Az ​európai tudományok válsága I. [1, 1 ed.] 9637978968

Citation preview

Husserl ■ Az európai tudományok válsága I.

Mesteriskola

Deutscbe geisteswissenschaftlicbe Bibliotbek Német Szellemtudományi Könyvtár

Az Inter Nationes, Bonn és az Atlantisz Könyvkiadó, Budapest közös könyvprogramja. Edmund Husserl: Die Krisis dér europáiscben Wissenschaften und die Transzendentale Pbdnomenologie. Szerkesztette Walter Biemel. Edmund Husserl Összegyűjtött Művei (Husserliana), VI. kötet, Martinus Nijhoff Publisbers, The Hague 1976.

© Kluwer Academic Publisbers, Dordrecbt. © Hungárián Edition: Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 1998.

Fordíttották: Berényi Gábor és Mezei Balázs (főszöveg) Egyedi András (l-III. melléklet) Ullmann Tamás (IV-XXIX. melléklet)

A fordításokat átdolgozta, a terminológiát egységesítette, az utószót, az életrajzot és a jegyzeteket írta: Mezei Balázs

Kiadói szerkesztés: Miklós Tamás

ISBN 963 7978 95 xö ISBN963 7978 968 ISSN 0866-0379 Atlantisz Könyvkiadó (1052 Budapest, Gerlóczyu. 4.) Felelős kiadó: Miklós Tamás Borítóterv: Harsányi-Lajta-Miklós Szedés: Gonda István Nyomdai munkák: Gyomai KnerNyomda A kötet megjelenését támogatták: az Inter Nationes, az Institut für die Wissenschaften vöm Menscben, Bécs, a Felsőoktatási Pályázatok Irodája, könyvtári vásárlással a Soros Alapítvány és azok az olvasóink, akik adójuk 1 %-át az Atlantisz Alapítványnak juttatták.

TARTALOM

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA

15

AZ EURÓPAI TUDOMÁNYOK VÁLSÁGA ÉS A TRANSZCENDENTÁLIS FENOMENOLÓGIA (I. kötet)

17

I. A TUDOMÁNYOK VÁLSÁGA MINT AZ EURÓ­ PAI EMBERISÉG RADIKÁLIS ÉLETVÁLSÁGÁNAK KIFEJEZŐDÉSE 1. § Állandó eredményességük ellenére valóban válságban vannak-e a tudományok? 2. § A tudomány eszméjének pozitivista redukci­ ója a puszta ténytudományra. A tudomány „válsá­ ga” nem más, mint jelentéktelenné válása az élet szempontjából 3. § Az európai emberiség autonómiájának meg­ alapozása a filozófia eszméjének új, reneszánsz kori felfogásában 4. § A kezdetben oly eredményes új tudomány ku­ darca és ennek feltáratlan indítéka 5. § Az egyetemes filozófia eszménye és az esz­ mény belső felbomlásának folyamata 6. § Az újkori filozófia története: küzdelem az em­ beri mivolt értelmének megállapítása körül 7. § A jelen vizsgálódások szándéka II. A FIZIKAI OBJEKTIVIZMUS ÉS A TRANSZ­ CENDENTÁLIS SZUBJEKTIVIZMUS ÚJKORI EL­ LENTÉTE ÉS AZ ELLENTÉT EREDETÉNEK TISZ­ TÁZÁSA 8. § A tudomány egyetemessége új eszméjének eredete: a matematika átalakulása 9. § Galilei matematizálja a természetet a) „Tiszta geometria”

19 19

21

23

27 28 32 34

39 39 41 43

b) A Galilei-féle fizika alapgondolata: a termé­ szet mint matematikai univerzum c) A „tartalmak” matematizálhatóságának prob­ lémája d) Galilei természetfelfogásának indítékai e.) A természettudományos alaphipotézis igazolódásának jellege f) A természettudományos „képlet” értelmének problémája g) A matematikai természettudomány értelmé­ nek elvesztése a „technizálásban” h) Az életvilág mint a természettudomány ér­ telmének elfeledett alapja i) Végzetes félreértések: a matematizálás értel­ mével kapcsolatos tisztázatlanság következ­ ményei j) A matematikai természettudomány eredeté­ nek problémája k) Kifejtésünk módszertani jellege 10. § A példaképként felfogott természettudo­ mány dualizmusának eredete. A „more geometrico" megértett világ ésszerűsége 11. § A dualizmus: az ésszel kapcsolatos problé­ mák megragadhatatlanságának alapja, a tudomá­ nyok specializálódásának előfeltétele s a naturalisztikus pszichológia alapja 12. § Az újkori fizikális racionalizmus általános jel­ legzetességei 13. § A fizikális naturalizmus első nehézségei a pszichológiában: a teljesítő szubjektivitás megragadhatatlansága 14. § Az objektivizmus és a transzcendentalizmus előzetes jellemzése. E két eszme vetélkedése mint az újkori szellemtörténet értelme 15. § Történelmi szemléletmódunk módszeréről 16. § Descartes nemcsak az objektivisztikus racio­ nalizmus újkori eszméjét hozta létre, hanem a raci­ onalizmust megtörő transzcendentális indítékot is

48

54 59 64 65 69 72

78 81 82

85

87

91

94

95 97

101

17. § Descartes és az „ego cogito”. A kartéziánus epokhé értelmének kifejtése 18. § Descartes félreértelmezi saját eredményeit: az epokhéban nyert tiszta én pszichologisztikus meghamisítása 19- § Descartes téves értelmezésének alapja: túl­ zott érdeklődése az objektivizmus iránt 20. § Az „intencionalitás” Descartes-nál 21. § Descartes munkássága: a racionalizmus és az empirizmus párhuzamos fejlődésének kiinduló­ pontja 22. § Locke naturalisztikus-ismeretelméleti pszi­ chológiája 23. § Berkeley. Dávid Hume pszichológiája mint fikcionalista ismeretelmélet: a filozófia és a tudo­ mány „csődje” 24. § A hume-i szkepszis képtelenségében rejlő igazi filozófiai motívum: az objektivizmus megin­ gása 25. § A racionalizmus „transzcendentális” motívu­ ma: Kant felfogása a transzcendentális filozófiáról 26. § A „transzcendentálisnak” mint vizsgálódása­ ink vezérfogalmának előzetes taglalása 27. § Kant és követőinek filozófiája vezérfogal­ munk, a „transzcendentális” szemszögéből. A kri­ tikai állásfoglalás feladata III. A TRANSZCENDENTÁLIS PROBLÉMA TISZTÁ­ ZÁSA ÉS A PSZICHOLÓGIA EBBEN JÁTSZOTT SZEREPE A. A FENOMENOLÓGIAI TRANSZCENDENTÁLIS FILOZÓFIÁHOZ VEZETŐ ÚT, MELY AZ ELŐZE­ TESEN ADOTT ÉLETVILÁGON KERESZTÜL VE­ ZET 28. § Kant kimondatlan „előfeltevése”: a magától értetődőnek vett életvilág mint környezet 29. § Az életvilág a „névtelenül” maradó szubjek­ tív fenomének birodalmaként tárható fel

103

107

110 112

113 114

117

119

122 130

131

135

135 135 145

30. § A szemléleti-rámutató módszer hiánya: Kant mitikus konstrukcióinak alapja 31. § Kant és a korabeli pszichológia elégtelensé­ ge. A transzcendentális szubjektivitás és a lélek közötti különbség elmosódása 32. § A kanti transzcendentális filozófia rejtett igaz­ ságának lehetősége: az „új dimenzió” problémája. A „felszíni élet” és a „mélységi élet” közötti ellen­ tét 33- § Az „életvilág” problémája mint részprobléma az objektív tudomány általános problémájánbelül 34. § Problémakifejtés: az életvilág tudománya a) Különbség objektív tudomány és általában vett tudomány között b) A szubjektív-viszonylagos tapasztalatok ob­ jektív-tudományos hasznosítása és az ilyen tapasztalatokra vonatkozó tudomány c) A pszichológia tárgya-e a szubjektív-viszony ­ lagos? d) Az életvilág mint az elvi szemlélhetőség uni­ verzuma - az „objektív-igaz” világ mint elvi­ leg nem-szemlélhető „logikai” levezetés e) Az objektív tudományok mint szubjektív kép­ ződmények - sajátos, elméleti-logikai gya­ korlat képződményei, s maguk is az életvi­ lág teljes konkrétságához tartoznak f) Az életvilág problémája nem részprobléma, hanem a filozófia egyetemes problémája 35. § A transzcendentális epokhé analitikája. Az első: az objektív tudományhoz kapcsolódó epokhé 36. § Miként válhat az. életvilág az objektív tudo­ mányok epokhéja után tudományos témává? Elvi különbségtétel objektív-logikai a priori és az élet­ világ a priorija között 37. § Az életvilág formálisan legáltalánosabb struk­ túrái: dolog és világ, illetve dologtudat 38. § Az életvilág tematizálásának két lehetséges alapmódja: a naiv-természetes belehelyezkedés és a következetesen reflexív beállítódás eszméje

148

151

153 ^6 159

159

161

163

164

166 169

173

176 181

az életvilág és az életvilágbeli tárgyak szubjektív adottságmódjának mikéntjével kapcsolatban 39- § A transzcendentális epokhé sajátossága: a természetes élet beállítódásának teljes megválto­ zása 40. § A teljes epokhé igazi megértésének nehézsé­ gei. Miben áll az a téves értelmezés, mely szerint a teljes epokhé azonos az egyes érvényesítések fokozatos felfüggesztésével? 41. §Az igazi transzcendentális epokhé lehetővé teszi a „transzcendentális redukciót” - világ és vi­ lágtudat transzcendentális korrelációjának felfe­ dezését és feltárását 42. § A feladat: konkrétan kijelölni a transzcen­ dentális redukció valódi végigvitelének útjait 43. § A redukció új útjának jellegzetessége, eltéré­ se a „kartéziánus úttól" 44. § Az életvilág mint olyan elméleti érdeklődés témája, amelyet az életvilág dolgaira vonatkozó egyetemes epokhé határoz meg 45. § A tisztán önmagában vett érzéki szemlélet adottságainak konkrét kifejtése: az első lépések 46. § Az egyetemes korrelációs a priori 47. § A további kutatási irányok kijelölése: a kinesztézis, az érvényességváltozás, a horizonttudat és a tapasztalat közössé tétele szubjektív alapfenoménjei 48. § Minden létező, bármilyen értelmű legyen s bármely régióhoz tartozzék, szubjektív korreláci­ ós rendszer indexe 49. § A transzcendentális konstitúció mint „eredeti értelemképződés” előzetes fogalma. Az elvégzett elemzésekben használt példák elégtelen volta. Utalás további kifejtési horizontokra 50. § A munkaproblémák első beosztása e három címszó alá: ego - cogito - cogitatum 51. § Az „életvilág ontológiája” mint feladat

183

188

189

192 193

195

197 199 201

203

208

211 214 217

52. § Paradox és nem érthető mozzanatok felbuk­ kanása. Újabb radikális elmélkedések szükséges­ sége 53- § Az emberi szubjektivitás paradoxona: szub­ jektum a világ számára, egyszersmind objektum a világban 54. § A paradoxon feloldása a) Mi magunk mint emberek, illetve mint végső értelemben működő-teljesítő szubjektumok b) Én mint eredeti én konstruálom a transzcen­ dentális mások horizontját, akik viszont a világot konstituáló transzcendentális interszubjektivitás szubjektumai 55. § Az epokhé első kifejtésének elvi helyesbíté­ se: az abszolút egyedi, végső soron működő ego­ ra való redukció B) A PSZICHOLÓGIÁBÓL A FENOMENOLÓGIAI TRANSZCENDENTÁLIS FILOZÓFIÁHOZ VEZETŐ ÚT 56. § A Kant utáni filozófiai fejlődés jellemzése azon küzdelem szemszögéből, amely a fizikalista objektivizmus és az ismételten jelentkező „transz­ cendentális motívum” között zajlott 57. § A transzcendentális filozófia és a pszicholó­ gia végzetesnek bizonyuló elkülönülése 58. § A pszichológia és a transzcendentális filozó­ fia rokonsága és különbözősége. A pszichológia mint a döntések területe 59. § Elemzés a pszichológiaiból a transzcenden­ tális beállítódásba való átállásról. A pszichológia a fenomenológiai redukció „előtt” és „után" (A „be­ áramlás” problémája) 60. § A pszichológia kudarcának oka: a dualista és fizikalista előfeltevések 61. § A pszichológia az objektivisztikus-filozófiai tudományeszme és az empirikus eljárás feszültsé­ ge között: összeegyeztethetetlensége a pszicholó-

219

224 228

228

230

234

238

238 246

253

258 261

giai kutatás két irányzatával (a pszichofizikálissal és a „belső tapasztalás pszichológiájával") 62. § Előzetes fejtegetés a lélek és a fizikai test mint realitások alapvető azonosításának képte­ lenségéről: utalás arra, milyen alapvető eltérések­ kel jelentkezik az. időbeliség, a kauzalitás és az individuáció egyrészt a természeti dolog, másrészt a lélek esetében 63. § A „külső” és „belső tapasztalás” fogalmának kérdésessége. Miért nem került bele a pszicholó­ gia tárgykörébe az életvilág fizikai-testi dolgaira vonatkozó tapasztalat mint valami „pusztán szub­ jektívnek” a tapasztalata? 64. § A kartéziánus dualizmus mint a paralelizálás alapja. A leíró és magyarázó tudomány mint séma csak a formálisan legáltalánosabb értelemben te­ kinthető igazoltnak 65. § Az empirikusan megalapozott dualizmus jo­ gosultságának vizsgálata a pszichológusok és fiziológusok tényleges eljárásába való beleélés segít­ ségével 66. § Az általános tapasztalás világa; regionális tí­ pusossága s a benne lehetséges egyetemes abszt­ rakciók: a „természet” mint valamely egyetemes absztrakció korrelátuma; a „kiegészítő absztrak­ ció” problémája 67. § A tapasztalásban megalapozott absztrakciók dualizmusa. Az empirista kezdeményezés törté­ nelmi továbbélése Hobbestól Wundtig. Az adat­ empirizmus kritikája 68. § A „tudat mint olyan” tiszta kifejtésének felada­ ta: az intencionalitás egyetemes problémája (Brentano és a pszichológia reformjának kísérlete) 69. § A „fenomenológiai-pszichológiai redukció” pszichológiai alapmódszere. (Első jellemzés: 1. Az intencionális vonatkoztatottság és az epo­ khé; 2. A leíró pszichológia lépcsőfokai; 3- A „kö­ zömbös szemlélő” megteremtése)

264

266

270

272

276

278

282

286

288

70. § A pszichológiai absztrakció nehézségei (az „intencionális tárgy” paradoxona, az „értelem” in­ tencionális eredeti jelensége) 71. § A fenomenológiai-pszichológiai epokhé „egyetemessége” és félreértésének veszélye. A helyes megértés döntő jelentősége 72. § A transzcendentális pszichológia viszonya a transzcendentális fenomenológiához, mely utóbbi egyedül vezethet tiszta önismerethez. Az objektivisztikus eszmény végérvényes leküzdése a lélek­ ről szóló tudományban 73- § A filozófia mint az emberiség ön­ reflexiója, az ész önmegvalósulása

295

299

314

323

MELLÉKLETEK (II. kötet)

15

I. melléklet, a 9- §-hoz II. melléklet, a 9a. §-hoz III. melléklet, a 9a. §-hoz IV. melléklet, a 12. §-hoz V. melléklet, a 16. §-hoz VI. melléklet, a 16. §-hoz (Az első Elmélkedés eredeti gondolatmenete) VII. melléklet, a 18. §-hoz VIII. melléklet, a 18. §-hoz IX. melléklet, a 20. §-hoz X. melléklet, a 21. §-hoz XI. melléklet, a 23. §-hoz XII. melléklet, a 23. §-hoz XIII. melléklet, a Válság III/A részéhez XIV. melléklet, a 28. §-hoz (Az empirizmus fellépése a racionalizmussal szemben) XV. melléklet, a 28. §-hoz XVI. melléklet, a 29. §-hoz XVII. melléklet, a 33- §-hoz XVIII. melléklet, a 34. §-hoz XIX. melléklet, a 34/e. §-hoz

17 29 41 71 "7~ 91 105 109 113 115 133 137 139 155 163 171 175 181 185

XX. melléklet, a 39- §-hoz (Természetes beállítódás és epokhé. A világérvé­ nyesítés „végrehajtása”; miféle végrehajtás kerül tilalom alá az epokhéban) XXI. melléklet, a 46. §-hoz (Fink melléklete a „tudattalan” problémájához) XXII. melléklet, a 62. §-hoz XXIII. melléklet, a 65. §-hoz XXIV. melléklet, a 73- §-hoz XXV. melléklet, a 73- §-hoz XXVI. melléklet, a 73- §-hoz (A történetiség szintjei - első történetiség) XXVII. melléklet, a 73- §-hoz XXVIII. melléklet, a 73- §-hoz XXIX. melléklet (Fink vázlata a Válság folytatásá­ hoz)

189

197 201 209 213 221

239 243 249

257

UTÓSZÓ (Mezei Balázs)

261

EDMUND HUSSERL ÉLETRAJZA

331

A FORDÍTÁSBAN SZEREPLŐ FONTOSABB KIFEJEZÉSEK EREDETI ALAKJA

333

BIBLIOGRÁFIA

339

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA

A jelen kötet hét év munkájával készült el. Edmund Husserl VÁ/ságának főszövegén kívül tartalmazza az első német kiadás Walter Biemel által válogatott mellékleteit, melyek összterjedelme a főszövegével szinte azonos; e mellékletek a főszöveget fejezetről fejezetre kísérve a megértést elősegítő elemzésekkel szolgálnak. Kötetünk­ ben helyszűke miatt nem szerepelnek az eredeti szöveg­ kiadás ugyancsak kiegészítésként közölt értekezései, melyek közül Az európai emberiség válsága és a filozó­ fia már megjelent Husserl válogatott műveinek első ma­ gyar nyelvű kiadásában (szerk.: Vajda Mihály, Budapest 1972). Nem válogathattunk a Husserl életmű sorozatá­ nak XXIX. kötetében, 1993-ban megjelent mellékletek közül sem. noha néhány most közre nem adott szöveg értékes információval egészíthetné ki a jelen kötet anya­ gát. Az elvégzett fordítási munka nehézségeit jól megvi­ lágítja az a tény, hogy az itt közölt magyar textus csak a fordítók és a szerkesztők kitartó és kritikus együttműkö­ désével készülhetett el. Még így sem lehetünk elége­ dettek az eredménnyel; ezért a kötethez illesztettük a szokatlanabb magyar kifejezések német eredetijének listáját. A kiadványban szerepel még Husserl rövid élet­ rajza, valamint az átfogó bibliográfiára hivatkozó Utószó, mely az eredeti szöveg keletkezésének hátterét, körül­ ményeit, főbb gondolatait és utóhatását elemzi.

Mezei Balázs

15

kZ EURÓPAI TUDOMÁNYOK VÁLSÁGA ÉS A TRANSZCENDENTÁLIS FENOMENOLÓGIA

Bevezetés a fenomenológiai filozófiába

I. A TUDOMÁNYOK VÁLSÁGA MINT AZ EURÓPAI EMBERISÉG RADIKÁLIS ÉLETVÁLSÁGÁNAK KIFEJEZŐDÉSE

eredményességük ellenére valóban válságban vannak-e a tudományok? 7.§ Állandó

Fel kell készülnöm arra, hogy e tudománynak szentelt helyen már előadásaim címe, Az európai tudományok válsága és a pszichológia is ellentmondásra ingerel. Be­ szélhetünk-e komolyan arról, hogy tudományaink álta­ lában válságban vannak? Nincs-e túlzás ebben a manap­ ság gyakran hallott fordulatban? Hiszen egy tudomány válsága nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy kérdéses­ sé válik igazi tudományossága, az a mód, ahogyan fela­ datát megfogalmazta s ennek érdekében módszereit ki­ alakította. A filozófiára talán érvényes is ez, melyet nap­ jainkban már-már maga alá temet a szkepszis, az irracio­ nalizmus, a miszticizmus. Talán ugyanez áll a pszicholó­ giára is, ha ugyan még filozófiai igényekkel lép fel s nem pusztán a pozitív tudományok egyike kíván lenni. De miként beszélhetnénk közvetlenül és teljes komoly­ sággal általában a tudományok válságáról, tehát a pozi­ tív tudományokéról is, beleértve a tiszta matematikát, az egzakt természettudományokat, melyekben mindenkor a szigorú és rendkívül sikeres tudományosság mintáit csodáljuk? Elméleti és módszertani rendszerük össz-stílusát tekintve persze ezek a tudományok is változónak bi­ zonyultak. Csak nemrég küzdötték le a klasszikus fizikát

l álló szöveg a Válság eredeti kiadásának szerkesztőjétől, Walter Biemeltől származik; a zárójel nélkül álló megjegyzések Husserltől, a csúcsos zárójelben állók a magyar kiadás gondozójától valók. - M. B.l

19

fenyegető megmerevedést, amely állítólag az évszáza­ dok óta bevált stílus klasszikus beteljesedése volt. Ámde azt jelenti-e a klasszikus fizika eszménye elleni győze­ delmes küzdelem, vagy a még le nem zárult harc a tiszta matematika igazi formájának kialakításáért, hogy a ko­ rábbi fizika és matematika ne lett volna tudományos? Vagy arra kell következtetnünk, hogy a klasszikus fizika - noha tisztázatlanságokkal vagy beszűkülésekkel ter­ helten - ne jutott volna mégiscsak evidens belátásokra a maga területén? Vajon a mi számunkra, akik megszaba­ dultunk a klasszikus fizika tisztázatlanságaitól, nem szintúgy kényszerítő erejű belátások-e ezen fizikai be­ látásai? Képzeljük magunkat a klasszikus tudósok helyé­ be: vajon nem értjük-e meg maradéktalanul, miként ke­ rülhetett sor a nagy és örökké érvényes felfedezésekre, valamint mindazon technikai találmányok sokaságára, amelyek joggal vívták ki korábbi nemzedékek csodála­ tát? Akárki képviselje a fizikát: Newton, Planck vagy Einstein, vagy bárki más a jövőben - az mindig egzakt tudomány volt és az is marad. Még akkor is egzakt tu­ domány marad, ha igazuk van azoknak, akik szerint az elméletalkotás egészének abszolút végső formáját soha­ sem remélhetjük, nem is törekedhetünk rá. Nyilvánvalóan ugyanez érvényes egy másik nagy tu­ dománycsoportra, amelyet a pozitív tudományokhoz szoktunk sorolni: a konkrét szellemtudományokra - bár­ mennyire vitatott is, mennyire mérhetők a természettu­ dományos egzaktság eszményéhez. Az esetükben felme­ rülő kétség egyébiránt már a biofizikai („konkrét" termé­ szettudományos) és a matematikailag egzakt természet­ tudományos diszciplínák viszonyára is jellemző. Mind­ ezen tudományágak szigorú tudományosságához, elmé­ leti teljesítményeik és tartósan elismerésre késztető sike­ reik evidenciájához nem férhet kétség. Ámde a pszi­ chológiát illetően (bármennyire állítja is magáról, hogy a konkrét szellemtudományok elvont, végső magyarázatot nyújtó alaptudománya) ebben talán nem vagyunk annyi­ ra bizonyosak. Ha azonban a pszichológiai módszerek és a tudományos teljesítmény nyilvánvaló eltérését a

20

tárgy mivoltából fakadó lassúbb fejlődésnek tulajdonít­ juk, úgy általános a nézet, mely szerint a pszichológiát is az egzakt tudományok közé számíthatjuk. Mindenesetre ezen tudománycsoportok „tudományossága” felismerhe­ tően ellentétben áll a filozófia „tudománytalanságával”. Ennélfogva jogosnak kell elismernünk a tudományosság módszerükben oly biztos tudósainak belső tiltakozását ezen előadások címével szemben.

2. § A tudomány eszméjének pozitivista redukciója a puszta ténytudományra. A tudomány „válsága" nem más, mint jelentéktelenné válása az élet szempontjából Megeshet azonban, hogy más irányú vizsgálódás nyo­ mán (nevezetesen a kultúra s ezen belül a tudományok válságára vonatkozó kifogásokból kiindulva) mégis arra érzünk indíttatást, hogy komoly és igencsak szükséges bí­ rálatnak vessük alá valamennyi tudomány tudományos­ ságát, jóllehet ettől még nem vetjük el az első értelem­ ben vett és módszertani teljesítményeik jogosultsága folytán támadhatatlan tudományosságukat. Szemléleti irányultságunk egészének ezen megvál­ toztatását most ténylegesen is végre akarjuk hajtani. Rö­ videsen ráébredünk arra, hogy a pszichológiának nem­ csak napjainkban, hanem már évszázadok óta észlelt kérdésessége - rá jellemző „válsága” - azzal kapcsolat­ ban is központi szerephez jut, hogy a modern, akár a matematikai tudományokban is rejtélyes, feloldhatatlan problémák kerülnek elő, s velük összefüggésben olyan, a világ egészét érintő talányok is felbukkannak, amelyek korábbi időszakokban ismeretlenek voltak. E problémák a szubjektivitás talányára vezethetők vissza, és ezért el­ választhatatlanul függnek össze a pszichológia tárgyá­ nak és módszerének talányával. Ennyit szeretnék előre 21

bocsátani az előadásaimban követett terv mélyebb értel­ méről. Induljunk ki azon változásokból, melyek a tudomá­ nyok általános értékelésében a századfordulón jelent­ keztek! Az értékelés megváltozása nem tudományossá­ gukat érinti, hanem azt, amit e tudományok (s egyálta­ lán a tudomány) az emberi létezés számára jelentettek és jelenthetnek. A 19- század második felében a modern ember egész világszemléletét kizárólag a pozitív tudo­ mányok határozták meg; tekintetét az ezeknek köszön­ hető „prosperity” homályosította el, ami azzal járt, hogy az emberek közömbösen fordultak el az igazi emberi létezés döntő kérdéseitől. A puszta ténytudományok csupán tényembereket szülnek. A nyilvános értékelés­ ben bekövetkezett fordulat kiváltképp a háború után vált elkerülhetetlenné, ami, mint tudjuk, az ifjabb nem­ zedékben a tudományokkal szemben megnyilvánuló el­ lenséges hangulathoz vezetett. Életünk nehézségei kö­ zepette - mondják - ennek a tudománynak nincs semmi mondanivalója számunkra. A tudomány elvileg éppen azon kérdések felvetését zárja ki, amelyek boldogtalan korunkban a legvégzetesebb változásoknak kiszolgál­ tatott emberek számára a legégetőbbek: mert egész em­ beri létezésünk értelmes vagy értelmetlen mivoltára vo­ natkoznak. Nem követelnek-e ezek a minden ember számára általánosan érvényes és szükségszerű kérdések általános megfontolásokat és ésszerű belátáson alapuló válaszokat? Hiszen e kérdések végül is azt az embert érintik, aki viselkedését az emberi és nem-emberi kör­ nyezettel szemben szabadon választja meg, szabadon él lehetőségeivel, hogy ésszerűen alakítsa magát és kör­ nyezetét. Mi mondandója lehet a tudománynak észről és ésszerűtlenségről, rólunk, emberekről mint e szabadság szubjektumairól? A pusztán fizikai tudománynak magá­ tól értetődően semmi mondandója nem lehet, hiszen minden szubjektivitástól elvonatkoztat. Ami másrészt a szellemtudományokat illeti, amelyek valamennyi szak­ ága és általános diszciplínája végtére is az ember szel­ lemi létezését, tehát történetiségét vizsgálja - nos, mint

22

mondják, ezek szigorú tudományossága megköveteli, hogy a kutató gondosan határolódjék el minden értékelő állásfoglalástól, minden olyan kérdéstől, amely a temati­ kusán tekintett emberiségnek és kulturális képződmé­ nyeinek ésszerűségére vagy ésszerűtlenségére vonatko­ zik. A tudományosság, az objektív igazság kizárólag an­ nak megállapítása, hogy ténylegesen miben áll a - fizi­ kai és szellemi - világ. De lehet-e valójában értelme a világnak és benne az emberi létezésnek, ha a tudomá­ nyokban csak az objektíve megállapítható számíthat igaznak, ha a történelem csak arra taníthat, hogy a szel­ lemi világ összes alakzata, az emberi életnek mindenkor tartást nyújtó kötelékek, eszmények, normák föl-fölcsapó hullámként keletkeznek és múlnak el újból, hogy ez mindig is így volt, s így is marad, hogy az észből mindig értelmetlenségnek, a jótettből szerencsétlenségnek kell fa­ kadnia? Belenyugodhatunk-e ebbe, képesek vagyunk-e ebben a világban élni, amelynek történelmi folyamata nem egyéb, mint illuzórikus lelkesedés és keserű csaló­ dások szakadatlan láncolata?

autonómiájának megalapozása a filozófia eszméjének új, reneszánsz kori felfogásában

3. jfAzr európai emberiség

A tudomány a szigorúan megalapozott igazság követel­ ményét nem mindig annak az objektivitásnak az értel­ mében fogta fel, mely pozitív tudományainkban mód­ szertanilag uralkodó szerepet játszik, s amely, messze túlmutatva e tudományokon, támogatja és hirdeti a filo­ zófiai és világnézeti pozitivizmust. Nem mindig tiltották ki az emberiség legsajátabb kérdéseit a tudományok köréből, nem mindig hagyták figyelmen kívül belső vi­ szonyukat valamennyi tudományhoz, még azokhoz is, amelyek tárgya (mint a természettudományokban) nem 23

az ember. Hiszen a maiaktól különböző viszonyok kö­ zött a tudomány még elmondhatta magáról, hogy jelen­ tős szerepet játszik a reneszánsz óta teljesen újjáalakuló európai emberiség történelmében - sőt, tudjuk, vezető szerepet játszott ebben az újjáalakulásban. Az, hogy a tudomány miért vesztette el ezt a vezető szerepet, miért következett be eszméjének pozitivista beszűkítése - je­ len előadásunk célja éppen az itt jelentkező mélyebb in­ dítékok megértése. Az európai emberiség a reneszánsz idején, mint isme­ retes, forradalmi átalakuláson ment keresztül. Szembe­ fordul az addigi, a középkori létmóddal, megfosztja érté­ kétől, újjá akarja alakítani magát a szabadságban. A pél­ dakép, amely csodálatát kivívja: az ókori ember. Az ő létmódjához akar hasonulni. Mit tart lényegesnek az ókori emberben? Némi inga­ dozás után nem mást, mint a „filozófiai” létmódot: azt, hogy önmagát, egész életét szabadon, a tiszta észből, a filozófiából eredő szabályok szerint alakítja. Az elméleti filozófia az első. Magasabb rendű, a mítoszhoz s egyál­ talán a hagyományhoz való kötődéstől mentes világ­ szemléletet kell megvalósítani, abszolút előítélet-mentes, egyetemes világ- és emberismeretet. Végső soron azt, hogy magában a világban ismerje fel a benne rejlő észt és teleológiát s annak legfőbb elvét: Istent. A filozófia mint elmélet nem csupán a kutatót, hanem minden filozófiailag képzett személyt szabaddá tesz. Az elméleti autonómiából gyakorlati autonómia következik. A rene­ szánsz vezérlő eszménye: az önmagát a szabad belátásai szerint alakító antik ember. Ez magyarázza a „platoniz­ mus” megújulását: az embernek nemcsak önmagát kell a szabad észtől vezérelve az egyetemes filozófia felisme­ rései szerint újjáalakítania, hanem egész emberi környe­ zetét, az emberiség társadalmi létezését is. E szerint a kezdetben csak kicsiny körökben érvényre jutó ókori minta szerint kell ismét létrejönnie az olyan elméleti filozófiának, amely nem vakon vesz át hagyo­ mányos formákat, hanem önálló kutatás és kritika révén újul meg. 24

Hangsúlyozni kell itt, hogy a régiektől átvett filozófia­ eszme nem a számunkra ismerős iskolás fogalom, amely a tudományágaknak csak egy csoportjára terjed ki: bár a filozófia régi fogalma az átvétel után hamarosan jelentős változáson megy át, az újkor első évszázadaiban azon­ ban mindent magába fogadó tudománynak, a létező totalitásával foglalkozó formális tudománynak számít. A tudományok, a még megalapozandók és a már léte­ zők egyaránt, csupán az egyetlen filozófia önállósággal nem rendelkező ágai. Az egyetemesség értelmének me­ rész, sőt eltúlzott kitágításával, amely már Descartes-nál jelentkezik, ez az új filozófia nem kevesebbre törekszik, mint arra, hogy apodiktikus belátáson alapuló módszer­ tan segítségével és végtelen, de ésszerűen elrendezett kutatási folyamatban minden, egyáltalán értelmes kér­ dést szigorú tudományossággal egységes elméleti rend­ szerben fogjon össze. Végérvényes, elméletileg egymás­ hoz kapcsolódó igazságok egyetlen, nemzedékről nem­ zedékre végtelenül növekvő építménye adjon tehát vá­ laszt minden elgondolható problémára - tényproblémákra és észproblémákra, az időiség és az örökkévaló­ ság problémáira egyaránt. Korunk pozitivista tudományfogalma tehát - történe­ tileg szemlélve maradványfogalom. Köréből kihulltak mindazon kérdések, amelyek a hol szűkebben, hol tágabban értelmezett metafizika fogalmaihoz kötődnek, s így azon kérdések is, melyeket homályos elnevezéssel „legfőbb és végső kérdéseknek” mondunk. Ez utóbbia­ kat, s egyáltalán a vizsgálódásokból kizárt kérdéseket valójában az kapcsolja elválaszthatatlanul egymáshoz, hogy bennük nyíltan vagy csupán értelmük szerint, az észnek - s az ész mindahány különleges alakjának problémái merülnek fel. E problémák képezik azon tu­ dományágak kifejezett tárgyát, melyek a megismeréssel (igazi és valódi, ésszerű megismeréssel), az igazi és va­ lódi értékeléssel (az igazi értékekkel mint észértékek­ kel) és az etikai cselekvéssel (a valóban jó cselekvéssel, a gyakorlati észből folyó cselekvéssel) foglalkoznak; az ész ezáltal az „abszolút", „örök”, „időfeletti”, „feltétlenül 25

érvényes” eszmék és eszmények rangjára emelkedik. Az ember ennek megfelelően mint eszes lény válik „metafi­ zikai”, sajátosan filozófiai problémává, ha pedig törté­ nete kerül szóba - a téma a történelem „értelme”, a ben­ ne rejlő ész. Isten problémája nyilvánvalóan az „abszo­ lút” ész kérdését tartalmazza, melyet a világban fellelhe­ tő ész, a világ „értelme” teleologikus forrásának kérdé­ seként vet föl. Természetesen a halhatatlanság kérdése is az ész kérdései közé tartozik, mint nem kevésbé a szabadságé is. Mindezek a tágan értelmezett „metafizi­ kai” kérdések, amelyeket szokványosán sajátos értelem­ ben filozófiainak tekintenek, túlmutatnak a puszta té­ nyek univerzumaként felfogott világon. Éppen mint olyan kérdések mutatnak túl rajta, amelyeket az ész esz­ méje vezérel. A ténykérdésekkel szemben, amelyek a kérdésfeltevést tekintve is alattuk állnak, valamennyi na­ gyobb méltóságot igényel magának. A pozitivizmus úgyszólván lefejezi a filozófiát. Már a filozófia ókori eszméje is, amelynek egységét minden létező szétszakíthatatlan egysége adta, magába foglalta a lét, ennél­ fogva a létprobléma értelmes rendjét. Ennek megfelelő­ en a metafizikát, a legfőbb és végső kérdések tudomá­ nyát, a tudományok királynőjének méltósága illette meg, szelleme nyújtotta a végső értelmet minden megisme­ résnek, az összes többi tudományból származó ismere­ teknek. A megújuló filozófia ezt is átvette, sőt, úgy vélte, rálelt arra az igazi egyetemes módszerre, amelynek se­ gítségével fel kell épülnie ezen rendszeres és a metafizi­ kában betetőződő filozófiának, mely nem más, mint a philosophia perennis. Mindebből megérthetjük azt a lendületet, mely vala­ mennyi tudományos vállalkozást, még az alsóbb szintű, pusztán ténytudományos vállalkozásokat is eltöltötte, mely a magát filozófiainak nevező 18. században egyre szélesebb köröket hatott át lelkesedéssel a filozófia és az egyes tudományok, a filozófia áltudományai iránt. Innen ered a heves művelődésvágy, a nevelésügy és az emberi társadalom és politika mindenre kiterjedő filozófiai re­ formjának buzgó szorgalmazása, amely oly tiszteletre­ 26

méltóvá teszi a felvilágosodás e sokat becsmérelt kor­ szakát. E szellem múlhatatlan tanújelét látjuk a pompás schilleri-beethoveni Örőnzóctóban. Manapság csak fáj­ dalmas érzésekkel hallgathatjuk ezt az ódát, hiszen el sem tudunk nagyobb ellentétet képzelni, mint amely közte és mai helyzetünk között áll fenn.

4. § A kezdetben oly eredményes új tudomány kudarca és ennek feltáratlan indítéka Ám ez az új, ama magasztos szellemtől lelkesített és bol­ dog emberiség mégsem maradt fönn; s ennek csak az lehetett az oka, hogy elvesztette a lendületet adó hitét, melyet az eszményi és egyetemes filozófia, valamint az új módszer érvényessége iránt táplált. S valóban ez tör­ tént. Bebizonyosodott, hogy ez a módszer csak a pozitív tudományokban járt kétségbevonhatatlan sikerrel. Más volt a helyzet a metafizika, illetve a sajátos értelemben filozófiai problémák terén, noha itt sem hiányoztak a re­ ményteljes, látszólag sikerrel kecsegtető kezdemények. Az egyetemes filozófia, amelyben ezek a problémák (eléggé tisztázatlan módon) a ténytudományokkal kap­ csolódtak össze, hatásosabb, ám sajnos egységre nem törekvő, ellenkezőleg, egymást felváltó filozófiai rend­ szerek alakját öltötte. A 18. században még bízni lehetett abban, hogy megteremthető a tudományok egységes, a kritikának rendíthetetlenül ellenálló, nemzedékről nem­ zedékre előrehaladva elméletileg egyre átfogóbbá váló építménye, miként ez a pozitív tudományokban vitat­ hatatlanul és általános csodálatot kiváltva történt - hoszszú távon azonban ez a meggyőződés tarthatatlannak bizonyult. Megingott a hit a filozófia és a módszer esz­ ményében, amely az újkor kezdete óta meghatározta a fejlődést. Ezt nem pusztán az a külső motívum táplálta, hogy óriásivá nőtt a szakadék egyfelől a metafizika ál­ landó kudarca, másfelől a pozitív tudományok szaka­

27

datlanul egyre több területre kiterjedő, elméleti és gya­ korlati eredményessége között. Hiszen a metafizika si­ kertelensége egyformán hatott a kívülállókra, valamint a pozitív tudományok specializált területein dolgozó, a filozófiával egyre kevésbé törődő szaktudósokra is. Ám még a filozófia szellemétől teljesen áthatott és ezért a legfőbb metafizikai kérdésekben elsőrendűen érdekelt kutatókat is a kudarc egyre nyomasztóbb érzése kerí­ tette hatalmába, méghozzá ama legmélyebb, jóllehet teljesen tisztázatlan motívumok alapján, amelyek egyre határozottabb tiltakozáshoz vezettek az uralkodó tudo­ mányos eszmény szilárdan meggyökeresedett és magá­ tól értetődőnek tekintett tanaival szemben. Hunié és Kant korától kezdődően olyan, egészen napjainkig tartó szenvedélyes küzdelem indult meg, amely megkísérelte megérteni az évszázados sikertelenség igazi okait. Ez a küzdelem természetesen csak néhány, hivatott és kivá­ lasztott személy körében folyt, míg a többiek gyorsan meglelték és meglelik ma is a nekik megfelelő képletet, amellyel megnyugtathatják magukat és olvasóikat.

5. § Az egyetemes filozófia eszménye és az eszmény belsőfelbomlásának folyamata

Mindennek szükségszerű következménye lett a gondol­ kodás egészének sajátos fordulata. Maga a filozófia vált problémává, először, érthetően, abban a formában, hogy lehetséges-e egyáltalán metafizika ami a korábban mon­ dottak alapján burkoltan az ész problémakörének egész értelmét és lehetőségét érintette. Ami a pozitív tudomá­ nyokat illeti: kezdetben támadhatatlanok voltak. Ám egy lehetséges metafizika problémája eo ipso magába fog­ lalta a ténytudományok lehetőségének kérdését is, hi­ szen e tudományok egymással való kapcsolatának értel­ me mivel igazságaik a létező egy-egy területére vonat­ koznak - éppen abban állt, hogy elválaszthatatlan egy­ 28

séget alkottak a filozófiával. Elválasztható-e egymástól az ész és a létező, ha a megismerő ész szabja meg, mi a létező? A kérdés elegendő ahhoz, hogy általa már most érthetővé tegyük: az egész történeti folyamatnak igen különös, csak a legbelső rejtett motiváció kifejtésével feltárható alakja van. Nem akadálytalan fejlődés ez, nem maradandó szellemi vívmányok folyamatos gyarapodá­ sa, s nem is a szellemi alakzatoknak, fogalmaknak, el­ méleteknek, rendszereknek a véletlen történeti szituáci­ ókból magyarázandó átalakulása. Afilozófiai újkor kez­ detét, mondhatni eredeti megalapozását és további fej­ leményeit, az egyetemes filozófia és a hozzá tartozó módszer bizonyos eszménye jelentette. Ám ahelyett, hogy ez az eszmény valóban hatni tudott volna, belső felbomláson ment át. E folyamatból, a filozófiai eszmény megőrzésére és újító megszilárdítására irányuló kísérle­ tekkel szembefordulva, többé-kevésbé gyökeres forra­ dalmi átalakulások fakadtak. Az egyetemes filozófia és az igazi módszer valódi eszményének problémája tulaj­ donképpen így válik minden filozófiai mozgalom leg­ belső hajtóerejévé. Ez azonban azt jelenti, hogy az újkori tudományok, mivelhogy egytől-egyig a filozófia egyes ágazataiként jöttek létre, majd tartósan így is fogták fel őket, végül sajátos, egyre talányosabbnak érzett válság­ ba kerültek. Ez a válság nem teszi kérdésessé a szaktu­ dományosság elméleti és gyakorlati eredményeit, ezzel szemben alapjában rendíti meg annak egész igazságtar­ talmát. Nem az európai emberiség valamely sajátos kultúrformájának, a „tudománynak”, illetve a „filozófiá­ nak” kérdéseiről van itt szó. A fentebb kifejtettek alapján ugyanis az új filozófia önmegalapozása egyszersmind az újkori európai emberiség eredeti megalapozása is, még­ hozzá mint olyan emberiségé, amely a korábbi, a középés ókori emberiséghez képest éppen új filozófiája révén (és csakis általa) kíván gyökeresen megújulni. A filozófia válsága ennek következtében valamennyi újkori tudo­ mánynak a válsága is, hiszen e tudományok mindannyi­ an a filozófiai egyetemesség tagjai; magának az európai emberiségnek kezdetben lappangó, majd egyre nyilván­ 29

valóbb válsága ez, amely kulturális életének egész ér­ telmére, tartalmi voltára, egész „egzisztenciájára” kiter­ jed. A metafizika lehetőségeivel szemben megnyilvánuló szkepszis, az egyetemes filozófiába mint az új ember ki­ bontakozásának vezérlőjébe vetett hit összeomlása ép­ pen az „észbe” vetett hit megrendülését jelenti, abban az értelemben, ahogyan a régiek az episztemét szembeállí­ tották a cZoxával. Végső soron ez az ész ad értelmet minden vélhetően létezőnek, minden dolognak, érték­ nek és célnak: megteremti normatív vonatkozásukat ar­ ra, amit a filozófia kezdetei óta az igazság - az önmagá­ ban vett igazság - s vele összefüggésben a „létező” szó (óvtok; öv) jelent. Ezáltal elvész a hit az „abszolút” ész­ ben, amelyből a világ értelmét meríti, a hit a történelem, az emberiség értelmében, a szabadságban, vagyis az ember azon képességében, hogy egyéni és általános emberi létezésének ésszerű értelmet kölcsönözzön. Ha az ember elveszti ezt a hitet, az nem egyebet je­ lent, mint hogy elveszti a hitet „önmagában”, saját igazi létében, amely nem mindig a sajátja, nem az „én va­ gyok” evidenciájával együtt adott, hanem csakis az igaz­ ságáért folytatott küzdelem, az önmagát-igazzá-tevés formájában adott és lehet adva számára. Az igazi lét mindenütt ideális cél, az episztemé, az „ész” feladata, szemben a doxában kétségbe nem vontán „magától érte­ tődő” módon csupán vélt léttel. Alapjában véve min­ denki tudja, hogy az igazi és valóságos emberi lét kü­ lönbözik ellentététől, miként már a köznapi életben sem idegen tőlünk az igazság mint cél és feladat; igaz, csak töredékesen és viszonylagos formában. A filozófia - első és eredeti megalapozásában az antik filozófia - azonban meghaladta ezt az előzetes formát: megfogalmazta és feladatává tette az egyetemes, a létező egészére vonat­ kozó megismerés mindent átfogó eszméjét. Csakhogy, éppen e feladat teljesítése közben (s ez már a régi rend­ szerek szembenállásában is érezhető) a feladat naiv ma­ gától értetődő volta egyre inkább érthetetlenséggé ala­ kul át. A filozófia története, belülről tekintve, egyre in­ 30

kább a saját létéért folytatott harccá válik, azaz a felada­ tát éppencsak magáévá tevő (az észben naivul hívő) fi­ lozófia harcává az őt tagadó vagy empirista módon leértékelő szkepszissel szemben. Ez utóbbi szakadatla­ nul a ténylegesen megélt életet, a valóságos tapasztalat életét helyezi előtérbe, amelyben az észből és eszméiből semmi sem található. Egyre talányosabbá válik egyrészt maga az ész, másrészt az ész szempontjából tekintett „létező"; avagy egyrészt az ész, amely a létező világnak önmagából értelmet ad, illetve másrészt a világ mely az ész alapján létezik; míg végül szükségképpen az ész és általában a létező legmélyebb összekapcsolódásának tu­ datos formában felbukkanó, átfogó problémája, maga a talányok talánya válik voltaképpeni témává. Érdeklődésünk itt csak az újkori filozófiára terjed ki. De az újkori filozófia nem pusztán töredéke az imént megjelölt, minden másnál átfogóbb történelmi jelenség­ nek: az önmegértéséért küzdő emberiségnek (mert ez a kifejezés mindent magába foglal). Ellenkezőleg, az újkor a filozófia új megalapozását hozta, új egyetemes felada­ tot jelölt ki, egyszersmind újjáélesztette a régi filozófiát is; ennek megfelelően egyszerre jelenti megismétlését és a filozófia értelmének egyetemes átalakulását. Ez az új filozófia hivatásának érzi, hogy új korszakot kezdjen, mert teljesen bizonyos filozófiai eszméjében és igaz módszerében. A gyökeres újrakezdés tudatában bizo­ nyos abban is, hogy túllépett minden eddigi naivitáson, tehát a szkepszis minden formáján is. Ám e gondolko­ dást is észrevétlen naivitások terhelték, ezért az adatott sorsául, hogy új küzdelmek során feltárva saját mivoltát először is a filozófia végérvényes eszméjét, igazi témáját és módszerét kutassa, mindenekelőtt fedezze fel és oldja meg azt, ami a világban valóban érthetetlen. Mi, jelenkori emberek, akiket e fejlődés alakított, az­ zal a veszéllyel találjuk magunkat szemben, hogy elme­ rülünk a szkepszis áradatában és emiatt szem elől té­ vesztjük saját igazságunkat. Szorongatott helyzetünkön tűnődve tekintetünk a múltba, mai embervoltunk törté­ netére vetül. Önmegértést s ezzel belső tartást csak úgy 31

nyerhetünk, ha feltárjuk e történet egységes értelmét, mely eredetileg együtt jött létre az újólag kijelölt fela­ dattal, a filozófia útkeresésének hajtóerejével.

6. Jf Az újkori filozófia története: küzdelem az emberi mivolt értelmének megállapítása körül Ha meggondoljuk a filozófiai eszmék fejlődésének az egész (nemcsak filozófiai kutatással foglalkozó) emberi­ ségre tett hatását, ezt kell mondanunk: Mindenekelőtt az újkori filozófiának Descartes-tól napjainkig tartó, minden ellentmondásossága mellett egységes mozgását belülről megértve válik lehetővé szá­ munkra a jelenkor megértése. Korunk igazi, egyedül jelentős küzdelmei az emberiség két csoportja között folynak: az egyik már összeomlott, a másik azonban még kitart és önnön fönnállásáért, illetve fönnállásának új megszilárdításáért küzd. Az európai ember igazi szel­ lemi harcai: filozófiák közötti harcok - az egyik oldalon a szkeptikus filozófiák (helyesebben nem-filozófiák, amelyek csak a kifejezést őrizték meg maguknak, de a feladatot nem), a másikon a valódi, még eleven filozófi­ ák állnak. Az ő elevenségük viszont abban rejlik, hogy küzdenek igazi, valódi értelmükért, ennélfogva a valódi emberi mivolt értelméért is. A lappangó észt önnön lehetőségeinek megértésére ösztönözni s ezáltal belát­ tatni vele, hogy a metafizika lehetősége igazi lehetőség - ez az egyetlen út, amelyen a metafizika, illetve az egyetemes filozófia (sok fáradozás árán) megvalósítható. Egyedül így válik el, vajon az európai embervoltnak a görög filozófia megszületésével adott belső telosza: a filozófiai észben megalapozott emberiét, amely csak mint ilyen képes létezni (a lappangó észtől a megnyil­ vánuló észig tartó végtelen mozgásban s az igazság és valódiság révén történő emberi normaadás végtelen tö­ rekvésében), pusztán történeti-ténybeli rögeszme-e, egé32

szén másfajta emberiségek és történetiségek közepette véletlen felbukkanó emberiség véletlen vívmánya vagy inkább arról van szó, hogy a görög embervoltban először jutott érvényre az, amit mint entelekbeiát az em­ beriét mint olyan lényegénél fogva magába foglal. Az embervolt egyáltalán: lényegénél fogva nemzedékek által és társadalmilag összekapcsolódó emberiségekben kifejeződő emberiét. Ha az ember eszes lény (.animal rationalé), csak annyiban az, amennyiben egész ember­ volta eszes emberi mivolt - mint ilyen, látensen az észre irányul, vagy nyíltan irányul arra az entelekheiávy mely önmagához érkezett, önmaga számára nyilvánvalóvá vált, és amely az emberi létesülést lényegi szükségszerű­ séggel, tudatosan vezérli. A filozófia és a tudomány en­ nek alapján: az egyetemes, az embetvolttal mint olyan­ nal „veleszületett" ész megnyilvánulásának történelmi mozgása. Valóban ez lenne a helyzet, ha a máig sem lezárult mozgás megfelelő módon tisztán ható entelekheiának bizonyult volna, vagy ha az ész valóban önmaga teljes tudatában, a lényegéhez illő formában nyilvánult volna meg, azaz ha egyetemes, következetesen apodiktikus belátásokat követő, apodiktikus módszerével önmagá­ nak normát szabó filozófia formáját ölti. Csak ezáltal vált volna el, abszolút eszmét hordoz-e magában az európai ember, s nem pusztán empirikus antropológiai típus-e, mint amilyen a „kínai” vagy az „indiai”; csak ezáltal vált volna el, hogy valamennyi idegen emberfajta europaizálásának színjátékában valamilyen abszolút, a világ ér­ telméhez tartozó értelem ad-e hírt magáról, vagy pedig csupán olyasmi, ami az európaizálás történelmi értel­ metlenségéről tanúskodik. Ma már biztosan tudjuk, hogy a 18. század raciona­ lizmusa, az a mód, ahogyan az európai ember megkí­ vánt szilárd helyzetére szert akart tenni: naivitás volt. De vajon ezzel a naiv és ráadásul - ha következetesen végiggondoljuk - képtelen racionalizmussal a raciona­ lizmus igazi értelmét is el kell-e vetnünk? De vajon feltártuk-e ezt a naivitást, ezt a képtelenséget? Feltártuk-e a 33

tőlünk megkövetelt „irracionalizmus" racionalizmusát? Ha ez az irracionalizmus azt akarja, hogy hallgassunk rá, vajon nem mint ésszerűen mérlegelő és indokoló lénye­ ket kell-e meggyőznie bennünket? Irracionalitása végső soron nem szűkkeblű és rossz racionalitás-e, még roszszabb, mint a régi racionalizmusé? Nem a „lusta ésszel” van-e dolgunk, amely kitér a küzdelem elől, amely a végső adottságok s az általuk végérvényesen és valóban racionálisan kijelölt célok s utak tisztázásáért folyik? De ennyi elegendő is. Túlságosan előresiettem, mi­ közben érzékeltetni kívántam: milyen hasonlíthatatlan jelentősége van, ha feltárjuk a legmélyebb indítékait an­ nak, miért került már igen korán az újkori filozófia és tudomány abba a válságba, mely azóta csak tovább mé­ lyült.

7. § A jelen vizsgálódások szándéka De nekünk, mai filozófusoknak, mit jelenthetnek az iménti megfontolások; mit kell jelenteniük a mi szá­ munkra? Vajon mindeközben csupán egy tudományos előadás meghallgatásával vagyunk elfoglalva? S meg­ hallgatása után egyszerűen visszatérhetünk félbeszakí­ tott szakmai munkánkhoz, „filozófiai problémáinkhoz”, tehát saját filozófiánk továbbépítéséhez? Megtehetjük-e ezt komolyságunkat megőrizve, megtehetjük-e úgy, ha közben biztosan tudni véljük: a mi filozófiánknak, csak­ úgy, mint összes mai és múltbeli filozófustársunkénak, csupán tünékeny napi létezés jut osztályrészül a folyto­ nosan keletkező és pusztuló filozófiák sokaságában? Ez a kérdés jól kifejezi helyzetünk nehézségét, mind­ annyiunkét, akik nemcsak műveltségi filozófusok va­ gyunk, hanem a nagyszerű múlt igazi filozófusain ne­ velkedve az igazságnak élünk és csak így létezünk, csak így akarunk is létezni saját igazságunkban élve. De ko­ runk filozófusaiként kínos egzisztenciális ellentmondás­ 34

ba keveredtünk. Nem hagyhatjuk veszendőbe menni a feladatként felfogott filozófiába vetett hitet, a hitet az egyetemes megismerés lehetőségében. Tudjuk, hogy komoly filozófusként erre a feladatra vagyunk elhivatva. De hogyan őrizzük meg azt a hitet, amelynek csak egyetlen közös célunk, a filozófia vonatkozásában van értelme? Már legáltalánosabb formában is beláttuk, hogy az emberi filozofálásnak és eredményeinek az összemberi létezésben a legkevésbé sem pusztán az a jelentősége, mint a magánjellegű vagy más okokból korlátozott kultúrcéloknak. Mi tehát - miként tekinthetnénk is el ettől? - filozofálásunkban az emberiség funkcionáriusai va­ gyunk. Saját, igazi filozófusi létünkként érzett egészen személyes felelősségünk, mely személyek közösségé­ ben valósul meg, egyszersmind felelősséget jelent az emberiség igazi létéért is. Ez a lét csak valamilyen teloszra irányuló lét lehet, s ha egyáltalán megvalósulhat, csak a filozófia által valósulhat meg - általunk, ha ko­ molyan filozófusok vagyunk. Van-e ez alól az egziszten­ ciális „ha” alól kibúvó? Ha nincs, mit tegyünk, hogy hin­ ni tudjunk, mi, akik hiszünk? Mit tegyünk mi, akik ed­ digi filozofálásunkat - amelytől csak filozófiák remélhetők, de filozófia nem - komolyan nem vagyunk képesek folytatni? Első történelmi vizsgálódásunk nemcsak jelenlegi tényleges helyzetünket, nemcsak nehézségének kijóza­ nító tényét tette világossá számunkra, hanem arra is emlékeztetett bennünket, hogy mint filozófusok a múlt örökösei vagyunk: a cél szerint, melyre a „filozófia” szó utal, valamint a fogalmak, a problémák és a módszer szerint. Nyilvánvaló (egyébként mi más segíthetne?), hogy beható történelmi és kritikai visszatekintésre van ahhoz szükség, hogy mindenekelőtt döntéseket hozzunk a radikális önmegértés érdekében: fel kell tennünk a kérdést, mit akart eredetileg s azóta a filozófia, mit akartak a történelmileg egymással érinkező filozófusok és filozófiák. Mindezt azonban azon filozófia kritikai mérlegelésével kell megtennünk, ami célkitűzésében és 35

módszerében arról a végső és eredeti valódiságról tanús­ kodik, ami, ha egyszer szembeötlik, apodiktikusan kény­ szeríti az akaratot. Ám egyelőre még nem világos, miként vihető mindez valóban végbe, végső soron mit is jelent az apodik­ ticitás, amely egzisztenciális létünkről mint filozófusok létéről dönt. A továbbiakban megpróbálom kijelölni azo­ kat az utakat, amelyeken magam is jártam, s amelyek járhatóságát és szilárdságát évtizedeken át tehettem pró­ bára. Mostantól tehát együtt járjuk az utat, önmagunkat módfelett szkeptikus, ám nem eleve mindent elutasító szellemi tartással felvértezve. Megkísérlünk áthatolni a filozófiatörténet külsővé vált „történelmi tényeinek” kér­ gén, annak belső értelmére, rejtett teleológiájára rákér­ dezve, azt megmutatva, kipróbálva. Ezen az úton foko­ zatosan, kezdetben alig észrevehetően, ám egyre sürge­ tőbben jelentkeznek majd olyan teljességgel új szem­ pontok, melyek hasonlóan új dimenziókra mutatnak. Soha fel nem tett kérdések bukkannak elő, kutatási te­ rületek, amelyekre még senki sem lépett, radikálisan még soha meg nem értett és megragadott összefüggé­ sek. Végül arra késztetnek bennünket, hogy a filozófiá­ nak azt az összértelmét, amely valamennyi történelmi alakjában „magától értetődően” érvényes volt, alapjában és lényegileg változtassuk meg. Az új feladattal és annak egyetemesen apodiktikus talajával a valóságban - a tet­ tek által - bizonyosodik be egy új filozófia gyakorlati lehetősége. Ám az is kiderül, hogy már a múlt vala­ mennyi filozófiája - igaz, öntudatlanul - bensőleg a filo­ zófiának erre az új értelmére törekedett. Ebből a szem­ pontból különösen az újkori pszichológia tragikus ku­ darca válik világossá és érthetővé; érthetővé válik el­ lentmondásos történelmi létezése: azzal az igénnyel kellett fellépnie (a történetileg vele összekapcsolódott jelentés szerint), hogy filozófiai alaptudománnyá válik, noha ebből nyilvánvalóan értelmetlen következtetések (az úgynevezett „pszichologizmus” következtetései) fa­ kadtak.

36

Nem kioktatni, utat mutatni szeretnék; csak azt aka­ rom megmutatni s leírni, amit látok. Nem támasztok más igényt, minthogy legjobb tudásom és lelkiismeretem sze­ rint úgy beszélhessek (elsősorban magamnak, s ennek megfelelően másoknak is), mint olyan ember, aki a filo­ zófusi létezés sorsát annak egész komolyságában élte át.

37

II. A FIZIKAI OBJEKTIVIZMUS ÉS A TRANSZCENDENTÁLIS SZUBJEKTIVIZMUS ÚJKORI ELLENTÉTE ÉS AZ ELLENTÉT EREDETÉNEK TISZTÁZÁSA

8. § A tudomány egyetemessége új eszméjének eredete: a matematika átalakulása Először az egyetemes filozófia eszméjének, feladatának lényegi átalakulását kell megértenünk, amely az újkor elején az antik eszme átvételével ment végbe. Descartes óta ez az új eszme uralkodik valamennyi filozófiai ese­ mény kibontakozásában, ez minden feszültség belső in­ dítéka. Először az ókortól örökölt kiemelkedő tudomány­ ágak, az euklidészi geometria és általában a görög ma­ tematika, később a görög természettudomány átalakulá­ sa történik meg. A mi szemünkben ezek fejlett tudomá­ nyaink részei, kezdetei. Eközben azonban nem téveszt­ hetjük szem elől, mennyire megváltozott a matematika értelme: a matematikára először is (mint geometriára és mint formális-elvont szám- és mennyiségtanra) egyete­ mes feladatok hárultak, méghozzá olyanok, amelyeknek stílusa alapvetően új, a régiektől idegen volt. Igaz, a platóni eszmetantól vezérelve, már ez utóbbi tudomá­ nyok is idealizálták az empirikus számokat, mennyisé­ geket, az empirikus térbeli alakzatokat, pontokat, vona­ lakat, síkokat, fizikai testeket, s ezzel együtt ideális-geo­ metriai tételekkel alakították át a geometria tételeit és bizonyítékait. Mi több, az euklidészi geometriával olyan rendszeres és egységesen deduktív elmélet rendkívül hatásos eszméje született meg, mely átfogó és magas, eszményi célra irányult, s amely „axiomatikus” alapfo­ galmakon nyugszik és apodiktikus következtetések se­

39

gítségével halad előre - mint tisztán racionális egész, amely mint feltétlenül belátható igazság csupa feltétlen, közvetlenül és közvetve belátható igazságból tevődik össze. Ám az euklidészi geometria és általában a régi matematika csak véges feladatokat, véges és zárt apriorit ismer. Ide tartozik az arisztotelészi szillogizmus-tan is, mint mindennél magasabb rendű a priori. Eddig jutott el az ókor; addig azonban már sohasem, hogy megragadja ama végtelen feladat lehetőségét, amely a mi számunkra magától értetődően kapcsolódik a geometriai tér és a geometria mint hozzá tartozó tudomány fogalmához. Számunkra az ideális térhez egyetemes és rendszerezet­ ten egységes apriori, végtelen és végtelensége ellenére is zárt, egységes rendszerbe foglalt elmélet tartozik, amely axiomatikus fogalmakból és tételekből felemel­ kedve lehetővé teszi bármely elgondolható és térben ki­ rajzolható alakzat deduktíve egyértelmű megkonstruálá­ sát. Az, hogy eszmeileg mi „létezik” a geometriai térben, valamennyi meghatározottságában egyértelműen előre eldöntött. Apodiktikus gondolkodásunk, fogalmaival, té­ teleivel, következtetéseivel és bizonyítékaival fokozato­ san, a végtelenségig előrehaladva csak azt „fedezi fel", ami már eleve ott van, ami már magánvalóan igazán lé­ tezik. A hallatlan újdonság ebben a végtelen ésszerű létmindenség és az ezt rendszerezetten uralma alatt tartó ra­ cionális tudomány eszméje. A végtelen világot, itt az idealitások világát úgy fogják fel, mint amelynek tárgyai nem egyenként, tökéletlenül és úgyszólván véletlenül hozzáférhetők megismerésünk számára: az ésszerű, rendszerezetten egységes módszer - végtelenül előreha­ ladva - végül mindegyik tárgyat annak teljes magánvaló­ ságában ragad meg. De ez nem csak az ideális tér esetében történik így. Még idegenebb volt a régiektől egy másik hasonló, ám (mivel formalizáló elvonatkoztatás útján született) még általánosabb eszme: a formális matematikáé. Csak az újkor elején kezdik voltaképpen meghódítani és feltárni a matematika végtelen távlatait. Megjelennek az algebra,

40

a folytonosság matematikája, az elemző geometria kez­ detei. Az új ember, a rá jellemző merészséggel és erede­ tiséggel mindebből igen hamar elővételezi az új érte­ lemben mindent ésszerűen átfogó tudomány nagy esz­ méjét, illetve azt a gondolatot, hogy az egyáltalán létező végtelen mindensége mindenre kiterjedő racionális egy­ ség, amelyet ennek megfelelően egyetemes tudomány­ nak kell, méghozzá maradéktalanul, uralnia. Még mi­ előtt ez az eszme megérlelődött volna, mint tisztázatlan vagy félig homályos sejtés már a további fejlődés meg­ határozó mozzanatává vált. Mindenesetre az új matema­ tikával nem maradt ennyiben a dolog. Racionalizmusa hamarosan átterjed a természettudományra is, és létre­ hozza a matematikai természettudomány teljesen új eszméjét - a Galilei-féle természettudományét, ahogyan joggal és régóta nevezik. Mihelyt ez az eszme megindul a sikeres megvalósulás útján, átalakul a filozófiának (mint a világmindenség, a létezők összessége tudomá­ nyának) az eszméje is.

9. § Galilei matematizálja a természetet' A platonizmus szerint a reális többé-kevésbé tökéletes metbexisz által részesül az ideálisban. Ez a felfogás te­ remtette meg annak lehetőségét, hogy az ókori geomet­ riát kezdetleges módon a valóságra alkalmazzák. A ter­ mészet Galilei-féle matematizálásában mármost, az új matematika irányítása alatt maga a természet válik ideá­ lissá, modern kifejezéssel élve: matematikai halmazzá. Mi az értelme a természet e matematizálásának? Ho­ gyan rekonstruálhatjuk ez ide vezető gondolatmenetet? A világ tudomány előtti módon, a köznapi érzéki ta­ pasztalatban szubjektív-viszonylagosan adott. Mindegyi­ künknek megvannak a saját jelenségei, s mindenki szá< Lásd az I. mellékletet.>

41

mára ezek a valóban létező dolgok. A létérvényességek számunkra adott ezen különbségeiről az egymással való érintkezés során igen hamar tudomást vettünk. Ettől azonban még nem gondoljuk, hogy sok világ létezik. Szükségképpen egyetlen világban hiszünk, amelyben ugyanazok a dolgok léteznek, csupán eltérő módon je­ lennek meg. Vajon csupán az önmagukban objektív módon létező dolgok üres, szükségszerű eszméje van meg bennünk? Nincs-e maguknak a jelenségeknek olyan tartalma, amelyet az igazi természetnek kell tulaj­ donítanunk? Végül is ide tartozik mindaz (a Galilei gon­ dolkodását meghatározó „magától értetődő" alapgon­ dolatot ismertetem itt, bár nem foglalok állást vele kap­ csolatban), amit mint evidensen abszolút és általánosan érvényes tényezőt a tiszta geometria és egyáltalán a tiszta téridőbeli formák matematikája tanít a benne ideá­ lisan megkonstruálható tiszta alakzatokról. Gondos kifejtést igényel, mi rejlik abban, amit Galilei „magától értetődőnek” tartott, s milyen további magától értetődő mozzanatok járultak ehhez, amelyek arra indí­ tották, hogy megteremtse az új értelemben vett matema­ tikai természetmegismerés eszméjét. Vegyük figyelem­ be, hogy ő, a természetfilozófus és a fizika „úttörője", még nem volt a szó mai, teljes értelmében vett fizikus. Gondolkodása a mai matematikusokétól és matematikai fizikusokétól eltérően még nem a szemlélettől távoli szimbólumok világában mozgott; ezért nem szabad fel­ tételeznünk, hogy számára is „magától értetődő” volt az, ami (éppen általa vagy a későbbi történelmi fejlődés kö­ vetkeztében) számunkra magától értetődő.

42

a) „ Tiszta geometria

Nézzük először a „tiszta geometriát”, általában a téridő­ beli alakzatok tiszta matematikáját, amellyel mint régi, ám elevenen továbbfejlődő hagyománnyal találkozott Galilei - tehát általánosságban úgy, ahogyan még a mi számunkra is létezik: a „tiszta idealitások” tudománya­ ként, amelyet folytonosan az érzéki tapasztalat világára alkalmaznak. Az a priori elmélet és az empíria közötti érintkezés annyira mindennapos, hogy általában hajla­ mosak vagyunk arra, hogy ne tegyünk különbséget a geometria, illetve a tapasztalati valóság tere és térbeli alakzatai között, mintha a kettő ugyanaz volna. Ám ha a geometriát úgy akarjuk értelmezni, mint az egzakt fizika értelmi alapzatát, ebben a kérdésben (és általában is) igen pontosan kell eljárnunk. Galilei gondolati fejlődését feltárva ezért nemcsak tudatos indítékait kell rekonstru­ álnunk. Tanulságos azt is megvilágítani, amit Galilei matematikáról alkotott képe burkoltan tartalmazott; ez a tartalom ugyan a tudós érdeklődésének irányultsága mi­ att rejtve maradt; ám megértése rejtett előfeltevéseinek természetesen fizikájában is jelentkeznie kellett. Szemléleti környezetünkben, absztraháló tekintetün­ ket a pusztán téridőbeli alakzatokra irányítva „fizikai testeket” tapasztalunk - nem geometriai-ideális testeket, hanem éppen azokat a fizikai testeket, amelyeket való­ ban tapasztaljuk, s amelyek tartalma valóban tapasztalati tartalom. Bármennyire önkényesen gondoljuk is el őket képzeletünkben, az így nyert szabad, bizonyos értelem­ ben „ideális” lehetőségek legkevésbé sem az ideális­ geometriai lehetőségek, nem az ideális térbe berajzo­ landó geometriailag „tiszta" alakok: „tiszta” fizikai testek, „tiszta” egyenesek, „tiszta” síkok, egyéb „tiszta” alakza­ tok és a „tiszta” alakzatokban történő mozgások és tor­ zulások. A geometriai tér tehát nem képzeletbeli tér, és egyáltalán: nem bármely elképzelhető (elgondolható)

43

világ tere. A képzelet érzéki alakokat ismét csak érzéki alakokká alakíthat át. S az ilyen alakok, akár a valóság­ ban, akár a képzeletben, csak fokozatokban gondolha­ tok el: mint többé vagy kevésbé egyenes, sima, kör ala­ kú stb. A szemléleti világ dolgai általában is és minden tulaj­ donságukban eltérnek a pusztán típusostól: önazonos­ ságuk, ugyanazon voltuk és időbeli egyformaságuk pusztán megközelítő jellegű, ahogyan más dolgokkal va­ ló egyformaságuk is az. Vonatkozik ez minden változá­ sukra és e változások lehetséges egyformaságára s en­ nek változására is. Ugyanez érvényes az empirikusan szemlélhető fizikai testek és azok viszonyainak elvontan megragadott alakjaira. A fenti fokozatosság úgy fejező­ dik ki, mint nagyobb vagy kisebb tökéletesség. Gyakor­ latilag persze, mint mindenütt, itt is beszélhetünk teljes tökélyről, a „tökélyt" abban az értelemben véve, mely­ ben a sajátos gyakorlati érdeklődés teljesen kielégül. Az érdeklődés megváltozása következtében azonban az, ami az egyik ember számára teljesen kielégítő, a másik számára már nem az, miközben persze a tökéletesítés normális technikai képességének (például annak a ké­ pességnek, hogy az egyenest még egyenesebbé, a síkot még simábbá tegyük) gyakorlati képességünk határt szab. Az emberiség fejlődésével azonban a technika is előrehalad, ahogyan a technikailag kifinomultabb iránti érdeklődés is - a tökéletesség eszménye így újra meg új­ ra eltolódik. Emiatt mindig az elgondolható, egyre to­ vább fokozandó tökéletesedés nyitott távlata előtt talál­ juk magunkat. Anélkül, hogy itt mélyebben elmerülnénk a lényegi összefüggésekben (amire rendszeres formában eddig még soha nem került sor és egyáltalán nem lenne könynyű megtenni), máris megértjük: miközben a tökélete­ sítés útján haladunk és az „újra meg újra” jegyében el­ gondolható tökéletesítések távlataiban szabadon hato­ lunk előre, mindenütt határalakok rajzolódnak ki előt­ tünk, amelyek felé mint változatlan és soha el nem érhe­ tő pólusok felé a tökéletesítés mindenkori folyamata

44

tart. Azért vagyunk „geométerek”, mert ezek az ideális alakok érdekelnek bennünket, s következetesen azzal foglalkozunk, hogy meghatározzuk őket, és a már meg­ határozottakból újakat konstruáljunk. S ugyanígy egy másik, az idő dimenzióját is magába foglaló szférára te­ kintettel, annak érdekében vagyunk a „tiszta” alakok matematikusai, amelyek ideális formája a már szintén idealizált téridő forma. A valóságos gyakorlat helyett (akár cselekvő, akár az empirikus lehetőségeket meg­ gondoló formájában, amikor tehát valódi és valóban le­ hetséges empirikus fizikai testekről van szó) most a „tiszta gondolkodás” ideális gyakorlatával találkozunk, amely kizárólag a tiszta határalakok birodalmában mű­ ködik. Ezek a határalakok a történetileg rég kialakult, interszubjektív közösségben gyakorlandó idealizációs és konstruktív módszerek révén habituálisan rendelkezésre álló eredménnyé váltak, amelynek segítségével mindig valami új dolgozható ki: a munkaterület tehát az ideális tárgyiságok végtelen, s mégis önmagába zárt világa. Mint az emberi munkateljesítmény nyomán született kultúrjavak általában, ezek is objektív módon megismerhe­ tők és rendelkezésre állók, bár értelemalakulásukat nem kell mindig újból kifejteni; érzékileg megtestesítve, pél­ dául beszédben vagy írásban, egyszerűen apperceptív módon észlelhetők és operatívan kezelhetők. Hasonlóan működnek az érzéki „modellek”: különösképpen ide tartoznak a munka során állandóan papírra vetett rajzok, az olvasási tanuláshoz a tankönyvben kinyomtatott raj­ zok és hasonlók. Arra emlékeztet ez, ahogyan egyéb­ ként a kulturális objektumok (harapófogó, fúró stb.) sa­ játos kultúrtulajdonságait értelmezzük, egyszerűen „lát­ juk”, miközben soha nem idézzük föl újra a magunk szá­ mára, mi adja voltaképpen e tulajdonságok valódi értel­ mét. Ilyen, régóta értett vívmányok alakjában jutnak sze­ rephez a matematikusok módszeres gyakorlata során a fizikai testekben úgyszólván leülepedett jelentések. így teszik lehetővé az ideális tárgyiságok geometriai világá­ ban folytatott szellemi ténykedést. (A geometria szá-

45

inunkra itt mindenütt a téridőbeliség matematikájának egészét jelenti.) Ám ebben a matematikai gyakorlatban elérjük azt, ami az empirikus gyakorlatban nem adatik meg szá­ munkra: az „egzaktságot”. Az ideális alakok esetében ugyanis lehetőség nyílik arra, hogy ezen alakokat ab­ szolút önazonosságukban határozzuk meg, mint ab­ szolút módon önmagukkal azonos és módszertanilag egyértelműen meghatározható minőségek szubsztrátumát ismerjük meg őket. De nemcsak egyenként tehetjük ezt, nemcsak olyan, mindenütt egyforma módszer alap­ ján, amelyet a tetszés szerint kiragadott, érzékileg szem­ lélhető alakokra alkalmazunk, és amely mindenütt elvé­ gezhetné az idealizálást és eredeti formában megteremt­ hetné a nekik megfelelő, objektív módon és egyértelmű­ en meghatározott tiszta idealitásokat. Ebből a szempont­ ból egyes képződmények kitüntetett szerepet játszanak, mint például az egyenes szakaszok, háromszögek, kö­ rök. Arra is lehetőség nyílik azonban (s ebben állt a geo­ metria felfedezése), hogy az imént általános hozzáférhe­ tőségük miatt kitüntetettnek nevezett elemi alakok és az általában velük elvégzendő műveletek segítségével ne csak mindig más alakokat konstruáljunk, amelyek az őket létrehozó módszer révén interszubjektív módon egyértelműen meghatározottak. Végső soron ugyanis annak a lehetősége nyílt meg, hogy minden egyáltalán elgondolható ideális alakot egy a priori, mindent átfogó rendszeres módszer segítségével konstruktíve egyértel­ műen hozzunk létre. Az a geometriai módszer, hogy egyes ideális alako­ kat, majd végül valamennyit alapalakokból mint a meg­ határozás elemi eszközeiből kiindulva határozzunk meg operatív módon, visszautal a felmérő és egyáltalán a mérő meghatározásnak már a tudomány előtti-szemléle­ ti világban is (először igen kezdetlegesen, majd mester­ ségesen) gyakorolt módszerére. A mérő módszer céljá­ nak eredetét e világ lényegi formája alapján világíthatjuk meg. A benne egyrészt érzékileg tapasztalható és érzékileg-szemléletesen elgondolható alakok, másrészt az

46

általánosság bármely fokán elgondolható típusok folya­ matosan átalakulnak egymásba. Ebben a folyamatos, az érzékit és az általánost összekapcsoló átalakulásban töl­ tik ki az (érzékileg szemlélhető) téridőbeliséget mint for­ májukat. Vegyünk bármely alakot ebből a nyitott végte­ lenségből: még ha a valóságban mint tény van is szemléletileg adva, nincs „objektivitása ”, azaz interszubjektív módon nem határozható meg így, meghatározottságai nem közölhetők bárkivel (aki egyszersmind nem látja is őket ténylegesen). Nyilvánvalóan a közölhetőség bizto­ sítására szolgál a mérés mestersége. Több mindenről van itt szó, a tulajdonképpeni mérés csak a végállomás: egy­ részt arról, hogy folyók, hegyek, épületek stb. fizikai testi alakjának, amelyre rendszerint nincsen szilárdan meghatározott fogalom és név, ilyen fogalmat kölcsö­ nözzünk. Először „formájukat” nevezzük el (a képi ha­ sonlóságon belül maradva), majd nagyságukat és nagy­ ságviszonyaikat, végül helyzetüket határozzuk meg, megmérve azt a távolságot, illetve szöget, amely ismert s változatlannak feltételezett helyektől és irányoktól elvá­ lasztja őket. A mérés mestersége a gyakorlatban fedezi fel annak lehetőségét, hogy bizonyos, gyakorlatilag min­ denütt rendelkezésre álló empirikus-merev fizikai teste­ ken konkrétan rögzített empirikus alapalakokat mint mértékeket válasszunk ki, és a köztük és más testalakok között fennálló (illetve felfedezendő) viszonyok segítsé­ gével az utóbbiakat interszubjektív módon és gyakorla­ tilag egyértelműen határozzuk meg - először szűkebb területeken (például a földmérésben), de aztán új szfé­ rákban is. Érthető ezért, hogy amikor feltámadt a „filo­ zófiai”, a világ „igazi”, objektív létét meghatározó megis­ merésre való törekvés, a gyakorlati érdeklődést tisztán el­ méleti érdeklődéssé alakítva idealizálták az empirikus mérést és annak empirikus-gyakorlati tárgyiasító funkció­ ját, amely ennek nyomán a tisztán geometriai gondolati eljárás részévé vált. A mérés tehát előkészíti a végül egyetemessé vált geometriát és annak tiszta határ­ alakokból álló „világát”.

47

b) A Galilei-féle fizika alapgondolata: a természet mint matematikai univerzum

Galilei számára ennek megfelelően már a hagyomány­ ban adva volt a viszonylag fejlett geometria, amelyet nemcsak földi, hanem csillagászati jelenségekre is szé­ leskörűen alkalmaztak, s amely vezérfonalul szolgálha­ tott az empirikust a matematikai határeszmékre vonat­ koztató gondolkodása számára. Hagyományt jelentett számára természetesen a mérés mestersége is, amelyet már a geometria is befolyásolt, s amely a mérés pontos­ ságának, és ezáltal az alakok objektív meghatározásának folytonos tökéletesítésére törekedett. Ha eredetileg a technikai gyakorlat empirikus és rendkívül korlátozott feladatmeghatározása motiválta a tiszta geometria célki­ tűzését, úgy később és még sokáig a geometria „alkal­ mazott” formájában a technika eszközévé vált, irányította a technikát abban, hogy megfogalmazza és megoldja feladatát: rendszeres formában dolgozza ki az alakok objektív meghatározásának mérési módszerét, állandóan közelítve a geometriai ideálokhoz, a határalakokhoz. Ezzel szembesült tehát Galilei - mindemellett persze (s ez érthető is) egyáltalán nem érezte szükségét annak, hogy utána nézzen: hogyan fejlődött ki eredetileg az idealizálás (nevezetesen a geometria előtti érzéki világ és annak gyakorlati mesterségei alapján); de azt sem tartotta fontosnak, hogy elmélyedjen az apodiktikus matematikai evidencia eredetének kérdésében. A geométer beállítódásából hiányzik az erre való igény: végté­ re is tanulmányozta a geometriát, „érti” a geometriai fo­ galmakat és tételeket, ismeri a műveleti módszereket, azokat a módokat, ahogyan pontosan meghatározott képződményekkel bánni kell, ahogyan emellett a papír­ ra vetett alakok (a „modellek”) rendeltetésszerűen hasz­ nálhatók. Galilei szemében egészen idegen lett volna az a gondolat, hogy a geometria mint a létező egyetemes megismerése (vagyis a filozófia) egyik ága számára va­ laha is lényegessé, alapvetően fontossá válhat a geomet­

48

riai evidencia problémájának eredete, mikéntjének fel­ vetése. Miért kellett sürgősen nézőpontot változtatni, miért kellett a megismerés „eredetének” a fő problémá­ vá válnia - Galilei munkájának történeti vizsgálata során most ez válik számunkra a legérdekesebb kérdéssé. Látjuk, hogy a geometria, abban a naiv a priori evi­ denciájában, amely minden szokványos geometriai tény­ kedést mozgásban tart, mennyire meghatározta Galilei gondolkodását, s egy olyan fizika eszméje felé fordította azt, amely immár az ő életművében születik meg elő­ ször. Abból a gyakorlatban érthető módból kiindulva, ahogyan a geometria kezdettől fogva elősegítette az ér­ zéki világ régóta áthagyományozott szférájának egyértel­ mű meghatározását, Galilei tehát így gondolkodott: ahol ilyen módszer létrejött, ott ezzel meghaladtuk a szubjek­ tív felfogások viszonylagosságát is, amely az empirikus­ szemléleti világ lényege. Ezen a módon ugyanis egyön­ tetű, nem-viszonylagos igazságot nyerünk, amelyről mindenki meggyőződhet, aki képes megérteni és gyako­ rolni ezt a módszert. Itt tehát magát a valóban létezőt ismerjük meg - igaz, csak olyan formában, hogy az em­ pirikusan adottból kiindulva egyre jobban közelítünk az ideális geometriai alakhoz mint irányt adó szélső pólus­ hoz. Ám ez az egész tiszta matematika a fizikai testekkel és a testek világával csak merőben elvontan foglalko­ zott: csak a téridőbeliségben lévő elvont alakokkal, s rá­ adásul ezekkel is csak mint tisztán „ideális” határalakok­ kal. Konkrétan azonban, az empirikus érzéki szemlélet­ ben a valóságos és lehetséges empirikus alakok először csak mint valamilyen „anyag", valamilyen érzéki tarta­ lom „formái” adottak számunkra; tehát abban, ami az úgynevezett „specifikus” érzéki minőségekben? a színLocke kora óta a pszichológiai hagyomány rossz öröksége, hogy a köznapi szemléleti világban valóban tapasztalt fizikai testek érzéki minőségei - színek, tapintási minőségek, szagok, melegség, súly stb., amelyeket magukon a fizikai testeken észlelünk éppen mint azok tu­ lajdonságait - burkoltan kiegészülnek az „érzéki adatokkal", „érzé­ kelési adatokkal ", amelyek egytől egyig szintén érzéki minőségek és amelyeket, legalábbis általában, egyáltalán nem különböztetik meg

49

ben, hangban, szagban és hasonlókban ezek fokozatai­ ként jelentkezik. Az érzéki-szemléleti fizikai testek konkrétságához, a valódi és lehetséges tapasztalatban való létükhöz az is hozzá tartozik, hogy mint fizikai testek önnön lényegi változékonyságukhoz kapcsolódnak. A téridőbeli hely­ zet, a forma és a tartalom szerinti változásaik nem vélet­ lenszerűek és tetszés szerintiek - érzékileg típusos mó­ don empirikusan függnek egymástól. A fizikai testi tör­ ténések ilyen kölcsönös vonatkozásai ugyancsak a köz­ napi tapasztaló szemlélet mozzanatai-, olyasminek ta­ pasztaljuk őket, ami az egymás után és egyszerre együtt létező testeknek összetartozást kölcsönöz, illetve ami összeköti létüket ígylétükkel. Az összekötő tagok révén ezek a reális-oksági kapcsolatok a tapasztalatban sok­ szor, de nem mindig határozottan jelentkeznek. Ahol nem így történik s valami feltűnően új következik be, ott mégis azonnal azt kérdezzük: miért? S a téridőbeli kö­ rülményekben keressük a választ. A szemléleti világ dol­ gainak (mindig úgy véve őket, ahogyan adva vannak számunkra és valóságnak számítanak a köznapi életben) úgyszólván „szokása”, hogy típusosán hasonló körülmé­ nyek között hasonlóan viselkedjenek. Ha a szemléleti világot a maga egészében, az áramló mindenkoriságban vesszük, mely számunkra minden további nélkül jelen van, úgy azt látjuk, hogy e világnak mint egésznek szin­ tén megvan a maga „szokása", nevezetesen az, hogy to­ vábbra is úgy áll fönn, mint megszoktuk eddig. Empiriamazoktól. Ahol különbséget éreznek, ott (ahelyett hogy annak sajá­ tosságát alaposan leírnák, ami rendkívül fontos lenne) az az alapvetően téves nézet játszik szerepet - erről még beszélünk hogy az „érzékelési adatok" a közvetlen adottságok. Egyúttal azt, ami nekik magukban a fizikai testekben megfelel, a matematikai-fizikaival szok­ ták azonosítani, amelynek érzéki forrásait éppen most vizsgáljuk. Itt és mindenütt, a valódi tapasztalathoz híven, a valóban ezen tulajdon­ ságokban észlelt fizikai testek minőségeiről, tulajdonságairól beszé­ lünk. S ha ezen utóbbiakat az alakok tartalmaként fogjuk fel, akkor ezeket az alakokat is a fizikai testek „minőségének", mi több, érzéki­ eknek tekintjük, csakhogy ezek mint aiaOrrcá xotvá nem vonatkoz­ nak az egyedül hozzájuk tartozó érzékszervekre, ahogyan ez az ai