KIS ÉS NAGY EMBEREK PIZSAMÁBAN: IGAZ TÖRTÉNETEK NÉPRAJZOSOKRÓL (és egyebek)

Table of contents :
I. GYÖRFFY ISTVÁNRÓL 5 (GYÖRFFY ISTVÁN ÉS A FÜRDŐZÉS 5 / VENDÉGSÉGBEN LUBY MARGITNÁL 7)
II. GUNDA BÉLÁRÓL 8 (LEKVÁROS KENYÉR 8 / TOKAJI KITÉRŐ 10 / VENDÉGEK JÖTTEK! 13 / GUNDA BÉLA PROFESSZOR ÚR KÖZELRŐL 16)
III. UJVÁRY ZOLTÁNRÓL 19 (ZOLI BÁCSI 19 / BIS KLEINE FINGER! 23 / ÍGY MULAT EGY MAGYAR NEMES 24)
IV. BELLON TIBORRÓL 25 (GYŰJTŐÚTON BELLON TIBIVEL 25)
V. A SCHENGENI HATÁR ELŐTTI IDŐKRŐL 30
VI. BALASSA IVÁN SZOLNOKON 34
VII. KRESZ MÁRIÁRÓL 35 (KRESZ MÁRIA LÁTOGAT 35 / PANNIKA ÉS BALÁZS 37)
VIII. PÓCS ÉVÁRÓL 39
IX. MADAR ILONKÁRÓL 40 (A NÉPRAJZ MISS MARPLE-JA 40 / TAXI VAGY RENDŐRAUTÓ? 45)
X. GYŰJTÉS A GARAM-MENTÉN 47 (GARAM-MENTI GYŰJTÉS 47 / DICSÉRTESSÉK…! SZENT ISTEN…!? 48 / KGST-SZABVÁNY 49 / A DÉMON ÁTKA 51)
XI. A SZOLNOK MEGYEI MÚZEUMOKBAN 52 (MI JÁSZKUNOK! 52 / KÉT DIVATDIKTÁTOR: KAPOSVÁRI GYULA ÉS SZABÓ DZSONI 53)
XII. SZOLNOKY LAJOSRÓL 56 (SZOLNOKY LAJOS NAGY-NAGY VÉTKE 56 / GYÜMÖLCSOLTÓ SZOLNOKY LAJOS 58)
XIII. GYŰJTŐUTAKON 61 (SZÍVDOBOGÁST KAP, MINT VIGA GYULA A COCA-COLÁTÓL 61 / KISKUN ETNIKUS SPECIFIKUM 62 / ÚGY JÁRT, MINT BARNA GÁBOR A TISZTI KLUBBAN! 63 / BINYEKÁRESZ AVATÁSOK A TÁBOROKBAN [SZTRINKÓ PISTA / NOVÁK LACI / RÁDULY EMIL / UJVÁRY ZOLTÁN / DARKÓ JENŐ] 66 / ELSŐ NÉPRAJZI GYŰJTÉSEM 71 / ELSŐ TIVADARI GYŰJTÉSEM 74 / DOBOZ ANYUKÁMNAK 76 / VENDÉGSÉGBEN A TIVADARI CIGÁNYTELEPEN 79 / GYANÚS LESZEK SZÜLŐFÖLDEMEN 81 / AZ FÖRTELMES RÉSZÖGÖSKÖDÉSRŐL 83 / FAZEKAS MISKA 75 ÉVES 90 / AKI SZEGÉNY, AZ A LEGGAZDAGABB 93)
XIV. EGY VISSZAVÁGÓ NÉLKÜLI FOCIMECCS HISTÓRIÁJA 96
XV. ESTI BESZÉLGETÉS A KÁSTUBAN 101
XVI. VERÁG NÁNÓ ESETE KESÁJ BÁCSIVAL AVAGY A SZÉTFŐZÖTT MAMUSZ IGAZ HISTÓRIÁJA (OKNYOMOZÓ RIPORT) 108

Citation preview

SZABÓ LÁSZLÓ

KIS ÉS NAGY EMBEREK PIZSAMÁBAN IGAZ TÖRTÉNETEK NÉPRAJZOSOKRÓL (és egyebek)

2. BŐVÍTETT MAGÁNKIADÁS SZOLNOK, 2010 SZILVESZTERÉN 1

KÖSZÖNETTEL TARTOZOM E KIS KÖTET MEGÍRÁSÁÉRT, MEGJELENTETÉSÉÉRT HÁLA JÓZSEFNEK GULYÁS ÉVÁNAK VINCZE RITÁNAK ÉS HOGY MEGÍRHATTAM, MÉG ÉLŐ ÉS MÁR ELHUNYT TANÍTÓIMNAK ÉS BARÁTAIMNAK! A 2. BŐVÍTETT KIADÁSÉRT UJVÁRY ZOLTÁNNAK TARTOZOM HÁLÁVAL!

2

ELÖLJÁRÓBAN EZ A KIS KÖTET LÉTREJÖTTÉT EGY FELKÉRÉSNEK KÖSZÖNHETI. HÁLA JÓZSEF BARÁTUNK MÚLT ÉV ELEJÉN EGY KÖRLEVELET KÜLDÖTT SZÉT A MAGYAR NÉPRAJZOSOKHOZ, HOGY SZERETNE EGY OLYAN GYŰJTEMÉNYT ÖSSZEÁLLÍTANI, AMELYBEN HAZÁNK NÉPRAJZOSAI KÖZÖTT ELŐDEIKRŐL ÉS KORTÁRSAIKRÓL ZÁRT KÖRÖKBEN KERINGŐ ANEKDÓTÁIKAT KÖZREADNÁ. HOL GYŰJTHETNÉNEK A NÉPRAJZ MŰVELŐEI LEGINKÁBB HITELES ANYAGOT, MINT SAJÁT KÖRÜKBŐL, S MAGUKRÓL? NAGY ÖRÖMMEL NYITOTTAM SZÁMÍTÓGÉPEMEN EGY ZUGOT, S HA KEDVEM VOLT, EGY-EGY KIS TÖRTÉNETET FORMÁBA ÖNTÖTTEM. EGY RÉSZÜKET IDŐSEBB KOLLEGÁIMTÓL HALLOTTAM, MÁS RÉSZÜKET MAGAM IS MEGÉLTEM. RÉSZESE VOLTAM A TÖRTÉNETNEK, NÉMELYIKNEK FŐHŐSE VAGY SZENVEDŐ ALANYA. A MEGADOTT HATÁRIDŐ RÉGEN LEJÁRT, NEM TUDOM, LESZ-E KÖTET EBBŐL AZ ANYAGBÓL, MÁSOK MENNYIT KÜLDTEK BE? MINDENESETRE BIZAKODOM, MERT JÓ TOLLÚ ÉS SZELLEMESEN ÍRÓ KOLLEGÁKBAN NINCS HIÁNY, IGAZ, KÉNYELMESEK IS JÓCSKÁN AKADNAK, S ÉPPEN A LEGNAGYOBBAKRÓL EGY KISDED KÖTET MAGÁTÓL ÖSSZEÁLLT ABBÓL IS, AMIT ELKÜLDTEM JÓSKA BARÁTUNKNAK. ÚGY VÉLEM, HOGY NEM HASZONTALAN, HA EZEKET NÉHÁNY PÉLDÁNYBAN BARÁTAIM SZÁMÁRA ADDIG IS SOKSZOROSÍTOM, AMÍG A TELJES GYŰJTEMÉNY NAPVILÁGOT NEM LÁT. A SZEREPLŐK TÖBBNYIRE DEBRECENIEK, S EZÉRT A 60. ÉVFORDULÓN EZZEL ÜNNEPELEK. 3

4

I. GYÖRFFY ISTVÁNRÓL GYÖRFFY ISTVÁN ÉS A FÜRDŐZÉS GYÖRFFY LAJOS túrkevei múzeumigazgató, GYÖRFFY ISTVÁN unokaöccse igen nagy tudású, több nyelven beszélő tudós tanár és várospolitikus volt. Neki köszönhető, hogy hazatért Túrkevére a világjáró FINTA testvérek szobor hagyatéka; a DANKÓ IMRE alapította Termelőszövetkezeti Múzeumot Finta Múzeummá tette; válogatott néprajzi anyagot, nagyszámú, a városra vonatkozó dokumentumot gyűjtött össze; kutatta a Nagykunság múltját, népéletét, népművészetét és számos történeti tanulmányt publikált (pl. az 1863-as nagy ínségről, a túrkevei múzeum butella gyűjteményéről, a nagykunsági kovácsoltvas házoromdíszekről); közreadta a szolnoki szandzsák 1571-es török defterét. Mindezt hivatala, a városi főjegyzőség, majd gimnáziumi tanárság mellett, úgymond félállásban. Szigorú, rendszerető, szavatartó, ezt másoktól is megkövetelő ember volt. Igazi atyai jó barátja lett annak, akit megszeretett és becsült. Egy alkalommal GYÖRFFY ISTVÁNról beszélgettünk. Ekkor több történetet mesélt el a későbbi professzor ifjú koráról is. Néhányuk ismert: pl. hogyan töltött kint legény korában egy kemény telet egyedül a tanyán állatokra vigyázva. Szó esett arról is, hogy mennyire szeretett gyalogolni, jönni-menni, emberekkel beszélgetni. Ezek tanulságosak voltak számomra, aki kezdő néprajzos

5

voltam. Mikor GYÖRFFY ISTVÁN Iglón diákoskodott, ahogy véget ért a tanév, gyalogszerrel, ha érte szekérre, kocsira felkérezkedve egészen Fiuméig gyalogolt. Így saját szemével látta az országnak azt a részét is, méghozzá igen közelről, amiről munkáiban csak kevésszer emlékezik meg. A tanyai tél átvészelése az állatokkal viszont mélyen beléivódott. A váltakozó tájakon gyalog áthaladó utazó élményei nem érhettek fel ezzel. Viszonyítási pontnak, tájékozódásnak azonban elegendőek voltak. A karcagi, a kevi határ, Ecseg az ő igazi kiindulási pontja. Úgy ismerte, mint a tenyerét. Hozzá számos fiatalkori élmény is kötötte. Itt volt igazán otthon. LAJOS bácsi mesélte, hogy egyszer legény cimboráival csatangoltak a határban, és mivel rettentő meleg volt, lehányva ruháikat, egy mélyebb vízállásban fél nap fürödtek. Mikor elunták a fürdést, megszárítkoztak. Ruháiknak azonban egy szálig lába kelt. Ott maradtak a 15-16 éves suttyók anyaszült meztelenül. Ha jött valaki, bementek a vízbe vagy elbújtak a parti nádasba, csátésba. Várták az estét. Azám! Ha valaki járt már ilyenkor, akárcsak rövid ujjú ingben, rövid nadrágban az alföldi pusztán, az tudja, hogy alkonyatkor mire képesek a szúnyogok, bögölyök. Ez utóbbiak elől a víz sem védelem, mert onnan kibújva éppen a testről párolgó víz a hívójelük. Harapnak is, nemcsak szúrnak vagy csípnek. Vitustáncot járva, magukat gyékény és kákacsomóval flagellánsokként csapkodva várták be a sötétet, hogy a kert alatt hazaóvakodjanak. A Nagykunsági krónika néhány jelenetében ez az élmény is visszaköszön.

6

VENDÉGSÉGBEN LUBY MARGITNÁL Egyszer a gyöngyösi Mátra Múzeumban – talán a palóckutatás egyik megbeszélését követően NAGY GYULA vendégeként – jóízű, csendes borozgatás közben hallgattuk BALASSA IVÁN és BAKÓ FERENC, s úgy emlékszem, FILEP ANTAL anekdotáit. Mivel IVÁN bátyám már nem írhatja le, talán nem tiszteletlenség részemről, ha helyette, s rá is emlékezve szólalok meg. GYÖRFFY ISTVÁN és GÖNYEY SÁNDOR Szatmárban gyűjtöttek. Pár napra LUBY MARGIT vendégszeretetét is élvezték a nagyari kúriában. Innen jártak ki a szomszédos szatmári és beregi falvakba. Ketten aludtak a vendégszobában. Egy fehér kesztyűs lakáj állt a rendelkezésükre. Ő vitte be a szobába a papramorgót és ágyban szolgálta fel. Aztán forró vizet hozott két hatalmas porcelán vagy fajansz kancsóban, két hozzá tartozó lavórt töltött tele, hogy a közös reggelire tisztába tehessék magukat. GÖNYEY nagyon élvezte a dolgot. Valósággal kacsaként lubickolt a vízben. Nagyokat fújt, dudorászott. Látva ezt GYÖRFFY – aki nem szerette a vizet – azt mondta: - Sándor! Csapkodj már bele az én vizembe is, hadd lássák, hogy használtam!

7

II. GUNDA BÉLÁRÓL LEKVÁROS KENYÉR Másodéves koromban, 1959-ben feledhetetlen élményben volt részünk. A debreceni, akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem nem kis irigységét kiváltva a Néprajzi Intézet hallgatói önköltséges tanulmányútra utaztak Csehszlovákiába, a Magas Tátrába. Az akkoriban elképzelhetetlen tanulmányutat GUNDA BÉLA és az intézet másik két munkatársa UJVÁRY ZOLTÁN tanársegéd és SZABADFALVI JÓZSEF akadémiai kutató szervezték meg hihetetlen precizitással. Velünk tartott még néhány más szakról hozzánk csapódott hallgató a földrajzi, történelmi tanszékről, s a tragikus sorsú, tehetséges irodalmár BARANYI IMRE is. Az akkor készített fotókon ők láthatók legtöbbször a hallgatókon kívül. Ótátrafüreden campingben aludtunk kétszemélyes, előre felállított, alul deszkakerettel körülvett kis sátrakban, amiben deszkapriccs és szalmazsák volt. Éjszakára jól fel kellett öltöznünk, mert majd megvett az Isten hidege. A hálózsákot legtöbbünk hírből sem ismerte, az ott kapott kissé nyirkos pokróccal takaróztunk, két melegítőt vettünk, vagy ahogyan mindenki csodálkozására Debrecenben ma is mondják, bemelegítőt. Reggel a fű környes-körül deres volt, s csak hideg vízben tudtunk megmosakodni. Ennyit bírt pénztárcánk. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert ki-ki csupán 225 koronát válthatott be és ezt kellett beosztanunk kintlétünk alatt. Igen meg kellett néznünk, hogy mire költünk. Szándékunkban állt még vásárolni is valamit. Sőt az elején azonnal

8

befektettünk egy, ott igen olcsón kapható egész száras tornacipőbe a túrák miatt, s majd mindenki az első éjszaka után vásárolt egy melegítőt is, hogy nyugodtan alhasson. Altatni nem igen kellett, mert mesterünk fáradhatatlan volt és űzött, hajtott az erdei ösvényeken, sziklás meredélyeken, a Dunajec mellett, a Vörös-hágón át, a gurál falvakig. A sík terephez szokott Hortobágy melléki és tiszavidéki diákságot, noha majd mindenki valami sportot is űzött, nagyon megviselte a hegyi terep, és ha hideg is volt, este azonnal elaludt, mint a bunda. A reggel azonban csontig hatoló hideget hozott, dermedt tagjainkba némi tornászás után tért vissza az élet, s az eladni vitt pálinkát jóformán senki nem adta el, hanem vére megpezsdítése érdekében a sátorban titkon kortyolgatta. Azért titkon, mert GUNDA professzor szigorú parancsba adta, hogy nem vihetünk, nem vehetünk effélét. Eladni pedig semmit nem szabad, nehogy szégyent hozzunk egyetemünkre. De megtiltott ő mást is. Az utolsó szemináriumi összejövetelen kihirdette és meg is magyarázta, hogyan kell viselkednünk, mit kell csinálnunk, és így tovább. Egyik legfontosabb kijelentése pedig az volt, hogy: Úri ember az útra nem visz vajat és mézet! Megolvad, kifolyik. Nem akarok senkinél ilyet látni! És úgy lett. Senkinek sem hiányzott otthon ez az étek. Van kolbász, szalonna, egy-két napra valami sült is. És ott, mint hírlik igen olcsó konzerv és finom sajt van. A pálinkáról meg nem kell tudnia, azt amúgy eladni vittük volna. Csakhogy egy hétig minden főtt étel nélkül, hatalmas gyaloglások után a sátorban nyirkosodó kenyeret majszolgatni, különösen reggel és este, igencsak hiányzott

9

valami más is. Valami édesség, s bizony még az óvodai vajas-mézes kenyér is elérhetetlen álom, desszert volt. Magyarul, kiveszett a bélünk. Én BARTA JÁNOS barátommal, aki most történész professzor az egyetemen, kerültem egy sátorba. Ő is, én is vittünk egy-egy üveg lekvárt magunkkal, amit mikor kedvünk tartotta, reggeli idején rendszeresen fogyasztottunk. Már egy hét eltelt szalonnán és kenyéren, s mi a sátorban vacsorázva éppen egymás lekvárját kóstolgattuk, mert különböző volt, és hangosan beszélgettünk. Egyszer csak Professzor Úr hangját hallom: - Gyere csak ki Lacika! – így hívott. Megtöröltem a számat és kiléptem. Ő félre húzott és halkan, bizalmasan megkérdezte: - Lacika! Megtiltottam, hogy lekvárt hozzatok az útra! - Nem, Professzor Úr! Csak a vajat és a mézet. - Azt hittem, megtiltottam. Hm! Akkor kínálj már meg egy kis lekvárral! TOKAJI KITÉRŐ Mikor elkezdtem a néprajz szakot, még utolsó időszakát élte a GUNDA BÉLA vezetésével folyó Szatmár-kutatás. Mint mátészalkai születésű és fehérgyarmati származású ember, két évig ide járogattam az ünnepi szokásokat gyűjteni. Jó volt visszatérni, már majd egy évtizede debreceni lakosként a szülőföldre, a rokonok közé. Több kisebb-nagyobb írást, illetve pályázatot készítettem gyűjtéseim anyagából, már hallgató koromban. Irigyeltem évfolyamtársaimat, akik ekkor már Zemplénbe jártak gyűjteni, és színes világról hoztak hírt. Én is

10

bekapcsolódtam a zempléni kutatásokba és a népi társasmunkák, általában a munkaszervezet témaköréből választottam szakdolgozati témát. Méghozzá úgy, hogy a Zempléni-hegység középső részét és a Hernád-völgyi településeket jelöltem meg kutatási területként. Nagy élmény volt ezekkel a kis falvakkal megismerkedni. Egy idő után tanáraim és egyetemi társaim révén igen otthonosan éreztem ott magam. FLÓRIÁN MÁRIA, BÉKEFFY MARGIT, SÁNDOR ILDIKÓ, SZALACSI RÁCZ MÁRIA, SZILÁGYI MIKLÓS és mindenek előtt IKVAI NÁNDOR voltak a kalauzaim. Állandóan jó anyaggal tértem haza, és ez figyelmet keltett. Az egyetemnek volt egy bölcsészkar számára rendelkezésre álló ötszemélyes nagy kocsija külön sofőrrel. Tanáraim többször elkérték, hogy eljussanak Zemplénbe. Ha volt hely, akkor egy-két hallgatót is magukkal vittek, s mellettük nagyszerűen megtanulhattuk a terepmunka minden csínját-bínját. Magam többször mentem UJVÁRY ZOLTÁNnal és ONDRUS SIMONnal, aki a szlavisztikai tanszéken szlovák lektor volt és nyelvjárást gyűjtött a terület tót falvaiban. SZABADFALVI JÓZSEF is többször magával vitt. De voltam GUNDA professzor úrral is nem egyszer. Voltak falvak, ahol négyünk közül ekkor még csak én jártam és én vezettem el őket a megfelelő adatközlőhöz. Persze ez a nagyokkal való utazás nem csak az én kiváltságom volt. Egyszer GUNDA professzor úr közölte, hogy pár napra tegyem szabaddá magam, mert utazunk Mogyoróskára JÓSKA és ZOLI bácsi kíséretében. Van egy hely a kocsiban. Csendes és jóízű beszélgetéssel telt az út. S igen hamar átgördültünk a Tisza hídon és Tokajban voltunk. Ez fontos pont volt. Valahányszor ugyanis keresztülmentünk e

11

nevezetes városon, mindannyiszor megálltunk ugyanazon a kis téren, ahol igen nevezetes borokat kóstolgattunk. Azóta is jártam ott, meg is van még, de arra nem emlékszem, hogy ez kitérő volt vagy útba esett. Mindenesetre a gépkocsivezető tudta a törvényt, s automatikusan bekanyarodott a parkolóba, a Borkóstoló mellé. Professzor úr nagyot nézett, majd felcsillant a szeme és szinte kiugrott a kocsiból. - Majd én! – kiáltotta. Két tanárom nagy szemeket meresztett, sőt UJVÁRY ZOLTÁN meghúzta kint hordott ingemet is, miként a meglazsnakolt félholt Döbrögit gyámolító jobbágyok egymás kurta subáját: - Nocsak! SZABADFALVI JÓZSEF is csodálkozott. Nem volt szokása ez professzorunknak. Sőt eléggé mélyen elítélte az iszogatást. Nemhogy ő kezdeményezné! De mekkora volt az elképedésünk, amikor nem a szentély ajtaja felé indult, hanem az ott álló néhány gyümölcsárushoz és kiválasztott mindenki számára egyegy szép fej korai gyenge karalábét (itt később ért, mint otthon) és fejedelmi mozdulattal átnyújtotta. Aztán intett, hogy mehetünk tovább! U.i. A dolog azonban nem ért ennyivel véget. UJVÁRY és SZABADFALVI egészségügyi okokra hivatkozva mégiscsak betértek a Borkóstolóba. Nekem is intettek. Vettem a lapot és igent bólintottam, de közben a két karalábéval még elmentem az autóhoz Professzor úrral. Majd sebes léptekkel, mint akinek sürgős, a csapat után vágtattam. Ők már bent voltak a tetthelyen, s mikor beléptem, nem láttam őket. A pultnál már kikészítve várt

12

az adagom. Az út aztán egy idő múlva igen vidámmá vált. GUNDA professzor úr igencsak elgondolkodhatott, hogy ugyanazt a karalábét ette-e mindenki? VENDÉGEK JÖTTEK! Többször volt alkalmam csoportosan és egyedül is gyűjtőútra menni professzorommal, GUNDA BÉLÁval. Legtöbbször Zemplénbe, olyannyira, hogy még 1978-ban is elhívott egy hegyközi gyűjtésre, ahová akkori, számban már megszaporodott munkatársait, egy-két felsőbb éves hallgatót, s néhány régi tanítványát, így FARKAS JÓZSEFet is magával vitte. Sátoraljaújhelyen SARKADI ANTALnál szálltunk meg a Szőlészeti- és Borászati Szakiskola Kollégiumában. GUNDA BÉLA egykori tanítványa volt itt akkor az igazgató. Emlékezetes maradt pincéjének meglátogatása, a kitűnő szállás és vendéglátás. Jól sikerült gyűjtésem anyagából több tanulmányt írtam, s kiegészítettem korábbi zempléni gyűjtéseimet, kitágítva határait is. Annyi év után tudatosult bennem, újra együtt járva mesteremmel, hogy milyen állandó fogásai vannak gyűjtés közben, egy ismeretlen portára, házba való belépésre, hogyan elegyedik beszédbe és kerül bizalmas viszonyba valakivel, milyen módszerrel sikerül egyre bensőségesebb viszonyt kialakítania. Miként udvarias, ám egyben tartózkodó is, miként erőszakos, szinte lerázhatatlan, de mégsem sértő. Az utcán mindenkinek hangosan előre köszön a helyi szokás szerint, s ha lehet egy-két szót is vált, leginkább útba igazíttatja magát, vagy név szerint érdeklődik valaki vagy valami konkrét dolog iránt. A kutyákat sohasem kedvelte, de azért nem félt

13

tőlük, betolatott a kapun és rendületlenül haladt előre. Közben hangosan többször is kiáltotta: Vendégek érkeztek! Adjon Isten jó napot! Jó napot/estét/reggelt kívánok! A hátráló, ugató kutya nyomában majd mindig előkerült valaki és rájuk parancsolva elhallgattatta az ebeket. Előre nyújtotta a kezét, miközben a Vendégek érkeztek! mondatot még többször elismételte. Ha asszony lépett ki a pitvarból vagy került elő a másik udvarból, kertből, a gazda holléte iránt érdeklődött, jelezve ezzel, hogy tudja az illemet: a gazda nélküli házba nem lehet csak úgy betörni. Igyekezett azonban, ha otthon volt a gazda, ha nem, mielőbb átlépni a küszöböt, és beszédbe elegyedni. Mindig volt a zsebében néhány szem savanyú cukorka a gyermekek lekenyerezésére. Ha nem volt, akkor tőlünk kért. Jómagam nem egyszer kisegítettem. Nos, ez a kései gyűjtés idézett fel egy igen nevetséges és egyben kínos esetet emlékezetemben. Mogyoróskán és Regécen jártunk tanulmányi kiránduláson az egyetem autóbuszával. A társaság megmászta a regéci várat a meredekebb oldaláról. Néhányan nem vettünk részt ebben az akcióban. Jómagam már többször voltam a várfokon, s nem vágytam felkaptatni a kilátás kedvéért. Rossz pontot szereztem ezzel, de vállaltam és elviseltem professzor úr gúnyos megjegyzéseit. Mivel lent maradtam, azzal bízott meg, hogy pár zacskó savanyú cukrot vegyek a regéci boltban. Át is adtam, mikor visszaérkeztek. Majd elindultunk egy kisebb csapattal, hogy megtekintsük a falut. A falu szélén egy eléggé elhanyagolt porta terpeszkedett, amit egy kétszárnyú, dróthálós kapu zárt az utca felől, s beljebb egy zsúptetős, kissé rozoga, de a tájra jellemző ház állt. Közölte velünk, hogy oda megyünk be és belülről is

14

megnézzük a házat, ami, úgy lehet, kissé át van alakítva, de szabadkéményes lehetett. IKVAI NÁNDOR, aki igencsak otthon volt ezen a vidéken, hirtelen ellenkezni kezdett, s én is ijedten tiltakoztam. Sejtettem ugyanis, hogy mi lesz a dolog vége, mert már ismerős voltam a faluban. Professzor úr elővette a savanyú cukorkát, mert meglátott a ház túlsó végén két gyermeket, majd mielőtt mondhattunk volna valamit is, elkiáltotta varázs szavait: - Vendégek érkeztek! Jó napot adjon Isten! Vendééégek érkeztek! Belépett a kapun és ment előre, sőt a hátul játszó „gyerekekhez” szólt, hogy jöjjenek ide. Ami ezután történt, az rémmesébe illik. Ellebbent a pitvar ajtót takaró pokróc és özönleni kezdtek a torz képű, nyálasan vigyorgó, térdig, derékig érő gnómok egy csapatban vagy tíz-tizenketten. Artikulátlan hangon visongva, röhögve ugráltak, örvendeztek. Szinte körbe táncolták mesterünket. A hátulról előre kacsázó „gyerekek” torz felnőttek voltak. A jó öreg HIERONYMUS BOSCH sokért nem adta volna, ha ilyen modelljei vannak. Kapkodtak a cukros zacskó után és GUNDA professzorunk lábát szeretetből többen átkarolták. A professzor úr váratlan helyzetekben, ezt nagyon jól tudtuk, nehezen találta fel magát. Elképzelhető, hogy milyen sokk volt számára és mennyire kínos. Nekünk nevetséges és tragikus, félelmetes és szánalomkeltő. Nagy nehezen visszahúztuk a kerítésen túlra és igyekeztünk elmenni. Egy darabig még nyomunkban voltak. Döbbent arccal szállt fel mindenki a buszra és gyors tempóban hajtottunk szállásunkra az újhutai kastélyba. Esti beszélgetéskor a dologról senki sem beszélt. Gondolom, hogy professzor úr

15

egy ideig óvatosabban jelezte jövetelét, ha valahová ismeretlenül betért. U.i. Ennek az a magyarázata, hogy volt egy szerencsétlen család Regécen, ami az ottaniak szerint testvérházasságból sarjadt ki. Ezek gyermekei, lévén torzszülöttek, ismét egymás között, meg nem tudható módon keveredtek, s ráadásul a vérfertőző család szapora is volt. Együtt laktak továbbra is, magatehetetlenek lévén a falu népe és a tanács tartotta életben őket, táplálták, ruházták őket. A nagy kalandot követő évben pedig, ismét erre véve utunkat az évi kiránduláson, nagy élményben volt részünk. A falu népe összefogással egy másik telken fonott, azaz paticsfalu lakóházat készített számukra. Még félig kész állapotban mindenki fotózta a néprajzi csemegét: a készülő paticsfalu házat. GUNDA BÉLA PROFESSZOR ÚR KÖZELRŐL Első éves magyar szakos hallgatóként kötelező volt felvenni GUNDA BÉLA folklór előadását. Költői hajlamaim voltak (verseket írtam), s irodalmár szerettem volna lenni, de az egyetemen sok olyan egyéniséggel találkoztam, kiknek óráira az első két évben kéretlenül is bejártam. Így a számomra addig mit sem jelentő Folklórt is előszeretettel látogattam, főként GUNDA professzor úr miatt. Ekkor még igen kevés hallgatója volt az intézetnek. Számára is fontos volt, hogy lenyűgözze és magához kösse előadásaival a hallgatókat, és felkeltse érdeklődésüket a folklór iránt.

16

Mindig népes hallhatóság előtt tartotta a XI-es teremben (ma Hankiss-terem) folklór előadásait. Egyik produkciója, amivel elbűvölte a tapasztalatlan és lelkes elsősöket, az volt, hogy második, harmadik óra után rámutatva két-három hallgatóra, akik az elmúlt órákon hol itt, hol ott telepedtek le a hosszú padokban, megkérdezte, hogy miért nem ott ül, ahol korábban. „Kollegina! Fél tőlem, hogy annyira hátra ült? Hát a múltkor még az első padban, aztán az ablak mellett a negyedik padban ült, most meg elbújik hátul?” Memóriáján mindenki elcsodálkozott… Ilyen tulajdonságának hírét keltette azzal is, ha valaki megkérdezett tőle valamit, azonnal kapásból citált irodalmat a témával kapcsolatban. Méghozzá úgy, hogy az a legpontosabb bibliográfiai követelményeknek is tökéletesen megfelelt: „Olvassa el, SZALACSI kisasszony Bosnyák Béla Oros község gazdasági és társadalomrajza című munkáját a Huszadik Század második évfolyamából, 1902-ből. Két folytatásban jelent meg, ha jól emlékszem a 304–321. és a 411. vagy 412. oldaltól a 434-ig. Nem tudom pontosan. Ez az első magyar szociológiai szempontú leírás magyarul…” Szó szerint idézte mindig a vonatkozó irodalmat a WILDHABER-féle bibliográfiából is, amire állandóan felhívta a figyelmünket. Meg is követelte hallgatóitól, hogy a felhasznált irodalmat kapásból, fejből pontosan idézzék. Az intézetbe bejárogató hallgatókat bizalmába fogadta. Ennek egyik jele volt, hogy pl. szeminárium vagy előadás közben egyszer csak minden átmenet nélkül megkérdezte: - Mondja csak LOSONCZY kisasszony (ez a titulus járt ki a lányoknak, míg a fiúknak a kollega), hol érettségizett maga? – A kérdezett meglepetten válaszolt: Debrecenben a Kossuth Gyakorló Gimnáziumban.

17

- Igen? Akkor sétáljon át a szobámba és hozza ki az asztalról azt a sárga kötésű könyvet. Így küldött le engem egyszer az egyetemi büfébe, hogy hozzam fel a harminc előre megrendelt lángost SZALACSI kisasszonnyal együtt. Ez a szeminárium igen jó hangulatban és lángos evéssel egybekötve telt el, míg este ¾ 10-kor nem jelezte a csengő, hogy a porta bezár. Hatalmas beszélgetés folyt. Ilyenkor lehetett a legtöbbet tanulni tőle. No meg akkor, ha két-három kiválasztott emberrel az őszi vagy tavaszi erdőben sétára indult. Bicskájával különböző gyökereket, fakérgeket vágott le, bogyókat, magvakat szedegetett fel, amit meg kellett kóstolnunk, rágnunk, hogy milyen íze van. Erről hosszasan magyarázott, kis előadást tartott, párhuzamokat idézett. Egy alkalommal kivitt bennünket a Téglavetőbe, ahol ROSTÁS bácsi, az öreg cigány mesemondó lakott, és kárelo bálót, azaz sündisznót süttetett vele, amit a szemünk láttára vágott le és nyúzott meg. Mindenkinek meg kellett kóstolni. Maga járt elől jó példával. Rengeteget beszélt erdélyi és felvidéki útjairól, s arról, hogy mi mindent evett és kóstolt meg. Egyszer mesélte, hogy nagy éhesen, hosszú gyaloglás után beállított egy stodolába, ahol igen szívesen fogadták. Együtt laktak az állatokkal, a kisborjú, kecske a szoba egyik elkerített sarkában volt. Ott állt a káposztás hordó is, amibe a gazdasszony könyékig belekotort és lábánál fogva kihúzott belőle egy rettenetes múmiát, egy megnyúzott kecskegida tetemét. Olyan feje volt, hogy PICASSOt az irigység ölte volna meg – rázkódott össze mesélés közben utólag is. Ebből a szörnyűségből egy combot lekanyarított, majd egy tepsiben megsütötte. Életemben ilyen finomat nem ettem addig! – mondta. Magam is kipróbáltam és

18

birkahúst savanyítottunk káposztában. Valóban felséges dolog. Igen dicsérte a puliszkák különböző fajtáit, s mikor megkérdeztük tőle, hogy szereti-e és szokott-e otthon enni, azt mondta: „Igen. De elég, ha egy évben egyszer kibetonozom a hasamat.” Kandidátusi értekezésemet a jászokból írtam. GUNDA professzor úr volt az aspiráns vezetőm. Rendszeresen jelentettem, hogy min dolgozom és miket publikáltam. Egyik tanulmányomat a jászdózsai fokhagymatermesztésről írtam. Levelében megdicsért, de a téma kisszerűsége miatt kedélyesen megjegyezte: „Lacika! A tanulmány kitűnő, de bevallom Neked őszintén, hogy én a fokhagymát csak a zsíros pirítóson szeretem.”

III. UJVÁRY ZOLTÁNRÓL ZOLI BÁCSI Egyetemi hallgató koromban SZABADFALVI JÓZSEF és UJVÁRY ZOLTÁN vezetésével mentünk néhányan gyűjteni Zemplénbe. Mogyoróskán már elő volt készítve a szállásunk. Tanáraink HEGEDŰS GÉZÁnál, a lányok, BÉKEFFY MARGIT és, ha jól emlékezem, FLÓRIÁN MÁRIA a Felvégen valakinél, míg mi SZILÁGYI MIKLÓSsal KOSECKI JÓZSEFnél szálltunk meg. Amikor Abaújszántón leszálltunk a vonatról, bizony gyalogosan kellett árkonbokron keresztül baktatnunk a földeken, kikerülve az akkor még meglévő kenderáztatókat, pocsolyákat, hogy rövidítsünk az úton. Fonyt elhagyva a köves úton baktatott

19

vert hadunk, hisz jó tíz napra való holmit is vittünk magunkkal. ZOLI bácsit sokan ismerték errefelé. Többen fináncnak tartották és csak tartózkodóan beszéltek vele, ugyanis előzőleg a vadon termő növényekkel foglalkozva igen sokat érdeklődött afelől, hogy hogyan lényegül át a gyakran szekérszámra szedett vadkörte pálinkává. Mikor feltűnt szálas alakja, többen behúzódtak a fonyi deszkakerítések mögé. Ők tudták, miért? JÓSKA bácsi másként mutatkozott be Mogyoróskán, ahol addig még nem gyűjtött. Elhagyva Fonyt előttünk egy jó ötven-hetven méterre egy jó járású menyecske lépkedett. Fáradtak voltunk ugyan, de meggyorsítottuk a lépteinket és utolértük. ZOLI bácsi ismerősként üdvözölte a szemre való fehérnépet, mi is bemutatkoztunk. Kiderült, hogy a két falu közötti tanyán lakik, és juhász a férje. No, JÓSKA bácsinak ölébe hullott a téma. Beszélgetni kezdtek, majd késő délutánra meghívatta magát, akkor talán az ember is otthon lesz. Elfoglaltuk a szállásainkat, s HEGEDŰSéknél jól megebédeltünk. Ha jól emlékszem, hatalmas tál túróshaluska rengett előttünk bőven megszórva tepertővel, tejfellel. Rövid beszélgetés után úgy határoztak, hogy elmennek a paphoz, MIHÁLYI tisztelendő úrhoz. Mogyoróskán az anyakönyvet még a múlt században oroszul vezették, ugyanis görög katolikusok, s elmagyarosodott rutének (oroszok) a falu lakói. Oda csak én mentem velük, mert társasmunkákkal foglalkozva a bejegyzéseket akartam megnézni, hátha előfordul benne egyházi közmunkára (fahordás, makkszedés, kaszálás) vonatkozó anyag. Mikor megérkeztünk, már jól benne voltunk a délutánban. JÓSKA bácsi, miután felhörpintettünk egy-két pohár pálinkát, aggodalmát fejezte ki, hogy netán elkésik a megbeszélt

20

találkozóról. Szabadkozva előadta hát, hogy hová kell mennie rövid idő múlva. Erre nagyot csapott a pap az asztalra: No, fiaim! Micsoda orrotok van! Egy kurva van a faluban, azt is mindjárt megleltétek! Mindannyian behúztuk a nyakunkat és szemérmesen hallgattunk. De JÓSKA bácsit kicsit irigyeltük is. Ő meg pirulva, de nem kis büszkeséggel elindult gyűjteni. Ugyanekkor történt, hogy BÉKEFFY MARGIT, akit GRÉTInek hívott mindenki, szerzett egy kerékpárt (akkor nem is volt olyan könnyű, kevés embernek volt a faluban) és felkereste a környékbeli falvak cigánytelepeit. Nagy odaadással és szakértelemmel készült ciganológusnak. ERDŐS KAMILlal személyes ismeretségben volt, tanult cigányul és, mi több, igen tehetséges és rátermett nő volt. Annyit tudtunk, hogy Fonyra ment át először és ott gyűjtött. Egyikünk találkozott is vele napközben és azt mondta, Korlátra fog átmenni ürgeöntést fényképezni. Vártuk, és már kezdett alkonyodni, de sehol nem volt. Úgy tíz óra tájban ZOLI bácsi javasolta, hogy legalább induljunk el elébe. Szép tiszta, teleholdas éjszaka volt, és lassan ballagtunk lefelé a fonyi úton. Elhagytuk Mogyoróskát és ott megálltunk, mert egy kis kanyarból beláttuk az enyhe szerpentin utat. Tudtuk, hogy világos ruhában volt, s látnunk kellett volna, ha távolabb megjelenik. Tizenegy fele még mindig nem jött meg. Unalmunkban, hogy ne fantáziáljunk, mi történt vele, az útszéli prizma köveivel egy 10-12 lépésnyi fára dobtunk célba és fogadásokat kötöttünk. Egyszer megszólalt mögöttünk valaki: - Hát maguk mit csinálnak itt éjszaka!? Két rendőr lépett ki az árnyékból. Elmondtuk, hogy kikmik vagyunk, mit csinálunk. Erre csak annyit mondtak:

21

- Maguk is olyan izék, mint az a nő? Rögtön kapcsoltunk és kérdeztük, hol van, mi van vele. Bakk. Egy szót sem szóltak, hanem kerékpárra ültek és eltűntek. El lehet gondolni, milyen izgalom vett erőt rajtunk. Mi lehet vele? Hol találkozott a rendőrökkel? Megindultunk Fony felé, ám ekkor egy fehér ruha villant meg a holdvilágban, és egyre közeledett. GRÉTI volt. Küzdött felfelé az emelkedőn. Kiabáltunk neki és visszaszólt. Megérkezett. Megtudtuk, hogy ürgeöntést fényképezett volna, de rendőrök jelentek meg és betessékelték egy autóba, majd bevitték az abaújszántói rendőrörsre. A papír, amit az egyetem írt (akkor még csak megbízó levéllel lehetett a falvakban közlekedni, fotózni, beszélgetni emberekkel), nem volt elegendő. Szóba jött, hogy Miskolcra viszik. Végül GUNDA professzor urat hívták fel a lakásán, aki igazolta. Nagy sokára aztán elengedték, de nem vitték kocsin szállására, örült, hogy biciklijét megkaphatta. A dolog ezzel nem ért véget. Két nap múlva Fonyban gyűjtöttem és a boltban várakozva ezt tudtam meg: Korláton cigányoknak gyanús lett egy kémnő. Jelentették a rendőrségen. Mikor megjelentek, a kémnő biciklire kapott és elmenekült. Menekülés közben többször tüzelt a rendőrökre, de senkit nem talált el. Át akart úszni a Hernádon, de a rendőrkutyák visszahozták. Pénteken akasztják Miskolcon.

22

Nagy és gyors karrier. Rég jártam arra… Nem lehetetlen, hogy már balladát is énekelnek róla…

BIS KLEINE FINGER! Tornalján a TORNALLYAYak egykori kis kastélyában ütöttük fel tanyánkat az egyik gömöri gyűjtés alkalmával. Hát kastélynak már aligha nevezhettük a felvizesedett, salétromos falú, ipari tanulók lakta elhanyagolt épületet akkori állapotában. Nem hiszem, hogy KAZINCZY vagy TOMPA, akik egykor itt vendégeskedtek, egymás mellé szorosan összetolt vaságyakon tized magukkal tölthették az éjszakákat. Személyzetet sem láttunk, s asztalt sem terített senki számunkra, elmaradt a többfogásos ebéd is, amit mindketten emlegettek, s meg kellett elégednünk köröm közül evett szalonnával, hagymával, illetve HAVASSY PÉTER főzte nagy bográcsnyi gombapaprikással, amit egy hajnalban maga szedett össze, s készített el vacsorára. Nagy elődeink bizonyára megnyalták volna szájukat utána és jó kedvvel szürcsölték volna rá a hazulról hozott tokaji bort vagy a helybeli Gemer sört. Eredményes gyűjtő nap után voltunk, kissé belehasítottunk volt az éjszakába. UJVÁRY professzor úr hazai kisüstije is emelte a hangulatot, s egyik nóta a másikat követte. Neves személyek voltak együtt. A már említetteken kívül BARTHA ELEK, KOTICS JÓZSEF, s jó magam, mint tanárok, HAVASSY PÉTER és NAGY MOLNÁR MIKLÓS múzeumigazgatók, s több kiváló hallgató, akiket ma a szakma jelesei között tartunk számon: KEMÉNYFI RÓBERT,

23

GECSE ANNABELLA, PUSKÓ GÁBOR, KARIN, ILKA és még jónéhányan. Az épületnek vastag falai voltak, az utca vonalától beljebb is esett a volt kastély, úgyhogy nem kellett tartanunk attól, hogy csendháborítást követünk el. Valami mégis kiszüremkedhetett, mert egyszerre két helyi „közeg” nyitotta ránk az ajtót. Látva, hogy miféle népség van együtt (tudtak is rólunk), jókedvűen érdeklődni kezdtek. Egyik ágy szélén helyet foglaltak és beszélgetni kezdtünk. Közben UJVÁRY tanár úr elővette a muníciót és egy-egy jókora pohárral kitöltött mindkettőjüknek, majd megemelve a poharát rájuk köszöntötte, és hangosan a tétovázó vendégekre szólt: - Bis kleine Finger! Ám erre nevetni kezdtek és az egyik a fejét csóválta. Professzor úr azt hívén nem értik, magyarul kezdte magyarázni, mit mondott, de csak nevettek. Szlovákra fordította a szót, de akkor már hahotáztak. Az egyik rendőrnek ugyanis nem volt kisujja. Lőgyakorlaton ellőtte. ÍGY MULAT EGY MAGYAR NEMES Tornaljai gyűjtésünket a polgármester bearanyozta azzal, hogy búcsúestet rendezett számunkra egy hangulatos kis vendéglőben. Mindenki kicsípte magát, s néhány helybéli vezető és bennünket segítő tanár, tanítvány kíséretében bőséges és finom vacsorában, nemes italokban volt részünk. A legnagyobb meglepetés azonban az volt, hogy ÁDI bácsi cigányprímás, aki egyben a helyi zeneiskola kiváló hegedű tanára is volt, összeszedte a már csak alkalmilag felálló bandáját, s ők húzták a fülbe- és a talp

24

alá valót. Csodálatos muzsika volt: hegedű, brácsa, kontra, bőgő, nagyszerű dallamok, a java magyar nóták csokra. Egyszóval minden együtt volt. A záróra régen elmúlt. A gazda látva, hogy jó a hangulat, közölte, hogy ne törődjünk semmivel, addig maradunk, ameddig akarunk. Nóta nótát követett, tánc táncot. De a zenekarnak is hullattunk néhány koronát, forintot, kinek mi lapult a zsebében. Fáradni kezdtünk, kicsit alább hagyott a hangulat. ZOLI bácsi azonban még néhány általa gyűjtött gömöri nótát is hallani akart, s ezért odaintve a prímást, mint egykori héti nemesi ősei tehették a putnoki vagy tornaljai Nagyvendéglőben, behúzott egy százast a vonóba. A banda szinte megtáltosodott. Hihetetlen jókedvűen muzsikált, s a lankadó népet szinte ők szorították, hogy még-még! Akkor ez a tempóváltás nem tűnt fel olyan plasztikusan, mint másnap. Az történt ugyanis, hogy hazafelé csomagolás közben ZOLI bácsi fel akarta mérni anyagi helyzetét. De bármekkora szemeket is meresztett, sehol sem látta külön tárolt százdollárosát… Bizony! Korona helyett dollárt húzott a vonóba!

V. BELLON TIBORRÓL GYŰJTŐÚTON BELLON TIBIVEL BELLON TIBIvel főként legénykorunkban igen sokat gyűjtöttünk együtt, s jártuk az ország falvait gyalogosan

25

is. Részt vettünk a VÁTI által finanszírozott „Népi műemlék felmérés” gyűjtésében is, bejártuk gyalog a Cserehát falvait 1967 nyarán. Mivel ekkor gyűjtöttem doktori értekezésem anyagát, úgy választottam meg a felmérendő falvakat, hogy az a Sajó és Hernád közötti terület egészét lefedje, s a falvak felmérésén túl (ami némi pénzt is jelentett) megismerkedhessem a munkaszervezeti formákkal is. TIBOR nem győzött átkozni, hiszen ez számára gazdaságtalan volt, egyszerűbb lett volna mondjuk tíz szomszédos falut felmérni, hogysem egy hatalmas területet bejárjunk gyalog. Mert hol volt akkor ezen a tájon autóbusz? Néha egy-egy munkás „fakaruszra” tudtunk felkapaszkodni, ha szerencsénk volt. Pénzünk, ha lett volna, se sokra mentünk volna vele, mert vendéglő, kifőzde hírből sem volt ismeretes. Én már két héttel korábban bevettem magam a Herman Ottó Múzeum „vendégszobájába”, amely egyben egymásra hányt avatag tárgyak raktára is volt. Éjszaka az adattárat jegyzeteltem ki, nappal Miskolc környékén gyűjtöttem. BODGÁL FERENC barátom néha egy-egy helyre kiugrott velem oldalkocsis motorkerékpárján. Mikor TIBOR megjött, útra keltünk és első állomásunkra, Balajtra kivitt az oldalkocsissal. A baj az volt, hogy csak két bukósisakkal rendelkezett, és éppen ekkor rendelték el a bukósisak kötelező használatát. Mit tegyünk? BODGÁL FERI nem sokat vacakolt. Egy angol katonai rohamsisakot hozott ki a raktárból. BELLON abban feszített az oldalkocsiban, amit fénykép is tanúsít. Indulás előtt még jól megebédeltünk, mert számoltunk azzal, hogy a kb. hat hétre tervezett gyűjtés során nem sokszor látunk majd főtt ételt. Ebben a várakozásunkban nem is csalódtunk. Szeretem a szalonnát, de ami sok, az sok. A boltokban egyedül – azt

26

is csak nagyobb helyeken – kínai májkonzervet lehetett kapni és semmi egyebet, ami nem romlandó. Jóízű volt, hagyma, itt-ott paprika, paradicsom is került hozzá, de megvallhatom, hogy azóta nem nagy pusztítást végeztem a májkrémekben. Hites tanúk állítják, hogy cimborám sem. Jó tíz napja lehettünk úton, amikor megérkeztünk Szakácsiba. Elhatároztuk, hogy ott pár napot megragadunk. Nehezen szereztünk szállást, főtt ételről pedig szó sem lehetett a falu ígéretes neve ellenére sem. Özvegy és öreg háziasszonyunk inkább maga szorult volt arra, hogy főzzenek neki. Bementünk az egyetlen boltba. Láss csudát! Ott sorakoztak sorban a literes üvegbe zárt készételek. Pettyes kendőt viselő fakanál menyecske díszítette. Nosza, két gulyáslevest levettettünk. A róla lefújt és papírral letörölt vastag por gyanút kelthetett volna lejárt szavatossága iránt, de nem törődtünk vele, hanem hazavittük. Mikor felbontottam, igen nehéz szag csapta meg az orrom, de nem szóltam. Óvatosságból csak az egyiket nyitottam ki, tettem egy lábasba, hogy a csikóspóron jól felforraljam. A rotyogó étel gőze sem volt éppen ínycsiklandó illatú, de gondoltam, hogy nem árt meg, ha jól felfőzöm, s végre meleg étel kerül a gyomrunkba. Tibor a gazdasszonnyal beszélgetett és invitálta volna az asztalhoz, de nem akarta elfogadni saját házában a vendégei ételét. Kis vízzel hígítottam, aztán kértem egy erős paprikát, amit még ízesítőként beleaprítottam. Gondoltam, fertőtlenít és elnyomja az esetleges rossz ízét. Következett a megmérettetés. TIBOR elhúzta a száját, mikor gőze megcsapta. Én nagyot lélegezve bekaptam az első kanállal. Fertelmes

27

volt, enyhén savanykás is. Nincs mit kertelni, büdös is. Nem használt a paprika sem. Dicsértem és tovább kanalaztam. BELLON azonban nem volt ilyen hős. Egy kanálnyi után kihúzta magát és félre tolta a tányért, hogy legalább a kenyerét jóízűen meg tudja enni. Volt olyan szemtelen, hogy felajánlotta az övét, mondván, hogy nagyon csípősre sikerült, de látja, hogy én szeretem. Csak sajnálni tudja, hogy nem tud enni belőle, mert marja a torkát. Mondta mindezt a legszemtelenebb módon. Ez már nekem is sok volt. Felálltam. Fogtam a lábast, beletöltöttem az ő maradékát is és kivittem a kutya tányérjába. Szegény épp csak megszagolta és undorral elfordult. A kutyának sem kellett. A fel nem bontottat az üres üveggel együtt visszavittem a boltba és követeltem a pénzemet. Megtudtam, hogy több éve érkezett ez a szállítmány és mi voltunk az elsők, akik vettünk is belőle. Abodra gyalogosan érkeztünk, éppen a hazatérő csordával együtt. Míg eljutottunk a falu közepéig, megkérdeztünk néhány tehenét váró asszonyt, hogy ki szokott itt átutazóknak szállást kiadni. Eligazítottak. Miután egy kicsit pihentünk a kocsmában, felkerestük a házat. Szívesen fogadtak. Lepakoltunk, berendezkedtünk, végül a konyhában letelepedtünk és elővettük elemózsiánkat. Kettesben voltunk, hiszen a gazdasszony a teheneket fejte, más pedig nem volt otthon. Jó idő múlva friss, habos tejet szürcsölgettünk. Az asszony vacsorát készített, közben elmondtuk, mi járatban vagyunk, meddig maradunk. Vártuk haza a férfiakat, a gazdát és legény fiát. Jó óra múlva megérkeztek, asztalhoz ültek, s bennünket is erősen kínáltak. Ők is megtudták, hogy kik-mik vagyunk, mit fogunk itt csinálni, és érdeklődtünk a faluról. Feltűnt, hogy nemcsak átabotában beszélt, hanem szinte naprakész

28

számadatokat kaptunk tőle. Mivel ekkortájt még papírok, megbízólevelek kellettek az efféle kószáláshoz, megkérdezte, hogy jelentkeztünk-e már valahol. Azt mondta, hogy azért kérdi, mert tudja a szabályokat, mivel szállást szokott adni. A múltkor is itt voltak napokig a villanyszerelők, akik a környéken dolgoztak… hát… ő ugyan nem akadékoskodik, de holnap azért tegyük tiszteletünket a tanácsnál. Ott lapult a passzus a zsebünkben, hát nyugodtak voltunk. BELLONnak azonban úgy látszik ez kevés volt, és meg akarta nyugtatni házigazdánkat. Elmondta, hogy már jártunk a tanácson. Sőt beszéltünk az elnök elvtárssal is, aki nagyon kedves ember, még meg is kínált bennünket és megígért minden segítséget. - Tényleg derék ember – mondta a gazda – és nagyon jóindulatú, kedves, biztosan segíteni is fog. Az asszony és fia derűsen hallgatták a családfőt, aki még hozzá tette: - Ugyanis én volnék a tanácselnök! Jobb lett volna, ha megnyílik alattunk a föld! De nem. Csak veres fejjel kapkodtuk a levegőt. - Na nincsen semmi baj! – mondta, és nevetve bement a kamarába egy kancsó borért.

V. A SCHENGENI HATÁR ELŐTTI IDŐKRŐL Hajdanában, az ötvenes-hatvanas években nem volt egyszerű néprajzi gyűjtést végezni az országhatár mentén. Én, aki az ország kellős közepén, Szolnok megyében éltem és egyik szomszédos utódállammal sem volt közös

29

határunk, sőt nemzetiségeink sem voltak, mert a statisztika szerint csaknem 100%-os volt a magyar anyanyelvűek száma, nem kerültem napi munkám során olyan helyzetbe, hogy útlevélre, nemzetiségem megvallására került volna sor. Ám, amikor átléptem megyém határait, váratlan események vágtak mellbe, s ettől elállt a lélegzetem. Már nős voltam és feleségemet, aki első gyermekünket várta, Szombathelyre kísértem, ahol, mint német szakos tanár, egy továbbképzésen vett részt. Az akkor már nem létező határsávba érkezve (1968) egyenruhás ÁVÓ-sok (zöldÁVÓS?) igazoltattak a vonaton, s mikor nem tudtam megmondani, hogy hol lesz a szállásom (a feleségemnek volt csak biztosítva!), le akartak a vonatról parancsolni. Majdnem tettlegességre került a sor (mármint ki akartam lökni egyiküket a „robogó” vonatból), amikor visszakoztak. A feleségem majdnem elájult. A kurzus végéig nyugtalan volt. Szerencsére egészséges és értelmes gyermeknek adott életet. A Csereháton gyűjtöttünk egy jó hónapig 1967 nyarán BELLON TIBORral. Gyalog jártuk be az egész területet. Egy alkalommal befejezve a gyűjtést, a faluban kiszemeltünk egy jó határbeli helyet, ahol – vasárnap lévén – a délutánt eltölthetjük. Kitarisznyáltunk, rőzseszedés után tüzet raktunk és sütni kezdtük szalonnánkat. Kiraktunk mellé egy üveg kövidinkát, az akkori folyó borok fejedelmét, s meghánytuk-vetettük a faluban tapasztaltakat. Békés foglalatosságunk közben két egyenruhás alak jelent meg és azt kérdezték (szlovákul vagy csehül), hogy mit csinálunk itt. Mi magyarul válaszoltunk. Erre az egyik magyarul kérdezte, hogy honnan jövünk. Mutatjuk a falut a völgyben, hogy onnan. Közölték, hogy az Magyarország. Ahol pedig ülünk, az Csehszlovákia földje.

30

Határsértést követtünk el és ennek… Nos, nem kísértek be, fogtak le, jelentettek fel. Meghívtuk őket reggelire, vágtunk egy darab szalonnát nekik is, de előbb nyújtottuk a kövidinkát. Előkerült a másik üveg is és nagy vállveregetés közepette jól megebédeltünk, és csendben a legrövidebb úton visszamentünk a faluba. Jó emberek voltak. Schengen előtt sem ismerték a merev határvonást. Ezt a lazaságot később is tapasztaltam a szlovák határon. 1974-ben a Magyar Néprajzi Társaság égisze alatt egy kis csoport indult az Alsó-Garamvölgy községeibe BALASSA IVÁN vezetésével. Úgynevezett szlovák-magyar közös kutatás folyt volna. Párkányban egy kis szállodában vertünk tanyát és kifogástalan ellátásban volt részünk, nagy összeborulások közepette fogyasztottuk a borovicskát. Igaz, hogy szlovák kutatókat – mármint akik dolgoztak volna – egyet sem láttunk. A vezérkar azonban nem győzte a közös kutatást hangoztatni. A közös kötetből sem lett semmi, de mi mindnyájan (DÁM LÁSZLÓ, BALASSA M. IVÁN, SCHWALM EDIT, TIMAFFY LÁSZLÓ, ZÓLYOMI JÓZSEF, P. MADAR ILONA) megírtuk és másutt megjelentettük tanulmányainkat. De nem erről akarok írni, hanem a határátlépésről. Vonattal érkeztünk Párkányba. IVÁN bátyánk mindenkivel gondosan felíratta fényképezőgépe, magnetofonja, diktafonja, stb. gyári számát, mondván, hogy megtörténhet, hogy visszafelé, mert nem tudjuk igazolni, azt hiszik majd, hogy ott vettük, cseréltük (stb.) és lefoglalják. Precíz listával léptük át a határt. Hogy az hol húzódott és mikor léptük át, nem tudjuk, ugyanis egyetlen határőrt, vámost sem láttunk. A kutya sem szólt hozzánk. Még kalauz sem volt a közelben. Párkányban leszálltunk a vonatról, és ott álltunk bélyegezetlen

31

útlevéllel, kezünkben a masinák listájával. Hivatalosan meg sem érkeztünk. Amúgy meg ott voltunk. Senki sem várt bennünket. Iván bátyánk bement az állomásfőnökhöz, aki közölte, hogy ő nem határőr, nem illetékes, s elküldött, hogy ne zaklassuk. Összeszedtük a papírokat és ifj. BALASSA IVÁN azzal jött-ment és próbálkozott valami bélyegzőt ráüttetni, de hiába. Sajnos már nincs meg az az útlevelem, amiből az derülne ki, hogy visszajöttem Csehszlovákiából, de oda ki sem mentem. Még ugyanebben az évben megtapasztaltam, hogy Románia felé más divat járja. Ott elővettek egy hosszú listát, s csak az mehetett át, akinek nem szerepelt rajta a neve. ZÓLYOMI JÓZSEFfel együtt indultunk gyalogosan Párkányról Kisújfaluba. Csodálatos látványban volt részünk, amint Párkánytól távolodva és visszavisszatekintve úgy tűnt, hogy az esztergomi bazilika egyre jobban emelkedik a magasba, szinte a felhő közé. Kisújfaluban előkészítettük második-harmadik napra való gyűjtésünket, majd másik úton gyalogszerrel Ipolyszalkán kötöttünk ki. Betértünk a kocsmába. A kocsmáros száraz kolbászt főzött számunkra (Magyarországon ilyen akkor szinte elképzelhetetlen volt) és reszelt tormával adta elénk, amit jó néhány korsó sörrel öblítettünk le. Jól meguzsonnázva körbe fotóztuk a falut, majd az egyik házban jó adatközlőre találván bevettük magunkat, hogy a legutolsó párkányi buszig kihasználhassuk az időt. ZÓLYOMI JÓSKA barátom a beköszöntés után kiment az udvarra és az ott álló csodaszép hidasólat kezdte fotózni, rajzolni, felmérni. Én pedig bent a házban gazdáim vendégszeretetét élvezve, bekapcsolt magnetofonnal gyűjtöttem a jobbnál-jobb adatokat. A sok sör mozgásra késztetett, így kétszer is kimentem a hátsó építménybe.

32

Oda úgy lehetett eljutni, hogy szinte a falhoz lapulva az ereszalján, s a ház tövén jutottam el a kiskapuig, s onnan a tetthelyre. Ha leléptem volna, akkor a láncravett dühös kutyák elértek volna. Ezt a gazda jól elmagyarázta. Egyik utamból visszatérve az ajtó előtt egy jó húsban lévő (mondhatni dagadt) határőr állta utamat. Kissé furcsa hangsúlyú magyarsággal kérdezte, hogy miért voltam kint, mit és hová dugtam el? Kivettem a zsebemből egy negyed tekercs WC papírt és vigyorogva mutattam. Dühösek lettek, s nem mondom, hogy jogtalanul. Ám nevetésem torkomra forrt, mert ZÓLYOMI JÓSKÁt a másik vékonyabb ember terelgette felénk intenzív gesztusok közepette. Éppen csak a bilincs hiányzott róla. Bekísértek vendéglátóink szobájába. Mondhatni: letartóztattak. A gazda kissé meglepődött, de nem aggódott túlságosan. A gyűjtésnek azonban befellegzett. Sőt kezdett elúszni annak a reménye is, hogy elérjük az utolsó buszt. Hasztalan magyaráztunk a két határőrnek. Kiderült, hogy ők (ekkor már mi is emlékeztünk rá) Kisújfalu óta követnek, figyelnek. Szalkán is fel-feltűntek a nyomunkban, de mi rá sem rántottunk, hisz tiszták voltunk. Figyelmeztettük őket, hogy nemzetközi kutatócsoport tagjai vagyunk. Be kell majd jutnunk Párkányba, mert keresni fognak, a busz pedig nemsoká elmegy, de hiába. Újra rám jött a szükség a sörtől és elindultam hátrafelé az ereszalján. A testesebb határőr utánam rugaszkodott, hogy álljak meg. Ezt azonban nem tehettem… Szuszogva rohant, de nem az eresz alján. A kutyát lánca csak a padkáig korlátozta és vicsorogva a nadrágjába kapott. Nem állhattuk meg szóló táncát röhögés nélkül. A gazda tett rendet. Mi azonban kárát láttuk a vidám jelenetnek…

33

Kiderült, hogy azért váltunk gyanússá, mert voltak valakik, akik „EZ A MI OTTHONUNK!” felirattal járták a környéket, lefényképezték a házakat és jó pénzért (adófizetés nélkül) eladták a ház tulajdonosainak a képeket, s így megkárosították a csehszlovák államot. Az nem érdekelte őket, hogy mi a határ menti községekben vagy akár a határ szélén fényképeket készítünk. Hogy kémek lennénk? Nem baj. Határsértők? Nem számít. Adócsalók? Azt már nem. Amint ez kiderült, nagy röhögve bevágták magukat a kocsiba és nélkülünk indultak el. Szemtelenül visszavisszaintegetve és jó utat kívánva. Mi pedig lekéstük a párkányi buszt…

VI. BALASSA IVÁN SZOLNOKON Egy alkalommal BALASSA IVÁN azért utazott le Szolnokra, hogy szerénységemet a Szolnok Megyei TIT Néprajzi Szakosztálya elnöki tisztjébe beiktassa. Amikor beszélt TIT megyei főnökével, dühösen tért vissza a múzeumi irodába, mert nem járt sikerrel. Kerek perec megmondta neki a megyei főnök, hogy én ott semmiféle vezető tisztséget nem tölthetek be… IVÁN bátyám kifakadt és azt is kinyilvánította, hogy utolsó eset volt, hogy Szolnokra egyáltalán betette a lábát. Ilyen helyet még nem látott… Mikor minisztériumi főosztályvezetőként lejött ellenőrizni a múzeumi gyűjteményeket, Szolnokon iszonyatos rendetlenséget tapasztalt. Az egyik régészeti irodából egy kis ajtó nyílott valahová. Gyanús volt, hogy azt nem

34

mutogatják, és ezért vesztére maga tárta fel az ajtót. Be sem lépett és máris ráömlött egy halom mamut és őstulok maradvány, emberi csontváz, mindenféle őslénytani anyag. Azokon se leltári szám, se valamiféle ráragasztott, rákötött cédula nem volt. CSALOG ZSOLT természetes mozdulatokkal visszatolta az ajtón kiborult anyagot és rázárta az ajtót, mondván, hogy ez az őslénytani raktár. Adott egy fél év határidőt arra, hogy rendbe tegyék, beírják a leltárkönyvbe. Kilátásba helyezte, hogy személyesen fogja ellenőrizni a terminus lejárta után a raktár állapotát. Meg is jelent a kitűzött napon. Jóformán senki sem fogadta. Kiderült, hogy CSALOG ZSOLT ásatáson van valahol. KAPOSVÁRI GYULÁt a hivatalsegédnek sikerült valahonnan előkeríteni. Nagyon sajnálkozott, hogy ZSOLT nincs bent, ő meg nem is tudta, hogy jönni fog, és… „Mindegy, én a raktárat akarom látni, nem CSALOGgal beszélgetni!” – vágott közbe BALASSA. Bementek a tetthelyre. Ám az ajtón hatalmas halálfej rajza éktelenkedett, alatta két keresztbe rakott lábszárcsonttal s a következő felirattal: VIGYÁZAT! BELÉPNI ÉLETVESZÉLYES! FRISSEN CIÁNOZVA! – Éppen csak az hiányzott alóla: Üdvözöl Csalog Zsolt!

VII. KRESZ MÁRIÁRÓL KRESZ MÁRIA LÁTOGAT A Palóc Kutatás egyik Salgótarjánban megtartott megbeszélésén történt.

35

Már összegyűltünk a szálloda egyik külön szobájában. Ki-ki megrendelte kávéját, egyéb innivalóját. LAJOS ÁRPÁD egy tízdekás vajat szopogatott, mondván, hogy gyomra miatt erre van szüksége, mások a feltálalt apró süteményből szemezgettek. BAKÓ FERENC türelemre intett bennünket, mondván, várjunk még egy kicsit, mert PANNIKA, azaz KRESZ MÁRIA útitársaira hagyva csomagjait, egyik állomáson hirtelen leszállt a vonatról, és nem tudni, hová lett. Most nyomoznak utána. A türelmi idő letelt, elkezdtük a megbeszélést… Jó másfél óra múlva PANNI néni pihegve és nagyon vidáman megérkezett. Mindenki kíváncsi volt, hogy hová lett, és a tanácskozást egy időre fel is függesztettük. PANNI néni megeredt. Elmondta, hogy amint meglátta az állomás nevét, eszébe jutott, hogy meg kellene látogatni azt a családot, akitől ő még egyetemista korában gyűjtött. Hirtelen döntött, nem volt idő magyarázkodásra, és leszállt a vonatról. Megtudta, hogy a család még ugyanott lakik, ahol akkoriban, s még az akkor 40 év körüliekből is élnek ketten, s azok a lányok, akikkel ő közel egykorú volt, férjhez mentek, unokáik vannak, s egyikük férjével ott lakik a régi családi házban. Nagy nevetések közepette idéztek fel az emlékeket, egykori csínytevéseket. Elbeszélgettek arról, hogy ki él még a régi legény- és leányismerősök közül, idősebbek közül ki mikor ment el… Szóval nagyon jól találta magát és boldog volt, hogy azok is sok mindenre emlékeznek, s ő is így megmaradt emlékezetükben. De hát kezdődött a tanácskozás és indult a következő vonat, úgyhogy el kellett köszönni. Búcsúzkodás közben egykori leány ismerőse, akivel végig vidáman beszélgettek, megkérdezte tőle:

36

- Ugye Pesten lakik? Akkor bizonyosan ismeri PANNIKÁt is, egy nagyon kedves, vékonyka teremtés. Itt lakott nálunk annak idején vagy három hétig! Ugyan él-e még? PANNIKA ÉS BALÁZS CSETE BALÁZS Jászkisér nagy szülötteként híresült el. Fiatal tanárként Csepelen, mint Képzőművészeti Főiskolát végzett rajztanár, iskolamúzeumot is alapított, a DélDunántúlt, Csepel szigetet és Kalotaszeget járta vázlatfüzetével, mappájával, és örökítette meg pusztuló népművészeti emlékeinket pontos és ihletett rajzokban az utókor számára. A Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára hatalmas és jól adatolt rajz anyagát őrzi. Belőlük a kalotaszegi kapukról készülteket SELMECZI KOVÁCS ATTILA válogatta ki s adta közre Jászkisér község támogatásával. Tudjuk, hogy sok rajzát a Magyarság Néprajza közölte vagy felhasználta – anélkül, hogy nevét megemlítették volna. Tanár volt, megszállottja a pedagógiának. Szemét és rajzoló kezét ez irányította. A népművészet átemelése az oktatásba, a magyar nép szellemiségének átültetése a magasabb művészetbe, s mert ő erre maga nem volt képes és eléggé tehetséges, a hiteles alapok lerakását tudásának megfelelően szentnek tartotta. Idős korában legnagyobb dicsősége volt, hogy az ötvenes évek elején indult Országos Néprajzi- és Nyelvjárásgyűjtő pályázaton első díjat nyert szülőföldjéről, a Jászságról, ott is Jászkisérről szóló, gazdagon illusztrált dolgozataival. Idős korában keserű embernek ismerték. Félárvaságból Jászkisérről, majd Szolnokról Kiskunfélegyházára került, miközben kenyérkeresetre is szorult. Félegyházán a

37

tanítóképző paradicsom volt számára, rajztehetségét, műveltségét gyarapíthatta. Ám közbejött a háború. Gyors kényszerdiplomázás a főiskolán, rajztanári állás, múzeumszervezés és gyűjtés boldog ideje, majd a csepeli iskolamúzeum majdnem teljes pusztulása, az ötvenes évek nyomása, a népművészet felemelése gondolatának karanténba tétele, a reménytelenség. Úgy véli, haza kell térnie a szülőföldre, hogy a számos vereség, mellőztetés és félbemaradt vagy elpusztított eredmények hatását lelkileg kiheverje és újra alkothasson: rajzban, pedagógiában, emberségben. Nehéz élet. Nehéz azért is, mert élete társtalanul, legfeljebb néhány baráttól kísérve ért véget. Márpedig a Jászságban a házastárs szavunk úgy is hangzik feletárs. Ez mindkét részről (férfi-nő) nézve igaz. Sokat mond a feleség szavunk is, de mai értelmezésben legalábbis csak a nőre vonatkozik. A feletárs lehet férfi és nő, ketten alkotnak egy egészet. Ahogy ez meg van írva. CSETE BALÁZSnak nem volt felesége, társtalan maradt. Agglegényként hagyta kincseket rejtő tulipános ládáját a Damjanich Múzeumra könyvtárával együtt. Pedig nem állt ettől nagyon messze. Lehetett volna feletársa, felesége. S nem is akárki, hanem KRESZ MÁRIA. Kalotaszegen, mert CSETE BALÁZS igyekezett néprajzosokkal együtt dolgozva, tanácsaikra adva rajzolni, megörökíteni a múltat minél hitelesebben, tagja volt annak a néhány főből álló közösségnek, akik Erdély visszatérte után Kalotaszegen gyűjtöttek csoportosan. Az ekkor már úgymond agglegénynek számító CSETE BALÁZSt az itt gyűjtő, gyermekélettel foglalkozó KRESZ MÁRIÁval többen próbálták összeboronálni. A kissé mogorva CSETE

38

BALÁZSt a fiatal, mondhatni röpködve viháncoló KRESZ MÁRIA nem vonzotta túlságosan, fordítva – mint ezt PANNI nénitől tudom – nem volt volna ekkora távolság. Mindenesetre hiú ábrándokat kergettek a jóindulatú házasságközvetítő kollegák. Azért írom mindezt le, mert belegondolok: mit segíthettett volna a viselet, a kerámia, a népművészet kutatásában CSETE BALÁZS különös képessége, s fordítva. De honnan szerzett volna KRESZ MÁRIA olyan társadalmi érzékenységet, ami műveiben megnyilatkozik, ha sikerül a házasságszerzők akciója? A tudományos pályák befutása is sokszor a véletlenen múlik.

VIII. PÓCS ÉVÁRÓL Immár ötven esztendőt töltöttem el eddigi egyetlen munkahelyemen, a szolnoki Damjanich János Múzeumban. Na, ebből le kell számítanom a nyugdíjas éveimhez hozzácsapott másfél év úszómesterséget. Ám ezt nyaranta a debreceni Fürdő Vállalatnál egyetemista koromban töltöttem ki. Mikor Szolnokra kerültem, PÓCS ÉVA volt az intézmény néprajzosa, s tőle örököltem meg a státust két évi történészkedés után. Jó viszonyban voltunk, s mikor elment Budapestre, itt maradt anyagát, begyűjtött tárgyait, némely elindított kezdeményezését örömmel vettem át, s igyekeztem megnyugtatóan lezárni. Kitűnő, a néphit-monográfiák mintájául szolgáló Zagyvarékas néphite anyaga ugyan része lett a Népi

39

gyógyászati archívumnak, ebbe nem illeszkedő anyagának cédulái pedig az adattárba, fotótárba kerültek csakúgy, mint a MNA néhány piszkozati gyűjtőfüzete és a SZMNA több kérdésének feldolgozása is. Voltak fiókjában régi magnetofon-szalagok is. Ezek igen régiek, még papírból készültek, s igen-igen recsegtek az akkor használt modern MAMBO készüléken. Eredetileg, úgy tudom, VÖRÖS CSILLAG márkájú, legalább húsz kilót nyomó gépen vette fel ezeket. Esténként nagy magányomban (a múzeumi irodámban laktam) hallgatgattam őket és próbáltam leírni. Egyik alkalommal furcsa beszélgetésre bukkantam, s többszöri lejátszás után a következő párbeszéd töredéke bontakozott ki. (ÉVA aziránt érdeklődött, hogy a házból való temetés idején a koporsót milyen rend szerint állták körül. A néni már unhatta a hosszú kérdezgetést, ÉVA meg nem kapta meg az őt érdeklő választ.) ÉVA: - Szóval az egyik oldalon a nők, a másik oldalon a férfiak álltak? Adatközlő: - Úgy. ÉVA: - Ki melyik oldalon? Adatközlő: - Ahogy fekszik, hát az emberek erről (balra mutathat), az asszonyok meg erről… ÉVA: - A fejénél ki áll? Adatközlő: - Hát itt L.P. állt. Na. ÉVA: - Az kije volt? Adatközlő: - Kije? Hát a sógora volt. ÉVA: - Sógora? Hát az előbb azt mondta, hogy a fejénél mindig a keresztapa szokott állni? Hát nem az állt? Az hol volt? Adatközlő: - Hát az halt meg, kedves!… Film-, helyesebben magnószalag-szakadás!

40

KARINTHY „Kérdezzünk pontosan” kis jelenete jut eszembe…

IX. MADAR ILONKÁRÓL A NÉPRAJZ MISS MARPLE-JA Akik ismerték, sohasem feledik MADAR ILONKÁt, a magyar néprajz nemrég elhunyt családanyáját, háziasszonyát. Kinek ILONKA, kinek ILONKA néni, kinek anya, kinek mama volt. Egyszóval ő volt a mindenkiről gondoskodó, mindenre figyelő édesanya, igazi asszony. Idős fővel, több, szinte felnőtt gyermekek édesanyjaként ült be az egyetemi órákra, hogy a falusi gyermek, kis- és nagyleány, asszony, anya megélt életét víve magával tudatosítsa élményeit, ismeretanyagát a tudomány számára, a maga épülésére. Így kívánta szolgálni szülőföldje népét, kultúráját, a magyar nemzet és a tudomány ügyét. Eszményképe TÁLASI ISTVÁN volt. Útmutatásait nála senki sem vette komolyabban. A tőle kapott ösztönzéssel, s az ő elvei szerint szemlélte saját megélt élményeit, élete fordulatait, s készített eszközt ahhoz, hogy ezt a belülről is látott világot minél hitelesebben megértse, megörökítse és közvetítse. Mélyen hívő protestáns ember volt, akiben mindezek ellenére a más vallások iránti tisztelet is élt. Mindig az embert nézte, az emberit kereste és próbálta megérteni, lényegét tisztán tovább adni. A sárréti falusi leány Nagyváradon tanulta meg a cukrász mesterség csínját-bínját, szabadult fel.

41

Azonban megkezdett útját a történelem másfelé terelte. Budapesten lett gyári munkás. Az üzemi faliújság szerkesztésén és írásán át jutott el építészmérnök férje támogatásával addig, hogy végül idős fejjel vállalkozott az egyetem elvégzésére és a doktorálásra is. Életét küldetésként, munkáját hivatásként fogta fel. Voltaképpen, amikor már néprajzosként jegyezték sem volt állásban, sőt gyűjtőútjainak zömét is maga állta. Alkalmi megbízatásokat, úgymond „bérgyűjtést” vállalt, cikkei honoráriumából, s a család segítségéből élt. Mivel nem volt rendszeres jövedelme, előszeretettel vett részt olyan közös gyűjtéseken, kapcsolódott be több munkaközösség munkájába, ahol a terepen való tartózkodás nem került külön pénzébe. Minden munkaközösség szívesen látta, már csak azért is, mert mindig pontosan, határidőre átadta gyűjtéseit, gondosan megfogalmazott cikkeit, tanulmányait. De nemcsak ezért, hanem vidám természete, jó humora, emberséges odafigyelése, mások segítése mindenkire jó hatással volt. Ha valakivel apróbb összeütközése volt, egyesek néha terhesnek érezték meg-megjelenését, azok magukra vethettek. Ugyanis nemcsak ő adta le pontos kéziratait a munkaközösségnek, a kiadónak, hanem a pontosságot partnereitől, kiadóitól is elvárta. Ilyenkor – bár rossz szava nem igen volt – jelenlétét nem csoda, ha kényelmetlennek találták azok, akik úgymond nagyvonalúak, durvábban hanyagok voltak. A pontosságot, az alapos utánajárást főként szakmai tekintetben kutató kollegáitól is elvárta. Azonnal felfigyelt arra, ha valaki nem pontosan írt le, vagy rosszul értelmezett egy jelenséget, magatartást. Ha azt látta, hogy az illető nem ment utána a dolognak, s közben nyilatkozott róla. Ilyenkor azonnal reagált és keményen

42

hangot is adott neki. Sokan sérelmezték ezt, mert kellemetlenül érezték magukat. Emlékszem arra a vitára, ami egyszer nyilvánosan arról folyt, hogy a parasztok mily kicsibe vették a gyermeket, hiszen ezer bajuk volt és gyermek meg sok volt. Valaki azt hozta példának, hogy pl. éjszaka a kisgyermek az ágy alatt aludt egy szalmával kibélelt ládafélében. Nem tudván, hogy egy országszerte ismert bútordarabról van szó, a toliról, tolóágyról, amit nappal a hely szűke miatt (mint neve is mutatja) az ágy alá toltak és éjszaka pedig kihúzták éppen azért, hogy az anya bármikor lenyúlhasson, megsimogathassa, magához vegye, megszoptathassa. De nagyobb gyermekek is aludtak benne. A szalma pedig szalmazsákban volt, letakarva, s rendes ágybelinek, ágyneműnek számított még polgári körökben is. Ilonka felháborodása nem ismert határt. Igen élesen kikérte magának a paraszt ember ilyetén megítélését, lenézését, primitívvé és érzéketlenné minősítését. Ő ugyanis azonnal ezt látta benne, holott azért nem erről volt szó. Hasonló eseteket lehetne sorolni. Főként azon fiatalokat osztotta ki, akik nem voltak tisztában pl. az egyház szerepével, nevelő erejével, nem ismerték a szertartásokat, ugyanakkor nyilatkoztak a hirtelen divatossá is lett területről, témáról. Büszke volt megélt életére, tudatos szemlélője volt annak a protestáns paraszti világnak, közösségnek, amelyből származott, s amelynek életét maga belülről ismerte. Ha egy új, számára távoli közösségbe került (pl. Dunántúl, Zobor-alja, Sóvidék, vagy közelebb a Tiszazug, Kiskunság), addig tartózkodott ott, gyűjtött, figyelt, kérdezett, amíg ezt az ismeretlen közeget is Sárrétudvarihoz hasonló belső látással nem kezdte

43

felfogni. Gyűjtött anyaga éppen ezért mindenképpen hiteles. Mindemellett sajátos módszere volt. Úgy vélem, nem sokat tévedek, ha ezt a módszert AGATHA CHRISTIE Miss Marple-ja nyomozási módszeréhez hasonlítom. Az adatközlők neki nem adatközlők voltak. Mint nő, mint anya, mint gazdasszony, mint családi gondokkal küzdő, jó beszédű, olykor pletykás, olykor kissé zárkózott, olykor kissé kíváncsi, mindig együtt érző, megértő élettapasztalattal teli asszony ült le otthonosan minden lakásban, vett részt istentiszteleteken, családi ünnepeken. Beszélgetés közben maga is bekapcsolódott a krumplivagy zöldségpucolásba, recepteket ajánlott, egyszerű megtapasztalt gyógymódokat. Hirtelen előállt bajban azonnal segítségre készen mozdult, gyógyszereket küldött, recepteket váltott ki, amit falusi vagy erdélyi patikákban nem kaphatni. Levelezett, üdvözlő lapokat küldött adatközlőinek, akik voltaképpen jó barátai, ismerősei, már-már belső emberei lettek. S közben figyelt, kérdezett, s nyíltan, de egyáltalán nem meghökkentően, félreértelmezhetően jegyzetelt is. Kedvéért hajlandók voltak gyógymódokat bemutatni, a legintimebb dolgokról nyilatkozni. A hamisságra, turpisságra azonnal rájött, valótlan dolgot el nem fogadott. Ha azt mondom, hogy a magyar néprajz Miss Marple-ja volt, egyáltalán nem tévedek. Utolsó betegen töltött éveiben családja körében nyert nyugalmat. Már a Néprajzi Társaság üléseit sem látogathatta, pedig a társasági üléseknek mindig szorgalmas résztvevője volt. Újabb gyűjtésekről, ami életeleme volt, szó sem lehetett. Újabb írások is nehezen születtek, ám hatalmas és nélkülözhetetlen anyagot

44

hagyott publikációiban az utókorra. Szerencsére megadatott neki az a nagyszerű érzés, hogy szeretett szülőfalujának, Sárrétudvarinak néprajzi monográfiáját nemcsak megírhatta, hanem idejében kézbe is vehette. Ezzel a munkával egyben tagja lett a Három Föld Tudósai nevű (Sárrét, Hajdúság, Nagykunság), sajnos a mennyei mezőkön ülésező kutatói gárdának. Annak, melynek olyan nagyszerű és régi alapítói vannak, mint KARACS FERENC, OSVÁTH PÁL, KARÁCSONY SÁNDOR. A néprajzi szekciónak pedig olyan elnöke van, mint GYÖRFFY ISTVÁN, olyan titkára, mint SZŰCS SÁNDOR, olyan számvivője, mint BELLON TIBOR, és olyan tagjai, mint DOROGI MÁRTON, GYÖRFFY LAJOS, BERECZKI IMRE, HAGYMÁSI SÁNDOR, s immár a bizonyára ott is anyáskodó, róluk is gondoskodó, felejthetetlen MADAR ILONA. TAXI VAGY RENDŐRAUTÓ? Tiszasason gyűjtöttünk, ahol egy üres házat kaptunk, s ahová az iskola kollégiumából vittünk matracokat, ágyakat. Voltak, akik a földön gumimatracon aludtak. Régi ismerőseink voltak itt főként a régészek révén, s tudtuk, hogy hol és mit lehet olcsón, jól és bőségesen beszerezni. MADAR ILONKA főzött ránk pár napig. Egyszer a jó világnak vége szakadt, mert SZLANKÓ ISTVÁNnak, a tiszaföldvári múzeum igazgatójának haza kellett utaznia. Magyarország első földrajzi múzeuma a földvári, s szép térképtára van. ILONKA akkor foglalkozott a Sóvidékkel, s mikor megtudta, hogy a térképtárban részletes mappát kaphat, kezdett összecsomagolni. Hiába marasztottuk. ILONKA a szó szoros értelmében be volt sózva. Másnap

45

kora hajnalban indult vonattal, kunszentmártoni átszállással Földvárra. Én vittem ki két nehéz csomagját az állomásra, s közben óvtam a vonattól, s a buszt ajánlottam. Tiszaföldvár ugyanis az ország azon végtelen hosszúságú falvai (ma város) sorába tartozik, amelybe Újfehértó is. Busz nem nagyon járt minden vonathoz, hiszen leszálló utas nemigen volt. A csomag súlyát pedig én éreztem, s tudtam mit jelent elmenni az állomástól a múzeumig. Két legszélsőbb pont, s közötte nincs egyenes út, amely a legrövidebb lehetne. ILONKA azt mondta, hogy ne törődjek vele. Ő megoldja. Mikor leszállt a vonatról egyedüli megérkezőként, meglátott egy kék rendőrautót. Odalépett, kinyitotta a hátsó ajtót, belökte csomagjait az ülésre, majd maga is bevágódott. A két ámuló rendőrre ráparancsolt: - A múzeumhoz! - De kérem! Kérem, ez nem taxi. Ez rendőrségi kocsi. Tessék kiszállni! – hebegték bizonytalanul. ILONKA azonban nem rendült meg, sőt nyersen azt mondta: - Vigyenek gyorsan a múzeumhoz, mert nekem igen fontos dolgom van és nincs sok időm. Még a következő vonatot el kell érnem. - De ez nem taxi! - Mindegy. Maguk itt le-fel autókáznak üresen, pocsékolják a benzint, az állam pénzét. Nekem meg halaszthatatlan dolgot kell elintéznem. Ekkor már nemcsak begyújtották a kocsit, hanem gurult is, és meg sem állt a múzeumig. Ott kiugrott az egyik rendőr, fülön fogta táskáit és bevitte udvariasan az irodába. Melegen elköszöntek egymástól.

46

ILONKA megtalálta a térképeket, majd busszal folytatta az utat Szolnokig. A rendőrök csak két nap múlva merték óvatosan megkérdezni SZLANKÓ igazgató urat, hogy miféle magas vendége érkezett a múzeumnak. PISTA erről semmit sem tudott, de Tiszasas jól megismerte egy hét alatt ILONKÁt, s rejtélyesen mosolygott, mondván: - Pestről, felülről jött. - Ahá! Az más.

X. GYŰJTÉS A GARAM-MENTÉN GARAM-MENTI GYŰJTÉS BALASSA IVÁN szervezésében vettem részt a magyar– szlovák egyezmény eredményeként az Alsó-Garam-menti néprajzi gyűjtésben. Párkányban laktunk egy kis szállodában, s innen jártunk ki a környező falvakba gyűjteni. Én a rokonsági rendszert, általában a társadalomszervezetre vonatkozó anyagot gyűjtöttem. Így történt, hogy kimentem a muzslai temetőbe is, ahol a még olvasható fejfa-feliratok alapján a temetkezés rendjét próbáltam megfejteni. Jó lett volna valaki, aki szóban is kiegészíthette volna a hiányos anyagot, de senkit nem láttam a sírok között. Már a vége felé jártam a szemlének, s visszafordulva örömmel láttam, hogy egy kissé hajlott derekú idős asszony kis kapával és locsolóval a kezében átlépte a temetőkaput. Vártam, amíg közelebb ér, majd előlépve a sírok közül hangosan köszöntöttem. A néni

47

meglátott, egy szót sem szólt, hanem megfordult és korát meghazudtoló sebességgel futni kezdett. Kiabáltam utána, hogy várjon meg, de hiába. Gyorsan eltűnt… Csodálkoztam, nem értettem. Végezve a temetői szemlével megindultam, hogy a faluban folytassam a munkát. Hirtelen autó dudálás, kiabálás, nevetés hallatszott, s egy kocsin kihajolva SCHWALM EDITéket pillantottam meg. Hosszú haja lobogott a szélben. Lelkesen közölték, hogy ide és ide azonnal menjek utánuk, nem bánom meg. Ők ugyanis a pincesorról jöttek, s a gazdasszony finom ebéddel várta a magyarból jötteket. Mikor odaértem tényleg nem bántam meg: hatalmas tál rántott csirke és egyéb földi jók kínálták magukat. Mindenki magas hangulatban volt. Egy idős asszony, aki elém tett egy nagy tál ropogósra sült rántott húst, furcsa módon, magában göcögve hírtelen sarkon fordult és ott hagyott. Pár perc múlva a magával alig bíró jókedvű lánya kíséretében ismét odajött és szégyenkezve mesélte: Ő volt az, aki a temetőben megfutamodott előlem. Mégpedig azért, mert a közeli elmegyógyintézetből pár nappal ezelőtt egy bolond megszökött. Ma is keresik, mert itt-ott a környéken fel-felbukkan. Megijedt, mert azt hitte, én vagyok a szökevény. DICSÉRTESSÉK…! SZENT ISTEN…!? Úgy látszik, hogy a Duna másik oldalán valami különös fénytörés okozhatta, hogy mindig másnak tartottak, mint ami valójában voltam. Egyszer fotókkal üzletelő csempész-félének, másszor diliházból megszökött páciensnek, harmadszor…

48

Szintén Muzslán történt. Egy megadott címre szerettem volna bejutni egy szép nagygazda portára. De az utcai kiskapun nem léptem be a két dühödt, szabadon eresztett kutya miatt. Sötét felöltő volt rajtam, akkoriban vastag, fekete szarukeretes szemüvegem volt, s pocakban is némi tekintélyem. Az ugatásra kijött a gazdasszony. A kapu magas volt és engem nem láthatott, csak amikor kinyitotta. Rám nézett és sugárzó arccal köszönt: Dicsértessék….! – ám hirtelen torkán akadt a szó és elborult arccal ennyit nyögött ki a megváltó neve helyett: Szent Isten…!? Zavarodottan hallgatta meg mi célból zavarom, majd betessékelt hümmögve, apró fejrázásokkal. Bent megkaptam a magyarázatot. Mikor meglátott és örömmel köszöntött, azt hitte, hogy egykori plébánosuk áll előtte. Hajszálra hasonlítottam rá. A megrettenés oka pedig: a közkedvelt plébánost jó tíz éve helyezték örök nyugalomra.

KGST-SZABVÁNY Párkányban úri dolgunk volt. Egy kis egyemeletes szállodában laktunk a gyűjtés idején, s minden jóval elláttak bennünket. Esténként az étteremben – ahol hétvégén zene is volt – hosszan elbeszélgettünk az Aranyfácán és a borovicska mellett a napi gyűjtésekről, eredményekről, tapasztalatokról. Szombaton a zene miatt nem mentünk le, mert túl hangosnak találtuk. Különben is a borkombinát igazgatója bőven ellátott vörös és fehér borral. Egyikünk szobájában gyűlt össze a társaság. Valaki előhúzott egy pár napra megkapott kéziratot, ami kutatott községeink földrajzi neveit tartalmazta szinte nyomdakész

49

állapotban. Lemásolni nem lett volna időnk, de nem hagyhattuk csak úgy veszni. Ekkor még olyan volt a helyzet, hogy úgy lehet, nemhogy a kéziratot nem látjuk többet, de az is lehet, hogy gyűjteni sem tudunk itt még egyszer. Filmünk volt bőven, s úgy döntöttünk, hogy reprózni fogjuk. Közgyűrű és egyéb kellékek nem voltak, de DÁM LACI biztosra ígérte, hogy olvasható kópiát csinál. Nosza! Dugná be a villásdugót a konnektorba, de nem megy. Hiába a KGST-szabvány, az aljzat nem dugható be, mert náluk – földelésként – egy pöcök áll ki, ami nem engedi, hogy bedugjuk. Mit lehet tenni? Szombat délután van, holnap vasárnap, és nem valószínű, hogy műszaki bolt nyitva legyen, hogy másik dugót vegyünk és átszereljük a vakuinkat. Valaki azonban úgy vélte, még nem zárt be minden bolt. Sikerrel járt, és DÁM LACI azonnal megkezdte az átszerelést. Éppen készen volt vele, amikor nagy lelkesen befutott ifj. BALASSA IVÁN, akinek dióhéjban elmondtuk, hogy mi a baj. Itt van a dugón egy pöcök, ami bemegy abba a lyukba, ami az aljzaton van, és azon is van valami, amitől a mienk használhatatlan. Hirtelen kikapta DÁM LACI kezéből a felszerelt zsinórt, s ennyit mondott: Egyszerű az egész! Csak ennyi. – és egy mozdulattal letörte a dugóról a pöcköt. Ott álltunk megfürödve a frissen szerzett, használhatatlanná tett csehszlovák műszaki csodával. Volt, aki majd megszakadt a nevetéstől, volt, aki káromkodott, volt, aki ütni akart, szerencsére akadt olyan is, aki azonnal elrohant, hátha nyitva van még az üzlet. Vett vagy hat darabot a biztonság kedvéért. A múzeumi íróasztal fiókjában még azután is őrizgettem egyet, amikor a KGST már megszűnt. Nem tudom, milyen lehet az EU szabvány?

50

A DÉMON ÁTKA A párkányi kis szálloda éttermét jóformán csak mi használtuk délelőtt és délutánonként, ha nem gyűjteni voltunk. Itt tartottuk a megbeszéléseket is, sörrel és borovicskával, illetve beherovkával éltetve a csehszlovák– magyar barátságot. Ilyenkor kikerült a „ZÁRTKÖRŰ!” jelzésű tábla (két nyelvű felirattal), s a pincérek miután behozták az enni- és innivalókat, óvakodtak attól, hogy betegyék a lábukat a tudomány szentélyébe. Ugyanis úgy tudták, hogy komoly nemzetközi tudományos tanácskozás zajlik odabent. Lehet, hogy elgondolkodtatta őket a felszolgált italok nem kis mennyisége, de mit lehet tudni, mi szükséges ahhoz, hogy a tudósok örök törvényeket állapítsanak meg? Egyik alkalommal – mikor már végeztünk a hivatalos résszel – igencsak jó hangulat alakult ki késő délután. Néhány csendes népdal eléneklése után TIMAFFY LÁSZLÓ bátyánk hirtelen a zongoránál termett és pattogósabbra vette, majd kuplékat és operetteket vert ki a lestrapált hangszeren. TELEKI PÁL egykori tanársegédje nemcsak ehhez is értett, de egy időben RÁKOSI apánk jóvoltából kántorként szegődött az egyház szolgálatába és ebből éldegélt. A legújabb számokat azonban nemigen ismerte, holott erre is igény mutatkozott. Így mellé ültem és négyvagy (szerény zongoratudásom miatt) inkább háromkezes új számokat játszottunk, kántor uram harmonizálásával. Aztán BALASSA hirtelen letépte a dobfelszerelésről a viaszosvászon takarót és virtuóz módon verte a ritmust. A hangulat tetőfokán SCHWALM EDITke lerúgta topánkáját, derékig érő hosszú haját kibontotta és

51

átszellemült táncba kezdett, a líraitól az extatikus vonaglásig. Valaki megtalálta azt a kapcsolót is, ami a kör alakú táncparkettet színes fénnyel koszorúzta. Ekkor megérkezett egy küldöttség Pozsonyból, hogy megszemlélje, miként halad a közös gyűjtés. A pincér egy nagy tálcán tele poharakkal előttük lépte át a küszöböt és kevés híján elejtette a tálcát a meglepetéstől. Ő tudós csevelyre számított, csakúgy, mint az érkező küldöttség. Automatikusan lekapcsolta a hangulatvilágítást és mi félhomályban maradtunk. A zene elhalt, s csak SCHWALM EDIT sziluettje látszott a félhomályban, amint ökölbe szorított égnek emelt kézzel átkot szórt az ártatlan pincérre, mert meg merte zavarni a tanácskozást.

XI. A SZOLNOK MEGYEI MÚZEUMOKBAN MI JÁSZKUNOK! Kiskunfélegyházán tartottuk a Jászkunság Kutatása ’85 címmel az első, ma már sokadiknál tartó három megyére kiterjedő tanácskozásunkat (Bács-Kiskun, Szolnok, Pest megyék). Felmértük, hogy mi történt eddig az utolsó pár évtizedben a különböző társadalomtudományok területén, és megjelöltük a feladatokat is. Elhatároztuk, hogy ezt három évente mindig másutt megtartjuk, s beszámolunk arról, mit végeztünk. Szíves házigazdánk FAZEKAS ISTVÁN volt. A kiváló ebédet még kiválóbb vacsora követte, s jó borocskák is kerültek az asztalra. A hosszú

52

asztalnál kezdték felszolgálni a kiskunsági módra készített birkatestet. A fehér kötényes teremőrök és a múzeum női alkalmazottai hatalmas tányérokon főtt hasáb krumplival hozták a még hatalmasabb adag párolgó húst. Ekkor megszólalt BELLON TIBOR, a Nagykun Múzeum igazgatója, kijelentvén, hogy cseréljék ki tányérját, mert a birkatestet a nagykunok kenyérrel eszik, ha netán krumplit is főznek, az arány: egy birka – egy krumpli. Nem hagyta szó nélkül a Jász Múzeum direktora sem, TÓTH JÁNOS, mondván, hogy a jászok is kenyérrel, no meg kaláccsal eszik. Mellettem ült SZTRINKÓ ISTVÁN barátom, aki a kiskunok nevében tiltakozott a birkapörkölt ilyetén meggyalázásán: Tudhatnák a félegyháziak, hogy a kiskunoknak is borsódzik a háta a krumplitól. Megszólalok erre hangosan: - Szépen vagyunk a jászkunokkal! Mit szólna GYÁRFÁS ezekhez az „ősi jászkun” nevekhez, mint BELLON, TÓTH, SZTRINKÓ…? KÉT DIVATDIKTÁTOR: KAPOSVÁRI GYULA ÉS SZABÓ DZSONI Tagadhatatlan tény, hogy a szolnoki múzeum munkatársai sohasem tartoztak a szakma legelegánsabb emberei közé. Nem akarok itt olyan neveket említeni, mint PATAY PÁL jeles régészünk vagy SZOLNOKY LAJOS, akik feltehetőleg még egy szőlőbeli kunyhóban hálva is kikeményített pizsamát viseltek. Elég, ha egy átlagos szakmabelire gondolunk, aki tudja, hogyan lépjen be a munkahelyre, ha köznapi munkáról vagy kiállításnyitásról van szó. Magam sem tartoztam soha az élvonalbeli piperkőcök közé, de azért, ha kellett, nyakkendőt kötöttem. Bár ez nem

53

minden. Lehet ezt úgy is viselni, hogy szerencsésebb lenne, ha a ruhásszekrény nyakkendőtartóján maradt volna. Nálunk a színvonalat divat tekintetében KAPOSVÁRI GYULA igazgatónk határozta meg. Olyan típusú ember volt, aki ha a legdrágább angol szövetből vett volna fel mondvacsinált öltönyt, akkor is az a benyomásunk keletkezett volna róla, hogy a zsibogóról válogatta össze ruhadarabjait. Volt egy lóden kabátja, ami a szobájában lévő fogason függött, mikor 1963-ban Szolnokra kerültem. Jó tíz év múlva, amikor egy kiállításhoz rég viselt lóden kabátot kerestünk, s az egész városban nem leltünk, ő természetes mozdulattal vette elő más ott lógó felöltők közül, figyelmeztetve, hogy ha a kiállítás bezár, kéri vissza, mert ez még egy kikímélt darab. Történt egyszer, hogy Zagyvarékason a TIT rendezésében kerekasztal beszélgetésen vettünk részt. A téma: Hogyan öltözködjünk? Nos, hát a zagyvarékasiak most megtudhatták. Hárman mentünk ki és három szintet képviseltünk. MÉSZÁROS FERENCNÉ, a TIT főnökének felesége férje egész keresetét ruhatárára és a kozmetikusra költötte. Egyik héten lila, másik héten zöld, majd aranysárga és tisztes ősz haja volt, s ehhez megfelelő színű ruha, kabát, cipő, no meg illatfelhő. Jómagam egy pulóvert viseltem, kihajtott ingnyakkal. Ez az én átlagos formám. Rékason is így ismertek. KAPOSVÁRI GYULA nyakkendőt kötött zavaros színű, erősen kikönyökölt zakójához, amelynek szivarzsebe fölött féltenyérnyi tintafolt volt, mert ide duggatta számtalan golyóstollát, amiknek hegye hogy-hogy nem, mindig a szövetnek ment neki, kisebbnagyobb foltot hagyva maga után. Mindehhez erősen kitérdelt szürke nadrág és barna nyári szandál passzolt. Így

54

ültünk fel a színpadra és elmélkedtünk: KAPOSVÁRI a régészet eredményeiről, én a népviseletről, MÉSZÁROSNÉ a legutolsó divatról. Úgy vélem, egyben nem tévedtünk: illusztrációi is voltunk saját témánknak. Amilyen laza volt öltözködése, olyan lazán kezelte saját ügyeit, mert csakis a hivatásának élt. CSALOG ZSOLTtal elhatároztuk, hogy az egyik teljesen áttekinthetetlen szobában, ahol az ő dolgai voltak bezsúfolva, valami rendet teszünk. Az egyik régi szekrény alján egy barna csomagoló papírba, kócmadzaggal többszörösen betekerve egy jókora csomagot találtunk. Rá volt írva: Kunhegyes, ilyen és ilyen ásatás, ekkor és akkor. Örömmel vittük hozzá, s ő még nagyobb örömmel tépte le róla a papírt és a kötést. Elmondta pontról-pontra, hogy mi van benne: ilyen és ilyen leletek, ásatásának válogatott darabjai. Kibontva magunk is meggyőződhettünk róla, egyről sem feledkezett meg, holott legalább húsz éve hevert mai lelőhelyén. Egyről azonban megfeledkezett: benne volt barnacsíkos pizsamája, szappanja és fogkeféje, törölközője, zoknija és szandálja is. Úgy nyugtázta, hogy milyen nagy szerencse, nem kell újat venni. KAPOSVÁRI GYULA bátyánk eleganciája nem volt egyedül való. Sokszorosan felülmúlta őt SZABÓ DZSONI régész már fiatal korában is, amikor Szolnokon szolgált. Egerben ezt, ha lehet, még tovább fokozta. Rajta már a vadonatúj nadrág is megfordult és két nap teltével XVIII. századi darabként lehetett volna eladni múzeumi hamisítványként. Lezserségére és egyben fanatikus munkaszeretetére jellemző, hogy épp leltározott az egykori szolnoki múzeumi szuterénben, a Tisztviselőház pincéjében, amikor egy egér nagy nyugalommal sétált végig a kinyitott régészeti leltárkönyvön. Nem szaladt.

55

Bízott a tudós férfi higgadtságában. Kár volt. DZSONI a kezében lévő sublerrel, hihetőleg annak hegyével, szegény párát a másvilágra küldte. Mit zavarja őt cserépmérés és leltározás közben? E szomorú eset hitelességét tanúsítja az egérfoltos I. számú régészeti leltárkönyv – és hites tanúk szerint – új nadrágjának jobb térde, ahová véres kezét törölte. A nadrág azóta megsemmisült. Egerben egyik alkalommal múzeumi kollegái vettek a számára új ruhát, hogy megjelenhessen valami múzeumi rendezvényen. Többek szerint alig kellett neki egy hónap, hogy ne több évtizedes darabnak tartsa bárki is. Aztán… De nem sorolom. Ma sem vagyunk elegánsak. Hogy miért? Valakik majd kiderítik.

XII. SZOLNOKY LAJOSRÓL SZOLNOKY LAJOS NAGY-NAGY VÉTKE SZOLNOKY LAJOSsal eléggé bensőséges viszonyban voltam. Összekötött bennünket Debrecen is, s az, mint kiderült, hogy Debrecenben egyik nagybátyámnak cserkész parancsnoka is volt, s ők is kölcsönösen kedvelték egymást. Sok jó tanácsot kaptam tőle, s azon túl lenyűgözött az a kitartó és aprólékos, ugyanakkor nagyvonalú módszer, ahogyan a tárgytörténetet, a muzeológiát művelte. Szolnokra többször is meghívtam

56

előadást tartani, s mikor mintaszerű tárgytörténeti munkája (Alakuló munkaeszközök) megjelent, erről külön vitát is rendeztünk. Már korábban említettem, hogy igen pedáns, igazi úri ember volt küllemre is. Azt írtam, hogy PATAY PÁL és ő, ha egy szőlőbeli kunyhóban aludtak volna, ott is kikeményített pizsamát öltöttek volna fel. Nemcsak a fehér ing, a nyakkendő és a kivasaltság jellemezte, de sokat adott a válogatott megfogalmazásra nemcsak írásban, hanem szóban is. Egyszer Nyíregyházán volt a Dunán-inneni néprajzos muzeológusoknak több napos összejövetele. Szállásunk a Sóstón volt kényelmes faházakban. Sajnos nem volt jó időnk. Esős, borongós, hideg őszi időt értünk meg. Mindenki a szobájába húzódott be, s ott melegítette magát különféle nedűkkel. Egy-egy szobában azért jó társaság verődött össze. Nekem szerencsém volt, mert vele kerültem egy szobába. Emiatt ugyan kimaradtam holmi heje-hujázásokból, de kárpótolt az, hogy tartalmas beszélgetésre éhes csapat verődött össze. A társaság valódi központja SZOLNOKY LAJOS volt, bár sohasem tolakodott elő ötleteivel, s nem tartott igényt arra, hogy szóvivőnek vagy mérmondónak tartsák. Másnap reggel javaslatára többen is elmentünk a Gombának nevezett köralakú, nyitott büfébe, hogy tejjel és meleg péksüteménnyel kibélelt hassal utazzunk be a városba, ahol a tanácskozás folyt. Kellemetlenül szemetelt az eső. LAJOS bátyám zakója fölé egy orkán kabátot vett fel, amit nem gombolt be. A Gomba eresze alá beállva kiki megrendelte a maga adagját. Engem nagy meglepetés ért, mert egy fehér nylon zacskót tettek elém három ropogós kiflivel. Nagyot néztem, mert ilyet akkor láttam először. Debrecenben, a maradiság városában még üvegben árulták ekkor a tejet. Tanácstalanul néztem a

57

zacskóra. Ekkor SZOLNOKY LAJOS az alakuló munka- és csomagolóeszközök tudora egész kis előadást tartott a fővárosban már régebben bevezetett új kiszerelésről, ecsetelve annak könnyen kezelhetőségét, higiénikus voltát, s egyéb előnyeit. Közben elővette svájci bicskáját, amin még olló is volt, bemutatót tartott előbbeni beszédét illusztrálandó. De vizes lehetett a zacskó, vagy a svájci bicska ollója volt életlen, esetleg ő ügyetlen vagy figyelmetlen, tény, hogy mikor lenyiszálta az egyik sarkát, kicsúszott a kezéből a higiénikus és könnyen kezelhető mintadarab, utána kapott, de vesztére nagyon megszorította, és nagy sugárban végig locsolta fehér ingét, zakóját, orkán kabátját, s még nekünk is juttatott belőle. Mindez semmi! Fejét és méltóságát elveszítve igen durva szavak szakadtak ki belőle. Semmiképp sem olyanok, amiket megszoktunk tőle. Bedobta a zacskót a szemetes ládába, s miközben vörös arccal próbálta tenyérrel lesepergetni magáról a tejet, sűrűn bocsánatot kérve illetlen szavaiért visszament a szállásra, hogy átöltözzék. Mikor évek során találkoztunk egymással, mindig felidézte az esetet. Nagyon bánthatta a dolog. Bizonyára nem lenne belőle manapság jó miniszterelnök, de még államtitkár sem. GYÜMÖLCSOLTÓ SZOLNOKY LAJOS SZOLNOKY LAJOS volt egy időben Szolnok megye múzeumainak néprajzi szakfelügyelője. Tisztét igen lelkiismeretesen látta el. Nem egyszer segített hozzá bennünket olyan pénzek megszerzéséhez, amin aztán tárgyakat vásárolhattunk. A megyei tanácsi tisztviselők

58

valahogyan nem kedvelték a néprajzot, ám őt respektálták, s néha megnyílt pénztárcájuk számunkra is. Egyik látogatásakor bejelentette, hogy voltaképpen nem is Szolnokon akar szétnézni, hanem Tiszafüredre kíváncsi. Azt remélte, hogy ide megérkezvén gépkocsit tudunk biztosítani. Sajnos ez akkoriban lehetetlen volt, s kénytelen volt vonattal tovább utazni, személyvonattal, karcagi átszállással. Nagy nehezen sikerült telefonálni Füredre (ez sem volt akkoriban könnyű), s jelezni FÜVESSY ANIKÓnak, hogy melyik vonattal érkezünk. Én kísértem el a reménytelenül hosszú és unalmas útra. Már a „Füred-expresszen” ültünk, amikor benyúlt táskájába és elővett egy kézhez jól igazodó metszőollót. Elmondta, hogy mielőtt Szolnokon bejött volna a múzeumba, már járt két helyen is, megfelelő szaküzletben, hogy rugót szerezzen bele, de nem kapott. Füreden bizonyára van olyan szaküzlet, ahol végre vehetne. Mondtam, hogy a múzeumba menet két ilyen boltot is ismerek, tudtommal eléggé el vannak látva áruval. Eltette az ollót, s arról kezdett beszélni, hogy mennyire szeret kertészkedni. Milyen gyümölcsfái vannak, hogyan teremnek, s milyen jól ki tud ott kapcsolódni. Közben a szemben lévő ülésen kényelmesen elhelyezkedett egy harminc-harmincöt év körüli kék munkásruhába öltözött ember. Látszott, hogy munkából jön, nyílván éjszakai műszakból. Fáradt borostás arca ezt sejttette. Egy darabig hallgatta Lajos bátyám előadását, majd megszólalt, mondván, hogy látja azt, hogy szeretjük a gyümölcsöt. Majd rejtélyes mosollyal megkérdezte, hogy ki melyiket szereti inkább. Abban maradtunk, hogy mindig azt, aminek éppen idénye van. Mindenikre vevők vagyunk. Ekkor még titokzatosabban aktatáskájához

59

nyúlt, kibontotta a degeszre tömött táska madzaggal meghosszabbított záró szíját, s felhajtotta fedelét. Öt hétdecis üveg volt benne dugóval lezárva. - Minek az idénye van most? – kérdezte. Majd válaszolt is: a cseresznyéé! Kivett egy üveget, kihúzta a dugót és büszkén Lajos bátyám felé nyújtotta: Egészségére! Hiába volt szabadkozás, tiltakozás, nem volt mese, meg kellett húzni. De mert kevesellte, még meg kellett ismételni. Velem meg volt elégedve, aztán ő is kortyolt. Gondosan visszadugta és betette a táskába. Megbeszéltük, hogy milyen, hol termett, hol főzette, és más egyebekről is szó esett. Megélénkült a beszélgetés, hangulata is megváltozott. A következő állomásnál ismét előhúzott egy másik üveget, majd később egy harmadikat. LAJOS bátyám láthatóan terhesnek tartotta, de nem volt mese, Füredig mindenik üvegből jutott egy kis kóstoló. Mikor leszálltunk, a restibe invitált, hogy öblítsük le sörrel, ne váljunk el csak úgy szárazon. Nem tehettünk semmit. Annyi szerencsénk volt azonban, hogy FÜVESSY ANIKÓ is ott volt az állomáson, és egy korsó után kiragadott a gyümölcskedvelő, láthatóan a gabonát is kedvelő útitárs vendégszerető kezei közül. Nem tudom, hogy milyen jelentést írt ezek után szakfelügyelőnk. Arra sem emlékezem, hogy kapott-e rugót az ollójába?

60

XIII. GYŰJTŐUTAKON SZÍVDOBOGÁST KAP, MINT VIGA GYULA A COCACOLÁTÓL Szabadszálláson gyűjtöttünk már második éve SZTRINKÓ ISTVÁN irányításával. Az első év jól sikerült és eredményes táborozásának híre többeket vonzott. Lehetőség nyílt ugyanis arra, hogy a kecskeméti múzeumok pénzén jó két hétig vizsgálódhasson valaki Szabadszálláson és tágabb környékén. Olyanok, akik valamelyik témát nagyobb térségben gyűjtötték, kutatták, lehetőséget kapta arra, hogy ide is eljussanak. VIGA GYULA abban az időben a kecsketartáshoz gyűjtött anyagot országosan is, míg BODÓ SÁNDOR az igázást vizsgálta ugyanígy. Történt, hogy egyik nap úgy döntöttünk, hogy néhányan Szabadszállásról elindulva elmegyünk Kiskunfélegyházáig, közben ki-ki a maga témájához végez megfigyeléseket, kérdezget, tájékozódik, s egyáltalán megismerkedik a Duna-Tisza-köze középső részével. Izsák, Orgovány, Jakabszállás, Kisszállás, Fülöpjakabszállás, illetve néhány tanya volt a megállóhelyünk. Óriási hőség volt. A mikrobuszban alig lehetett megmaradni. Egyik helyen, engedtessék meg nekem, hogy most ne nézzek pontosan utána, hogy hol, néhány ház és egy tanyasi bolt állt az országút mellett, éppen a legsivárabb táj kellős közepén. No, ide bemegyünk és megpróbálunk inni valamit, mert már a magunkkal vitt folyadékok felforrósodtak. Bent eléggé hűvös volt, a boltot fellocsolták. Kiderült, hogy a sör is iható

61

hőmérsékletű. Nosza, rendeltünk is! BODÓ SANYI, jómagam és MAGYARI MÁRTI is. A gépkocsivezető, ÁIPLI GYULA és VIGA GYULA még kint maradt, bezárták a kocsit. Tudtuk, hogy VIGA nem szereti a sört, druszája pedig nem ihat, ezért nekik Coca Colát rendeltünk, ami talán még hűvösebb is volt a sörnél. Éppen kézbe fogtuk üvegeinket, amikor a belépő VIGA nagy hangon kijelentette, hogy én nem kérek Coca Colát, mert szívdobogást kapok tőle. Nagyot néztünk. Aztán kicseréltük narancslére, hátha az nem árt annyira. Azért megjegyeztük, hogy a cukor tartalma annak is nagyon káros és gondoljon koleszterin szintjére is. Egyszerű kis történet ez, de, hogy-hogy nem (folkloristáknak való elmélkedés!) a szabadszállási táborban híre ment, majd később azon is túl, méghozzá klasszikus formát öltve proverbiumként. Sokáig lehetett hallani: Szívdobogást kap, mint VIGA GYULA a Coca Colától! – Megdobogtatja az ember szívét, mint VIGA GYULÁét a Coca Cola! – Úgy vert a szíve, mint VIGA GYULÁnak, mikor Coca Colát ivott! Nem tudom, hogy GYULA még mindig tartózkodik-e az imperialista italtól. Én is ezt tenném a helyében. Miskolcon és Hegyalján egyéb ital is van a Colán kívül. És nem a bőcsi sörre gondolok!

KISKUN ETNIKUS SPECIFIKUM Ugyanezen az úton BODÓ SÁNDOR barátunk a fogatolást tanulmányozta. Főleg egyes fogatok jártak stráfkocsit húzva. Egy idő után SANYI megjegyezte, hogy valami érdekes sajátosságot vélt felfedezni, ami úgy tűnik, hogy

62

jellemző a Duna-Tisza-közére. Ha egy ló van, az mindig jobb oldalra van befogva. Ellenkezőjét nem tapasztalta. Mi is figyelgettük a fogatokat, s valóban így volt. Na, ez valami helyi sajátosság, nyugtázta SÁNDORunk. Örült, hogy valami új dologra, netán etnikus specifikumra bukkant. Mondjuk neki, hogy megkérdezett-e valakit ebben a dologban? Kiderült, hogy még nem. Egyik helyen valamiféle heti piac volt, ahol több fogat is álldogált, közöttük egyes is. Kiszálltunk, hogy néhány fényképet csináljunk, megnézzük a kirakott portékákat. Én odamentem az egyik fogatoshoz és megkérdeztem, miért van az, hogy ha egy ló húzza a szekeret, akkor mindig jobb oldalra fognak be? - Így írja elő a KRESZ. – válaszolta. Nesze neked, etnikus specifikum! ÚGY JÁRT, MINT BARNA GÁBOR A TISZTI KLUBBAN! Első Duna-Tisza közi néprajzi gyűjtőtáborát SZTRINKÓ ISTVÁN Szabadszálláson szervezte. Meg kellett küzdeni azért, hogy ez megvalósulhasson, mert HORVÁTH ATTILA régész igazgató bármennyire is jó véleménnyel volt az akkor frissen odakerült néprajzosáról, nem bízott a sikerben. Azt mondta, hogy senki sem fog erre elmenni. PISTA azonban megelőzőleg már többször részese volt a tiszazugi táboroknak, jó ismeretsége volt, kedvelték és éppen nem volt hiány jelentkezőkben. A tiszazugiak is szép számmal vettek benne részt, de máshonnan is jöttek barátok. Első napjainkban kemény terepbejárás volt, meghallgattunk egy-két előadást a településről, a településvezető pártfogását is élveztük, s sikerült egy

63

mikrobusznyi tárgyat is összeszedni. Horváth Attila egész délelőtt keresett bennünket, de senkit nem talált. Több kocsmába is benézett, azt hívén, hogy ott múlatjuk az időt. Nem így volt, kint a tanyán volt mindenki és vele csak úgy három óra tájban találkoztunk, mikor összeszedett bennünket a mikrobusz. Rövid szóváltás, felelősségre vonás következett, de ekkor kinyitottuk a mikrobusz hátsó ajtaját és vagy harminc válogatott, ráadásul ajándékba kapott tárgyat tártunk elé. Ennyit mondott a szigorú főnök: A patvarba is! Azzal kocsiba ült és elporzott. Ezek után PISTA minden tábora zöld utat kapott. Mi azonban szűkösen éltünk, mert az ebédet az óvodában fizette elő, s a kiadós délelőtti pusztai gyaloglás után kapott tejbepapi és más bébiételek, apróra darabolt (vagy előre rágott, azaz csócsált) hús nem feküdte meg a gyomrunkat. Jóllehet ezt felismerve bőven volt szállásunkon szalonna, kolbász, hagyma, de hát… a tejbepapi? Na! A főnök nagyszerű szónoklata után PISTA felbátorodott és este a vendéglőben külön vacsorát rendeztünk. Sejtette, ha a számlát benyújtja, húzódóznak majd, de mégis kifizetik. Így is lett. És így történt, hogy SZABÓ ZOLTÁN történész barátunk 15 adag rántott szeletet nyomott le garnirunggal, savanyúsággal és megfelelő mennyiségű sörrel. Következő évben ugyanitt már nem a kisdedekkel voltunk egy koszton, hanem a kemény katonákkal. A tiszti klubban rendelt ebédet SZTRINKÓ PISTA. Akik katonák voltak, azok előtt ismeretes a szabadszállási helyőrség kemény vonala, szigora s miegymás. Mi erre, mint civilek, nem sokat gondoltunk. Megettük a magunkét és törettünk haza, hogy a délutáni kötelező sziesztát megejtsük.

64

SZTRINKÓ PISTA ugyanis nagyon kemény rendet vezetett be a táborban: reggel hatkor ébresztett, aztán ki-ki rendbe tette magát, majd fél kilenckor kivitte a bandát mikrobusszal két turnusban egy közeli és egy távoli határbeli pontra, ahol a tanyavilágban, mint az ejtőernyősöket, sorra kiugrasztotta a kocsiból, majd 1 óra tájban összeszedte őket és irány a tiszti klub, ebéd, majd kötelező szieszta. Ugyanis délután a sziesztát követően újra terepre dobott mindenkit. Akiknek bent volt dolguk, ott beszéltek meg gyűjtést, azok maradhattak, de a hálóhely be volt zárva, s csak vacsorakor találkozhattunk. A tiszti klubot sem nekünk találták ki. Ott fagyos szigorúsággal zajlott az ebéd. Utána nem lehetett civileknek ott üldögélni, beszélgetni. Ilyen formán a különben tartalmas ebéd sem esett olyan jól, mint korábban a tejbepapi. Mindennek a teteje pedig az volt, hogy BARNA GÁBORt hatalmas szégyen érte. GÁBORnak érettségi találkozója volt és erre az alkalomra nem a szokásos terep szerelésben jelent meg ebédnél, hanem ünneplőben. Innen rohant az állomásra. Mivel hihetetlen meleg volt, csak sarut öltött, mert aki ismeri a Szabadszállás-kunszentmártoni buszt, az nem követi el azt a hibát, hogy ilyenkor kapcát teker a lábára. Meg is jegyezte, hogy majd ha megérkezik, átöltözik. Ám ahogyan legelsőként átlépte a tiszti klub küszöbét, egy korpulens tiszt odarendelte és figyelmeztette, hogy nincs zokni rajta. És ez nem kocsma, hanem tiszti klub, ahová csak megfelelő öltözékben léphet be. Ebben az volt a csodálatos, hogy mi rövid nadrágban és saruban, mezítláb mentünk utána, de nekünk nem szólt. Úgy látszik, ez harmonizált. A kiöltözött öltönyös BARNA GÁBOR

65

azonban szemet szúrt. Szégyenszemre haza kellett mennie, hogy zoknit húzhasson az ebédhez. Ha valaki ezután azt a mondást hallaná, hogy: Úgy járt, mint BARNA GÁBOR a Tiszti klubban! — akkor erre gondoljon! BINYEKÁRESZ AVATÁSOK A TÁBOROKBAN Binyekáresz. Ezt a szót először PAPI LALItól hallottam, aki gyakran emlegette, ha valaki nem szeretem emberről szólt: Ez a lurkó is azt hiszi magáról, hogy ő a főbinyekáresz! Mi is mondogattuk utána, de minden értelem nélkül. Jól hangzó szó volt. Történt, hogy Kunszentmártonban voltunk egy jó hónapig és a múzeumi anyagot leltároztuk újra. A munkában részt vettek egyetemisták Debrecenből, Szegedről, Pestről (pl. BÁRKÁNYI ILDIKÓ, MAGYARI, KOTICS). Nagy meleg volt, de a börtön egyik cellájában 20 literes fekete demizsonban (DERCSÉNYI LACI ajándéka az olajosoktól) tiszasasi bor volt, s jó pincehideg. NAGY MOLNÁR MIKLÓS ekkor tűnt fel a színen, s nem is akárhogyan: ő volt a töltögető ember. Mindig üdítő és hideg fröccsöket szolgált a zárt udvaron, tűző napon dolgozóknak. Elhatároztuk, hogy elismerjük nagyszerű közreműködését. Valami címet adományozunk neki. Legyen főbinyekáresz! Ez jól hangzott. Ám SZTRINKÓ PISTA vétót jelentett be: Nem lehet mindjárt egy kezdő Főbinyekáresz, alább kell kezdenünk! Mi lesz később, ha új érdemeket szerez? Így meg kellett elégednie az albinyekáresz címmel. Az avatásról számtalan fotó készült. Ez a további rítusokat is meghatározta. Mindig a fellelhető, környezetben előforduló alkalmi tárgyakból válogattunk,

66

a szertartás résztvevői is amit értek, azt vették magukra, tették fejükre. NAGY MOLNÁR pl. a múzeumba frissen bekerült Szent Mihály lován ült, arca előtt egy ovális képkeretet tartott, az ipartestületi temetési fáklyákat vittük mellette, s postakürttel fújtunk indulót, majd az előző kiállításból lebontott nád kötegekből körötte tüzet gyújtottunk, ráfektettük az égő kör közepén egy szekérkerékre, amibe szimbolikusan beletörtük. Majd a legnagyobb hőség és tűz közepette gégerándulás nélkül kellett meginnia egy kancsó bort. Azt hiszem, hogy ez volt szertartás tekintetében a máig legjobb avatás. SZTRINKÓ PISTA címe Főfőbinyekáresz avagy Vezérlő binyekáresz. Ezt a címet két fokozatban nyerte el. Először Szabadszálláson főbinyekáresszé avattuk, akkor csodálatos tábort szervezett, de sajnos, mert az óvodában biztosította étkezésünket, úgy véltük, hogy ezt is vékonyan viszi. Ám a következő évben – nem azért, mert ekkor Tiszti klubban ebédeltünk, hanem mert az Aranyhomok tsz-től ingyen kapott egy 35 literes hordó aranyérmes bort, amit felütött a szállásunkon az ágyak között és ki-ki ad libitum használhatta – kapta ezt a kitüntető címet. Ez még önmagában nem lett volna elegendő, de azt is kitalálta, hogy mellé egy ballon szódát tett, s ki-ki kedve szerint ihatott olyan fröccsöt, amilyet akart. Mint Bacchust ültettük a szertartás során a hordóra, s ő nyitogatta a pohárral oda pofátlankodók számára a hordó csapját fején egy vasutas sapkával. Természetesen a poharazók sorát ő nyitotta meg, de neki térden állva ketten is szolgáltak: egyik bort, másik szódát. Ettől kezdve az ő jóváhagyása nélkül senki sem nyerhetett binyekáreszi fokozatot.

67

NOVÁK LACIt egy nagykőrösi tanácskozáson avattuk fel a Három Város Főbinyekáreszává. Vacsora után, amikor már jól megindult a dallás, magas volt a hangulat. Különös menet érkezett a binyekáresz avatásra. Elől ÖRSI PIRI rövid piros szoknyában, derekán levő madzagról egy formás lopótök lógott le, kezében valamely instrumentum (lehet, hogy kovácsoltvas házoromdísz). Őt környezték rúzzsal kikent férfiak lábujjhegyen. Elénekelték: Mikor én még legény voltam… című nótát. Ezután jómagam felolvastam egy NOVÁK számára készített irományomat, amelyet szűkebb kör már ismert, s a három város szexuális életének kutatásáról szólt. Majd ezzel kapcsolatban tett fel egy bizottság indiszkrét kérdéseket, s ezek arra irányultak, hogy bizonyos megfigyeléseit bővebben fejtse ki. Valamennyi kérdés előtt egy kupa bort kellett görcsoldóként lehajtania. Ezután átadtunk neki egy Erdélyből származó, virágcserépbe tűzhető kis kopjafát. Reggelig tartott a nagy derby. RÁDULY EMIL a harmadik vagy negyedik Tisza-túrán érdemei elismeréseként (pl. megmenekített bennünket egy hajóval való összeütközéstől, vitorlát eszkábált felfújtatott gumi matracokból, evezőkből készítve árbócot, stb.) elnyerhette a Vízibinyekáresz kitüntető címet. Olyan ember volt, aki mindennel tudott szolgálni egy nomád vagy tengerész környezetben. Azt mondtuk, hogy ha valaki megkérdezné, hogy tudna-e hirtelen valaki adni egy háromélű szűcs tűt, hát Emil már adta is. Kőtelken a Tisza parton táboroztunk. Aznap EMILlel sikerült felhajtanunk a helyi boltban 10 esztendeje ott lévő Tarcali furmintot leszállított áron 3 ládával. Ennek örömére este binyekáresz

68

avatást tartottunk. Éjfélkor EMILnek be kellett mennie fűzfa koszorúval a fején a vízbe, s 10 merülést végeznie, miközben egy hatalmas kupával meg kellett innia minden merülésnél egy-egy húzás Tisza vizet. Kemény dolog volt, de bepótoltuk utána fertőtlenítő tarcalival. Ez alkalommal sült halat fogyasztottunk De mi nem hallgattunk, hanem igencsak dallottunk. EMIL és kislánya, illetve ZSUZSIKA lányom szép táncot mutattak be az agyagosban. A vizsgára bocsátás előtt komoly kérdéseket is intéztünk az avatandóhoz, de ezekre sajnos már nem emlékezem. Mi, hogy az ünnepély fényét emeljük, sárral kentük be magunkat, amit a szertartás után gyertyákat és lámpákat is gyújtva rövid vízi felvonulással mostunk le magunkról. UJVÁRY ZOLTÁN Kiskunmajsán látogatta meg a táborunkat és méltó fogadtatásban részesítettük. Ott is volt két napig, s a hangulatról annyit, hogy a Cegléden lekésett csatlakozáskor hihetelen mennyiségű sört ittunk meg amellett, hogy útravalót is kaptunk. Én Debrecenbe utaztam vele, mert ott volt valamilyen más rendezvény. Elég azonban, hogy amikor a cívis városban leszálltunk a vonatról, s ott a vagon lépcsőjénél szembe találkozott egyik nyelvész kollegájával, kezétcsókolommal üdvözölte. A binyekáresz avatási szertartás egyik lényege a spontaneitás, a másik, hogy lehetőleg frissen begyűjtött tárgyakkal vegyük körül. Nos, így történt, hogy az alakuló majsai múzeum egyik szobájából egy suszterszéket hoztunk trónusnak és arra ültettük. Hogy megfelelő magasságban legyen, félig meghajolva, illetve guggolva avattuk emlékezetem szerint. Feje fölé egy nagy leveses cseréptálat tartottak a lányok (KORKES ZSUZSA és

69

MÉSZÁROS ÁGI), mi binyekáreszek díszőrséget álltunk, valami behozott tárggyal a kezünkben (NOVÁK és jómagam). Bellon töltögette az avatandó kupáját, SZTRINKÓ főfőbinyekáresz beszédet mondott, s egy hosszú kaszapengével ütötte Kun-palóc binyekáreszszé. Feladata az volt, hogy három erotikus anekdotát kellett elmondania a Menyecske a kemencében című kötetből, s mindegyik után fenékig, egy hajtásra kiinni poharát. DARKÓ JENŐt Tiszafüreden óriási népes szertartáson avattuk fel Tisza menti fő binyekáreszszé. Egy sereg fotó készült róla. A szertartásmester HAVASSY PÉTER főbinyekáresz volt. De jelen voltak BAGI, VADÁSZ, TESTA, jómagam a binyekáresz testület nevében. HAVASSY tübitékával a fején behozott egy tálban borba áztatott kenyeret, amit JENŐnek térden állva kellett magához venni, TÓTH JUTKA és BÉRES MARIKA (Boldoganya) asszisztáltak hozzá, miközben egy BAGI által írott szöveget olvastunk fel. JENŐ fején egy vasutas sapka volt, mint friss gyűjteményi darab. Az újdonság azonban az volt, hogy számtalan apród is közreműködött. Az ott lévő, táborbeli gyerekek: így VADÁSZ PISTA lányai, LACIKA fiam, DARKÓ BALÁZS és KATI, SZABÓ GÉZA gyerekei. Az apródokat TESTA vette kezelésbe és énekeltette őket, sorfalat állított belőlük. Volt valami lábmosás lavórban is, de erre már nem emlékezem pontosan. Én úgy emlékezem, hogy főbinyekáreszi címemet a Milléren a 40 éves fennállásomkor kaptam, s az a nagy diploma, aminek a múzeumban kellene lennie (sokáig az irodámban volt az adattári szekrény üvegajtaján) ezt is

70

tartalmazza. BARNA GÁBOR és SZTRINKÓ adta át ünnepélyes keretek között, kaptam vele egy kukoricaszárral bedugott mezőtúri zöld pálinkás butellát is jóféle pálinkával. Ott mindenki egy kis kb. 5 cm átmérőjű kemény papírból kivágott jelvényt is viselt 40-es számmal a közepén. Ott annyira nem különült ez az avatás és az ünnepség egyéb része. HAVASSY és VADÁSZ avatására már nem tudok visszaemlékezni. Azt hiszem azonban, hogy mindkettő Tiszafüreden esett meg. ELSŐ NÉPRAJZI GYŰJTÉSEM Első önálló néprajzi gyűjtésemre 1959 virágvasárnapján egyedül indultam. Nem kellett hozzá kalauz, hiszen szülőföldemre, gyermekkorom színhelyére, Fehérgyarmatra, nagynénémhez s rokonaimhoz vezetett utam. Gyarmaton szálltam meg, s innen jártam ki kerékpárral a környező ismerős szatmári és beregi falvakba. Húsvéti szokásokat gyűjtöttem, s mondhatom, hogy nemcsak láttam, megfigyeltem, kérdeztem, hanem úgymond emlékeztem is: tíz-tizenegy évvel korábban még én is a locsolkodók között koptattam a keskeny gyarmati járdát, vittem a rózsavizes üveget, mondtam a verset, raktam tarisznyámba a hímest. Könnyű dolgom volt, hisz jól ismertem a szokást, tudtam kérdezni, ráadásul minden faluban vagy a falvak többségében volt közeli-távoli rokonom is, akik eligazítottak Kisarban, Nagyarban, Tivadaron, Gulácson. Eljutva Gulácsra pár nap után úgy döntöttem, hogy nem is kerekezek este vissza Gyarmatra,

71

hanem engedek ottani rokonaim szíves marasztalásának. Úgy adódott, hogy nagypénteket és még a húsvét hétfőt is Gulácson értem meg. Akkor már eléggé jól ismertem a falut, sokfelé megfordultam, mégis értek meglepetések. Amennyire megkönnyítette dolgomat a hely- és szokás ismeret, a rokonságra való hivatkozás, annyira megnehezítette az, hogy ebben az évben fordult keményre a téeszek szervezése ezen a vidéken. Rokonoktól kapott rozoga biciklim még tájba és korba illő volt, s az lehetett volna viharkabátom is, de mint kiderült, még sem keltettem benne jó benyomást. Sárgás szürke, vastag, mondhatni ponyva anyagból volt szabva, mikádó hosszúságúra, oldalt két nagy rávarrott külső zsebbel, derékban kissé karcsúsítva; szabását és karcsúságát elegánsabbá lehetett tenni a két fémkarikában végződő, saját anyagból készített övvel. Elsősorban városi emberek viseltek ilyet ekkor, illetve falun mozgalmi emberek, határban járó hivatalos személyek, malom- és cséplőgép ellenőrök, stb. Hozzá svájci sapka dukált. Olcsó portéka volt, kb. 150-180 Ft-ért vesztegették. Akik nem ismertek, azok kapásból azt hitték, hogy tszcs agitátort tisztelhetnek, illetve szidhatnak bennem. VAS ANDRÁSékhoz igyekeztem, mert úgy hírlett, hogy 12-14 éves leányuk VAS JOLIKA igen szép hímeseket tud írni, s nemcsak magának, hanem másoknak is készítgetett. Rangos, körültornácos, szőlővel felfuttatott házuk volt, kétszárnyú drótkerítéses nagy utcai kapuval. Amint megálltam a kisajtóban, három szabadra eresztett kutya mordult rám, egyre dühösebben rágták a drótkerítést. Meggondolandó volt, hogy benyomjam a kiskaput. A dühös ugatásra egy negyven év körüli asszony jelent meg, könyékig feltűrt ruhában, fehér kötővel, hátrakötött hajjal.

72

Nyilván sütés-főzés közben zavarhattam meg. Illendő módon köszöntem, majd kérdeztem, hogy ez-é VAS ANDRÁSék háza. Nem mondhatnám, hogy szívből jövő kedves szavakkal válaszolt az asszonyka: - Mi köze hozzá? – mondta dühösen. – Még az ünnepen sem hagyják békén az embert! Nincs itthon… - Azok nem ide tartoznak? – mondtam nagy bután, nem figyelve a hanghordozásra, s a hátsó udvar fele mutattam, ahol (napra)forgó szárat pakolt három ember egy lovaskocsiról. Megismételtem a kérdést vagy mi, már nem is tudom, csak azt láttam, hogy berohan és egy lavor vízzel fordul ki a pitarból és hirtelen a tornác elejére lép és rám zúdítja a vizet. Alig tudtam ellépni a magja elől. - ANDRÁS! Hé! Jöjjetek csak, megint itt vannak! – kiáltott hátra hangosan és még egyebet is mondott, ami nem éppen az ünnepkör hangulatához illett, vagy lehet, hogy a Barabás pártiakat idézte a jó asszony. A három ember megindult. Egyikük kezében vasvilla volt, azzal adogatta tovább a kévébe kötött kórókat. A kutyák még dühösebben ugattak. Mire jó a néprajzi műveltség – még ha csak kezdetleges is. Eszembe jutott Markalf és az ördög jelenete, s az, hogy a vasvillával nem lehet ám a kerítésen átbökni. Nyárs pedig nem volt náluk. Megálltak a kerítés másik oldalán, s én nagy nehezen kinyögtem a varázsszót: - Engem KONDOR ANTI bácsi küldött ide, meg PIROSKA néném. Az ő rokonuk vagyok. A villát letámasztották. A kutyákat elzavarták. A kaput kinyitották.

73

Engem beengedtek. Nagy-nagy szégyenkezés és sajnálkozás között, hogy agitátornak néztek, megvigasztaltak egy pohárnyi szilvapálinkával, amit a nagy ijedelemre egyszerre húztunk le. Nekem igen nehezen ment le – csak az első, mert aztán sorra kellett inni mindenkivel, így: Az asszonnyal. A nyolcvanon túli nagymamával. A három férfival. Sőt JOLIKÁval, a tojáshímző kislánnyal is, aki megjegyezte, hogy az igazi legény nem sokadozik, hanem egyből kiüríti. Jóllehet ennivaló is bőven volt, tojást is kaptam, meg is locsoltak, de mindenre és mindenkire nem emlékezhetek, akivel a nagy ijedtségre innom kellett. Például azt sem tudom, a kutyákkal…? ELSŐ TIVADARI GYŰJTÉSEM Életem első gyűjtőútja szülőföldemre vezetett. Fehérgyarmaton nagynénémnél szálltam meg, majd kerékpárt szerezve innen indultam Beregbe. A kisari hídon átkarikázva Tivadaron állapodtam meg. Akkoriban jelentkezni kellett megbízólevéllel a tanácsokon, s be kellett jelenteni: kik-mik vagyunk, mit csinálunk. A tanácselnök felvillanyozódott, amikor megtudta, hogy néprajzos vagyok, s megjegyezte, hogy bizonyára jól rajzolok, festek. Hümmögtem és próbáltam magyarázni, miről van szó, de rám se hederített, sőt felajánlotta, hogy kikísér egy romantikus helyre, ahol egy kis fahíd van és tavaszodván, szépek a színek. Azt fessem le. Hiába

74

szabadkoztam, elhurcolt a tetthelyre. Mondtam neki, hogy most még csak megszemlélem, s majd visszajövök és hozom a festőállványomat, de ő erőlködött. Mit tehettem, kiválasztottam egy nézetet és nagyvonalúan vázlatot löktem gyűjtőfüzetem kockás papírjára. Mögém lopakodott és elismeréssel nézte a förmedvényt. Szerencsémre neki dolga volt még, s ott hagyott, mondván, hogy csak dolgozzam nyugodtan. Mondanom sem kell, hogy amint eltűnt, én is elporzottam Gulács irányába. Ugyanitt egyik este két öregasszony vendége voltam, s szépen gyűjtöttem az akkor még lámpafényes szobában. Egyszer csak nagy óvatosan megkérdezték tőlem, hogy azt beszélik, az oroszok egy sarlót és egy kalapácsot lőttek fel a Holdba, mit szólok én ehhez. Ők nem hiszik… Magyarázni kezdtem óvatosan, miről lenne szó, ám akkor a mérmondó megszólalt: Nem hisszük mi, jófiú, mer’ a minap szép tiszta idő vót, kimentünk a ház elé, osztég semmit se’ láttunk, pég telehold vót! Ugyanitt kitűnő adatközlőre akadtam KOVÁCS GYURI bácsira, aki juhász volt. Úgy 120 birkát legeltetett. Két napig nagyon jól gyűjtöttem tőle, összemelegedtünk, sőt kalapot is rendeltetett velem Balmazújvárosról. A feje méretét az Intézet Voigtlander fényképezőgép nyakszíjával vettem le. Bicskámmal bevágtam feje kerületét. Amíg a juhászatról volt szó, nem is történt semmi baj. Ám amikor a húsvéti szokásokra tértem rá vagy két nap múlva, s afelől érdeklődtem, hogy vágtak-e ekkor bárányt, vége lett a jó világnak. Az öreget reformátusnak keresztelték ugyan, de ő hívő lett (Szatmárban hívőnek mondanak minden új felekezetet: baptista, adventista, pünkösdista és így tovább). Égi

75

Bárány! Égi Bárány! Na egyéb sem kellett nekem. Téríteni kezdett. Többet egy szót sem lehetett szólni egyébről. Mikor elköszöntem azzal, hogy még visszajövök, tudtam, hogy utoljára látom. A kalapot azért megküldtem neki.

DOBOZ ANYUKÁMNAK Gulácson a már említett KONDOR ANTI bátyáméknál szálltam meg. Jómódú, a kulákságot súroló családnak számítottak. Jól tudjuk, hogy a nagyhét a tavaszi tisztálkodás, takarítás időszaka is. Nemcsak a léleknek, hanem a háznak, portának is ragyognia kell. Egyik reggel, mikor kimentem az udvarra, egy olyan 16 éves forma cigánylány seperte nyírfa seprűvel az udvart. Harmadik szomszéd volt és sokszor segített PIROSKA nénémnek, aki ekkor már beteges volt, nehezen bírta magát. A RÁKOSI családot becsülték, mert dolgos emberek voltak, szép házuk, portájuk, 6-7 hold földjük volt és nem a cigánytelepen laktak, hanem a faluban. Népes család volt. IRÉNKE, aki az udvart seperte, úgy negyedik gyermek lehetett, de még voltak kisebbek is. Visszamentem a házba a fényképezőgépemért, hogy lekapjam munka közben: a tavaszi nagytakarítást. Csakhogy IRÉNKE nem akarta, hogy lefényképezzem, mert „nem úgy volt öltözve” – mondta. Egy párszor azért elkattintottam a gépet, de ő mindig belemozdult, úgyhogy, mint később kiderült, nem sikerült a fénykép. Mikor hazamentem, előhívtam a filmet az Intézet fotó laborjában (ezt mindenkinek meg kellett tanulni akkoriban), csináltam úgynevezett ebédképeket is az

76

adatközlők számára, s elküldtem postán. Gulácsra is érkeztek ilyenek szép számmal, aminek híre kelt. Később megtudtam, RÁKOSI IRÉNKE is reménykedve várta a róla készült fényképeket, de ő nem kapott, hiszen nem sikerültek. Átment ANTI bátyámékhoz, akik megmutatták neki saját képeiket, s a leányzó leírta címemet a fénykép hátán lévő bélyegző nyomatról (minden küldött képet GUNDA professzor úr rendelkezése szerint az intézet hosszú bélyegzőjével kellett ellátni). Engem kisgyermek korom óta a családban, de eléggé széles ismeretségi és baráti körömben Micinek hívnak. Ha valaki debreceni éveimről óhajt érdeklődni, ne Szabó László, hanem Szabó Mici, Mici, Mici úszómester néven keressen. Így emlegettek ANTI bátyámék is. RÁKOSI IRÉNKE Gulács legszebb rózsás levelezőlapján érdeklődött fényképe sorsa iránt. A címzés a következő volt: Szabó Micikének csak saját keszébe, Debrecen Néprajz ucca 10. Akkor még igazi, működő, békebeli posta volt és minden további nélkül megkaptam a verébfej nagyságú betűkkel írott rózsás levlapot. A Néprajz ucca a Néprajzi Intézetből, a 10. szám a postafiókból lett. Válaszoltam a levélre, megnyugtattam, hogy ha legközelebb megyek és fényképezek, ne ugorjék el kattintás közben, és lesz majd neki is fényképe. Ezzel elintézettnek vettem a dolgot. Nem így – meghallgatván történetemet – az Intézetben lévő barátaim számára. Ők ugyanis nevemben szívhez szóló válaszlevelet is küldtek, amelyben sejtetni engedték a leányzóval, hogy más szándékaim is vannak. Szívemben pelyhes indulatok bújnak elő a húsvéti tojásból.

77

Tudtom nélkül nagy levelezésbe kezdtek és egyre forróbb lett közöttünk a drót. Olyannyira, hogy híre ment a faluban is. ANTI bátyámék írtak nekem, hogy mit akarok én ettől a cigánylánytól? Ne hozzak már szégyent rájuk! Ne szédítsem a kislányt, akin nem tudják mi fogott meg, mert olyan csúnya, hogy emiatt Ördögnek hívja az egész utca. Képzelhetni, mekkora meglepetés ért? S hogy ez igaz, azt alátámasztotta a néhány nap múlva asztalomon talált postai értesítés: csomagom érkezett Gulácsról. A csomagot az egyetemi postahivatalban vehetem át (10. számú postafiók). És mi volt a küldeményben? Majd 80-100 db. szinte egyforma rózsás levelezőlap és egy epedő hangú levél, amelyben szerelmes hévvel közli, hogy már régen gyűjti erre fillérjeit azért, hogy a lapokból dobozt csináljak az anyukámnak. A pelenkaöltés technikáját is leírta. Ennek híre rögvest túlterjedt az Intézet falain, s nem győztem fogadni a gratulációkat, a vőfélynek való felajánlkozásokat, azokat a reményteljes mondatokat, amelyben kifejezték, hogy remélik meghívom őket is a lagziba. Elém borították IRÉNKE hozzám írt másfél tucatnyi nyílt levelezőlapjait és feltárták előttem szerelmünk reményteli és befejezéshez közeledő történetét. Mikor kellően kiszórakozták magukat élvezve dühöngésemet, azt hittem, véget ér a dolog. Csakhogy eltelt egy év és újra közeledett húsvét. Nekem ismét útra kellett kelnem, hogy gyűjtésemet befejezhessem. Képzelhetni, mekkora meglepetés ért.

78

A RÁKOSI család egy része, beleértve a szülőket is, teljesen komolyan vette a leveleket, s mert Anti bácsiéknak írtam, hogy ismét náluk szeretném tölteni az ünnepeket, a RÁKOSI család felkészülten várt: a család legidősebb, tizenkilenc éves leányának húsvétra tették az esküvőjét. Erre nemcsak, hogy díszvendégként hivatalos, hanem leendő családtagnak is tekintettek. Az „após” mellett fő helyen ültem, mondhatnám nagyobb figyelem irányult rám, mint az ifjú párra és a násznagyra. Másik oldalamon IRÉNKE feszített szerényen, erősen kirúzsozott szájjal. Az apósom kedvemért a kocsmából külön egy vizes kanna csapolt sört hozatott, azt gondolván, hogy a városiak ezt az italt kedvelik inkább. A vőfély külön köszöntött ránk, sejtetve, hogy lesz itt még lakodalom… Még egy napig maradtam Gulácson, aztán Nagyarba tettem át székhelyemet. Ha a tavaszi ünnepkörből csak a húsvét bizonyos vonatkozásait gyűjtöttem össze és publikáltam, ne nekem rója fel az utókor, hanem tekintse a körülményeket is és az Intézetben folyó családias élet természetes velejárójaként nyugtázza! VENDÉGSÉGBEN A TIVADARI CIGÁNYTELEPEN Tivadaron többször mentem el kerékpárral a töltésen Gulács irányába. Elhagyva a falut a töltés külső bal oldalán volt egy nem túl népes cigánytelep. Mikor a gáton a telep felé közeledtem, egy csapat purdé rajzott ki, állt elibém úgy, hogy le kellett szállnom a kerékpárról, nehogy

79

elüssek a kicsik közül valakit. Vesztemre elővettem egyszer a gépemet és néhány gyereket lefényképeztem. Erre kijöttek még néhányan az idősebbek közül is és megkezdődött a fényképezkedés. Néhányukat meg kellett várnom, amíg megfésülködnek, kirúzsozzák magukat. Olyan 16-18 éves lányok közül jött néhány, de akadt jókedvű asszonyszemély is, aki táncolni, ujjával pattogtatni kezdett, hogy úgy kapjam le. Behívtak, megkínáltak szilvalekváros kaláccsal, úgy volt hajtogatva, mint a mákos beigli. Az egyik putriban (többnyire egyosztatú vályogkunyhók voltak) a földön szalmazsákok kinek-kinek. Az egyik szobában a telep büszkeségeként egy Pacsirta rádió volt, egyéb bútor nem is volt a házban. Itt gyűltek össze hallgatni a zenét, a Csimm-Bumm Cirkuszt, Miska bácsi lemezes ládáját, tudtam meg később. Kedvenc daluk volt: Párizsban szépanyám… – mondogatták. Megbarátkoztunk. Meghívtak holnaputánra egy reggelig tartó születésnapra… Megjelentem a kitűzött időre. Vittem ajándékként egy kis bort és a gyermekeknek savanyú és párna cukrot. Tyúkpörkölt volt nokedlivel, jó tejfelesen. Ezen a vidéken a tejfeles paprikás csirke a megszokott. A tejfel nélkülit nem kedvelik annyira, s azt a cigányok is zsidópaprikásnak hívják, mintegy kissé lebecsülve. Volt malacsült is és többféle kalács, kelt tészta, sőt kürtősfánk is. És persze ital: pálinka, bor és sör. Ez utóbbi zománcozott vizeskannákban (7 liter). Mindenek előtt azonban jó hangulat: tánc a töltés aljában, oldalában, dalolás. Én egy nagykarikás fülbevalós cigánylányt forgatgattam meg, s mint kiderült, a kelleténél többször. A leánynak ugyanis volt már választottja és neki szemet

80

szúrtam. Olyannyira, hogy mikor egyszer kitáncoltunk az árnyékba (nem mintha lett volna kivilágított rész), utánunk jött és keményen rám ripakodott, hogy szálljak le a menyasszonyáról, míg jól van dolgom. Nem akartam gyávának mutatkozni és sértett is a dolog, úgyhogy foghegyről válaszoltam, ami feldühítette. Káromkodva a zsebéhez kapott. De mielőtt még valamit csinált volna – hihetőleg nem a zsebkendőjét akarta előhúzni – megjelent a vajda, vagy családfő (ezt sohasem tudtam meg), és keményen rendre intette, utalva arra is, hogy vendég vagyok, és nekem jogaim vannak. A legény, akit akaratlanul sértettem meg, duzzogva odébbállt, de fogai közül kiszűrődött néhány nem szeretem szó, ami a majd ha nem itt találkozunk esetére vonatkozott. Hogy komolyan is gondolta, arra bizonyság, hogy megmentőm, amikor nemsokára elbúcsúztam, kísérőt is adott mellém Gulácsig és figyelmeztetett, ha lehet, egy ideig kerüljem a telepet és Tivadart is, mert a vendégjog már nem fog védeni. Szerencsére azonban itt a cigányokra vonatkozó gyűjtéseimet már befejeztem és nem is állt szándékomban visszatérni. Arra azért ügyeltem, hogy Gyarmatról Gulácsra és vissza kerekezve figyeljek a cigánytelepnél és az országútról se térjek le a gáton vezető rövidebbik útra… GYANÚS LESZEK SZÜLŐFÖLDEMEN A szatmár-beregi első gyűjtésemen fehérgyarmati rokonaimnál megszállva a húsvéti szokások megörökítésén fáradoztam. Tíz éve még magam is a

81

locsolkodó pulyák csapata vagy bandája tagjaként jártam a gyarmati utcákat. Sok helyen – ahová mint gyűjtő megjelentem – korábban már locsolódó legénykeként megfordultam. Igazi élmény volt számomra. Nem kis része van ennek az élménynek abban, hogy végül nem az irodalom vagy a történelem, hanem a néprajz vonzása ragadott magával. Fehérgyarmat kisnemesi közösség volt. Lakóinak nagyobb része református. Négy fiatornyos, zsindelyes, karcsú tornyú műemlék temploma korai alapokon nyugszik, s még az én időmben (harmadik, negyedik elemista koromban, az iskolák államosításáig) szigorú rend jellemezte az iskolát: reggel istentisztelet, ezt követően az első órán közös imával és dicséret éneklésével indítva kezdtük a napot. Édesapám a szamosszegi tanító házaspár fia volt, akik negyven évig szolgáltak. Édesapám közgazdasági egyetemet végzett és a családi archívumban lévő indexében TELEKI PÁL, FODOR FERENC, CHOLNOKY JENŐ, CZETTLER JENŐ, GYÖRFFY ISTVÁN és mások aláírását őrzi. Arról volt nevezetes, hogy szülőföldjén éppen a nagy gazdasági válság idején szervezte meg azt a hitelintézetet, amely a kisgazdáknak, parasztoknak nyújtott kedvező kulcsú hitelt, olykor segélyt, hogy családi gazdaságaik elindulhassanak a kibontakozás, megerősödés útján. Közjóléti Szövetkezetnek hívták. Később emiatt reakciósnak minősítették. Édesapám azonban Fehérgyarmat-Mátészalka térségében akkor és később is mindig közkedveltségnek és megbecsülésnek örvendett. Igen ám! Volt egy félresikerült fia: én. Ez a fiú néprajzi tanulmányokra adta a fejét az egyetemen és szülőföldjén merészkedett húsvéti locsoló

82

verseket, tojásfestési technikákat, böjti és ünnepi étkezést és az ezek szokásrendjét megörökíteni. Ez a fiú nagyszombat hajnalban megjelent a gyarmati katolikus templom előtt és az ételszentelésre váró asszonyokat, lányokat sorra fotózta. És másnap már mindenki tudta Gyarmaton, hogy a Debrecenbe költözött SZABÓ LACI fia mindenkit lefotóz az ÁVÓ számára, aki szentelményt visz kosarában a templomba. Kikérdezi őket. Ki tudja mi lesz a vége? De hogy jó nem sül ki belőle, az biztos. Nem is gondolták volna, hogy ez a jámbor ember ilyen fiat nevel. AZ FÖRTELMES RÉSZÖGÖSKÖDÉSRŐL Másodéves voltam, s ekkorra harmadik szakos létemre teljes jogú tagja a Néprajzi Intézetnek. Az első pillanattól kezdve kulcsom volt az Intézethez, fiókom, ahol tarthattam a könyveimet, jegyzeteimet, kabátomat nem a ruhatárban, hanem a szemináriumban tehettem le. A kástuban azaz a fotó előszobájában a függöny mögötti polcon ennivalót tarthattam, főzhettem a rezsón, lyukas órákon ott ülhetem, gépelhettem, ha óra volt a szemináriumban. Szabadon használhattam a labort, a könyvtárat este kb. háromnegyed tízig, míg a portás nem csengetett, bent maradhattam. Még nap közben is udvarias kopogás után bármikor bemehettem a tanársegédi szobába könyvért, folyóiratért vagy ha beszélni akartam valami felmerülő kérdésről ZOLI vagy JÓSKA bácsival. Ők is,

83

főleg ZOLI bácsi, át-átnéztek a szemináriumba – egy ajtónyitás – és beszélgettek velünk, érdeklődtek, kérdezgettek, tanácsot adtak. Szokás volt, hogy ha valaki a másik témájához adatot, irodalmat, ábrát, stb. talált, azt szabályszerű cédulára kiírta, az asztalára tette. Mindenki tudta, hogy ki mivel foglalkozik és hol tart. Ebbe a körbe tanáraink is beletartoztak. A Prof. is, ZOLI bácsiék is. Gyakran megesett, hogy pl. cédulával a kézben léptek át az ajtón, s ha ott volt az illető, már meg is vitatták, hogy miként hasznosítható. Aki komolyan vette a szakmáját, annak az egész napos ottlét csak hasznára volt. Más szakos hallgatók irigyeltek is bennünket. Nem tudták, hogy ennek komoly ára is van. Íratlan törvény volt, hogy jelesnél rosszabban kollokválni nem lehetett. A szemináriumi dolgozatnak is ez volt a mércéje. Egész kis tanulmányt kellett írni, amit szinte publikálni lehetett. A szakdolgozatba pedig majd mindenkinek négy év munkája szorult. Megesett, hogy valaki nem érte el vizsgán a jeles szintet, de a GUNDA professzor úr vagy ZOLI bácsi beírta a jelest, azzal, hogy reméli, két-három nap múlva, ha újra jön...!? Ez önmagában szégyen volt, és el lehet képzelni, hogy mit állt ki, és mit tanult a delikvens a titkos pótvizsgáig. Az is bizonyos, hogy soha nem követte el azt a hibát, hogy ne készült volna fel tökéletesen. A sok jeles vizsga miatt más szakosok könnyű és léha szaknak tartották ezért a néprajzot, s mert mindig nevető és jókedvű emberek perdültek ki az ajtón, ezt igazoltnak is látták. Éppen ezért GUNDA prof. – aki hangulatában szeszélyesen változó ember volt – kényesen óvta az Intézet (akkoriban nem Tanszéknek mondtuk) jó hírét. Ennek dacára mikuláskor, szilveszterkor és Béla napon vidám kis összejövetel is kerekedett, ahol batyus bál

84

hozott anyagból, némi szeszes itallal is évi rendszerességgel megtartatott. Történt egyszer, hogy igen jól sikerült szilveszteri bulink volt. Az akkor már végzett IKVAI NÁNDI, aki a Déri Múzeumban dolgozott (felesége SÁNDOR ILDIKÓ még másodéves néprajzos volt), kissé túl is szervezte a dolgot. A szokásosnál több bort szerzett be. Tehette, mert GUNDÁnál külön kegyben állt. Nem volt olyan tréfa, sőt úgymond kitolás, átverés, amit el ne nézett volna neki. Ezen felül már könyve jelent meg, dolgozó és kereső ember volt. Sőt ZOLI bácsival is legény cimborák voltak és sok kaland fűzte őket össze, amit alakuló monda vagy anekdota csíraként mogyoróski gyűjtésem során hallottam is. Ekkor még nem nevezte a szakma ezeket igaztörténetnek. NÁNDI nyílván ki is akart tenni magáért, hisz nem vékonypénzű diák volt, hanem kereső, megállapodott és nős ember. Ezt csak úgy mondom, mert ő ezzel nem kérkedett, sőt eszébe sem jutott szerintem, hogy így jelezze státusát. Ő egyszerűen boldog volt. Gyerekesen boldog, hiszen megütötte a főnyereményt – ILDIKÓt. Sokkal inkább mondom mindezt azért, mert volt az intézetnek egy másik ifjú házasa is BÉRES CSABA. Mi nem ismertük a feleségét, aki már dolgozó nő volt. Nem is beszélt róla. Annál inkább tartott nekünk már-már unalomig oktató jellegű beszédeket önmagáról és a házasságról. Éreztette velünk, hogy taknyos kölykök vagyunk, nincs rajtunk felelősségérzet, mit tudunk mi az életről… hajh!?..., i.t.d., ahogy az orosz mondja. Ez igen furcsa volt, mert addig egy igen vidám, mondhatni röhencs embernek ismertük. Most meg hirtelen olyanná lett, mint

85

aki kökényen él. Lám, ilyenné is lehet lenni, ha megnősül az ember. No, de térjünk vissza a szilveszteri borhoz, illetve annak maradványához. A jól sikerült óévbúcsúztatón nem fogyott el az itóka, úgy négy liternyi maradt az egyik demizsonban, amit a szemináriumban lévő kézmosó csap alá állítottunk, és rá-rájártunk ebéd után. Aki kívánta, bekapott egy-egy pohárkával. Nem élt senki vissza azzal, hogy ad libitum ihattuk. Még három nap múlva is volt belőle. Ez lett a vesztünk. A menzai ebéd után vagy hárman-négyen, köztük én is, megittunk egy pohárkával. Én kimentem a szemináriumból, így a történtekről mások elbeszélése alapján számolok be. Fent említett ifjú házas BÉRES CSABA is a csaphoz járult, hogy delektálja magát, amikor GUNDA prof. belépett a tanársegédiből, s látva ott néhány hallgatót letelepedett. CSABA pohárral a kezében udvariasan kérdezte, hogy ugyan nem inna-e Professzor Úr egy pohárkával? Meglepődött, de mosolyogva igennel felelt. CSABA elmosott egy poharat, lenyúlt a csap alá a demizsonért s töltött kettejüknek. Poharakkal a kezében tett három-négy lépést. Mi mehetett végbe a kérdéstől az igenlő válaszig, majd néhány lépés megtétele alatt a Prof. lelkében, az örök rejtély marad. De a jókedvű igen meglehetősen éles ellentétben állt a fagyos és vészjósló következő mondattal. Miféle bor ez? CSABA aki arra ügyelt, hogy ki ne lötyögtesse a nedűt, nem észlelte a rettenetes változást. Miközben letette a poharat a Prof. elé, kedélyesen ismertette a megmaradt bor sorsát, s közölte, hogy ebéd után ez a kis sarok azóta neves zarándok hely lett. A Prof. mögött állók kétségbe esett integetését és jelző grimaszait nem értvén meg, még ki is

86

színezte a történteket. Pedig, ha figyel, észrevehette volna GUNDA arcának színeváltozását, s nem kívánta volna kedves egészségére poharát megemelve a sárgás itókát. Így fejbe kólintásként érték a megszólaló Prof. szavai, aki felugorva pohara tartalmát a csapba öntötte, ráparancsolt CSABÁra, hogy oda ürítse a demizson egész tartalmát (szerencsére már nem volt sok benne), s mert ezt nem akarta megtenni, magára vonta haragját. Kénytelen volt végig hallgatni, hogy mint teszi – most már csak ő egymaga – útszéli kocsmává az intézetet, kelti rossz hírünket. Mi lett volna, ha a rektor vagy dékán vagy valamelyik professzor bejön és látja, hogy itt kocsmázunk…? Szóval hullott az áldás szegény fiú fejére. Bűnbakká lépett elő a büszke ifjú házas, olyan csorba esett önérzetén, hogy a Lehel-kürt kismiska hozzá. Hogy mentse becsülete maradékát, kikérte magának ezt a hangot, s még egyebet is mondott, mire GUNDA Professzor Úr közölte vele, hogy szedje a holmiját és legalább egy hónapig ne rontsa itt a levegőt. Megtörtént a bűnbak sivatagba űzése is. CSABA kirámolta a fiókját, kapta kabátját, becsapva az ajtót elviharzott. A többiek még meghallgattak néhány immár őket korholó mondatot, majd a Prof. visszament szobájába, jelezve, hogy folyt. köv. Ők várjanak itt, ne menjenek sehová. Izgatottan tárgyalta az a néhány lány és fiú a történteket, s aki belépett, azt a Prof. ukáza szerint marasztották, de közben mindenről beszámoltak és ellátták tanácsokkal a semmiről sem tudókat. Egy idő múlva tért vissza professzorunk. Látva a megszaporodott társaságot, újra kezdte még hozzá a magas C-n intelmeit, kiterjesztve a vádat azokra is, akik a bor létéről mit sem tudtak. Azokra a lányokra is, akik

87

szilveszterkor sem ittak semmit. Azokra is, akik ott sem voltak. Egy kalap alá vett mindenkit, mire megindult a tiltakozás. Ez tovább mérgesítette a helyzetet, fokozta hangerejét. Közben újabbak is beléptek, akikre rátámadt, de csak azt érte el vele, hogy letagadták, hogy bármiről is tudnának. Erre taktikát változtatott, minek én is áldozatta lettem. Nagy ravaszul mosolyogva, jókedvűen csevegve érdeklődött az éppen belépőtől: Vége az órának, Lacika? Milyen órátok volt? Jó így csendben leülni egy kicsit a többiekkel. Válaszolgattam érdeklődő kérdéseire, majd mellesleg megkérdezte: Jól esett-e a bor ebéd után? – Jól, Professzor Úr. Csak az a baj, hogy már alig van belőle. Meg kicsit savanyú volt a kelkáposztára. No, ennyi elég volt. Megkaptam én is a magamét. Gemkapoccsal csatolt engem is a társaság ügyéhez. Szólni sem tudtam és magamhoz sem térhettem, mert már a következő ügyfél lépte át a küszöböt, s tanúja lehettem, miként csalja csapdába őt is. Még egy ideig folytatta kisded játékát, majd elegendőnek tartva a bűnös áldozatok számát, elrendelte, hogy most azon melegében vessük papírra, hogyan is zajlott ez az ivászat. Kinek az ötlete volt? Mikor, hányszor, mennyit, stb. ittunk. Pontos mennyiség, név, dátum, stb. Megvárta, míg elkezdtük írni, majd közölte, hogy fél óra múlva jön érte. Ha újabb ember jelenik meg, akár ivott, akár nem, az is nyilatkozzék! Összeszedte a nyilatkozatokat és közölte, hogy négytől úgyis óra lesz, mindenki ott legyen! Lógó orral vártuk a máskor általában kellemes hangulatú órát. Különösebb izgalom nélkül hallgattuk a predikációt, amelyben fertelmes és züllött életünkről szólt a mester. Akárha Az nagy bihal orrába való karika című posztillát, vagy az Mindönféle részögségökről szólót

88

hallgattuk volna. Megérezhette ezt a prédikátor is, mert a feddőénekének indulati töltése egyre hanyatlott, s a bolhából elefántot növelő hirtelen harag már egér méretűre zsugorodott. Ekkor vette elő a hites tanúvallomásokat, kezdte az egyformára sikerült vértelen nyilatkozatot felolvasni. Ezek egy csepp megbánást sem tartalmaztak. Kedvtelenül olvasgatta a szerzőhöz intézve szavait. Semmi kapaszkodót sem lelt bennük. Ekkor ért az enyémhez. Nagy nyomtatatott dülöngélő betűkkel, ökörhugyozásszerű sorokkal ez állt benne: ALULÍROTT TÖREDELMESEN BEVALLOM, HOGY 1960. JANUÁR MÁSODIKÁN A CSAP ALÁ GONDOSAN ELREJTETT DEMIZSONBAN LEVŐ SZILVESZTERI BORMARADVÁNYBÓL EBÉD UTÁN SZOMJÚSÁGOM CSILLAPÍTÁSA VÉGETT 1 AZAZ EGY POHÁR PIMPÓS BORT AZ INTÉZET MEGSZENTELT FALAI KÖZÖTT MEGITTAM. EZT A MŰVELETET MÉG KÉT NAPON ÁT MEGISMÉTELTEM. TANÚIM A MINDENKORI JELENLEVŐK. SZABÓ LÁSZLÓ II.ÉVES HALLGATÓ

Az olvasás közbeni kuncogás a végére óriási nevetéssé hangosodott, ami GUNDA Profot is magával sodorta, s aki egy karmozdulattal félre tolta a paksamétát, s annyit mondott nevetve. Lacika, Lacika! Hirtelen felállt és kiment. Erről többet nem esett szó. Annyi kára a kiöntött boron kívül volt még az esetnek, hogy BÉRES CSABA megsértődött, egyre ritkábban jelent meg az órán, s egy idő után végleg elmaradt. A MARXisták között lelt új otthonra, filozófus, helyesebben tudszocos lett, majd az idők változása szociológussá formálta át.

89

FAZEKAS MISKA 75 ÉVES Az igazat megvallva nem emlékszem tisztán arra, hogy mikor és hol ismerkedtem meg FAZEKAS MISKÁval. Előfordulhat, hogy találkoztam vele már hallgató koromban, mert néha Debrecenben járva (mint később is mindig) a Tanszékre is be-benézett. Az sincs kizárva, hogy Karcagon találkoztunk először, hiszen 1963-tól oda rendszeresen jártam, előbb SZŰCS SÁNDOR bácsinak, majd BELLON TIBInek segíteni. Hihető, hogy ott futottunk össze. De az is lehet, hogy mindaddig elkerültük egymást, ameddig 1967-ben UJVÁRY ZOLTÁN tanár úr meg nem szervezte a Debrecenben Végzett Néprajzosok első találkozóját. Ez a neves találkozósorozat akkor indult el, amikor GUNDA Professzor úr az USA-ban, az indiánok között töltött majd egy esztendőt és a Tanszéket UJVÁRY ZOLTÁN tanársegéd úr (nekünk akkor már ZOLI bácsi) igazgatta. A Kishalászban, később Leveles Csárdában zajlottak a találkozó szervezésére vonatkozó végső megbeszélések azokkal a felsőbb éves hallgatókkal, akiket bizalmába fogadott. Itt született meg az a nagy gondolat, hogy össze kellene évente dobolni azokat, akik korábban néprajzot hallgattak, majd végeztek. Így legalább megismerjük elődeinket, s így folytatva generációk találhatnak egymással kapcsolatot, köthetnek barátságot, segíthetik egymást szakmailag vagy akár úgy is, hogy állást szereznek múzeumi szervezetüknél, egyéb munkahelyeken. Meg is tartottuk az első összejövetelt s a Tanszéken mi, akkori hallgatók legendás elődökkel találkozhattunk. Olyanokkal, akikről addig csak hallottunk, illetve ritkán,

90

mert benéztek arra jártukban, távolabbról ismertünk is néhányukat. Az ismertek között VARGA GYULA, FERENCZI IMRE, BÉRES ANDRÁS, NAGY BENJÁMIN, FARKAS JÓSKA emlékezetes – legalábbis nekem, de a találkozón SZABADI IMRE, ZUPKÓ BÉLA, VALÁDI ERZSI, NAGY JÓSKA, JANÓ ÁKOS is beírta magát emlékezetembe, s természetesen FAZEKAS MISKA. Itt ismertem meg igazán és alaposabban, s maradt meg bennem lassú, megfontolt, súlyos és pontos beszéde, amely bár egyáltalán nem küzd szófukarsággal, mégis igen takarékos, felesleges szó nélküli. Jellegzetes mosolya, megértő szerénysége, csak fontos ügyben való megszólalása példája lehetne SZOKRATÉSZi embernek. Mindez karcagi tájszólásban, jellegzetes hangzókkal, közmondásszerű képes beszéddel, pontos hasonlatokkal és szótagolással hangzik el. Ez a FAZEKAS MISKA már akkor és ott maradéktalanul megjelent számomra, s ő ma is ilyen. Azonnal barátságot kötöttem vele magamban. Hogy ő emlékszik-e rám erről a találkozóról, nem tudom, s nem gondolnám, hogy később erre a találkozásra hivatkoznom kellett volna, mert ha bármikor és bármivel fordultam hozzá, e nélkül is mindig a legnagyobb örömmel és igyekezettel segített. Miska ízig vérig paraszt ember maradt, miközben hosszú évtizedekig nevelte a mezőgazdasági technikumban a karcagi és környékbeli ifjúságot. A magyart és történelmet úgy okította, hogy igaz magyarkun lokálpatriótákat neveljen. Olyanokat, akik tisztában voltak azzal is, hogy milyen nagy múltú és értékes az a paraszti kultúra, amit szüleiktől örökül kaptak, hogyan lehet erre alapozva egy más szintű nemzeti kultúrát birtokba venni, de legalábbis megközelíteni. Nemcsak jó és a mezőgazdasághoz jól értő, hanem igaz embereket is

91

nevelt. Kezdettől fogva citerázni is tanította tanítványait. Ő maga minden nap legalább egy órát pengette hangszerét, melynek művésze. Ám sohasem művészként, hanem mesteremberként jelent meg a nyilvánosság előtt. Szerepelni csak tanítványaival együtt állt ki vagy egyedül akkor, ha a társaság hangulata énekbe, táncba ment át. Hangszere mindig készen állt. Tanítványai a népdalok szövegeit is megtanulták. A jövő néprajzosa, ha Karcagon sok szép dalt és szép szöveget talál, MISKA közreműködésére mindenképpen gondoljon. Amilyen természetes volt számára, hogy a tanításban a helyi hagyományoknak fő szerepet szán, ugyanúgy közelített a tudományhoz is. Aktív éveinek utolsó évtizedében a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum történésze-néprajzosa lett. Történészként városa és a Nagykunság múltját kutatta, különös figyelemmel a kunsági nép életében oly nagy szerepet játszó református egyház múltjára. Hívő lélek és presbiter is lévén, csak azt tette, amit addig is, de most már hivatalból és műfajt is váltva. A karcagi egyházi iratokban búvárkodott, s kutatói státusba jutva újságcikkeken túl hosszabb munkák is kikerültek a keze alól. S ami a néprajzot illeti: ahogyan a tanyai lét- és életforma adta ismereteket, az ősöktől átvett családi hagyományt és napi tevékenység során megélt és gyakorolt tudást az egyetem csak csiszolta, rendszerbe foglalta, úgy vetette papírra, öntötte élvezetes stílusú feldolgozásokba, tudományos értékű közleményekbe megélt, s megfigyelt, összegyűjtött és lejegyzett anyagát. Első pillanatban hasonlíthatnánk paraszti visszaemlékezéshez, melyek manapság szép számmal jelennek meg, sőt Karcagon sem egy ilyen született.

92

Elolvasva azonban rögtön észrevehető, hogy ezt szakember írta, rendszerezte, mutatott rá a belső összefüggésekre, ágyazta be a korba, társadalmi közegbe. FAZEKAS MIHÁLY, sokak MISKA bácsija most 75 éves. Nemrég még fel-feltűnt hetente Szolnokon, ahol egy magángimnáziumban néprajzot és citerát tanított. Ma e sok fáradtsággal járó utat már nem vállalja. Saját gazdaságában családja körében dolgozik, néha kerékpáron a város széléről be-bemegy a múzeumba, kisebb írásokat ad a helyi lapoknak, s rendezgeti gyermekkora óta bátyjával közösen naponta vezetett gyöngybetűivel írott naplóját, mely minden bizonnyal kincses bányája lesz az utókornak. Isten sokáig éltessen erőben, egészségben! 2010. január 5. AKI SZEGÉNY, AZ A LEGGAZDAGABB Néprajzos pályám legcsodálatosabb pillanatát még hallgató koromban éltem meg. Azóta hiszek az emberben, az emberi jóságban és szeretetben. Boldogkőváralján gyűjtöttem, ahová naponta jártam át Arkáról, ahol jó és bevált szállásom volt. Végig fényképeztem az akkor még szép számmal meglévő faragott kapufélfákat, majd késő délután kimentem a várhoz, s annak tövében megettem a magammal hozott elemózsiát. Amint ott szalonnáztam, egy csapat gyerek jött, úgy 6-12 éves közöttiek. Kiderült róluk, hogy testvérek. Két kecskét hajtottak, azokat legeltették a vár körül és közben játszottak. Mindnyájan mezítláb voltak. A lányokon könnyű karton ruha, a fiúk fekete klott gatyában,

93

félmeztelenül, fejükön különféle sapka. Kis szőke gyermekek voltak. Odajöttek hozzám, s nézegették a fényképezőgépet, kérdezgettek. Én a maradék szalonnából katonákat nyestem és azzal kínáltam őket. Megtudtam, hogy nem messze laknak, BUTYINA a családnevük és legalább 9-10 gyerekes, meglehetősen szegény család tagjai. A barátságos gyermekek azt ígérték számomra, hogy szüleikben és a még élő nagyszülőkben értékes és sokat tudó adatközlőkre lelhetek. Ezért, mikor becsattintottam a bicskámat és szedelőzködni kezdtem, megkérdeztem, hogy van-e otthon valaki ráérő ember, akivel elbeszélgethetek. A legnagyobb lány készséggel ajánlotta, hogy hazakísér. Szívesen fogadtak. Az udvaron telepedtünk le és a nagy megtiszteltetéstől, hogy egy városi ember bement hozzájuk, eleinte szólni is alig tudtak. Az asszony a csuhéval befont szék ülőkéjét háromszor is letörölte, amíg ráülhettem. Pedig hát annak semmi értelme nem volt. Az öregekkel beszélgettem egy darabig, majd, mert alkonyodott, megjött az ember is, s a gyerekek is hazaszállingóztak. A társasmunkákról, a krumplivájásról, részes aratásról beszélgettünk addig, majd a családfő érdeklődni kezdett felőlem: hol lakom, milyen az élet egy ilyen nagy városban, el sem tudja képzelni, mert Miskolcon is csak egyszer volt, katona sem volt, s alig lépte át a faluja határát. Csodálkozott azon, hogy nem tartunk baromfit vagy jószágot, nincs egy kis kertünk, udvarunk sem, ahol egy kis krumpli, paszuly, zöldség, miegymás megteremjen, és mindent a piacon kell megvenni vagy a boltban, drága pénzen. Szinte sajnálkozott rajtunk. Számomra szinte hihetetlen volt, hogy ilyen ember is létezik.

94

Már sötétedett, s a gyerekek anyjukon lógtak, hogy mikor esznek már. Bent tüsténkedett az asszony, tésztás kézzel ki-kinézett és beleszólt a beszélgetésbe. Látszott, gyúr valamit. Egy idő múlva egy nagy tányérral lépett ki, amin a frissen gyúrt és nyújtott tésztából a csikóspór platniján sütött, napraforgó olajjal megkent tésztahalom volt, s elibünk tette szabadkozva, hogy hirtelen csak ezt tudja adni, mert kenyeret csak két nap múlva süt, és ami van, az kell majd a családnak. A gyerekek nem mertek hozzányúlni, de a nagyobb lány már hozta számukra is a ropogós, hólyagos tésztát, egy csuporban az olajat, amit libatollal kenegettek rá és jól megsóztak. Mikor elköszöntem, az asszony elkérte a címemet. Igen magamba mélyedve értem haza Arkára, ahol ráadásul estére hivatalosak voltunk a Nyírségből elszármazott MITRÓ nevű tanítóhoz, aki unokatestvére volt a londoni olimpián emlékezetesen szereplő MITRÓ GYÖRGY középtávúszónak. Ott, bár fejedelmi vacsora várt, a platnin sült olajos lángos ízét és emlékét meg sem közelítette… Úgy jó három hét múlva Debrecenben bekopogott a postás és piros szállítólevelet hozott, mert csomagom érkezett. Tévedésre gondoltam, de aztán bementem a postára, ahol egy jó kb. 15 kilós doboz várt. Szerencsére nem laktunk messze. Hazacipeltem és el sem tudtam képzelni, mi lehet benne. Boldogkőváraljáról jött BUTYINÁéktól. Édesanyám bontotta fel. Tele volt krumplival, száraz paszullyal, szárazborsóval, egy zacskó mák, liszt, tojás és zöldség, alma borult ki belőle. A nehéz kézvonással írott levél arról tudósított, hogy jól vannak, csak ennyit küldhetnek, de remélik, hogy

95

a mai nehéz világban ez is segítség ott, ahol nem könnyű efféléhez hozzájutni… Kár, hogy az Isten nem áldott meg MÓRA FERENC tehetségével és szívével, mert, hogy mit éreztem, csak ő tudta volna leírni.

XIV. EGY VISSZAVÁGÓ NÉLKÜLI FOCIMECCS HISTÓRIÁJA

VERES LACInak Hajdanában, amikor még ifjabbak és bohóbbak voltunk, múzeumaink nemcsak a tudomány terén vetélkedtek, nemcsak a muzeológiai újdonságok meghonosításában vagy kiagyalásában mérték össze erejüket, cserélték ki tapasztalataikat, hordták kölcsönösen egymáshoz kiállításaikat, hanem a sport terén is. A szolnoki Damjanich Múzeum focicsapata éveken át emlékezetes csatákat vívott a nagykőrösi Arany János Múzeum és a Nagykőrösi Fióklevéltár egyesített csapatával, évente legalább egy oda-visszavágót lebonyolítva. Utóbb ez szinte szabályos Szolnok és Pest megye kétfordulós tornává fejlődött, és a vidéki múzeumok munkatársai is csapattagokká váltak. Nagykőrösön és Szolnokon kívül, Szentendre, Zebegény, Aszód, Berekfürdő, Mezőtúr, Tiszavárkony is egy-egy emlékezetes összecsapás színhelye lehetetett. Az első meccseknél még alkalmilag jelöltünk ki bírót, azaz játékvezetőt, utóbb azonban UJVÁRY ZOLTÁN

96

professzor úr lett a síp nagymestere. Hja, aki népdalt gyűjt, annak értenie kell valamilyen hangszerhez is. Első meccsén még meglehetősen sokat improvizált, később már a kottaolvasás mesterségét is elsajátította, azaz megtanulta a szabályokat. Egy alkalommal, valahol konferencia vagy kiállítás megnyitása után VERES LACIval beszélgetve fehér asztalnál merült fel, hogy a miskolciak szívesen összecsapnának velünk. Ők majd megmutatnák, hol lakik HORKAY! – mondta. Ez hihető is volt, mert nagy spotemberek hírében állottak. Egyszer TESTA öcsémmel egy jó hétig élveztük vendégszeretetüket, mikor a Halottkultusz című kiállításunkat rendeztük náluk és minden este a múzeumban óriási pingpong csatákat vívtak edzésszerűen egymással és barátaikkal. Épp, hogy trénerük és gyúrójuk nem volt. Ebben az egész múzeum részt vett. Igen erős edzésben voltak. Nyílván a fociban is jól állhattak, mert VERES LACIról már hallgató korában úgy tudtuk, hogy ifi válogatott is volt. Foci tudását pedig meg is tapasztalhattuk párszor Debrecenben az intézeti találkozókon. De VIGA GYULA, DOBROSSY PISTA is jó hírben állt. A mi sörcsapatunk korántsem állott olyan válogatott sportemberekből. Nagy volt a kihívás, a színhely pedig fölöttébb ígéretes: TOKAJ. Bizony, amilyen jól hangzik ez bizonyos körökben, s amennyire borivóknak való, olyan mély csapdát jelent a sportemberek számára. Csapdát sejtettünk mögötte. Hátha azért ez a helyszín, hogy – dopping vizsgálat nem lévén – bennünket még meccs előtt térdre kényszerítsenek, holmi nektárt csepegtetve belénk. Csapatunk nagyszámú szurkolói haddal együtt bérelt autóbusszal kelt útra: feleségek, munkatársak, gyermekek

97

hada töltötte meg a járművet. Két napra tervezett portya kerekedett belőle. Szállást vendéglátóink ajánlottak fel. No, alig szálltunk be, előkerült egy komolyabb űrméretű butykos, hogy körbejárjon. A gyerekek is követelőztek, előre ettek a medve bőrére a becsomagolt szendvicsből, süteményekből. A hangulat már Apátinál magasra csapott. Majd beérkezvén a jó bort áruló út menti csárdák övezetébe, többször is kiszállt a társaság. A csapat nem éppen sportszerű módon kezdett viselkedni. Főleg RACZKYnak a hangja hallatszott, de igen jól kezdte magát érezni ZSOLESZ is. Mivel én amolyan csapatkapitány és edzőféle voltam, sőt menedzser is, mivel én közvetítettem a miskolciak kihívását, komolyan kezdtem aggódni. Ha így megy tovább, akkor fel sem tudunk vonulni. Nemhogy az ő tokajiuk üti ki a csapatot, hanem magunk végzünk magunkkal. Elhatároztam, hogy több megállás nincs. Ennek ellenére hatni kezdett az addigi lecsúsztatott mennyiség. KOZMA igen hallgatott, egykedvű lett, ami nála rosszat jelent, ZSOLESZ pedig nagyon sziporkázott, ami közeli összeomlást ígér. Hiába, hosszú az út Szolnoktól Tokajig! Teljes bizalmunk és minden reményünk csak a két TURÓCZYban volt már, ROZIKA és GYÖRGYIKE férjeiben, akik teljes jogú és régi csapattagok voltak, sőt a labda művészei. Csak visszafogottan ittak egy keveset és nem keverték a páleszt a borral, sörrel, unicummal. Meg ott voltak kardos asszonyaik is, akik papucs alatt tartották őket. Nem is csalódtunk bennük. Ha ők nincsenek…? Bizony volt mitől tartanunk! Tokajra érkezvén az a nagy ötletem támadt, hogy a Tiszában frissítő fürdőt veszünk. Kimosatjuk tagjainkból a szesznek még a maradékát is. Vízzel a bor ellen. Ez a

98

taktikai húzás be is vált. A Camping melletti úton, a hivatalos és fizetős helyet kikerülve megmerültünk. Eléggé ismertem ezt a helyet. Mint úszómester azért aggódtam a mólés csapat miatt, ismerve egyesek úszni tudását és vízbiztonságát. Nehézsúlyú művészettörténészünk úgy gázolt a vízbe, hogy az egyesült Tiszát és Bodrogot kiszorítja medréből. Ezt látva BAGI versenyezni akart vele, s a frászt hozta ránk, mert ő korántsem volt nagy úszó. A jászok a Zagyvában nem Hany Istókokat nevelnek, eddigi legendáriumukban legalábbis sem ő, sem Búvár Kund nem jelent még meg. De ZSOLESZ, a tiszai ember vigyázott rá. A fürdésben GÁRDON NELLI jeleskedett. Ő ZSOLNAY válláról ugrált nagy fejeseket. Egy jó félórás lubickolás után üde csapat szállt ki a buszból, hogy a múzeumigazgató páratlan vendéglátását, majd tárlatvezetését, szakmai programját élvezze. BENCSIK JANCSI és VERES LACI nemcsak mindenről tájékoztatott, de szép hölgyekkel hordatta a meleg pogácsát, szendvicseket, süteményeket, s hozzá igazi borokat. Ha nem lett volna tiszai mártózás, ennek valódi élvezetéről lemondhattunk volna. Fogyasztottunk mindent, de csak módjával ittunk. Küldöttségünk hangulatilag mégis újra kettészakadt. Eddig a férfinép, a focisták ittak, s miattuk kellett fürödni, hogy frissen álljanak ki a küzdelemre. Most a nők és drukkerek hangulata csapott magasra, mert őket nem befolyásolta semmi. Sőt, hogy mennél jobban biztathassanak, igencsak meghúzták a poharakat. A pályán, immár mezbe öltözötten azonban újabb veszedelemnek és kísértésnek voltunk kitéve. ZOLI bácsi kombija ott parkolt, s felnyitva az ötödik ajtót, a maga kakaójával várta a harcba induló sportembereket. Már nem

99

tudom, hogy GACSALY PESTA vére vagy nyírcsaholyi volte, de mindenképpen antidoppingnak minősült, s bírói engedéllyel fogyasztotta ki-ki belátása szerint. A meccs szünetében újra kínálták, s a cserejátékosok közben is meglátogatták a patikát. A meccsről sokat nem írhatok, mert magam is fociztam és a küzdelem kötött le. Bíztatásban sem volt hiány. A másnap jó néhány kék folt, horzsolás, könyökkel okozott bordaközi izomhúzódás igazolta a meccs hevességét. Ott VERES LACI, nálunk a TÚRÓCZYak rugdosták a gólokat. A győzelem babérágát is mi nyertük el. A múzeumba visszatérve levezetőnek és előételnek eltüntettük a maradékot, majd a szálláson várt az estebéd. Vendéglátóink kissé letörten nyugtázták a történteket, mi győzelmi mámorban úsztunk. Ezért-e vagy eleve is így tervezték, ma sem tudom, de vendéglátóink készülődni kezdtek és magunkra hagytak bennünket. Gondoskodtak étel-italról, de ellopták a jó hangulatot. Azt, ami Nagykőrösön és egyebütt máskor hajnalig szokott volt tartani. Ezt igen sajnáltuk. Rég volt ez. Visszavágó sem követte. Sajnos már nem is igen fogja. VERES LACI is a nyugdíjasok sorába jutott. Szép éveket és jó egészséget kívánok neki társaim nevében is! Ha egy nyugdíjas találkozón netán összefutnánk, csak kerekes székkel vívott spotágban tudok részt vállalni. De ott töretlen akarattal. Szolnok, 2010. december 6. Egy öreg nyugdíjas a fiatal nyugdíjasnak

100

XV. ESTI BESZÉLGETÉS A KÁSTUBAN Egyetemi éveim idején (1958–1963) a debreceni KLTE Néprajzi Intézetében még kevés hallgató volt. Egy évfolyamon 4-5 főszakos néprajzos, ugyanennyi harmadik szakos, s néhány szimpatizáns látogatta a családias hangulatú órákat, főként a hétfő esti szemináriumokat. A törzsgárda úgymond bent lakott az intézetben, s csak este háromnegyed tízkor, mikor a portás csengetett, kezdtünk szedelőzködni. Néha hosszú vitákba keveredtünk, fiatalos hévvel bizonygatta ki-ki az igazát. Ebbe néha tanáraink is bekapcsolódtak. Gyakori téma volt a néprajz módszere, célja, a népi, paraszti kultúra jellege, a magas kultúrához való viszonya. Még egyszer mondom, hogy nem a nosztalgia, avagy a mellébeszélés miatt idéztem fel az egykori tanulóévek körülményeit és hangulatát. Nem eltéríteni, hanem éppen megerősíteni szeretném a kultúráról eddig elmondottakat és egy szemléletes, e közegből felidézett példa segítségével. Akkor, s azóta is így látom és ítélem meg a kultúrát. Az ötvenes évek közepétől a néprajzban szovjet példa alapján erősen szorgalmazni kezdték a munkás folklór, a munkás hagyományok (ekkor az életmód kifejezést még nem használták) gyűjtését. A néprajz szakon úgymond nem kapkodott e téma után senki sem, még azok is megkerülni igyekeztek, akik munkás- vagy városi származásúak voltak. Ettől függetlenül azonban többször felmerült ez a kérdés is, és esti beszélgetések tárgya is volt.

101

Akadt, aki védelmébe vette, akadt, aki nem tartotta a néprajz illetékességi körébe tartozónak a munkás kultúra vizsgálatát. Egyik alkalommal azonban heves vitára került sor. Ugyanis megjegyeztem, hogy a munkásságnak nincsenek hagyományai, leszámítva néhány nagyobb múltú ipari vidéket (a mai Magyarországon pl. Győr, Ózd, Miskolc–Diósgyőr, Salgótarján), Budapest bizonyos részeit. Ha pedig nincs hagyománya, a néprajz mit sem tud vele kezdeni, hiszen nem illik tárgykörébe. Kissé merev diákos okoskodás volt ez, ám éppen ezért kerültek ellenzői, bontakozott ki élénk vita. Én úgy éreztem, hogy mélységesen igazam van. Az újsütetű néprajzos generáció nem tudja ugyanis, hogy akkor milyen viszonyok voltak, s mekkora volt az ideológiai és politikai nyomás, milyen mértékű a valóságos tények meghamisítása. Ha munkásokról, munkásságról szólunk, tudnunk kell, hogy a hivatalos irányelvek szerint (akkor „direktíváknak” mondták ezeket) egy kalap alá vették a már említett, valóban sajátos kultúrával rendelkező munkásságot és a lumpen elemeket. Sőt éppen ezeket a lecsúszott, vagy fel sem emelkedett, akkor „mérhetetlenül elnyomott”-nak mondott proletárokat tekintették a forradalom hajtóerejének. A szociáldemokrata munkáseszmény helyére GORKIJ Éjjeli menedékhelyének lakóit ültették. Bennük látták a forradalmi erőt, mint legelesettebbekben, a leginkább elnyomottabbakban. Az előbbieket pedig munkásarisztokrácia, PEYERista áruló névvel bélyegezték meg. Például legjobb barátom tisztes polgári életet élő nyomdász apját ilyenként üldözték el Debrecenből, habár ott inasból főkorrektorságig küzdötte fel magát, és Debrecenben lakva Egerben maltert hordott éveken át. A Luka- és Szatyin-féléket tették helyére, s őket nevezték a

102

forradalom bázisainak, igazi munkásnak. Nos, mikor tagadtam a munkásság kultúráját, akkor erre a különbségtételre gondoltam és ez ellen szóltam. Kultúráról, tehát magasrendű értékről beszélgettünk, s ilyen közegben és szituációban kellett megmagyaráznom, alátámasztanom véleményemet. Tettem ezt egy példa segítségével. Ezt magam számára ma is érvényesnek és kellően szemléletesnek és lényegre törőnek tartom. Nem átallom ennyi idő után sem megismételni, mert úgy hiszem, általa közelebb jutunk a kultúra lényegének megértéséhez. Még a zenedei előképző első évében tanultuk ezt a háromstrófás népdalt: Virág Erzsi az ágyát Magasra vetette. Kara István kalapját Rajta felejtette. Hozd ki Erzsi kalapom, Hadd tegyem fejembe, Hogy ne nézzen minden lány Ragyogó szemembe. Ki is hozta kalapját, Fejébe is tette. Nem is nézett minden lány Ragyogó szemébe.

Miről szól ez az egyszerű párosító dal? Virág Erzsi eladósorban lévő lány, aki – mert eljött az ideje – szeretne férjhez menni. S nem is akárhogyan, s

103

akárkihez: lehetőleg minél vagyonosabb, hozzá illő legényhez. A paraszti tisztaszoba legfőbb dísze az ágy, amely vidékenként másként, de ott mindenki által ismert rend szerint van felvetve. Az ágyon az eladó leány szemlére teszi stafírungját (annak egy részét), amelyet anyjával maga készített (font, szőtt, hímzett). A magasra vetés nemcsak technika kérdése, hanem a mód kifejezője is. Minél gazdagabb a stafírung, annál magasabb ágyat vethetnek fel belőle, annál több díszes párna mutatja hímzett, slingelt szélét, amely egyben a leány ügyességéről, szorgalmáról és igényességéről is bizonyság. Régen tucatban számoltak, amiből a teljes egység 12 volt. Az eladólány a hagyományok szerint szinte országszerte ezzel, illetve ennek tört részeivel kellett, hogy rendelkezzék, ha férjhez akart menni. Három-hat-(kilenc)-tizenkettő volt mindenből: párna, dunnahaj, lepedő, törülköző, szakajtóruha a teljes stafírunghoz tizenkettő, bizonyos dolgokból (pl. kitömött párna, dunna, ünnepi vagy gyász esetére készített asztalterítők, tükörtakarók, testi ruhák) kevesebb is elegendő volt. Egy teljes stafírungból lehetett az ágyat legszebben, legtornyosabban felvetni, s ez egyben kifejezte az eladólány módját is. Mindezt a lakodalom előtti ágyvitelkor közszemlére is tették, s a közösség igaz voltáról meggyőződhetett. Az ehhez kapcsolódó szokások, a szokás gyakorlói (legény cimborák) gondoskodtak arról, hogy hiteles is legyen. A leány iránt érdeklődő, a házasodást komolyan fejében forgató Kara István jól ismerte Virág Erzsit, hiszen együtt nőttek fel, egy közösség tagjai voltak. A fonóban, ahol a fonál a megszőtt stafírung alapanyaga készült, már régen megismerhette a lány ügyességét, rátermettségét,

104

szépségét, asszonynak való voltát. De látta őt egy hagyományos közösségben munka közben a földeken – de csak hogy a témához közel maradjunk –, a kenderföldön nyüvéskor, az áztatóban, a kender törésekor, finomításakor (dörzsölés, gerebenezés) – és sorolhatnók a kendermunkák sorát, melyeknél elővagy hátramozdítóként a legények is ott voltak, segítettek. Itt szemelte ki a legény a leányt, s vált a kettejük közötti kapcsolat egyre szorosabbá. Ezt elősegítette a fiatalok közössége, az a banda, amelyikbe tartoztak, s akik élénken figyelték viszonyuk alakulását. Az udvarlás azonban egy hagyományos közösségben nem volt egyszerű. Komoly szabályai, korlátai voltak a két nem közötti kapcsolat módjának. Számos alkalommal kellett hazakísérnie a lányt legény cimboráival együtt a fonóból, egyéb helyekről, hogy pár percig, amíg illendő volt, vagy amíg a figyelő szülők rájuk nem szóltak, egymással lehessenek a kapuban. A kapun belülre, még inkább a házba csak bizonyos ünnepek alkalmával, bizonyos napokon juthatott be a legény, akkor is csak legény barátaival együtt (ünnep köszöntéskor, locsolkodáskor, néhol májfa állításkor). Itt annak a pillanatnak vagyunk tanúi a szokásrend szerint, amikor a legény éppen kinyilvánítja komoly szándékát a lánynak és a szüleinek. Pontosan nincs leírva, de csak így történhetett: együtt hazakísérték a leányt többen is, majd rövid beszélgetés után távoztak. Ki-ki fogta a kalapját és elköszönve az ott ülő szülőktől, kiléptek a pitvarba. Kara István azonban az ágyon „felejtette” a kalapját. A felejtette szót kissé ironikus hangulata miatt tesszük idézőjelbe. Ugyanis a felejtés szándékos volt. A kalap (korábban süveg) szimbolikusan a kalapot viselő

105

személlyel azonos, azt képviseli. Ma is széltébenhosszában használjuk ezt a mondást, pl. egy házasságra célozva: „Ki viseli a kalapot?” Azaz, ki az úr a háznál? Ki a főnök? A kalapot másokkal találkozva megemelik a tisztelet jeléül. Régebben „megsüvegelték”. A kalap kifejezte a mondás szerint az illető társadalmi állapotát is: „Mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. ” A kalap a főség, a férfi szimbóluma. Ezzel egy hagyományosan élő közösségen belül mindenki tisztában volt. S tisztában volt azzal is, hogy mit jelent az, hogy a kalapot valaki a felvetett ágyra teszi. Azt, hogy a legénynek immár komoly a szándéka, hogy leendő kérőnek tekintsék. Az ágy a leány, a kalap a legény szimbóluma. Az, minden belemagyarázás nélkül. Ezt maga a szokás igazolja vissza. A legények a tiszta szobában, ahol a felvetett ágy volt, a kalapot vagy az asztalra vagy maguk mellé a lócára tették, vagy a kezükben tartották. Aki a leány tisztasága, szorgalmassága felől meg akart győződni a beregi Tiszaháton, pélfául a szekrény tetejére tette fel, s elmenvén megnézte, hogy nem poros-e? Leporolja-e a leány a szekrény tetejét is? A kalap ágyra helyezése azonban mást, immár komoly szándékot jelentett. Látták ezt a szülők, a legény cimborák, mindenekelőtt a leány. Nem kellett magyarázkodni. Értették a jelbeszédet. A következő strófában tovább folytatódik a szimbolikus jelbeszéd. Kara István nem megy vissza, amikor „észreveszi”, hogy az ágyon „felejtette” a kalapját, hanem szól az őt kikísérő lánynak, hozza ki, hogy a fejébe tehesse. Azt pedig, hogy miért már nem is Erzsinek mondja, hanem inkább csak gondolja. Ha a leány kihozza, ezzel jelzi, hogy elfogadták az udvarlást. Ilyenkor a szülők sem szólnak, ha kicsit tovább maradnak

106

kint. Ezzel az aktussal mintegy elfogadja a család a legényt, aki lányos napokon már nem kell, hogy csapatostól jelenjen meg a háznál, bemehet egyedül is és a szülők jelenlétében töltheti idejét a lánnyal. A lány „kifogott szerető” lesz, ahogy ezt például Szatmárban mondják. Külön jogai vannak: hazakísérésben, látogatásban, táncban. Ugyanakkor, mint ez a dal szövegéből is kiderül, a kihozott kalappal való elfogadás a legényt is kötelezi. Nem nézhet többé más lányra, sem az ő szemébe más akárki lánya. Tisztelik ezt a legény barátok, a leány cimborák, együtt valóknak, összetartozónak tekintik őket. Azaz mind a család, mind a fiatalok közössége, majd mindkét család és azok rokonsága elfogadja a kapcsolatot. Nem akadályozzák, nem zavarják meg ezt az állapotot, hanem éppenséggel védik, hogy végül lánykérés, kézfogó, majd házasság legyen belőle. A magasra vetett ágy, a kalap szimbolikus jelentése és a hozzá fűződő cselekmények, udvarlási szokásaink között nem egyedülállóak. Hogy csak egyet említsek: „Kitették a szűrét!”. Azaz a legénynek ezzel finoman tudtára adják, hogy a család nem látja szívesen közeledését. A harmadik strófa már csak megismétli a másodikat, de múlt időben, s befejezett, lezárt tényként közli, hogy létrejött és közösségileg elismertté vált a kapcsolat. Ezzel lezárult az udvarlásnak, legény és leányéletnek egy szakasza, minden a szokásrend szerint alakult. Végezve a szöveg magyarázatával, röviden azt mondhatjuk: ez a kultúra. Az pedig, ha a kocsmából hazatántorgó lumpenproletár otthon lerúgja csizmáját, bevágja micisapkáját a sarokba,

107

ruhástól leheveredik, másnap pedig káromkodva keresi, hogy hova lettek, fényévnyi távolságra áll a kultúrától. A kultúrának szigorúan kialakított rendje van, a rend lehetővé teszi, hogy az egyes tárgyak, helyek, helyzetek, cselekedetek, szavak, gesztusok közérthető jelekké, szimbólumokká váljanak, amit a közösség tagjai értenek, olvasnak bennük, élnek velük. Értékét az adja, hogy segíti az egyént és a közösséget élete megtartásában minden körülmények között. Annak idején egy esti vita alkalmával nagyjából ezeket mondtam el, s ma is így látom a kérdés lényegét. Kicsit talán kihegyezett, s szélsőséges szembeállítása ez a dolgoknak, de a lényegre tapint. Igazságát s részleteit csak akkor érthetjük meg igazán, ha a másik két fogalmat (nép és hagyomány) is hasonló módon elemezzük.

VERÁG NÁNÓ ESETE KESÁJ BÁCSIVAL AVAGY A SZÉTFŐZÖTT MAMUSZ IGAZ HISTÓRIÁJA: OKNYOMOZÓ RIPORT A tényállás Azok, akik az 1950-es évek második felében jártak középiskolába, a magyar nyelv- és irodalmat két kitűnő könyvből tanulhatták. Az elsős irodalom könyvet JULOW VIKTOR írta, a nyelvtant, amely négy évre szólt, KÁLMÁN BÉLA. JULOW VIKTORral jó barátságban voltam, KÁLMÁN BÉLA pedig egyik legkedvesebb professzorom volt az egyetemen. Később a tudományos életben pedig öreg barátomnak és pártfogómnak is nevezhettem és sokat

108

köszönhet neki Szolnok megye tudományos élete. Visszatérve nyelvtan könyvére, a végén szó esik a nyelvjárásokról, a nyelvjárások pontos hangtani lejegyzéséről, a valóságos és alaki tájszavakról, s ennek illusztrálásaként közöl néhány sort különböző nyelvjárások lejegyzett szövegeiből. Ezek a tankönyvben csak illusztrációk, nem kellett megtanulni. De hát mit tanul meg a diák, mint éppen az ilyeneket. Osztályunkban alig akadt ember, aki ne tudta volna szó szerint – persze, nem helyes kiejtéssel – az alább közölt szöveget. De így voltak ezzel más iskolákban is. Öcsém szerint az egész Fazekas Gimnázium tudott Verág nánó esetéről, unokahúgom is ismerte sokad magával Zalaegerszegen. Országos jelenségről van tehát szó. A Dráva-menti nyelvjárásban közölt ékes szöveg a következő: Verág nánó vett eszékön ety szőrmammuszt. De a mammusz naty vout. Mekkérdeszte Kesáj bácsit micsinyájjon véle. Kesján bácsi aszt monta:főzze mek, a mammusz maj’t összecsökik. De a mammusz nem csökött össze, hanem széjjelment...

A pontos leírását, főként a hangtani jelölésért semmiféle felelősséget nem vállalok, de így tudom rekonstruálni. Egy alkalommal elmondtam KÁLMÁN BÉLA professzor úrnak is, aki akkor már akadémikus volt, s nagyon tetszett neki. Mivel hármónk közös emlékezetében (öcsém, unokahúgom és én) ma is él ez a csodálatos szöveg, úgy vélem, nem foszthatjuk meg az utókort attól, hogy kissé utána megyünk, s egy képzeletbeli nyomozást folytatunk le a Dráva-mentén, hogy többet tudjunk meg erről a páratlan esetről, s természetesen Verág nánóról és Kesáj bácsiról. Még talán nem késő, élnek olyanok, akik ismerték őket. A páratlanul érdekes esetre pedig sokaknak

109

kell emlékezniük azon a tájon, mert így vagy úgy, de minden bizonnyal megrázta a közvéleményt. Tekintve, hogy azóta komoly politikai fordulat is bekövetkezett (rendszerváltás), s a láncos kutya sem acsarkodik már, az emberek szabadon nyilvánulhatnak meg és kiderül az igazság, még ha a különböző pártállású lapok ködösítenek is. Aki egy régi legenda nyomába ered A három emelet egy régi lépcsőházban, majd kilencven lépcsőjével még egy jó erőben lévő fiatal embert is megszuszogtat. Én pedig, noha nem nagy a csomagom, a magnóm elfér a kabátom zsebében, mégis csak korosabb lévén lihegőre fogom a dolgot. Pihenek is egyet az első emeleten, aztán közben is vagy kétszer. Elég lehet ide rossz lábbal és szívvel felcaplatni a Tanár Úrnak, aki már nem is mai gyerek. Mondom is neki. Csak mosolyog, jelezvén, hogy mindenki, aki ide beállít, ezzel kezdi. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy jó, ha abbahagyom a panaszkodást, és a fotelben elhelyezkedve inkább a lényegre térek: - Hát tényleg igaz? - Igaz. Igaz bizony… Micsoda? - Hát, hogy ezt a Verág nánó ügyet újra vizsgálat alá veszi? Nem gondolja, hogy ártalmas lesz? Felkavarni a múltat, felszaggatni a sebeket? Nem jobb volna nyugodni hagyni? - Ez az a hibás és ártalmas gondolkodás: tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna! Legyintsünk rá. Csak majd akkor kezd kínossá és károssá válni a dolog, ha a ki nem vágott kelevény megindítja belül a rothadást. Elfertőzi az

110

egész testet. Szétmarja belülről az egész nemzetet. A tisztázatlan dogokat tisztázni kell. A szaros gatyát – bocsánat – ki kell mosni, és nem eldugni vagy foltot vetni rá, hogy ne lássék. Ha majd bűzölögni kezd, akkor lesz kellemetlen. De még ha csak kellemetlen lenne, megindul a rothadás, rajtunk lesz a lepra. Mi leszünk Európa leprásai. Hát mit tudunk mi Verág nánóról meg Kesáj bácsiról? Semmit. Azt is hamisan örökítették ránk. - Hát nem sokat… - Az kevés, hogy nem sokat. A semminél is kevesebb, ha érti, mire gondolok. - Sejtem. - Az kevés, hogy sejtem. A sejtés már fél torzítás, nem is beszélve egyebekről… A mester ráncolja a homlokát és tölt egy pohár meleg vizet, mert teát sem ihat a megromlott egészsége miatt. Van benne tartás. És így neki vágni a problémának, csak így derekasan, csípőből. Kevesen csinálnák utána. Még a fiatalok közül is alig akadna… - Mert azt állítani, hogy Verág nánó egy elesett öregasszony volt. Akinek nem telt csak egy fél pár mamuszra. Merthogy azt mondja az írás, hogy vett egy szőrmamuszt. Azaz csak egy fél lábra valót, mert a magyar a páros testrészek alapján nem egyet, hanem egy párat vesz. Ha egyet vett, akkor az egy fél pár. Tehát…? De ez nem jelenti azt, hogy szegény volt. Tudjuk-e, hogy a mi Nánónknak meg volt-e mind a két lába? Mert ha nem, akkor nem is kellett neki a másik fele… - De…! - Csak semmi de! Ezt világosan ki kell deríteni. Aztán kezdjünk csak beszélni a szociális háttérről, addig ez nyelvi probléma… Nem különbül Kesáj bácsi. Az is éri a

111

pénzét. Nem csak át akarta ejteni az öregasszonyt, hogy jót röhögjenek rajta? Meg aztán milyen korú is volt Verág nánó? Miért lett volna öreg, hiszen bácsinak hívta Kesájt, ha pedig bácsi, akkor az az öreg. Lehet, hogy egy szemre való fruska volt… Na, de majd megtudjuk az igazságot. Egy óra múlva indul a mikrobusz és végtelenségül sok idő kell hozzá, hogy Eszék környékéig eljussunk. Már kapta is össze magát a Tanár Úr. Elszántan vágott neki a lépcsőnek botjával, mert nehezen jár ugyan, de annál büszkébb, hogy hónaljmankót viseljen. Igaz, valamelyik fafaragó faluban lehet, hogy megajándékozzák egy szép darabbal. Tulipános vagy rozmaringos illene hozzá. Az elegáns, nem olyan csicsás és giccses, mint az őszirózsás. Főleg így télen. Jó kutatást, Tanár Úr! Mit mond az egykori funkcionárius? Tudja, Professzor Úr! Én voltam akkor a község párttitkára, tanácselnöke, téesz-elnöke, meg a Hazafias Népfront is. Nagy felelősség volt ez. Ennyi mindent csinálni. Azt se tudtam, hogy hol a fejem. Ennyi mindent, ez lehetetlen. És mert nem ismerek lehetetlent, inkább nem csináltam semmit. Semmit az égi világon. Így is sok időbe tellett, amíg annyi címen felvettem a fizetésemet, meg azokat a prémiumokat és jutalmakat. Megértheti, hogy nem volt érdemes kepeszkedni. Hát rá se rántottam semmire. Erre a Verág nánó dologra se. Így szivároghatott ki valami. Járt itt egyszer egy nadrágos pofa, valami Kálmán, vagy Béla. Elég az hozzá, hogy avval se törődtem, ha itt jár, hadd járjon. Bement egyik-másik házba, kérdezősködött. Jegyezgetett. Mondtam is Dani

112

sógornak, mi a fenét akar ez. Affene! Mondja a sógor! Affene… Régi dógok iránt érdeklődik, de venni nem vesz semmit, eladni nem ad semmit, csak ír. Hát az meg kit érdekel. Nem kerül pénzbe. Elment ehhez a Verág nánóhoz is. Az meg elmondta neki, hogy hogy járt a mamusszal. Tudja, amelyik széjjelment. Na! Vigyázzunk sógor, nem úgy van az, mondtam én. Azt a mamuszt nánó Eszékön vette. Nem? Azt mondja a sógor, hogy ott. Hát ez baj, mondom, mert Eszéken hogy vehetné. Odaát. Csak úgy, hogy csempészte. Éjszaka átment a határon, oda a láncosékhoz. Más is jár oda, nem nagy eset. Meg onnét is jönnek. Mondjátok meg a nánónak, hogy hallgasson arról, hogy hol vette, oszt rendben van minden. Úgy is volt egy darabig. De akkor el kezdtek vele foglalkozni az újságok. Mert az a Béla vagy Kálmán megírta az esetet egy könyvbe és kiderült, hogy az egész ország rajtunk röhög. Hogy mi milyen elmaradottak vagyunk. Babonások, mert a szerelmi praktika miatt főzzük a mamuszt, hogy azt, akié a mamusz, azt megfogják és megházasítsák. Válaszoltunk mi erre, hogy nem azért van ez. Azt akartuk, hogy összecsökjék. A szőrmamusznál mindig így van. De erre valami Vörös Rébéket kezdtek emlegetni, meg Pörge Danit, aki a bocskort főzte praktikából. Hiába tiltakoztunk, mondhattunk akármit. Butának, babonásnak tartották az egész falut. Elleptek bennünket a népművelők, az agitátorok, hogy felvilágosítsanak. Ekkor követtem el a hibát. Azt találtam mondani, hogy azért főzték meg, hogy bebizonyítsák, hogy az imperialista árú mennyire rossz. Szétmegy a főzésben. Egy kupac szőr lesz a mamuszból. Volt mamusz, nincs mamusz. Bezzeg ez a hazai bocskorral nem így van. Ahelyett, hogy leszálltak volna rólunk, még a pártbizottság, meg az ÁVÓ is ránk szállt. El

113

kezdte vizsgálni, ki, mikor, mit hoz onnan, hogyan, cimborál-e az imperialistákkal, tolja-e a szekerét. Bár ne szóltam volna a község becsülete érdekében egy szót sem, tartottak volna butának minket. Ránk szakadt a baj. Leváltottak, úgyhogy bizony dolgozni kellett és igencsak sovány napokat értem meg. Verág nánónak a nagy pofája ezt okozta. Nem is szólok hozzá azóta se, hogy forduljon fel, ahol van. Hirdetés egy régi újságból FÁJ A LÁBA? LÁBADOZÁSA NEHÉZKES? KESÁJ FÉLE SZŐRMAMUSZT! MUSZTÁNGSZŐRBŐL! ESZÉKRŐL! ESZÉKRŐL! ESZÉKRŐL! ESZÉKRŐL!

Csempészárú volt-e a híres mamusz? Én a határőrségnél dolgoztam akkor. Nyomozó tiszt voltam, egye meg a fene. Sok bajunk volt a lakosok miatt, no meg a politikai helyzet. Odaát az acsarkodó láncos kutya, az imperialisták, a rothadó kapitalizmus uszálya. Itt meg a szerencsétlen emberek a határ mellett. Még a saját földjükre is csak igazolvánnyal mehettek. De azért folyt z encsem-bencsem, vándorolt a csentre-csontra ide-oda. Ott jobban éltek, mindent lehetett kapni. Ja! Akárhogyan őrzik a határt, a baromfivész átrepül a költöző hattyúkkal, az embereket se lehetett elriasztani, ha kenyérről volt szó. Ment a csempészés. A kisebb ügyek felett szemet hunytunk. De hát lehet-e tudni, hogy mi a kisebb ügy? Itt volt ez a vacak szőrmamusz. A fene se gondolta. Még segítettem is felhúzni Verág nánónak, amikor elhagyta az egyik felét, mert nagy volt a lábára. Beletömte a 114

fejkendőjét kapcának, hogy rajta maradjon. A másikba meg a sálamat. Ez volt a vesztem is. Azzal a hülye esettel, mikor megfőzte, valahogy szem elé került, valakinek elmondta, az meg a vicces esetet, hogy jót röhögjenek mások rajta, le is írta. Erre a főnökség firtatni kezdte az ügyet. Behívatták Verág nánót. Előtte megüzentem neki, hogy olyan helyet, hogy Eszék, még életiben se hallott. Azt mondja, meg…, de többet már nem tudtam üzenni. Bent voltam a kihallgatáson. Na! Az volt a kabaré. Tessék ide ügyelni! Kérdik: - neve? Verág, Verág! - Ne dadogjon, nem esszük meg! Neve? - Verág Verág. - Mit hülyéskedik!? - Nem hülyéskedek, a nevem mondom: Verág Verág. - Na most már elég! Mi a vezeték neve: - Verág. - Jól van! - Kereszt neve? - Verág. - Az anyja! Nem Nánó? - Így csak szólítanak, a keresztségben Verág nevet kaptam. Verág, mint Ibolya, Rózsa. - Na jó, azt mondja. – Már ezzel felhergelte őket, pedig nem tehetett róla, az igazat mondta. - Iskolája? - Ez volt az iskolám, a polgári, de a határőrség bele költözött és megszűnt. - Ide járt? A polgáriba? - Ide bizony. - Mikor volt utoljára Eszéken? - Eszéken még nem voltam, most vagyok először.

115

- Hogyhogy most? Most itt e széken! – Rámutatott a székre, amiről felállt. - Még nem voltam rajta. Mikor a polgáriba jártam, még nem volt itt. – Hát nagyon begurultak. - Mi a várost kérdezzük, Eszéket. - Ja? Azt nem tudom, hol van. Itt nincs a közelben város. – Jól adta a hülyét Verág nánó, már túlzásba is vitte. Akkor jött még a nagy szám. - Ne tegyen úgy, mintha nem hallott volna Eszékről. - De. Hallottam, mikor polgáriba jártam, mindig olvastunk ilyeneket Németh Lászlótól, Cs. Szabó Lászlótól. Ők írták a legjobb esszéket. Nem mentek vele semmire. Adta a hülyét, hogy azt sem tudja, ilyen város van. Mikor a végén majdnem megverték, akkor azt mondta, hogy van odaát egy város, de azt, úgy tudja, Osieknek hívják. Oda akkor sem menne, ha hintóval vinnék, mert ott láncos kutyák őrzik a házakat és semmi kedve, hogy a lábikrájába haraptasson. De, hogy volt egy szőrmamusza és azt megfőzte, azt nem tudta letagadni, mert ez köztudott volt. Családi örökségnek mondta, meg azt, hogy ma már fel se húzná, mert nem divat. A házkutatásnál megtalálták nála a szolgálati sálamat, és ezzel buktunk le. Elbocsátottak a határőrségről, őt meg elítélték, de jött a forradalom és mindketten megúsztuk. Annyit azonban mondhatok, hogy igencsak csavaros az eszejárása Verág nánónak. Más lebukott volna egy pillanat alatt. De ő ezzel a névvel, meg az esszékkel elmismásolta a dolgot. Hát én ennyit tudok csak az egészről. Egyet-mást Kesáj bácsiról

116

Csinos kis porta kapuján nyitok be. Rend és tisztaság, virágos udvar, hátul garázs, de sehol egy melléképület, semmi nyoma a gazdaságnak. A hetvenes évek vége felé lebontották a régi házat, lakói pedig már nem gazdálkodtak, noha téesz-tagok voltak. Nem volt szükség melléképületekre. Pedig ezen a portán nagy élet volt valamikor. Itt lakott az öreg Kesáj bácsi, aki egy történetével híresült el, vált országosan ismertté. Vitatott személyiség, egyesek szerint a falu büszkesége, mások szerint a szégyene. Most azon vagyunk, hogy minél többet megtudjunk róla, s végig kérdezzük mindazokat, akik jól ismerték. Hellyel kínálnak, majd a takaros menyecske kávét tesz fel. Ő nem ide való. A férje meg lent van a pincében és éppen bort fejt. Iszogatjuk a kávét, s közben megtudom, hogy a porta nem családi örökség, hanem úgy vették, amikor összeházasodtak. Két évig laktak a régi házban, aztán kezdtek építkezni. Lerajzolom a régi épület alaprajzát, az udvart, a melléképületeket. Végre megérkezik a gazda, jó negyvenes, kezében egy kancsó bor. Mikor elhelyezkedett, elkezdjük a beszélgetést. Megkérem, hogy bekapcsolhassam a magnót, de szokás szerint a jegyzetfüzetet is előveszem és abba is írogatok. „Még gyerekként ismertem Kesáj bácsit. Kevés embernek volt akkora bajsza, mint neki. Mosolygós, huncut szeme volt, sok ránccal körülötte, s ha valamiben törte a fejét, igen huncutul tudott hunyorítani. Figyelni kellett rá, mert nem lehetett tudni, mikor beszél komolyan. Nagyon vicces ember volt. Engem különösen kedvelt az utcabeliek közül, képzelje, úgy hívott: nagyfiam. Gyere csak ide, nagyfiam! Pedig kicsi voltam, Na! hát ilyen vicces volt. Érti, ugye. Meg egyszer azt mondta nekem,

117

mikor csirke combot szopogattam: Te rossz csont. Ha, ha, ha! Hát nem vicces. Érti ugye, azt mondja rossz csont. Pedig hát az jó csont volt, még volt rajta egy kis hús is, azért szopogattam. Meg kellett szakadni a röhögéstől, ha vele volt az ember. Meg aztán…” Közbe kellett szólnom, mert nagyon elkalandoztunk. Rátereltem a szót hosszas kínlódás után Verág nánóra. „Na hát nekem az a véleményem, hogy az a Verág nánó nem figyelte Kesján bácsi szemét. Mert ezt a főzést biztosan csak azért mondta, hogy ugrassa. Csak viccből, nem komolyan. Mint a csontot, a rossz csontot, ha-ha-haha…! Az a vén asszony meg komolyan vette, oszt megfőzte. Hát persze, hogy pocsékba ment. Főzni a mamuszt. Ez is az öreg Kesjánra vall. Csak ugratta. Méghogy főzni a mamuszt! Ha-ha-ha-ha…” Úgy láttam, hogy nem megyek többre vele. A bort azért bevettük, meg a pogácsát is, amit az asszony közben sütött. De itt beakadt neki a grammofontű, nekem pedig nincs annyi magnó szalagom. Mamusz-főzés a Dráva mellett „Én mondom magának, én, aki már majdnem kilencven éves vagyok, hogy itt az öregasszonyok, ha magyarok voltak, mind mamuszban jártak. Szőrmamuszban. A svábok facipőben, amit úgy hívtak: klumpa. Azt nemcsak az öregek, hanem a fiatalok is hordták, olyan vastag, kötött harisnyával, hogy melegen tartsa a lábat. Voltak rajta olyan göbök is és színes volt. Erről meg lehetett ismerni, ki a magyar, ki a sváb. A mamusz jó melegen tartja a lábat, javította a vérkeringést. De jól kellett, hogy tapadjon, ne essen le a lábáról. Azt csupasz lábra húzták. Na a mamuszt

118

hozzá kellett igazítani a lábhoz és ez úgy ment, hogy forró vízbe tették, főzték egy kicsit, aztán kivették, és mikor annyira kihűlt, hogy bírta a lába az embernek, hát ráhúzták, és az felvette a formáját. Ha nagyon nagy volt, lobogó forró vízbe kellett főzni. Abban a gyapjú összemegy. Mert a mamusz gyapjúból volt. Ezt mondta az öreg Kesján bácsi is Verág nánónak. De hát mondhatta, az egy kicsit olyan zavarodott volt, szóval nem normális. Aztán lúgkövet is tett a vízbe. Az marta szét. Másként nem lehet, az megeszi a gyapjút. Mert ott Eszékön csak jó gyapjúból való mamuszt árultak. Tiszta gyapjú, ahogy mondani szokás, manapság százszázalékos cotton. Mint az ausztrál gyapjú. Olyan volt az eszéki is. De hol van az már! Kérem szépen, minden műanyag, a franc bele. Még egy jó mamusz levest se lehet már főzni, pedig jó borsosan, fokhagymával, ecetes tormával az volt az igazi.” Mamusz kotlett à la Verág náno Így karácsony táján a bulvár lapok, a televízió, rádió ontják az olyan dogokat, amelyekben első rendű szerepe van az új ételeknek, italoknak. Ki tud hajmeresztőbb ételeket az ünnepi asztalra varázsolni. Jeleskednek ebben főként a dilettánsok. Nem a menő éttermek szakácsait kérik fel – azok ugyanis értenek hozzá –, hanem a ruhatáros nőt, a sarki újságárust, a bájos TV riportert – nekik ugyanis háromszor annyiból sikerül előállítani több órai munkával azt, amit egy szakács tíz perc alatt, tizedannyiból odaruttyant. Van azonban haszna is a dolognak. A tudós kutatónak nem csak szerencséje van, hanem azért van szerencséje, mert tudós. Azért talál rá hirtelen valamire, mert állandóan az foglalkoztatja. Na,

119

így akadt horogra egy szakács műsorban a népszerű STAHL JUDIT receptje: „Mamusz kotlett à la Verág náno. Elkészítési idő lassú tűzön 3-4 óra. Hozzávalók: egy sártól, ganajtól jól megtisztított barnás árnyalatú szőr mamusz, kicsatozva; 15 dkg sertés vagy liba zsír hengeresre formálva; 1 fej vöröshagyma külső barna héjával együtt; 2 ácsszeg; 4 liter természetes szűretlen Dráva víz; köretnek ecetes torma, 30 deka lóbárdzsinggal; só, bors, tárkony, akác méz. A lobogó vízbe (½ litert visszatartunk) beletesszük a zsírhengert, ami azonnal karikára szakadva feljön a tetejére. Ügyelnünk kell, hogy a henger egyenletes legyen, mert különben a zsírkarikák deformálódnak. Majd a tetejére óvatosan rátesszük az ácsszegeket, beleaprítjuk a vöröshagymát, tetszés szerint fűszerezzük (kerüljük az erős paprikát). Amikor sűrűsödni kezd, beletesszük a tisztára mosott szőrmamuszt és erős lángon, fedő alatt 3 órán át főzzük. Közben a maradék vízben habosra abáljuk a lóbárdzsingot és összekeverjük 2-3 kanálnyi mézzel. Amikor a mamusz levének kétharmada elfőtt, kiemeljük a mamuszt, ecetes tormával és lóbárdzsinggal forrón tálaljuk, úrnapi sátorfűvel díszítjük. Ősi drávamenti ízeket és zamatot élvezhetünk. Az ízhatást fokozza a szárított kecskebogyó és a zalai nova.” A fentiekből kiderül, hogy szó sincs arról, hogy nem főztek mamuszt, s az is bebizonyosodott, hogy szükségképp nem kell széjjel mennie az erős főzésben, ha a rendes konyhatechnikát alkalmazzuk. Rossz ember volt-e Kesáj bácsi? „Nézze! Halottakról vagy jót, vagy semmit. De látom, hogy magát le se lehet vakarni, amíg nem tud meg valamit

120

az öregről. Megmondom hát még egyszer, hogy nem szívesen beszélek róla, csak maga miatt mondom, amit mondok. Mert ugye nem véletlen az, hogy olyan messziről – honnan, Szolnokról? – eljött emiatt a dolog miatt. Pénzbe van az. Nem tudom, hogy magának mire kell ez, de egye fene, legalább agyon csapjuk az időt. Na! Még egy kört Palikám! Hogy-hogy hozzál-e? Persze pálinkát is. Ne csak azt a lóhugyot igyuk, az úgyis kimegy mindjárt. Na! Szóval az öreg Kesáj bácsi. Nagy franc volt az, de rosszindulatú is. Nem tudom, miért, de szeretett ártani másoknak. Azt mondják, hogy azért, mert az Isonzónál volt neki egy talján menyasszonya, akit a szeme láttára lőttek le a részeg katonák karácsonykor. Azóta ilyen. Addig a bajtársaiért tűzbe ment volna. Én úgy tudom, hogy Verág nánóval nem volt rossz viszonyba, de belebújt az ördög, hogy kitoljon vele is és szégyenbe hagyja. Még receptet is adott neki a főzéshez, aztán éppen attól ment szét. Nagy szégyen volt az akkor. Télvíz idején mamusz nélkül. Mert több vásár már nem volt abban az évben, meg aztán szegény asszonynak az összekuporgatott pénze mind ráment az új mamuszra. Avval a megmaradt szőrcsomóval meg elmehetett a fenébe. Még labdát se lehetett belőle csinálni, mert olyan fertelmes szaga volt annak a szernek, amit ez a vén gonosz beletétetett vele, hogy a tehén utálkozva fordult el tőle és három napig nem evett, mikor bele akarták a szájába dugni, hogy szőr labdát sodorjon belőle. El kellett ásni. De ez a nánó olyan jó bolond volt, hogy egy rossz szót se szólt. Még palacsintát is sütött az öregnek hálából. Az meg röhögött a markába. Micsoda emberek vótak… Na! Ennyit tudok. Igyunk, hogy legyen hugyunk. Palikám! Még egy kört!”

121

Legényfogó mamusz-főzés „Azt mondták az öregek, hogy Verág nánó fiatal korában világszép volt. Nem volt hét faluban párja. Volt is kérője, amennyit csak akart. Húsvétkor tízszer is át kellett öltöznie, annyian locsolták lucskosra. De ő csak egyet szeretett, a Kesáj fiút. Na, vót is mit szeretni rajta, mert szép szál legény volt, nem olyan, mint a templom kulcsa, amilyennek már mi ismertük. Meg aztán volt is mit aprítania a tejbe: húsz kemény hold a Feketébe, két hold szőlő a hegyen, erdő rész. De ez volt a baj. Nem engedték, hogy elvegye Verág nánót, mert annak csak az az egy szoknyája volt, ami rajta volt. Hiába a szépség. A mamusz-főzés esete mégis hírbe hozta őket. De az nem úgy volt, hogy Kesáj bácsi javallotta neki, hanem éppen ellenkezőleg. Nem csak szép volt Verág nánó, de az anyjától örökölte a boszorkányságot is. Ezért ellopta Kesájnak a mamuszát és azt éjfélkor a keresztúton lopott fával nagy lángon főzte, hogy Kesáj csak őt szeresse. Azt mondják, három éjszakán át rázta a hideg, minden baja volt, még a húst is majd lemarta magáról kínjában. Elmentek Eszékre a javas emberhez és egy zsák búzájukba került, hogy megtudják tőle, mi bántja. Rábűtöltek aztán. Az egész család. Verág nánóra. Gyertyát égettek a Radnai szűznek, tizenkettőt. Elment róla a nyavalya. De Verág nánó is megszenvedte, összetöpörödött, szinte vénasszony lett belőle. A mamusz meg széjjel főtt. Most egészen másképpen mondják az emberek, hogy mi volt, de én tudom, mert a dédnagyanyám sógorától hallottam, aki Kesáj bácsinak nászura volt. Az meg már csak tudja.” Látogatás az utolsó eszéki mamuszosnál

122

Nehéz ázott gyapjú szaga üli meg a kis kamarát, ahol a hatalmas kádakban ványolt gyapjú ázik, keserű íziklében, timsóban és ganélében. B.I.-nek (a nevét szerénységből nem engedi közölni) az utolsó eszéki mamuszkészítő mester műhelyében vagyunk. A hatalmas falba vert szegeken lógnak a jellegzetes szerszámok a különféle stokhammerek, rásplik, rédelyes csínvágók, araszoló vinklik, egy-egy jókora cserép edényből a szíksóba aszalt fehér brájzli világít a szemünkbe, középen áll a bordás szádfa, a műhely lelke és a fonalas puttyogató. Még kimondani is sok. Ember, azaz mester legyen a talpán aki eligazodik vele, hát még ha forgatni vagy tologatni kell, szakszerűen, halkan, hogy ne kattogjon feleslegesen, de ritmusra. A mester már elmúlt kéthetes, azaz 77 éves, ahogy tréfásan mondani szokta. Magyaros bajsza, pörge feje van, ahogy Isten megteremtette. Előtte irombázott macskabőr kötény, ahogy ez a mesterséghez illik. - Üljön csak le ide az egyik mamuszvarró székre. Szabad mind. Nincs mán nekem legényem, aki meglovagolja. A fiatalok már azt sem tudják hogyan kell ülni a hornyolt lapú nyolc és féllábú mamuszvarrón, nemhogy a mesterséget értenék. Nem kell már senkinek sem a mamusz, én is csak javítgatom, újat csak külföldi turistáknak készítek. Honnan, honnan nem hirtelen előkerül egy lapos üveg is. A sligovicából alig hiányzik valami. - Csak így, mamuszos módra, üvegből! – nyújtja felém. Húzza meg rendesen, mert ha hozzám jut, akkor már késő. Behorpad az oldala. Úgy, ni! - Igaz-e az, amit beszélnek, hogy Eszékön volt a leghíresebb mamusz a múlt században?

123

- Attól függ, milyen mamusz. Mamusz és mamusz között nagy különbség van – kezdi mondókáját az utolsó eszéki mamuszkészítő mester. A legjobbakat Eszékön csinálták. Mondhatnánk, hogy ez volt a mamusz-készítés központja. Erről világhírű volt. Nagy múltra tekint vissza itt ez a mesterség. Most elmondok egyet magának. Mikor ZRÍNYI MIKLÓS felgyújtotta és lerombolta az eszéki hidat – pedig nem ma volt – az nem azért volt, hogy a török nyugati hadjáratát megakadályozza, hanem hogy megvédje a mamusz ipart. Nem Horvátországra fájt a foga a töröknek, hanem magára Eszékre, a mamusz-ipar miatt. A fényes padlójú háremekben legalkalmasabb lábbelinek az eszéki mamusz bizonyult. A háremhölgyek is azt viseltek, de a férfiak is, még a szultán is. Nem karcolta fel vele a tükörpadlót, csendesen lehetett benne járni, nem kopogott az kérem a szőnyegeken sem. Abban az időben a feljegyzések szerint legalább háromszáz mester dolgozott itt, na meg a legényeik, inasaik. Minden igényt kielégítettek az eszékiek: törökös, magyaros, horvátos, bunyevácos, tótos, szorbos, meg mifene stílusban is tudtak dolgozni. Legalább olyan híre volt, mint a szegedi papucsnak vagy a miskolci csizmának. Ha a török–magyar viszony megbomlott, alig tudtak hozzájutni a jóféle eszéki mamuszhoz. Hát erre fájt a foga a töröknek. Eszéket akarta elfoglalni a mamusz miatt. Csakhát ZRÍNYI MIKLÓS befűtött nekik a híd fájával. Meg a kutyafájával is. Ha nem fából lett volna a híd, azt mondanánk, hogy kő kövön nem maradt. - Hogy készül a jó mamusz? - Hát kérem! Az első az anyag. Régen még voltak azok a racka juhok, nem ezek a merinók. Tudja, annak olyan csavart, pödrött szarva volt, mint a Szűcs György bajsza.

124

Azt felfelé állt. Mondják is, hogy a racka juhnak fel van szarva, a merinónak meg le van szarva. Ez a különbség. Na meg, hogy a rackának hosszú gyapja volt. Ha most ezt jól megfogasoljuk, kicsudrázzuk, akkor helyben vagyunk. Csak melegen, mindig csak melegen, na, nem tőgymeleg, hanem annál komótosabb. Aztán jön az áztatás. Az se olyan mán. A fene ebbe a génmanipulált kukoricába. Abból csak görbe fonalat lehet fonni ízikelés után. A ganéléhez meg hozzá se lehet jutni. De régen volt elég marha, ló, az igazit termelt, nem péti kálisót. Abban nem pezsdül, csak vékonyodik. De az jó erős és harasztos volt. Igazi. Ha felfeszítettük a bordás szádfára, már kész is volt az anyag, csak irombázni kellett egy kicsit. Ki hogy szerette. Minden mesternek más volt a stílusa. Alig győzöm jegyezni a szakszavakat, meg az eljárásokat, a finomságokat, amitől eszéki az eszéki mamusz. Nagy titkok tudója ez a B.I. mester. De az aranykoszorút nem fogadta el. Azt mondja: - Csak nem röhögtetem ki magamat, hogy ezért érmet kapjak. Ezt régen mán inas korban is tudni kellett egy mamuszos inasnak. A legény meg, az hibátlanul meg is csinálta. Bonyolult mesterség ez, de azért ne túlozzunk. Így beszél egy igazi kisiparos. Egy eszéki mamuszos. Az utolsó. Verág nánó balladája A gyűjtés közben néha gyémánt gyöngyszemekre is bukkan a szorgos kutató. Nem a vak szerencse hajtja ezt utunkba, hanem a buzgó vele való foglalkozás. Egy eldugott kis Dráva-menti faluban a kertek alatt két fiatal

125

lány mosott és miközben a sulyokkal csapkodta a vásznat, csodálatos hangon énekeltek. GELLÉRT püspök libatollára való jelenet ez. Ő kiáltott fel önfeledten, hogy Ez a magyarok szimfóniája, hallván a malomkővel kását őrlő asszonyt. Így kiálték én is, hallván az éneket: Ez a Verág nánó balladája. Verág nánó dagadt lába, Nem megyen a mamusz rája. Hej nánókám, angyalom! Hideg lesz majd a fagyon. Mostan segíts jó Zeusz, Dagadt lábú Oidipusz. Közeledik a nagy tél, Verág nánó nagyon fél. Mamusz kéne, eszéki! Meg tudod-e azt venni? Mostan segíts jó Zeusz, Dagadt lábú Oidipusz! Kesáj bácsi maga jó! Van tyúkom egy jó tojó. Aggyon érte egy húszast, Mamusz ára annyi most. Mostan segíts jó Zeusz! Dagadt lábú Oidipusz! Megyen nánó vásárba, Mamusz a batyujába. Odahaza próbálja, Nem illik a lábára. Mostan segíts jó Zeusz, Dagadt lábú Oidipusz! Mi lesz öreg Kesáj bátya? Nagy a mamusz a lábamra. A hidegben megfagyok,

126

Mamusz nélkül ki vagyok? Mostan segíts jó Zeusz! Dagadt lábú Oidipusz! Mit csinált vón kend a tyúkkal? Leves főzött vón fazékkal. A mamuszt is főzze meg! Összecsökik, tudja meg. Mostan segíts jó Zeusz! Dagadt lábú Oidipusz! Rotyog a mamusz-leves, A konyhában minden nedves. Összecsökik valahára, Illik a nánó lábára. Mostan segíts jó Zeusz! Dagadt lábú Oidipusz. De a mamusz… szakrament! Széjjel főtt és ronggyá ment. Kesáj bácsi mi legyen? Megfagyok majd a télen. Mostan segíts jó Zeusz! Dagadt lábú Oidipusz!

Az MTI jelenti Befejeződött a Dráva-menti nagy expedíció, amely Verág nánó és Kesáj bácsi esetét vizsgálta tudományos alapossággal. A bőven áradó új anyag értékelése most folyik.

127

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

128

TARTALOMJEGYZÉK I. GYÖRFFY ISTVÁNRÓL

5

GYÖRFFY ISTVÁN ÉS A FÜRDŐZÉS 5 VENDÉGSÉGBEN LUBY MARGITNÁL 7

II. GUNDA BÉLÁRÓL

8

LEKVÁROS KENYÉR 8 TOKAJI KITÉRŐ 10 VENDÉGEK JÖTTEK! 13 GUNDA BÉLA PROFESSZOR ÚR KÖZELRŐL 16

III. UJVÁRY ZOLTÁNRÓL

19

ZOLI BÁCSI 19 BIS KLEINE FINGER! 23 ÍGY MULAT EGY MAGYAR NEMES 24

IV. BELLON TIBORRÓL

25

GYŰJTŐÚTON BELLON TIBIVEL 25

V. A SCHENGENI HATÁR ELŐTTI IDŐKRŐL VI. BALASSA IVÁN SZOLNOKON VII. KRESZ MÁRIÁRÓL

30 34 35

KRESZ MÁRIA LÁTOGAT 35 PANNIKA ÉS BALÁZS 37

VIII. PÓCS ÉVÁRÓL IX. MADAR ILONKÁRÓL

39 40

A NÉPRAJZ MISS MARPLE-JA 40 TAXI VAGY RENDŐRAUTÓ? 45

X. GYŰJTÉS A GARAM-MENTÉN

47

GARAM-MENTI GYŰJTÉS 47 DICSÉRTESSÉK…! SZENT ISTEN…!? 48 KGST-SZABVÁNY 49 A DÉMON ÁTKA 51

XI. A SZOLNOK MEGYEI MÚZEUMOKBAN

52

MI JÁSZKUNOK! 52

129

KÉT DIVATDIKTÁTOR: KAPOSVÁRI GYULA ÉS SZABÓ DZSONI 53

XII. SZOLNOKY LAJOSRÓL

56

SZOLNOKY LAJOS NAGY-NAGY VÉTKE 56 GYÜMÖLCSOLTÓ SZOLNOKY LAJOS 58

XIII. GYŰJTŐUTAKON

61

SZÍVDOBOGÁST KAP, MINT VIGA GYULA A COCA-COLÁTÓL 61 KISKUN ETNIKUS SPECIFIKUM 62 ÚGY JÁRT, MINT BARNA GÁBOR A TISZTI KLUBBAN! 63 BINYEKÁRESZ AVATÁSOK A TÁBOROKBAN [SZTRINKÓ PISTA / NOVÁK LACI / RÁDULY EMIL / UJVÁRY ZOLTÁN / DARKÓ JENŐ] 66 ELSŐ NÉPRAJZI GYŰJTÉSEM 71 ELSŐ TIVADARI GYŰJTÉSEM 74 DOBOZ ANYUKÁMNAK 76 VENDÉGSÉGBEN A TIVADARI CIGÁNYTELEPEN 79 GYANÚS LESZEK SZÜLŐFÖLDEMEN 81 AZ FÖRTELMES RÉSZÖGÖSKÖDÉSRŐL 83 FAZEKAS MISKA 75 ÉVES 90 AKI SZEGÉNY, AZ A LEGGAZDAGABB 93

XIV. EGY VISSZAVÁGÓ NÉLKÜLI FOCIMECCS HISTÓRIÁJA 96 XV. ESTI BESZÉLGETÉS A KÁSTUBAN 101 XVI. VERÁG NÁNÓ ESETE KESÁJ BÁCSIVAL AVAGY A SZÉTFŐZÖTT MAMUSZ IGAZ HISTÓRIÁJA (OKNYOMOZÓ RIPORT) 108

[Szerzői e-mail közlés – 2010. december 31. – korrektúraszerű minimális szerkesztéssel]

130