaszt. A teljes norma mindkettőt meghatározza. Lehetséges azonban az is, hogy egy norma és az általa meghatározott kötelezettség vagy jogosultság csak e két elem egyikét tartalmazza. Ez esetben a norma nem teljes; kiegészítésre szorul egy másik norma által, mely majd a még hiányzó elem meghatározását szolgáltatja. Azok a normák, amelyek — mint mondjuk — egy jogi személyt meghatározott magatartásra köteleznek vagy jogosítanak, közvetlenül csak az objektív elemet, azaz valamely cselekvést vagy mulasztást határozzák meg; a szubjektív elem, vagyis amaz egyén meghatározása tekintetében, akinek a szabályozott magatartást meg kell valósítania, egy másik normát jelölnek ki. Eszerint tehát az a kijelentés, hogy egy jogi személy kötelezett vagy jogosított, távolból sem azt jelenti, hogy nem egyének lennének kötelezettek vagy jogosítottak, hanem csak azt, hogy az egyének csupán közvetve kötelezettek vagy jogosítottak.

d) Központi beszámítás A jogi személy kötelességei és jogai ezek szerint mindig csak egyes emberek kötelességei és jogai, mivel emberi magatartásokat érintő kötelességek és jogok. Csak arról van tehát szó, hogy az egyes emberek a szóban forgó kötelességeket és jogokat nem a szokásos, azaz egyéni módon „bírják", hanem kollektív módon. Amit valamely jogi személy vagyonának neveznek, az a jogi személyt képező emberek vagyona. Ezek az emberek azonban nem rendelkezhetnek fölötte úgy, mint egyéni vagyonuk fölött, hanem csak ama rész-jogrend rendelkezései szerint, amelynek egysége a jogi személyben jut kifejezésre. Ha a jogi személynek követelési joga van, úgy ez a tagok közös követelési jogát jelenti. A jog kollektív jellege többek között abban is kifejeződik, hogy nem érvényesítheti bárki egyénenként, hanem csak a rész-jogrend által meghatározott szerven keresztül; a meghatározott ember azonban csak azért és annyiban szerve a jogközösségnek, mert és amennyiben az általa végzett aktust a jogközösséget konstituáló részleges jogrend előírja és ezáltal aktusa a rend egységére vonatkoztatha-

32

tó. Egy tényállásnak a jogrend egységére vonatkoztatását szoktuk „beszámításnak' is nevezni; a személy ezek szerint „beszámítási" pont. A jogi személy minden cselekedete emberek cselekedete, melyet fiktív alanynak számítunk be, mikor abban a rész- vagy totális jogrend egységét elképzeljük. Ez a „központi" beszámítás azonban egészen más művelet, mint az előbb említett „periférikus" beszámítás, mikor is a tényállást nem a jogrend egységére, hanem a jogrenden belül egy másik tényállásra vonatkoztatjuk, azaz két tényállást a jogtételben összekapcsolunk.

e) A felelősség korlátozása Ha a jogi személy, azaz a helyette szervként ténykedő ember érvényesítette a jogi személy követelési jogát, vagyis azon emberek közös követelési jogát, akik a jogi személyben megszemélyesített közösséget képezik, akkor a végrehajtás útján behajtott vagyonérték a részközösséget alkotó emberek kollektív vagyonába jut. Ha azonban a jogi személy valamely szolgáltatásra kötelezett, úgy ez azt jelenti, hogy nemteljesítés esetén a végrehajtás nem a tagok egyéni vagyona, hanem kollektív vagyonuk ellen indul, mely azonban mégis változatlanul az ő vagyonuk. A végrehajtás ilyen korlátozásában - mely azon egyének kollektív vagyonára szorítkozik, akik a jogi személyként működő közösséget alkotják —, vagyis ebben az ún. korlátolt felelősségben a magánjogi személyre különösen jellemző ismertetőjegy rejlik. A közjog jogi személyeinél azonban ez nem jön számításba, vagy legalábbis nem elsősorban; és legfőképpen nem jön számításba az állam jogi személyénél, mely az összes rész-jogrend totális jogrendjének megszemélyesítője lévén minden alája sorolt fizikai és jogi személyt magában foglal, és ilyen módon a központi beszámítás végpontja.

0 Az egyén és közösség antinómiájának ideológiai jelentése Azáltal, hogy a „személy"-t úgy ismertük meg, mint norma-komplexum megszemélyesítését és mint ama jogrend több vagy kevesebb önkénnyel individualizált részét, amely az összes általa statuált kötelesség és jog, vagyis a „személy" kötelességei és jogai között organikus, azaz szisztematikus egységet hoz létre — mert az egyik joga mindig a másik kötelessége, s a kettő egymástól el sem választható —, egyúttal feloldjuk az egyén és közösség látszatellentétét is, melytől a hagyományos társdalomfilozófia nem tud szabadulni, mikor az egyént egyidejűleg egésznek is s a közösség részének is tekinti. Az objektív rend vagy az általa konstituált közösség szempontjából egyáltalán nincs is önálló egyén: mint ilyent, a társadalmi rendre irányuló megismerés egyáltalán nem is ragadhatja meg. Az egyénnek csakis azok az aktusai jönnek számításba, amelyek a társadalmi rend

33

tartalmát képezik, azaz a rend által szabályozottak: amit úgy is kifejezhetünk, hogy az egyén ebben a szemléletben csak a közösség önállótlan alkotórészeként létezik. Az egyén önálló egész volta a szabadság ugyanolyan ideológiáját jelenti, mint a személy sajátos jogi kategóriája. És ahogy ennek is, úgy annak is az a szerepe, hogy sáncot vonjon a közösséget konstituáló társadalmi rend bizonyos érdekekkel nem egyező és túl messze menő igényeivel szemben. A közösséggel állítólag feloldhatatlan ellentétben álló egyén nem más, mint ideológia bizonyos érdekeknek a közösségi rend korlátozásai ellen folytatott harcában.

26. A T i s z t a Jogtan univerzalisztikus jellege

Ha ilyen módon az alanyi jog és jogalany fogalmát minden ideológiai szereptől megfosztjuk s ha az egész vonalon a megszemélyesítés fátyolát átszakítva valóságos jogi vonatkozásokhoz jutunk, akkor mindig csak emberek közötti, helyesebben emberi magatartások tényei közötti jogviszonyokkal találjuk magunkat szemben, melyek a jogi norma által, vagyis mint jogi norma tartalma kapcsolódnak egymással össze. A jogviszony tehát két tényállás viszonya, melyek közül az egyik jogi kötelességként, a másik jogosultságként előírt emberi magatartásból áll. Amidőn a Tiszta Jogtan az alanyi jogot mint a tárgyi jogtól különböző lényeget minden megjelenési formájában (amilyen a jogosultság, jogi kötelesség, jogalany) feloldja és csak mint a tárgyi jog különleges formáját, megszemélyesített megjelenését ragadja meg, ezzel megszünteti a joggal szemben azt a szubjektivisztikus beállítást is, melynek szolgálatában az alanyi értelemben vett jog fogalma áll: azt az ügyvédies felfogást, amely a jogot csak a fél érdekeinek nézőpontjából, vagyis abból a szempontból tekinti, hogy mit jelent az egyén számára, milyen mértékben van hasznára, azaz szolgálja érdekeit, vagy van kárára, azaz fenyegeti valami bajjal. A római joggyakorlat sajátos magatartása ez, mely lényegében a responsumot szolgáltató ügyvédek véleményező gyakorlatából állott elő, s a római joggal együtt recipiáltatott. A Tiszta Jogtan alapállása ezzel szemben mindenképpen objektív-univerzalisztikus jellegű. Alapvetően a jog egészére vonatkozik, és minden jelenséget csakis a többivel való rendszeres összefüggésben, azaz a jog minden részében a jog egészének funkcióját igyekszik megragadni. Ebben az értelemben a jog igazán organikus felfogása ez. Midőn azonban a jogot mint organizmust fogja fel, nem valamilyen biológiai vagy pszichológiai értelemben vett egyén feletti, tapasztalaton túli, metafizikai entitást ért alatta — mely elgondolás mögött többnyire etikai-politikai követelmények rejtőznek —, hanem kizárólag és egyedül azt, hogy a jog rend, és ennélfogva minden jogi probléma mint egy adott rend problémája vetődik fel és oldandó meg.

V. A JOGREND ÉS LÉPCSŐZETES FELÉPÍTÉSE

27. A r e n d

mint

normarendszer

A jog mint rend, vagyis a jogrend nem más, mint jogi normák rendszere. Az első kérdést, melyre itt felelnünk kell, a Tiszta Jogtan a következő módon tette fel: mi alapozza meg a jogi normák bizonyos sokaságának egységét, miért tartozik bizonyos jogi norma egy bizonyos jogrendhez? A normák sokasága akkor alkot egységet, rendszert, ha érvényessége egyetlen normára mint az érvényesség végső alapjára visszavezethető. Ez az alapnorma létesíti az egységet, mint közös forrás az egy adott rendet alkotó normák sokaságában. Hogy egy norma bizonyos rendhez tartozik, csak azáltal tűnik ki, hogy érvényessége a rendet létesítő alapnormára vezethető vissza. Az alapnorma — vagyis a legfőbb érvényességi elv természete szerint a rendnek (normarendszernek) két fajtája különböztethető meg. Egyes normák „érvényesek", vagyis az embereknek általuk megszabott magatartása kötelezőnek tekintendő a normák tartalmánál fogva; vagyis mert tartalmuk oly közvetlenül evidens, hogy számukra érvényességet kölcsönöz. És ezt a tartalmi minősülést a normák azáltal nyerik, hogy olyan alapnormára vezethetők vissza, amelynek tartalmában a rendet alkotó normák tartalma mint különös az általánosban benne foglaltatik (szubszumálható). Ilyenek az erkölcsi normák. Az ilyenféle normák: ne hazudj, ne csalj, ígéretedet tartsd meg stb. az őszinteség alapnormájából vezethetők le. Arra az alapnormára, hogy szeresd felebarátaidat, a következő normák vezethetők vissza: ne sértsél meg másokat, segíts a bajbajutottakon stb. Hogy mi az alapnormája egy erkölcsi rendszernek, itt most nem érdekes. Lényeges az a felismerés, hogy egy erkölcsi rendszer normái már alapnormájukban bennefoglaltatnak úgy, mint kölcsönös az általánosban, s ennélfogva minden különös erkölcsi norma az általános alapnormából egy gondolati művelettel, vagyis az általánosról a különösre történő következtetéssel levezethető. Az alapnorma itt materiális-statikus jellegű.

28. A j o g r e n d mint norma a 1kotási összefüggés Más természetűek a jogi normák. Ezek nem tartalmuknál fogva érvényesek. Minden tetszés szerinti tartalom lehet jog. Nincsen olyan emberi ma-

36

gatartás, mely belső lényegénél fogva ki lenne zárva abból, hogy jogi norma tartalmává lehessen. A jogi norma érvényessége nem lehet kérdéses amiatt, hogy tartalma valamilyen feltételezett materiális értéknek, pl. az erkölcsnek nem felel meg. Egy norma jogi normaként mindig csak azért érvényes, mert teljességgel meghatározott módon jött létre, teljességgel meghatározott szabály szerint hozatott, és sajátos módszerrel alkottatott. A jog csak mint pozitív jog érvényes, azaz mint tételezett jog. A tételezettségnek ezen a szükségességén és a jog érvényességének a benne rejlő, az erkölcstől és a hasonló normarendszerektől való függetlenségén nyugszik a jog pozitivitása; ebben rejlik a pozitív jog és az ún. természetjog közötti lényeges különbség; a természetjognak a normái — az erkölcséihez hasonlatosan - olyan alapnormából vezettetnek le, amelyet tartalmánál fogva úgy tekintenek, mint ami az isteni akarat, természet, vagy tiszta ész megnyilvánulásaként közvetlenül magától értetődő. A pozitív jogrend alapnormája evvel szemben nem más, mint olyan alapszabály, amelynek értelmében a jogrend normái alkottattak, tehát a jogalkotás alaptényállásának beiktatása. A jogi alapnorma egy eljárás kiindulási pontja: teljességgel formálisdinamikus jellegű. Ebből az alapnormából nem vonhatók le logikailag a jogrendszer egyes normái. Ezek egy külön normaalakítási aktus útján jönnek létre, mely nem gondolati, hanem akarati aktus. A jogi norma megalkotása sokféle alakban történik: szokás útján vagy törvényhozási eljárásban, ha általános normákról van szó; az egyedi normáknál pedig a jogszolgáltatás aktusai és jogügyletek útján. A szokásjogi jogalkotással szemben minden más mód mint jogtételezés áll szemben; ez tehát a jogalkotás sajátos esete. Ha egy jogrendszer különböző normáit egyetlen alapnormára vezetjük vissza, ez olyan módon történik, hogy kimutatjuk, miszerint az egyes normák megalkotása az alapnormának megfelelően ment végbe. Arra a kérdésre, hogy meghatározott kényszeraktus (pl. az a tény, hogy amikor egy ember a másikat azáltal, hogy börtönbe zárja, szabadságától megfosztja) miért jogi aktus és miért tartozik ezért egy meghatározott jogrendszerhez, válaszként a következő mondható: azért, mert a szóbanforgó aktust meghatározott egyedi norma, bírói ítélet írta elő. Ha tovább kérdezünk: miért érvényes ez az egyedi norma, mégpedig egy teljesen meghatározott jogrend alkotórészeként, akkor válaszul a következőt kapjuk: azért, mert az ítélet a büntető törvénykönyvnek megfelelően született meg. És ha a büntető törvénykönyv érvényességének alapja után tudakozódunk, úgy szembe találjuk magunkat az állam alkotmányával, melynek rendelkezései szerint, illetékes szervek útján, az alkotmány által előírt eljárással a büntető törvénykönyv elkészült. Ha azonban az alkotmány érvényességének alapját kérdezzük, melyen az összes törvény s a törvények alapján hozott jogi aktus nyugszik, akkor esetleg egy régebbi alkotmányra bukkanunk, s végül a történelmileg elsőre, melyet egyetlen bitorló, vagy egy valamiképpen megalakult testület bocsátott ki. Abból az alapfeltevésből indul ki egy alkotmányon nyugvó

37

jogrend mindennemű megismerése, hogy az, amit a történetileg első alkotmányt kibocsátó szerv a maga akarataként kinyilvánított, normaként érvényes. Alkalmaztassák kényszer ama feltételek között és azon a módon, ahogyan az első alkotmány kibocsátó vagy az általa kijelölt szervek meghatározzák: ez a sematikus megfogalmazása egy jogrend alapnormájának (azaz valamely egyes állam jogrendjének, melyre itt elsősorban gondolnak).

29. A z

alapnorma

jelentése

A Tiszta Jogtan ezzel az alapnormával mint hipotetikus alappal dolgozik. Abban a feltevésben, hogy mivel az alapnorma érvényes, érvényes az a jogrend is, mely rajta nyugszik. Ez kölcsönzi az első törvényhozói aktusnak s így a rajta nyugvó jogrend összes többi aktusának legyen-értelmét — azt a sajátos értelmet, melyben a jogi feltétel a jogi következménnyel a jogtételben összekapcsolódik; s a jogtétel az a tipikus forma, amelyben az egész pozitív jogi anyagnak megjeleníthetőnek kell lennie. Az alapnormában gyökerezik végső soron a jogrendet konstituáló összes tényállás normatív jelentése. Csakis az alapnorma feltételezése mellett lehet a jogi értelmezés számára kínálkozó tapasztalati anyagot jogként, azaz jogi normák rendszereként értelmezni. Ezen anyag természete szerint — vagyis amaz aktusok szerint, melyek aktusokként értelmezendők — alakul a különös jogrendet megalapozó alapnorma különös tartalma is. Ez az alapnorma csupán a joganyag bárminő pozitivisztikus megragadásának első szükségszerű feltételét fejezi ki, minthogy nem jogi eljárás során jön létre, nem pozitív normaként érvényes, nincsen tételezve, hanem — minden jogalkotás, minden pozitív jogi eljárás feltételeként - előre feltételezett. Az alapnorma megfogalmazásával a Tiszta Jogtan egyáltalán nem akar új tudományos módszert bevezetni a jogtudományba. Csak tudatosítani akarja, amit az összes jogász tesz - többnyire öntudatlanul - , amikor tárgya megragadásában elutasítja ugyan a természetjogot, melyből a pozitív jogrend érvényessége levezethető lenne, ezt a pozitív jogot azonban mégis érvényes rendként, nem motiváció-összefüggések puszta valóságaként, hanem normaként értelmezi. A Tiszta Jogtan az alapnorma elméletével csupán megkísérli a tényleges eljárás elemzése által feltárni a pozitív jogi megismerés kezdettől fogva gya. korlati módszereinek transzcendentál-logikai feltételeit.

38

30. A z e g y e s á l l a m jogrendjének alapnormája

a) Az alapnorma tartalma Az alapnorma jelentése különösen világos lesz, ha valamely jogrend megváltoztatása nem törvényes úton következik be, hanem forradalmi úton kerül új jogrend a régi helyébe; hiszen a jog és az általa létrehozott közösség lényege is akkor mutatkozik meg legvilágosabban, amikor maga a léte válik kérdésessé. Pl. egy eddig monarchikus államban emberek csoportja megkísérli, hogy a törvényes kormány erőszakos megdöntésével elfoglalja annak helyét s az eddigi monarchikus kormányt köztársaságival váltsa fel. Ha sikerül, vagyis ha megszűnik a régi rendszer és az új kezd érvényesülni úgy, hogy az emberek tényleges magatartása (melyre ez a rend érvényes kíván lenni) többé nem a régi, hanem — nagyban-egészében — az új rendnek felel meg, akkor ez utóbbit fogják immár jogrendnek tekinteni, azaz az ennek megvalósítása során véghezvitt aktusokat fogják jogi aktusokként és az azokat megsértő tényállásokat jogsértésekként kezelni. Az emberek ezzel új alapnormát tételeznek fel: többé nem azt, amelyik az uralkodót, hanem azt, amelyik a forradalmi kormányt delegálja jogalkotó autoritásként. Ha azonban a kísérlet meghiúsul, mert a forradalmi kormány által felállított új rend hatástalan marad, a normák címzettjeinek tényleges magatartása nem ennek felel meg, úgy a forradalmi kormány által hozott aktus nem alkotmányozásként, hanem felségsértésként, nem jogalkotásként, hanem jogsértésként lesz értelmezendő — mégpedig a régi rend alapján, melynek érvényessége egy az uralkodót jogalkotó autoritásként delegáló alapnormát tételez fel. Ha azt kérdezzük, hogy valamely jogrendet megalapozó alapnorma tartalma mihez igazodik, akkor a jogi ítéleteket végső feltevéseikben vizsgáló elemzés a következőt mutatja ki: az alapnorma tartalma ahhoz a tényálláshoz igazodik, amelyben a rendet létrehozták, amelynek egy bizonyos mértékig megfelelnek a rend által érintett emberi magatartások. Csak egy bizonyos mértékig - teljes és kivételt nem ismerő megfelelés i nem követelhető. Sőt, lehetségesnek kell lennie a normatív rend s a tényleges történések hozzárendelt világa között bizonyos fokú eltérésnek is. Mert ilyen lehetőség nélkül egyáltalán nem is lenne értelme a normatív rendnek. Nincs értelme elrendelni azt, amiről föltehető, hogy természeti szükségszerűséggel amúgy is bekövetkezik. Ha olyan társadalmi rendet kellene alapítani, amelynek az emberek tényleges magatartása mindig és minden körülmények között megfelel, úgy annak - minden lehető létet eleve legitimáló — alapnormája a következő kellene legyen: történjék, ami tényleg történik, avagy: azt kell tenned, amit tenni kívánsz. Az efféle rend éppen olyan értelmetlen lenne, mint egy olyan, amelynek a történés, melyre vonatkozik, semmi tekintetben egyáltalán nem felel meg, hanem teljesség-

39

gel ellentmond. Ezért szükséges, hogy a normatív rend elveszítse érvényességét az olyan valósággal szemben, amely immár egy bizonyos fokig sem felel meg néki. Az emberi magatartást szabályozó jogrend érvényessége ilyen módon — bizonyos mértékig — attól a ténytől függ, hogy az emberek valóságos magatartása e jogrendnek megfelel-e, — vagyis, ahogyan mondani szokták, a hatékonyságtól Ez a függő viszony — amit talán képletesen lét és legyen közti feszültségnek nevezhetünk — nem határozható meg másképpen, mint egy felső és alsó határral. A megfelelés lehetőségének nem szabad bizonyos maximumot meghaladnia, de nem szabad bizonyos minimum alá süllyednie sem.

b) A jogrend érvényessége és hatékonysága (Jog és hatalom) E függőségi viszony felismerése könnyen arra csábíthat, hogy a jogrend érvényességét hatékonyságával azonosítsuk, — vagyis azzal a ténnyel, hogy az emberi magatartások, melyekre a jogrend vonatkozik, ennek egy bizonyos mértékig megfelelnek. Csakhogy ez a mindig újra megismételt kísérlet, mely azért látszik kívánatosnak, mert az elmélet helyzetét lényegesen leegyszerűsíti, mindig újra szükségképpen meghiúsul. Mert ha az érvényességet, azaz a jog sajátos létezését valamilyen természeti valóságban találjuk meg, úgy képtelenek vagyunk azt a sajátos értelmet megragadni, amelyben a jog a valósághoz fordul és éppen ezért vele szemben áll, mely valóság — ha csaknem azonos a jog érvényességével — meg is felelhet, de ellent is mondhat a jognak. Mint ahogyan lehetetlen az érvényesség meghatározásánál a valóságtól elvonatkoztatnunk, éppen úgy lehetetlen az érvényességet a valósággal azonosítanunk. Ha a valóság helyére — a jogrend hatékonysága értelmében — a hatalom fogalmát tesszük, úgy a jogrend érvényessége és hatékonysága közötti viszony problémája egybeesik a jog és hatalom sokkal közkeletűbb problémájával. És akkor az itt megkísérelt megoldás nem más, mint a régi igazság tudományosan egzakt megfogalmazása, mely szerint a jog, noha nem állhat fenn hatalom nélkül, mégsem azonos a hatalommal. A jog — az itt kifejtett elmélet értelmében — a hatalom meghatározott rendje (vagy szervezete).

c) Az állami jogrend alapnormája és a nemzetközi jog Az az alaptétel, mely szerint bizonyos hatékonyság, szabatosabban a megfelelés bizonyos aránya a jogrend érvényességének feltétele, nem fejez ki mást, mint egy pozitív jogi norma tartalmát: nem állami, hanem nemzetközi jogi normáét. A nemzetközi jog — amint ezt később még közelebbről is bemutatjuk — a ténylegesen berendezkedő hatalmat legitimálja, s így az

40

e hatalom által alkotott kényszerrendet abban a terjedelemben delegálja, amelyben az ténylegesen is hatékonnyá lesz. A hatékonyság ezen elve, mely nemzetközi jogi jogelv, a különböző állami jogrendek alapnormájának szerepét tölti be; a történelmileg legelső törvényhozó által létrehozott alkotmány csak ama feltétellel érvényes, hogy hatékony, vagyis hogy a rendelkezései szerint kialakuló rendnek a vonatkozó valóság nagybanegészében megfelel. A nemzetközi jog értelmében forradalom vagy államcsíny útján hatalomra jutott kormányzat is törvényes kormányzatnak tekintendő, ha képes az általa kibocsátott normák számára tartós engedelmességet biztosítani. Ez pedig azt jelenti, hogy egy közvetlenül a nemzetközi jog alatt álló kényszerrend legitim, kötelező jogrendnek tekintendő, más szóval az ilyen rend által létrehozott közösség a nemzetközi jog értelmében államnak tekintendő ama körön belül, amelyen belül e rend tartósan hatékonnyá lesz, helyesebben ahol az emberi magatartások e rendnek nagyban-egészében megfelelnek. Ha azonban az állami jogrendeket megalapozó normát pozitív jogi normának ismerjük fel — és ez az eset áll fenn akkor, ha a nemzetközi jogot az egyes állami jogok fölött álló, azokat delegáló rendként értelmezzük —, akkor alapnormáról (az itt kifejtett sajátos, nem tételezett, hanem csak feltételezett norma értelmében) többé nem lehet szó mint az egyes állami jogrendek alapjáról. A hatékonyság nemzetközi jogi alapelve csakis mint egyes állami jogrendek relatív alapnormája szerepelhet. Ha a nemzetközi jog primátusából indulunk ki, akkor az alapnorma problémája eltolódik, és az összes állami jogrendet összefogó totális jogrend végső érvényességi alapjának a problémájává válik. E kérdésre még majd visszatérünk.

d) Az egyes jogi norma érvényessége és hatékonysága Abból a körülményből, hogy egy jogrendnek mint jogi normák valami módon zárt rendszerének az érvényessége hatékonyságától, vagyis attól függ, hogy a valóság, melyre a jogrend — mint egész — a tartalmával vonatkozik, e rendnek általában megfelel, még korántsem következik, hogy hasonlóképpen az egyes jogi normák érvényessége is hatékonyságuktól függ. Hiszen a jogrend mint egész érvényességét nem érinti, hogy e rendszer egyetlenegy jogi normájának hiányzik a hatékonysága. A jogi norma érvényes marad annyiban, amennyiben beletartozik egy érvényes rend normaalkotási összefüggésébe. Egyetlen norma érvényességének kérdésére feleletet azzal adhatunk, ha az e rendszeren belül minden egyes norma érvényességét megalapozó első alkotmányig megyünk vissza. Ha ez az első érvényes, úgy az alkotmányosan létrejött összes normát is érvényesnek kell tekintenünk. A hatékonyság nemzetközi jogi elve ugyanis közvetlenül szintén csak az állami jogrend első alkotmányára, tehát a jogrendre mint egészre vonatkozik, és nem külön-külön minden egyes jogi normára. Abban a körül-

41

ményben, hogy az egyes jogi normák érvényessége független lehet azok hatékonyságától, ismét csak e két fogalom világos elválasztásának a szükségessége mutatkozik meg. De mint ahogy a nemzetközi jog, úgy az állami jogrend is bizonyos mértékben a maga számára pozitív jogi elvvé emelheti a hatékonyság elvét, és ezáltal függővé teheti egyes normáinak érvényességét azok hatékonyságától. Ez az eset áll elő pl. akkor, ha az alkotmány (materiális értelemben) a tételezett szabály mellett a szokást is jogforrásnak jelenti ki (vagy megtűri), és ennek megfelelően egy írott jogi norma szokás útján, vagyis tartós nem-alkalmazása folytán hatályát veszti. Ez azonban egy eddig érvényes norma megszüntetése. Az újonnan kibocsátott törvény pedig „érvényes" már azelőtt, mielőtt egyáltalán hatékony lehetne. És ameddig csak desuetudo nem áll elő, a törvény nem-alkalmazása jogsértő tényállás. Ilyen körülmények között sem azonosítható tehát az érvényesség a hatékonysággal.

31. A j o g r e n d lépcsőzetes felépítése

a) Az alkotmány A pozitív jogi tudat elemzése, mely feltárja az alapnorma funkcióját, napfényre hozza a jog egyik különleges sajátosságát is: nevezetesen, a jog létrejövetelét önmaga szabályozza, mégpedig oly módon, hogy jogi norma szabályozza azt az eljárást, mely szerint egy másik jogi norma létrejön, szabályozva - különböző mértékben — a megalkotandó norma tartalmát is. Minthogy a jog dinamikus jellegének megfelelően egy norma azért és annyiban érvényes, mert és amennyiben meghatározott — egy másik norma által meghatározott — módon jön létre, az érvényességi alapot az előbbi számára ez az utóbbi képviseli. Azt a viszonyt, amely a valamely más t norma megalkotását meghatározó és a meghatározás szerint megalkotott norma között fennáll, a fölé- és alárendeltség térbeli képével ábrázolhatjuk. A létrehozás módját meghatározó a magasabbik norma, a szabályszerűen megalkotott pedig az alacsonyabbik. A jogrend tehát nem mellérendelt, egyenlően egymás mellett álló jogi normák rendszere, hanem jogi normák különböző rétegeinek lépcsőzetes rendje. E normák egysége egy olyan összefüggésen keresztül jön létre, amely abból adódik, hogy egyik megalkotása — és így érvényessége — egy másikra vezethető vissza, melynek megalkotása ismét egy másik által meghatározott; e visszafelé haladás pedig végül az alapnormába torkollik, a hipotetikus alapszabályba, azaz a legfelsőbb érvényességi alapba, mely a jogalkotási összefüggés egységét biztosítja.

42

A jogrend lépcsőzetes felépítése — és itt elsősorban csak az állami jogrendre gondolunk — sematikusan körülbelül a következő módon ábrázolható: az alapnormát előre feltételezve (mely feltevés értelmét az előzőekben már előadtuk) a pozitív jog legmagasabb fokát a szó materiális értelmében vett alkotmány képviseli, melynek lényeges funkciója abban áll, hogy az általános jogalkotás szerveit és eljárását, azaz a törvényhozást szabályozza. Az alkotmány azonban meghatározhatja jövőbeli törvények tartalmát is; s a pozitív alkotmányok nem ritkán meg is teszik ezt — oly módon, hogy bizonyos tartalmakat előírnak vagy kizárnak. Az első esetben többnyire csak egy hozandó törvény ígérete áll előttünk, mivel az előírt tartalmú törvény elmaradásához már csak jogtechnikai okokból is nehezen fűzhető szankció. Eredményesebben képes azonban az alkotmány meghatározott tartalmú törvényeket megakadályozni. A modern alkotmányoknak tipikus alkotórészét képező alap- és szabadságjogok katalógusa lényegében nem más, mint ilyen negatív meghatározás. A törvény előtti egyenlőség, vagy az egyéni, lelkiismereti stb. szabadság alkotmányos biztosítása nem más, mint olyan törvények megtiltása, amelyek az alattvalókat bizonyos vonatkozásban egyenlőtlenül kezelik vagy a szabadság bizonyos szférájába belenyúlnak. Az ilyen tilalmak jogtechnikailag akkor tehetők hatékonnyá, ha egy alkotmányellenes törvény kibocsátásáért a kibocsátásban részes meghatározott szervek — államfő, miniszter — személyes felelősséggel tartoznak, vagy pedig megadatik az ilyen törvény megtámadásának és visszavonatásának lehetősége. Ez utóbbi csak abban az esetben lehetséges, ha a közönséges törvénynek nincs meg az ereje, hogy a létrejöttét és tartalmát meghatározó alkotmány-törvényt hatályon kívül helyezze; ha ez utóbbi csak megnehezített feltételek (pl. minősített többség, megnehezített határozatképesség stb.) mellett változtatható vagy szüntethető meg. Vagyis annak érdekében, hogy önmagát megváltoztathassa vagy megszüntethesse, az alkotmánynak a rendes törvényhozási eljárástól eltérő, nehezebb eljárást kell előírnia; a törvényi forma mellett tehát szükség van egy sajátos alkotmányi formára is.

b) Törvényhozás és a jogforrás fogalma Az alkotmányhoz legközelebb eső fokot a törvényhozási eljárás során alkotott általános normák jelentik, melyek funkciója abban áll, hogy azon egyedi normáknak nemcsak szerveit és eljárását, de mindenekelőtt tartalmát is meghatározzák, amelyeket rendszerint a bíróságok és a közigazgatási hatóságok alkotnak. Míg az alkotmány súlypontja a törvényeket hozó eljárás szabályozására esik, s azok tartalmát csak igen kis mértékben határozza meg, ha egyáltalán meghatározza, addig a törvényhozásnak az a feladata, hogy meghatározza a bírósági és közigazgatási aktus megalkotását és tartalmát egyaránt. A törvény formájában megjelenő jog materiális is, formális is lehet. A büntető törvény és a polgári törvénykönyv mellett áll

43

a büntető és polgári perrendtartás s a közigazgatási eljárásról szóló törvények. Az alkotmány és a törvényhozás közötti viszony tehát lényegében ugyanaz, mint a törvény és az igazságszolgáltatás ill. a közigazgatás közötti viszony; csupán annak aránya különbözik, ahogyan a magasabb fok az alacsonyabb fokot formálisan vagy materiálisán meghatározza. Az első esetben a formális mozzanat felülmúlja a materiálisai; a második esetben egyensúlyban vannak. Az általános jogalkotásnak — az alkotmány által szabályozott - fokozata az egyes állami jogrendek pozitív alakulásában többnyire újra két vagy több fokozatra tagolódik. Itt csak a törvény és rendelet közötti különbséget emeljük ki, melynek különleges jelentősége van ott, ahol az alkotmány az általános normák alkotását elvileg a néptől választott parlamentre ruházza, azonban megengedi törvények közelebbi kidolgozását olyan általános normák útján, amelyeket bizonyos közigazgatási szervek bocsátanak ki; vagy pedig bizonyos kivételes esetekben a parlament helyett a kormányt jogosítja fel az összes szükséges normák vagy bizonyos általános normák kibocsátására. Az olyan általános normákat, amelyeket nem a parlament, hanem valamely közigazgatási hatóság bocsát ki, rendeletnek nevezik, s ezek vagy törvényt végrehajtó, vagy törvényt pótló rendeletek. Ez utóbbiakat törvényerejű rendeleteknek is nevezik. Ezzel adva van — a sajátos alkotmányformához hasonlatosan — egy sajátos törvényi forma is. Szokás különbséget tenni formális értelemben vett törvény és materiális értelemben vett törvény között. Az utóbbi minden általános jogi normát jelöl, az előbbi viszont vagy az általános jogi normát törvény alakjában, azaz a parlament útján kibocsátott és a legtöbb alkotmány tipikus rendelkezése szerint bizonyos módon nyilvánosságra hozott általános jogi normát, vagy pedig minden ilyen formában fellépő tartalmat. A „formális értelemben vett törvény" megjelölése tehát többértelmű. Egyértelmű csupán a törvényi forma fogalma, melyben nemcsak általános normák, de más tartalmak is megjelenhetnek. Az egyszerűség kedvéért itt csak azt az esetet vesszük tekintetbe, amikor az általános alkotmánynormák alkotása és más általános'normák alkotmányszerű meghozatala írott jog (és nem szokásjog) útján történik. E kettőt szokták a Jogforrás" fogalma alatt összefoglalni. Ez azonban képletes kifejezés, és ezért többértelmű. Jogforrás nemcsak a két egymástól különböző módszert — a céltudatos, központi szervek által végzett és a nem tudatos, decentralizált, maguk a jogalanyok útján történő normaalkotást — jelenti, hanem a jogrend végső érvényességi alapját is, és vele azt, amit itt az alapnorma fogalmával fejeztünk ki. Tágabb értelemben azonban a Jogforrás" egyáltalán minden jogi normát jelent — nemcsak általános, hanem egyedi normát is —, amennyiben ebből is — csakúgy, mint a tárgyi jogból — alanyi értelemben vett jog származik, azaz jogi kötelezettség vagy jogosultság keletkezik. így a bírói ítélet forrása az egyik fél kötelezettségének, s ennek megfelelően a másik fél jogosultságának. A Jogforrás" kifejezést e többértelműség meglehetősen használhatatlanná

44 teszi. Ajánlatosabb e szókép helyett a probléma világos és közvetlen meghatározását adni, melynek megoldásáról itt beszélünk. Az általános normáról mint az egyedi norma „forrásáról" van szó.

c) Jogszolgáltatás Az általános normának — mely egy elvontan meghatározott tényálláshoz egy éppen olyan elvontan meghatározott következményt fűz — ahhoz, hogy egyáltalán értelmet nyerjen, egyediesítésre van szüksége. Meg kell állapítani, hogy in concreto fennforog-e az a tényállás, melyet az általános norma in abstracto meghatároz, és ezután erre a konkrét esetre kell alkalmazni, — azaz először elrendelni, majd foganatosítani egy konkrét kényszeraktust, melyet in abstracto ugyancsak az általános norma ír elő. Ezt végzi el a bírói ítélet; ez a funkciója az ún. jogszolgáltatásnak vagy bírói hatalomnak. Ez a funkció egyáltalán nem pusztán deklaratív jellegű, amint ezt a Jogszolgáltatás", Jogalkalmazás" terminusa sejteti és az elmélet is olykor feltételezi: mintha a bírói aktus szerepe csakis a törvényben, azaz az általános normában máris készen található jog kimondása vagy megtalálása lenne. Az ún. jogszolgáltatás funkciója ehelyett teljességgel konstitutív: jogalkotás — a szó legszorosabb értelmében. Mert mind azt, hogy egyáltalán fennforog egy konkrét tényállás, melyet egy sajátos jogkövetkezménnyel össze kell kapcsolni, mind pedig azt, hogy ez a konkrét jogkövetkezménnyel össze is kapcsoltatik — csakis a bírói ítélet hozza létre. Ahogyan az általánosság birodalmában a törvénynek, úgy az egyedi valóság birodalmában a bírói ítéletnek kell e két tényállást összekapcsolnia. Ez az oka annak, hogy a bírói ítélet maga is egyedi jogi norma, ti. az általános vagy elvont jogi norma individualizálása vagy konkretizálása, a jogalkotás folyamatának az általánosból az egyedibe történő továbbvitele. Ezt a felismerést csak az az előítélet homályosíthatta el, amely szerint az általános norma minden jogot magában foglal - ami a jognak a törvénynyel való hibás azonosítása volt.

d) Igazságszolgáltatás és közigazgatás Amint a jogszolgáltatás, úgy a közigazgatás is törvények, nevezetesen közigazgatási törvények individualizálásának és konkretizálásának bizonyul. Sőt annak nagy része, amit állami közigazgatásként szoktunk megjelölni, funkcionálisan egyáltalán nem különbözik attól, amit bíráskodásnak vagy igazságszolgáltatásnak nevezünk, éspedig azért, mert az állam célját a közigazgatási apparátus technikailag ugyanolyan módon követi, mint a bíráskodás: ti. a társadalmilag kívánatos ill. a törvényhozótól ilyennek tartott állapotot azáltal idézi elő, hogy az ellenkezőjére állami szerv által alkalmazandó kény szeraktussal reagál, vagyis az alattvalókat jogilag kötelezi a tár-

45

sadalmilag kívánatos magatartásra. Nincs lényeges különbség abban, hogy az emberek becsülete azáltal nyer védelmet, hogy a bíróság a becsületsértést a sértővel szemben megtorolja, vagy hogy az emberek biztonsága a közúti forgalomban azáltal biztosíttatik, hogy a túl gyorsan haladó gépkocsivezetőket a közigazgatási közegek megbüntetik. Ha az egyik esetben igazságszolgáltatásról beszélünk s a másikban közigazgatásról, úgy a különbség csupán a bírák szervezeti, tisztán történelmileg magyarázható állásában rejlik, ti. függetlenségükben, mely a közigazgatási szerveknél többnyire (ha nem is mindig) hiányzik; lényeges egyezés van azonban abban, hogy az állam célja mindkét esetben csak közvetett módon valósul meg. Funkcionális különbség igazságügy és közigazgatás között csak akkor áll fenn, amikor az állam az államszerven keresztül közvetlenül valósítja meg célját, mikor is az államszerv, mint erre jogilag köteles, közvetlenül létesíti a társadalmilag kívánatos állapotot, amikor, mint mondják, az állam (illetőleg szerve) maga épít vagy tart üzemben iskolákat és vasutakat, kezel a kórházban betegeket stb. Ez a közvetlen közigazgatás valóban lényegileg különbözik a bíráskodástól, mely lényege szerint rokon az állami cél közvetett követésével, így a közvetett közigazgatással. Ha a közigazgatást és igazságszolgáltatást két különböző funkciónak kell vennünk, akkor az előbbit csak mint közvetlen közigazgatást állíthatjuk szembe az utóbbival. Ilyen módon a jogi funkciók fogalmilag korrekt rendszerezése számára egészen másképp alakulnak a határok, mint a jogi apparátus ma használatos, történelmileg kialakult szervezetében, mely — a törvényhozást leszámítva — a hatóságok két egymástól viszonylag elszigetelt csoportjára osztódik, melyek nagyrészt egyforma funkciót töltenek be. E funkciók természetének helyes felismerése, az igazságszolgálatás és a közigazgatás közötti különbségnek a közvetett és közvetlen állami közigazgatás közötti különbségtétellel történő helyettesítése persze az állami szervezetre sem maradhatna hatás nélkül.

e) Jogügylet és végrehajtási aktus Bizonyos jogterületeken, így a polgári jog területén az általános norma individualizálása és konkretizálása nem következik be közvetlenül a hivatalos állami szervek olyan aktusa által, mint amilyen pl. a bírói ítélet. A bíróságok útján alkalmazandó magánjogi normáknál a törvény és az ítélet közé ékelődik a jogügylet, mely a meghatározó tényálláshoz viszonyítva egyediesítő funkciót tölt be. A felek a törvény által felhatalmazottan kölcsönös magatartásuk számára konkrét normákat állapítanak meg, éspedig olyan normákat, amelyek kölcsönös magatartást statuálnak, és csupán e magatartások megsértése képezi a bírói ítélet által megállapítandó tényállást, melyhez ebben az ítéletben a végrehajtás jogsértés-következménye kapcsolódik.

46

E jogalkotási folyamatnak, mely az alkotmányozással kezdődik, utolsó szakasza a kényszeraktus, mint a jogsértés-következmény beállása.

f) A jogalkotás és jogalkalmazás ellentétének viszonylagossága A jogrend lépcsőzetes felépítésének felismerése megmutatja, hogy egyrészt a jogteremtés vagy jogalkotás, másrészt a jog végrehajtása vagy jogalkalmazás közötti ellentét egyáltalán nem olyan abszolút jellegű, mint ahogyan a hagyományos jogelmélet ezt a számára oly nagy jelentőségű ellentétet felfogja. A legtöbb jogi aktus egyszerre jogalkotó és jogalkalmazó aktus. E jogi aktusok mindegyikével egy magasabb fokú normát alkalmaznak és egy alacsonyabb fokú normát hoznak létre. így az első alkotmányozás — tehát a legmagasabb jogalkotás aktusa - az alapnorma végrehajtásaként jelentkezik, a törvényhozás — tehát az általános normák megalkotása - az alkotmány végrehajtásaként, az egyedi normákat alkotó bírói ítélet és közigazgatási aktus a törvény végrehajtásaként, s végezetül, a kényszeraktusok foganatosítása a közigazgatási parancs és bírói ítélet végrehajtásaként. A kényszeraktus mindenesetre tisztán végrehajtó jellegű, amint az alapnorma feltételezése tisztán normaalkotó jellegű. Mindaz azonban, ami e két határeset közé esik, egyidejűleg jogalkotás és jogalkalmazás. így különösen a jogügylet, melyet — a hagyományos elmélettől eltérően — nem szabad aktusként szembeállítanunk a törvényhozással mint jogalkotással. Mert a törvényhozás éppen úgy, mint a jogügylet, egyidejűleg jogalkotás és jogalkalmazás.

g) A nemzetközi jog helye a lépcsőzetes felépítésben Ha elfogadjuk, hogy nem egyetlen állami jogrend létezik, hanem ezek sokasága érvényes egymás mellé rendelten és érvényességi területüket illetően, jogilag egymástól elhatároltan, és ha felismerjük — amit a következőkben ki kell még mutatnunk — hogy a pozitív nemzetközi jog végzi az egyes állami jogrendek egymás mellé rendelését és érvényességi területük kölcsönös elhatárolását, úgy a nemzetközi jogot olyan módon kell megragadnunk, mint állami jogrendek fölött álló s azokat egyetemes jogközösségként összefogó jogrendet. Ezáltal a megismerés számára a lépcsőzetesen egymásra következő jogi rétegek rendszerében minden jog egységét biztosítottuk.

47

h) Az eltérő fokú normák közötti konfliktus A lépcsőzetesen felépített jogrend egysége kétségessé válik, mihelyt egy alacsonyabb fokú norma az őt meghatározó magasabb fokú normának akár létrejövetelében, akár tartalmában nem felel meg, azaz ellenkezik azzal a rendelkezéssel, mely a fölé- és alárendeltségi viszonyt létrehozza. Az itt felvetődő probléma a normaellenes norma problémája: az alkotmányellenes törvényé, a törvényellenes rendeleté, a törvény- vagy rendeletellenes ítéleté vagy közigazgatási aktusé. Kérdés az, hogyan maradhat a jogrend mint normák logikusan zárt rendszere, egységes, ha e rendszer eltérő fokú két normája között logikai ellentét áll fenn, amennyiben az alkotmány és az azt megsértő törvény, vagy a törvény és a véle ellenkező ítélet egyaránt érvényes. Ugyanakkor pedig az a körülmény, hogy ez így van, a pozitív jog értelmében nem kétséges. A pozitív jog számol a jogellenes joggal, és ennek létét éppen azáltal ismeri el, hogy sokféle óvintézkedést tesz elkerülésére, vagy legalábbis korlátozására. Miközben azonban ezt teszi, miközben bármiféle okból valamely — ha talán nem is kívánatos — normát jogként enged érvényesülni, elveszi annak eredetileg jogellenes jellegét. Mert valóban: ha a normaellenes normának nevezett jelenség (az alkotmányellenes törvény, a törvényellenes ítélet stb.) valóban egy magasabb és egy alacsonyabb fokú norma közti logikai ellentétet jelent, úgy vége a jogrend egységének. Ez azonban éppenséggel nincs így. Ha létezhet alkotmányellenes törvény, mármint olyan érvényes törvény, mely létrejövetelének módjánál vagy tartalmánál fogva az érvényes alkotmány rendelkezésének ellentmond, úgy ez a tényállás nem magyarázható másképp, mint úgy, hogy az alkotmány nemcsak az alkotmányos, hanem — valamilyen értelemben — az „alkotmányellenes" törvény érvényességét is kívánja; máskülönben nem lehetne szó ez utóbbi „érvényességiéről. Hogy azonban az alkotmány az ún. akotmányellenes törvény érvényességét is kívánja, kitűnik abból, hogy nemcsak azt írja elő: a törvények bizonyos módon alkottassanak és bizonyos tartalmuk legyen vagy ne legyen, hanem azt is: ha egy törvény nem az előírt módon jött létre vagy nem az előírt tartalma van, ezért semmiképpen nem tekintendő semmisnek, hanem mindaddig érvényes marad, amíg azt egy erre rendelt bíróság (pl. alkotmánybíróság) az alkotmány által szabályozott eljárás során meg nem semmisíti. Ebben az összefüggésben alárendelt jelentőségű, hogy az alkotmány olykor kifejezetten előír egy minimumot (pl. a törvénytárban történő közlést), s ennek fennforgása esetén még a bíróságoknak is érvényesként kell alkalmazniok a magát törvénynek mondó normát — mindaddig, ameddig meg nem semmisítik. Még fontosabb, hogy a legtöbb alkotmány egyáltalán nem rendelkezik az alkotmányellenes törvények megszüntetéséről, és megelégszik azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos szervek (pl. államfő vagy miniszter) az alkotmányellenes törvény létrejöttéért személyesen is felelősségre vonhatók — anélkül, hogy ez a továbbiakban az alkotmányellenes törvény érvényességét érintené. Amit tehát a tör-

48

vény „alkotmányellenesség"-ének nevezünk, az egyáltalán nem valamilyen logikai ellentét, amelyben egy törvény tartalma az alkotmány tartalmával áll szemben, hanem egy eljárás bevezetésének az alkotmány által megszabott feltétele, mely egy eddig érvényes és így alkotmányos törvény megszüntetésére,, vagy egy bizonyos államszerv megbüntetésére vezet. Az alkotmánynak a törvények megalkotására és tartalmára vonatkozó előírásai csakis azon előírásokkal szerves összefüggésben értelmezhetők, amelyek a „megsértésükre", azaz azokra a normákra vonatkoznak, amik az előírásostól különböző módon vagy tartalommal jöttek létre. Ebből a nézőpontból tekintve a két előírás egységet alkot. Az alkotmánynak a törvényhozást érintő rendelkezései ezek szerint alternatív jellegű rendelkezések, melyeknél azonban az alternatíva két tagjának nem ugyanazt az értéket tulajdonítjuk. A megkülönböztetés a második alternatívának az elsővel szemben történő diszkvalifikációja útján valósul meg. Ez a diszkvalifikáció abban jut kifejezésre, hogy egy olyan törvényt, amely nem az első, hanem a második alternatív előírásnak felel meg, éppen e minősítésénél fogva az alkotmány megsemmisíthetőnek, vagy emiatt egy államszervet megbüntethetőnek nyilvánít. Abban a körülményben, hogy a „normaellenes" norma hatályon kívül helyezhető, vagy hogy ennek okából egy szerv megbüntetendő, az rejlik, amit „normaellenesség" („alkotmányellenesség", „törvényellenesség") helyett inkább a norma „hiányosságaként" vagy „fogyatékosságaként" lehetne megjelölnünk. Egészen hasonló a helyzet az ún. törvényellenes rendelet, és a törvény- vagy rendeletellenes bírósági vagy közigazgatási aktus esetében is. Ez utóbbiaknál — eltekintve az abszolút semmisség esetétől, ahol a jogi normának csak a látszata van meg, tehát jogilag egyáltalán nem is létezik — egyedi norma jön létre, mely a törvények értelmében mindaddig érvényesnek és — eszerint törvényesnek — tekintendő, ameddig a törvény által előírt eljárás során állítólagos törvényellenessége miatt érvénytelenné nem nyilvánítják. A törvény nemcsak azt az előírást tartalmazza, hogy a bírói ítélet és a közigazgatási aktus adott módon hozassék meg és adott tartalommal bírjon, hanem egyúttal azt az előírást is, hogy valamely más módon hozott vagy más tartalommal bíró norma is érvényes legyen mindaddig, amíg egy meghatározott eljárás az előző előírással való ellentéte miatt hatályon kívül nem helyezi. Ha az eljárást kimerítették vagy egyáltalán nincs is eljárás rendszeresítve, akkor az alacsonyabb fokú norma a magasabb fokú normával szemben J o g e r ő r e " emelkedik. Ez viszont azt jelenti, hogy az alacsonyabb fokú norma a magasabb fokú normával szemben érvenyben marad, éspedig a jogerőnek éppen a magasabb fokú norma által statuált elve alapján. Az alacsonyabb fokú norma létrejövetelét és tartalmát meghatározó magasabb fokú norma értelmét nem ragadhatjuk meg ama további rendelkezés nélkül, amelyet a magasabb fokú norma arra az esetre bocsát ki, hogyha az első rendelkezést megsértik. Az alacsonyabb fokú normának a felsőbb fokú által való meghatározása ilyen módon - az általános törvény és az egyedi norma vagy közigazgatási aktusok viszonyá-

49

ban is — alternatív előírás jellegű. Ha az egyedi norma a két alternatíva közül az elsőnek felel meg, akkor teljes értékű, ha pedig a másodiknak, akkor kisebb értékű, vagyis e fogyatékossága címén hatályon kívül helyezhető. Harmadik lehetőség nincs; mert egy norma, amely hatályon kívül nem helyezhető, csakis véglegesen érvényes norma lehet, vagy éppen ellenkezőleg, semmis, azaz egyáltalán nem létező, hanem csupán norma látszatú. Az alacsonyabb normát meghatározó magasabb fokú norma alternatív jellege kizárja, hogy az alacsonyabb a magasabbal valóságos logikai ellentétbe kerüljön, mert ha ellentmond a két alternatív előírásra tagolódó teljes norma első előírásának, ezzel nem mond ellent az alternatív felépítésű teljes normának. És az előírt eljárásban vizsgálandó alacsonyabb fokú normának a magasabb fokú norma két alternatív előírása elsőjével való ellentéte is csak akkor jelenik meg, amikor az illetékes hatóság ezt megállapítja. Minden más vélemény egy állítólagosán fennforgó ellentétről jogilag irreleváns. A jog szférájába az „ellentmondás" csak az ellentmondó norma megszüntetésével egyidejűleg lép be. Ezek szerint egy valamilyen okból érvényesnek feltételezett norma ún. „normaellenessége" — ha eltekintünk a szerveknek a normát egyáltalán nem érintő személyes felelősségétől — valójában nem más, mint annak bizonyos okból lehetséges hatálytalanítása, azaz egy másik jogi aktus által történő megsemmisí the tősége; vagy pedig semmissége, azaz érvényes jogi normaként való létének a jogismeret által való tagadása, egy érvényes jogi norma látszatának megszüntetése. A „normaellenes norma" vagy csak megsemmisíthető, tehát megszüntetéséig érvényes és így szabályszerű norma, vagy pedig semmis, és akkor nem norma. A normatív megismerés nem tűr ellentmondást ugyanannak a rendszernek két normája között. A két eltérő fokú érvényes norma között lehetséges összeütközést maga a jog szünteti meg. A jogrend lépcsőzetes felépítésének egységét nem veszélyezteti logikai ellentmondás.

VI. ÉRTELMEZÉS

32. A z indoka

értelmezés és tárgya

A jogrend lépcsőzetes felépítésének felismeréséből igen jelentőségteljes következtetések adódnak az értelmezés problémájára nézve. Az értelmezés olyan szellemi eljárás, amely a jogalkotás folyamatát elkíséri a magasabb foktól a magasabb által meghatározott alacsonyabb fok felé haladás során. Normális esetben törvényértelmezéskor arra a kérdésre kell feleletet adnunk, hogy a törvény általános normájából, annak konkrét tényállásra történő alkalmazása során hogyan nyerjük a bírói ítéletet vagy a közigazgatási aktus megfelelő egyedi normáját. Van azonban alkotmányértelmezés is, mikor pl. arról van szó, hogy — a törvényhozási eljárásban szükségrendeletek kibocsátásakor vagy egyéb közvetlen alkotmányi aktusoknál — az alkotmányt alkalmazzuk, vagyis az alkotmányt alacsonyabb fokon végrehajtjuk. Ugyanígy kerül sor egyedi normák, bírói ítéletek, közigazgatási parancsok, jogügyletek stb. — röviden tehát minden norma — értelmezésére is, amennyiben azokat végre kell hajtani, vagyis amennyiben a jogalkotás és jogalkalmazás folyamata az egyik fokról a következő fokra megy át.

33. A z

alacsonyabb jogi fokozat viszonylagos meghatározatlansága a magasabb jogi fokozathoz való viszonyában

A jogrendnek magasabb és alacsonyabb fokozata közötti viszonya, amilyen pl. az alkotmány és a törvény, vagy a törvény és a bírói ítélet között fennáll, a meghatározás vagy megkötés viszonya: a magasabb fokú norma — amint azt már bemutattuk — szabályozza azt az aktust, amellyel az alacsonyabb fokú norma (vagy a végrehajtási aktus, ha már csak erről van szó) létrejön; s meghatározza emellett nemcsak az eljárást, melynek során az alacsonyabb norma létrejön, hanem esetleg a megalkotandó norma tartalmát is. Ez a meghatározás azonban sohasem teljes. A magasabb fokú norma nem kötheti meg minden irányban azt az aktust, amellyel végrehajtják. Szükségképpen kell hogy maradjon a szabad mérlegelés számára hol kisebb, hol nagyobb tér, vagyis a magasabb fokú normának az azt megvalósí-

51

tó normaalkotási vagy végrehajtási aktushoz való viszonyában mindig csak egy ezen aktus által kitöltendő keretjellege van. Egy mégannyira részletekbe menő parancs is kénytelen végrehajtójának az elhatározások sokaságát átengedni. Ha A szerv elrendeli, hogy B szerv C alattvalót tartóztassa le, akkor B szervnek saját mérlegelése szerint kell eldöntenie, hogy mikor, hol és hogyan akarja az elfogatási parancsot végrehajtani. Olyan döntések ezek, amelyek külső körülményektől függenek, melyeket az elrendelő szerv nem látott — és legnagyobbrészt nem is láthatott — előre.

34. A z

alacsonyabb fok szándékos meghatározatlansága

A fentiekből kitűnik, hogy minden jogi aktus — legyen az akár jogalkotási, akár tisztán végrehajtási jellegű — a magasabb fokú norma által csak részben meghatározott, más részét illetően azonban meghatározatlan. A meghatározatlanság egyaránt kiterjedhet a meghatározó tényállásra és a feltételezett következményre is, vagyis az alkalmazandó aktus ,,miként"-jére és „mi"-jére egyaránt. A meghatározatlanság lehet egyenesen szándékolt, azaz a magasabb normát alkotó szerv szándéka szerinti. így egy pusztán általános norma alkotása — lényegének megfelelően — állandóan ama feltevésben történik, hogy a végrehajtás során kibocsátott egyedi norma folytatja a meghatározás folyamatát, mert hiszen ez adja értelmét a jogi normák lépcsőzetesen lefelé haladásának. Ugyanígy van ez a delegáció esetében is. Egy egészségügyi törvény pl. meghatározza, hogy járvány kitörése esetén a város lakói büntetés terhe mellett kötelesek bizonyos intézkedéseket tenni a betegség elterjedésének meggátlására. A közigazgatási hatóság felhatalmazást nyer, hogy ezeket az intézkedéseket a különböző betegségek szerint különböző módon meghatározza. A büntető törvény egy bizonyos bűncselekmény esetére pénz- vagy szabadságvesztés büntetést rendel, s a bíróra bízza, hogy konkrét esetben szabja ki egyiket vagy másikat és határozza meg a büntetés mértékét, melyhez a törvényben a meghatározás számára megadható egy alsó és egy felső határ.

52

35. A z a l a c s o n y a b b fok nem szándékolt meghatározatlansága

A jogi aktus meghatározatlansága mindazonáltal nem szándékolt következménye is lehet ama norma jellegének, mely a kérdéses aktuson keresztül végrehajtandó. Itt elsősorban annak a szónak vagy szórendnek a többértelműsége játszik szerepet, amelyben a norma kifejezésre jut: a norma nyelvi értelme nem egyértelmű; a norma végrehajtása több lehetséges jelentéssel találja magát szemben. Ugyanez az eset áll fenn akkor, ha a norma végrehajtója feltételezhetőnek tartja, hogy eltérés van a norma nyelvi kifejezése és a normaalkotó autoritásnak a normában kifejezendő akarata között, miközben éppenséggel függőben maradhat, hogy milyen módon is állapítható meg ez az akarat. Mindenesetre a norma nyelvi kifejezésén kívül más forrásokból is meg kell tudnunk állapítani ezt, amennyiben feltehető, hogy eltérés van a normaalkotó akaratától. A hagyományos jogelmélet általában elismeri azt a lehetőséget, hogy a törvényhozó ún. akarata vagy egy jogügyletet létesítő fél szándéka nem felel meg azoknak a szavaknak, amelyeket a törvény vagy jogügylet kimond. Az akarat és kifejezése közötti eltérés lehet teljes, de lehet csupán részleges is. Részleges akkor, ha a törvényhozó akarata vagy a fél szándéka ama többféle jelentés közül, amelyeket a norma nyelvi kifejezése magában foglal, legalább egynek megfelel. A norma alapján megvalósítandó jogi aktus meghatározatlansága végül ama tényből is eredhet, hogy két egyidejűleg érvényességre igényt tartó norma — pl. mindkettőt egy és ugyanazon törvény tartalmazza — egymásnak teljesen vagy részben ellentmond. (Az a kérdés, hogy milyen mértékben marad érvényes a jogrend egysége egy magasabb és egy alacsonyabb fokú norma ütközésekor, azaz a normaellenes norma problémáját már korábban tárgyaltuk.)

36. A n o r m a mint a végrehajtás többféle lehetőségét magában foglaló keret

Az alacsonyabb fok szándékos vagy nem szándékos meghatározatlanságának mindezen eseteiben a végrehajtásra többféle lehetőség kínálkozik. A végrehajtó jogi aktus alakítható úgy, hogy az a jogi norma különböző nyelvi kifejezései közül egyiknek vagy másiknak feleljen meg, vagy úgy, hogy a normaalkotó valami módon megállapítandó akaratának, vagy pedig egy általa választott kifejezésnek, avagy az egymással ellenkező két norma kö-

53

zül az egyiknek vagy másiknak feleljen meg; vagy úgy dönt, mintha a két egymásnak ellentmondó norma egymást kölcsönösen megsemmisítené. A végrehajtandó norma mindezekben az esetekben csak keretet alkot, melyen belül adott a végrehajtás több lehetősége, miközben normaszerű minden aktus, mely e kerethez tartja magát, e keretet valamilyen lehetséges értelemben kitölti. Ha „értelmezés" alatt a végrehajtandó norma értelmének megállapítását értjük, úgy e tevékenység eredménye annak a keretnek a megállapítása, amelyet az értelmezendő norma jelent, és ilyen módon több lehetőség felismerése, mindazoké, amelyek adottak ezen a kereten belül. Tehát nem szükséges, hogy a törvény értelmezése egyetlen döntéshez mint egyedül helyeshez vezessen, hanem vezethet több lehetségeshez is, melyek — amennyiben csak az alkalmazandó norma mértékével mérjük — mind egyenlő értékűek, noha a bírói ítéletben pozitív joggá csak egy válik közülük. Az a körülmény vagy állítás, hogy a bírói ítélet törvényen alapszik, valójában nem jelent mást, mint hogy belül marad azon a kereten, amelyet a törvény jelent; tehát nem azt jelenti, hogy ez az egyedi norma, hanem azt, hogy ez az általános norma keretén belül lehetséges több egyedi norma közül az egyik. A hagyományos jogtudomány mindamellett hisz abban, hogy az értelmezéstől nemcsak a megvalósítandó jogi aktus keretének megállapítását várhatja, hanem egy további feladat teljesítését is; sőt arra hajlik, hogy ebben lássa az értelmezés fő feladatát. Eszerint az értelmezés lenne hivatott arra, hogy olyan módszert fejlesszen ki, amely a megállapított keret „helyes" kitöltését lehetővé teszi. Az értelmezés szokásos elmélete azt kívánja elhitetni, hogy a törvény a konkrét esetre alkalmazva mindig csak egyetlen helyes döntést eredményezhet, és e döntés pozitív jogi „helyessége" magán a törvényen nyugszik. Úgy állítja be az értelmezés folyamatát, mintha itt a megvilágítás vagy megértés intellektuális aktusáról lenne szó, mintha az értelmezőnek csupán értelmét, és nem akaratát kellene működésbe hoznia, és mintha tisztán értelmi tevékenység útján lehetséges lenne a meglévő lehetőségek között egy a pozitív jognak megfelelő, a pozitív jog értelmében helyes válaszadás.

37.

Az

ún.

értelmezési

módszerek

Ám egy a pozitív jogra irányuló álláspontból kiindulva nem adódik olyan kritérium, amelynek alapján az alkalmazandó normák keretében adott lehetőségek közül egyiket a másik elé lehetne helyezni. Egyszerűen nincs olyan pozitív jogi módszerként jellemezhető módszer, amelynek alapján egy norma több nyelvi kifejezése közül csupán egyetlen lenne „helyes"ként megjelölhető; feltéve természetesen, hogy több lehetséges (ti. a tör-

54

vény vagy jogrend minden más normájával összefüggésben lehetséges) értelmi jelentésről van szó. A hagyományos jogtudomány minden igyekezete ellenére mindeddig nem sikerült az akarat és kifejezés közötti konfliktust objektíve érvényes módon az egyik vagy másik javára eldönteni. Az összes eddig kifejlődött értelmezési módszer változatlanul csak valamilyen lehetséges eredményhez vezet; de sohasem egyetlen helyes eredményhez. Az a választás, hogy a szó szerinti szöveget elhanyagolva alkalmazkodunk a törvényhozó gyanítható akaratához, vagy pedig szigorúan szem előtt tartjuk a szó szerinti szöveget, miközben nem törődünk a törvényhozó többnyire problematikus akaratával — nos, e kettő — pozitív jogilag — teljességgel egyenértékű. Ha az az eset áll fenn, hogy két egyidejűleg érvényes norma egymásnak ellentmond, akkor a végrehajtás előbb említett hármas logikai lehetősége pozitív jogilag egy és ugyanazon síkon áll. Hasztalan igyekezet lenne, ha egyiket a másik kizárásával akarnánk Jogilag" megindokolni. Hogy a szokásos értelmezési eszközök, mint az argumentum a contrario és az analógia teljességgel értéktelenek, már abból is eléggé kitűnik, hogy a kettő egymással ellentétes eredményhez vezet, és semmilyen kritériumunk nincs arra, hogy mikor alkalmazzuk egyiket, és mikor a másikat. Az ún. érdekkutatás elve is csak ama probléma megfogalmazása, de nem megoldása, amelyről itt beszélünk. Nem ad objektív mértéket, mely szerint az ellentétes érdekek egymással összehasonlíthatók, és ennélfogva az érdekösszeütközések eldönthetők lennének. De különösen nem szolgáltathat ilyen mértéket az alkalmazandó norma, a normát tartalmazó törvény vagy a jogrend egésze, ahogyan ezt az ún. érdekkutatás tana véli. Mert az „értelmezés" szükségessége éppen abból adódik, hogy az alkalmazandó norma vagy normarendszer több lehetőséget nyitva hagy, azaz nem tartalmaz döntést arra nézve, hogy a szóbanforgó érdekek melyike magasabb értékű, ezt a döntést, az érdekek e rangsorolását inkább egy még ezután meghozandó normaalkotási aktusra, pl. a bírói ítéletre bízza.

38. A z értelmezés mint megismerési vagy akarati aktus

Az értelmezés hagyományos elméletének alapját képező azon elgondolás, amely szerint a hozandó jogi aktusnak az alkalmazandó magasabb norma által nem teljesített meghatározása a már meglévő jog valamilyen fajtájú megismerésével elérhető, nem más, mint ellentmondással teljes önámítás, mert az értelmezés lehetőségének előfeltételébe ütközik. Hogy a norma keretében adott lehetőségek közül melyik „helyes", előfeltevéseinknek

55

megfelelően e kérdés egyáltalán nem a pozitív jogra irányuló megismerés kérdése: nem jogelméleti probléma, hanem jogpolitikai. A feladat: a törvényből helyes ítéletet vagy helyes közigazgatási aktust nyerni lényegében ugyanaz, mint az alkotmány keretében helyes törvényt hozni. Mint ahogy nem lehet az alkotmányból értelmezés útján helyes törvényeket nyerni, ugyanolyan kevéssé lehet a törvényből értelmezés útján helyes ítéleteket nyerni. Bizonyára van különbség a két eset között, ez azonban csupán mennyiségi, és nem minőségi jellegű; abban áll, hogy a törvényhozó kötöttsége materiális értelemben sokkal csekélyebb, mint a bíróé, vagyis hogy a törvényhozó a jogalkotásban aránylag sokkal szabadabb, mint a bíró. Azonban a bíró is jogalkotó, és e funkciójában viszonylag ő is szabad. Éppen ezért a törvényalkalmazási eljárásban egyedi normát nyerni — mely közben az általános norma által adott keretet betölti — akarati működést jelent. Azok a „tudományos" kommentárok, amelyek állítólag a törvényalkalmazás tevékenységének a támogatására hivatottak, teljességgel jogpolitikai jellegűek; nem mások, mint összehasonlításra szolgáló törvényhozási javaslatok, kísérletek a bíróságok és közigazgatási hatóságok jogalkotó funkciójának befolyásolására. Ha törvényalkalmazásnál — ama szükséges keret meghatározásán túl, amelyen a hozandó aktusnak belül kell maradnia — még egyáltalán helye lehet megismerő tevékenységnek, úgy ez nem a pozitív jog megismerése, hanem más normáké, melyek itt a jogalkotás folyamatába torkollhatnak; ilyen tehát a morál, az igazságosság normái, társadalmi értékítéletek — melyeket a népjólét, államérdek, haladás stb. jelszavával szoktak megjelölni. Ezek érvényességéről és megállapíthatóságáról a pozitív jog szempontjából semmit sem lehet mondani. E tekintetben ezek a szabályok mind csak negatíve jellemezhetők: olyan szabályok, amelyek nem magából a pozitív jogból erednek. A negatív joghoz való viszonyában a jogi aktus meghozatala szabad, vagyis az aktus meghozatalára hivatott hatóság szabad mérlegelésére tartozik — hacsak maga a pozitív jog nem delegálna erre valamilyen jogon kívüli normát, amilyen a morál vagy az igazságosság. Ezzel azonban ezek pozitív jogi normákká alakulnának át.

39. A j o g b i z t o n s á g

illúziója

Az a nézet, mely az értelmezést a pozitív jog megismerésének, s mint ilyent, a már érvényes normákból új normák nyerésére alkalmas eljárásnak tartja, az ún. fogalomjogászat [Begriffsjurisprudenz] alapja, melyet a Tiszta Jogtan is elutasít. A Tiszta Jogtan lerombolja azt a véleményt, miszerint megismerés útján új normákat lehet teremteni. Ez a vélemény végső fokon abból a szükségletből fakad, hogy a jogot szilárd rendként képzeljük el, mely az emberi magatartásokat, különösen a jogalkalmazó szervek, elsősorban a bíróságok tevékenységét minden oldalról meghatározza;

56

funkciójuk, és így az értelmezés is csak úgy tekintendő, mint egy már meglévő és ennélfogva meghatározott eljárásban felfedezendő norma feltalálása. A hagyományos jogelmélet — tudatosan vagy öntudatlanul — a jogbiztonság illúzióját kívánja ezzel fenntartani.

40. A j o g h é z a g

problémája

A jogértelmezésnek különleges szerepet szoktak tulajdonítani a törvény hézagainak kitöltésében. Csakhogy valóságos joghézag olyan értelemben, hogy egy jogi vita érvényes normák szerint ne lenne eldönthető, mert a törvény — mint mondják — az esetre vonatkozó előírás hiányában nem alkalmazható, nem létezik. Minden jogvita — lényege szerint — nem más, mint hogy egyik fél a másikkal szemben valamilyen igényt támaszt; s a helyeslő vagy elutasító döntés attól függ, hogy a törvény, azaz egy érvényes, a konkrét esetre alkalmazandó norma az állított jogi kötelezettséget létesíti-e vagy sem. Minthogy harmadik lehetőség nincs, mindig lehetséges döntés, mégpedig mindig a törvény alapján, vagyis annak alkalmazásával. A követelést elutasító döntés esetén is az érvényes jogrend nyer alkalmazást. Mert ha az embereket egy egészében meghatározott magatartásra kötelezi is, e jogi kötelezettségen túl szabadságot biztosít a számukra. Azzal szemben, aki az érvényes jogrend által nem rendelt magatartást követel mástól, az utóbbinak a jogrend által megadottan mindig , j o g a " van a magatartástól való tartózkodásra. E „jog" a jog által biztosított szabadság értelmében veendő. Vagyis a jogrend nemcsak azt a tételt tartalmazza, hogy az ember meghatározott magatartásra kötelezett (amennyiben e magatartás ellentéte egy adott jogkövetkezmény feltételeként tételezett) hanem azt a tételt is, hogy amire nincs kötelezve, azt szabadságában áll tenni vagy nem tenni. Ez a negatív norma azon a döntésen keresztül kerül alkalmazásra, amellyel a nem kötelező magatartásra irányuló követelést elutasítják. Ha bizonyos esetekben mégis joghézag"-ról beszélünk, úgy ez nem azt jelenti, amit a kifejezés megtévesztően jelöl, hogy ti. norma hiányában logikailag lehetetlen dönteni, hanem csak azt, hogy a — logikailag lehetséges — helytadó vagy elutasító döntést a döntésre (ill. törvényalkalmazásra) hivatott autoritás túlságosan célszerűtlennek vagy igazságtalannak érzi — olyannyira, hogy olyan feltevésre hajlik, miszerint a törvényhozó erre az esetre egyáltalán nem gondolt; és ha gondolt volna, úgy másképp határozott volna, mint ahogyan most a törvény alapján határoznia kell. E feltevés lehet találó vagy sem — helyessége többnyire nem igazolható; azonban azzal az alkotmány értelmében fennálló kötelezettséggel szemben, amely azt a normát rendeli alkalmazni, amelyet a törvényhozó valóban kibocsátott, és nem azt, amelyet elgondolhatóan kibocsátott volna, bármely ilyen vélekedés jelentőség nélküli.

57

Az olyan törvény is alkalmazandó, amelyik a törvényalkalmazó véleménye szerint rossz, nem is véve figyelembe itt azt, hogy amit valaki rossznak tart, más szemében még jónak tűnhet fel. Az ún. , joghézag" ezért nem más, mint az a különbség, ami a pozitív jog és egy jobbnak, igazságosabbnak, helyesebbnek tartott rend között fennáll. Csakis abban az értelemben lehet egyáltalán hézagról beszélni, hogy egy ilyen rendet állítanak a pozitív jog mellé, és abban ilyen módon hiányokat állapítanak meg. Mihelyt megismerjük a joghézag lényegét, magától értetődő lesz, hogy a hézagot nem lehet értelmezés útján kitölteni. Hiszen az értelmezésnek nem az lenne a szerepe, hogy az értelemezendő normát alkalmaztassa, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy az alkalmazásból kikapcsolja, s hogy helyébe a jobbat, helyesebbet, igazságosabbat, azaz a jogalkalmazó által kívánt normát állítsa. A kiegészítés látszata alatt tehát a jogalkalmazás során felfüggesztenék az eredeti normát, hogy újjal helyettesítsék. Olyan fikció ez, amellyel különösen akkor élnek, ha az általános norma törvényes megváltoztatása valamilyen okból nehéz vagy lehetetlen; vagy mert szokásjogról van szó, mely racionális eljárással egyáltalán nem módosítható; vagy mert az érvényben lévő törvényt az emberek szentnek vagy isteni eredetűnek tekintik; vagy mert a törvényhozó apparátus bármely okból nem — vagy csak nehezen — hozható működésbe.

41. A z

ún.

technikai

hézagok

A tulajdonképpeni hézagok mellett meg szoktak különböztetni technikai hézagokat is. Ezeket még azok is lehetségesnek tartják, akik a valóságos hézagok létezését pozitivista álláspontból kiindulva tagadják, és kitöltésüket értelmezés útján megengedhetőnek találják. Technikai joghézag esete e vélekedés szerint akkor áll fenn, ha a törvényhozó elmulaszt valamit szabályozni, amit pedig szabályoznia kellett volna, hogy a törvény technikailag egyáltalán alkalmazható lehessen. Csakhogy az, amit technikai joghézagnak neveznek, vagy hézag a szó eredeti értelmében, azaz a pozitív jog és a kívánatos jog közötti eltérés, vagy pedig bizonytalanság, mely a norma keret-jellegéből adódik. Az első eset akkor forog fenn, ha pl. törvény szabályozza az adásvétel kötelmét, azonban — mint mondani szokás — nem rendelkezik afelől, hogy ki viselje a kockázatot, ha az eladott dolog a felek hibáján kívül az átadás előtt elpusztul. Valójában azonban nem arról van szó, hogy a törvényhozó erre vonatkozólag „semmiféle" rendelkezést nem tett; hanem csak nem rendelte el, hogy az eladó mentesüljön az áru szállításának vagy kárpótlás nyújtásának a kötelezettsége alól. Olyan rendelkezés ez, amelyet nyilvánvalóan kívánatosnak tart az, aki itt „hézag"-ot állapít meg; ugyanezt a rendelkezést azonban egyáltalán nem kell odagondolni ahhoz, hogy a törvény alkalmazható legyen. Az-

58

által, hogy a törvény az eladónál az áru szolgáltatására irányuló kötelezettsége alól esetünkben nem tesz kivételt, úgy rendelkezik, hogy az eladó viselje a kockázatot. A második eset akkor áll fenn, ha pl. a törvény megszabja, hogy valamely szerv választás útján létesüljön, a választás eljárását azonban nem szabályozza. Ez azt jelenti, hogy a választás bármely tetszés szerinti módja — arányos vagy többségi, nyílt vagy titkos stb. — egyaránt törvény szerinti. A választás lefolytatására hivatott szerv a választási eljárást saját mérlegelése szerint határozza meg. A választási eljárás meghatározása tehát egy alsóbb fokú normának van átengedve. Másik példa: a törvény elrendeli, hogy valamely testület működésének előfeltétele, hogy elnöke egybehívja a testületet. Egyidejűleg előírja azt is, hogy elnökét a testületnek magának kell megválasztania. Ámde nem rendel semmit a testület egy behívásáról arra az esetre, ha nincs elnök. Nos, e norma alapján nem nyerhető olyan értelmezés, amely szerint elnök hiányában az egybehívás minden tetszés szerinti módja törvényszerű (hanem csak olyan értelmezés, amely szerint a testületet ebben az esetben is az elnöknek kell összehívnia), ezért a testület törvényesen egyáltalán nem funkcionálhat. Azonban Joghézag" itt ebben az esetben sem forog fenn. Mert hiszen a törvény azt akarja itt, hogy a testületet abban az esetben is, ha nincs elnöke, ő hívja egybe. Ha nem írta volna elő, úgy minden tetszés szerinti megalakulás törvényes lenne. A törvény rendelkezése itt történetesen értelmetlen. Az ilyesmi nem kizárt, mert a törvények ember alkotta művek. Valamely norma tartalma lehet ezért értelem nélküli. Ilyenkor azonban semmiféle értelmezés nem hozhat ki belőle értelmet. Hiszen egy morálból nem lehet értelmezés útján nyerni olyasmit, ami előzőleg nem volt meg benne.

42. A t ö r v é n y h o z ó joghézag-elmélete Ámbár ilyen módon elméletileg a törvényben hézag nem létezik, a törvényhozó mégis feltételezheti — egy hibás elmélet alapján — ,,hézag"-ok létezését. Csakhogy ebben az esetben ezek a ,,hézag"-ok egészen mások, mint amiknek a törvényhozó tartja őket. A törvényhozó rendelkezhet — és gyakran tényleg rendelkezik is arra az esetre, amikor törvény alapján nem nyerhető döntés; ilyen az Osztrák Polgári Törvénykönyv 6.§-a és a Svájci Polgári Törvénykönyv 1. §-a. Ha a törvény — mint az imént említett Svájci Polgári Törvénykönyv 1. §-ában — a bírót arra utasítja, hogy joghézag esetében úgy határozzon, ahogyan mint törvényhozó határozna, úgy ez a bíró felhatalmazását jelenti, hogy azon esetekben, amikor a törvény alkalmazását tarthatatlannak találja, a törvény helyett saját mérlegelése szerint döntsön. A jó törvényhozó nem teheti meg, hogy lemondjon a törvénynek bizonyos körülmények között szükséges korrekciójáról. Mert

59

előre számolnia kell olyan tényállásokkal, amelyeket nem látott és nem is láthatott előre; általános normái nem is szólhatnak másra, mint átlagkeresetekre. Éppen ezért nem írhatja körül azokat az eseteket, amelyekben saját helyére a törvényalkalmazót kívánja ültetni, hiszen ha körül tudná írni, úgy nem lenne szüksége arra, hogy magát helyettesítse. Számára nem is marad más hátra, mint hogy átengedje a döntést a törvényalkalmazónak — számolva azzal az elkerülhetetlen veszéllyel, hogy az delegált törvényhozóként fog dönteni olyan esetekben is, amelyekben az eredeti törvényhozó alkalmazni kívánta törvényét. Ez esetben persze a végrehajtás törvényességének alapelve, s így a bírói és közigazgatási autoritás útján kibocsátott általános normák érvényessége egyáltalán kérdésessé válik, és azzal fenyeget, hogy a jogalkotás súlypontja az általános törvényhozóról az egyedi jogalkalmazó felé tolódik. E veszély lehetséges korlátozása érdekében a törvény hatályon kívül helyezésére irányuló felhatalmazást úgy fogalmazzák meg, hogy a törvényalkalmazó ne ébredhessen tudatára a rendkívüli teljhatalomnak, mely valójában reá ruháztatott. Hadd gondolja a törvényalkalmazó, hogy a törvény alkalmazását csupán olyan esetekben mellőzheti, amelyekben az alkalmazása azért nem lehetséges, mert maga a törvény nem tartalmazza az alkalmazás lehetőségét. Hadd gondolja, hogy csupán akkor szabad, amikor ő, a törvényalkalmazó, mint törvényalkotó működhet; abban a tekintetben azonban nem szabad, hogy mikor léphet a törvényhozó helyére. Azt a körülményt, hogy valójában e tekintetben is szabad, elleplezi a Joghézag" fikciója. És ennek a tudatosan vagy nem-tudatosan téves formának — a törvényhozó által is szándékolt — hatása az, hogy a jogalkalmazó a törvény nem-alkalmazásának néki engedett szabadságával csak a legritkább esetben él, és csak a törvény és saját jogi tudata közötti legszembetűnőbb eltérésnél fogja úgy érzékelni, hogy valódi Joghézag", azaz olyan eset áll fenn, amit a törvényhozó nem akart szabályozni és ennélfogva a törvény nem is szabályozta — vagyis hogy nem áll rendelkezésére logikai premissza az általánosról a különösre történő következtetés lehetőségéhez, amit pedig minden törvényalkalmazási aktus jelent. Az ún. „törvényi hézag" tipikusan ideológiai megfogalmazás. A törvény alkalmazását, mely ez adott esetben — a jogalkalmazó mérlegelése szerint — pusztán jogpolitikai célszerűtlenségJoglogikai lehetetlenségként állítják be.

Vn. A JOGALKOTÁS MÓDSZEREI

43.

Jogi

forma

és

államforma

A jogrend lépcsőzetes felépítésének tana a jogot mozgásban, önmaga megalkotása állandóan megújuló folyamatában ragadja meg. A jog e dinamikus elmélete különbözik a statikustól, mely a jogot alkotására való tekintet nélkül, csak mint megalkotott rendet, annak érvényességét, érvényessége határait stb. igyekszik megragadni. A jogi dinamika problémájának középpontjában a jogalkotás különféle módszereinek, vagyis a jog formáinak kérdése áll. Ha a jogi norma lényeges funkciójaként ismerjük el, hogy az embereket bizonyos magatartásra kötelezi (amennyiben az ellentétes magatartást kényszeraktussal, ún. jogsértés-következménnyel kapcsolja öszsze), úgy a jogi normaalkotás megítélésének döntő szempontja az lesz, hogy a jogi norma által kötelezett, néki alávetett ember résztvesz-e vagy sem az őt kötelező norma megalkotásában. Más szóval: vajon kötelezése az ő akaratával történik-e vagy sem, esetleg éppen akarata ellenére. Ez az a különbség, amelyet szokásosan az autonómia és a heteronómia ellentéteként szoktak megjelölni, s amelyet a jogelmélet lényegileg az államjog területén szokott alkalmazni. Ott jelenik meg mint a demokrácia és autokrácia, vagy köztársaság és monarchia közötti különbség, az államformák szokásos felosztását szolgáltatva. Mindazonáltal az, amit államformaként ragadunk meg, csupán sajátos esete az általános jogi formának. Nem más ez, mint a jogi forma, vagyis a jogalkotás módszere a jogrend legfelső fokán, azaz az alkotmány területén. Az általános normaalkotásnak az alkotmány útján szabályozott módszerét az államforma fogalmával jelölik. Ha államforma alatt az alkotmányt csupán mint a törvényhozás, helyesebben az általános normaalkotás formáját értjük, s ekként azonosítjuk az államforma fogalmában az államot az alkotmánnyal, mint az általános jogi normák alkotásának a formájával, úgy ezzel csak a jog szokásos elképzelését követjük, amit általában csupán az általános normák rendszerének tekintenek, anélkül, hogy számbavennék: az általános norma egyediesítésének, az absztrakt jogi normától a konkrét jogi norma felé történő haladásnak is bele kell tartoznia a jogrend kereteibe. Az államformának az alkotmánnyal történő azonosítása teljességgel megfelel annak az előítéletnek, amely a jogot a törvényre korlátozza. Az államforma problémája mint a jogalkotás módszerének kérdése azonban nemcsak az alkotmányi szint fokozata kapcsán merül fel, tehát nemcsak a törvényhozás számára, hanem a jogalkotás minden lépcsőjén, és különösen az egyedi normák alkotása különböző eseteinél, amilyen a közigazgatási aktus, az ítélet vagy a jogügylet.

61

44. K ö z j o g

és

magánjog

Különösen jellemző példaként hozható fel a közjog és magánjog a modern jogtudomány rendszere számára alapvető fontosságú megkülönböztetése. Tudvalevőleg mindmáig nem sikerült e különbség igazán megnyugtató meghatározása. A leginkább elterjedt nézet szerint a jogviszonyok felbontásáról van szó, mégpedig úgy, hogy a magánjog egymás mellé rendelt, jogilag egyenértékű alanyok közötti viszonyt jelent, a közjog pedig egy fölérendelt és egy alárendelt alany, tehát két olyan alany közti viszonyt, amelyek közül az egyik a másikkal szemben jogi értéktöbblettel bír. Tipikus közjogi viszony az állam és alattvaló viszonya. Szokásos az is, hogy a magánjogi viszonyokat nevezzék egyszerűen jogviszonyoknak, a szó tulajdonképpeni és szűkebb értelmében vett , jog"-viszonynak — hogy szembeállítsák a közjogi viszonyokkal mint „hatalmi" vagy „uralmi" viszonyokkal. Mint ahogyan a magán- és közjog megkülönböztetése általában is arra hajlik, hogy a jog és a nemjogi (vagy csak félig jogi) hatalom — különösen a jog és az állam — közti ellentét jelentőségét hangsúlyozza. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük, hogy tulajdonképpen miben is rejlik az a bizonyos alanyoknak tulajdonított értéktöbblet és mások fölé rendeltség, akkor kitűnik, hogy itt jogalkotó tényállások közötti különbségről van szó. A mértékadó különbség azonos azzal, ami az államformák felosztásának alapját képezi. A jogi értéktöbblet, mely az államot, azaz szerveit az alattvalókkal való viszonyában megilleti, abban áll, hogy a jogrend az államszervekké minősített embereket vagy közülük csak egyeseket, az ún. felsőbb autoritásokat azzal a képességgel ruházza fel, hogy az alattvalókat egyoldalú akaratnyilvánítással (paranccsal) kötelezhessék. A közjogi viszony jellemző példája a közigazgatási parancs, azaz közigazgatási szerv által kibocsátott egyedi norma, mely címzettjét a parancsnak megfelelő magatartásra jogilag kötelezi. Ezzel szemben jellemzően magánjogi viszony a jogügylet, különösen a szerződés, vagyis szerződés által létesített egyedi norma, mely a szerződést kötő feleket bizonyos kölcsönös magatartásra jogilag kötelezi. Míg az utóbbi esetben a kötelezett alanyok a kötelező norma alkotásában részt vesznek - és ebben rejlik a szerződéses jogalkotás lényege —, addig a közjogi jellegű közigazgatási parancs esetében a kötelezett alanynak semmiféle része sincs a kötelező norma alkotásában. Tipikus esete az autokratikus normaalkotás, míg a magánjogi szerződés a jogalkotás kimondottan demokratikus módszerét jelenti. Ennélfogva teljesen találó lehetett, amikor a korábbi elmélet is a jogügyletek szféráját a magánautonómia területeként jelölte meg.

62 45. A k ö z j o g é s m a g á n j o g kettősségének ideológiai jelentése

Ha a magán- és közjog közötti döntő különbséget két jogalkotási módszer különbségeként fogjuk fel, azaz ha az állam ún. közjogi aktusaiban éppen úgy jogi aktust ismerünk fel, mint a magánjogi jogügyletekben, vagyis ha mindenekelőtt belátjuk, hogy a jogalkotó tényállást képező akaratnyilvánítás mindkét esetben csak az állami akaratképzés folyamatának a folytatása, és hogy a hatósági parancsban éppen úgy, mint a privát jogügyletben csak egy általános norma egyediesítése — ott a közigazgatási törvényé, itt a polgári törvénykönyvé — megy végbe, akkor nem érezzük majd paradoxnak, hogy a Tiszta Jogtan a maga univerzalisztikus szempontjából — mely mindig a jogrend egészére mint az állam ún. akaratára irányul — a magánjogi ügyletet is a hatósági parancshoz hasonlatosan az állam aktusának tekinti, vagyis olyan tényállásnak, amelyik a jogrend egységének számítható be. Ezzel a Tiszta Jogtan viszonylagossá teszi a magán- és közjognak a hagyományos jogtudományban abszolúttá tett ellentétét, s rendszeren kívüli ellentétből — azaz jog és nem-jog, jog és állam közötti különbségből — rendszeren belülivé teszi, és éppen azáltal igazolja tudományos mivoltát, hogy felbontja azt az ideológiát is, amely a szóbanforgó ellentét abszolúttá tételéért felelős. Midőn ugyanis a köz- és magánjog ellentétét a hatalom és jog, vagy legalábbis államhatalom és jog abszolút ellentéteként állítják be, ez olyan elképzelést sugall, mintha a közjog területén, különösen a — politikailag rendkívül jelentős — alkotmányjogban és közigazgatási jogban a jog elve nem ugyanolyan értelemben és intenzitással érvényesülne, mint a jog úgyszólván tulajdonképpeni területeként számontartott magánjogban. E felfogás szerint a magánjogtól eltérően az alkotmányjogban és közigazgatási jogban nem annyira a szigorú jog, mint inkább az államérdek uralkodik: a közjó, amelyet minden körülmények között biztosítani kell. Ennélfogva a közjog területén a norma és a végrehajtó szerv közötti viszony is más, mint a magánjog területén: nem törvényeknek konkrét esetekre kötött alkalmazása ez, mint inkább az állam cél szabad megvalósítása, csak éppen a törvény keretei között; azonban szükség esetén, vagyis ún. állami végszükség esetén akár a törvény ellenére is. Ámde a kritikai vizsgálat megmutatja: a pozitív jogban az egész megkülönböztetésnek nincs alapja, amennyiben többet akarna mondani annál, hogy a törvényhozási, kormányzati és közigazgatási szervek tevékenysége rendszerint kisebb mértékben kötött a törvények által, mint a bíróságoké, s hogy a bíróságok számára a szabad mérlegelés pozitív jogilag többnyire kisebb mértékben biztosított, mint az előbbieknél. A közjog és magánjog közötti alapvető különbség elmélete ezen túlmenően abba az ellentmondásba is belebonyolódik, hogy a jogtól Váló szabadságot — melyet a köz-, j o g " területe mint az államok élettere számára igényel — jogelvnek, a közjog sajátságos vonásának

63

tünteti fel. A legjobb esetben is tehát csak két, technikailag különböző módon kialakult jogterületről beszélhetne, nem pedig abszolút lényegbeli különbségről állam és jog között. A logikailag teljesen tarthatatlan dualizmusnak azonban nem elméleti, hanem csupán ideológiai jelentősége van. Arra lenne hivatott — az alkotmányosság doktrínájából kifejlődve —, hogy a kormányzatnak és az alatta álló közigazgatási apparátusnak a dolog természetéből következőleg bizonyos szabadságot biztosítson; nem a jogtól való szabadságot, mert hiszen az végeredményben mégis lehetetlen lenne, hanem a törvénytől, a népképviselet által vagy lényeges közreműködésével alkotott általános normáktól való szabadságot; éspedig nemcsak abban az értelemben, hogy a kormányzati és közigazgatási szerveknek messzemenő törvényi megkötését funkciójuk lényegével ellenkezőnek nyilvánítja, hanem úgy is, hogy ahol ilyen megkötés mégis fennáll, ezt az adott esetben félretolhatónak nyilvánítja. És ez a tendencia — a kormányzat és parlament szokásos ellentétét figyelembe véve — nemcsak alkotmányos monarchiákban, de demokratikus köztársaságokban is megfigyelhető. A közjog és magánjog ellentétének abszolúttá tétele továbbá olyan elképzelést is sugall, mintha csupán a közjog területe, tehát mindenekelőtt az alkotmányjog és közigazgatási jog lenne a politikai uralom birodalma, s ez a magánjog területéről teljesen ki lenne zárva. Korábbi összefüggésben rámutattunk már arra, hogy ez az egész ellentét „politikai" és „magán" között az alanyi jog területén nem áll fenn, s hogy a magánjogok ugyanolyan értelemben politikai jogok, mint amazok, amelyeket egyedül szoktak így nevezni; minthogy mindkettő - ha különböző módon is — részt enged az állami akaratképzésben, tehát a politikai uralomban. A köz-, azaz a politikai jog, és a magánjog, azaz a politikamentes jog szférája közötti elvi megkülönböztetés lenne hivatott megakadályozni a felismerést, hogy a jogügyleti szerződésben létrejött J o g " ugyanúgy a politikai uralom színhelye, mint a törvényhozás és közigazgatás útján alkotott közjog. Az, amit mi magánjognak nevezünk — ama funkció szempontjából nézve, amelyet a jogrend e része a jog egészének a szerkezetében betölt —, csak különleges, a kapitalista gazdasági rendnek megfelelő jogi formája a gazdasági termelésnek, a javak elosztásának; következésképpen elsőrangúan politikai, uralmi funkció. Egy szocialisztikus gazdasági rendnek más jogi forma felelne meg: nem autonóm-demokratikus, mint ahogyan a mai magánjog megjeleníti, hanem — valószínűleg — egy olyan heteronóm-autokratikus jogi forma, mely inkább mai közigazgatási jogunkhoz áll közelebb. Hogy ez kielégítőbb vagy igazságosabb formája lehet-e a szabályozásnak, itt már nem elemezendő. Ezt a Tiszta Jogtan nem akarja, nem is tudja eldönteni.

VIII. JOG ÉS ÁLLAM

46. J o g é s á l l a m hagyományos kettőssége

Már abban az ellentétben is, melyet a hagyományos jogelmélet közjog és magánjog között feltételez, a legvilágosabban kifejeződik az a hatalmas kettősség, mely a modern jogtudományban, és ezen keresztül egész társadalmi gondolkodásunkban uralkodik, az állam és jog dualizmusa. Midőn a hagyományos jog- és államtudomány az államot szembeállítja a joggal és mint attól különböző, ugyanakkor mégis jogi lényegűt (azaz jogi jelenséget) jelenti ki, ezt akként teszi, hogy az államot jogi kötelességek és jogosultságok alanyának, azaz személynek tekinti, s ugyanakkor a jogrendtől független létezést tulajdonít néki. Miként a magánjog elmélete eredetileg feltételezte, hogy az egyén jogi személyisége logikailag és időben megelőzi a tárgyi jogot, azaz jogrendet, ugyanúgy tételezi fel a közjog elmélete, hogy az állam mint kollektív egység — mely egy bizonyos akarat és cselekvés alanyaként lép fel — független, sőt, már a jog előtt létező valami. Úgy tanítják, hogy az állam azáltal tölti be történelmi hivatását, hogy a jogot, az „ ő " jogát, azaz az objektív jogrendet megteremti — éspedig azzal a céllal, hogy annak azután saját magát is alávesse, vagyis a saját joga által kötelezze és jogosítsa magát. Ekként az állam, mint jogon túli lény, mint hatalmas makroanthropos vagy társadalmi szervezet, a jognak előfeltétele; s ugyanakkor a jogot már előfeltételezi, hiszen nem más, mint annak alávetett, általa kötelezett és jogosított jogalany. Az állam kétoldalúságának és önkötelezésének hírhedt elmélete ez, mely a mindig újra szemére vetett kézzelfogható ellentmondások dacára is, minden ellenérvvel szemben példátlan szívóssággal tartja magát.

47. A j o g é s állam kettősségének ideológiai funkciója A hagyományos állam- és jogtan nem mondhat le erről az elméletről. Nem mondhat le az állam és jog benne megnyilvánuló dualizmusáról, mert ez rendkívüli, nem lebecsülendő jelentőségű ideológiai funkciót tölt be. Az államot azért kell a jogtól különböző személyként feltüntetni, hogy a jog

65

az államot — mely a jogot létrehozza és magát néki aláveti — igazolhassa. A jog az államot csak akkor igazolhatja, ha a jog az államtól lényegében különbözik, és annak eredeti természetével, a hatalommal szembenálló, és így valamilyen értelemben helyes vagy igazságos rendként tételezik, így lesz az állam az erőszak puszta faktumából jogállam, mely azáltal igazolja magát, hogy a jogot megteremti. Abban a mértékben, ahogyan az állam vallásos-metafizikai igazolása hatástalanná válik, szükségképpen a jogállam-elmélet lesz az állam egyetlen lehetséges igazolása. Az az ellentmondás, hogy ez az „elmélet" az államot jogi személyként mutatva be, az államot a jogi megismerés, az államjogtan tárgyává teszi, s ugyanakkor a legnagyobb nyomatékkal hangsúlyozza, hogy az állam mint hatalom a jogtól valami lényegében különböző lévén jogilag fel nem fogható — mindez az elméletet nem érinti. Mert hiszen az ellentmondások, melyek szükségképpen hozzátapadnak az ideológiai elméletekhez, azok számára nem jelentenek komoly hátrányt. Hiszen az ideológiák tulajdonképpen nem a megismerés elmélyítésére törekszenek, hanem az akarat meghatározására. Számukra nem annyira az állam lényegének megragadása fontos, mint sokkal inkább tekintélyének az erősítése.

48. J o g

és

állam

azonossága

a) Az állam mint jogrend Az állam ideológiamentes, így minden metafizikától és misztikumtól megszabadított megismerése nem juthat másképp az állam lényegének megragadásához, mint ha e társadalmi képződményt az emberi magatartások bizonyos rendjének fogja fel. A közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy ez a rend társadalmi kényszerrend, hogy a kényszerrendnek azonosnak kell lennie a jogrenddel, mert mindkettőt ugyanazok a kényszeraktusok jellemzik, és mert egy és ugyanazon társadalmi közösséget két különböző rend nem létesíthet. Az állam jogrend. De nem minden jogrendet nevezünk egyszersmind államnak; csak akkor tehetjük ezt, ha a jogrend az őt képező normák létrehozására és végrehajtására bizonyos munkamegosztással működő szerveket létesít. Államnak nevezzük a jogrendet, ha a központosítás egy bizonyos fokát már elérte. A primitív államelőtti jogközösségben az általános normaalkotás szokás útján, vagyis a jogközösség egyes tagjainak gyakorlata útján történik; és az egyedi normák meghozatalára, különösen pedig kényszeraktus formájában történő végrehajtására eredetileg nincsenek központi bíróságok. A jogsértés tényállásának megállapítása, valamint a jogsértés-következmény levonása azokra van bízva, akiknek az érdekei — mert éppen ezáltal válnak ezek jogilag védett érdekekké — sérelmet szenvedtek. A fiúnak

66

vérbosszút kell állnia atyja megöléséért a gyilkoson és családján; és a hitelező maga teheti kezét a késedelmes adósra, hogy magát — mondjuk zálogvétellel — kielégítse. A büntetés és a végrehajtás primitív formái ezek. Ám a közösség tagjai, miközben ezeket a tényállásokat megvalósítják, a jogrend és az általa alkotott közösség szerveiként cselekednek, hiszen a jogrend hatalmazta fel őket arra, hogy így cselekedjenek. Csakis azért nem jelentenek maguk e kényszeraktusok újabb jogsértést, mert — egy ilyen felhatalmazás erejénél fogva — ezek a kényszeraktusok a közösségnek beszámíthatók; mert a közösség az, mely általuk a jogsértésre válaszol. Csak nagyon hosszantartó fejlődés során, a társadalmi munkamegosztás folyamatának eredményeként alakulnak ki a központi szervek; jellemző módon sokkal előbb a bírósági és végrehajtó, mint a törvényhozó szervek. De bármilyen hatalmas legyen is e lépés jogtechnikai szempontból, csak mennyiségi, és nem minőségi az a különbség, mely a decentralizált és centralizált jogrend között, a primitív s az állami jogközösség között fennáll. Ameddig az állami jogrend felett nincsen még magasabb, addig maga az állam a legmagasabb, a szuverén jogrend vagy jogközösség. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a jogrend territoriális és materiális érvényességi területe lehatárolt, amennyiben az állami kényszerrend ténylegesen saját maga korlátozza érvényességét bizonyos területre és tárgyakra: materiálisán legalábbis nem igényli, hogy mindenhol érvényes legyen, és nem terjed ki minden emberi vonatkozásra; ugyanakkor azonban semmilyen magasabb jogrend nem korlátozza képességét, hogy érvényességét mind territoriális, mind materiális tekintetben kiszélesítse. Ezt hatásköri felségjognak [Kompetenzhoheit] szokták nevezni. Mihelyt azonban az egyes államok jogi rendje fölé a nemzetközi jogrend emelkedik, az állami jogrend nem fogható fel többé szuverénként, hanem csupán mint a viszonylag legmagasabb, csak a nemzetközi jog alatt álló, a nemzetközi jog által közvetlenül határolt jogrend. Közelebbi meghatározás az államról csak a nemzetközi joghoz való kapcsolata vázolása után adható. Ez utóbbi, a konstituált államfölötti közösség — akárcsak az állam előtti jogközösség — elegendő centralizáció hiányában nem nevezhető államnak.

b) Az állam mint jogi beszámítási probléma Hogy az állam meghatározott módon minősített jogrend, mely más jogrendektől csak mennyiségileg és nem minőségileg különbözik, kitűnik abból is, hogy az állam semmilyen életmegnyilvánulása, semmilyen állami aktus nem jelenhet meg másképp, csak mint jogi aktus, tehát mint normák alkotásának vagy végrehajtásának aktusa. Valamely emberi ténykedés csak azért állami aktus, mert van egy jogi norma, mely azzá minősíti. Az egyes állami aktusok szempontjából tekintve, melyekben az állam mint dinamikus jelenség felolvad, az állam problémája beszámítási probléma. Felmerül a kérdés: egy bizonyos emberi cselekvés (és az állam minden aktusa igazá-

67

ban nem más, mint emberi cselekvés) miért számítódik be nem magának a cselekvő embernek, hanem egy mintegy mögötte elgondolt alanynak. E beszámítás egyetlen lehetséges kritériumának a jogi norma bizonyul. Mert és amennyiben egy emberi cselekvés tényállása valamely jogi normában bizonyos módon statuáltatott, azért és annyiban vonatkoztatható ez a tényállás a jogi rend ama egységére, amely az e tényállást minősítő normát tartalmazza. Az állam mint az állami aktus alanya, tehát az állam mint személy nem más, mint a jogrend megszemélyesítése, mely éppen nem más, mint az a kényszerrend, amelyként az állam egyedül felfogható. Az államszemélynek történő beszámítás teszi állami aktussá a beszámított tényállást, és minősíti államszervvé azt az embert, aki a tényállást megvalósítja. Az állam jogi személye tehát teljesen ugyanolyan, mint bármely más jogi személy. Azokhoz hasonlatosan ez is a jogi rend egységének kifejezése, beszámítási pont, melyet a megismerő ember szemléletre törekvő szelleme nagyon is könnyen hajlamos hiposztazálni, valóságosnak venni, hogy az államot a jogi rend mögött mint attól különböző lényeget képzelhesse el.

c) Az állam mint hivatallal megbízott szervek apparátusa Mihelyt a jogrend meghaladja a teljes decentralizáció primitív fokát, mihelyt kialakulnak a jogi normák alkotására és végrehajtására, kiváltképpen a kényszeraktusok foganatosítására munkamegosztással működő szervek, különös élességgel válik ki az államtagok (azaz a normának alávetettek) tömegéből az egyének egy csoportja, akik sajátos módon vannak szervekké minősítve. E centralizáció lényegéhez tartozik — mely egyébként éppen nem teljes, amennyiben a jogalkotás és végrehajtás bizonyos funkciói mindig decentralizáltak maradnak —, hogy a munkamegosztással működő szervek funkcióját rendszerint jogi kötelességként statuálják, vagyis egy sajátos jogsértés-következménnyel, fegyelmi büntetéssel szankcionálják, s hogy e funkció mindinkább hivatásszerűvé és fizetetté válik. A munkamegosztással működő államszerv — mint a centralizált jogi funkciók hordozója — állami hivatallal megbízott lesz, azaz jogilag meghatározott módon minősített szerv. Ez a fejlődés, mely a naturálgazdálkodásból a pénzgazdálkodásba való átmenethez kapcsolódik, előfeltételezi egy államkincstár [fiskus], azaz egy központi vagyon kialakulását, melynek előteremtése és felhasználása, növekedése és apadása jogilag sajátos módon szabályozott, s amelyből a hivatallal megbízott államszerveket fizetik, valamint működésük költségeit fedezik. A hivatallal megbízott szervek által képviselt államtól indul ki az a tevékenység is, amelyet korábban már közvetlen állami közigazgatásként, az állam cél direkt követéseként jelöltünk meg. Hogy nem magánember, hanem az állam az, aki iskolát létesít vagy vasutat tart üzemben, az e funkciót végző emberek különleges minősülésén nyugszik. A hi-

68

vatallal megbízott államszervek /beamteter Staatsorgan/ alkotta apparátushoz kötött a bíráskodó állam közigazgatási állammá való fejlődése is. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a közigazgatási állam is kényszerrend. Közigazgatási állam az, amelynek szervei az államcélt közvetlenül követik — olyan módon, hogy a társadalmilag kívánatos állapotot közvetlenül hozzák létre. Nem szorítkoznak arra, hogy normákat alkossanak és végrehajtsanak, melyek a hivatalt nem viselő alattvalókat társadalmilag kívánatos magatartásra kötelezik azáltal, hogy a hivatallal megbízott szervek velük szemben ellenkező magatartás esetén kényszeraktussal válaszolnak. A közvetlen állami közigazgatás működésbe hozatala ugyanakkor ugyanolyan módon történik, mint az alattvalók társadalmilag kívánatos magatartása, ti. a hivatallal megbízott államszervek jogi kötelessége gyanánt. Vagyis a jogrend más államszerveket utasít, hogy a kötelességellenes magatartást tanúsítóval szemben kényszeraktussal válaszoljon. Az állam mint kényszerapparátus az államot mint közigazgatási apparátust magában foglalja. A munkamegosztással működő szervek rendszerének kialakulása folytán a szűkebb értelemben vett államszerv mint jogilag különlegesen minősített, hivatallal megbízott szerv fogalma szembekerül az alattvaló, azaz a magánember fogalmával. A szóhasználat az államszerv megjelölést általában a hivatallal megbízott államszervre szorítja. Azt az alattvalót, aki mint hivatallal megbízott valamely jogügyleti aktusban, a jogrend által erre delegálva jogilag kötelező normákat alkot, nem nevezik ,,államszerv"-nek, noha funkciója azonos a közigazgatási tisztviselő funkciójával, aki egy rendeletet kibocsát. A szóhasználat azonban egyáltalán nem következetes. A magánember, aki parlamenti választó, valamint a választott és a megválasztottak alkotta parlament, noha sajátos hivatallal megbízottkénti minősítésük hiányzik, teljességgel „államszerv' -ként szerepelnek; nyilván csupán azért, mert jogi funkciót végeznek. Itt éppen az elsődleges szerv-fogalom érvényesül. A szervnek a hivatallal megbízott funkcionárius szűkebb értelmében vett fogalma az állam különös szűkebb fogalmának felel meg, mely azt a hivatallal megbízott szervek összességeként fogja fel. Nagyon gyakran használt fogalom ez, mely abban a némileg naiv elképzelésben is kifejeződik, miszerint az állam egy szűkebb-szorosabb szervezetet képez a tágabb értelemben vett államon belül, mely utóbbi az összes alattvalókat magában foglalja. A pontos szerkezeti elemzés érdekében szükséges, hogy az államszervnek mint szervi személynek — ugyan szemléletes, mert megszemélyesítő, de már csak ezért sem korrekt — fogalmát a szervi funkció fogalmával helyettesítsük. Az államszerv fogalmában a szervi funkció tényállásán belül a funkciót végző ember, a szervi minőség ún. hordozójának különleges minősítése van megszemélyesítve, mely csupán egyike az e tényállást alkotó elemeknek. Ha azonban az államszervet az állami funkcióval helyettesítjük, akkor az állam, melyet a hivatallal megbízott államszervek összességeként mint hivatali apparátust értünk, jogilag pontosan meghatározott funkciók rendszerének bizonyul; ama funkciók rendszerének, ame-

69

lyeket csak a jogrend által sajátos módon államszerwé minősített egyének végezhetnek; s melyekhez emellett más, hivatallal meg nem bízott szervek által végzett funkciók is kapcsolódnak, mint pl. a törvényhozásé. Ez az állam a jogilag meghatározott módon minősülő tényállásokat minősítő jogi normák rendszere: az állami jogrend egészéből többé-kevésbé önkényesen kiemelt rész-jogrend.

d) Államtan mint jogtan Az a felismerés, hogy az állam jogrend, megerősítést nyer abban is, hogy olyan problémák, amelyek hagyományosan az általános államtan nézőpontjából tárgy altatnak, sorra jogelméleti problémáknak, a jogrend érvényessége és megalkotása problémáinak bizonyulnak. Amit az állam „elemeinek" neveznek: államhatalom, államterület és állam népe, nem más, mint az állami rend érvényessége önmagában, valamint e rend térbeli és személyi érvényességi köre. Az állami rendet alkotó normák térbeli érvényességi körének különleges esete a centralizáció és decentralizáció problémaköre, azaz ama jogi képződmények természete, amelyek valamely állam területi tagozódásából adódnak; s amely nézőpontból az igazgatási decentralizáció, az önkormányzati területek, tartományok, államfragmentumok stb., és különösen az összes államkapcsolatok megragadhatók. Az állam háromféle hatalmáról vagy funkciójáról szóló tan tartalma tulajdonképpen nem más, mint a jogrend alkotásának különböző fokozatai; az államszervek csak mint a jog alkotásának és végrehajtásának tényállásai érthetők meg, s az államformák nem jelentenek mást, mint a jogrend megalkotásának módszereit, mely jogrendet csupán képletesen nevezik „az állam akaratá"-nak.

e) Az állam hatalma mint a jogrend hatékonysága Ahogy a jog kényszerrendjében az államot mint rendet, s e rend megszemélyesítésében az államot mint személyt ismerjük fel, éppen úgy maradéktalanul megragadhatjuk a jogrend hatékonyságában mindazt, amit „az állam hatalmá"-nak, vagy államnak mint „hatalom"-nak szoktak nevezni. Mindez egyszerűen nem nyilvánulhat meg másként, mint abban a motiváló erőben, amely a jogi, azaz az állami rend normáit tartalmazó képzetekből árad. Mindazok a külső intézmények, melyekben az állam hatalmát látni szokták — börtönök és várak, vérpadok és gépfegyverek —, magukban csak holt tárgyak. Az állami hatalom eszközeivé csak annyiban válnak, amenynyiben emberek egy meghatározott rend értelmében kezelik őket, s amennyiben e rend elképzelése irányítja az embereket: az a hit, hogy e rend védelmében cselekedniök kell. Ha mindezt felismerjük, akkor feloldódik az állam és jog dualizmusa, •

*

70

mint egyike azon megkettőzéseknek, melyek azáltal keletkeznek, hogy a megismerés az általa létrehozott tárgy egységét (és ilyen egységkifejezés a személy fogalma) hiposztazálja. Ekként az államszemély és a jogrend kettőssége ismeretelméleti szempontból párhuzamba kerül az Isten és világ hasonlóképpen ellentmondó dualizmusával. Az államjogi-politikai ideológia úgy jelenik meg, mint a véle lényeges pontokban megegyező teológiai-vallási ideológia letéteményese és pótléka. Ha azonban az állam és jog azonosságát állítjuk és megértjük, hogy a jog — a pozitív, az igazságossággal nem azonosítandó jog — teljességgel ugyanaz a kényszerrend, mint amilyennek az államot az olyan megismerés látja, amely nem reked meg antropomorf képekben, hanem a megszemélyesítés fátyolán keresztül az emberek közötti valóságos viszonylatokig hatol, akkor egyszerűen lehetetlenné válik az államnak a jog által való igazolása. Amiként lehetetlen a jogot is a joggal igazolni — hacsak nem egyszer a pozitív jog, másszor a helyes jog, az igazságosság értelmében használjuk a szót. És ekkor derül ki, hogy az államot jogállamként igazolni azért teljességgel képtelen kísérlet, mert minden állam szükségképpen jogállam — már amennyiben Jogállam" alatt olyan államot értünk, amely Jogrenddel rendelkezik". Mert nem létezhet olyan állam, amelynek nincs vagy még nincs jogrendje, hiszen minden állam nem egyéb, mint csupán jogrend. Mindazonáltal ez persze nem jelent semmiféle politikai értékítéletet. A jogállam fogalmát természetesen nem szabad összetéveszteni azzal, ami egy tüzetesen meghatározott tartalmú jogrendet jelent — ti. olyant, amely bizonyos intézményeket mutat fel, mint amilyenek a szabadságjogok, az államszervi funkciók jogszerűségének garanciái, s a jogalkotás demokratikus módszerei. Természetjogi előítélet lenne csupán egy így kialakított normarendszerben látni az „igazi" jogrendet. A következetes jogpozitivizmus álláspontjából a jog — éppen úgy, mint az állam — nem ismerhető meg másként, csak mint emberi magatartások kényszerrendjeként, melynek erkölcsi és igazságosság értékéről ezzel még semmit sem mondtunk. Ezek szerint az állam nem ragadható meg jogilag sem jobban, sem kevésbé, mint a jog maga, mely mint szellemi tartalom: rend, s így a normatív jogi megismerés tárgya; mint motivált és másokat motiváló lelki-testi aktus pedig: hatalom, azaz jogi hatalom, s mint ilyen a szociálpszichológia vagy szociológia tárgya.

f) A legitimitás ideológiájának feloldása Az állam és jog dualizmusának módszerkritikai feloldása egyben az egyik leghatékonyabb legitimitás-ideológia kíméletlen megsemmisítése. Ez magyarázza azt a szenvedélyes ellenállást, amelyet a hagyományos jog- és államelmélet az állam és jog azonosságának a Tiszta Jogtanban megalapozott tételével szemben tanúsít.

71

Midőn a Tiszta Jogtan az államnak a joggal való igazolását elveti, ezt nem azért teszi, mintha talán az állam mindennemű igazolását lehetetlennek tartaná. Csak azt tagadja, hogy a jogtudomány képes az államot a jog által, vagy — ami ugyanaz — a jogot az állam által igazolni. És kiváltképpen tagadja, hogy a jogtudomány feladata lehetne bármit is igazolni. Az igazolás értékelést jelent, s az értékelés - mely mindig szubjektív jellegű — az etika és politika dolga, és nem az objektív megismerésé. Egyedül ez utóbbit kell szolgálnia a jogtudománynak is, ha tudomány kíván lenni, és nem politika.

IX. ÁLLAM ÉS NEMZETKÖZI JOG

49. A n e m z e t k ö z i

jog

lényege

a) A nemzetközi jog fokozatai és alapnormája A nemzetközi jog olyan normákból áll, amelyek eredetileg államok — vagyis az egyes állami jogrendek által erre felhatalmazott illetékes szervek — aktusai által államközi viszonyok szabályozására hozattak, éspedig szokás útján. Ezek az általános, ti. a minden államot kötelező és jogosító nemzetközi jog normái. Közöttük különös jelentőségű az a norma, amelyet a ,,pacta sunt servanda" formulájával szoktak megjelölni. Ez hatalmazza fel a nemzetközi jogközösség alanyait, hogy magatartásukat, azaz szerveik és alattvalóik magatartását szerződésekkel szabályozzák. Az eljárás abból áll, hogy két vagy több állam erre illetékes szerveinek kinyilatkoztatott akaratmegegyezése által normák alkottatnak, melyek a szerződéskötő államokat kötelezik és jogosítják. A ma érvényes szerződéses nemzetközi jognak csak partikuláris jellege van. Normái nem minden államra érvényesek, hanem csak egy-két államra, vagy az államok kisebb-nagyobb csoportjára. E normák pusztán részközösségeket konstituálnak. Emellett figyelembe veendő, hogy a szerződéseken nyugvó nemzetközi jog s az általános nemzetközi szokásjog nem tekinthető egymás mellé rendelt [koordinált] két normacsoportnak. Minthogy az egyik alapját olyan norma képezi, amely a másikhoz tartozik, e kettő a magasabb és az alacsonyabb fok viszonyában áll egymással. Ha azokat a jogi normákat is tekintetbe vesszük, amelyeket nemzetközi bíróságok és a hozzájuk hasonló szervek alkotnak, akkor a nemzetközi jog szerkezetében még egy harmadik fok is megmutatkozik. Mert az ilyen nemzetközi jogalkotási szerv funkciója ismét egy nemzetközi jogi szerződésen alapszik, tehát olyan normán, amelyik a nemzetközi jog második fokozatához tartozik. Minthogy ez a nemzetközi szerződések útján alkotott nemzetközi jog az általános nemzetközi szokásjognak — a viszonylag legmagasabb rétegnek — egyik tételén nyugszik, szükséges, hogy a nemzetközi jog alapnormájaként s egyben a nemzetközi jog által delegált egyes állami jogrendek alapnormájaként is olyan norma legyen érvényes, amelyik jogalkotó tényállás gyanánt állítja fel az államok kölcsönös magatartása által konstituált szokást. Az a körülmény, hogy keletkezésére nézve az általános nemzetközi szokásjog fiatalabb, mint az egyes állami jogrendek, nem akadálya annak, hogy érvényességi alapjukat ezek benne megtalálják. Mint jogközösség, a család is régebbi a sok családot egybefoglaló centralizált államnál; és mindazonáltal az állami jogrend az, amelyen ma a családjog rendjének érvényessége nyugszik. Ugyanígy: a tagállam rendjének érvényessége a szövetségi állam alkotmá-

73

nyára vezethető vissza, bár annak létrejöttét időben megelőzik az egykor önálló, és szövetségi állammá csak később egyesült neves államok. A történeti viszonyt a normalogikával nem szabad összekeverni. b) A nemzetközi jog mint primitív jogrend A nemzetközi jog ugyanazt a jelleget mutatja, mint az egyes állam joga. Ugyanúgy kényszerrend, mint az. A nemzetközi jogtétel is, akárcsak az egyes állam jogrendjének jogtétele, egy (a társadalomra károsnak tartott) tényállásnak mint feltételnek, egy kényszeraktussal mint következménynyel történő összekapcsolása. A nemzetközi jog sajátos jogsértés-következményei a represszália és a háború. A nemzetközi jog azonban még primitív jogrend. Csak kezdetén áll annak a fejlődésnek, amelyet az egyes állam jogrendje már megtett. Legalábbis az általános nemzetközi jog területén, s így az egész nemzetközi jogközösség számára még messzemenő decentralizáció érvényesül. Itt még nincsenek munkamegosztással működő szervek a jogi normák alkotására és végrehajtására. Az általános normák alkotása szokás útján vagy szerződéssel történik, vagyis maguk a jogközösség tagjai alkotják, és nem egy erre rendelt törvényhozási szerv. Ugyanígy történik az általános normák alkalmazása is a konkrét esetre. Az állam, mely magát érdekeiben sértettnek hiszi, maga hivatott eldönteni, hogy fennforog-e olyan jogsértés tényállása, amelyért egy másik állam felelős. Ha ez a másik az állított jogsértést tagadja, nincsen olyan objektív hatóság, amely hivatott lenne a vitát egy jogilag szabályozott eljárás során eldönteni. Ilyen módon az érdekében sértett állam maga jogosult a jogsértővel szemben az általános nemzetközi jog által felállított kényszeraktussal, represszáliával vagy háborúval reagálni. Az önsegély technikája ez, melyből az egyes állami jogrendek fejlődése is kiindul, ennek megfelelően a kollektív eredményfelelősség elve uralkodik, nem pedig a személyes bűnösségi felelősség. A jogsértés-következmény nem az ellen az állam szerveként működő ember ellen irányul, aki a jogsértési tényállást szándékosan vagy gondatlanságból megvalósította, hanem mások ellen, akik semmilyen vonatkozásban nem voltak benne részesek és nem is volt módjukban azt megakadályozni. Represszália és háború nem azokat az államszerveket éri, amelyek az államnak beszámítható cselekedetükkel vagy mulasztásukkal a nemzetközi jogot megsértették, hanem a népet alkotó emberek tömegét, vagy egy különleges szervet: a hadsereget - már amennyiben ez a mai haditechnika mellett a néptől egyáltalán elválasztható.

c) A nemzetközi jog pusztán közvetve kötelező és jogosító volta A nemzetközi jog kötelezi és jogosítja az államokat. Ez nem azt jelenti, — miként azt legtöbbször hiszik —, hogy az egyes embereket nem kötelezi

74

és jogosítja. Minthogy minden jog lényegében emberi magatartások szabályozása, valamely jogi kötelesség vagy jogosultság tartalma sem lehet más, mint emberi magatartás (vagy más tényállás, de legfeljebb emberi magatartással kapcsolatban), ez pedig csak egyes emberek magatartása. Az a körülmény, hogy a nemzetközi jog az államokat kötelezi és jogosítja, csupán annyit jelent, hogy az egyes államok jogi rendjétől eltérően az egyes embereket nem közvetlenül, hanem csak közvetve kötelezi és jogosítja az egyes állam jogi rendjén keresztül (melynek csupán megszemélyesített kifejezése az „állam"). A nemzetközi jog az államot ugyanolyan jelleggel kötelezi és jogosítja, mint ahogyan az egyes állam jogrendje a jogi személyt kötelezi és jogosítja. Az állam jogi személy, s a nemzetközi jog normái, melyek az államokat mint ilyeneket kötelezik és jogosítják, nem teljes, hanem kiegészítésre szoruló normák. Csupán a tárgyi, és nem a személyi elemét határozzák meg az emberi magatartásnak, mely szükségképpeni tartalmukat képezi. Csak azt határozzák meg: mit kell tenni vagy mitől kell tartózkodni; de nem azt, hogy melyik emberi egyénnek kell az előírt cselekvést vagy mulasztást tanúsítania. Ennek meghatározását a nemzetközi jog az egyes állam jogrendjének engedi át. Ebben a delegációban merül ki a nemzetközi jog ama sajátosságának jogi értelme, hogy „csak államokat kötelez és jogosít", vagy „csak államok alanyai a nemzetközi jognak". Ami ebben kifejezésre jut, csupán az a tény, hogy az egyes embert a nemzetközi jog csak közvetve, éspedig az egyes állam jogrendjén keresztül közvetíti és jogosítja. Egyébként az egyes emberi magatartásnak ez a csupán közvetett megragadása a nemzetközi jog által csak általános szabály. Ebben az irányban mind az általános nemzetközi szokásjog, mind a partikuláris szerződéses nemzetközi jog területén igen számottevő kivételek vannak — olyan esetek, amelyekben a nemzetközi jogi norma egyes embereket közvetlenül kötelez és jogosít, legalábbis amennyiben már magából a nemzetközi jogi normából közvetlenül kiderül nemcsak az, hogy mit kell tenni vagy nem tenni, hanem az is, hogy melyik egyénnek kell a nemzetközi jogilag parancsolt vagy tiltott magatartást tanúsítania; ezek tehát olyan esetek, amelyekben egyes emberek közvetlenül mint a nemzetközi jog alanyai lépnek fel. Amilyen mértékben a nemzetközi jog a maga szabályozásával behatol azokba a matériákba, amelyeket eddig csak az egyes államok jogrendje szabályozott, ugyanolyan mértékben szükségképpen erősödik az egyének közvetlen jogosítására és kötelezésére irányuló tendenciája is. Ezáltal azonban hasonló mértékben szükséges a személyes bűnösségi felelősségnek a kollektív eredmény-felelősség helyébe lépnie. Ezzel párhuzamosan fejlődnek ki — ma még csak partikuláris nemzetközi jogi közösségeken belül megfigyelhetően — központi szervek a jogi normák alkotására és végrehajtására. Ez a centralizáció — éppen úgy, mint az egyes állami jogrend kifejlődésénél — egyelőre a jogszolgáltatásra vonatkozik, s egy nemzetközi bíráskodás kialakulására irányul.

75

és

50. A n e m z e t k ö z i j o g az e g y e s á l l a m jogának egysége

a) A tárgy egysége mint ismeretelméleti követelmény Az egész itt jelölt jogtechnikai változásnak végül is az a tendenciája, hogy a nemzetközi jog s az egyes államok jogrendje közötti határvonalat elmesse , úgy, hogy a valóságos növekvő centralizációra irányuló jogfejlődés végső céljaként egy egyetemes világközösség szervezeti egysége, azaz egy világállam kialakítása tűnik fel. Jelenleg mindazonáltal ilyesmiről még szó sem lehet. Csupán minden jog megismerési egysége adott; vagyis lehetséges a nemzetközi jogot az egyes államok jogrendjével együtt normák egységes rendszereként felfogni — teljességgel úgy, mint ahogy szokásosan az egyes állam jogrendjét is egységnek tekintjük. Ennek ellentmond az a hagyományos felfogás, amely a nemzetközi jogban és az egyes állam jogában két különböző, egymástól független, kölcsönösen elszigetelt normarendszert szeretne látni, mintha ezek két különböző alapnormán alapulnának. Ez a dualisztikusnak — vagy, tekintettel az állami jogrendek sokaságára, inkább „pluralisztikusának — nevezhető konstrukció azonban már tisztán logikailag is tarthatatlan, amennyiben a nemzetközi jog normái és az egyes államok jogrendjei is egyidejűleg érvényes normáknak, mégpedig egyaránt jogi normáknak tekintendők. Ebben a nézetben, melyet a dualisztikus doktrína is oszt már, bennefoglaltatik egy ismeretelméleti követelmény: minden jogot egyetlen rendszerben, azaz egy és ugyanazon szempontból, önmagában zárt egészként kell szemlélni. Midőn a jogi megismerés a nemzetközi jogként jellemzett joganyagot s az egyes állam jogként kínálkozó joganyagát mint jogot, vagyis az érvényes jogszabály kategóriája alatt kívánja megragadni, ezzel azt-a feladatot tűzi maga elé - akárcsak a természettudomány —, hogy tárgyát mint egységet ábrázolja. Ennek az egységnek negatív kritériuma az ellentmondástól való mentesség. Ez a logikai elv érvényes a normák birodalmában történő megismerésre is. Nem állítható egyidejűleg egy A tartalmú norma érvényessége és egy nem-,/4 tartalmú norma érvényessége. Azt ugyan állíthatja az ember — és a tényekre tekintettel kénytelen is állítani —, hogy egymást kizáró tartalmú normák valóban alkottatnak, és a normák címzettjei azokat elképzelik, követik vagy nem-követik. Ez a — természeti tényekre vonatkozó — kijelentés ugyanis éppen úgy nem tartalmaz logikai ellentmondást, akárcsak két egymással ellentétes erő hatékonyságának a megállapítása. De az nem állítható, hogy két egymást logikailag kizáró tartalmú norma — azaz/l legyen és ugyanakkor nem-yl legyen — egyszerre érvényes, amiként az sem állítható, hogy A van, de ugyanakkor nem-,/4 is

76

van. Ha a jogi megismerés számára olyan normák jelentkeznek, amelyek tartalmuk szerint ellentmondanak, akkor a megismerés arra törekszik, hogy ezt az ellentmondást egy jelentéssel bíró értelmezéssel puszta látszatellentmondásként feloldja. Ha ez nem sikerül, úgy az értelmezendő anyagot mint jelentésnélkülit [értelmetlent], s így a jogi szférában — mely jelentés-szféra — mint nem létezőt kiküszöböli. Mindezzel csak egy tényleges, s a jogi megismerésben benne rejlő tendenciát állapítunk meg. A jogértelmezés kérdésének tárgyalásánál ezt az eljárást már vázoltuk.

b) A két rendszer kölcsönös viszonya Mivel a jogász a nemzetközi jogot és az egyes állam jogrendjét csupán érvényes, azaz kötelező- normák komplexumának, nem pedig — vagy nem csak — természeti tények konglomerátumának tekinti, egyáltalán nem is ragadhatja meg másként e norma-komplexumot, mint ellentmondásmentes rendszerként. Ez elvileg kétféleképpen lehetséges. Két — látszat szerint — különböző norma-komplexum vagy olyan módon alkot egységes rendszert, hogy kiderül, miszerint egyik majd a másik alá tartozik, amenynyiben egyik a másikban, vagy a másik valamely normájában találja meg a maga érvényességi alapját és így a maga — viszonylagos — alapnormáját, megalkotásának alapvető meghatározását. Vagy pedig olyan módon, hogy a két rend egymás mellé rendelten, azaz érvényességi területeikben egymástól elhatároltan jelentkezik. Ámde ez feltételez egy harmadik, magasabb rendet, mely a másik kettő létrejövetelét meghatározza, érvényességi területeik szerint elhatárolja őket egymástól, és így mindenekelőtt koordinálja őket. Az érvényességi kör meghatározása — miként az előbb mondottakból következik — nem más, mint az alacsonyabb norma valamely tartalmi elemének a magasabb norma általi meghatározása. A jogalkotási eljárás meghatározása történhet közvetlenül vagy közvetve, aszerint, hogy a magasabb norma maga határozza-e meg azt az eljárást, amellyel az alacsonyabb normát megalkotják; vagy pedig egy autoritás létesítésére szorítkozik, mely ezáltal meghatalmazást nyer, hogy bizonyos körre érvényes normákat mérlegelése szerint megalkosson. Ebben az esetben beszélünk delegációról; és az az egység, amelyben a magasabb rend az alacsonyabbal összeköttetik, a delegáció-összefüggés jellegével bír. Már ebből is következik: egy magasabb rendnek több alacsonyabb, általa delegált rendhez fűződő viszonya szükségszerűen egy totális rendnek az általa összefoglalt részrendekhez való viszonya kell legyen. Minthogy tehát az alacsonyabb rend — viszonylagos — alapnormája a magasabb rend alkotórészét képezi, az előbbit az utóbbiban mint totális rendben bennefoglaltat gondolhatjuk el. A magasabb rend alapnormája — mint az összrend legmagasabb fokozata — adja az összes normának — az alacsonyabb rend normáinak is — a legfelsőbb érvényességi alapját.

77

Ha a nemzetközi jog és az egyes államok joga egységes rendszert képez, úgy kölcsönös viszonyuknak a fent kifejtett formák valamelyike szerint kell alakulnia.

c) Monista vagy dualista konstrukció A monista konstrukcióval szemben, mely a Tiszta Jogtan számára csupán ismeretkritikai következmény, éppen azt az ellenvetést teszik, hogy a nemzetközi jog és az egyes államok jogának kölcsönös függetlensége abból adódik, hogy a kettő tartalma között kiküszöbölhetetlen ellentétek lehetségesek. Ha ez az állítás helyes volna, úgy egyáltalán lehetetlen lenne az egyes állam jogrendjét és a nemzetközi jogot, sőt, akár két állam jogrendjét is egymás mellett, egyszerre érvényben lévő normarendszernek állítani. Olyannyira lehetetlen, amennyire nem lehet a morált s a tőle tényleg teljesen független pozitív jogot egyidejűleg érvényben lévőnek feltételezni. Miként a jogásznak, mikor a pozitív jog tételeivel mint érvényes normákkal dolgozik, el kell tekintenie az erkölcstől, amennyiben ez a pozitív joggal ellentétbe kerül, éppen úgy a dualista konstrukciónak is arra kellene szorítkoznia, hogy egyetlen egy, mondjuk a saját állami jogrendet, melynek egységét, mint magától értetődőt feltételezi, tekintse az érvényes normák egyetlen rendszerének; és vele szemben a többi állami jogrendeket és különösen a nemzetközi jogot — helyesebben az így nevezett joganyagot — ne az érvényes norma kategóriája tükrében, hanem pusztán ténylegességében, s e szerint tulajdonképpen ne jogként, ne a maga normativitásában szemlélje — lévén ez a normativitás mindenekelőtt a saját állam jogrendjének kiváltsága. A primitív ember álláspontja ez, aki a legteljesebb mértékben magától értetődőnek tartja, hogy csak a saját közösségét fogadja el jogközösségnek és csak az azt konstituáló rendet jogrendnek, és ehhez mérten mindazokat, akik nem az ő közösségéhez tartoznak, jognélküli „barbár"-oknak, és azt a rendet, amelyben élnek, ha egyáltalán rendnek, mégse igazi ,jog"-nak, nem a saját jogával egyjellegűnek és egyenértékűnek tekintse. Olyan felfogás ez, melynek szemszögéből nem létezhet valódi nemzetközi jog. Ez a felfogás még ma sem maradéktalanul túlhaladott. Tovább él — bizonyos fokig — abban az elképzelésben, hogy csak a saját állam joga J o g " a szó teljes és igazi értelmében. Ez a dualista elméletnek is — többnyire nem-tudatos - kiindulópontja. d) Az állami jogrend primátusa Minthogy kimondottan tagadni sem a nemzetközi jog, sem a többi állam jogrendjének normatív jellegét nem egykönnyen lehet, a dualista konstrukció kénytelen a saját állami jogrenden kívül álló norma-komplexumok jogi

78

jellegének magyarázatáért fikcióhoz folyamodni. Ez a tan, amelynek értelmében ahhoz, hogy a nemzetközi jog a saját államra kötelező legyen, és ahhoz is, hogy a többi állam a saját állam számára jogi közösségként jöhessen számba, a saját államnak kell azokat ilyenekként „elismernie". A nemzetközi jognak és a többi állam jogrendjének érvényességi alapja ilyen módon áttevődik a saját állam jogrendjébe, a saját állam mint a társadalmi szférában legmagasabb jogi létező [Rechtswesen] ,,akaratá"-ra. A nemzetközi jog, mely csak annyiban érvényes, amennyiben egy állam magára nézve kötelezőként elismeri, eszerint nem úgy jelenik meg, mint államon felüli, de nem is úgy, mint az egyes állam rendjétől függetlenül önmagában megálló jogrend, hanem — amennyiben egyáltalán jog — úgy, mint a saját állam jogrendjének önként felvett alkotórésze, mint „külső közjog" — vagyis az állami jogrend ama normáinak összessége, amelyek a más államokkal szembeni magatartást szabályozzák és „elismerés" útján fogadtatnak be. Minthogy a többi állam jogi létezése is a saját állam általi elismerésen nyugszik, szükséges, hogy a saját állam jogrendjét a többi állam jogrendje fölé terjeszkedve képzeljük el. Mintha a saját állam jogrendje, mely a nemzetközi jogot recipiálta, a többi államot, azaz: az itt tekintetbe jövő jogalkotó autoritásokat a maguk körében delegálná. Ez a jogelméleti értelme annak a tanításnak, amely szerint az ilyen államnak — annak érdekében, hogy mint állam, azaz a maga területén kötelező jogrend a saját állam nézőpontjából tekintve is érvényes lehessen — szükséges, hogy általa elismertessék. Az elismerési elmélet delegáció-összefüggést állít fel a konstrukció kiindulópontját képező állami jogrend és az összes többi állam jogrendje között. Ezzel azonban ismét helyreállott — éspedig a jogi megismerés számára immanens, hordozóinak akarata ellenére is érvényesülő tendenciájánál fogva — a jogi világkép egysége. Habár nem a nemzetközi jog primátusa alapján, ehelyett azonban az egyes állam jogi rendjének a primátusa talaján. Ama szükségszerűség folytán, hogy ne csak a saját állam jogrendje, de a többi, és különösen a nemzetközi jog is érvényes jogi normaként legyen felfogható, a dualista konstrukció — a számára nélkülözhetetlen elismerési elmélet útján — önmaga feladására kényszerül. E következményekből, melyeket az elmélet képviselői maguk sem gondoltak még soha igazán végig, világosan felismerhető az a politikai szándék, amely e felfogás hátterét képezi: az állami szuverenitás képzetének fenntartása, az az elképzelés, hogy az állam a legmagasabb jogi közösség. E szuverenitás természetesen csak a saját államé lehet, mely az egész konstrukció kiindulópontja. Mert az egyes állam szuverenitása eredeti értelmében összeegyeztethetetlen más államok szuverenitásával. Az állami szuverenitás dogmája s a saját állam jogrendjének ebből következő primátusa teljességgel megfelel annak a szubjektivista, végső következményében a szolipszizmusba merülő szemléletnek, amelyik az egyes egyént, Vagyis az Én-t, mint a világ középpontját, s ekként a világot csakis az Én akarataként és képzeteként akarja felfogni. Radikális állam-

79

szubjektivizmus ez, mellyel szemben ugyanakkor a nemzetközi jogrend primátusa mint jellegzetesen objektivista állam- és világszemlélet lép fel.

e) A nemzetközi jog tagadása Az a szubjektivizmus, mely a világ megértése végett saját Én-jéből indul ki és miközben ezt világegyetemmé tágítja, mégsem tud saját szuverén Én-jén túl eljutni egy objektív világhoz, nem képes megérteni egy másik alanyt, a szuverenitás ugyanolyan igényével fellépő nem Én-t, a szintén Én-né lenni kívánó Te-t, mint egy a saját Én-jével azonos jellegű lényt. Ilyen az a monista konstrukció is, melybe a dualizmusnak a szuverenitás dogmáját fenntartani kívánó tendenciája az elismerési elmélet útján átcsap: ez a saját állam jogrendjének primátusa, mely végképp összeegyeztethetetlen az egymás mellé rendelt, érvényességi köreikben egymástól jogilag elhatárolt államok sokaságának elképzelésével. Ily módon az egyes állam jogrendjének primátusa végső fokon nemcsak minden más állam szuverenitásának tagadását — s így, a szuverenitási dogma értelmében államkénti jogi létezésüknek tagadását —, de a nemzetközi jog tagadását is jelenti. A nemzetközi jog ugyanis az egyes állam jogrendjébe történő felvételének elképzelésével teljességgel kivetkőzik természetéből. Mert egyetlen állam jogrendjének korlátai között nem teljesítheti lényegi funkcióját: az összes államok egyenlő egymás mellé rendelését. A saját állam magatartását kifelé szabályozó normáknak, a külső államjoggá vált nemzetközi jognak az érvényességi alapja a nemzetközi jogot elfogadó állam alkotmányában rejlik. Érvényessége ily módon ennek az alkotmánynak a szabályai szerint, végső esetben alkotmányváltoztatás útján hatályon kívül helyezhető; vele együtt azonban hatályon kívül kerül más államoknak a külső államjog szabályai szerinti elismerése is, s ekként jogi rendjüknek csupán ezen az elismerésen nyugvó jogi jellege is. A saját állami jogrend primátusának elmélete végső következményeiben visszatér eredeti kiindulópontjához: csupán a saját állam jogrendje az, amit jognak tekint. Minthogy a jog ideológiai jellege mellett bizonyos tényállásoknak jogként megjelölt jelentése — amint az előzőekben már kimutattuk — egyáltalán egy csupán lehetséges — csak az alapnorma feltételezése mellett adott, de nem szükségképpeni — értelmezés eredménye, egy olyan álláspont elméleti lehetősége sem tagadható, amelynél csak a saját állam jogát értelmezik jogként — és persze azt, ami ebből kiindulva felfogható. Ha azonban az ember kikerülendőnek véli a saját állam jogrendjének primátusából adódó következményeket, akkor elengedhetetlen a nemzetközi jogrend primátusának a feltételezése.

80

f) A nemzetközi jog és az állami jog közötti „ellentmondás" feloldása Abban a dualista konstrukció által szükségképpen használt fikcióban, miszerint a nemzetközijog érvényessége az egyes állam tekintetében az általa való elismerésen nyugszik, már benne rejlik ama fő kifogás hatálytalanítása, melyet a nemzetközi jog és az állami jog közötti viszony monista konstrukciója ellen szoktak emelni, ti. hogy kettőjük között megoldhatatlan ellentmondások állhatnak fenn. Ám hogyan is lennének lehetségesek ilyenek, ha mind a nemzetközi jogot elismerő, mind az egyes állam jogrendjeként megjelenő akarat nem egyéb, mint egy és ugyanazon „akarat" — és különösen ha azt is meggondoljuk, hogy az állam ún. „akarata" csak a normák legyen-jének antropomorf kifejezése. Egyébként a nemzetközi jog és az állami jog között fennálló „ellentmondásként" megjelölt ténynek semmi köze a logikai ellentmondáshoz. Csupán különös esete a magasabb és alacsonyabb fokú normák között előforduló, fentebb már tárgyalt konfliktusnak. Az, amit ilyen, nemzetközi és állami jog között fennálló ellentmondásnak állítanak (az a tény például, hogy valamely állam törvénye ellenkezik egy másik állammal kötött nemzetközi szerződéssel, anélkül azonban, hogy ez akár az állami, akár a nemzetközi jogi norma érvényességét érintené), annak pontos mása megtalálható az állami jogrenden belül is — anélkül, hogy annak egységét ez okból bármi módon kétségbevonnánk. Az alkotmányellenes törvény érvényes törvény — és az is marad anélkül, hogy az alkotmányt ez okból hatályon kívül helyezettnek vagy megváltoztatottnak kellene tekintenünk. A törvényellenes ítélet is érvényes norma — és érvényben marad mindaddig, míg más ítélet hatályon kívül nem helyezi. Mint már előzőleg kimutattuk: egy norma „normaellenessége" nem jelent a magasabb és az alacsonyabb norma között logikai ellentmondást, hanem csakis az alacsonyabb norma megsemmisíthetőségét vagy egy felelős szerv megbüntethetőségét. Emellett persze figyelembe kell vennünk, hogy a „normaellenes" norma alkotása jogsértés tényállása is lehet, melyhez a jogrend sajátos kényszeraktusokat mint következményeket kapcsol. Az pedig már a korábban elmondottakból következik, hogy a jogsértő tényállás mint ilyen, szintén nem áll logikai ellentmondásban az őt statuáló normával. Ekként nincs logikai akadálya annak, hogy valamely jogellenesnek minősülő aktus által érvényes jogi normát alkossanak. A norma alkotása összekapcsolódhat jogsértés-következménnyel, mindazonáltal az így alkotott norma érvényes lehet; és nemcsak abban az értelemben, hogy érvényes marad mindaddig, amíg egy másik jogi aktus hatályon kívül nem helyezi, hanem abban az értelemben is, hogy hiányossága okából egyáltalán nem helyezhető hatályon kívül. Ez a helyzet a nemzetközi jog és az állami jog viszonyában. A nemzetközi jog az államot bármiféle aktusokra — s így különösen meghatározott tartalmú normák alkotására — csupán a következő értelemben kötelezhet: egy vele ellentétes aktus vagy ellentétes tartalmú állami norma alf

81

kotása olyan feltétel lesz, amelyhez a nemzetközi jog sajátos szankciót — represszáliát vagy háborút mint jogsértés-következményt - kapcsol. Tehát a nemzetközi jog „megsértésé"-vei alkotott állami jogi norma érvényes marad; érvényes a nemzetközi jog szempontjából is. Érvényes marad azért, mert a nemzetközi jog nem gondoskodik olyan eljárásról, amelynek során az állami jogrend „nemzetközi jogilag jogellenes" normája megsemmisíthető lenne. Ilyen lehetőség csak részlegesen adott. A nemzetközi jognak az állami jogrend ún. nemzetközi jog ellenes normáihoz való viszonya ugyanolyan, mint az állami (pl. az alapjogok katalógusába felveendő törvények tartalmát meghatározó) alkotmány viszonya egy az alapjogokat megsértő, így alkotmányellenes törvényhez — feltéve, hogy ez az alkotmány — mint általában — nem létesít olyan eljárást, amelynek során a törvények, alkotmányellenességük okán hatályon kívül helyezhetők lennének, hanem arra szorítkozik, hogy intézkedjék bizonyos szervek személyes felelősségre vonhatóságáról az ún. akotmányellenes törvények létrejötte címén. Az egyes állam jogrendjének a nemzetközi jog általi tartalmi meghatározása éppen úgy történik, mint a meghozandó törvények tartalmi meghatározása egy alkotmánybíráskodást nem ismerő alkotmány révén — ti. alternatív értelemben. Az előírttól eltérő tartalom lehetősége nem eleve kizárt, és éppen ezáltal — ha csak másodsorban is — delegált. Diszkvalifikációja pusztán azáltal következik be, hogy az ilyen normák alkotása — érvényességük sérelme nélkül — jogsértő tényállásnak minősül. Ám sem ez, sem az általa létrehozott — s „nemzetközi jogilag jogellenesének nevezett — norma nem áll logikai ellentmondásban a nemzetközi joggal. Ilyen nézőpontból tehát semmi akadálya sincs annak, hogy a nemzetközi és az állami jog egységét feltételezzük.

g) A nemzetközi jogrend primátusa Ilyen egység nemcsak negatív értelemben áll fenn, nevezetesen, hogy a két norma-komplexum között nincs logikai ellentmondás, de fennáll pozitív értelemben is. Fennáll akkor is, amikor elismerjük — amint általában és a dualista konstrukció képviselői különösen is elismerik —, hogy az államok (vagy, megszemélyesítés nélkül kifejezve: az egyes államok jogi rendjei) egymás mellé rendeltek, és érvényességi körükben, különösen területi vonatkozásban, jogilag egymástól elhatároltak. Mert ez csak akkor lehetsé• ges, ha az egyes államok jogi rendjei felett egy másik jogi rendet tételezünk — mely lehet a nemzetközi jog, aminthogy valóban az is. Mert ezt a funkciót a pozitív nemzetközi jog normái töltik be. Az általános nemzetközi jognak egy már említett — elméletben és gyakorlatban egyaránt elismert - jogtétele a szokásos megfogalmazásban úgy rendelkezik, hogy a forradalom vagy államcsíny útján hatalomra jutott kormány a nemzetközi jog értelmében jogszerűnek tekintendő,

82

amennyiben képes arra, hogy az általa kibocsátott normáknak tartósan engedelmességet biztosítson. Ez annyit jelent, hogy egy (közvetlenül a nemzetközi jog alá rendelt) kényszerrend a nemzetközi jog értelmében legitim, vagyis kötelező jogi rendként (más szóval, az ilyen rend által konstituált közösség államaként) ama terület számára érvényes kell legyen, amelynek körén belül nagyban-egészében e rendnek megfelelő magatartást tanúsítanak. A hatékonyság elve mint a pozitív jog jogelve az egyes állami jogrendekre alkalmazva azoknak a nemzetközi jog által történő delegációját jelenti. Az a körülmény, hogy egy normaalkotó hatalom létesítése — melynek rendje egy meghatározott körre nézve tartósan hatékonynak bizonyul - pozitív jogilag jogalkotó hatóság létesülését jelenti, azzal magyarázható, hogy e minőséget a nemzetközi jog kölcsönzi, vagyis a nemzetközi jog hatalmazza fel e hatalmat a jogalkotásra. Ezzel egyidejűleg a nemzetközi jog meghatározza az így keletkezett állami jogrend tér- és időbeli érvényességi körét is. Az egyes állam területe, vagyis az egyes állam jogrendjének érvényességi köre a nemzetközi jog értelmében addig terjed, ameddig ez a rend hatékony. Es a nemzetközi jog e területi érvényességi kört azzal biztosítja, hogy amennyiben az általa védett szférába beavatkoznak, a beavatkozáshoz sajátos jogsértés-következményeket kapcsol következményként. Az elhatárolás — bizonyos kivételtől eltekintve — lényegileg abban áll, hogy minden állam elvileg csak a saját, vagyis a nemzetközi jog által a számára biztosított területen jelenhet meg kényszerapparátus minőségében; avagy nem képletesen szólva: az egyes állam jogrendje a maga sajátos kényszeraktusait csakis a számára a nemzetközi jog által biztosított érvényességi területen statuálhatja, s e kényszeraktusok a nemzetközi jog sérelme nélkül csakis e területen belül foganatosíthatók. Ily módon lehetővé válik jogilag az államok, azaz a kényszerrendek sokaságának térbeli egymásmellettisége. Ugyanakkor az államok jogrendjének nemcsak térbeli egymásmellettiségét, de időben egymás után következését, vagyis időbeli érvényességi körét is a nemzetközi jog határozza meg. A hatékonyság jogelvéhez igazodik az állami rend jogi érvényességének a kezdete és vége. Az államok keletkezése és megszűnése e szempontból éppúgy jogi jelentőségű, mint egy jogi személy létesítése és megszüntetése az államon belüli jog keretében. Ám a nemzetközi jognak az egyes állami jogrend tárgyi érvényességi köre tekintetében is van jelentősége. Minthogy normái — és különösen a nemzetközi szerződések által létrehozottak — minden lehetséges tárgyat szabályozhatnak, olyan szabályozást is elvégezhetnek, amit eddig az egyes államok jogrendje végzett el, és így a nemzetközi jog az egyes állam jogrendjének materiális érvényességi körét is korlátozhatja. A nemzetközi jog égisze alatt az egyes államok ugyan illetékesek maradnak elvileg bármit szabályozni, ez illetékességüket azonban csak annyiban tarthatják meg, amennyiben a nemzetközi jog nem terjeszti ki hatalmát a kérdéses tárgyra, és így azt az egyes állam jogrendjének szabad szabályozása alól ki nem vonja. Ez utóbbi esetben az állami jogrendnek - ha a nemzetközi jogot államon felüli jogrendnek tételezzük fel - nincs többé hatásköri felségjoga.

83

Ugyanakkor azonban megmarad az állam jogrendjeinek teljességigénye, melyet csupán a nemzetközi jog korlátoz; vagyis a nemzetközi jog az egyes állam jogrendjét nem korlátozza eleve bizonyos tárgyakra — olyan módon, mint ahogyan más, közvetlenül a nemzetközi jognak alávetett, nemzetközi szerződés által létesített jogrendeket vagy jogi közösségeket.

h) Az állam mint a nemzetközi jogközösség szerve Az állam, melynek fogalmát most már a nemzetközi jogrendből kiindulva határozhatjuk meg, ilyen módon nem más, mint közvetlenül a nemzetközi jognak alárendelt, viszonylag központosított rész-jogrend, mely nemzetközi jogilag elhatárolt területi és időbeli érvényességi körrel és a materiális érvényességi kör tekintetében csakis a nemzetközi jog által behatárolt teljességigénnyel rendelkezik. Megszemélyesítve ez a rész-jogrend (az egyes állam) a nemzetközi jogközösség szerveként jelölhető meg. Az egyes állam csakis ilyen szervként részese a nemzetközi jog alkotásának. Ez a felismerés különös jelentőséggel rendelkezik a nemzetközi jog szerződési úton történő létrehozatala szempontjából — mely számos szerző álláspontja szerint az érvényes nemzetközi jog megváltoztatásának és továbbfejlesztésének az egyetlen útja. Ehhez képest a szokásjogi jogképzést — mely döntő részt játszott az általános nemzetközi jog létrejöttében — úgy állítják be, mintha hallgatólagos szerződés lenne; éspedig azért, hogy a szuverenitás dogmáját fenntarthassák, Vagyis a nemzetközi jog érvényességét az egyes állam szabad akaratára vezethessék vissza. Ez a konstrukció azonban önmegtévesztésen alapul. Ha a szerződést jogalkotó tényállásnak tekintjük, ha a szerződésileg alkotott normának nemcsak az egyik államot kell köteleznie és jogosítania, hanem a szerződéskötésben résztvevő, a szerződésben egymás mellé rendelt mindkét államot (azaz — ha csupán közvetve is — azok szerveit és alattvalóit is), úgy fel kell tételeznünk egy normát, mely az államszerződést jogalkotó tényállásként konstituálja. És ez a norma nem lehet valamely állam jogrendjének normája, hanem csakis egy magasabb, az egyes államok jogrendje felett álló, ezeket egymás mellé rendelő jogrend. Az egyes állam jogrendjének normája (vagy, képletesen szólva: az egyes állam akarata) nem kötelezhet és jogosíthat egy másik államot (azaz egy másik állam szerveit és alattvalóit). Ha az államok egyenlően egymás mellé rendeltek, úgy az állam csakis saját alattvalóit kötelezheti és jogosíthatja. Az állam illetékessége nem terjed az egyes állami jogrend érvényességi körén túl. És mivel két állam illetékessége nem adható össze matematikai mennyiségként, két állam együtt sem alkothat — egy magasabb rend delegációja nélkül — olyan normákat, amelyek — az államszerződés útján alkotott normához hasonlatosan — mindkét állam körére érvényesek lennének. Elméletileg csakis az általános nemzetközi jog nézőpontjából kiindulva érthető meg a nemzetközi jogi normák alkotása. Hiszen az általános nemzetközi jog az,

84

amely e jogalkotást szabályozza, amennyiben az államszerződést különösen jogalkotási módszernek minősíti, vagyis az államokat szerződésszerű magatartásra kötelezi. E szemszögből a két szerződő államnak az államszerződés megkötésénél ténykedő képviselői együttes, összetett — de egységes — szervet képeznek. Ez a szerv az általános nemzetközi jog által konstituált államközösség szerve, és nem a két állam közös szerve. Minthogy a nemzetközi jog delegálja az egyes államok jogrendjét arra, hogy megnevezzék az egyént, ki az állam szerződési akaratát az állam nevében kinyilatkoztatja, a szerződő államoknak a szerződéskötésnél ténykedő képviselői — mint a szerződési normát alkotó össz-szerv rész-szervei — elsősorban a nemzetközi jog szervei; e rész-szervek mindegyike csupán másodsorban szerve a saját államának. Ekként tehát nem az egyes állam — miként a szuverenitási dogma hatására általában hangsúlyozzák, hanem az államok — helyesebben: a nemzetközi jog — közössége az, amely a nemzetközi szerződések útján keletkező jogot alkotja: amiként az állam az, amely állami szervek útján az állami jogot alkotja. Az állam mint a nemzetközi jog szerve: mindez csupán az egyes állam jogrendjének képletes kifejezése, mely a nemzetközi jogrenddel — s a nemzetközi jog közvetítése révén az összes többi állam jogrendjével — olyan delegációs kapcsolatban áll, ahogyan ezt az előbbiekben szerkezetileg vázoltuk. Ez a kapcsolat a jog egyetemes rendszerének egységét teljességgel pozitív értelemben állítja helyre. Ez az egység — és ezt a félreértések elkerülése végett ismételten és nyomatékkal hangsúlyoznunk kell — csak megismerési, és nem szervezeti egység. Ennek kötelékében szabadul fel az állam mint jogi jelenség abból az abszolút mivoltából, amilyenné a szuverenitási dogma merevítette. A Tiszta Jogtan az államot relativizálja. Jogi közbülső fokozatként ismeri el, és ekként jut arra a belátásra, hogy az öszszes államot egybefoglaló egyetemes nemzetközi jogközösségtől az államba tagolódott jogközösségekhez egymásba fokozatosan átmenő jogi jelenségeknek a folytonos sora vezet.

i) Tiszta Jogtan és világjogfejlődés A szuverenitás dogmájának, azaz a nemzetközi jog ellen irányuló imperialista ideológia e fő eszközének elméleti feloldása a Tiszta Jogtan egyik leglényegesebb eredménye. Ennek az eredménynek — noha elérése nem politikai szándékkal történt, mindazonáltal — lehet politikai hatása. Mert olyan akadályt hárít el, amely szinte legyőzhetetlenül szállt mindeddig szembe a nemzetközi jog bármiféle technikai továbbfejlesztésével, a nemzetközi jogrend további központosítására irányuló bármiféle kísérlettel. A Tiszta Jogtan ellene szegül az olyan érvelésnek, amelyik az ilyen fejlődést összeegyeztethetetlennek nyilvánítja a nemzetközi jog természetével, avagy az állam lényegével, vagyis mindazzal, ami a szuverenitás fogalmát fejezi ki.

85

Véglegesen leleplezi azt a kísérletet, amelyik e fogalom segítségével egy pusztán politikai érvnek — mely mindig gyengíthető hasonló ellenérvvel — a logikai érv látszatát adja, mely mintha természeténél fogva megcáfolhatatlan lenne. A Tiszta Jogtan ezáltal megkönnyíti egy téves elképzelésektől gátolt jogpolitikai fejlődés útját - anélkül, hogy ezt igazolná vagy követelné. Mert elmélet lévén teljességgel közönyösen áll vele szemben. Egy ilyen lehetséges hatás megállapítása nem ejthet csorbát a Tan tisztaságán. Az egzakt természettudomány is lehetővé teszi a technikai haladást; csakis ez képes erre — anélkül hogy akarná; sőt éppen azért, mert nem irányul egyébre, mint tiszta megismerésre. Ebben az értelemben mondható, hogy a Tiszta Jogtan, mikor az államfogalom viszonylagossá tételével minden jog megismerési egységét biztosítja, egy centralizált világjogrend szervezeti egységének nem lényegtelen előfeltételét hozza létre.

TÁRGYMUTATÓ

Abszolút monarchia és metafizika (természetjogtan) 11 akarat és kifejezése 52, 54 -, jog mint 23 ld. még állam, norma, törvényhozó akaratképzés, állami 28 aktus 2, 3 -, bírói 4 alacsonyabb fokozatú norma meghatározatlansága 50-52 meghatározása magasabb által 48,50,51 alanyi magánjog mint politikai jog 28 alapjogok és szabadságjogok 42,81 alapnorma 35,46,79 - elméleti jelentősge 37 - formális-dinamikus jellege 36 - jelentó'sége jogi pozitivizmus számára 37 - materiális-statikus jellege 35 - mint tiszta normaalkotás 46 - tartalmának meghatározása 37, 38 - végrehajtása alkotmányozás útján 46 ld. még állami jogrend, erkölcs, lépcsőzetes felemelkedés, nemzetközi jog, pozitív jog alattvaló és államszerv 68 alkotmány 36,40,41, 4 2 , 4 6 , 81 - értelmezése 50 - és államforma 60 alkotmánybíróság 47, 81 alkotmányellenesség 42,47,48, 80, 81 alkotmányforma 42,43 alkotmányjog 62 alkotmánymódosítás 42 alkotmányozás mint alapnorma végrehajtása 46 alkotmánytörvény 42 államakarat 28, 78, 80 állam, bíráskodó 68 - célja 44 -elemei 69 - előtti jogrend 65 - és Isten 70

(állam és) --jog — dualizmusa --nemzetközi jog - fogalmának meghatározása - háromféle hatalma mint jogrend alkotásának fokozatai - hatalma mint jogrend hatékonysága - igazolása jog által - keletkezése és megszűnése - kétoldalúságának elmélete - megszűnése és keletkezése - metafizikai legitimálása - mint jog előfeltétele - - jogrend megszemélyesítése - - nemzetközi jog alanya - jogközösség szerve - - beszámítási probléma - - funkciók rendszere --jogalany - - j o g i közbülső fokozat lény személy - - jogon túli lény --jogrend --kényszerapparátus - - közigazgatási apparátus - - központosított jogrend - - közvetlenül nemzetközi jog alatt álló jogrend kényszerrend - - makroanthroposz --rész-jogrend - - szervezet - - tényállások rendszere - - tisztségviselő szervek apparátusa - népe mint személyi érvényességi kör - ön kötelezése -személye - szociológiája - - szubjektivizmus - tagozódása mint centralizáció és decentralizáció - totalitásigénye - viszonylagossá tétele államcsíny

61,63 22, 64 72 83 69 69 65, 70 82 64 82 65 65 67 74 83 61,66 68 30,32,64 84 64 30,32,64, 67 64 65 68,82 68 65 66 39 64 69 64 69 67,68 69 64 30,32 70 78-79 69 83 84, 85 40

88 államérdek államforma es alkotmány - - jogi forma - mint jogalkotás módszere államhatalom mint jogrend hatékonysága állami aktus és jogügylet - - mint jogi aktus -cél - - közvetett követése - - közvetlen követése -jogrend alapnormájának sematikus megfogalmazása - - delegációja nemzetközi jog által - - elsőbbsége - - érvényességi körének meghatározása nemzetközi jog által - - tartalmának meghatározása nemzetközi jog által -jogrendek egymás mellé rendelése nemzetközi jog által - kényszeraktus mint jogsértés-következmény - közigazgatás - - , közvetlen - tisztségviselő - végszükség állam kapcsolat államkincstár államok koordinálása nemzetközi jog által állainrend érvényességi területe államszerv -, ember mint - és alattvaló -, tisztségviselő államszerződés mint jogalkotó tényállás államtan mint jogtan állatok és tárgyak magatartása mint jogi szabályozás tárgya általános norma alkotása mint törvényhozás ki. még normának alávetettek - - egyediesítése - tudománytan és jogtudomány alternatív rendelkezések anarchizmus, Tiszta Jogtan és

55,62 60 60 60,69 69 62 66 44,45 45 45 37 74, 82 78, 79

4 6 , 6 6 , 81, 82 81 46,79,81 14,65 44 68 67,68 62 69 67 79 82 45 67 68 45 83, 84 69 17 28, 36

44 XX 4 8 - 4 9 , 81 XX, 20

ateizmus, Tiszta Jogtan és autokrácia autonómia autoritás, felsőbb azonosság Id. még jog és állam, jogsértés Beszámítás államnak - és okozatiság központi - mint tényállások összekapcsolása jogtételben -, periférikus - végpontja, állam mint a beszámítási kritérium, jogi norma mint - pont, személy mint bíráskodás (igazságszolgáltatás) bíráskodó állam bíró jogállása - kötöttsége törvény által bírói függetlenség - hatalom - ítélet mint törvény végrehajtása — általános norma egyediesítése bíróságok, nemzetközi ki. még normaalkotás boldogság, igazságosság mint bolsevizmus, Tiszta Jogtan és büntetés mint jogsértés-következmény - , primitív büntetőjog Centralizáció

Decentralizáció

XXI 28,60,61, 63 60 61 8

66 12 30, 3 1 , 6 6 13 13, 32 32 66-67 30, 32 44 68 45 55 45 44 46 44 72, 74 7 XX 14,66 66 27,43 66-67,69, 75

65-67,69, 73 delegáció 51,74,76, 78,82,83 - - összefüggés 76, 7 8 , 8 4 demokrácia 28,61 demokratizmus, Tiszta Jogtan és XX dinamika, jogi 41,60 dologi jog 25 dualisztikus konstrukció 75,77,79 22 dualizmus ideológiai funkciója - Jogelméleti 22 - , metafizikai 8

(dualizmus) -, ontológiai természetjogi ld. még állam, közjog, tárgyi jog Egyedi norma alkotása egyén és közösség antinómiája egyéni felelősség egyenló'ség, törvény előtti elismerési elmélet ellentmondásos két azonos fokozatú norma között

8 22

28, 36 32 73, 74 42 78 53,54, 7 5 76

- - különböző fokozatú norma között 47-48, 7576 - nemzetközi jog és állami jog között 21,80-81 ld. még logikai ellentmondás ellentmondásmentesség mint normatív megismerés logikai elve 75 elsődleges jogi norma 17 ember és személy 29 - - jogrend 2 9 - 3 0 , 74 - mint államszerv 45 - - nemzetközi jog alanya 74 emberi magatartás mint norma tartalma 5, 16 érdek 8 -, jog mint 23 érdekek mérlegelése 54 - rendje 8 érdekkonfliktus 8 eredményfelelősség 73, 74 erkölcs alapnormája 35 7, 1 2 , 7 7 - és jog - mint abszolút érték 7, 12 - normarendszere 35 erkölcsi törvény és jogi törvény 12 crték, abszolút 7,12 - és valóság 7 értelem, objektív 2, 3 szubjektív 2,3 értelmetlen normatartalom 58 1, 50 értelmezés - mint helyes döntés módszere 53,55 - - megismerési vagy akarati 54,55 aktus - többfajta lehetősége 53 53 értelmezési módszerek - séma, norma mint 3

érvényesség alapja ld. még jogi norma, norma, jogrend érvényességi kör - -, időbeli - -, korlátozatlan - -, korlátozott - -, materiális - -, személyi - -, tárgyi - -, területi ld. még állami jogrend események mint jogi normák tartalma eszköze, jog mint társadalomtechnika etatizmus, Tiszta Jogtan és etikai minimum Fasizmus, Tiszta Jogtan és fegyelmi büntetés felek szándéka felelősség, egyéni - és jogi kötelezettség - idegen jogsértésért -, kollektív - korlátozása - nemzetközi jogban -, személyes ld. még eredményfelelősség felségjog, hatásköri felségterület mint területi érvényességi kör feltevés, megkettőző feudális nemesség és polgárság ideológiai magatartása fogalomjogászat forradalmiság forradalom függetlenség, bírói

35,40,43

4 - 5 , 76, 8 5, 82 5 5,76 5 , 6 6 , 82 5,69 5,66 5,66,69,1

16 18 XX 11-12, 17 XX 67 52 73,74 26 15 73, 74 32 73-74 42,47,81 66,82 69 30,67 14 55 8 38,40 45

Háború 73 hadsereg mint állami szerv 73 haladás 55 hatalmi viszony 61 - - és jogviszony 61 hatalom, bírói 44 - és jog 39,62 - - szellem XXI hatásköri felségjog 66,82 hatékonyság alapelve 40, 82 - - mint állami jogrend viszony lagos alapnormája 40 helyes jog 11

90 heteronómia hivatásszerű funkció

60,63 67

Idea, plátói ideológia

8 9, 10, 18, 19, 2 1 , 6 5 , 70 9, 19, 21 1 9 - 2 1 , 79

- és valóság -, jog mint - mint jogrend hatékonyságának garanciája - ön törvén yűsége -.teológiai-vallási és államjogipolitikai ideológiaellenes tendenciája, Tiszta Jogtan ideológiai jelentősége, egyén és közösség antinómiájának - -, jog és állam kettősségének - közjog és magánjog kettősségének ld. még társadalom igazolás és megismerés ld. még állam, pozitív jog igazság igazságosság és jog - logifikálása - meghatározhatatlansága - megismerhetetlensége - mint abszolút érték - - norinaszerűség - - akarás és cselekvés eszménye - - boldogság - - irracionális eszmény - - jogszerűség - - pozitív jog ideológiája - - racionális megismerés tárgya - - transzcendens eszme igazságszolgáltatás (bíráskodás) - és közigazgatás imperatívusz, kategorikus -, -, jogi norma mint Isten és állam - - világ ítélet (bírósági aktus), jogi norma mint hipotétikus törvényellenes - mint törvény végrehajtása

12 47,48 46

Jelentés jelentéstartalom -, normatív

1-3 4, 6 19

18 20 70 9, 14 32 64 62 9 8 7, 8, 11 8 8 8 7 7 8 7 9 7 21 7,8

8 44 44,45

8 12 70 70

jog értékének viszonylagossága - és állam

12 22,61,63, 64 - - - azonossága 65 - - erkölcs 7,68,77 - - hatalom 39,62 - - igazságosság 7,8,11 - - igazságtalanság 15-16 - - természet 1, 2 , 6 , 13 - - törvény 45-46 - eszméje 11, 14 -, formális 43 - jogellenessége 47 -, materiális 43 - megismerése és alkotása 6 - megsértése 16 - mint akarat 23 - - állam előfeltétele 65 — igazolása 65,70 - - általános normák rendszere 60 - - érdek 23 - - etikai minimum 11 - mint hatalom szervezete 39 - - ideológia 19-21,79 - - kényszerapparátus 18 - - kényszernorma 14, 16 - - kizsákmányoló szervezet 18 - - organizmus 33 - - osztály uralom 18 - - önmaga megalkotása 60 - - rend 23,34,35 - - szabadság 56 - - társadalmi technika 16, 18 - - valóságelem 6 - - viszonylagos érték 12 - normatív értelme 19 -, politikai 28 1 -, pozitív -, római 33 - statikája 61 - szervezeti egysége 75, 85 -, szubjektív 2 2 , 2 3 , 33, 43 tárgyi 22, 2 3 , 4 3 - végrehajtása (jogalkalmazás) 45 ld. még polgári jog, pozitív jog 23, 33 jogalany 24 - ideológiai jelentősége jogalkalmazás - és jogalkotás ellentétének viszonylagossága jogalkotás -, általános -, -, fokai

44 46 36,46 28, 3 6 , 4 2 43

91 (jogalkotás) - és jogalkalmazás ellentétének viszonylagossága 46 - - jogi megismerés 6 individuális 36,42 - módszerei 60 - szabályozása jog által 41 ld. még szokás jogalkotási funkció 28 jogalkotó tényállás, államszerződés mint 83, 84 jogállam 65, 70 jogász mint társadalom technikusa XXI jogbiztonság 55 jogellenesség 15 ld. még jog jogelméleti dualizmus 22 jogeró' 48 jogforrás 43,44 joghézag mint fikció 57, 59 - - probléma 56 technikai 57, 58 - természete 56,57 jogi aktus és természeti történés 3 - értéktöbbletró'l, tan 61 - feltétel 12, 13 - fogalom 11,22,27 - - ideológiai meghatározása 12 - forma és államforma 60 - funkciók rendszerezése 45 -jelenségek folytonossága 84 - kötelezettség 26 - - és erkölcsi kötelesség 26 — felelősség 26 — jogosultság 27 - -, jogi norma mint 26 - megismerés és jogalkotás 6 - - tárgya 4 - - tárgyának egysége 75 - norma, elsődleges 17 - - érvényessége 4,5,13,26, 35, 3 9 , 4 1 - - hatékonysága 40,41 - - létezése 4, 12, 26, 39 - -, másodlagos 17 - - megismerése és a szociológia 6 - - mint beszámítási kritérium 6 6 , 6 7 — gondolati tartalom 4,6 — hipotétikus ítélet 12 — ideológia 19 — imperatívusz 12 — jogi kötelezettség 26 — jogosultság 27

(jogi aktus mint) — tudati tény - pozitivizmus - - és természetjog - problémák mint rendproblémák - személy - - állami jogrend általi kötelezése - - emberfölöttisége - - jogainak és kötelezettségeinek kollektív jellege - -, közjogi - -, magánjogi - törvény, jogtétel mint - - és erkölcsi törvény jogkövetés indítékai jogkövetkezmény ld. még jogsértés jogközösség, primitív jogosultság - és kötelezettség

6 XIX 9,11 34 30 30, 74 30 31 32 32 12 12 18 12, 13, 14

65 22,25,34 26,27,28, 29 jogi norma mint 27 közvetett 31 közvetlen 31 - mint részvétel jogalkotásban 27 jogpolitika és jogtudomány 1 jogrend, állam előtti 65 65 -, állam mint - célja 16, 17, 18 - egysége 35,47,75 78, 84 - és ember 29, 30 - hatékonysága 6, 16, 1 8 , 6 9 - - és érvényessége 38, 3 9 , 4 1 - mint létrend 18 - - normaalkotási-összefüggés 35- - teljes és rész-rend 30, 3 1 , 7 6 , 83 - motiváló hatása 39 jogsértés 13,14,73 - alanya 15 - alanyának és jogkövetkezmény tárgyának azonossága 15 15-16 - és jog - fogalma 15 - mint jog feltétele 15 — tagadása 15, 17 — teleológiai ellentéte 17 - - kényszeraktus feltétele 15, 17 ld. még logikai ellentmondás

92 - tárgya - - következmény - - tényállás, nemzetközi jogszerűség mint igazságosság jogszociológia - és normatív jogtan jogszolgáltatás jogtan, államtan mint -, általános ld. még normatív jogtételezés jogtétel mint jogi törvény - tana ld. még tényállások jogtörténeti iskola jogtudomány, dogmatikus - és általános tudománytan - - jogpolitika - - politika - - teológia - - természettudomány - mint szellemtudomány jogügylet • és állami aktus jogviszony - és hatalmi viszony - mint tényállások közötti viszony -, személyi és dologi jogvita jót cselekedni Kanti filozófia kapitalista gazdasági rend jogi formája - jogrend technikája kapitalizmus, Tiszta Jogtan és kategorikus imperatívusz katolicizmus, Tiszta Jogtan és kauzalitás és beszámítás kényszeraktus mint eszköz - - tiszta végrehajtás kényszerapparátus, jog mint kényszernorma, jog mint kényszerrend, nemzetközi jog mint kereset kerüld a rosszat! kiegészítendő norma kifejezés és akarat . kizsákmányolás mint tulajdon lényege

15 12-14 73,74,80, 81 7 6 6,20 36,42,44 69 1,56 36,41,43 12 11 23 20 XX 2 2 21 1,6 7 36,45,61 68 62 25,33 61 37 25 56 14 14 80 27 XX 8 XX 12,13 16, 17 46 29 14, 16 73 27 8 31 52,54 25

- szervezete, jog mint kollektív felelősség kommentár jelentősége kompromisszum konfliktus különböző fokozatú normák között konkretizálása, elvont norma konzervativizmus kötelezettség, közvetett -, közvetlen közigazgatás - és igazságszolgáltatás közvetett közvetlen közigazgatási aktus mint általános norma egyediesítése törvény végrehajtása - -, törvényellenes - állam -jog -parancs -törvény közjó közjog - és magánjog dualizmusa -jogi személyisége közösség és egyén központi beszámítás köztársaság közvetett jogosultság -kötelezettség közvetlen jogalkotás nép által - jogosultság -kötelezettség -közigazgatás Legitimitás ideológiája legyen és lét ---feszültsége - mint jogi kategória - - transzcendens eszme - - transzcendentális kategória - tagadása lényegfogalom, személy mint lépcsőzetes felemelkedés alapnormához - felépítése, j o p e n d ld. még nemzetközi jog lét - é s legyen - - - közötti feszültség liberalizmus, Tiszta Jogtan és

18 15,73,74 35 8 47 44 8 31 31 42 44 45 45, 68 44 46 47 68 27,62,63 61 42,43 62 22 61 22, 6 2 32 32 29,31,66 60 31,73 31,73 28 31,74 31,74 45,67 70 7,18,21 38,39 12, 14, 37 12 12 19 29 36 35,41,42 4 7,18,21 39 XX

93 logikai ellentmondás jogsértés és jog között 15, 1 7 , 8 0 - - mint 15, 17 - - két azonos fokozatú norma között 53,54,76 Magánautonómia magánjog - és közjog - jogi személyisége - mint politikai uralom területe magántulajdon magánvaló dolog magasabb és alacsonyabb jogi fokozat viszonya magatartás személyi (szubjektív) eleme - tárgyi (objektív) eleme ld. még emberi magatartás másodlagos norma megfelelés megismerés és igazolás jogi - tárgyának megkettó'zése ld. még jog megismerése megismerési egysége, jog megszemélyesítés, személy mint ld. még állam, személy megtorlás mérték, helyes metafizika - és abszolút monarchia - - természetjogtan ld. még visszatérés metafizikai dualizmus - legitimálása, állam metajogi norma mindenkinek a magáét! módszerszinkretizmus monarchia ld. még abszolút monarchia monista konstrukció munkamegosztás

Nemzetközi jog alanya - - alapnormája - - alkotása állam által - -, általános - - által közvetlenül határolt jogrend

61 22 61 32 63 27 8 41,43 31,74 31, 74 17 3 , 4 , 18, 38, 40 9 4,5 70 75,85 29 73 8 8, 11 11 11 8 65 55 8 1 60 77, 79 65,66,67, 73 74 40, 72 83,84 72 66

- - centralizációja - - dualista szerkezete - - ellenes norma - - elsőbbsége - - és állam — állami jog egysége jogTend alapnormája - - fenntartása - - fokozatai - - helye jogrend lépcsőzetes felépítésében - - jogsértés-következményei - - közvetett kötelező és jogosító volta - - lényege - - logikai ellentmondásban az állami joggal - - mint jogrend — kényszerrend — külső államjog — nem teljes norma - partikuláris - - pluralista szerkezete - - szerződéses létrehozása - - szokásjogi alkotása ld. még állami jogrend, közvetett kötelezés, közvetlen kötelezés -jogi jogsértés tényállása - - tétel - jogközösség népjólét nép mint államszerv ld. még közvetlen törvényalkotás norma akarata -, alacsonyabb - alá- és fölérendelődése - alkotása - - és jog megismerése -, egyedi - és oksági törvény - - természeti törvény - fogyatékossága - keretjellege -, kiegészítendő -, magasabb -, metajogi - mint aktus - - emberi magatartások szabályozása - - értelmezési séma

75 75, 78, 79 80-81 40,47 72 75 39 83 72 46 73,81 73, 74 72 77,80-81 73 73 78 74 72 75 72,83 83

73 73 66,72,73 84 55 73

52 41 41,47,48, 49 4 6 42 7 13 47,80 52 31 41 55 4 5 3

94 - - gondolati tartalom - - jogi megismerés tárgya nem teljes nemzetközi jog ellenes -, normaellenes - szándéka teljes - térbeli és időbeli érvényessége - végrehajtásának többfajta lehetősége - viszonya időhöz és térhez normaalkotás bíróság által - közigazgatási hatóság által normaalkotási összefüggés, jogrend mint normaellenessége, norma normának alávetettek részvétele normaalkotásban normakonfliktus normarendszerek - alá- és fölérendeltsége - koordinálása - viszonya normaszerűség, igazságosság mint normatartalom, értelmetlen normatív jellege a társadalminak - jogtan és jogszociológia normativitás és ténylegesség jogi normatudomány, jogtudomány mint

4,6 4 31,74 80-81 47, 80 52 31 4 52 4,5 42 42 35,41 47, 80 60 47 35 76 76 75,76 7 58 19 6, 21 77 19

periférikus beszámítás perjog pesszimizmus polgári jog - - rendszertana polgárság és feudális nemesség ideológiája politikai és magán lényege -jog - -, alanyi magánjog mint - uralom pozitív jog alapnormája - - és igazságosság — természetjog - - igazolása - - mint történelmi kategória pozitivizmus primitív büntetés - - decentralizációja - jogközösség -jogrend, természetjog mint Rendelet - törvényellenes rend, jog mint - mint normarendszer ld. még érdekek rendje, normarendszerek viszonya, totális és rész-rend viszonya rész-jogrend

6 21 79

Objektivitás objektivizmus ok és okozat összekapcsolódásának jellege okság és beszámítás - - teleológia - törvénye - - és norma ontológia ontológiai dualizmus optimizmus organikus jogfelfogás, Tiszta Jogtan mint osztályuralom, jog mint önsegély

35 18 73

Pacta sunt servanda panasz párhuzamosság, pszigho-fizikai parlament megválasztása parlamenti törvényhozás

72 27 6 28 28

12 12 18 2, 3, 12, 13 7 8 8 8

rész-rend viszonya teljes rendhez részvétel általános és egyedi norma alkotásában - törvényhozásban részvételi jog római jog rossz átértelmezése a jó feltételévé ld. még: kerüld a rosszat!

12, 32 42,43 8 42,45 25 14 63 28 28 63 36 8 11, 1 6 , 2 2 , 36 9 11 14 66 66 65 73 43 47,48 2 3 , 3 4 , 35 35

30,31,77, 83 31,83 28 28 28 34 15

Semmisség, abszolút ld. még törvény suum cuique

48,49

Szabad mérlegelés szabadság -jog mint -, lelkiismereti -, személyes szabadságjogok és alapjogok - - természet

55,57,62 23,33,56 56 42 42 42, 81 7

8

95 személy - és ember - - tárgy fizikai - fogalmának feloldása jogi - mint beszámítási pont - - lényegfogalom - - megszemélyesített rend - - segédfogalom ld. még jogi személy személyi jog szerkezeti elemzése, Tiszta Jogtan mint pozitív jog szerv, ember mint -, felettes -, tisztségviselő szervezet, jogi személy mint -, jog mint szervi minőség hordozója - személy és szervi funkció szerződés, nemzetközi jogi szerződéses nemzetközi jog szinkretizmus szocialista értelmezése, jog ld. még tulajdon szociológia és a jogi norma megismerése ld. még állam szokás nemzetközi jog szószerinti szöveg többféle jelentése szövetségi állam alkotmánya szubjektivizmus szuverenitás szükségszerű mint az okozati törvényszerűség kifejezése Tagállam rendje tárgyak és állatok magatartása mint bírói szabályozás tárgya tárgy egysége mint ismeretelméleti posztulátum tárgyi jog - - és alanyi jog dualizmusa - (objektív) eleme, magatartás társadalmi erők egyensúlya - normatív jellege - tény önértelmezése

23 29 25 29 29 30 30, 32 29 29 29-31 24 9, 34 31,66,67 61 67 30 34 68 68 72, 73 72, 83 1 18

6, 20 36,41,43, 65, 72, 73 72, 73 52 73 79 66, 78, 8 3 85 13 72

17 74 22, 2 3 , 4 3 22 31, 74 11 19 2

társadalom és természet - ideológiai jellege tautológia technika és természettudomány -, jog mint társadalmi ld. még kapitalista jogrend technikai hézag teleológia és kauzalitás teljes norma tényállás -, feltételt képező és feltételtől függő tényállások összekapcsolása jogtételben - - természeti törvényben ténylegesség és normativitás teológia és jogtudomány - - valláspszichológia természet és jog - - szellem - - társadalom természeti történés és jogi aktus - törvény és norma ld. még tényállások természetjog elsőbbsége - és pozitív jog - mint pozitív jog ideológiája - pluralista szerkezete természetjogi dualizmus természetjogtan és jogi pozitivizmus - - metafizika -, forradalmi - ideológiai tendenciája -, konzervatív természettudomány és jogtudomány - - technika theodicea Tiszta Jogtan életidegensége - - ellenzői - - és anarchizmus — bolsevizmus — demokratizmus — etatizmus — fasizmus — fogalomjogászat — igazságosság — jogi pozitivizmus — kapitalizmus — katolicizmus — liberalizmus — politika

1 , 6 , 19 19 8 85 16 57 18 31 1,2 12 12 12 1,77,21 37 20 1,6,13 7 1,6 3 12 40,47,78, 80,81 6, 1 6 , 2 2 , 36 21 75 22 9,11 11 9 9 9, 22 1,6 85 16 XX XIX XX XX XX XX XX 55 7 IV XX XX XX XX

96 világjogfejlődés - - ideológiaellenes tendenciája - - „iskolája" - - mint általános jogtan objektivista elmélet organikus jogfelfogás pozitív jog szerkezeti elemzése realista jogelmélet - - módszertani alapelve - - politikai hatása --realizmusa - - univerzalisztikus jellege tisztaság tisztségviselő (szerv) * totális jogrend - rend és rész-rend viszonya totalitás igénye, állami jogrend törvény, alkotmányellenes

84 9, 14 III 1 79 34 9,34 9 1 84, 85 9 33 1 45 30,76,83 76, 83 83 42, 4 7 - 4 8 ,

80, 81 - előtti egyenlőség - értelmezése - és jog --rendelet formális -, materiális - megszűntetése - megtámadása -semmissége törvényellenesség törvényerejű rendeletek törvény forma

42 50 44 43 43 43 42,47 42, 47 42 47-48,80 43 42-43

törvényhozás mint általános normaalkotás - - jogalkotás és jogalkalmazás ld. még részvétel törvényhozási eljárás törvényhozó akarata - alkotmányhoz való kötöttsége -joghézagelmélete tulajdon - szocialista elmélete

42 52, 54

Uralmi viszony uralom, politikai

61 63

28, 36, 42 46

35 58,59 23, 25, 27 25

Választó mint államszerv 68 választójog 28 valláspszichológia és teológia 21 valóság és érték 20 --ideológia 9,19 -, szellemi 7 -, természeti 4, 7 végrehajtás mint jogsértés-következmény 14,45,65, 66 -, primitív 65 végrehajtási aktus 45 vétkességi felelősség 73, 74 világállam 75 világ és Isten 70 világjogfejlődés, Tiszta Jogtan és 84 világjogközösség 75,85 világjogrend 85

jtn

KELSEN JOGELMÉLETI MÜVEINEK VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA *

1. Die Staatslehre des Dante Alighieri. Leipzig - Wien, Deuticke, 1905. IV, 152 o. (Wiener Staatswissenschaftliche Studien, 6. kötet, III. füzet.) 2. Hauptprobleme der Staatslehre entwickelt aus der Lehre vom Rechtssatze. Tübingen, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1910. XXVII, 709 o. 3. Über Grenzen zwischen juristischer und soziologischer Methode. Tübingen, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1911. 64 o. 4. Zur Soziologie des Rechtes. Kritische Betrachtungen. Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 34. kötet, 1912. 601—614. o. 5. Politische Weltanschauung und Erziehung. Annalen für soziale Politik und Gesetzgebung, 2. kötet, 1912. 1 - 2 6 . o. 6. Zur Lehre vom öffentlichen Rechtsgeschäft. Archiv des öffentlichen Rechts, 31. kötet, 1913. 5 3 - 5 8 . , 190-249. o. 7. Eine Grundlegung der Rechtssoziologie. Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 1915. 8 3 9 - 8 7 6 . o. 8. Die Rechtswissenschaft als Norm- oder als Kulturwissenschaft. Eine Methodenkritische Untersuchung. Schmollers Jahrbuch für Gesetzgebung, Verwaltung und Volkswirtschaft im Deutschen Reiche, 40. évf., 1916. 1181-1239. o. 9. Replik. Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 41. kötet, 1916. 8 5 0 - 8 5 3 . o. 10. Schlusswort. Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 42. kötet, 1916. 611 o. 11. Zur Theorie der juristischen Fiktionen. Mit besonderer Berücksichtigung von Vaihingers Philosophie des Als-ob. Annalen der Philosophie, 1. kötet, 1919. 6 3 0 - 6 5 8 . o. 12. Die ökonomische und politische Theorie des Marxismus. Eine Selbstanzeige. Der österreichische Volkswirt, 12. kötet, 2. rész, 1920. 5 6 0 - 5 6 2 . o. 13. Das Problem der Souverinität und die Theorie des Völkerrechtes. Beitrag zu einer reinen Rechtslehre. Tübingen, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1920. X., 320 o. 14. Sozialismus und Staat. Eine Untersuchung der politischen Theorie des Marxismus. Leipzig, C.L. Hirschfeld, 1920. IV., 129 o. 15. Vom Wesen und Wert der Demokratie. Tübingen, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1920. 38 o. *Rudolf Aladár Métáit: Hans Kelsen - Leben und Werk. Wien, Deuticke, 1969. 1 2 2 - 1 6 1 . o. és Robert Walter: Hans Kelsen - Ein Leben im Dienste der Wissenschaft. Wien, Manz, 1985. 2 7 105. o. alapján.

98

16. Eugen Hubers Lehre vom Wesen des Rechts. Schweizerische Zeitschrift für Strafrecht, 34. évf. 1921. 2 1 7 - 2 4 6 . o. 17. Der Staatsbegriff der „verstehenden Soziologie". Zeitschrift für Volkswirtschaft und Sozialpolitik, Neue Folge, 1. kötet, 1921. 104— 119. o. 18. Das Verhältnis von Staat und Recht im Lichte der Erkenntniskritik. Zeitschrift für öffentliches Recht. 2. kötet, 1921. 453—510. o. 19. Der Begriff des Staates und die Sozialpsychologie. Mit besonderer Berücksichtigung ; von Freuds Theorie der Masse. Imago, 8. évf. 1922.97-141.0. The Conception of the State and Social Psychology. With special reference to Freud's Group Theory. The International Journal of Psycho-Analysis, 5. kötet, 1924. 1—38. o. 20. Rechtswissenschaft und Recht. Erledigung eines Versuches zur Überwindung der „Rechtsdogmatik". Wien — Leipzig, Deuticke, 1922. 135 o. 21. In eigener Sache. Zeitschrift für öffentliches Recht, 3. kötet, 1922. 4 9 9 - 5 0 2 . , 6 9 9 - 7 0 0 . o. 22. Der soziologische und der juristische Staatsberiff. Kritische Untersuchung des Verhältnisses zwischen Staat und Recht. Tübingen, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1922. IV., 253 o. 23. Staat und Recht. Zum Problem der soziologischen oder juristischen Erkenntnis des Staates. Kölner Vierteljahrsschrift für Soziologie, Reihe A: Soziologische Hefte, 2. évf. 1922. 1 8 - 3 7 . o. 24. Gott und Staat. Logos, 11. kötet, 1 9 2 2 - 2 3 . 261 - 2 8 4 . o. God and the State. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht - Boston, D. Reidel, 1973. 6 1 - 8 2 . o. 25. Die politische Theorie des Sozialismus. Österreichische Rundschau, 19. évf. 1923. 1 1 3 - 1 3 5 . o. 26. Die Lehre von den drei Gewalten oder Funktionen des Staates. KantFestschrift zu Kants 200. Geburtstag am 22. April 1924. Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie, 17. kötet, 1924. 2 1 4 - 2 4 8 . o. 27. Marx oder Lassalle. Wandlungen in der politischen Theorie des Marxismus. Leipzig, C.L. Hirschfeld, 1924. 38 o. 28. Otto Bauers politische Theorie. Der Kampf, 17. kötet, 1924. 5 0 56. o. 29. Die politische Theorie Lassalles. Neue Freie Presse (Wien), Nr. 21405, 1924. ápr. 13., 4. o. 30. Allgemeine Staatslehre. Berlin, Julius Springer, 1925. XIV, 433 o. (Enzyklopädie der Rechts- und Staats Wissenschaften, 23. kötet.) 31. Ferdinand Lassalle. Neue Freie Presse (Wien), Nr. 21759, 1925. ápr. 11.4.o. 32. Das Problem des Parlamentarismus. Wien — Leipzig, W. Braumüller, 1925. 44 o. Soziologie und Sozialphilosophie. Schriften der Soziologischen Gesellschaft in Wien: III.)

99

33 34 35.

36. 37. 38. 39. 40. 41.

42.

43

44 45 46 47 48 49 50

Staatsform als Rechtsform. Zeitschrift für öffentliches Recht, 5. kötet, 1925/26. 7 3 - 9 3 . o. Demokratie. Der deutsche Volkswirt, 1. évf., 1926. 2 3 8 - 2 4 0 . , 2 6 9 272. o. Grundriss einer allgemeinen Theorie des Staates. Wien, 1926. 64 o. Az államelmélet alapvonalai. Ford. Moór Gyula. Szeged, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó, 1927. 90 o. (Szegedi Tudományos Könyvtár: III.) Der Staat als Übermensch. Eine Erwiderung. Wien, Julius Springer, 1926. 24 o. Das Wesen des Staates. Internationale Zeitschrift für Theorie des Rechts, 1. évf., 1926. 5 - 1 7 . o. Zur Soziologie der Demokratie. Der österreichische Volkswirt, 19. évf. 1. rész, 1926. 2 0 9 - 2 1 1 . , 2 3 9 - 2 4 2 . o. Demokratie. Verhandlungen des 5. Deutschen Soziologentages vom 26. bis 29. September 1926 in Wien. Tübingen, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1 9 2 7 . 3 7 - 3 8 . , 1 1 3 - 1 1 8 . o. Der Staatsbegriff der Psychoanalyse. Almanach für das Jahr 1927. Wien, Internationaler Psychoanalytischer, 1927. 135—141.0. Die Idee des Naturrechts. Zeitschrift für öffentliches Recht, 7. kötet, 1927/28. 2 2 1 - 2 5 0 . o. The Idea of Natural Law. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht - Boston, D. Reidel, 1973. 2 7 - 6 0 . o. Naturrecht und positives Recht. Eine Untersuchung ihres Gegenseitigen Verhältnisses. Internationale Zeitschrift für Theorie des Rechts, 2. évf. 1927/28. 7 1 - 9 4 . o. Die philosophischen Grundlagen der Naturrechtslehre und des Rechtspositivismus. Charlottenburg, Pan-Verlag Rolf Heise, 1928. 78 o. Rechtsgeschichte gegen Rechtsphilosophie? Eine Erwiderung. Wien, Julius Springer, 1928. 38 o. Geschworenengerichte und Demokratie. Das Prinzip der Legalität. Neue Freie Presse (Wien), Nr. 23128, 1929. febr. 3. 2. o. Juristischer Formalismus und Reine Rechtslehre. Juristische Wochenschrift, 58. évf. 1929. 1723-1726. o. Justiz und Verwaltung. Wien, Julius Springer, 1929. 25 o. Der Staat als Integration. Eine prinzipielle Auseinandersetzung. Wien, Julius Springer, 1930. III, 91 o. Allgemeine Rechtslehre im Lichte materialistischer Geschichtsauffassung. Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 66. kötet, 1 9 3 1 . 4 4 9 - 5 2 1 . o. Der Wandel des Souverenitätsbegriffs. Studifilosofico-giuridicidedicati a Giorgio del Vecchio, 2. kötet, Modena, Societá Tipografica Modenese, 1931. 1 - 1 1 . o.

100

51. 52. 53.

54. 55.

56.

57.

58. 59.

60.

61.

A szuverenitás fogalmának változása. Az előszót írta: Faluhelyi Ferenc. Budapest, Politzer, 1931. 23 o. Wer soll Hüter der Verfassung sein? Die Justiz, 6. kötet, 1931. 5 7 6 628. o. Verteidigung der Demokratie. Blätter der Staatspartei, 2. évf. 1932. 9 0 - 9 8 . o. Die hellenisch-makedonische Politik und die „Politik" des Aristoteles. Zeitschrift für öffentliches Recht, 13. kötet, 1933. 6 2 5 678. o. The Philosophy of Aristotle and the Hellenic-macedonian Policy. The International Journal of Ethics, 48. kötet, 1937. 1—64. o. Methode und Grundbegriff der Reinen Rechtslehre. Annalen der critische philosophie, 3. kötet, 1933. 69—90. o. Die platonische Gerechtigkeit. Kant-Studien, 38. kötet, 1933. 9 1 117.0. Platonic Justice. Ethics, 48. kötet, 1937/38. 2 6 9 - 2 9 6 . , 3 6 7 - 4 0 0 . o. Platonic Justice. What is Justice? Justice, Law and Politics in the Mirror of Science. Collected Essays. Berkeley — Los Angeles, University of California Press, 1957. 8 2 - 1 0 9 . , 380. o. Staatsform und Weltanschauung. Tübingen, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1933.30 o. State-Form and World-Outlook. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht - Boston, D. Reidel, 1973. 9 5 - 1 1 3 . o. Reine Rechtslehre. Einleitung in die rechtswissenschaftliche Problematik. Leipzig - Wien, Deuticke, 1934. XV, 236 o. The Pure Theory of Law. Its Method and Fundamental Concepts. Translated by Charles M. Wilson. The Law Quarterly Review, 50. kötet, 1934. 4 7 4 - 4 9 8 . o . ; 51. kötet, 1935. 5 1 7 - 5 3 5 . o. Zur Theorie der Interpretation. Internationale Zeitschrift für Theorie des Rechts, 8. kötet, 1934. 9 - 1 7 . o. L'áme et le droit. lie Annuarie de ÍInstitut International de Philosophie du Droit et de Sociologie Juridique. Paris, Recueil Sirey, 1936. 6 0 - 8 2 . o. The Soul and the Law. The Review of Religion, 1. kötet, 1937. 3 3 7 360. o. Droit et Etat du point de vue d'une théorie pure du droit. Annales de VInstitut de Droit Compare de /'Université de Paris, 1936. Paris, Recueil Sirey, 1936. 1 7 - 5 9 . o. Die Ziele der Reinen Rechtslehre. Pocta k sesdesiatym narodeninäm dr. Karla Laitovku. Bratislava, Knihovna právnickej fakulty university Koménského v. Bratislave, Svazok 45. 1936. 2 0 3 - 2 1 2 . o. The Function of the Pure Theory of Law. A Century of Progress 1835 to 1935. Contributions in celebration of the 100th Anniver-

101

62.

63.

64. 65.

66.

67.

68.

69.

70. 71.

sary of the Founding of the School of Law of the New York University, 2. kötet. New York University Press, 1937. 2 3 1 - 2 4 1 . o. Centralization and Decentralization. A paper delivered at the Harvard Tercentanara Conference of Arts and Sciences. Translated by Wolfgang H. Kraus. Authority and the Individual. Harvard Tercentanara Publications. Cambridge (Mass.), Harvard University Press, 1937. 2 1 0 - 2 3 9 . o. Die Parteidiktatur. Festschrift für Dolenc, Krek, Kusej und Skerlj, Ljubljana, Jugoslavanska Tiskarna, 1937. 4 2 1 - 4 3 0 . o. (Csak különnyombatban.) A párturalom politikai bölcselete. Cobden, 1. évf. 1934. 2 8 - 3 1 . o. Wissenschaft und Demokratie. Neue Zürcher Zeitung, Nr. 321, 1937. febr. 23., Nr. 327. 1937. febr. 24. Die Entstehung des Kausalgesetzes aus dem Vergeltungsprinzip. The Journal of Unified Science (Erkenntnis), 8. kötet, 1939. . . . 6 9 130. o. The Emergence of the Causal Law from the Principle of Retribution. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht - Boston, D. Reidel, 1973. 1 6 5 - 2 1 5 . o. Vergeltung und Kausalität. Eine Soziologische Untersuchung. The Hague, W.P. van Stockum; Chicago, The University of Chicago Press, 1941. XII. 542 o. The Law as a Specific Social Technique. The University of Chicago Law Review, 9. kötet, 1941. 7 5 - 9 7 . o. A jog, mint sajátos társadalmi technika. Ford. Varga Csaba. Modern polgári jogelméleti tanulmányok, szerk. Varga Csaba. Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, 1977. 1 - 2 2 . o. The Pure Theory of Law and Analytical Jusrisprudence. Harvard Law Review, 55. kötet, 1941. 4 4 - 7 0 . o. A Tiszta Jogtan és az analitikus jogelmélet. Ford. Varga Csaba. Jog és Filozófia. Antológia a század első felének polgári jogelméleti irodalma köréből, szerk. Varga Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1 9 8 1 . 2 3 7 - 2 5 2 . o. Value Judgments in the Science of Law. Journal of Social Philosophy and Jurisprudence, 7. kötet. 1942. 3 1 2 - 3 3 3 . o. Értékítéletek a jogtudományban. Ford. Varga Csaba. Jog és Filozófia. Antológia a század első felének polgári jogelméleti irodalma köréből, szerk. Varga Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981. 253— 268. o. Society and Nature. A Sociological Inquiry. Chicago, The University of Chicago Press, 1943. VIII. 391 o. General Theory of Law and State. Translated by A. Wedberg. Cambridge (Mass.), Harvard University Press, 1943. XXXIII, 516 o.

102

72. The Metamorphoses of the Idea of Justice. Interpretations of Modern Legal Philosophies. Essays in Honor of Roscoe Pound. New York, Oxford University Press, 1947. 3 9 0 - 4 1 8 . o. 73. Absolutism and Relativism in Philosophy and Politics. The American Political Science Review. 42. kötet, 1948. 9 0 6 - 9 1 4 . o. 74. The Political Theory of Bolshevism. A Critical Analysis. Berkeley Los Angeles, University of California Press, 1948. IV. 60 o. 75. The Natural Law Doctrine before the Tribunal of Science. The Western Political Quarterly, 2. kötet, 1949. 4 8 7 - 5 7 3 . o. 76. Was ist ein Rechtsakt? Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, Neue Folge, 4. kötet, 1951/52. 2 6 3 - 2 7 4 . o. What is a Legal Act? Translated by Bonnie Paulson and Stanley L. Paulson. The American Journal of Jurisprudence, 29. kötet, 1984. 199-212.0. 77. Science and Politics. The American Political Science Review, 45. kötet, 1951. 6 4 1 - 6 6 1 . o. 78. Absolutism, Political. Encyclopaedia Britannica, 1. kötet, 1953. 6 5 66. o. 79. Die Idee der Gerechtigkeit nach den Lehren der christlichen Theologie. Eine kritische Analyse von Emil Brunners „Gerechtigkeit". Studia Philosophica (Basel), 13. kötet, 1953. 1 5 7 - 2 0 0 . o. 80. Reine Rechtslehre und Egologische Theorie. Antwort auf Carlos Cossio: Egologische Theorie und Reine Rechtslehre, eine vorläufige Bilanz von Kelsens Besuch in Argentinien. Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 5. kötet, 1953. 4 4 9 - 4 8 2 . o. 81. Was ist Gerechtigkeit? Wien, Deuticke, 1953. IV. 47 o. What is Justice? What is Justice? Justice, Law and Politics in the Mirror of Science. Collected Essays. Berkeley — Los Angeles, University of California Press, 1957. 1 - 2 4 . , 3 7 6 - 3 7 8 . o. What is Justice? Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht — Boston, D. Reidel, 1973. 1 - 2 6 . o. Mi az igazságosság? Ford. Varga Csaba. Jog és Filozófia. Antológia a század első felének polgári jogelméleti irodalma köréből, szerk. Varga Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981. 2 6 9 - 2 8 5 . o. 82. Was ist die Reine Rechtslehre? Demokratie und Rechtsstaat. Festschrift zum 60. Geburtstag von Prof. Dr. Zaccaria Giacometti. Zürich, Poligraphischer, 1953. 1 4 3 - 1 6 2 . o. 83. Kausalität und Zurechnung. Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 6. kötet, 1954. 1 2 5 - 1 5 1 . o. Causality and Imputation. Ethics, 61. kötet, 1950. 1 — 11. o. Causality and Imputation. What is Justice? Justice, Law and Politics in the Mirror of Science. Collected Essays. Berkeley — Los Angeles, University of California Press, 1957. 3 2 4 - 3 4 9 . o„ 3 9 4 - 3 9 7 . o.

103

84. The Communist Theory of Law. New York, Frederick A. Praeger, 1955. VIII, 203 o. 85. Democracy and Socialism. The Law School, The University of Chicago: Conference on Jurisprudence and Politics, 1954. ápr. 30. Chicago, 1955. 63—87. o. (Conference Series, No. 15.) 86. Foundations of Democracy. Ethics, 66. kötet, 1955. 1 - 1 0 1 . o. 87. A „Dynamic" Theory of Natural Law. Louisiana Law Review, 16. kötet, 1956. 5 9 7 - 6 2 0 . o. 88. What is the Reason for the Validity of Law? Grundprobleme des internationalen Rechts. Festschrift für Jean Spiropoulos. Bonn, Schimmelbusch, 1957. 2 5 7 - 2 6 3 . o. 89. Existenzialismus in der Rechtswissenschaft? Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, 43. kötet, 1957. 1 6 1 - 1 8 6 . o. 90. Piaton und die Naturrechtslehre. Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 8. kötet, 1957. 1 - 4 3 . o. Plato and the Doctrine of Natural Law. Translated by Richard N. Porter. Vanderbilt Law Review, 14. kötet, 1960. 2 3 - 6 4 . o. (Studies in Legal Philosophy.) 91. Der Begriff der Rechtsordnung. Logique et Analyse, Nouvelle Série, 1. kötet, 1958. 1 5 5 - 1 6 7 . o. The Concept of the Legal Order. Translated by Stanley L. Paulson. The American Journal of Jurisprudence, 27. kötet, 1982. 64—84. o. 92. On the Basic Norm. Address delivered to Boalt Student Association. School of Law, University of California, 1958. dec. 1. Case and Comment, 64. kötet, Nr. 6., 1959. nov.-dec. 2 2 - 2 7 . o.; On the Basic Norm. California Law Review, 47. kötet, 1959. 107-110. o. 93. Eine „Realistische" und die Reine Rechtslehre. Bemerkungen zu Alf Ross: On Law and Justice, österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 10. kötet, 1959. 1 - 2 5 . o. 94. Kausalität und Zurechnung. Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, 46. kötet, 1960. 3 2 1 - 3 3 3 . o. Causality and Accounting. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht - Boston, D. Reidel, 1973. 154-164. o. 95. Recht und Moral. Estudios juridico-sodales. Homenoje al profesor Luis Legaz y Lacambra, 1. kötet, Santiago de Compostela, Universidad, 1960. 153-164. o. Law and Morality. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht - Boston, D. Reidel, 1973. 8 3 - 9 4 . o. 96. Reine Rechtslehre. Mit einem Anhang: Das Problem der Gerechtigkeit. 2. átdolgozott és bővített kiadás. Wien, Deuticke, 1960. XII. 534 o.

*

104

Pure Theory of Law. Translation from the second German edition by Max Knight. Berkeley — Los Angeles, University of California Press, 1967.X, 356 o. Az állam és jog azonossága. (Nyersfordítás a Reine Rechtslehre 2. kiadása francia fordításából: Théorie pure du Droit. Paris, 1962.) Szemelvények állam- és jogelméleti szerzők műveiből, szerk. Antalffy György és Papp Ignác, I. kötet. Budapest, Tankönyvkiadó, 1967. 1 6 9 - 1 9 8 . o. 97.Vom Geltungsgrund des Rechts. Völkerrecht und rechtliches Weltbild. Festschrift für Alfred Verdross. Wien, Springer, 1960. 1 5 7 165. o. On the Basis of Legal Validity. Translated by Stanley L. Paulson. American Journal of Jurisprudence, 26. kötet, 1981. 178—189. o. 98. What is the Pure Theory of Law? Tulane Law Review. 34. kötet, 1 9 6 0 . 2 6 9 - 2 7 6 . o. 99. Derogation, Essays in Jurisprudence in Honor of Roscoe Pound, edited by Ralph A. Newman. Indianapolis — New York, Bobb-Merrill, 1962. 3 3 9 - 3 5 5 . o. 100. Grundlage der Naturrechtslehre. Die Neue Ordnung, 16. évf. 5. füzet, 1962. 2 8 9 - 2 9 4 . o. 101. Der Richter und die Verfassung. Das Recht der Arbeit, 12. évf. Nr. 6., 57. füzet, 1962. 2 8 9 - 2 9 4 . o. 102. Die Grundlage der Naturrechtslehre. Das Naturrecht in der politischen Theorie. Internationales Forschungszentrum für Grundfragen der Wissenschaften in Salzburg: Erstes Forschungsgespräch, hrsg. von Franz Martin Schmölz. Wien, Springer, 1962. 1 - 3 7 . o. (Vita: 1 1 8 131., 141., 1 4 7 - 1 6 2 . o.) Foundation of the Natural Law Doctrine. Translated by Carmen G. Mayer. Chichester, The Anglo-American Law Review. 2. kötet, 1973. 83-111.o. 103. Positivisme juridique et doctrine du droit naturel. Mélanges en l'honneur de Jean Dabin. Bruxelles, Bruylant; Paris, Sirey, 1963. 141 — 148. o. A jogi pozitivizmus és a természetjog doktrínája. Ford. Varga Csaba. Jog és Filozófia. Antológia a század első felének polgári jogelméleti irodalma köréből, szerk. Varga Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981. 2 8 7 - 2 9 1 . o. 104. Politics, Ethics, Religion and Law. Faktoren der politischen Entscheidung. Festgabe für Ernts Fraenkel zum 65. Geburtstag. Berlin, W. de Gruyter, 1963. 3 - 1 0 . o. 105. Die Selbstbestimmung des Rechts. Universitas, 18. évf. 10. füzet, 1963. 1 0 8 7 - 1 0 9 5 . o . 106. Die Funktionen der Verfassung. Verhandlungen des Zweiten österreichischen Juristentages. Wien, 1964. II. kötet. Wien — Manz, é.n. 6 5 - 7 6 . o.

105

The Function of a Constitution. Translated by Iain Stewart. Essays on Kelsen, edited by Richard Tur and William Twining. Oxford, Clarendon Press, 1986. 1 1 1 - 1 1 9 . o. 107. In eigener Sache. Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 15. kötet, 1965. 1 0 6 - 1 0 7 . o. 108. Eine phänomenologische Rechtstheorie. Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 15. kötet, 1965. 3 5 3 - 4 0 9 . o. 109. Professor Marcics' Theorie der Verfassungsgerichtsbarkeit. Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 15. kötet, 1965. 2 7 0 273. o. 110. Professor Stone and the Pure Theory of Law. Stanford Law Review, 17. kötet, 1965. 1 1 2 8 - 1 1 5 7 . o. 111. Recht und Logik. Forum (Wien), 12. évf. 142. füzet, 1965. okt. 4 2 1 - 4 2 5 . o.; 143. füzet, 1965. nov. 4 9 5 - 5 0 0 . o.; 144. füzet, 1965. dec. 579. o. Law and Logic. Philosophy and Christianity. Philosophical Essays dedicated to Professor Dr. Hermann Dooyeweerd, Amsterdam, North-Holland, 1965. 2 3 1 - 2 3 6 . o. Law and Logic. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht — Boston, D. Reidel, 1973. 2 2 8 - 2 5 3 . o. 112. Was ist juritischer Positivismus? Juristenzeitung (Tübingen), Nr. 1 5 - 1 6 . 1965. aug. 13. 4 6 5 - 4 6 9 . o. 113. Zum Begriff der Norm. Festschrift für Hans Carl Nipperdey. I. kötet. München - Berlin, C.H. Beck, 1965. 5 7 - 7 0 . o. On the Concept of Norm. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht - Boston, D. Reidel, 1973. IX. 2 1 6 - 2 2 7 . o. 114. Norm and Value. California Law Review, 54. kötet, 1966. 1 6 2 4 1629.0. 115. On the Pure Theory of Law. Israel Law Review, 1. kötet, 1. füzet, 1966. 1 - 7 . o. 116. The Pure Theory of Law. The Nature of Law. Readings in Legal Philosophy, edited by M. P. Golding. New York, Random House, 1966. 108-134. o. 117. Recht, Rechtswissenschaft und Logik. Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, 52. kötet, 1966. 5 4 5 - 5 5 2 . o. 118. Rechtswissenschaft und Rechtstheologie? Antwort auf: Dr. Albert Vonlanthen, Zu Hans Kelsens Anschauung über die Rechtsnorm. Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 16. kötet, 1966. 2 3 3 - 2 5 5 . o. 119. Nochmals: Recht und Logik. Zur Frage der Anwendbarkeit logischer Prinzipien auf Rechtsnormen. Neues Forum (Wien), 14. évf., 157. füzet, 1967. jan. 3 9 - 4 0 . o.

106

Law and Logic again. On the Applicability of Logical Principles to Legal Norms. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath, Dordrecht Boston, D. Reidel, 1973. 2 5 4 - 2 7 6 . o. 120. Logisches und metaphysisches Rechtsverständnis. Eine Erwiderung. Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 18. kötet, 1968. 1 - 3 5 . 0 . 121. Die Problematik der Reinen Rechtslehre. Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 18. kötet, 1968. 1 4 3 - 1 8 4 . o. 122. Zur Frage des praktischen Syllogismus. Neues Forum (Wien), 15. évf. 173. füzet, 1968. máj. 3 3 3 - 3 3 4 . o. On the Practical Syllogism. Essays in Legal and Moral Philosophy. Selected and introduced by Ota Weinberger, translated by P. Heath. Dordrecht - Boston, D. Reidel, 1973. 2 5 7 - 2 6 0 . o. 123. Allgemeine Theorie der Normen. Im Auftrag des Hans Kelsen-Instituts aus dem Nachlass herausgegeben von Kurt Ringhofer und Robert Walter. Wien, Manz;, 1979. 362 o. 124. Rechtsnormen und logische Analyse. Ein Briefwechsel 1959 bis 1965. Hans Kelsen - Ulrich Klug. Wien, F. Deuticke, 1981. 102 o. 125.Die Illusion der Gerechtigkeit. Eine kritische Untersuchung der Sozialphilosophie Piatons. Im Auftrag des Hans Kelsen-Instituts aus dem Nachlass herausgegeben von Kurt Ringhofer und Robert Walter. Wien, Manz, 1985. 458. o.