Halál Amazóniában [1 ed.] 9789632794204

Table of contents :
Címoldal
Copyright
Halál Amazóniában
Halál Amazóniában
1. Hősök az erdőből
A gyilkosság
1.
2.
3.
4.
5.
6.
Marabá
7.
8.
Amazónia háromszori meghódítása
9.
10.
11.
José Cláudio és Maria
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
A fenyegetések árnyékában. Elődök
21.
Az utolsó szakasz
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
2. A szokásos üzlet
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
3. A bűn szindikátusa
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
Utóirat
21.
22.
23.
Aranyhegyek
Marco, avagy hogyan lesz egy plébánosból lázadó
A tengerszemek semmivé lesznek, avagy mennyei szépségű tájképek (és nem csak azok) elpusztításáról
Megosztanak és uralkodnak, avagy ismeretlen tettesek bevezetik a haladást
Cajamarca lázad, avagy hogyan neveljünk ellenséget magunknak
I.
II.
III.
Életre szóló barátok, avagy hogyan férkőzzünk hozzá a nyersanyagokhoz
I.
II.
III.
Quilish szent hegye, avagy a nép a sarkára áll
Marco – a folytatás, avagy a rágalmak és fenyegetések kézikönyve
I.
II.
Miért halt meg Edmundo Becerra, avagy arról, hogy nem a kart, hanem a vak kardot büntetik
I.
II.
III.
IV.
V.
Az „Ördög” művelet, avagy ki üldözi az aktivistákat
I.
II.
III.
Miért halt meg Edmundo Becerra – folytatás, avagy talán sikerül megbüntetni a kart
A konszern, vagyis kicsoda?
Marco és Mirtha – folytatás, avagy szemmel tartunk titeket
Az elveszett jelentés, avagy rövid történet egy banánköztársaságról
I.
II.
III.
Szakértők és „szakértők”, avagy hogyan zavarjuk össze a közvéleményt
I.
II.
III.
IV.
V.
Eltitkolni, megfélemlíteni, avagy ugyanaz a színház és ugyanazok a díszletek
I.
II.
III.
A konszern hallgat, avagy az objektív igazság mérlegelésének csapdái
Marcót megverik, Mirthát megfélemlítik, avagy filmes folytatás a valóságban
Az inka elrablása, avagy a soha véget nem érő történet
Füstölő esőerdő, szivárványos folyó
Doña Mariana és mások
Hittérítők és olajvállalkozók
Pablo
Bejárásra megyünk
Pablo (2)
A precedens, avagy a Nagy Üzlet figyel
Pablo (3)
A per
Csűrések és csavarások
A per – a folytatás
Megdönteni a bírót
Együtt
Politika
Donziger
Egy kém a dzsungelben42
Az ítélet
Pablo Fajardo telitalálata
Jegyzetek
Hivatkozott szövegek:
Halál Amazóniában
Aranyhegyek
Füstölő esőerdő, szivárványos folyó
Lábjegyzetek
A kiadó jegyzete

Citation preview

Artur Domosławski

HALÁL AMAZÓNIÁBAN

A mű megjelenését az Instytut Książki © POLAND Fordítási Programja támogatta. This publication has been subsidized by Instytut Książki – the ©POLAND Translation Programme. Copyright © by Artur Domosławski, 2013 All rights reserved. Published by arrangement with Wielka Litera, Poland. Artur Domosławski: Śmierć w Amazonii Hungarian translation © Wolosz Vera, 2017 Hungarian edition © Typotex, Budapest, 2017 Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható! SZOKATLAN SZEMPONTOK Témakör: tényirodalom Kedves Olvasó!

Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót! Újabb kiadványainkról, akcióinkról a www.typotex.hu és a facebook.com/typotexkiado oldalakon értesülhet. KIADJA A TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT. Felelős vezető: Votisky Zsuzsa Főszerkesztő: Horváth Balázs Felelős szerkesztő: Urbán Bálint Műszaki szerkesztő: Janković Milán Borítóterv: Somogyi Péter ISBN 978 963 279 420 4 Elektronikus könyv Bíró Botond

HALÁL AMAZÓNIÁBAN

1. HŐSÖK AZ ERDŐBŐL A gyilkosság 1. A patak feletti kis hídnál állítottak csapdát. Kora reggel behúzódtak a fák közé, és vártak. Tudták, hogy José Cláudionak és Mariának itt lassítaniuk kell. Ekkor dördülhetett el a lövés. A vadászpuskából kilőtt golyó mindkettőjüket eltalálta: áthatolt Maria karján, és nagyjából José Cláudio gyomorfalának bal oldalában állapodott meg. Más feltételezések szerint az első golyó egyedül Mariát találta el. Miután leestek a motorbicikliről, még mindketten éltek. A gyilkosok közelről végeztek velük, a testeket levonszolták az útról, és elhajtottak a város irányába. José Cláudio-nak lemetszették a jobb fülét.

2. Maria húga, Laísa, aki a helyi általános iskolában tanít, hét óra után pár perccel éppen az órájára készült az osztályban. Észrevette, amikor nővére és sógora Honda motorjukon elsuhantak az ablak előtt. Tudta, hogy kedd reggel a városba készültek.

Nem sokkal később jajgatva ront be a takarítónő: „Meghalt, meghalt!”, „Ki halt meg?”, „José Cláudio. Szörnyű baleset történt!” A helyszín felé tartva Laísa vigasztaló szavakat keres a nővérének. Maria és José Cláudio igazi ikerlelkek voltak. „Ő nem a férjem, hanem az elvtársam – mondogatta Maria. – És ez többet, jóval többet jelent.” Vajon most milyen szavakkal csillapíthatná nővére fájdalmát? A szomszédban lakók már összeszaladtak, a rendőrséget várják. Laísa meglátja, hogy José Cláudio-nak levágták a fülét. Most törnek elő az eddig visszafojtott könnyek, rádöbben, hogy nem baleset történt. A gyilkosok a levágott füllel bizonyítják a felbérlőjüknek, hogy elvégezték a feladatot. Bekövetkezett az, amivel José Cláudio-t oly régóta fenyegették. Kezdte elhessegetni a sógora vérrel borított ajkaira tapadó legyeket és darazsakat. Csak legalább még egy kicsit ne kelljen beszélnie Mariával. Még mindig nem tudta, mit mondjon a testvérének, hogyan vigasztalja. Néhány méterrel arrébb is tébláboltak páran, és Laísának mindeddig nem tűnt fel, hogy fekszik ott is valaki. – Egymás után kétszer csapott belém a villám. Üvöltöttem magamban: „Nővérem, miért hagytál el?”

3. Batistát, aki ügyvédjük és társuk volt a közös ügyben, reggel nyolc negyven körül hívta fel egy barátja:

– Éppen a rádiót hallgattam. Rossz hírem van… Batista előtt leperegtek a José Cláudio-hoz és Mariához fűződő, tizennégy éves barátságának jelenetei.

4. Az egyik helyi újság, a Diário do Pará, másnap, 2011. május 25-én így ír: TŐRBE CSALT ÉS MEGGYILKOLT KÖRNYEZETVÉDŐK{1} Tegnap reggel Nova Ipixuna városában gyilkosság áldozata lett két környezetvő aktivista – az 54 éves José Cláudio Ribeiro da Silva és az 53 éves Maria do Espírito Santo da Silva. Feltehetően bérgyilkosság történt. Augusto Barbosa de Andrade szakértő előzetes vizsgálatai szerint mindkettőjüket több találat is érte, valószínűleg vadászpuskával és 38-as kaliberű revolverrel lőttek rájuk. „A fegyverek pontos kaliberét és a leadott lövések számát azonban csakis az igazságügyi szakvélemények erősíthetik meg.” José Cláudio-ra és Maria do Espírito Santo-ra negyven kilométerre Nova Ipixunától, a Praia Alta Piranheira község területén átfolyó Cupu-patak hídjánál csaptak le. A boncolást követően ma ravatalozzák fel őket a São Félix negyedben, a temetés Marabában lesz. Tizenhat éves fogadott fiuk maradt utánuk árván. 1976-ban az első telepesek közé tartoztak Praia Alta

Piranheirában, ahol ma 22 000 hektáron, többségében erdőirtásokon, 440 család él. Az áldozatok küzdelmet folytattak a régiót következetesen pusztító madeireiro-k[1] ellen. Tavaly júliusban bejelentést tettek a Földügyi Lelkipásztori Bizottságnál[2] a környezetvédelmi tevékenységük miatt kapott fenyegetésekről. A Bizottság koordinátora, José Batista Gonçalves Afonso szerint a hatóságok még csak nem is ellenőrizték ezeket. „Pará államban a történelem állandóan megismétlődik: a társaink feljelentéseket tesznek, senki sem hallgat rájuk, aztán pedig odalesznek” – közli felháborodottan. Ezt a véleményt erősítette meg Edmundo Ribeira da Silva is, a Földműves Férfiak és Asszonyok Szövetségének Nova Ipixuna-i vezetője, és hozzáfűzte: „Nem hull hiába a vérünk. Hány embernek kell még meghalnia közülünk, hogy az állam elkezdjen végre valamit tenni régiónk őserdejének kiirtása ellen?” João Batista Delmondes, az elhunytak barátja és a Partido dos Trabalhadores[3] képviselője szerint az áldozatokat környezetvédelemi tevékenységük miatt gyilkolták meg. „Hiteles természetvédők voltak, azoknak pedig, akik utasítást adtak a megölésükre, biztosan érdekük fűződik a régió erdeinek kivágásához” – mondta. Claudelice Silva dos Santos, José Cláudio húga kijelentette, hogy harcolni fog az igazságért, és azért,

nehogy testvére és sógornője halála feledésbe merüljön. „Pará államban az elmúlt tizenöt évben kétszázöt falusi aktivistát gyilkoltak meg, az utóbbi négy évtizedben pedig több mint nyolcszázat.[4] A gyilkosságra felbujtók közül még csak öt sincs, aki börtönben ülne” – jegyzi meg Batista.

5. A gyilkosság napján a brazil Kongresszusban az új erdőtörvény megvitatása zajlott. A törvény új küszöböket határoz meg Amazónia erdeinek kivágásáról (értsd: többet enged kivágni), és amnesztiában részesíti az illegális dzsungelirtókat. Amikor eljutott a fővárosba a hír a két Nova Ipixuna-i környezetvédő meggyilkolásáról, a Partido Verde[5] képviselője, Sarney Filho emelkedett szólásra. – Azért kértem szót, hogy egy ma történt tragédiáról beszéljek. De először is fel szeretnék olvasni egy interjút, amit Felipe Milanez újságíró készített a meggyilkolt José Cláudioval{2}: „Azért mentem oda, hogy megszemléljem Őfenségét, egy gigászi paradiófát José Cláudio Ribeiro da Silva és Maria do Espírito Santo birtokán. Ennél hatalmasabb fát még életemben nem láttam, és José Cláudio sem látott még ekkorát. A házaspár paradiógyűjtésből és az őserdő terményeiből él. Fellépnek a fakereskedők fakivágásai ellen… – Téged egy ilyen fa kivágása nem emlékeztet valamiféle vérontásra?

– Édes barátom, egy ilyen fa, amikor kivágják, érezhető illatot áraszt. Amikor dőlni kezd, hallod a jajkiáltását, a törzs csikorgását. És búcsúintéseként láthatod a lehulló leveleket… – Mintha meghalna valaki? – Úgy érzem, mintha ölnének valakit. A fa élő teremtmény…” Elnök úr, ezt az embert ma reggel meggyilkolták, mindkettőjükkel végeztek… A teremben elégedetlen moraj csapott fel. – Legalább a meggyilkolt hősök emlékét tartsátok tiszteletben! – kiáltja Sarney Filho képviselő. Az ülésteremet hangos huhogás tölti be. – Kérem képviselőtársaimat, nyugodjanak meg… – int csendre a Kongresszus levezető elnöke. A nekibőszült Sarney Filho ordít: – …igen, akiket meggyilkoltak! Nincs ebben semmi mulatságos! Ennek a kongresszusi ülésnek a felvételét együtt nézzük Laísával Marabá egyik nyomornegyedében lévő kis házában. Ki lehetett olyan öntelt és arcátlan, hogy kihuhogja valaki halálhírét? Talán olyasvalaki, akinek az áldozatok az útjában álltak? Netán magukra haragítottak valakit?

6. Zajlik a temetés. Halad a gyászmenet, néhány ezer falusi menetel a fülledt hőségben. Nagyjából tíz kilométert tesznek

meg. José Cláudio egyik öccsének a házától indulnak, és a marabái Vágyódás temető felé tartanak. Útközben megállnak a Tocantins-folyó hídján, a Ferro Carajás úton. Transzparenseket emelnek a magasba: „A FLORESTA CHORA”.[6] Charles Trocate parasztpárti vezető egy Fiat Uno tetejére kapaszkodik fel. Beszédbe kezd: – Ennél a menetnél többet ma nem tehetünk. Igazságot követelünk! Egy nő veszi át a mikrofont. Azt mondja: – Maria és José Cláudio halála nem volt hiábavaló. A helyükbe száz új Maria és száz új José Cláudio lép. A temetőben, a meggyilkolt környezetvédők koporsói felett helyi politikusok, hivatalnokok, képviselők, egyenruhások ragadják ki egymás kezéből a mikrofont. („Hol voltak akkor, amikor José Cláudio és Maria feljelentéseket tettek a törvénytelen fairtások miatt, és amikor védelmet kértek?” – teszi fel a kérdést később egyik barátjuk.) A menet felett, később pedig a temető felett is rendőrségi helikopter köröz. Hullanak a könnyek a sírnál. Laísa sír a leghangosabban. José Cláudio azt szerette volna, ha a testét elégetik, a hamvait pedig szétszórják paradió-Őfensége tövében. A családnak nincs pénze hamvasztásra, ezért a temetést hagyományos módon intézik. A meggyilkoltak barátjának, az újságíró Felipe Milaneznek feltűnik a falusiak között érzékelhető, már-már

pánikhangulatba átcsapó félelem. A tömegben elterjedt, hogy a gyilkos a gyászolók között lehet. A feszültség és a nyugtalanság szinte tapintható. Egyszer csak valaki észreveszi a tumultusban az egyik környékbeli földbirtokost, valami Gilzão nevezetű férfit. Ez a Gilzão egyszer megfenyegette José Cláudio-t, az emberek szerint talán ő az egyik, aki utasítást adhatott a gyilkosságra. „Pofátlanság!” – veti oda valaki. Egy másik pedig: „Micsoda pöcs!” – Felipe Milanez körülkémlel, felméri, merre vetődjön, ha lövöldözésre kerülne sor. „Amazóniának ebben a részében az erőszak világa a terrorizmus stratégiájához folyamodik – veti papírra később. – Nem csap le nyíltan, szemtől szemben. Lesből támad, kegyetlen módszerrel, a megfélemlítettek képzelőerejével játszik. A falusiak között eluralkodó pánik bizonyítja, milyen eredményes ez a stratégia.”{3} Délután három körül, miközben éppen zajlik a temetési szertartás, ismeretlen tettesek végeznek a huszonöt éves Herivelton Pereirával. Az emberek találgatnak: talán azért halt meg, mert tudott valamit José Cláudio és Maria gyilkosairól? A fiatalember testét éjjel találták meg egy bozótosban, ugyanazon a telepen, ahol a megölt természetvédők laktak. A nyomozást vezető tiszt kurtán veti oda a holttest felett: – Madeireiro-k.

Marabá 7. José Cláudio és Maria meggyilkolásáról a neten szereztem tudomást. Azok a nagy napilapok és internetes honlapok tudósítottak róla, amiket olvasni szoktam. Hét évvel korábban, hasonló körülmények között – pár nappal egy amerikai apáca, Dorothy Stang halálát követően – jártam Marabában. A nővér több mint három évtizeden keresztül élt Brazíliában. A falusiakkal közösen küzdött a mezőgazdaság reformjáért, törődött a földnélküliekkel, értük és velük együtt követelt jogot arra, hogy emberhez méltó életet élhessenek saját kis földdarabjukon. José Cláudio-hoz és Mariához hasonlóan ő is elkötelezte magát az amazóniai esőerdők kiirtása elleni küzdelem mellett. Az erdőpusztításokért a fa- és faszénkereskedők, illetve az állattenyésztők felelősek. Ez utóbbiak azért, mert az erdők helyét fűvel vetik be, hogy a vadont legelőkké alakítsák. A „Föld tüdejének” nevezett őserdő négyzetkilométerei évről évre ezerszám tűnnek el ezen a módon. Dorothy nővér már jó ideje kapott fenyegetéseket, de Marabában senki nem hitte volna, hogy büntetlenül meg lehet ölni egy amerikait. 2005. február 12-én, egy szombati nap reggelén, Pará szövetségi állam Anapu városkájától nem messze valaki bebizonyította, hogy ez mégis lehetséges. Felforrósodott a helyzet. A környezetvédő apáca meggyilkolása hosszú időre vezető téma lett a tévés

hírműsorokban, makacsul tartotta magát az újságok címlapjain, majd belső oldalain. Az Egyesült Államokban és Európában is írtak róla. Brazília elnöke, Lula kétezer katonát küldött Pará államba. Mintha csak saját országuk rosszhírű területének, a „törvény nélküli földnek”, „a senkiföldjének”, „a brazil Vadnyugatnak” nevezett dicstelen vidék meghódítását tűzték volna ki célul. Ez volt a helyzet, amikor jegyet vettem Rio de Janeiro-ból Marabába. A holmim egy részét egy barátom lakásában hagytam – utazásomnak ez a szakasza végképp nem nevezhető megtervezettnek – és máris a „törvény nélküli földön” találtam magam. Francisco da Costa, az egyik első helyi földműves-aktivista, akivel ott találkoztam, rögtön közölte, hogy a katonaság bevetése végzetes hiba. – Amint a katonák visszatérnek a laktanyáikba, rosszabb lesz a helyzet, mint a beavatkozás előtt volt. – De miért? – Mert az állattenyésztők és a fakereskedők majd bosszút állnak, és végeznek azokkal, akik keresztbe tettek nekik. Brazília történetében ekkor történt meg először, hogy a központi hatalom fegyvereseket küldött ki a nagybirtokosok, az állattenyésztők és a nagypénzű emberek gaztetteinek megfékezésére. A biztonsági erők korábban a nagybirtokosok kérésére jelentek meg az ország belsejében, hogy lecsendesítsék a földfoglaló zselléreket. Vagy mint a katonai diktatúra idején, hogy kiirtsák a vörös partizánokat. A katonaság nem nyeri meg ezt a háborút, visszhangozta

Joelma, a régió ismert parasztpárti aktivistája, akinek a férje ugyancsak bérgyilkosság áldozata lett. Háborút? – kérdeztem vissza. Úgy bizony: Pará államban jelenleg csendes polgárháború zajlik. A katonaság kivezénylése nem más, mint propagandafogás, tévéshow. Hiszen annak érdekében, hogy a „megszállás” bármiféle eredményhez vezessen – fejtegette tovább Joelma –, a katonáknak éveken keresztül itt helyben kellene állomásozniuk. A kormánynak nincs erre pénze, és talán kedve sem, dacára annak, hogy úgy tesz, mintha magára öltötte volna a haladás és a társadalmi igazságosság palástját. A hadsereg vezetése hamarosan zúgolódni kezdett, mert elfogyott a pénz a gépkocsik feltankolására és a különítmény ellátmányozására. Dorothy nővér likvidálásának elrendelői pedig nyilván pezsgőt bontottak és röhögtek a markukba. Most látom csak be, mennyire igaza volt Joelmának. A hadsereg ebben a háborúban nem győzött, nem ért el semmit. Amazóniában a történelem folyton ismétli önmagát – úgy, ahogy azt a meggyilkolt környezetvédők barátja, az ügyvéd Batista elmagyarázta, akit még szintén évekkel ezelőtt ismertem meg. Mindig ugyanaz történik: valaki feljelentést tesz az esőerdők illegális pusztításáról, az államhatalom a kisujját sem mozdítja, kezdődnek a fenyegetések. Végül pedig megjelennek a felbérelt, revolveres emberek… És az őserdőt tovább irtják. Joelma azt jósolta, hogy ha Amazóniában nem változnak

meg a dolgok, hamarosan a halálhíréről szóló riportom miatt térek majd vissza ide. Hét évvel később jöttem, hogy a barátai haláláról írjak.

8. Zuhogott az eső. Egy élő lélek nem járt az utcákon. Ha Marabában esik, az olyan, mintha vízfal dübörögne alá az égből. Mintha a világvége közeledne, a mindent elsöprő özönvíz. Az alacsonyabban fekvő lakótelepeket már elárasztotta a folyó. Az eső csak ömlött tovább. Bár másnap délelőttre megszűnt a felhőszakadás, Marabá nem mutatta barátságosabb arcát. Ez egy délibáb-település, egy kísértetváros. Az interneten ez olvasható: „Marabá – kétszázezres város, amely az óvárosból és két új városrészből áll…” Az internet jó hoteleket, strandokat ígér a Tocantinsfolyó partján, fantasztikus szabadidős terepeket. De ugyan merrefelé találhatók ezek a csodák? Na persze, a száraz időszakban, amikor a Tocantins vízszintje leapad, a közeli szigeten, az óvárossal szemközti parton, ahová Lancia motorcsónakkal lehet eljutni, homokos strand húzódik végig. Van egy másik strand is, egy másik városrésznél. De most nyakunkon az esős évszak, és a strandok nem láthatók. Nincs mit tenni, el kell hinnem, hogy Marabá gyönyörű is tud lenni. A céltalanul lődörgő suhancok mindennapos szórakozása, hogy fejeseket ugranak a folyó mentén húzódó sétálóutca korlátjáról. Mondhatnánk, hogy a folyó tengerszéles, ha nem tűnne fel a messzi távolban a másik part. A fiúk lenyűgöző

szaltókkal vetik bele magukat a vízbe. Akrobatamutatványaikat csak azért tudják bemutatni, mert folyamatosan zuhog, és megemelkedett a vízszint. Ha apadni kezd, félő, hogy fejüket a meder aljába verik. Marabá régi városrésze úgy néz ki, mint szinte minden ágrólszakadt városka Latin-Amerika bármelyik országának egyik félreeső zugában. Alacsonyak az épületek, szűkek az utcák, élénk, világos színűek a házak. Rengeteg a sárga, a narancsos árnyalat, a világoszöld és a fehér, ám málladozik a vakolat, szóval még így, a ragyogó színek ellenére is a dekadencia, a bomlás és a szétesés hangulata árad. A főutca mentén apró boltok, standok, étkezdék sorakoznak. A nyomorúságos szállásokat gigantikus méretű csótányok lakják. Az éjszakai élet a sétány kocsmáinak környékén zajlik. Ínycsiklandó a haluk és jól készítik a marhahúst. Van diszkó és néhány bár is, ahol a vendég ihat és táncolhat, ha kedve tartja. A város új részeit formátlan térbe vetett épületek, nagydarab puszta térségek és lakótelepek jellemzik, amelyek hol félig, hol pedig teljes egészében nyomornegyedekből állnak. Nehéz itt bárminemű logikát találni, tervezést felfedezni. Sok városrészben nincs járda. Vacak, kátyús utak kötik össze a házcsoportokat és a lakótelepeket. A rajtuk közlekedő autók – drága suburbanok, minivanok és vanok – jobb aljzatot érdemelnének. Flancos és fullos járművek. A jólét és luxus divatbemutatói. Talán a provizórikusság érzése az, ami a legjellemzőbb itt.

A város a régi, azaz százéves negyed ellenére is átmeneti hatást kelt. Mintha az itt élő emberek számára nem lenne kifizetődő, hogy törődjenek a dolgaikkal, hogy bármit felújítsanak vagy készre építsenek, mert csupán átutazók itt. Pénzt keresni, felmarkolni, és viszlát. Marabá egy zűrzavaros és ronda hely, ám – a gazdasági mutatók szerint – Brazília egyik legdinamikusabban fejlődő városa. Na de mégis hogyan? Netán köze van ennek az amazóniai esőerdők pusztításához? A nap ugyan nem jár még magasan, de máris bágyaszt, ellustít. A ruha hozzátapad a testhez, viszket az ember bőre. A többnapos esőzést követően mindenből dől a pára. Iszonyú a fülledtség. Kísért a hangok egybecsengése: Marabá – mar-a-bú. Talán nem is tudok másként gondolni erre a helyre.

Amazónia háromszori meghódítása 9. A

mezőgazdasági

munkásnak,

aki

az

akkoriban

még

nevesincs fába lőtt a karabélyával, fogalma sem volt arról, hogy véletlenül egy új korszakot nyitó cselekedetet hajtott végre. A „sebből”, amit a korszakos lövés ejtett a fán, bőségesen áradt a tej, ami aztán kemény masszává dermedt. Így vette kezdetét a 19. század utolsó éveiben a kaucsukláz. És ennek köszönhetően jött létre Marabá.

A szájról szájra járó történet alapjában véve hitelesnek tekinthető, bár van benne egy csipetnyi legenda is. A portugálok háromszáz évvel a kaucsukláz előtt értek erre a vidékre, ám nem gyarmatosították. Áthatolhatatlan volt a dzsungel; a gyakran áradó folyók, mérgező rovarok, állatok és halálos betegségek életeket veszélyeztettek. Meg persze itt éltek a jövevényekkel barátságtalan, a hódítóktól elzárkózó őslakos népek, a gavionok és a kajapók. Az európaiak Kolumbusz idejétől fogva ismerték a kaucsukot, de három évszázadnak kellett még eltelnie, mire hasznot is húzhattak belőle. „A 18. század végén egy angol tudós felfedezte, hogy el lehet vele törölni a ceruzanyomot, és az anyagnak angol nevet adott – írja Adam Hochschild amerikai történész{4}. 1823-ban a skót Charles Macintosh azzal írta be nevét a történelembe, hogy tömeggyártási eljárást talált arra, amit az amerikai indiánok már régóta alkalmaztak: a textíliákat gumiréteggel vonták be, így tették vízhatlanná. Tizenhat évvel később egy amerikai feltaláló, Charles Goodyear véletlenül ként öntött a forró kaucsukra. Észrevette, hogy az így létrejött mixtúra nem szilárdul meg kihűlés után, forrón pedig nem bűzlik és zselésedik, ami a fő gondot jelentette, amikor a gumiból cipőket vagy esőkabátokat próbáltak készíteni. Az egész világra kiterjedő kaucsukboom mégis csak a 19. század 90-es éveinek elején ütött be, öt évvel azután, hogy John Dunlop a fiacskája háromszínű biciklijére rugalmas gumiabroncsokat szerelt. A nemzetközi ipar étvágya hamarosan nemcsak a

gumiabroncsok, gumicsövek, karmantyúk, alátétek és az ezekhez hasonló eszközök iránt támadt fel, hanem a földet egyre szorosabban befonó telegráfok, telefonkábelek és elektromos drótok gumiszigetelései iránt is. Egyszerre hiánycikké vált ez a mágikus nyersanyag, az ára pedig folyamatosan emelkedett…” A névtelen földműves, aki Pará állam délkeleti területeinek első, spontán gyarmatosítójaként került be a történelembe, bizonyos Carlos Gomes Leitão-nak, egy a szomszédos tartományból ide érkezett politikai menekültnek az emberei közé tartozott. Maga Leitão adott hírt a véletlen felfedezésről, és ekkor megkezdődött. Szerencselovagok érkeztek a vidékre, akik életre szóló lehetőséget láttak a kaucsukfákban rejlő lehetőségek kiaknázásában. Seringueiroknak nevezték őket. A nyomukban vadászok és halászok, kisés nagyobb kereskedők jelentek meg, akik megalapították az első településeket. A gyarmatosítók érkezése tragédia volt az őslakosok számára. Mivel csak ez utóbbiak voltak képesek túlélni a dzsungel embertelen körülményeit, tökéletes kaucsukkitermelési munkaerővé váltak. A seringueirokleigázták a falvakat és a nagyobb etnikai közösségeket, majd a legyőzötteket rabszolgamunkára kényszerítették. Az ellenállókkal végeztek. 1912-ben a kaucsuk-nagyvállalkozók elrendelték a fellázadt őslakosok lemészárlását. Egyes források szerint emberek ezreit ölték le. A kaucsukboom alig tizen-egynéhány évig tartott. A fák

hozzáférhetetlensége, a pokolian nehéz szállítási körülmények a Tocantins- és az Araguaia-folyókon – de mindenekelőtt a kaucsuknyersanyag előállítási árának ázsiai és afrikai konkurenciája – az amazóniai üzlet bukásához vezetett. A főbűnös Henry A. Wickham angol felfedező és vadász volt, aki 1876-ban kaucsukmagokat hozott el a vidékről. A magokat Kelet-Ázsiában vetették el. A gyümölcsük harminc évvel később érett be. A boom különféle örökségeket hagyott maga után, ezek egyike volt Marabá, amelyet 1913-ban emeltek hivatalosan városi rangra. A név jelentése az egyik helyi nyelv szerint „az idegen fia”, vagyis más szóval: fehér férfi és indián lány kapcsolatából származó gyermek. Az egyszerű seringueiro-k, akik korábban rabszolgaságba hajtották és öldösték a helyieket, később összekötötték sorsukat a bennszülött nőkkel, családot alapítottak velük. Apránként az amazóniai közösség tagjaivá váltak, együtt éltek velük az őserdőben. A fehér férfiak és helyi nők szerelmének gyümölcseivel léptennyomon találkozhatunk Marabá utcáin. A város egy etnikai olvasztótégely, a bőrszínek és árnyalatok széles palettáját vonultatja fel. Csakhamar kiderült, hogy nem csak kaucsukkitermeléssel lehet itt pénzhez jutni. A Tocantins-folyó partjaitól nem messze gyémántot találtak, majd egy idő múlva aranyra is bukkantak. De ami a lényeg, hogy itt vannak, és mindig is itt voltak az óriási paradiófák. A paradió, amit ma brazildiónak (castanha-do-Brasil) is

hívnak, évszázadokon keresztül biztosította a bennszülött népek életét Amazóniának ezen a részén. E fa termésével a mai napig kereskednek, zacskósan vagy kimérve minden élelmiszerboltban kapható. A paradióból préselik ki az andirobaolajat; vajat, lisztet gyártanak belőle, a helyi falusiak pedig még természetes kozmetikumok készítésére is használják. A paradió évszázadokon át fontos részét képezte az őslakosok étrendjének. A 19. század elejétől, még mielőtt Brazília kivívta volna függetlenségét Portugáliától, egészen a 20. század 70-es éveiig – tehát majdnem két évszázadon keresztül – a paradió volt a helyi gazdaság motorja. Eleinte a családokat vitte előre, később a nagy üzleteket pörgette fel. Bizonyos szempontból a kaucsuk mindössze egyik apró epizódja volt a hosszú paradiókorszaknak. A paradió valódi felfutása a húszas években kezdődött. Az ide érkező bajkeverők erővel megkaparintották a közös földeket, korrumpálták a helyi vezetőket, tulajdonjogot szereztek semmiért. Paradió-latifundiumok jöttek létre, amelyek közül a legnagyobbak két egymással harcoló család, a Mendonça és a Mutran tulajdonába tartoztak. A paradióbirtokosok néhány évtizeden keresztül csalásokkal, visszaélésekkel, erőszakkal és gyilkossággal uralták a gazdaságot és a politikai életet. Ők voltak azok, akik szarvasmarha-legelők kialakítása érdekében nekifogtak az erdőirtásnak, ám az elkövetett pusztítás mértéke csupán halvány előjele volt a későbbiekben következőknek. Hiszen továbbra is főképp a paradióüzletből éltek, tudták, hogy nem

vághatják maguk alatt a fát. A paradióbárók befolyása az 1964-es katonai puccsot követően összezsugorodott, és ez a csökkenés folytatódott a 70-es években, amikor a tábornokok egyenruhás vezetőt helyeztek a térségbe. Az ország irányítói felismerték, hogy a régiónak nemzetbiztonsági szempontból stratégiai jelentősége van. Éppen ekkor adták ki a junta[7] vezetői a felhívást a braziloknak, hogy „tehénpaták” segítségével hódítsák meg Amazóniát. A jövendő legelők létrehozásáért óriási méretű erdőirtásokba fogtak. A paradiót és az egész amazóniai őserdőt halálos veszély fenyegette. A tábornokoknak két politikai okuk is volt arra, hogy igyekezzenek a hatalmukba keríteni Amazóniát. Attól tartottak, hogy a távoli, az ország többi részétől elszigetelt tartomány, amely hét szövetségi államot foglal magába, Che Guevara bolíviai gerillaharcának mintájára a vörös partizánok hídfőállásává válik. Valójában a felfegyverzett brazíliai kommunista csoportosulások hadereje meglehetősen nyomorúságos volt, ám a szomszédos országok, Venezuela és Peru harcosaival megerősítve, lehetséges – vélték a tábornokok, vagy legalábbis hivatalosan ezt hangoztatták –, hogy belekavarhatnának a helyi politikába. Ha a partizánok akár csak egy részét is uralmuk alá vonták volna annak a területnek, amit a brazil állam amúgy sem tarthatott ellenőrzése alatt, az a diktatúra számára presztízsvesztést jelentett volna. Ahogy később kiderült, az amazóniai partizánok összlétszáma hatvankilenc harcost tett

ki, akik ellen a tábornokok a gyalogság, a légierő és a haditengerészet több mint háromezer katonáját vetették be. A partizánok közül tízen maradtak életben. Többségük nem a hadsereg elleni ütközetekben, hanem az eljárás nélkül végzett kínzások és kivégzések során vesztette életét. A másik ok, amiért felhívást intéztek Amazónia „meghódítására”, az volt, hogy a világ, pontosabban az Egyesült Államok, úgy gondolta, hogy az őserdő kincseit a külföldi nagyhatalmaknak kellene kinyernie. Szó esett a régió „internacionalizálásáról”, vagyis hogy elcsatolnák Brazília területétől és megkapná az „egész emberiség javáért” státuszt. Az egyik amerikai agytröszt, a Hudson Institute egy gigantikus vízerőmű felépítésének ötletével állt elő, ami hatalmas területek elárasztásához vezetett volna Amazóniában. A nagy árvíz a terv részét képezte: az árterületek megkönnyítették volna a régióban a hajózást és a folyami kereskedelmet. Pletykák és a legkülönfélébb elméletek keringtek a washingtoni kormány egyik esetleges tervéről, amely szerint Amazóniát afroamerikaiakkal népesítenék be; ezt pedig Brazíliában úgy fogadták, mint a nyitányt a „Föld tüdejének” az USA által történő bekebelezéséhez. A mendemondák, amelyekben az igazság a fikcióval és spekulációkkal keveredett, a nemzeti büszkeség érzékeny pontjára tapintottak. A tábornokok tudták, hogyan kell ezt ügyesen kihasználni. Bedobták a köztudatba az „ember nélküli földet a föld nélküli embereknek” szlogent. A felhívásra adott válaszul

eleinte tízezrével, aztán százezrével áradtak be az emberek Amazóniába: gazdagok, átlagosak, szegények és nincstelenek tömegei. Közülük csak az első csoport – amelyiknek volt pénze a földvásárlásokra – számíthatott az államtól adókedvezményekre és hitelekre. A kietlen falvakból és a hatalmas metropoliszok nyomortelepeiről érkező, saját földecskéről álmodó földönfutó betelepülők ezrei a helyszínen ébredtek rá, hogy a földet, amelyre engedély nélkül letelepedtek, valaki már megvette – vagy legalábbis ezt állította –, és rájuk parancsolt, hogy azonnal takarodjanak onnan. Kezdetét vette az amazóniai földért folyó véres és általában csendben zajló polgárháború. Ez a háború a mai napig tart.

10. Az előre jelzett halálok listája.{5} Ez volt a címe annak a riportnak, amit évekkel ezelőtt Dorothy Stang misszionáriusnőről és más meggyilkoltakról írtam, meg persze azokról is, akiket megfenyegettek, és az ítélet a fejük felett lebegett. Voltak köztük környezetvédők, olyanok, mint José Cláudio és Maria, és „ökológiai intézményi támogatás” nélküli falusiak, földtelen parasztok, akik kihasítottak egy darabot Amazónia földjéből, letelepedtek rajta, és manióka-, rizs- és kukoricatermesztésből, de legfőképpen a vadon nyújtotta ajándékokból éltek. Ők, még ha nem is kötelezték el magukat az olyan küzdelmekben, mint a „Föld tüdejének”

védelme, csupán a jelenlétükkel is útjában álltak azoknak az embereknek, akiknek a dzsungelt illetően más terveik voltak. Átlapozom a pár éve készült riportot: a földért folyó csendes polgárháború történetét José Batista Gonçalves Afonso meséli el – a továbbiakban Batistának hívom majd, ahogy errefelé mindenki nevezi. Batista a Földügyi Lelkipásztori Bizottság ügyvédje, amely azonkívül, hogy jogi tanácsot nyújt a föld nélküli parasztoknak, összegyűjti a gyilkossági adatokat és támogatja az áldozatok családtagjait. Az amazóniai erdőirtások ellen fellépő környezetvédőknek ugyancsak segít. Batista enyhén kopaszodó, középtermetű, vékony férfi, drótkeretes szemüveget visel. Ruházata sportos: pólóing, farmer, sportcipő. Akkoriban töltötte be a negyvenet, áradt belőle a nyugalom, és a munkájába vetett hit. Minden kérdésre precízen megformált válasszal rendelkezett, amelyet számokkal, dátumokkal, paragrafusokkal támasztott alá, és általánosságban tiszta képet nyújtott arról, hogy mi is folyik itt. Batista földtelen parasztok fia, felszenteletlen pap. Papneveldében tanult, de amikor látta, hogy a lengyel pápa nyugdíjba küldi a kizsákmányolás ellen küzdő püspököket, és az egyház konzervatívjaival tölti be a helyeiket, úgy döntött, hogy Isten Királyságának eljövetelét világi emberként fogja ezen a világon elősegíteni. Eleinte bizalmatlan volt. Pontosan el kellett mondanom, ki vagyok, hogyan és miért kerültem ide, kitől kaptam meg az adatait. Ez a bevett szokás itt, így kell eljárniuk azoknak, akik fenyegetéseket kapnak, és folyton ébernek kell lenniük.

Minden váratlan vendég, hamis hírvivő, színlelt barát fizetett orgyilkos lehet, aki végez veled – miért pont egy „külföldi újságíró” ne lehetne az? Batista akkoriban szintén az úgynevezett halállistán szerepelt. Egy ismerős jogásznőtől tudta meg ezt, aki kihallgatta két agrárvállalkozó beszélgetését egy Brazíliából Marabába tartó repülőúton. A lényeg nagyjából ez volt: „Batista mindenbe beleüti az orrát. Végezni kell vele, akkor egy darabig nyugalom lesz.” Pará szövetségi államban nem szokás legyinteni az efféle fenyegetésekre. Batista két elődje tényleg meghalt, azért mert a földtelen embereket és a természeti környezetet védték. Raimundo Ferreira Lima mecénást 1980-ban ölték meg, 1987ben pedig Paulo Fontelles ügyvéd vált a bérgyilkosok, a sicario-k áldozatává. Részlet az évekkel ezelőtti beszélgetésünkből: Az egész történet, mondja, a 16. században gyökerezik. Amikor a portugálok elfoglalták a mai Brazília területét, hat tartományra osztották fel. Attól kezdve a föld a portugál királynak és barátainak birtokába került. Brazília 1822-es függetlenségének kivívását követően politikai napirendre került a tulajdonjog kérdése: kié legyen a föld, ha már nem tartozik a királyhoz? Brazíliát császársággá kiáltották ki, és a császár úgy rendelkezett, hogy a föld a kormány kezébe kerül, a földhöz jutás pedig kizárólag vásárlás útján

történhet meg. Kinek volt erre pénze? Csak a gyarmatosító oligarcháknak. Ez ügyes húzás volt, hiszen, bár a fekete rabszolgáknak nem voltak még jogaik, egyre gyakrabban esett szó a rabszolgaság eltörléséről. Amikor viszont a rabszolgák felszabadultak, nem lett joguk a földhöz, amin dolgoztak, és pénzük sem volt, hogy megvegyék. Mellesleg a 19. század közepétől a munkáért és kenyérért ide érkező fehér európai bevándorlók is túlontúl szegények voltak a földvásárláshoz. Az igazsághoz tartozik, hogy egy részük, akiket a brazil kormány a 20. században hívott be az országba, 20–30 hektáros földeket kapott, de ezeket a területeket a nemzedékek során a gyerekek között osztották fel, a családokban pedig akár hat-hét gyerek is volt. Néhány évtized múlva már nem volt mit elosztani. Így jött létre egy hatalmas, föld nélküli embertömeg. Egy másik csoportot képeznek az egykori mezőgazdasági munkások, akik a mezőgazdaság modernizációja miatt feleslegessé váltak az ültetvényeken; megint másikat azok az emberek, akiket a metropolisz „köpött ki” magából, akik nem találtak helyet maguknak – ezek gyakran azoknak a földműveseknek a nyomortelepeken felnövő utódai, akik egy vagy két generációval korábban, miután elveszítették falusi munkájukat, munkáért jöttek a városokba. Az ő gyerekeik és unokáik térnek most vissza a falvakba és akarnak megélni a földből. – És harcolnak érte a nagybirtokosokkal, ugye?

– Elsősorban mezőgazdasági reformot követelnek. Brazíliában jut elég föld mindenkinek. Sajnos a jelenlegi felosztás közvetlenül a gyarmati időkből származik. Vannak családok, amelyek nem egy európai országnál is nagyobb, egész államokat birtokolnak. A Magalhães család Bahiában, a Sarney család Maranhão-ban és Amapie-ben. – De azért a mezőgazdasági reform előrehalad? – Csakhogy milyen lassan! A kétségbeesett családok, az éhhalállal küzdő emberek elfoglalják a nagybirtokosok parlagföldjeit vagy a senkiföldjeit, és próbálnak belőlük megélni. – Miféle senkiföldjeit? – Sokszor nem lehet tudni, bizonyos területek kihez is tartoznak. Különösen Pará szövetségi államban kaotikus, anarchikus a helyzet minden tekintetben, így jogilag is. A 60as, 70-es évek fordulóján, amikor bekerült a világ köztudatába Amazónia „internacionalizációja”, vagyis tényleges elcsatolása a brazil kormány fennhatósága alól, az akkor kormányon levő katonák megijedtek, hogy elveszítik az ország több mint a felét kitevő területet, és felhívást intéztek a nemzethez, hogy kolonializálja ezt a régiót. Rögzítették, hogy a föld a szövetségi utaktól számított százkilométeres körzetben 70 százalékban állami, 30 százalékban pedig szövetségi állami tulajdonú. Ugyanakkor soha nem jelölték ki a határokat, hogy melyik föld kié. Aki erősebb volt – vagyis gyakorlatilag a nagybirtokosok és a nagyvállalkozók, akik vagyonukat a mezőgazdaságból és az

állattenyésztésből szándékoztak megszerezni –, az annyit foglalt el, amennyit csak bírt, még az elméletileg szövetségi tulajdonú, vagy az országhoz tartozó földekből is. A fazendeiro-k[8]tulajdona megnőtt, a föld nélküli parasztok pedig viszonylag keveset foglaltak el. Ezután vezették be azt a törvényt, amelynek alapján legalizálható volt az önhatalmúlag elfoglalt föld, amennyiben előtte öt éven keresztül lakták, és senki nem emelt ez ellen kifogást. – Vagyis a föld nélküli emberek legalizálhatták a foglalásaikat? – Igen, de úgy istenigazából az erősek és a gazdagok húztak hasznot belőle. A szegények, akik elfoglaltak valami földdarabot, nem voltak tisztában a jogaikkal. Ezek az emberek gyakran analfabéták, akiknek fogalmuk sincs, hogy hová és milyen hivatalba kellene bemenniük. Még ha oda is találnának a megfelelő helyre, senki nem állna szóba velük, nem engednék be őket az épületbe. Ez Brazília! A tehetősebb fazendeiro-kmég az elfoglalt földdarabkáikról is elkezdték kiszorítani a nyomorultakat, mert egyre több területet kívántak művelés alá vonni, és nagyobb legelőket akartak kialakítani. Az engedetleneket – általában a vezetőket – megölték, hogy a többieket megfélemlítsék. – Mostanra az emberek már tisztában vannak a jogaikkal? Harcolnak értük? – Ebből a szempontból másként élünk már, mint egykor. A mezőgazdaság reformja, legalább is hivatalosan, az állampolitika részévé vált. A föld nélküli emberek politikai és

szövetségi mozgalmakat is létrehoztak. – Akkor miért történnek gyilkosságok? – Mert a fazendeiro-k, az állattenyésztők

és

a

fakereskedők fütyülnek az államra és az igazságszolgáltatásra. Tökéletesen büntethetetlennek érzik magukat, ezért is ölték meg az amerikai Dorothy Stang nővért – de túlzásba vitték, mert nagy botrány lett belőle. Gyakran – a legalitás látszatát megőrizendő – egy keskeny földcsíkot vesznek az államtól, mondjuk csupán egy téglalap kerületét. Hogy be lehessen jutni a téglalap belsejében levő földterületre, át kell haladni a tulajdonos privát földjén, amire az soha nem ad engedélyt. Tulajdonképpen ilyenkor ellopja a földet a téglalap belsejében: művelt területei, legelői vannak ott, kivágja és illegálisan eladja a fát. Ugyanakkor a fazendeiro-k gyakran minden trükközés nélkül is lenyúlják a földet, egyszerűen elfoglalják, és azt csinálnak, ami nekik tetszik. Az állam nem tesz semmit. A föld nélküli parasztoknak esélyük sincs a harcban, nagytulajdonosoknak saját hadseregeik vannak. – És mi az a hírhedt halállista?

mert

a

– Ez egy közkeletű elnevezés, mert halállista sok van, a különböző városokban, régiókban különféle személyek szerepelnek rajtuk. Általában helyi parasztvezetők és segítőik: papok, civil aktivisták… – …ügyvédek, „akikkel végezni kell”. – Pará szövetségi állam déli és délkeleti részében, Marabá környékén jelenleg hatvan ember van fenn a

halállistán. – De honnan lehet tudni ennek a létezéséről, illetve arról, hogy ki van rajta? – Az ismétlődő fenyegetések alapján. Még nem is olyan régen a szarvasmarha-tenyésztők és a fakereskedők annyira törvényfelettieknek érezték magukat, hogy a városban egy-egy bárban vagy klubban találkoztak, itták a cachaçát,[9] és ordítozva, nyíltan vitatták meg, kit és mikor kell agyonverni, illetve felbérelni a piszkos munkára. Aztán elterjedt a pletyka, kiről volt szó, és figyelmeztették az illetőt. Manapság óvatosabbak, és hogy kit akarnak megölni, csak a névtelen fenyegetésekből tudjuk meg. Ezek nem csupán üres szavak. – Hány emberen hajtottak végre ítéletet? – Pará államban az utóbbi húsz évben 772 vezetőt gyilkoltak meg. Minas Geraisban, Rio de Janeiro-ban és São Paulo-ban több mint hatszázat. Nem számolom bele a névtelen családok lemészárlását, amelyekről néha még csak tudomást sem szerzünk. Az ország többi részéről nincsenek adataim, de ez mutatja a mértéket. Pontosan ugyanígy gyilkolnak Mato Grosso, Tocantins, Maranhão, Rondônia és Roraima államokban is. Mindenütt. Valaki a bizottságból ekkor megmutatta nekem Pará állam megölt parasztaktivistáinak statisztikáját. 1994-ben 36 megölt személy, 1995-ben 39, 1996-ban 46, 1997-ben 29, 1998-ban 38, 1999-ben 27, 2000-ben – 20, 2001-ben – 29, 2002-ben – 43, 2003-ban – 73…

Ekkor azt is megkérdeztem Batistától, hogy fél-e. Igen, felelte, fél. De teszi a dolgát.

11. Miközben készültem az utazásra, és átfutottam a régi szöveget, felfedeztem, hogy Az előre jelzett halálok listáján ott szerepel Maria do Espírito Santo. Vele annak idején nem találkoztam, pedig Batista – néhány tucat más személlyel együtt, akik rendszeresen kaptak fenyegetéseket – valószínűleg megadta az ő nevét is. Akkor viszont az „én listámon” miért nem volt rajta José Cláudio, aki a madeireiro-któl sok-sok éven át kapott halálos fenyegetéseket? Batista, akivel Marabában most ismét találkozom, megsúgja, hogy biztosan azért csak Maria nevét adta meg, mert akkoriban ő volt a helyi kistermelők és az Amazóniát védő szövetségek elnöke. Az idő tájt nem annyira José Cláudio, inkább ő volt a célkeresztben. Elvtársa, ahogy Maria beszélt róla, valamivel korábban, illetve kicsit később kapott fenyegetéseket. Mindketten ezek árnyékában éltek egészen halálukig.

José Cláudio és Maria 12. Szépséget és erőt sugároz a fénykép: José Cláudio, háttérben a

gigászi paradiófával, széttárt karokkal áll, mint Krisztus a Corcovado-hegyen, Rio de Janeiro-ban. Őfensége – Sua Majestade –, így nevezte a fát. José Cláudio és Őfensége fotóját egy São Paulo-i újságíró, Felipe Milanez készítette. Összebarátkoztak. Felipe csatlakozott José Cláudio és Maria ügyéhez. Megszólaltatta őket interjúiban, írt a „Föld tüdejének” rombolóival folytatott küzdelmeikről. José Cláudio úgy beszélt Őfenségéről és a többi fáról, mint élő személyekről – pontosan úgy, ahogy a kongresszusi ülésen a zöldpárti küldött (az, akit kihuhogtak) idézte az interjút. A dzsungelről is úgy szólt, mintha személyisége, szükségletei és igényei lennének, öröme és szenvedése, és persze csodálatos belső harmóniában zajló élete. „A fa termésén osztoznom kell a madarakkal és az állatokkal. A papagájok és arák a felső részekben táplálkoznak. Ami a földre hullik, annak egy része az enyém, a többi pedig a szarvasoké, pekariké, pettyes pakáké. Összességében a paradió termésének a harmada az én szükségleteimet elégíti ki. Hát nem lenne aljasság egy ilyen fát eladni? Ugyan mennyit kaphatok érte? Kétszáz reált? Ugyanennyit keresek vele egész évben anélkül, hogy elpusztítanám. Egyáltalán: aki nem ültette el azt a fát, nem óvta, egy centet sem adott ki a fenntartására, hogyan merészel olyan arcátlan lenni, hogy kivágja és eladja? Amit a természet hosszú évek során hozott létre, azt a kizárólag a haszonra kacsintó emberek nem

egészen egy óra alatt képesek tönkretenni.”{6}

13. Negyedszázaddal korábban az őserdő első hőse Chico Mendes volt. Ott lóg a portréja Maria és José Cláudio Praia Alta Piranheira-i házának verandáján. Chico Mendes azoknak a fehér seringueiro-knak a leszármazottja volt, akik a kaucsukboom végét követően megvetették lábukat a dzsungelben. Ezeknek a kaucsuk-kistermelőknek a gyerekei – tehát nem a kaucsuk-nagybirtokosoknak, hanem a földönfutók ezreinek, akik azért jöttek Amazóniába, hogy a kóborlás vagy a nagyvárosok nyomortelepeire való visszatérés helyett esélyt kapjanak az élettől – nos, az ő gyerekeik és unokáik az idilli életet és a természettel való harmonikus együttélést választották. Ezt az életmódot a korábban leigázott, rabszolgává tett, leöldösött őslakosoktól vették át; tulajdonképpen az őslakos nőktől tanulták, akik életre szóló társaik, feleségeik és gyermekeik anyjai lettek. A seringueiro-knapjainkban maniókát művelnek apró földdarabkákon. Az indián tízparancsolat szerint csupán annyit, hogy megéljenek belőle és ne tegyék tönkre a vadont. Az ő egzisztenciájukat kezdte veszélyeztetni az intenzív fakitermelésbe fogó szarvasmarha-tenyésztők inváziója. Az emberek szövetségeket szerveztek. Kezdték hírét adni – Brazíliában és világszerte – a természeti környezet ellen elkövetett gaztetteknek. Chico Mendes lett a vezetőjük. Az amazóniai falusiak ideális szövetségesre találtak a

nagyvárosokban születő természetvédő mozgalomban, amely képes volt a helyi sorsokat, ügyeket, érdekeket nemzetközi kérdéssé tenni. Univerzális kérdéssé. Maga Chico Mendes kincset ért a környezetvédők számára: egy ember a dzsungelből, Amazónia hiteles parasztvezére – nem pedig Rio de Janeiro valamelyik gazdag házból származó városlakója. Chico ezeknek is, azoknak is a szószólójaként járt át az Egyesült Államokba, ahol kongresszusi küldötteknek, szenátoroknak és a Világbank hivatalnokainak beszélt az őserdő irtásáról, a fajok kipusztulásáról, az embereket érintő fenyegetésekről, akik – miként ő maga is – megtanultak összhangban élni a természettel. Chico Mendes élő ikonná vált. Kezdtek gyűlni a díjai. Az amazóniai erdők védelméért kitüntetést kapott az ENSZ-től. A hírnév veszélyessé tette őt a fazendeiro-k és az állattenyésztők érdekeire, akik egyre brutálisabb módon gázoltak bele a dzsungelbe és változtatták legelőkké az erdőket. Jöttek az első fenyegetések. A 44. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen közölte barátaival és elvtársaival, hogy valószínűleg nem éri meg a karácsonyt. Egy héttel később, 1988. december 22-én, csütörtökön este lőtték le Acre államban, Xapuri faluban levő otthonában. A gyilkosság nagy visszhangot vert a világon. Ismert művészek írtak dalokat, forgattak filmeket róla. A popzene kiválósága, Sting a Fragile című slágerét portugál nyelven vette fel. Arról szól, hogy a bűntett ugyan megsemmisíthet egy életet, de nem törölheti el az eszmét. Hogy a Chico-hoz

hasonlók hangja sosem csendesedik el. Jamais a nossa voz vai calar…[10] Chico Mendes gyilkosai helyi fazendeiro-k voltak – Darly Alves és Darcy nevű fia, meg az egyik alkalmazottjuk. 19 év börtön kaptak. Darly megszökött a rácsok mögül. A híresztelések szerint a szökését nagybefolyású barátai könnyítették meg. Brazíliában megszokottak az ilyesféle szolgálatok. A vidéket a fazendeiro-k és a tenyésztők uralják. A politikusok, bürokraták és a helyi gazdasági elit általában egy kartellbe tömörülnek. Már a mesébe illő szökést követően terjedt el a hír, hogy az Alveseknek a börtönben nem mindennapi előjogaik voltak: színes tévéjük volt, hűtőszekrényük, fiatal nőket fogadhattak. Darly Alvest 1996-ban kapták el újra. A korábbiakon kívül irathamisításért ítélték még el: két év, nyolc hónapot kapott. Megbetegedett, otthon ülte le a büntetését. Egy interjúban ezt mondta magáról: „Vértanú vagyok.” Egy másikban kijelentette, hogy Chico Mendes öngyilkos lett.

14. Manapság úgy beszélnek róluk: a vadon hősei, Amazónia mártírjai. Utólag így írják a történelmet. Kitüntetést kapnak, emléktáblát, szobrot. De milyenek voltak mindennapjaikban az amazóniai falusi emberek? Honnan jöttek? Hogy éltek? Miért kockáztatták az életüket?

15. – Neked ott a mise mindennap, ma viszont meccset nézünk! José Cláudio és Maria kezdettől fogva civakodtak, ki birtokolja a tévé távkapcsolóját. A férfi lelkes futballszurkoló volt, ahányszor csak olyan meccset közvetítettek, ami érdekelte, megpróbálta kiveszekedni magának. A nő hívőként, a vakbuzgóság határán, rendszeresen nézett a brazil televízióban gyakran sugárzott miséket és vallási témájú beszélgetős műsorokat. Amikor tiltakozott, José Cláudio ezt mondta: – Imádkozhatsz akárhol, nem muszáj pont a tévé előtt. A férfi: örök gyerek, mókamester. A bulik lelke és vidám cimbora. Egy szeleburdi. Csak az igazán fontos dolgokat, vagyis a dzsungelirtás elleni küzdelmet vette komolyan. Ehhez kicsit úgy állt hozzá, mint egy hittérítő. Ez a misszió rengeteg baráti örömtől fosztotta meg. Régebben szívesen elüldögélt a pajtásokkal egy söntésben, órákig fecsegtek egy sör vagycachaça mellett, de miután nekifeszült a szarvasmarha-tenyésztőknek és a fakereskedőknek, már nem mászkálhatott kocsmákba. Túlságosan kockázatos lett volna. A nő éppen az ellenkezője volt: zárkózott, magába forduló, mindig komoly, a munkában is, otthon is. A férfi mellett kicsit megváltozott, gyakrabban mosolygott, időnként nevetett is. Észrevette, hogy az élet örömet is hordozhat magában, ünnepet, nem csupán nehéz feladatokat, folyamatos megpróbáltatásokat. Ezt mesélte a nővéréről Laísa. Összekovácsolta őket a mindkettőjük számára legfontosabb

család, örökbe fogadott fiuk, Cláudio Ramón, és az ügy, amiért harcoltak. Két élet, egy történet – így jellemezte magukat Maria. Az ő családja – a szülők és a hét gyerek – a Paránál is északabbra fekvő Maranhão-ból érkezett ide. Maranhão egyet jelentett a parttalan nyomorúsággal. A falusiak garasokért, vagy csupán élelemért és a fejük fölötti tetőért gürcöltek a nagybirtokokon. Ezt is elveszítették, amikor modernizálták a mezőgazdaságot és már nem volt szükség annyi munkáskézre. Az emberek a birtokhatárok közelében vegetáltak, abból éltek, amit a dzsungel megtermett, illetve São Luís do Maranhão város nyomornegyedét szaporították. Amikor a 70-es években az országot irányító katonák kiadták a felhívást Amazónia „meghódítására”, amikor elterjedt a híre, hogy arrafelé sok a föld, de kevés az ember, Maria és Laísa szülei nekivágtak Pará államnak. Marabától úgy hatvan kilométernyire, São João do Araguaiában telepedtek le. Az apjuk paradiót gyűjtött, olajat préselt belőle, és ennek egy részét eladta a piacon. Laísa elmagyarázza, hogy a szegény parasztok közül néhányan, amilyenek az ő és Maria szülei is voltak, már akkor másképp álltak hozzá Amazónia földjének megműveléséhez, mint a nagy szarvasmarha-tenyésztők. Nem vágták ki tömegével a fákat, csak a feltétlenül szükséges mennyiséget; kukoricát, rizst, maniókát termesztettek. És csakis annyit, amennyire az élethez szükségük volt. Amikor felnőtt, Maria megosztotta idejét az apró családi

gazdaságban folyó munka és a Marabában, a Parái Állami Egyetemen végzett pedagógiai tanulmányai között. Aztán – miközben öt gyereket nevelt, dolgozott otthon és önkéntesként – analfabéta földműveseket tanított meg írni és olvasni. Egy idő után arra is sort kerített, hogy megossza velük, miként lehet harmóniában élni a dzsungellel. Ekkor találkozott José Cláudio-val. 1986-ot írtak. José Cláudio, aki a legidősebb volt a hat nővér és öt fivér közül, gyerekkorától a vadonban nevelkedett. Arcvonásain világosan látszott, hogy elődei az őslakos gavionok és kajapók közül kerültek ki. Paradiógyűjtő nagyapja nevelte fel. José Cláudio már kicsi korától segített összeszedni és zsákokba rakodni a termést. Együtt járták be a szomszédokat, és az általuk is összegyűjtött mennyiséget Marabába vitték, a piacra. Jól felpakolták a csacsikat, így szállították a termést a városba. José Cláudio is, Maria is rosszul sikerült kapcsolatokat és egy jókora gyerekcsapatot tudhattak maguk mögött: Mariának öt gyereke volt, José Cláudio-nak kettő. Mindketten közel voltak a harminchoz, amikor találkoztak, és belátták, hogy nem tudnak egymás nélkül élni.

16. José Cláudio és Maria akkoriban nem voltak „hivatásos” aktivisták. Nem voltak benne a föld nélküli parasztok csoportjában, akik a 80-as évek végétől kérelmezték a kormánytól, hogy telepítsen le néhány száz családot Nova

Ipixuna városka közelében, úgy ötven kilométernyire Marabától. A falusiak bevitték kérelmeiket és a terület gazdasági hasznosítását tartalmazó terveiket a mezőgazdasági reformmal foglalkozó hivatalba, az Instituto Nacional de Colonização e Reforma Agráriába (INCRA).[11] Amikor nem kaptak választ, tüntetéseket és őrségeket szerveztek a hivatal előtt. Ezek a demonstrációk nemegyszer több hónapos táborozássá nyúltak. Amikor először jártam itt, láttam egy ilyen tábort. Rossz viccként hatott a kunyhóváros neve: Nova Esperança, vagyis új remény. Új Remény bűze már kilométernyi távolságból is érezhető volt. Mozdulatlan, szarszagú levegő. Mindent elborító szemét. A bódék között kiéhezett, általában kihullott szőrű, gyógyulatlan sebekkel borított kutyák ténferegtek. Az emberek kicsit jobban festettek. Unatkozó vagy talán csak a forróságtól tikkadt férfiak kártyáztak. A nők csecsemőket dajkáltak, a nagyobb gyerekek elvoltak egymással. Mindnyájan kint voltak, mert az ócska kartonokból, deszkákból és ponyvából tákolt kalyibákban elviselhetetlen volt a levegő. Körülbelül háromszáz család táborozott ott. Ki akarták préselni a hivatalból, hogy adjanak nekik egy darabka földet, amelyből el tudnák látni magukat. Az emberek többségét az állam belsejéből zavarták el, amit a szarvasmarha-tenyésztők magánhadseregei uralnak. Ezek a parasztok önhatalmúlag foglalták el a nagybirtokok parlagföldjeit, vagy az állami, szövetségi állami, ki tudja, kihez tartozó földeket, amelyekre

most valamelyik helyi farmernek fájdult meg a foga. Két választásuk volt: felveszik az esélytelen harcot a paramilitáris csapatokkal, vagy elkotródnak és mentik a bőrüket. A többség már hónapok óta itt táborozott, a rekordtartók két éve. A táborhelyhez még az áramot is bevezették, persze illegálisan. Az ócska minőségű szigeteléssel borított áramvezetékeken nedves ruhák száradtak, közöttük gondtalanul szaladgáltak a gyerekek. A halál egy karnyújtásnyira volt. Ez nem metafora, szó szerint kell érteni. Míg az elkeseredett parasztok a hivatal előtt gunnyasztottak, a nagybani állattenyésztők gondoskodtak a negatív píárról. Feljelentették a lázadókat, hogy mindnyájan ellenséges külső erők által manipulált kommunisták. Mindez a kommunizmus elleni harc jelszavával agitáló katonai diktatúra bukása után alig pár évvel zajlott. A helyi establishment számára mindenki „kommunista” volt, aki mezőgazdasági reformot követelt vagy ellenezte az erdők kivágását. Akkoriban a vidéki hivatalokban még nemigen változtak meg a dolgok, az itteni elit pedig ugyanaz maradt. Egyébként mind a mai napig vannak itt olyan helyek, ahol úgy tűnik, évtizedek óta, vagy még régebben áll az idő. Egy kommunista szervezkedésről szóló feljelentés vagy nyilvános vád rosszabb, mint ha valakit lopással, erőszakkal vagy gyilkossággal vádolnának.

17. Egy Marabától délre eső településen, Eldorado do Carajásban

ezerötszáz türelmét vesztett, földtelen paraszt 1996. április 17-én tiltakozó menetet tartott. Nem tudták kivárni a közeli Macaxeira-latifundium kisajátítását, amelynek elfoglalták a széleit. Azonnali lépéseket követeltek a hatóságtól: telepítsék le családjaikat a felosztott fölbirtokon. Eltorlaszolták a BR-155-ös országutat, amely Pará állam déli részét köti össze annak északon fekvő fővárosával, Belémmel. A rendőrök tüzet nyitottak. Tizenkilenc falusi meghalt, pár tucatnyian megsebesültek. A mészárlásra Ricardo Marcondes de Oliveira fazendeiro adott megbízást. Fizetett két rendőrfőnöknek, hogy egyszer s mindenkorra hallgattassák el a bajkeverőket. Néhány éve beszámolót írtam egy újságba a vérontásban részt vevő rendőrök peréről. „Gyilkosok! Gyilkosok!”, skandálta a megvadult falusiak tömege a belém-i bíróság előtt, amikor a bíróság felmentette az emberek közé lövetésért felelős három rendőrt… Részlet a tudósításból: Brazília történetének legnagyobb perében az esküdtszék csütörtöki véleménye szerint az ügyész által bemutatott bizonyítékok nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a százötven vádlott rendőr közül az első hármat elítéljék. A közvéleményt sokkolta a hír. Politikusok, a katolikus egyház, emberi jogi jogvédők emelik fel hangjukat. A sajtó és a televízió tele van egyöntetű véleményükkel: „Botrány, ami

történik.” 1996 áprilisának elején az ország északi részén, Pará államban körülbelül másfél ezer földtelen paraszt megkezdte a curionópolisi hatalmas Macaxeira-földbirtok elfoglalását. Április 8-án indult el menetük a tartományi főváros, Belém felé. Az emberek a késlekedő mezőgazdasági reform ellen tiltakoztak. Egy héttel később, negyven kilométerrel arrébb, Eldorado do Carajás környékén az éhező és elcsigázott földművesek eltorlaszolták az országutat. Ételt követeltek, és hogy szállítsák őket Belém-be. Április 16-án Pará állam kormányzója, Almir Gabriel (az elnök pártjának tagja) parancsot adott az útzár megszüntetésére. Az országúton megjelenő rendőrökre a tüntetők eleinte szitkokat szórtak, majd kövekkel hajigálták meg őket. Tizenkilenc parasztot lőttek le, és több mint százan megsebesültek. Az emberi jogi bizottság halotti szemléje nyomán megállapítható, hogy már a harcok befejezését követően legalább hét földműves vált hidegvérű, machetés kivégzés áldozatává. Az esküdtek tegnap úgy döntöttek, nincs elegendő bizonyíték arra, hogy a fegyveres rendőri egységek műveletét irányító három tisztet elítéljék. Ronaldo Valle bíró támogatta ezt a véleményt. A legfőbb bizonyíték egy videokazetta-felvétel volt, amelyen a parasztok és a rendőrség harcának egy részlete volt látható. Közvetlenül az ítélethirdetés előtt az egyik esküdt kérte, hogy mutassák meg még egyszer a felvételt.

Golyóstollával rábökött a menetelő parasztok közül felszálló füstre. „Most megvan rá a bizonyíték, hogy a parasztoknak a konfliktus kezdetétől fogva voltak fegyvereik” – jelentette ki. A brazil törvények szerint egy esküdt a per folyamán nem nyilváníthat véleményt nyilvánosan, azt csakis titkos szavazás útján fogalmazhatja meg. Az ügyész kifogást emelt az esküdt hatáskör-túllépése miatt. – Csalódottak vagyunk, azt vártuk, hogy legalább a műveletet levezénylő három tisztet elítélik – mondta a Gazeta Wyborczának Jim Cavallaro, a brazil Helsinki Human Rights Watch vezetője. – A rendőrség és az ügyészség nem sokat tett azért, hogy erős bizonyítékokat gyűjtsön össze. Talán ez a felvétel nem volt a legjobb bizonyíték arra, hogy teljes biztonsággal megállapítható legyen, ki kit ölt meg, de ez a három tiszt irányította a vérontást, és hogy rájuk mint felelősökre rámutassanak, arra a bizonyítékok elegendőek voltak. A többi száznegyvenhét vádlott esetében biztosan gyengébb volt a bizonyíték – jegyzi meg Cavallaro. – Ez az ítélet – nyilatkozta a Gazetának felháborodottan Nilton Viana, a Movimento Sem Terra (MST)[12] szóvivője – csak azt bizonyítja, hogy az igazságszolgáltatás kiszolgálja a végrehajtó hatalom és a gazdagok érdekeit. A videoszalagon egyértelműen látható: a rendőrök lőttek a parasztok közé. A parasztok fegyvertelenek voltak. A bírák döntése országunkban az elitnek teljes büntetlenséget garantál. De mi azért harcolunk tovább. Közvetlenül az ítélethirdetést követően Belém-ben, az

Amazóniai Egyetem előtt a tömeget felügyelő rendőrök kimutatták a foguk fehérjét. Kárörvendően ordították oda a Movimento Sem Terra tiltakozó parasztjainak: „Gyerünk, dolgozni, trógerek!”, „Semmi keresnivalótok itt!” Erőszakos lökdösődésre és verekedésekre is sor került. Az emberi jogi jogvédők beszámolói szerint a rendőrök a parasztokat halállal és újabb vérfürdőkkel fenyegették. – Nem tudtam aludni éjjel, féltem, hogy megölnek minket – mondta egy özvegy, akinek a férjét Eldorado do Carajásban verték agyon. A mészárlás vezetőinek felmentése kiprovokálta az ország legfőbb hatalmasságainak nyilatkozatait. Bár az igazságügyi miniszter nem kívánt véleményt fűzni a dologhoz, de maga az elnök, Fernando Henrique Cardoso azért szót emelt. – Elvártam volna valamiféle büntetést – jelentette ki nyilvánosan Cardoso. – Az Eldorado do Carajási vérengzéshez hasonló esetek elfogadhatatlanok. Állampolgárként sajnálom, hogy Brazília még mindig nem ébredt a tudatára annak, hogy a büntetlenség demokráciánkat fenyegeti.{7} A vérontásért felelős rendőrezredest és őrnagyot csak 2012 májusában ítélték el – 228, illetve 158 évnyi börtönre. A fazendeiro, akinek a birtokát részben kisajátították – ezen a területen ma kb. hatezer ember él – továbbra is érinthetetlen maradt.

18. A 25 000 hektárnyi őserdőben szétszórt Praia Alta Piranheira település apró gazdaságaiban több mint négyszáz család él. Egyik a másiktól néha félórányi autózásra van. Az ide vetődő ember úgy érzi, nem is emberi településre, hanem egyenesen a dzsungel szívébe került. Marabából négykerék-meghajtású pickupokon lehet eljutni ide a hepehupás és saras utakon. Amikor a kiadós esőzéseket követően járhatatlanná válnak az utak, motorcsónakkal kell körülbelül három órát hajózni a Tocantins-folyón, hogy ideérjünk. 1997-ben, a tíz éven át tartó tüntetések és a darabka föld jogáért folytatott küzdelem után a Marabá környéki földművesek, akik között ekkor ott volt már Maria és José Cláudio is, elérték céljukat. Ők szerencsésebbek voltak, mint az Eldorado do Carajás-i mindenre elszántak; Brazíliában változások kezdődtek. A hivatal kisajátított három nagy, illegálisan elfoglalt fölbirtokot, és engedélyt adott Praia Alta Piranheira mezőgazdasági település megalapítására. Úgy tűnt – ahogy ezt akkoriban a másik Amerikában hangoztatták –, hogy a történelem véget ért. Vagy, hogy kezdetét vette egy újabb. Egy jobb. José Cláudio és Maria a saját földjükön, fából építették fel tágas verandájú, földszintes házukat. Nem ültettek semmit – abból éltek, amit a vadon nyújtott. Köröskörül açaí és cupuaçu fák nőttek, amelyek gyümölcseiből jóízű és természetes módon élénkítő leveket sajtoltak. Meg persze ott ágaskodtak a paradiófák, köztük is Őfensége.

A legközelebbi hozzátartozóik lettek a szomszédaik: Maria húga, Laísa a férjével és egy csapatnyi gyerekkel; José Cláudio öccse, Claudionor és húga, Claudelice szintén a maguk családjával, és mindenekelőtt édesanyjuk, Raimundinha. Álmodni sem lehet szebbet. Reggeltől folyt a paradió gyűjtögetése és feldolgozása, az olajsajtolás. A gyümölcsszedés. Majd következett Praia Alta Piranheira-i közösségi tevékenységük: José Cláudio és Maria önkéntes tanári szerepet vállalt. Győzködték az embereket, miként hasznosíthatják a vadon jótéteményeit, miközben védik az őserdőt. A családok többsége paradió vagy más dzsungelgyümölcs gyűjtéséből, valamint időnként a kis háztáji parcellákon termesztett maniókából és kukoricából él meg itt. A paradió magjából kézi préssel sajtolják ki az olajat. Egy liter olajért a piacon százötven reált, néha többet is adnak. A szétnyomkodott magokból lisztet készítenek, abból pedig a farofát, a brazil konyha egyik finomságát. Az olajat kozmetikumok előállítására is felhasználják. Maria indítványára a település asszonyai manufaktúrát létesítettek, amelyben saját használatra és eladásra természetes szépítőszereket, szappanokat, samponokat állítottak elő. Csak a meggyilkolt áldozatok barátaival és hozzátartozóival folytatott további beszélgetések során derült fény arra, hogy nem minden Praia Alta Piranheira-i falusi hallgatott José Cláudio és Maria ökológiai tanításaira. A település az alulról szerveződő parasztmozgalmak nagy vívmánya és büszkesége. Utópikus vidék. Idő kell, türelem,

sok találkozó, hogy meghalljuk: a településen voltak olyanok is, akik nem fogadták szívükbe a természettel való együttélés ideáját. Ami annyit tesz, hogy lehetőleg csak az életben maradáshoz minimálisan szükséges mértékűt szakítsuk ki a dzsungelből, gyümölcseit osszuk meg az állatvilággal, védjük a „bolygó tüdejét”. Talán ezt a legnehezebb elismerniük José Cláudio és Maria rokonainak és barátainak: hogy a szegények közössége nem az angyalok kara. – Sajnos, vannak olyanok, akik az állattenyésztők és fakereskedők példáját követték, és továbbra is ezt teszik – böki ki Laísa rezignáltan. – Kivágják, eladják a fákat, füvet vetnek legelőknek. A régi helyi újságok átlapozása közben bukkanok rá Laísa még drámaibb szavaira, amelyek reményvesztetten szakadtak ki belőle a temetés napján: hogy a település lakóinak többsége elfordult Mariától és José Cláudio-tól; hogy a szomszédok titokban azt kívánták, bárcsak valóra válnának a halálos fenyegetések. Valamivel később találkoztam egy ilyen szomszéddal. Kesergett, hogy most ő kap fenyegetéseket; reszket a maga és családja életéért. José Cláudio egyik nőrokona kendőzetlen haraggal vágta rá, hogy éppen ő szabadította rá a madeireirokat Praia Alta Piranheirára, most pedig ott lóg a kivégzés a feje felett, mert valószínűleg túlságosan sokat tud a fakereskedők illegális praktikáiról. A madeireiro-kbeengedése a saját földre mindig hatalmas kísértést jelentett. Ahhoz, hogy egy liter olajat előállítsunk és

keressünk rajta százötven reált, össze kell szedni a paradiót, kézzel kipiszkálni a héjából, átdarálni. Ez sok időt és erőfeszítést igényel. Miközben bármiféle munka, befektetés nélkül, anélkül, hogy akárcsak egyetlen pillanatot rászánnánk, többszáz reált is kereshetünk. Mintha csak az esővel együtt potyogna le a pénz. Mindössze be kell engedni a madeireiro-kat, szabad kezet adni nekik – és zsebrevágni a részünket. Ahhoz, hogy ellenálljunk a kísértésnek, a környező természettel való békés együttélésbe vetett erős hitre van szükség. Korunkban a legnagyobb hősiességnek az számít, ha köpünk a pénzre. A Praia Alta Piranheirához hasonló településeken lakó emberek nemegyszer nehezebb választások előtt találják magukat, mint az „anyagiak vagy eszmék” dilemmája esetén. Az amazóniai földműves települések általában el vannak vágva a világtól. Néha csak egy vagy két út vezet be hozzájuk, amelyek olyan szűkek, hogy csak egy autó fér el rajtuk, és egy kiadósabb esőben máris járhatatlanokká válnak. A fakereskedők úgy bukkannak fel itt, mint jótevők, mint a mesebeli aranyhalacskák: adjátok nekünk a fáitokat, mi pedig majd rendes utat építünk nektek. A dzsungelirtók ilyenkor az állam szerepét veszik át, mégpedig a saját jól felfogott érdekükben, hiszen a kivágott fa elszállításához szükségük van utakra. Egy váratlan érdekegyezés jön így létre. A világtól elvágott tanyák és falvak számára a „fát az útért” ajánlat olyan, mintha az égiek nyújtanának segítő

jobbot.

19. Az erdőirtókkal folytatott küzdelem legeredményesebb fegyvere a fényképezőgép volt. Amikor a fakereskedők teherautói olyan település területére hajtottak be, ahol sok volt a piacokon keresett, értékes fa – az olyanok, mint a jatoba, a mahagóni, a paradió –, és ha sikerült a teherautót bemérni, José Cláudio és Maria dokumentálták a bűncselekményt. José Cláudio megállította a hatalmas, kivágott farönköket szállító óriási tehergépkocsit, és – miközben azt kockáztatta, hogy golyót kap – veszekedni kezdett a sofőrrel. De jelenetet rendezni nem volt eléggé eredményes módszer. José Cláudio is inkább csak a dühét eresztette ki ezzel, és süket füleknek tartott időnként gyors előadást a törvény betartásának szükségességéről és a természet gazdagságának védelméről. Miközben José Cláudio a sofőrrel vitázott, Maria egy rejtekhelyről fényképeket készített, dokumentálta a bűncselekményt. Ezt követően közösen

tettek

bejelentést

az

IBAMA-nál,[13]

abban

a

reményben, hogy az adatok alapján a hivatal azonosítja a gépkocsit, és ezen keresztül az illegális fakivágást megrendelő céget. José Cláudio és Maria ezzel a módszerrel nem egy kereskedőnek alaposan a tyúkszemére lépett. Az IBAMA tisztviselői, akik a szövetségi rendőrség speciális alakulatai felett rendelkeztek, többször tartottak razziát a fakereskedő-

cégeknél, szigorú bírságokat szabtak ki rájuk, illetve időszakosan felfüggesztették a tevékenységüket. José Cláudio és Maria körbejárták a környék településeit és városkáit, gyűléseket, megbeszéléseket hívtak össze, amelyeken egoizmussal, kapzsisággal, a természet és az emberek elleni bűncselekmények elkövetésével vádolták meg Amazónia pusztítóit. Környezetvédelmi szenvedélyük és missziójuk nem egy fűrésztelep-tulajdonosnak került sok pénzébe. Tulajdonképpen mindegy volt, hogy ezt a pénzt elbukták vagy meg sem keresték.

20. – A fenyegetések nem sokkal a település alapítása után megkezdődtek – meséli Batista. – José Cláudio és Maria a Praia Alta Piranheira-i közösség vezetőiként keményen annyit mondtak a fakereskedőknek: NEM. Biztonsági okokból semmiféle tábla nincs azon a zöldre festett kis házon, amelyet Marabá óvárosának központjában két nagyobb épület fog szorosan közre. A fémrudakból rácsozott, áttört ajtót lakat zárja, és mindenkinek, aki csak bemegy, külön nyitják ki – megint csak biztonsági okokból. Ez a Földügyi Lelkipásztori Bizottság székhelye; bent, rögtön a bejáratnál a mosolygós Chico Mendes nagyméretű portréja lóg, a háttérben a vadonnal. Hét év elteltével itt találkozom Batistával. Ránézésre nem sokat változott, az egyetlen különbséget őszülő haja jelzi. A Marabá egyik hivatalának blokádjában

való részvételért két és fél év börtönbüntetésre ítélték. Valamiféle hős lett belőle, a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem érdekében folytatott harc példaképévé vált. Néhány éve még – különösen vidéken – a brazil bíróságok a társadalmi tiltakozást bűncselekményként kezelték. Batista jogtanácsokat adott a demonstráló parasztoknak, és mivel velük együtt tartóztatták le őt is, megvádolták és börtönbüntetésre ítélték. Szerencsére szabadlábon védekezhetett, az ítéletet pedig a fellebbezés után érvénytelenítették. A népszerű GQ magazin 2011-ben az Év Emberének választotta, de gratulációmra Batista kesernyés, elgondolkodó mosollyal felel. – Ez José Cláudio és Maria díja – közli aztán. – Ha nincs a gyilkosság, nem lenne díjazás, és senkinek nem tűnt volna fel, hogy mi folyik itt, vagy hogy mit csinálunk. A Földügyi Lelkipásztori Bizottság gyűjti össze a földműves aktivisták megöléseinek dokumentációját. A papírok között megtalálom Maria beszámolóit a fenyegetésekről, amelyeket a Praia Alta Piranheira-i lakossági szövetség elnökeként kapott. A szöveg stílusa mutatja, hogy szóbeli beszámolóról van szó, valószínűleg hangfelvételről írták le. „… ahogy már mondtam, folyamatosan kaptam fenyegetéseket arról, hogy megölnek, de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy otthagyjam a szövetséget. Kértem Istent, adjon erőt a további harchoz. A legnagyobb gyávaság lenne, ha a legnehezebb időszakban hagynám

magára a családokat, akiknek szükségük volt, és most is szükségük van támogatásra… Egyszer ott ültünk egyik elvtársunk házában, legalább harmincan voltunk bent, amikor egy autó hangját hallottuk. Az a fazendeiro volt, aki a terület tulajdonosának tartotta magát. Nem kellett sok idő, mindnyájan szétszéledtek, csak én maradtam ott három elvtársammal. Ekkor az illető bejött, és megkérdezte, hogy ki a szövetség elnöke. Gúnyolódott, mert persze ismert engem. Szerintem csak azért játszotta el ezt a jelenetet, hogy a pistoleiro[14]tudja, hogy nézek ki. Ezt soha nem felejtem el… A férjem is többször volt hasonló helyzetben… Elköteleztem magam az igazságosabb mezőgazdasági reform mellett, ezért döntöttem úgy, hogy a szövetség élére állok, a fenyegetések pedig csak felbátorítottak. De voltak olyan pillanatok, amiket nem tudtam feldolgozni. Például, amikor láttam az otthonaikból kikergetett családokat és a házakat porig égető pistoleiro-kat. Mindent felgyújtottak, amijük csak a családoknak volt. Bent voltam az egyetemen, és amikor hírt kaptam erről, azonnal Praia Altába utaztam. Csak hamut találtam ott. Ha visszagondolok erre, még most is fojtogat valami. Tizenegy házat gyújtottak fel… Soha nem felejtem el a ruhátlan, cipőtlen gyerekek látványát, akiknek nincs tető a fejük felett…”{8}

José Cláudio és Maria két fronton vívott harcot: a földhöz való jogért és az amazóniai erdők védelmében. Mariának a fenyegetésekről szóló beszámolója erre az előbbire vonatkozik. A nagybirtokosok és az állattenyésztők kiterjesztették területeiket és megfélemlítették a kistermelőket, hogy azok eltakarodjanak, és elfoglalhassák a földjeiket. A fenyegetések hullámokban érkeztek. Például két éven keresztül rendszeresen jöttek, aztán pár hónapnyi nyugalom következett, majd kezdődött minden elölről. A zaklatók cédulát hagytak az ajtón: „Készülj a halálra” vagy: „Drágán megfizetsz, te kurva”. Ennél gyakrabban fordult elő az, hogy valami ismerős szólította meg Mariát vagy José Cláudio-t a városkában, és odasúgta: „Ajjaj, jobb lesz, ha ma ki sem teszed a lábad otthonról. Hallottam, hogy… Így fest ez errefelé. Valaki, akit látásból ismersz, kvázi barátilag elmeséli, hogy hallotta, amint valaki más azt mondta, hogy a fazendeiro-k valószínűleg felbéreltek valakit a véres munkára. Vagy hogy az a hír járja a városban, mintha… stb. A megfenyegetett személy sosem tudja, hogy igaz-e, amit vele közölnek. Hogy a gyilkos nem a szomszédból, a városkából lesz-e olyasvalaki, akit látásból jól ismer. Vagy hogy véletlenül nem éppen az-e a gyilkosságra felbérelt személy, aki a pletykát továbbadja; esetleg az a „jóakaró” szándékozik eltenni láb alól, aki azt tanácsolta, hogy ki ne mozduljon otthonról.

Laísa elmondja, hogy egyszer Maria háza elé hajtott két motoros fickó. – Maga jelentgeti fel a madeireiro-kat? – Igen, minden illegális tevékenységet bejelentek. – Akkor gondold meg, te kurva, mit csinálsz, mert valaki még kivágja a nyelved. Ezzel elrobogtak. Máskor is odamotoroztak ketten és José Cláudio felől kérdezősködtek. Azt akarták, hogy segítsen nekik megjavítani a járművüket, de amikor kiderült, hogy nincs otthon, rögtön elhajtottak. A motor nem igényelt azonnali szerelést. Egyik alkalommal valaki rálőtt a kutyájukra. Maria a húga nyakába borulva sírt. Azt zokogta, hogy előbb-utóbb végeznek velük. – Senki nem öl meg, drágám, csak ijesztgetni akarnak – vigasztalta Laísa. Maria elhatározta, hogy levelet ír Marina Silvának, a brazil zöldmozgalom ikonikus alakjának. Marina Silva akkoriban egy vérbeli népi hős, Lula elnök kormányának környezetvédelmi minisztere volt. Ám nem sokáig melegítette a miniszteri széket, máris beadta a lemondását, mivel nem értett egyet a kormánynak a természeti környezetet – elsősorban Amazóniát – veszélyeztető terveivel. Köztudott volt, hogy a 80-as években Marina Chico Mendes oldalán harcolt. Többek között ezért is számított Maria a hatalom csúcsaira jutott rokonlélek segítségére. „El szeretnénk mondani, hogy halálos veszélyben

vagyunk, mert nem fogadjuk el, ami itt történik. A természet ellenségei éjt-nappá téve munkálkodnak. Csak azt kérjük, segítsen, hogy folytathassuk küldetésünket az erdők védelme érdekében… A kapzsiság és a kapitalizmus mindig is megszállott volt…” A levelet Maria „S.O.S”-nek nevezte el. Néhány héttel később ment el következő levél. „Nem maradhatunk itt, megölnek minket…” Sem mentőöv, sem válasz nem érkezett.

A fenyegetések árnyékában. Elődök 21. Pár éve már hallottam eleget arról, milyen is fenyegetések árnyékában élni. Batista elvitt magával a föld nélküli emberek és az amazóniai erdők védőinek konspiratív jellegű gyűlésére. Az összejövetelt nem tiltották be, nem volt illegális, de a városon kívül tartották, a dzsungel által körülzárt, az itteni katolikus parókiához tartozó helyen, távol a környékbeli uraságok, a madeireiro-k, az állattenyésztők, a helyi politikusok, a rendőrség és a tömegtájékoztatási eszközök pillantásaitól. Csak később, az itteni emberek történeteinek meghallgatását követően gondoltam bele, hogy a lázongó emberekkel teli tisztás ideális céltábla lehetett volna a pistoleiro-k számára. Megérkezett szinte mindenki, aki

rajta

volt

Pará

állam

déli

és

keleti

vidékeinek

halállistáján. A történeteiket kegyetlen ismétlődés jellemzi. Mindnyájuk körül felperzselt vidék terül el: meggyilkolt harcostársak, barátok, rokonok. Antônio Gomes, maranhão-i földtelen zsellérek fia, akit mindenki Pipirának hívott (a pipira egy madárfajta), elmesélte, hogy álmaiban ott volt a saját temetésén. Látta a koporsót a testtel, körös-körül a meggyújtott gyertyákat, a gyászmenetet. Pipira ekkortájt a Marabától kétszáznegyven kilométernyire fekvő Tracua földtelen embereinek szövetségét vezette. 2001-ben eltemette az elődjét, José Pinheira Limát, annak feleségét, Cleonice-t és fiát, Samuelt. A hitoktatója, Josino atya miatt vált lázadóvá, akitől azt tanulta, hogy az ember ne csak magára gondoljon, hanem segítsen másoknak is, küzdjön az igazságért. Pipira korán elvesztette az apját, és abbahagyta a tanulást, mert segítenie kellett tizenkétgyermekes anyjának. Aztán pedig reszkethetett a sajátjai életéért – három fiáért és két lányáért. A nagybirtokosok, mesélte, bosszút állnak, ha a földjeiken az éhhalál szélén tengődő családok telepednek meg, vagy ha az őserdő pusztítása miatt tiltakoznak. A szövetség előző vezetőjének megölték a fiát. Pipira és társai elérték, hogy a szövetségi hatóságok elkobozzanak egy földbirtokot, amelynek területén fákat vágtak ki, és az innen kinyert faanyagot illegálisan továbbadták külföldre. Pipira tartott tőle, hogy a madeireiro-k nem bocsátják ezt meg nekik –

hiszen miattuk, a parasztaktivisták miatt nem kerestek milliókat. Amikor Pipira kilép otthonról, sosem tudja, visszatér-e. Nem beszél meg találkozókat kocsmákban, nem iszik, nem jár el táncolni, hogy könnyű prédává ne váljon; hogy például meg ne haljon valami „véletlen” csetepatéban. Ha taxival utazik, néhány utcával a háza előtt száll ki, aztán egy darabig csak tekereg, amíg kiderül, nem vadászik-e rá, nem követi-e valaki. Biztos, ami biztos, ilyen esetben lenne ideje összezavarni a nyomokat, lerázni az üldözőt, nehogy véletlenül elvezesse a saját háza ajtajáig. Nincs védelme, mert nem bízik a rendőrségben. A rendőrség, mondja, itt a nagybirtokosok, a hatalmasok érdekeinek szolgálatában áll. Retteg a haláltól, imádja a gyerekeit. Élhetne akár nyugodt életet is, rendes darab földje, harminc marhája van, gyümölcsöt termeszt. De ha visszavonulna, akkor elárulná az áldozatokat, és azokat is, akik vezetőjüknek választották. Ezért mondja, hogy harcolni fog, és végig kitart a nála szegényebbek mellett. Ezen a bensőséges, fél-konspiratív gyűlésen találkoztam Joelmával, aki ekkor már az özvegye volt a mindenki által Dezinho-nak nevezett parasztaktivistának, José Dutra da Costának. Dezinho azok közé tartozott, akik éveken keresztül éltek a fenyegetések árnyékában. A gyilkos 2000. november 21-én este nyolckor kopogtatott be. Dezinho már régóta kapott névtelen telefonokat és

leveleket. Üldözői terjesztették a városban a pletykát és a figyelmeztetést, hogy nem ússza meg. Dezinho egy kisváros, Rondon do Pará földműves szövetségének volt a vezetője. Engedélyért fordult a hatósághoz, hogy telepítsék le a földtelen parasztokat a latifundiumok parlagon hagyott területein, a szövetségi, állami tulajdonban levő, gyakran – ahogy ez már itt van – nem is tudni kihez tartozó részeken. Amikor erre a hatóságok hallgatással feleltek, mert errefelé ez így volt szokásban, Dezinho segített a parasztoknak a spontán földfoglalások érdekében szervezkedni. A gyilkos azt mondta Joelmának, hogy mezőgazdasági munkás, és közölte, hogy a gondjairól kell beszélnie Dezinhoval, a nagymama nyugdíjának ügyéről lenne szó. Erősködött, hogy nem várhat másnapig, hogy most azonnal beszélniük kell. Dezinho nem volt otthon, látogatóba ment a szomszédokhoz. Az egyik lánya szaladt át, hogy hazahívja. A gyilkos kiment a ház elé rágyújtani. Dezinho visszaért a szomszédoktól, Joelma hallotta a váratlan vendéggel zajló beszélgetés kezdetét. A férfi, ahogy korábban mondta, a nagyanyja ügyében kért támogatást. Joelma bement a házba, aztán kis idő múlva lövést hallott. Kirohant, és meglátta, hogy verekszenek. Kiabálni kezdett: „Segítség!” Összefutottak a szomszédok. Dezinho lövést kapott, már haldoklott, de nem engedte ki szorításából a gyilkost. Amikor a földre estek, rázuhant a testével, így az már nem tudott kimászni alóla. A szomszédok kapták el. Dezinho és Joelma két gyerekkel érkeztek Maranhão-ból

Parába a 80-as években. Mindkettőjük szülei Maria családjáéhoz hasonló sorsú földművesek voltak. Dezinho a térképekhez, a topográfiai jelölésekhez értett, egy darabig a Vale do Rio Doce állami vállalatnál dolgozott. Amikor elvesztette a munkáját, csatlakozott a föld nélküli falusiak küzdelméhez a földért, és egyik vezetőjük lett. Felkerült a halállistára, a nagy földbirtokosok által megölésre ítélt emberek közé. Dezinho gyilkosát, Wellington Jesus da Silvát alig öt évre ítélték. A gyilkosságra felbujtó fazendeiro, José Décio Barroso Nunes megúszta a büntetést. Letartóztatták ugyan, de két hét múlva bizonyíték hiányában kiengedték. – A bírák és a hatóságok itt mindig is a gazdagok pártján álltak – szögezte le Joelma. – Ugyanaz a klikk. Nemsokkal ezután furcsa körülmények között végeztek a bűntény legfőbb szemtanújával, a szomszéd Magno Fernandes do Nascimento-val, aki elfogta Dezinho gyilkosát. Dezinho halála után Joelma két éven keresztül képtelen volt választ adni arra, mi történt, még csak rágondolni sem tudott. Amikor találkoztunk, úgy döntött, beszélni fog. Hogy a világ értesüljön az itt folyó csendes háborúról. Joelma átvette férje helyét, jelenleg ő a szövetség vezetője, és éppúgy, mint hajdan Dezinho, most ő kap fenyegetéseket. Röviddel a találkozásunk előtt a fia vette fel a telefont, állítólag egy biztosítócég volt: elhalálozás esetére ajánlottak biztosítást Joelmának. Az a hír járta, hogy a szövetség kincstárnokának, Dezinho munkatársának megölése után

Joelma állt a helyi fazendeiro-khalállistájának élén. – Féltem a gyerekeket, egy fiam és három lányom van. Nos, ekkor mondta azt Joelma, hogy ha semmi nem változik, hamarosan azért jövök vissza, hogy az ő haláláról írjak. Joelma él, a fenyegetések pedig hullámként tolulnak fel, apadnak el. Joelma ismertetett össze Ribeiro dos Santos asszonnyal, a szövetség egy évvel korábban meggyilkolt kincstárnokának, Ribamarnak az özvegyével. Ez volt a legnehezebb beszélgetés: az özvegynek elcsuklott a hangja, el-elnémult. A történetét mondatmorzsákból rakosgatom össze. – Ribamar ezermester volt, mindenhez értett. Építkezésen is dolgozott, bankban is. Ha kellett, művelte a földet, amit egy használaton kívüli földbirtokból foglaltunk el. Értett az ácsmunkához, házakat épített a parasztoknak az elfoglalt területeken. Dezinho halála után Ribeiro dos Santos asszony elkezdett aggódni a férje miatt. A meggyilkolt legközelebbi munkatársa volt, aztán pedig Joelma jobbkeze lett, aki a kistermelők szövetségének élén váltotta fel Dezinhót. Pénzügyekkel és könyveléssel foglalkozott, amikor pedig Joelma elutazott, figyelt mindenre, tulajdonképpen ő volt a főnök. Mondogatta, hogy végezni akarnak vele, de sosem árulta el, kicsoda. Nehogy a felesége még jobban rettegjen. Az asszony faggatta, megkárosított-e valakit, tett-e valami

rosszat. Soha. Csak segítségére volt a magához hasonló embereknek. Karácsony előtt Ribamar bevallotta egyik lányának – kettő volt neki, 24 és 23 évesek, meg a fia, 20 éves –, hogy az ünnepek alatt fogják végrehajtani rajta az ítéletet. Sosem mondta el, hogy hol és kitől tudta ezt meg. Ám az ünnepek békében teltek el, nem történt semmi. Otthon mindenki fellélegzett. Kicsit több mint egy hónap múlva, február 7-én – ez szombati napra esett – este nyolc előtt Ribamar egyik lánya lövéseket hallott. Kiszaladt a házból, ott látta ülni az apját az úttesten. Már nem élt. Állítólag az a két motoros férfi lőtte le, akik korábban már jártak a házuknál, de a tettesek egy pillanat alatt köddé váltak. A szomszédok féltek tanúskodni. Senki nem tudott személyleírást adni az elkövetőkről, pedig sokan jártak arrafelé. A leghosszabb, és a maga módján ide kapcsolódó történet a földért folytatott polgárháború veteránjáé, Orlano Solináé. Amikor most, évek múltán megemlítem őt Batistának, megtudom, hogy Solina halott. Őt is megölték? Nem, nagy szerencséje volt: természetes halállal halt meg, megérte a hetvenet. A 60-as években, a katonai diktatúra idején kezdte meg politikai tevékenységét, a felszabadítási teológiai mozgalom papi aktivistáival együttműködve. A katonák elfogták, a kihallgatás során összezúzták a heréjét és árammal kínozták.

A sebeit később egy fiatal, az Egyesült Államokból érkezett apáca látta el. Dorothy Stang. – Végül aztán Dorothy nővért is elkapták, de én még mindig élek – tűnődött el Solina, majd kis idő múlva, mintha csak semmibe venné a veszélyt, mosolyogva, szinte vidáman mondta: – Követem az útját, már megbarátkoztam a halállal. Nehéz megmondani, hányszor küldtek rá bérgyilkosokat. Amikor szüntelen veszélyben élsz, azt sem tudod, miképp számold össze ezeket az alkalmakat. Mindig sikerült meglépnie, majd hosszabb időre elutaznia, míg a gyilkosok szövetsége egy időre meg nem feledkezett róla. Egyszer az egyik fölbirtokos figyelmeztette: a pistoleiroknak éjjel kellett volna érte jönniük és – ahogy a városban ezt nevezik – kiherélniük. Egy másik alkalommal a bérgyilkos, egy Cravilho nevű férfi, leült Solina mellé a kocsmában. Solina az egyik barátjával volt ott, és a barát megérzett valamit. Odafordult Solinához. „Figyelj csak, Pedro…”, Solina pedig egy pillanat alatt vette a lapot, és lelépett az ivóból. A dzsungelben húzta meg magát, aztán hosszabb időre délre utazott, több mint kétezer kilométerre Marabától. Aztán valaki végzett a hoppon maradt gyilkossal a kocsmából. Úgy hallottam, Solina barátai intézték el, hogy elriasszák az újabb pistoleiro-kat, de hogy valóban így történt-e, azt már senki meg nem mondja. Ha valóban az üldözött falusiak döntöttek a bérgyilkos preventív megöléséről, a példa hatástalan maradt. A föld nélküli

emberek és az amazóniai erdők védelmezőinek pusztítása tovább folyt.

Az utolsó szakasz 22. – Készen állok a halálra. Nem azért jöttem a világra, hogy úgy éljek, mint egy kő. Hat hónappal a meggyilkolása előtt barátja, Felipe Milanez újságíró megszervezte, hogy José Cláudio-t meghívják egy környezetvédelmi témájú konferenciára. A konferenciát Manausban, Amazonas állam fővárosában tartották. José Cláudio beszédet mondott a szakértők, kutatók és környezetvédelmi aktivisták előtt, amelyben megjövendölte a saját halálát. Pontosan úgy, ahogy huszonhárom évvel korábban Chico Mendes jósolta meg a sajátját. – Amikor megalapítottuk Praia Alta Piranheirát – mondta José Cláudio a konferencián –, a terület 85 százalékát természetes növényzet borította. Ma a fakereskedő cégek tevékenysége következtében a növényvilág kevéssel több, mint a 20 százalékán maradt meg. Annak, aki a dzsungelből él, mint ahogy én is hétéves koromtól fogva, ez abszolút katasztrófa. A dzsungelből élek, mindenáron megvédem. Ezért mondtak ki rám halálos ítéletet, amelyet bármelyik pillanatban végrehajthatnak. Feljelentem a fával és faszénnel kereskedőket, akiknek az a véleményük, hogy emiatt nincs

jogom élni. Ugyanazt akarják tenni velem, amit Chico Mendessel és Dorothy nővérrel megtettek. Ma itt vagyok köztetek, beszélgetünk, de egy hónap múlva esetleg hírt kaphattok arról, hogy már nem élek. Hogy félek-e? Persze, hogy félek. Ember vagyok. De csak azért, mert félek, még nem hallgatok el… José Cláudio azt kérte a hallgatóságtól, hogy ne vásároljanak ismeretlen eredetű fatermékeket, és népszerűsítsék ezt az ügyet. Ha lassan mindenki nemet mond majd, akkor a favállalatok vagy felhagynak a tevékenységükkel, vagy a továbbiakban a törvény szerint kell működniük. Ha nem állítjuk meg őket közösen, akkor is eljön majd a nap, amikor nem dolgoznak már tovább, csakhogy akkor már a dzsungelnek is vége lesz. – Én is használok fát, de csak azt, amit a dzsungeltől kapok. Ha egy fa kidől, újat ültetek a helyére. Aki kivágja a fát, annak csak egyszer lesz hasznára. Aki fát ültet, állandó hasznot húz belőle. A beszéd végén José Cláudio rámutatott óriásképernyőn látható tönkretett erdők fotójára.

az

– Vajon szükségszerű, hogy ez legyen Amazónia jövője? Hogy ez legyen a bolygó jövője? Úgy hiszem, sem mi, sem az utánunk jövők nem ezt akarják. Minden a mi kezünkben van, a jövőt tartjuk a kezünkben. Döntenünk kell. Nagyon köszönöm. Taps. Felipe Milanez arra számított, azzal, hogy meghívja José

Cláudio-t a konferenciára, nagyobb nyilvánosság elé tárja az ügyet, és ezáltal – legalább is egy időre – védőernyőt von barátja köré. Arra számított, hogy a médiában írni fognak a következő amazóniai környezetvédelmi aktivistáról, akinek veszélybe került az élete. A szerkesztőségek azonban sem az oldalaikon, sem pedig a rádió hullámain nem tartották közlésre érdemesnek a témát. Még a gyilkosságot követően is nehéz dolga volt Milaneznek, amikor a sajtóban hosszabb riportot akart elhelyezni barátairól. Miután a fő országos napilapok elutasították, a cikket a brazil hipszter magazin, a VICE szerkesztősége, illetve egy réteglap tette közzé. A sajtó hozzáállása azután változott meg, amikor a világ néhány vezető újságjában publikációk jelentek meg a gyilkosságról.

23. Laísa szombaton beszélt utoljára Mariával. Egy nappal korábban José Cláudio állítólag ezt mondta egy diáklánynak a Marabái Egyetemről, aki azért jött, hogy interjút készítsen vele: – Tudom, hogy felbéreltek valakit a megölésemre. – Akkor utazz el minél hamarabb – tanácsolta állítólag a lány. Aznap José Cláudio sírt. Azt mondta, fél. Akkor miért nem utazott el? – Folyton azt ismételgette, hogy nem győzheti le a félelem. A bátorsága nagyobb volt a félelménél.

Ezt mondja Laísa. Clara, José Cláudio unokahúga biztos benne, hogy a vége felé másképp volt: a bácsikája és Maria néni eljutottak a tűréshatárig. Elegük lett abból, hogy félelemben éljenek, és azt tervezték, elutaznak. Erről az utazásról beszélgettek márciustól, vagyis a haláluk előtti utolsó két hónapban. Nem tudták még, hová mennének, nem volt tervük. Egészen biztosan valahová Pará államon kívülre. Legalábbis egy időre.

24. Egy évvel korábban egy José Rodrigues nevű férfi költözött Praia Alta Piranheirába. Azt állította, 144 hektár földet vásárolt itt. A település ökológiai hozzáállása ellenére azt tervezte, kivágja a fákat, és legelőt csinál az erdőből. Már odaszállított 130 tehenet is. Három kisföldműves család lakott annak a területnek egy részén, amire Rodrigues jogot formált. Praia Alta Piranheira lakóközösségének beleegyezésével telepedtek le, és jelentkeztek a mezőgazdasági reformügyi hatósághoz, hogy letelepedésüket és földhasználatukat törvényesítsék. A folyamat időt kívánt, tehát vártak. Apró parcellákat műveltek meg. Éltek. Rodrigues követelni kezdte, hogy a falusiak rögvest hordják el magukat; fenntartotta állítását, hogy jogtalanul laknak a területen. Baráti nagybirtokosokkal és csókos rendőrökkel összefogva alattomos háborút folytatott ellenük.

Károkat okozott azzal, hogy a teheneit legeltette a földjeiken. Banditákat küldött rájuk, akik összeverték az ellenszegülőket. Végül egy gengszterbandával együttműködve felgyújtották egyikük házát. Az egyik rajtaütés során Rodrigues rendőri segítséggel elrabolt egy falusit, aki a Nova Ipixuna-i rendőrparancsnokságon aláírt egy nyilatkozatot, hogy haladéktalanul elhagyja a házát és a földjét. Nem sokkal ezután a rendőrség erőszakkal kitelepítette mindhárom családot. Amikor úgy tűnt, hogy Rodrigues megnyerte a csatát, José Cláudio és Maria sietett felmentő seregként a kitaszítottak segítségére. Panaszt tettek a rendőrségen és a mezőgazdasági reformügyi hivatalban. A hivatalba érkező panaszhoz egy kérvény társult, hogy engedélyezzék a kitelepítettek visszatérését házaikba. (A hivatal csak José Cláudio és Maria megölését követően mutatott hajlandóságot arra, hogy legalizálja az elűzött három család ottlétét.) Ekkoriban kezdett el Rodrigues arról fecsegni a városkában, hogy José Cláudio és Maria alaposan megfizetnek majd a tevékenységükért. Nem először várták, hogy kapjanak már végre valamilyen védelmet. Ők is, a Földügyi Lelkészi Bizottság is közel egy évtizeden keresztül egyre-másra küldték az állami intézményekhez a megfélemlítésekről, halálos fenyegetésekről szóló bejelentéseket. Tudott erről Pará állam rendőrségi nyomozóirodája, a szövetségi rendőrség, a

főügyészség, az INCRA… Válasz nem jött. Mintha csak összebeszéltek volna.

25. A gyilkosok kora reggel, 4:30-kor indultak el. Még sötét volt. Piros motorbiciklijük elhagyta Praia Alta Piranheira veszélyes kereszteződését, a Halálkanyart, és nagy sebességgel robogott a kiszemelt csapda helye felé. Oda akartak érni, még mielőtt megindul a reggeli forgalom a falusi úton. A patakon átvezető kis híd környékére tervezték a rajtaütést. A hidacska valójában néhány földbe vert cölöpből és széles pallókból áll. Az errejáróknak a lehető legóvatosabban kell rajta átkelniük. Ők behúzódtak a fák közé és vártak. Tudták, hogy José Cláudio-éknak itt lassítaniuk kell… Maria szokott korábban ébredni. Ahogy az első napsugarak áttörtek a fák sűrűjén, kiugrott az ágyból és felkeltette a férjét. Együtt készítették el a reggelit, aztán kezdődhetett is az új nap. Május 24-én egy kölcsön miatt kellett Marabába menniük, José Cláudio Tocantins államban élő beteg húga számára. Hétszáz reált már összeszedtek, úgy volt, hogy egyik városi barátnőjük ezerháromszázat tesz még hozzá ehhez. José Cláudio farmernadrágot és kék színű farmeringet vett fel, Maria egy ugyancsak kék inget kapott fel begombolatlanul a zöld pólója fölé, és ahogy szokta, kendőt

kötött. Kevéssel hét után indultak útnak.

26. A vadászpuskából mindkettőjüket…

kilőtt

golyó

egyszerre

találta

el

Most, hogy Claudecivel, José Cláudio kisebbik húgával, és unokahúgával, Clarával itt vagyok a gyilkosság helyszínén, ahogy újra végighallgatom az események rekonstruálását, engem is átjárnak a hozzátartozók érzelmei. A két nő elbeszélésében felbukkan egy számomra eddig ismeretlen részlet: körülbelül hét kilométerre a gyilkosság helyszínétől, az útelágazásnál a motoros elkövetők José Cláudio és Maria szomszédjától kértek útbaigazítást. – Errefelé kell Barroso-ba menni? Claudeci belép a bokrok és fák sűrűjébe, ahol a pistoleirokelbújtak, aztán odasétál, ahol a testvérét és a sógornőjét az első golyó érte (valószínűleg mindkettőjüket egyszerre), majd tizen-egynéhány méterrel arrébb, ahol elestek a motorral. Ez az a hely, ahol több lövéssel végeztek velük. Egy kis kőtábla áll most itt emlékül, amelybe José Cláudio jövőbe látó szavait vésték bele: „Ugyanazt akarják tenni velünk, amit Chico Mendessel Acre-ban és Dorothy nővérrel Anapuban…” Az idézetet követi a nyomatékosító zárórész: „ÉS VALÓBAN MEGTETTÉK… ÁM AZ ŐSERDŐVEL VALÓ HARMONIKUS EGYÜTTÉLÉS ÉRDEKÉBEN FOLYTATOTT KÜZDELMÜK ÉS PÉLDÁJUK VELÜNK MARAD.” A végén

olvashatók a nevek: „José Cláudio Ribeiro da Silva és Maria do Espírito Santo da Silva, 2011. május 24.” Nemrég egy ismeretlen tettes megrongálta a táblát. Leverte a felső részt és a felirat egy darabkáját, de olyan kis területen, hogy nem nehéz kiegészíteni azt a néhány hiányzó betűt.

27. A környezetvédő házaspár meggyilkolása visszhangot vert Brazíliában és a világon. Nagy angol és spanyol nyelvű újságok adtak hírt róla – a New York Times, a Guardian, a New Yorker, az El País… Néhány héttel később az Al-Jazeera kiküldött egy stábot, akik egyórás dokumentumfilmet forgattak a gyilkosságról. Brazília elnökasszonya, Dilma Rousseff szövetségi nyomozást rendelt el. A főgyanúsított kezdettől fogva José Rodrigues volt.

28. – Sorsukra hagyottnak, kitaszítottnak érezték magukat – jelenti ki Batista. – Ki hagyta cserben őket? – faggatom. – A hatóságok. Két évvel korábban az igazságügyi minisztérium kapott egy listát a Földügyi Lelkipásztori Bizottságtól, azoknak az aktivistáknak a neveivel, akiket az fenyegetett, hogy bérgyilkosokat küldenek rájuk. Maria és José Cláudio szintén szerepelt a listán (ma már jobban értem, miért érződött ki

kezdettől fogva Batista beszámolójából a tehetetlen düh). A gyilkosságot követően az országos vizsgálóbizottság képviselője megvádolta a szövetségi kormányt, hogy részben felelősség terheli a környezetvédők halála miatt. A fővárosban régóta tudtak a fenyegetésekről, egyébként sem José Cláudio és Maria voltak az elsők. A kormány a kisujját sem mozdította. Batista dokumentumokat húz elő az irattartókból, papíron, bizonyítékokkal illusztrálja közlendőjét. Egyebek között azt is elmondja, hogy amikor a rendőrség megállapította, kik voltak az elkövetők és ki bérelte fel őket a gyilkosságra, a bíró többször is visszautasította letartóztatási parancs kiadását. – És ez mit bizonyít? – teszi fel a szónoki kérdést.

a

– Talán a bíró lustaságát? – provokálom. – Nem. Hanem, hogy a hatósági intézmények az állattenyésztők és a fakereskedők érdekeit szolgálják ki – mindazokét, akiknek hasznuk származik Amazónia erdeinek kiirtásából. Hiszen a gyanúsítottak akár el is menekülhettek volna, és sosem kapják el őket. Kettős gyilkosságról van szó, nem közlekedési szabálysértésről vagy néhány reál ellopásáról. A gyanúsítottak egy darabig bujkáltak. Végül elfogták őket, túlságosan nagy port vert fel az ügy ahhoz, hogy el lehessen tussolni. Az ügyészség vádat emelt. José Rodriguest gyilkosságra való felbujtással vádolták meg. A kivégzést a testvére, Lindonjonson Silva Rocha és egy bizonyos Alberto

Lopes do Nascimento hajtották végre. Itt be is fejeződhetne a történet: megvan a bűnügy, az indíték, vannak elkövetők. De Batista úgy véli, nem csak ők voltak benne a gyilkosságban, hogy azok, akiket elfogtak nem önállóan ténykedtek. – Ezt meg hogy értsem? – Hogy ezek hárman csupán a jéghegy csúcsát jelzik. Vajon van-e rá mód, hogy többet lássunk belőle? Batista azt javasolja, hogy találkozzam valakivel, akinek a legjobb rálátása nyílik a „hegy” teljességére.

2. A SZOKÁSOS ÜZLET 1. Roberto Scarpari irodája Marabá Belo Horizonte, azaz gyönyörű látóhatár nevű negyedében található. Az alacsony épületet, amely inkább emlékeztet egy trópusi lodge-ra, mint állami hivatalra, magas, fehér fal öleli körül. A kapu bereteszelve, az utcáról sem a ház, sem az udvar nem látható. Nagy sokára egy harci egyenruhás rendőr enged be golyóálló mellényben és automata gépfegyverrel. Ez a helyi IBAMA képviseleti irodája. Scarpari negyvenéves São Paulo-i brazil férfi, tehát paulista. Ő az IBAMA marabái részlegének a főnöke, szövetségi rendőrök, gépkocsik, helikopterek és fegyverek állnak a rendelkezésére. Olyan valaki, akinek a szerepe kicsit a nyomozótiszt, a vizsgálóbíró és a végrehajtó között mozog. Van hatalma bőven, amit hajlandó is használni. A feladatai közé tartozik annak megfigyelése és ellenőrzése, hogy Amazónia betelepítése, az új szarvasmarha-legelők kialakítása és a fakivágás törvényesen zajlik-e. Scarpari razziákat tart a fűrésztelepeken, ellenőrzi az engedélyeket, a kivágott famennyiséget, a kitermelési helyeket. Kikérdez, gyanúsít, nyomoz. Ha törvényszegés bizonyítékára bukkan, beadványokat fogalmaz meg az ügyészségnek, jogellenes

tevékenység miatt cégek működését függeszti fel, bírságokat szab ki. Ezek rutinfeladatok, de vannak olyan helyzetek, amikor felgyorsul a tempójuk, megtelnek élettel és aktuálisan szükséges igényeket elégítenek ki. Így volt ez akkor, amikor néhány nappal José Cláudio és Maria meggyilkolása után az IBAMA ügynökei rajtaütésszerű, tömeges ellenőrzéseket tartottak a környék fűrésztelepein, és ideiglenesen több tucatnyit bezárattak közülük. Vajon mi közük a fűrésztelepeknek a környezetvédők megöléséhez? Talán a tulajdonosaik összebeszéltek és önhatalmúlag halálra ítélték Praia Alta Piranheira környezetvédelmi aktivista párját? Ha pedig igen, akkor nem kellene-e bizonyítani az előre kitervelt bűncselekményt, és a felelősöket bíróság elé állítani? És itt van a bökkenő. Az IBAMA akciója olyan benyomást kelt, mintha mindenki tudná, ki áll a gyilkosság mögött, de nem lett volna mód rábizonyítani a bűnösökre a bűncselekményt. Ez a tudás, vagy inkább a bizonyosság határát súroló feltételezés általános jellegű: „köztudott”, hogy az erdők kivágása hatalmas üzleti hasznot hoz, de nem tudni, hogy név szerint kiről is van szó. Nem lehet bíróság elé állítani a „nagy üzletet”, a „piszkos érdekeket” vagy a „kontextust”, a törvény csak konkrét emberek felelősségre vonását teszi lehetővé. Az egyetlen dolog, amit ilyen helyzetben tenni lehet, hogy keményen megszorongatják a nagyvállalkozókat, különösen, mert nagy részük amúgy is rendszeresen megszegi a törvényt. Szabjunk ki rájuk

pénzbírságot, hadd visítsanak. Itt most nem az igazságról, hanem a kétségbeesésről van szó. A hatóságok gyengeségének megnyilvánulásáról. Scarpari kijön az udvarra, és rámutat egy, az IBAMA által lefoglalt, szénnel megrakott teherautóra. Ez a faszén is az illegális fakivágás terméke. Illegálisan felrakott boksákban égetik ki, általában a dzsungel mélyén, hogy ne lehessen észrevenni a terepen őrjáratozó helikopterekről. Az égetéssel kinyert faszenet a környékbeli hutáknak adják el, amelyek nyersvas olvasztására és acélgyártáshoz használják fel. – Amazóniát három, közös érdekkel bíró nagyvállalati szektor teszi tönkre – magyarázza Scarpari. – A faipar, a kohászat és az állattenyésztés. A faiparnak a bútor-, padló- és hajófedélzet-gyártáshoz nyersanyagra van szüksége. A kohászat arra a faszénre nyújt be igényt, amelyet a carvoeirok[15] termelnek ki. Ezek általában szegény falusiak, akik a fakereskedők által otthagyott famaradékot égetik ki. De ők maguk is kivágják az erdőket. Mindkét szektor tevékenysége kedvez az állattenyésztőknek, akik a fáktól lecsupaszított területen füvet vetnek és legelőket alakítanak ki. Az erdők kivágása mindnyájuk érdekében áll.

2. A fával kereskedő cégek a brazíliai, valamint a nemzetközi ipar igényeinek megfelelő, meghatározott fajtájú fákat keresik. Amazóniában nőnek a világpiacon legkeresettebbnek és legdrágábbnak számító fafajták, többek

között a jatoba, a paradió (ipe) és a mahagóni. Ezeken kívül van a tatajuba, az angelim, a sucupira, a muiracatiara. Gerendákat, deszkákat, szarufákat, léceket, díszítőelemeket állítanak elő belőlük. Az amazóniai fákat padlók és fedélzetek, luxusbútorok, sportszerek, dekorációs tárgyak, iparművészeti alkotások és ékszerek készítéséhez használják fel.

3. Az amazóniai fakivágásokat megfigyelő különféle szervezetek, intézmények és csoportok szerint az innen kiszállított fának csupán egyharmada származik legális kitermelésből. A fűrésztelepek olyan faanyaggal kereskednek, amely védett, vagy akár az őslakos közösségek tulajdonában lévő területekről származik. A szakma őrzi a legalitás látszatát. Például hamis címen létrehoznak egy ál-fakereskedő céget. A cég a hatósághoz, konkrétan az állami környezetvédelmi titkársághoz fordul erdőkivágási engedélyért. A hatóság – a gazdasági terveknek megfelelően – konkrét területen, szigorúan meghatározott mennyiségű fa kivágására ad engedélyt. Engedélyhez jutni viszonylag könnyű, annak ellenére is, hogy az IBAMA minden évben rengeteg álcég adatait hozza nyilvánosságra. A korrupt állami hivatalnokok, akik folyamatosan összejátszanak a fakereskedő cégekkel, nagyüzemben gyártják a jogellenes engedélyeket. Különféle ügyészi és

újságírói nyomozások bizonyítják, hogy az adathamisítás elfogadott gyakorlatnak számít a valódinak látszó erdőkivágási engedélyek megszerzéséhez. Rengeteg módszert alkalmaznak, a csalók találékonysága nem ismer határt. Például meghamisítják a terület kijelöléseit: az erdőt a papíron sokkal nagyobbnak mutatják, mint amilyen a valóságban; a leírásban nem szerepelnek a védett állatfajok, amelyek miatt lehetetlenné válna a törvényes fakivágás. Vagy fordítva: olyan területre adnak ki vágási engedélyt, ahol már nincs is fa. Ennek köszönhetően a cégeknek „papírjuk lesz” a vadon más területein illegálisan kivágott fáról. A hamisítások miatt a fűrészüzemek – bár több erdőt vágnak ki a törvényileg megengedettnél – a felszínen megőrzik a legális működés látszatát. Ha a megrendelések végrehajtóit nem érik tetten – például fakivágás, vagy védett területről való szállítás közben – nincs mód a cég bűnösségének bizonyítására. Később a kiszállított vagy exportra átadott faanyag ellenőrzésénél a fa mennyisége már megegyezik azzal, ami a papíron szerepel. Gyakori trükk az engedélyekkel való kereskedés. Például X cég megvesz Y cégtől száz teherautó fát. A tranzakció tárgya valójában csupán az az irat, amelyen a kivágási engedélynek, valamint a fa mennyiségének és értékének adatai szerepelnek. Az értékes dokumentum megvásárlásának köszönhetően az X cég a legalitás látszatát megtartva illegális irtásról exportálhatja a fát. Egy engedélyt többször is felhasználnak – ez is egy trükk.

Néhány éve a brazíliai Greenpeace aktivistái a mezőgazdasági reformügyi hivatal egyik részlegénél érthetetlen határozatok nyomára bukkantak. A hivatal a földtelen falusiakat erdővel borított területeken juttatta földekhez ahelyett, hogy részben irtásos földeket adott volna át nekik, amilyenek Amazóniában bőven vannak. Ezek a döntések utat nyitottak a piacon a legdrágábbnak számító fafajtákban gazdag területek kitermeléséhez.

4. A Lumber Liquidators, egy fapadlókat gyártó amerikai vállalat azzal büszkélkedik a honlapján, hogy vezető termékeik egykori és mai hírességek otthonait ékesítik, többek között Jacqueline Kennedy Onassisét, Donald Trumpét, Angelina Jolie-ét, Kim Basingerét. A Lumber Liquidators a brazíliai Pará állambeli Vitória Régia vállalattól vásárolja a faanyagot. Ennek megállapításához nincs szükség sem speciális eszköztárra, sem nyomozócsoportokra, elég a Google-t használni. A Vitória Régia tizen-egynéhány országba exportál fát, többek között Franciaországba,

az

Egyesült Államokba, Kanadába, Németországba, Portugáliába,

Svédországba és Olaszországba. 2008-ban például kilencmillió dollár értékben szállított külföldre faanyagot. A cég rendelkezik egy, az egész világon elismert intézmény, aConselho do Manejo Florestal[16] tanúsítványával, amely több földrész erdőkivágását és fakereskedelmét ellenőrzi.

Egy brazil agytröszt, az Instituto Observatório Social[17] által lefolytatott ökológiai vizsgálat során fény derült arra, hogy a Vitória Régia többek között a Madeball vállalat fűrésztelepeiről vásárol faanyagot. Ezt a céget többször sújtották szabálysértési bírsággal, és illegális fakivágás miatt ideiglenesen a működési engedélyét is bevonták. A Madeball székhelye Anapuban van, abban a városban, ahol Dorothy Stang nővért 2005-ben megölték. A Madeball társtulajdonosa egy brazil riporternek adott interjúban azzal magyarázkodott, hogy „az egész régióban általánosan elfogadott gyakorlat, hogy a környékbeli falusiak illegálisan kivágott fáit felvásárolják.” A Vitória Régia vállalatnál tudnak a Madeball fűrésztelepeinek törvénytelen tevékenységéről. Néhány éve ezt még az akkori igazgatóhelyettes, Sandro Bracchi is elismerte. Azt is elárulta, hogy miután egy ideig felfüggesztették az együttműködést a Madeball-lal, a vállalata most újra faanyagot vásárol tőlük. Akadnak illegális fakereskedelembe keveredett cégek, amelyek olyan fair play-tanúsítvánnyal rendelkeznek, amelyet az Erdőgazdálkodási Tanács állít ki vállalatoknak arról, hogy a környezetvédelmi szabályoknak megfelelően és a dolgozók jogainak tiszteletben tartásával működnek. A tanács úgy véli, hogy sok cég arculatjavítási okból használja ezt a tanúsítványt, és visszaélést követnek el, ha például egyik termékük rendelkezik a tanácsi jóváhagyással, a többi viszont nem. A tanúsítvány a mosógép szerepét játssza.

5. A Vitória Régia vállalatot, a Madeballt és néhány másik céget egy São Paulo-i oknyomozó riporter, Marques Casara világította át. Most, amikor a város egyik nyugodt zugában, az egyetemhez közeli Café Raizban beszélgetünk, a borostás és nagydarab Marques negyvenöt éves, és mély világnézeti változáson ment keresztül. Pályafutását a fősodorhoz tartozó médiumoknál kezdte, többek között a legnagyobb újságnál, a régi oligarchia nézőpontját képviselő, a Brazíliában az utóbbi években végbemenő változásokat fanyalogva szemlélő O Globo-nál. Amikor találkozott Amazónia és a helyi közösségek drámájával, az – így fogalmaz – fenekestül felforgatta az életét. Nagyjából tíz éve dolgozik független újságíróként az alternatív média és nem kormányzati szervezetek számára. Többek között a déli országok fejlődésével, az emberi jogok és a környezet védelmével foglalkozó, ismert brit szervezet, az Oxfam megrendelésére folytatott a legutóbb újságírói nyomozást. A nagyvállalatok illegális üzelmeinek nyomon követése Brazíliában legalább olyan veszélyes lehet, mint egy haditudósító munkája, csak másképp. Marques erről jópár alkalommal meggyőződhetett, mégis nógatni kell, hogy meséljen. Nem kíván meghökkenteni a merészségével. Egyszer, nem messze a Pará állambeli Castelo dos Sonhostól, „ismeretlen tettesek” hajtóvadászatot szerveztek a fejéért, előlük menekült az autójával. Valószínűleg az mentette meg az irháját, hogy az útkarbantartási munkálatok lelassították

az üldözőit. Anapuban, ahol Dorothy Stang nővért megölték, beült ebédelni egy étterembe a munkatársával, amikor három pickup állt meg a bejáratnál. Menekülésre nem volt esély. Úgy döntött, egy lapra tesz fel mindent. Felkelt az asztaltól, kilépett az étteremből, és odabaktatott az egyik gépkocsihoz. – Tudom, miért vagytok itt – mondta. – Most megölhettek, de ha megteszitek, ötven újságíró lép a helyembe. Jó időbe telt, de végül az üldözők elhajtottak. „Brazíliában még mindig könnyebb megölni egy föld nélküli, lázadó parasztot, vagy az olyan isten háta mögött élő falusiakat, mint amilyenek José Cláudio és Maria voltak, mint egy középosztálybeli pasast, egy São Paulo-i újságírót – jelentette ki egy volt forradalmár, aki az utóbbi években Lula elnök tanácsadójaként dolgozik, amikor elmeséltem neki ezt a történetet. – Egy olyan ember halála, mint a riporter ismerősödé, nagy visszhangot verne, és szolidaritási hullámot válthatna ki ugyanannak a társadalmi rétegnek a befolyásos emberei között. Azok, akik ráuszították a pistoleiro-kat az újságíróra, jól tudták ezt.” – Nézd csak, micsoda pofátlan önreklámozás – mutatja Marques a Pampex cég szórólapját, amely, akárcsak a Vitória Régia, amazóniai fából készült termékeket exportál. A promóciós szövegben a vállalat píárosai így fogalmaznak: a Pampex „padlóit és fa komponenseit a környezetvédelmi szabályoknak megfelelően gyártja; többek

között ipari hulladékot használ az elektromos energia előállításához, erdősítést végez letarolt területeken, és kiváló eredményeket ér el.” A cég tagja a Tanúsítvánnyal Rendelkező Erdeitermék-felvásárlók Szövetségének, amely – a tagok nyilatkozata szerint – a környezetvédelmi szabványokat szem előtt tartó vállalkozókat tömöríti. Újságírói nyomozása során Marques bizonyítékokat szerzett arra, hogy a Pampex az illegális fakivágásokba bonyolódott Madeball vállalattól és egy másik cégtől – a Rio Pardo Indústria Comércio de Madeiras Ltda-tól – vásárolt fát. A Pampex menedzserei biztosították arról, hogy van egy speciális kiküldöttjük, aki rendszeresen látogatja a Rio Pardohoz tartozó fűrésztelepeket. Marques megállapította, hogy ekkoriban a Rio Pardo vállalat formálisan nem is létezett. Volt címe és számon tartották Pará állam kereskedői szövetségében, de nem létezett a jogi szempontból legfontosabb listán: a Jogalanyok Országos Címjegyzékében. Ha egy cég nem szerepel ebben a jegyzékben, nem szabad fával kereskednie, de még a faanyag szállítását sem vállalhatja. A Pampex egyik, a riporter által meginterjúvolt menedzsere cáfolta a cége és a Rio Pardo közötti kapcsolatot. Roberto Scarpari az IBAMA-tól viszont látott a Rio Pardo fűrésztelepén olyan faanyagot, amelyen látható volt az átvevő megnevezése: Pampex. A Pampexben erre azt felelik, hogy valaki visszaélt a nevükkel, talán „fedőként” használta egy illegális ügylet során. Scarpari, akinek naponta

foglalkoznia kell a fakereskedő cégek átveréseivel és csalásaival, kétli, hogy igaz lenne ez a magyarázat. A múltban a Pampex vezetői elismerték, hogy a cég vásárolt fát a többszörösen büntetett Madeballtól. Azzal védekeztek, hogy a számukra elérhető hivatalos jegyzékekben nem volt szó a beszállítójukat terhelő vádakról. Áthárították a vádat az állami környezetvédelmi intézményekre: hogy ezek nem teljesítették információátadási kötelezettségüket a faipari exportcégek számára. Az egyik menedzser a Pampextől azt nyilatkozta, hogy gyakran késve, vagyis a faanyag megvásárlását követően szerez csak tudomást arról, hogy a termék illegális forrásból származott. A cég tulajdonosa, akit Marques a céget terhelő részfelelősségéről kérdezett az amazóniai erdők pusztítása kapcsán, a közhatóságokat vádolta, elsősorban azért, hogy igazságtalan büntetéseket róttak ki a termelés és a kereskedelem olyan láncszemeire, mint a Pampex. – Ez olyan, mintha elengednék a kábítószer-terjesztőket, és a fogyasztókat büntetnék meg. Megoldana ez bármit is? Hamis az analógia. A kábítószer-fogyasztónak nincs nyeresége a használat során, viszont a Pampexnek nagyon is van, hasznot húz az illegálisan kivágott fák megvásárlásából. Ez egy aranybánya. 2008-ban a cég több mint húszmillió dollár értékben árusított fát és fából készült terméket külföldre. A padlókból és a különféle típusú teraszdeszkákból a legtöbb az Egyesült Államokba és Franciaországba került, és persze jutott belőlük Belgiumba, Németországba,

Oroszországba, Japánba és Kínába is. „Nincs olyan jogköröm, mint a rendőrségnek, és nem szándékozom odautazni minden helyre, ahonnan fát veszek, hogy személyesen ellenőrizzem” – füstölgött a faexportőr Lacex Timber cég tulajdonosa. Ha a termelő szerepel a hivatalos jegyzékekben, vagyis nincs eltiltva a tevékenysége gyakorlásától, az annyit jelent, hogy a vele folytatott üzletkötés nem fenyeget jogi következményekkel – általában így védekeznek a fakereskedők. – Ez a magyarázat logikusnak tűnik – mondja Roberto Scarpari. – De vajon nincs-e ugyanekkor ellentmondás a tulajdonos nyilatkozata és a cég saját reklámanyagai között? Az internetes oldalán a cég kijelenti, hogy „saját beszállítóit a legnagyobb körültekintéssel válogatja meg, ami garantálja a nyersanyag eredetének teljes legalitását.” Akkor mégis hogyan működik ez a cég: a legkönnyebb utat választva, a számítógépes összesítésre sandítva, vagy „a legnagyobb körültekintéssel”? A cégek mindig azzal magyarázkodnak, hogy a beszállítók iratai rendben voltak – magyarázza Scarpari. – Még akkor is, ha tudják vagy feltételezik, hogy meghamisították a gazdálkodási terveket. Nincsenek fenntartásaik az illegálisan megszerzett fa megvásárlása előtt, amíg papíron nincs gond. Vajon azoknak a vállalatoknak, amelyek negyed- vagy félmillió dollárért vesznek fát, nem telik rá, hogy kiküldjenek valakit a másik fél működési területére, és ellenőrizzék, hogy tényleg minden legálisan történik?

6. Az Interpol az ENSZ Környezetvédelmi Programjával együttműködve összeállította annak a húszféle mosási módszernek a katalógusát, amelyeket az illegális fakitermelések és a belőlük kinyert faanyagok eladása során használnak. Ezek közül néhány: – a legálisan kivágott faáru összekeverése az illegálisan kivágottal – a vágási terület önhatalmú megnövelése által; – az illegálisan kitermelt fa átszállítása olyan területre, ahol engedélyezett a vágás – itt megtörténik illegális összekeverése a legálissal; – fakitermelési engedély felmutatása egy adott területen, hogy legalizálják a védett területről kivágott fát; – fakitermelési engedély felmutatása útépítéseknél, és szélesebb „folyosó” kivágása, mint amit az engedélyek és az építési tervek engedélyeznek; – hivatali oldalak meghekkelése exportengedély szerzése céljából;

kivágási

és

– a fa eredetét igazoló iratok hamisítása; – hivatalnokok és vámosok korrumpálása; – illegális külföldre szállítás, aztán, immár legálisan, ugyanannak a fának a reimportja; – ugyanannak az exportengedélynek a többszöri felhasználása. A határokon a vámosok a rakomány csekély hányadát ellenőrzik, és csakis azt az engedélyt regisztrálják, amelyet ellenőrzésre átadnak nekik.

7. Marques Casara: – Vannak olyan cégek, amelyek meg sem próbálnak magyarázkodni vagy nemtudással takarózni illegális gyakorlatuk miatt. Nyíltan semmibe veszik a törvényt, a környezetvédelmi szabályokat, az írott és íratlan normákat. Egy szélsőségesen negatív példa az ilyesféle hozzáállásra az egyik brazil leágazással rendelkező francia üzletcsoport tevékenysége. A céget a 80-as években alapították, több földrészen tevékenykedik a fapiacon és a fából készült termékek piacán. 2004-től exportált amazóniai faanyagot többek között az Egyesült Államokba, Kínába, Franciaországba, Portugáliába, Norvégiába, Görögországba és Belgiumba. Pará állam természeti környezet elleni bűncselekmény és irathamisítás miatt perelte be a céget. A cég fabeszállítói listáján szerepelt többek között a Comabil Indústria e Comércio de Madeiras Biancarde Ltda. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a vállalat tulajdonosát, egy José Biancarde nevű férfit az őslakosok által lakott területen lévő erdők kivágásával, köztulajdonban levő földek jogtalan elfoglalásával, irathamisítással és rabszolgamunka alkalmazással vádolták meg. Vád alá helyezték – erről bőven írt a helyi sajtó – a munkásai fizikai bántalmazása miatt, az ők és családtagjaik halálos megfenyegetéséért. A céget ez nem zavarja, és képviselői sem helyben, sem Franciaországban nem hajlandók kommentálni a történteket.

8. Több hónapos nyomozása eredményeként Marques összeállított egy listát azokról az egyesült államokbeli, európai és ausztrál cégekről, amelyek illegális kitermelésből származó amazóniai fát és fatermékeket importálnak (általában keverve az engedéllyel behozott fával és termékekkel). Brazíliában nem kötelező nyilvánosságra hozni, kitől vásárolják meg, vagy kinek adják el a fát, kivéve, ha az igazságszolgáltatás szólít fel rá. Marques szivárogtatásra beszélte rá a favállalati dokumentációkhoz hozzáférő, egyszerű dolgozókat. A Társadalmi Kutatóintézet listáján 2009-től olyan márkák szerepelnek, amelyeket jól ismernek az észak-amerikai és európai üzlethálózatok és bútorboltok vásárlói, valamint a lengyel vásárlók is. A teljesség igénye nélkül: DLH Nordisk, Lumber Liquidators, Brico Depot, Nova USA Wood Products, Thompson Mahogany Company, Redwood Empire, Cecco Trading, Bois Aisé de Montréal, Great Atlantic International, Robinson Lumber Company, Moxon Timbers, Advantage Trim & Lumber Co., J. Gibson McIlvain Company, Aljoma Lumber Inc., Brazilian Wood Depot, Appalachian Flooring, BRBR, TW Wood Products. Az Amazóniában kivágott fa egynegyed részét importáló Egyesült Államok jogrendszere szerint nemcsak az illegális forrásból származó fa importja és exportja, de még annak szállítása is tilos. A tilalom magában foglalja többek között a más országokban törvényszegő módon kivágott fával való

kereskedelmet. Az USA-ba fát importáló cégeknek kötelességük informálni a megfelelő hatóságokat, honnan és kitől vásároltak. Az utóbbi években a gitárgyártással foglalkozó Gibson cég került az amerikai hatóságok célkeresztjébe. Az internet felkapta az illegálisan kivágott erdőkből származó fabehozatal leállításának és annak a bírságnak a hírét, amelyet a Gibsonnak be kellett fizetnie. Egy lengyel szakportálon, a drewno.pl-en egy ilyen bejegyzés jelent meg (részletek): 2011 augusztusában a Gibson irodáiba és gyáraiba felfegyverzett szövetségi ügynökök hatoltak be, akik többek között egy Madagaszkárból behozott ébenfa-rakományt is lefoglaltak. A cég ellen felhozott vádak az Indiában vásárolt paliszandert és ébent is érintették. A két üzemből összesen több mint 260 000 USA dollár értékű faanyagot koboztak el. Az Igazságügyi Minisztérium intézkedése összefüggött azzal, hogy a Gibson vállalat potenciálisan megszegte az amerikai törvényhozás által 2008-ban elfogadott ún. Laceytörvényt, amely többek között védi a veszélyeztetett fafajokat, például azáltal, hogy megtiltja a megfelelő tanúsítványok nélküli egzotikus faanyagok, vagyis az esetlegesen illegális fakivágásokból származó fák behozatalát. – A washingtoni Szövetségi Igazságügyi Minisztérium szerint törvénytelen annak az Indiából származó

faanyagnak a felhasználása, amit nem indiai munkások dolgoznak fel. Ha az ugyanabból a fából kinyert faanyagot indiai munkások dolgozták volna fel, az anyag a hivatalnokok szerint legális lenne – mondta a múlt évben Henry Juszkiewicz, a Gibson Guitar Corp. elnöke. Az Igazságügyi Minisztérium által kiadott közlemény szerint a Gibson vállalat elismerte, hogy nem megfelelő gondossággal járt el kereskedelmi szerződéseinek megkötésekor, amelynek következtében előfordulhatott, hogy megsértette a túlzott mértékű erdőkitermelés korlátozását, és az értékes fafajták megőrzését célul kitűző előírásokat. A megállapodás keretében a Gibson beleegyezett, hogy 300 000 dollár bírságot fizet be, valamint 50 000 dollárt utal át a vadvilág védelmével foglalkozó National Fish and Wildlife Foundation számára. Egyébként – Henry Juszkiewicz nyilatkozata szerint – a Gibson vállalat nem tartja magát bűnösnek, és arra a tényre való tekintettel döntött a megegyezés mellett, hogy bíróság előtt bizonyítani saját igazukat „dollármilliókba kerülne, és igen sokáig elhúzódna.” Juszkiewicz hozzáfűzi még, hogy a megegyezés fontos elemét képezte a lefoglalt faanyag visszajuttatása, és annak formális megerősítése, hogy a cég tovább folytathatja az Indiában vásárolt paliszanderből és ébenből készült gitárnyakak és fogólapok előállítását, úgy, ahogy azt sok évtizeden keresztül tette. A Gibson Guitar Corp. egy amerikai hangszergyártó

vállalat. A specialitásuk az elektromos gitár, ezek egyikmásik modellje kultikus elismertségnek örvend a zenészek között. A gitárgyártás során a Gibson sokféle faanyagot használ – többek között ébent és paliszandert is –, amelyek éppúgy származnak hazai erdőkből, mint a trópusiakból. A cég régóta ügyel arra, hogy a termékeihez ne illegális kivágások által veszélyeztetett erdőkből származó faanyagot használjanak. Körülbelül negyven évvel ezelőtt, amikor elkezdtek beszélni az Amazonas vízgyűjtőjénél elterülő dzsungel erdőirtásairól, a Gibson lemondott hagyományos brazil ébenfa- és paliszander-beszállítóiról, és új beszállítókat talált Indiában. Az indiai fakitermelőket sosem érte az illegális fakitermelés vádja.{9} A Gibson nagy nyilvánosságot kapott ügye azt a hamis elképzelést erősíti, hogy az USA-ban eredményes a faimport kontrollja. Erről John Hontelez, a Nemzetközi Erdőgazdálkodási Tanács elnöke világosított fel a 2012 novemberében, az Európai Unió új előírásainak bevezetéséről tartott varsói konferencián. A gitárgyártó illegális gyakorlatáról szóló információk – éppúgy, mint két másik faimportőréről – a „rendszeren kívülről”, vagyis az Environmental Investigation Agencytől (EIA)[18] kerültek az amerikai hatóságokhoz. „Ez egy nem kormányzati szervezet. Ha nincs az EIA, az állami ellenőrző apparátus az Egyesült Államokban valószínűleg nyomát sem találná az illegálisan kitermelt

faanyag

importjának”

–

közölte

Hontelez

pesszimizmussal a hangjában. A Gibson-ügy rámutatott a jogban és az ellenőrzési rendszerben rejlő hézagokra. Ahogy a szakportál bejegyzésében olvashatjuk, ugyanaz az Indiában illegálisan kivágott fa, amennyiben helyi vállalatok munkálják meg, az Egyesült Államokban már legális, tisztára mosott lenne. Az Európai Unió évek óta hoz létre szabványokat, ajánlásokat, rendeleteket, amelyek a környezetvédelmi szabályok tiszteletben tartásával történő, legális üzletvezetésre köteleznek. Ezeknek az iránymutatásoknak a megszegéséért nem fenyegetnek szankciókkal. 2013 márciusában lépett életbe egy új rendelkezés, amely kötelességeket ró azokra az importőrökre, akik az Európai Közösségen kívülről hoznak be faanyagot. Célja az illegálisan kivágott faanyag és az ebből készült termékek eltávolítása a piacról. A varsói konferencia idején elhangzott, hogy az Afrikából származó faanyagnak és az ebből származó termékeknek nem kevesebb, mint a fele származik illegális forrásokból; a latin-amerikainak legalább a harmada – ez szinte teljes egészében a brazíliai Amazónia vidékéről. Kínában – amely szintén nagyimportőre az amazóniai fának – nincs olyan törvény, ami arra kényszerítené az importőröket, hogy betartsák a távoli országok környezetvédelmi szabályait.

9. A fából készült termékek csak egy részét képezik a

problémának. Kinek jutna eszébe, hogy amikor autót, hűtőt, mosógépet, porszívót vásárol – az Egyesült Államokban, Kanadában, Brazíliában, Lengyelországban, Japánban és még sok más országban –, közvetve és szándékolatlanul az amazóniai erdők illegális kivágását finanszírozza? Az a rengeteg termék, amelyet részben vagy egészében acélból készítenek, az elpusztított dzsungel egy apró szilánkját tartalmazza. A kohászat, az acélgyártás és ennek továbbalakítása a legkülönfélébb eszközökké, készülékekké, mindennapi használati tárgyakká – ez a másik gazdasági szektor, amely belekeveredett a „Föld tüdejének” roncsolásába. Az előállítási lánc a következőképpen fest: fakivágások – a kivágott fát boksákban faszénné égetik – a faszenet eladják a kohóknak – a vasércet faszén elégetésével kiolvasztják; az olvasztás eredményeként létrejön a nyersvas, az acélgyártás alapnyersanyaga – acélgyártás (helyben, Brazíliában, vagy a nyersanyagot megvásárló vállalat országában) – a további feldolgozás során az acélt gépek és berendezések, különféle fémalkatrészek gyártására használják fel. Egy tonna nyersvas előállításához körülbelül 870 kilogramm faszénre van szükség. Ennyi szén kinyeréséhez több mint 2,5 tonna száraz fa szükséges, ami 600 négyzetméternyi erdő kivágásával jár együtt. A bűncselekmény valamennyi szakasza – a kisebbnagyobb akciók, az időnkénti mulasztások, amelyek az illegális üzletet lehetségessé és jól jövedelmezővé teszik –

lépésenként leírható. Az illegális termelés kéz a kézben jár a legálissal, egymásba szivárognak, és általában ugyanannak a cégnek a műve mindkettő. Marques Casara elmondása szerint így megy végbe a folyamat (összefoglalom): AZ ELSŐ LÉPÉS: a faszén beszerzése. A faszén előállításához szükséges fát gyakran rabszolgák vágják ki. Ők Brazília különféle régióinak nyomorúságos városkáiból és falvaiból származó, általában írástudatlan szegényemberek, akiket szélhámosok verbuválnak össze a jó munka ígéretével. A nyomorultakat a dzsungel közepébe viszik, ahonnan saját kocsi nélkül nincs menekülés, és itt arra kényszerítik őket, hogy ledolgozzák a másik államból való ideszállításuk állítólagos költségeit. Sokszor éveken keresztül robotolnak úgy, hogy egy fillér fizetség sem üti a markukat. Azt eszik, amit a dzsungel megterem. A munka megtagadásáért halállal lakolhatnak. A kivágásokat gyakran védett területeken végzik. Sokszor a faszén kiégetésében is részt vesznek az őserdőben illegálisan felépített kemencéknél. De nem elég csupán kivágni a fát és szenet égetni belőle. Az üzlet akkor pörög csak igazán, ha sikerül megőrizni a törvényesség látszatát. Bűnözők, akiket a társadalom köztiszteletben álló vállalkozóknak tart, képesek meggyőzni a környezetvédelmi államtitkárság hivatalnokait, hogy varázsütésre – pontosabban egy bürokratikus varázsérintésre – a cégdokumentumokban minden a helyére csússzon, például, hogy az illegálisan kivágott fa papíron a törvény tiszteletben tartásával kivágott faként szerepeljen. A

korrupció a kenőanyag, amelynek köszönhetően a termelési gépezet olajozottan működik. A MÁSODIK LÉPÉS: az illegális faszéntermelés gazdái eladják a szenet a környékbeli hutáknak. Az IBAMA ellenőrzései bizonyítják, hogy a kohók illegálisan kitermelt faszenet vásárolnak. Ez esetben nem kivételekről, hanem inkább szabályról kell beszélnünk. Hadd mondjak egy példát: a marabái COSIPAR kohó[19] a nyilatkozata szerint 2,2 millió tonna nyersvasat állít elő, és ehhez 1,7 millió köbméter faszenet használ fel. Az IBAMA tisztségviselőinek a számításai szerint viszont ennyi nyersanyag előállításához 4,4 millió köbméter szénre van szükség. Ez azt mutatja, hogy a felhasznált szén több mint felét a kohó illegális vásárlás során szerezte be. Így hát az IBAMA bírságot ró ki a kohóra. Ez azonban nem elegendően magas büntetés ahhoz, hogy a következő alkalommal ne érné meg újra törvénytelenül kitermelt szenet vásárolni. A századforduló kezdetétől a nyersvas ára a világpiacon a többszörösére emelkedett. Pofonegyszerű gazdasági számításról van szó. A HARMADIK LÉPÉS: a huták vasérccel történő ellátása. A beszállító a hatalmas Vale Bányászati Konzorcium, a világ legnagyobb vasérckitermelő vállalata. Sok kohót ért olyan vád, hogy ők pénzelik Amazónia erdeinek irtását, és emiatt a Vale néhányukkal felfüggesztette az együttműködést. A nagyvállalat még megállapodást is kötött a környezetvédelmi minisztériummal, amelyben kötelezte magát, hogy csak olyan

hutáknak ad el vasércet, amelyek nem használnak illegálisan kinyert szenet. De egy dolog a megállapodás, egy másik meg a valóság: a Vale nemegyszer biztosított ércet olyan kohóknak, amelyek illegálisan előállított szénnel olvasztják a vasat. (Marques szerint valójában a Vale a főszponzora az illegális faszénkitermelésnek). A NEGYEDIK LÉPÉS: a nyersvas kiolvasztása. A becslések szerint egész Brazíliában az ércolvasztásra használt faszénnek körülbelül a fele származik illegálisan kivágott erdőkből. A Pará államban előállított nyersvas 90 százalékát az Egyesült Államokba exportálják. AZ ÖTÖDIK LÉPÉS: az export. Az amazóniai erdők illegális kivágása során rabszolgamunka alkalmazásával előállított nyersvas – elsősorban az Egyesült Államokban – az acélgyártás alapvető nyersanyagává, majd ezt követően autók, háztartási gépek, fegyverek és sok más termék alapanyagává válik. A brazil nyersvasat importáló két legnagyobb amerikai vállalat a National Material Trading és a Nucor Corporation. A National Material Trading fő nyersanyagellátója a COSIPAR, az a törvényszegéseket halmozó kohászati komplexum, amely belekeveredett az illegálisan előállított szénnel történő termelésbe – vagyis megsértette a környezetvédelmi törvényeket és a dolgozók jogait (rabszolgaság). Mi készül az importált nyersanyagból, illetve az Egyesült Államokban gyártott acélból? Íme, néhány példa a

Társadalmi Kutatóintézet listájáról: A Kohler cég, amely a National Material Tradingtől vásárol nyersvasat, kádakat, hidraulikus elemeket, generátorokat és különféle iparágakban használt gépeket gyárt. A texasi Fort Worth-i székhelyű Intermet vállalat, amely szintén a National Material Tradingtől veszi a nyersanyagot, autóalkatrészeket, egyebek között alvázat, felfüggesztést, fékrendszereket, sebességváltókat, üzemanyagpumpákat gyárt. Ezeket az alkatrészeket sok ország autógyártói vásárolják. Autóalkatrészeket gyárt a Thyssen-Krupp vállalat is, vásárlói között van többek között a Ford, a General Motors, a Nissan, a Toyota és a Daimler Chrysler. A Whirlpool Corp. a világ legnagyobb háztartásigépelőállítója – hűtőket, mosógépeket, szárítókat, mosogatógépeket, porszívókat, mikrohullámú sütőket, klímaberendezéseket gyárt. A cég termékei jelen vannak mindkét Amerika, Európa, Ázsia és Afrika piacain, időnként a Whirlpool által bekebelezett más márkák jelvényeivel együtt, olyanokkal, mint a KitchenAid, a Bauknecht, a Roper, a Maytag, a Magic Chef és az Amana.

10. Hol

kezdődik

az

illegális

tevékenységet

illető

felelősségvállalás? Mennyi illegális rejlik a legálisban? – Hiszen az üzletek nagy része a törvényeknek megfelelően

zajlik. A nyilatkozatok és magyarázkodások, a megerősítések és tiltakozások világosan mutatják – ennél egyértelműbben már nem is lehet –, hogy azok, akik tettestársak Amazónia erdeinek pusztításában, mossák kezeiket, illetve másokra mutogatnak. A brazil Környezetvédelmi Minisztérium mintha így mentegetőzne: nem mi voltunk! Nézzétek, hiszen szerződéseket kötöttünk a hutákkal, amelyekben kötelezik magukat, hogy kizárólag törvényes úton beszerzett szenet használnak! (A minimális elvárás kipipálva, jól jön majd ez az érv sajtókonferenciák esetén.) Aláírt kötelezettségek ide vagy oda, a huták továbbra is azt teszik, amit eddig, és inkább kifizetik a bírságot, minthogy a működésükön változtassanak. Business is business. A Vale konzorcium úgy hivatkozik a minisztériummal megkötött paktumra, mintha a szerződés már magában is azonos lenne a gyakorlattal. A vállalat menedzserei, amikor falhoz szorítják őket azzal a váddal, hogy törvényszegő kohókkal működnek együtt, azzal magyarázkodnak, hogy nincs saját rendőrségük, amely ellenőrizhetné partnereik üzleti tevékenységét. Marques Casara, aki maga is folytatott már nyomozást illegális faszén-előállítás ügyében, ironizálva jegyzi meg: – A cég bármelyik átlagos értelmi képességű dolgozója anélkül, hogy kitenné a lábát az irodából, csupán néhány telefonhívással képes lenne eldönteni, hogy az adott kohó áthágja-e a környezetvédelmi sztenderdeket vagy sem.

Pará állam hatóságai biztosítanak róla, megesküsznek rá és fennen hirdetik, hogy a régió kohászati üzletága jogszerűen, a környezetvédelmi szabályok tiszteletben tartásával működik. Mi több, az államhatóság képviselőinek szavai szerint az üzletág hozzájárul a régió fejlődéséhez. Az állami Környezetvédelem-ügyi Titkárság, ahol nem egyszer hamisítottak dokumentumokat és biztosították a legalitás látszatát bűncselekmények számára, cáfolja, hogy bármi köze lenne a jogellenes tevékenységhez. A fent említettek visszautasítják a nyilvános vádakat, és „ökológiai radikalizmussal” vádolják a környezetvédőket. Amazónia pusztításának bűnét áthárítják a lokális közösségekre, amelyek állítólag fő haszonélvezői az esőerdők pusztításának. Batista szerint ez pofátlanság. Roberto Scarpari úgy mosolyog, mint aki fejből tudja már az összes kibúvót és hazugságot.

11. A kihágások, bűncselekmények és nagy pénzek amazóniai királyságában az Egyetlen Tisztességes Intézmény az IBAMA, amely üldözi az illegális fa- és szénkereskedőket, bírságot szab ki a fűrésztelepekre és a kohókra. De még itt is vannak kivételek: Roberto Scarpari története mutatja, hogy az intézmény „csúcsa” időnként nem bírja el a nyomást, és áldozatul veti oda megvesztegethetetlen tisztségviselőjét. Mielőtt Scarpari Marabába érkezett volna, ugyancsak Pará

államban, Altamira város IBAMA-részlegénél dolgozott. Ott a később a „SUDAM maffia” néven elhíresült bűnszövetkezet nyomába szegődött.[20] A politikusokból, hivatalnokokból és vállalkozókból szerveződő maffia legalább százharminc millió reált sikkasztott el a fejlesztésekre szánt anyagi eszközökből, más források szerint az ellopott összeg ennek a többszöröse volt. Az évekkel korábban kipattanó botrány miatt Roseana Sarneynak (a volt elnök és nagybirtokos lányának) vissza kellett lépnie az elnökjelöltségtől, valamint letartóztatták Jader Barbalho szenátort, aki három évtizede rángatja zsinóron a politikusokat Pará államban – őt 2010ben újra beválasztották a szenátusba. A pénzek lenyúlása csak egy része volt a maffia tevékenységének. Fehérgalléros bűnözők hagyták magukat lefizetni és korrumpáltak más tisztségviselőket a szövetségi kormányzatnál. Hamis dokumentumokat gyártottak, amelyekre támaszkodva igyekeztek megőrizni a védett területeken végrehajtott erdőkitermelések törvényszerűségének a látszatát. A társaságnak az volt a specialitása, hogy illegálisan kivágott fából rabszolgamunka alkalmazásával szenet állított elő, majd eladta a kohóknak. Scarpari addig akciózott a szénmaffia ellen, hogy feljelentették Ana Júlia Carepa szövetségi kormányzó asszonynál. A feljelentést a bűnszervezet keresztapájaként számontartott férfi tette, bizonyos Laudelino Délio Fernandes Neto, akit errefelé bizalmasan Laudelino-nak neveznek. Laudelino hivatalosan földbirtokosnak számít, és

köztisztséget látott el – Anapu városka polgármesterhelyettese volt. A későbbi, nem hivatalos közleményekből következtetni lehetett arra, hogy a feljelentés burkolt zsarolást takart, amelynek lényege: vagy hagyjátok, hogy szabadon működjünk, vagy leáll a nyersvas exportja és az acélgyártás. Ergo, a régió gazdasági fejlődése lelassul. A kormányzó asszony annak ellenére is „elfogadta” a keresztapa érveit, hogy korábban a férfi ellen perek folytak sikkasztás miatt és a neve szerepelt az amerikai környezetvédő apáca, Dorothy Stang elleni gyilkossági összeesküvés gyanúsítottainak listáján. Az IBAMA vezetőjéhez írt levelében Ana Júlia Carepa szemére vetette Scarparinak, hogy „akadályozza a régió fejlődését”, és lemondásra szólította fel. Sikeresen: Scarparit áttették az IBAMA marabái részlegéhez.

12. – Ez egy eszméletlen hely – mondja Marques. – Bárhol is nyúlsz hozzá, bármerről forgatod, egyik történet a másikig vezet. Esetleg láthatóvá válnak azok a fonalak, amelyek az új ügyet egy másik, időnként évekkel ezelőtti esettel kötik össze. Amazóniai utam során két ízben is megtörtént velem, hogy míg az egyik dolgot kutattam, egy másikra bukkantam rá, a múltból. Amikor nekifogtam rekonstruálni José Cláudio és Maria meggyilkolását, felfedeztem, hogy évekkel korábban egyszer már majdnem eljutottam hozzájuk, amikor a szakszervezeti vezetők és föld nélküli parasztok

legyilkolásának történetét vetettem papírra (Maria rajta volt a „halállistán”, amelyről írtam). Most a Robert Scarparival az illegális széntermelésről folytatott beszélgetésem során került szóba váratlanul Dorothy Stang nővér neve. Kiderült, hogy azok, akik utasítást adtak a megölésére, a szénmaffia tagjai – ugyanazok, akik elérték, hogy Scarparit eltávolítsák az altamirai IBAMA-részlegtől. A szénmaffia és az amerikai apáca meggyilkolásának kapcsolatát Marques Casara dolgozta fel. Így történt (Marques szerteágazó elbeszélését megpróbálom leszűkíteni): a gyilkosság egyik megrendelője, Taradão fazendeiro a jobbkeze volt Jader Barbalho-nak, a fejlesztési programok pénzeinek elsikkasztásáért perbe fogott szenátornak. Nos, ezt a Taradão-t, egy másik fölbirtokossal, valami Bidával együtt megvádolták az apáca elleni gyilkosságra való felbujtással. Taradão-t felmentették, de Bida a két gyilkossal és a közvetítővel együtt börtönbüntetésüket töltik. A per során nyilvánosságra került, hogy Bida az apáca meggyilkolása után fél órával Laudelino-nak, a szénmaffia vezetőjének a birtokán talált menedéket, aki akkoriban Anapu polgármester-helyettese volt, azé a kisvárosé, ahol Dorothy nővért lelőtték. Talán nincs is olyan a helyiek közül, aki az ügy ismeretében ne gyanítaná, hogy Taradão is, a környéket uraló Laudelino is a gyilkosság megbízói közé tartozott. De más dolog gyanúsítani valakit, vagy akár biztosnak lenni valamiben, és megint más bíróság előtt bizonyítani a gyilkosságban való részvételt.

Nem véletlen, hogy Pará tartományban a leggyakrabban ismételt szavak közé tartozik az impunidade, vagyis a büntetlenség. Marques elárulja, hogy a „SUDAM maffiában”, valamint a fa és szén bűnkonzorciumokban érintett személyek között politikai és gazdasági nagyhalak, tartományi főnökök, szövetségi és parlamenti hivatalnokok vannak, akiknek elegendő a befolyásuk ahhoz, hogy egy valóban feltáró jellegű nyomozást letiltsanak. „Anapuban, ahol Dorothy nővérrel végeztek, semmi nem változott – írta le Marques négy évvel a gyilkosság után. – Folytatódik a környezetpusztítás és a földrablás; a kivégzések éppúgy folynak tovább, mint régen. Laudelino Délio Fernandes Neto-nak és társainak a haja szála sem görbülhet. »Nem szegény, pénztelen telepesekről van szó, akik fákat vágnak ki. Ezek kiválóan megszervezett emberek« – mondja Antônio Ferreira, a Mezőgazdasági Reformügyi Hivatal helyi koordinátora. Anapuban a tisztességes emberek félnek kilépni otthonaikból, hangosan kimondani az igazságot, feljelentést tenni. Itt a döntő szó a pisztolyé; pöffeszkedik a büntetlenség. Korrumpált politikusok és felfegyverzett csoportok a hangadók. Ők azok, akik összeesküvést szőnek a jogaikért küzdő emberek ellen. Akkor hát hiába ömlött ki Dorothy Stang vére? A bűnszervezetek, amelyek Amazóniának ezt a részét uralják, maguk alá gyűrik az igazságot és az emberi jogokat? Meddig fognak még maffiózók és fehérgalléros gyilkosok

nyomozásokat berekeszteni és döntéseket hozni az amazóniai környezetpolitika irányáról? Ezekre a kérdésekre jelenleg nincs válasz.”{10}

13. Aki csak járt már Texasban, vagy látta filmen a texasi világot, annak Marabában déjà vu érzése lesz. A texasihoz hasonló pickupok köröznek a városban és környékén, ugyanolyan a divat is: hegyes orrú, magasított sarkú cowboycsizmák, farmernadrágok, kigombolt ingek, színes sombrerók. Amerikai westernfilmből kiemelt világ, idegen forgatókönyv remake-je, aktualizált változat. Vannak olyan látványok, jelenetek, képek, amelyekről első, sőt második pillantásra sem jutna eszünkbe, hogy veszélyesek, baljóslatúak lehetnek. Nem kérdés, hogy émelyítő Marabá förtelmes csúnyasága, irritáló az itt tapasztalható urbanisztikai káosz és taszít az ideiglenesség érzése. Idővel azonban az ember ehhez hozzá tud szokni, sőt, képes beadni a derekát az itteni falusiasság, otthonosság érzésének. Ezt az otthonosságot a legtisztábban azokon a napokon figyelhetjük meg, amikor az állattenyésztők megtartják Amazónia igazi meghódítójának, a Bikának az ünnepét, a RODEÓT… Az amazóniai erdők pusztításáért a legnagyobb mértékben éppen az állattenyésztők felelősek – még a fa- és faszénkereskedőknél is inkább. Az ő számlájukra írható az

összes amazóniai erdőirtásnak körülbelül a 80 százaléka és a dzsungel legelőkké való átalakítása. Brazíliában az utóbbi évtizedben a hús- és bőripar termelése több mint a hatszorosára emelkedett. Ez az ország biztosítja a világ marhahústermelésének egyharmadát, és arra törekszik, hogy ezt a részesedést 2018-ig kétharmadra emelje. Az állattenyésztők számára nagy tétje van a környezetvédőkkel, kisföldművesekkel, bennszülött közösségekkel, az IBAMA-féle, az illegális kitermelések után nyomozó állami szervezetekkel folytatott harcnak. Ez a tét elképzelhetetlenül hatalmas. Időnként tizenegynéhány-jegyű. A brazil piacon három vállalat uralja a marhahús- és bőrkereskedelmet: a JBS, a Marfrig és a Bertin. Mind a legálisan, mind a törvénytelenül működő tenyésztőktől megveszik a marhát – az olyanoktól, akik törvényesen megvásárolt földjeiken legeltetik jószágaikat, meg az olyanoktól is, akik idegen tulajdonra tették rá a kezüket, az állataikat a bennszülöttek területein legeltetik, a csellel összeverbuvált munkásokat silány élelmezésért, vagy akár anélkül, rabszolgamunkára kényszerítik. Megesik, de még mennyire, hogy a legális tenyészet összekeveredik az illegálissal. Például az állattartó jogosult üzleti tevékenységet végezni a saját földjén, de ezt kiterjeszti egy ennél nagyobb, részben rabolt területre. Megint csak ugyanaz a probléma: az amazóniai törvénytelenségek földjén pokolian nehéz, időnként megoldhatatlan feladat eldönteni, hogy hányad része jogszerű az illegálisnak, és fordítva. A hús-

és bőrtermelés hosszú láncolatának első láncszemeit – akárcsak a fakitermelésnél és az acélgyártásnál – a lenyúlt földek, a környezetpusztítás, az emberek kihasználása és nemegyszer gyilkosságok szennyezik be. Az amazóniai szarvasmarha húsát óriási kereskedelmi hálózatok vásárolják fel magában Brazíliában, valamint az USA-ban és Európában. A bőrtermékek is eljutnak valamennyi földrészre. A Bertin vállalat olyan márkáknak adja el a bőrt, mint (betűrendben): az Adidas, a BMW, a Carrefour, az EuroStar, a Ford, a Gucci, a Honda, az IKEA, a Kraft, a Nike, a Tesco, a Toyota és a Wal-Mart. A teljes bőrtermelésnek majdnem a felét a cipőgyártás viszi el, és Kína a bajnok ezen a területen: ott készítik a világ cipőinek körülbelül 60 százalékát. A kínai gyárak, amelyekben Nike, Adidas és Reebok logójú sportlábbeliket állítanak elő, közvetlenül a brazil Bertintől vásárolják meg a bőrt. A Bertin a legnagyobb fotel- és autóülésgyártónak, az Eagle Ottawának is elad bőrt. Ez a vállalat gyártja e termékek egyötödét a világon. Az Eagle Ottawa megrendelői között ott van a BMW, a Ford, a Honda és a Toyota. Olaszországban a Rino Mastrotto Group és a Gruppo Mastrotto vásárol a Bertintől, a feldolgozott bőrt pedig továbbgyártásra olyan márkáknak adják át, mint a Boss, a Geox, a Gucci, a Tommy Hilfiger, a Louis Vuitton és a Prada. Félkész termékeket vásárolnak a Bertintől a higiéniai és kozmetikai szerek gyártói közül a szakág olyan ismert cégei,

mint az Unilever, a Colgate, a Palmolive és a Johnson & Johnson.

14. Amikor a szegények vezére, Lula került hatalomra, a brazil kormány propagandacsatába kezdett Amazónia erdeinek kivágása ellen. Például 2008-ban, a poznańi klímakonferencia idején a küldöttei kötelezettséget vállaltak a dzsungelirtás korlátozására, illetve az illegális erdőkitermelések elleni harcra, és a Föld klímáját károsan befolyásoló gázok légkörbe történő kibocsátásának csökkentésére. Ugyanez a kormány Amazóniában az intenzív szarvasmarha-tenyésztés társfinanszírozója, és a legnagyobb amazóniai tenyésztőfarmok befektetője volt. Lula elnök kormányzása idején a szövetségi hatóságok reálmilliárdokat utaltak ki az állattenyésztők támogatására. Ennek az összegnek a 83 százalékát a nagy agrárüzletág kapta. Vajon fejleszthető-e a szarvasmarha-tenyésztés Amazóniában gyors iramú erdővágások nélkül? Szónoki kérdés. Akkor hát hogyan is egyeztessük össze ezeket az ellentmondásokat? Batista azt magyarázza, hogy Lulának két története volt: az egyik a világ számára, a másik Brazíliának. A világ felé Amazónia védelméről beszélt, a braziloknak pedig a gyors gazdasági fejlődés szükségességéről, mert le kell dolgoznunk az elmaradottságot. Meghirdette a Felgyorsított Fejlődési Programot, és nem mérlegelte ennek társadalmi árát és a

természeti környezetre gyakorolt veszélyességét. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy szemet hunytak Amazónia pusztítása és a bűntények felett. Többet mondok: a kormány pénzelte, és pénzeli továbbra is az erdőkivágásokat. Hasonlóan, bár más szavakkal fogalmaz Roberto Scarpari, amikor Brazília kormányának politikai ellentmondásairól beszél: – A kormány nyíltan agitál a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztéséért, és óriási pénzügyi támogatásokat szán erre a célra. Ehhez járul egy gyönyörű, a környezetvédelmet támogató közbeszéd, hogy itt a legális, a környezetvédelmi szabályok tiszteletben tartásával folytatott tenyésztésről van szó. Persze minden szakértő pontosan tudja, hogy ez a két dolog összeegyeztethetetlen. A tenyésztés fejlesztése és a vele járó további dzsungelirtás olyan folyamat, aminek megvan a maga dinamikája. Ha olyan társadalmi és üzleti környezetben ösztönöznek a fejlődés gyorsítására, amelyben a legális összemosódik az illegálissal, előre tudható az eredmény: folytatódni fognak az erdőirtások. Naivaknak szóló mese arról beszélni, hogy csakis a törvényes üzletet támogatják. A Brazíliát kormányzó csapatról Marques Casara foglalta össze a legszigorúbban a véleményét: – Napjaink kormányai a szervezett bűnözés partnerei. Projekteket finanszíroznak, infrastruktúrát építenek, hiteleket nyújtanak. Az acélgyártás nemcsak égig szökő hasznot hajt, nem csupán munkahelyeket teremt, de

választási kampányalapokat is létrehoz. A természeti környezet értékét, az elpusztított közösségek vagy a megölt aktivisták életének árát egyáltalán nem veszik figyelembe. Az ilyesfajta politikáért nem csupán Brazília kormánya tehető felelőssé – ezt még a környezetvédők is elismerik. Jelentős részük van ebben más kormányoknak, pénzpiacoknak, nagyvállalatoknak, amelyek nyomást gyakorolnak, az erdők további pusztítására ösztönöznek. A számításaik egyszerűek: az ügyfelek nem várnak. A világválság dacára az árucikkek többsége iránti kereslet tartja magát, túl nagy pénzek forognak kockán ahhoz, hogy törődni kezdjünk a természettel. Az utóbbi negyedszázadban az esőerdők kivágásának nagysága és üteme összefüggött a marhahús, a szójabab és más termékek világpiaci árának változásával. Amazóniában a legnagyobb pusztítások a 90-es évek második felére és az új évszázad első éveire estek – akkoriban évente akár 30 000 négyzetkilométernyi őserdő is eltűnhetett. A pusztítás Lula kormányzása idején lelassult: 2004-től a kivágásokat szisztematikusan csökkentették évi 13 000-ről 6 000 négyzetkilométerig terjedő értékre. Az Instituto do Homem e Meio Ambiente da Amazônia (IMAZON)[21] kutatóinak becslése szerint az utóbbi harminc évben Amazónia brazil részének 17 százalékát vágták ki. Ha az őserdő pusztításának mértéke eléri a vadon területének egyharmadát, jelentős természeti változások kezdődnek el. A régió fokozatosan szavannává alakul át. A pusztítások

jelenlegi tempójában erre körülbelül 2040-ben kerül sor. Az irtás korlátozásának egyik ötleteként hozta létre a brazil kormány az Amazónia Pénzalapot. A kezdeményezés célját, amely a benne szereplő okfejtésből kiolvasható, különböző beszélgetőtársaim hasonló módon foglalják össze: Brazíliának fejlődésre van szüksége, le kell dolgoznia az őt a leggazdagabb országoktól elválasztó szakadékot, és most jött el számára a tizenöt percnyi történelem ideje. Ha a világ meg akarja védeni a „Föld tüdejét”, akkor fizessenek a leggazdagabbak – legalábbis részben –, hogy a brazilok megtartóztassák magukat Amazónia pusztításától. A helyiek kétlik, hogy a visszatartás politikáját éppen azok vásárolnák meg, akik az őserdő kivágásával szereznek milliókat. – Ez a törvénytelenség földje, a Vadnyugat. Itt nem a szövetségi kormány dirigál. Ne tréfáljunk már.

15. A Bika ünnepét július elején, a száraz évszakban tartják. A régióból néhány ezer tenyésztő érkezik ilyenkor Marabába. Kiállítják a mezőgazdasági gépek legújabb modelljeit, a levegőben pedig grillezett hús illata száll, hangos zene szól: a techno és a sertanejo[22] keveréke, északkelet brazil módra. A világos bőrű, szőke helyi szépségek trágár, de nem tolakodó, inkább diszkrét megjegyzésekre, és bágyadt mosolyokra késztetik a macsó cowboyokat. A bőr fehérsége és a szőkeség itt csak a külföldieknek okoz meglepetést. A

helyiek számára nyilvánvaló, milyen a bőrszíne a társadalmi ranglétra csúcsán helyet foglaló embereknek. Amikor a bikák megülésének közönsége helyet foglal a homokkal felszórt aréna körül, maga senhorMirandinha ragadja magához a szót, aki immár hosszú évek óta tölti be a szarvasmarha-tenyésztők és mezőgazdasági vállalkozók szövetségének, a PRORURAL-nak elnöki tisztét. Senhor Mirandinha, a többi férfihoz hasonlóan maga is cowboyruhában, mint herceg a birtokán, vérbeli házigazdaként, szívélyesen üdvözli az egybegyűlteket. Kicsit úgy, ahogy egy pap mond köszönetet Istennek minden kegyelméért és adományáért, belekezd valamiféle, a fejlődést és a haladást dicsőítő, hálaadó-magasztaló szónoklatba. – Hajtsuk uralmunk alá Amazónia földjét! Az ünnepséget ezennel megnyitom! Az ádáz bikák már horkantgatnak és feszegetik a szűk karámokat. Az atléták cowboyöltözékeikben, térdre ereszkedve imádkoznak a verseny előtt. Hamarosan felülnek a tülkös szarvú bestiák hátára, majd néhány, legfeljebb tizenegynéhány másodperc múltán egymás után potyognak le róluk. Aztán jöhet a zene, a tánc, a sör pirkadatig. Amazónia cowboyai mulatni fognak és egymás vállát csapkodják, hogy ők a világ urai.

3. A BŰN SZINDIKÁTUSA 1. Ismét Marabában vagyok, a Földügyi Lelkipásztori Bizottság irodájában. Helyi parasztvezetőkre, Eduardo Rodriguesre és Osmaro Luiz Limára várok. Szeretném őket kifaggatni, miként látják a nagy agrárüzletág tevékenységét, a kormány politikáját, saját sorsukat, a jövőt. – Nincs se remény, se jövő – közlik mindketten elöljáróban. – A kormány politikája Amazónia esőerdeinek kivágását, a hozzánk hasonlók, a kisföldművesek földjeikről való kitúrását támogatja – mondja Eduardo. – A kormány semmibe veszi, ha segítséget vagy védelmet kérünk. Kis idő múlva Eduardo, aki a Mezőgazdasági Munkások Szövetségének elnöke Nova Ipixunában, elárulja, hogy védelemre lenne szüksége. – Fenyegetések? Bólint, hogy igen. – Ki fenyegeti? – Az állattenyésztők, a fakereskedők. Féltem magamat, a családomat. Megint ugyanaz a történet, ugyanaz az elviselhetetlen ismétlődés. Egy újabb személy a megfélemlítettek nemzedékeken átívelő listáján. (Vajon néhány hét, hónap, év

múlva Eduardo is osztozni fog José Cláudio és Maria sorsában? Élni fog, mire ez a könyv a könyvesboltokba kerül?) Arról faggatom Eduardót, mi az oka annak, hogy a kormány figyelmen kívül hagyja a hozzá, José Cláudio-hoz és Mariához vagy Batistához hasonlók életveszélyről szóló vészjelzéseit, és még sok más, az amazóniai vadon védelméért elkötelezett emberét, akik küzdenek a földosztásért és a termőterületnek az élethez éppen szükséges mértékben való használatáért. – Minket elárultak – szögezi le Eduardo. – Korábban Lula kormányának, most pedig Dilma Rouseffének van szüksége a Kongresszusban a bancada ruralista, vagyis a fölbirtokosok, állattenyésztők, fakereskedők, a nyersvas- és acélgyártók szavazataira. Miért is veszélyeztetnék a szavazatmennyiséget? A

védenének meg minket, és kormányzáshoz szükséges kormányon levőknek semmi

szükségük ránk. Eduardo valamiért úgy érezte, érdemes két órán át zötykölődnie Nova Ipixunából Marabába, hogy kiöntse keserűségét egy ismeretlennek, a világ másik végéről ideszakadt beszélgetőtársának, aki nem segíthet neki. Talán csak egy segélykiáltás volt. Mivel már semmi más nem maradt.

2. Van úgy, hogy utánajárunk egy történetnek, rágódunk rajta,

sok mindent megtudunk róla, de csak egy szokatlan gesztus, egy szó, a kirakós egy hiányzó darabkája teszik teljessé a képet, és vezetnek el ahhoz, hogy rálátást nyerjünk az egészre, világosabban érzékeljük az események közötti összefüggéseket. Amikor Eduardo a földtulajdonosok és az állattenyésztők lobbijáról, és szavazataiknak a kormányon levők számára való jelentőségéről beszélt, akaratlanul is eszembe jutott az a kongresszusi jelenet, amikor a Zöld Párt képviselője hírt ad a környezetvédő házaspár, José Cláudio és Maria meggyilkolásáról, majd néhány pillanattal később huhogás felel rá a teremben. Hirtelen tökéletesen világossá vált, kicsoda és miért huhogta ki a bejelentést.

3. – Ne fáradj, a nagy fazendeiro-k és tenyésztők közül senki nem fog szóba állni veled. A Diário do Pará hírlap helyi részlegének harminchat éves tudósítója, Chagas Filho megerősíti sejtésemet. Az újság szerkesztőségének Belém-ben, a tartományi fővárosban van a székhelye, itt Marabában egy kis irodájuk működik. Mindössze egy apró szobáról és néhány számítógépről van szó a helyi televízió és rádió épületében. – Miért ne állnának szóba? – Utálják a külföldi újságírókat. – De miért?

– Mert tudják, hogy Európában és az Államokban sok szó esik Amazónia pusztításáról, a környezetvédelemről. Az összes külföldi újságírót kémnek tartják; olyan ellenségnek, akik képesek nagy csinnadrattát csapni. Az üzleteikhez viszont nincs szükség a világ figyelmére. Csendre van szükségük. Mint mindig. „Baj van, jelzi a csend, és sokszor azt is: bűncselekmény zajlik. A csend éppen olyan politikai fegyver, mint a fegyverkattogás, vagy a szónoklat egy tüntetésen… – írta Ryszard Kapuściński. – A csend azt parancsolja, hogy ellenségei haladéktalanul és nyomtalanul tűnjenek el. Azt szeretné, ha nyugalmát nem zavarná meg a panasz, tiltakozás, háborgás hangja. Ahol ilyen hang hallatszik, ott a csend teljes erőből odacsap, és visszaállítja az előző helyzetet – vagyis a csend állapotát.”{11} A szöveget mintha csak egy sötét thrillerből emelték volna át. És mintha ehhez a történethez írták volna. – És milyen a fazendeiro-kviszonya a helyi sajtóval? – firtatom. Chagas rövid előadást tart erről. A Diário do Pará és más helyi újságok, egy kivételével, mindig „vállalkozóknak” nevezték a fazendeiro-kat, a fa- és szénkereskedőket, a nagyhatalmú állattenyésztőket, még akkor is, ha ezek négyzetkilométer-számra tették rá kezüket a dzsungelre, illegális fakivágást folytattak a vadonban, orgyilkosságokba keveredtek. Másfelől, a föld nélküli parasztok állandósult megnevezései a „megszállók” és a „betolakodók” voltak, a

földet követelő társadalmi megmozdulásban résztvevőké pedig „felforgatók” és „kommunisták”. Az áttörést az Eldorado do Carajás-i vérfürdő hozta el 1996-ban, amikor a rendőrök egy befolyásos fazendeiro megrendelésére tizenkilenc tüntető falusit lőttek le. Ez a tragédia megváltoztatta a közhangulatot. A diktatúra elavult nyelve – sőt, az ennél korábbi is – kiveszett. Többé már nem foroghatott közszájon ugyanaz a mese a „jóságos” fazendeirokról és a „gonosz” felforgató parasztokról. Józan ember, még ha hitt is benne korábban, ekkortól fogva elutasította ezt. A Diário do Pará továbbra is az Amazóniát pusztító gazdasági csoportoknak kedvez, de José Cláudio és Maria megöléséről az újság semleges hangnemben írt. Persze nem került bele olyasféle kommentár, amely elmarasztalta volna a törvénytelen őserdőirtást, de kiolvasható volt a vélemény, hogy a madeireiro-k adhatták ki az utasítást a környezetvédők meggyilkolására. Egyébként is, ugyan kinek a harsonája lehetne az az újság, amelynek a tulajdonosa Jader Barbalho szenátor? Igen, igen, ugyanarról a Jader Barbalho szenátorról van szó, aki kapcsolatba hozható a régiófejlesztésre szánt pénzeket elsikkasztó „SUDAM maffiával”. Elsüllyeszthetetlen, akárcsak a helyi politikusok és „vállalkozók” légiói, akik a szervezett bűnözési szindikátusokat alkotják.

4. Jader Barbalho szenátor elérhetetlen. Tömve a naptára.

Éppen most utazott el. Vagy ebben a pillanatban érkezett vissza és elfoglalt. Mikor lesz egy kis ideje? Nem tudni. Talán egy hét múlva? Tessék megpróbálni. Vagy talán jobb lenne egy hónap múlva? A szenátorkodás pokolian időigényes elfoglaltság. Néhány évvel ezelőtt amerikai dokumentumfilmeseknek – a brazíliai erőszakról szóló Send a Bullet című film készítőinek – sikerült becserkészniük Jader Barbalho-t. Kamerával felszerelkezve érkeztek a szenátor tulajdonában levő belém-i rádióhoz. Barbalho elhelyezkedik a kanapén. – Megtudhatom, miről van szó? – kérdezi. Riporter (a kamera mögül): – Beszélne nekünk az Amazónia fejlesztésében játszott szerepéről? Barbalho bekapja a horgot. Válaszolni kezd: – Létezik egy tévképzet arról, hogy Amazónia egy óriási, demográfiailag üres terület. Pedig több mint húszmillió ember él itt, akik megérdemlik, hogy esélyt kapjanak a munkavállalásra, az emberhez méltó életre, hogy jövőjük legyen. Politikusként büszke lehetek arra, hogy Pará állam társadalma mindig is elismert és köztiszteletben álló férfiként tartott nyilván. Riporter: – A SUDAM miért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket? Barbalho: – Könnyebb volt azt mondani, hogy kialakult egy korrupciós botrány, amelybe helyi politikusok is

belekeveredtek, mint mélyebbre nyúlni. Valójában ez egy ködfüggöny volt. (vágás) …egészen biztosan vannak olyan emberek, akik megtisztelnek a bizalmukkal, mint ahogy olyanok is, akik nem fogadják el a vezetésemet. A köztisztviselők az egész világon kockáztatják, hogy botrányba keverednek. Talán én is hibáztam bizonyos esetekben, de az ítéletet ezekben az ügyekben a közvélemény hozza, amely – mind ez idáig – felmentett engem. Riporter: – Olvastam, hogy önnek van egy békafarmja. Nagyon furcsállom. Barbalho: – Nem… Nem… Hogy erre válaszoljak önöknek, több időre lenne szükség, hiszen… Nem… Barbalho rájön, hogy csapdába csalták, lecsatolja a mikrofont és kisiet a szobából. Egy ártatlan kérdés a békafarmról megszakította a beszélgetést. Ugyan miért? A békafarmot, amelyről a filmből értesülünk, Barbalho azért alapította, hogy itt mossa tisztára a piszkos pénzeket.

5. Megpróbálkozom valaki mással: felhívom Marcus Mirandát, a fazendeiro-kés állattenyésztők szövetsége, a PRORURAL marabái elnökét. Miranda úr még csak rövid ideje irányítja a szövetséget, a stafétabotot apjától, Mirandinho-tól vette át. A

beszélgetés kurtára sikerül, tulajdonképpen már azelőtt véget ér, mielőtt elkezdődhetett volna. A bemutatkozást követően, hogy ki vagyok és honnan jöttem, a folytatás így alakult: – A régió fejlődéséről, a növekedési folyamatok nagymérvű felgyorsulásról szeretnék beszélgetni… – (ingerülten) Kitől kaptad a telefonszámomat? – Egy ismerős újságírótól, innen, Marabából. – Nincs időm, nem vagyok a városban. – És mikor érkezik vissza? – Csak a jövő héten. – Megvárhatom, itt leszek, Marabában. – (rövid tétovázással?) Nem, nem… – És ha esetleg valaki más beszélgetne velem a régió fejlesztéséről? – (ingerülten, emelt hangon) Nincs senki más. Beleza? Miranda bontotta a vonalat. A beleza portugálul azt jelenti, „szépség”. A beleza kérdő hangsúllyal feltéve valami olyasmit jelent, hogy: Oké? Rendben van? Esetleg: Érted? Vágod? Chagas elmagyarázza, hogy ebben az esetben annyit tesz, mint: „menj a fenébe”, „söprés”. Pedig nem is ugrottam rá olyan kérdésekkel, hogy mi a helyzet a környezetpusztítással, a törvénytelen üzletekkel, még kevésbé faggattam a környezetvédők meggyilkolásáról. Ha ilyen reakciót váltott ki belőle az interjúkérés a „régiófejlesztésekről”, akkor vajon hogyan reagált volna a PRORURAL vezetője azokra a kérdésekre, amelyeket esélyem sem volt feltenni?

Nem is kell törnünk a fejünket. Az Al-Jazeera angol nyelvű szekciója számára riportot készítő újságírónak, Gabriel Elizondo-nak, az agrárüzletág éves vására idején sikerült „mikrofonvégre kapnia” São Félix do Xingu helység állattenyésztői szövetségének vezetőjét. Egy kamerát nem könnyű elkerülni. Rosszul veszi ki magát a képernyőn egy megfutamodási kísérlet, vagy ha leordítod a riporter fejét. Wilton Batista állattenyésztő így nyilatkozott: – Fazendeiro-k unokája és fia vagyok, elegem van abból, hogy banditának, rabszolgahajcsárnak, pusztítónak neveznek. Az embereknek ide kellene jönniük és meg kellene nézniük, mit csinálunk valójában, mielőtt ítélkeznének felettünk. Könnyű okoskodni arról, hogy ne pusztítsák Amazóniát, de száz százalék, hogy ők is azt a húst eszik, amit itt, nálunk állítanak elő. Amikor José Cláudio és Maria meggyilkolásáról kérdezték, a tenyésztő hidegen odavetette: – Azt mondják, hogy a tenyésztők végeztek velük, de nekünk olyan értesüléseink vannak, hogy elfoglalták egy fazendeiro földjét, és ezért haltak meg. Ugyanez volt Dorothy Stang térítőnővel is: fegyvert csempészett, és szétosztogatta az emberek között. Hiszen nem a templomban imádkozott, amikor megölték, ugyebár? A nyilatkozatot hallgató újságíró az offban ezt a kommentárt fűzte ehhez: „Egyszerűen sokkolt, hogy valaki egy hetvenhárom éves apácát, aki egész életét Amazónia védelmének szentelte, fegyverkereskedelemmel merészelt

megvádolni.” A meginterjúvolt tenyésztő nem szélsőséges elem, csupán saját társadalmi csoportjának egyik jellegzetes példánya. Abszolút átlagosnak mondható. Egy brazil riporter hasonlóképp „kapott el” kamerájával egy másik agrárüzletembert, a kongresszusi bancada ruralista egyik vezetőjét. Giovanni Queiroz Pará államból nem kertelt: – Brazíliának joga van a növekedéshez. 38 millió honfitársunk él szegénységben, őket kell megmentenünk, úgyhogy egyre több földet foglalunk el; ezek pedig [az aktivisták] nem segítenek kirángatni a nyomorból brazilok millióit, [ezért] támadják őket, ki kell őket zárnunk a brazil társadalomból. (Már megint a huhogás a parlamentben…)

6. Írásban kérek interjút Queiroz képviselőtől. Igyekszem óvatosan fogalmazni, keresem a szavakat, amelyek nem sértik vérig már a kezdet kezdetén az amazóniai mágnást. „Brazília szokatlanul gyors fejlődése érdekel, amelyhez, ha jól értettem, nagymértékben járul hozzá az állattenyésztési szektor. Ezért szeretném megkérdezni, van-e lehetőség rá, hogy erről önnel elbeszélgessek. Tisztában vagyok azzal, hogy a fejlődés effajta modellje ellenkezést ébreszt a helyi radikális baloldalban, a környezetvédőkben, parasztokban, stb. Szeretném ezt a

a föld nélküli kérdést alaposan

körbejárni – mit tekintsünk mítosznak, mit a régió és az ország valóságának… Ha beleegyezik az interjúba, készen állok Brazíliába, vagy abba a régióba repülni, ahol ön él. Válaszát várva, tisztelettel…” Queiroz, azonkívül, hogy a környezetvédők társadalomból való kizárására szólít fel, Pará állam felosztását, és annak egy részéből egy önálló szövetségi állam – Carajás – létrehozásának ötletét népszerűsíti. A számítások egyszerűek: Carajás régiója igen gazdag ásványokban, valamint ritka és az ipar számára szükséges fafajtákban. Az is fontos érv, hogy valamennyi állam pénzt kap, tekintélyes pénzeket a szövetségi büdzséből. Ezekkel a pénzekkel fűrésztelepeket, hutákat, hűtőházakat támogathatnának. Többet lehetne kivágni, kohászkodni, tenyészteni. És egyszerűbb lenne álcázni a törvénytelen praktikákat – egyszóval minden könnyebben menne. Ahogy Chagas megjósolta, az interjúkérésre sem Queiroz képviselő, sem senki az irodájából nem válaszolt.

7. A földért folytatott csendes polgárháború évei alatt Pará államban alig néhány olyan fazendeiro-t állítottak bíróság elé, akik parasztvezetők, környezetvédők, akadékoskodó ügyvédek, civil aktivisták elleni gyilkosságra adtak megbízást. Ezek közül is felmentettek párat; volt, akit betegségére való tekintettel korábban helyeztek szabadlábra, egyikük pedig fantasztikus körülmények között szökött meg a börtönből.

Sok államban hasonló a helyzet: elítélnek nagyjából egy tucatnyi megbízót, akiknek többségét a fellebbezést követően elengedik. Csak az ítéletet végrehajtói, a pistoleiro-k kerülnek rács mögé. Ők abban reménykedhetnek, hogy majd a befolyásos mágnások zsebre vágják azt, akit kell, és segítenek a szökésben. Brazíliában meglepően gyakran sikerül megszökniük a bérgyilkosoknak a börtönökből. A megbízók elítélése nehéz, szinte lehetetlen feladat. A közösségi vezetők meggyilkolása többlépcsősen szervezett bűntény. Ritkák az egyéni döntések. Az állattenyésztők, a fazendeiro-k, a fakereskedők éppúgy, mint a kistermelők, szövetségekbe tömörülnek. A halálos ítéleteket a szindikátus kollektíven adja ki. Ritkán mondják ki szó szerint, hogy gyilkosságról van szó. Nincs mód a megrendelők felfedésére, arra pedig, hogy elítéljék őket, végképp semmi esély. Mert hogyan is lehetne a peres bizonyítékokhoz hozzájutni? Úgy, hogy valakinek a szindikátusból köpnie kellene. Ez pedig egyet jelentene az öngyilkossággal. A nagy- és kisvárosokban az agrárüzletembereknek hatalmuk, pozíciójuk, befolyásuk van. A helyi vezetők és a bírák általában ugyanabból a rokoni, baráti, ismerősi, üzlettársi körből kerülnek ki. A bűn szindikátusához a rendőrök is hozzátartoznak. A törvénytelenség lefizetett őrei úgy tesznek, mintha nyomozásokat folytatnának. Nemegyszer maguk is bérgyilkosmunkát végeznek – munkaidő után, időnként munkaidőben is (lásd: az Eldorado do Carajás-i mészárlás).

Amikor viszont a bűncselekménynek híre megy, mint José Cláudio és Maria meggyilkolásának, társadalmi és politikai nyomás alakul ki – ez esetben a szövetségi kormány részéről –, hogy az ügyet a lehető leggyorsabban felgöngyölítsék, és a bűnösöket elítéljék. Az igazságszolgáltatás általában a végrehajtókra sújt le. Ezek sokszor nem is tudják, ki volt a megbízójuk. Marabában azt beszélik, hogy a bűnszervezetekben az „öt láncszem” szabálya van érvényben (más verziók szerint négy vagy három láncszemé). Az agrárüzletemberek egy csoportja dönt a zavaró aktivista elpusztításáról, azt mondják például, hogy „X-et el kellene hallgattatni” (első láncszem). Ennek lerendezéséért a szervezet egyik kiválasztott embere felel (második láncszem). Ez megbízza a közvetítőt (harmadik láncszem), a közvetítő pedig a következő közvetítőt (negyedik láncszem). Csak ez a második közvetítő adja tovább a megbízást a végrehajtónak (ötödik láncszem). Szélsőséges helyzetekben, amikor a gyilkosokat elkapják, és botrány tör ki a bűnügy kapcsán, a szindikátus képes végezni a közvetítőkkel. Ezalatt az igazságszolgáltatás – ha egyáltalán szándékában állt tisztességes nyomozást végezni és valamennyi bűnöst elítélni – képtelen megállapítani, hogy ki volt a felbujtó és ki pénzelte a gyilkosságot. A közvetítők vallomásai nélkül semmi nem köti össze a megbízókat a bérgyilkosokkal. Íme, a tökéletes bűntény.

8. Marabában gyakran hallani arról, hogy Amazóniában a fejlődés két irányzata csap össze. A nagybirtokosok és az ágrólszakadt falusiak is ezt ismételgetik. A történet szerint az egyik utat az állattenyésztők, valamint az acél- és a faipar képviseli. A másikat azok a kisföldművesek, akik ugyan szintén kivágják az őserdőt, és a vadon a számukra is létfenntartási alap, viszont nem keresnek vagyonokat a kitermelésen – őket az előbbiektől az eszközeik és a céljuk különbözteti meg. Annyit vesznek igénybe az erdőkből, amennyi az életben maradáshoz szükséges. Időnként egy kicsit többet. A hűvös elemzés nyelve mentes a drámától, érzelemtől, szenvedéstől. A fejlődésnek két útja van: egyesek így akarják, mások amúgy. A konfliktus kivédhetetlen, már-már görög tragédiába illő. Ha ilyen módon mesélik el ezt a történetet, az erkölcsi felháborodás inadekvátnak, nem helyénvalónak tűnik. Az amazóniai díszletek között zajló görög tragédiában José Cláudio-nak és Mariának meg kellett halnia. Az isteni törvény helyébe a haszon törvénye lépett, a többi szinte változatlan. Oldalt a kórus valószínűleg elzengi, hogy a pénz a kor istene. Nem számít, ki húzta meg a ravaszt. A bűnszervezet számára kedvezően alakul a történet.

9. – Lesz-e valaha legalább még egy éjszaka, amikor nem látom

azt a jelenetet? Laísa álmában újraéli azokat a képeket, amelyek a gyilkosság helyszínén vésődtek belé. Közben egy ismeretlen hang azt ismételgeti: „Megölték őket. Ők győztek.” Laísa elcsendesedik, sokáig nem szól. Megpróbál erőt venni magán, csendben üldögélünk. A másik szobából áthallatszik a gyerekek hangos nevetése, akik a tévében néznek valamit. – Kérsz még gyümölcslevet? – vált hirtelen témát Laísa, hogy elhessegesse a fájdalmas emlékeket. Beszélgetésbe fogunk az Európában ismeretlen amazóniai gyümölcsökről és az ezekből facsart levekről. A legjobbak az açaí és a cupuaçu. Az açaínak olyan hatása van, mint egy természetes energiaitalnak. Kortyolgathatod magában, de ha besűríted paradiópéppel, kókuszreszelékkel vagy egyéb finomságokkal, kanállal is eheted. Nővére és sógora meggyilkolása után Laísa a férjével és gyerekeivel elköltözött Praia Alta Piranheirából. Marabá egyik szegénynegyedében élnek. A rokonok is mind otthagyták Praia Altát: José Cláudio öccse és húga a családjaikkal együtt, és anyjuk, Raimundinha is, aki mindennap siratja legidősebb fiát.

10. De tényleg olyan fontos, hogy ki húzta meg a ravaszt? Hiszen mindannyian – kezdve az erdők kitermelőitől, a fafelvásárlóktól és a faszénégetőktől, folytatva azokkal, akik a

kohókban nyersvasat állítanak elő, húst, bőrt, faárut és acélt exportálnak vagy importálnak, és végül az autóvásárlókkal, a padló, cipő és más termékek vevőivel, az itt megemlített és meg nem említett cégekkel zárva a sort – Amazónia tönkretételét pénzelik, illetve jól keresnek rajta. Akarva, akaratlanul mindnyájan beszálltunk néhány garassal a két Nova Ipixuna-i környezetvédő halálába, vagy hasznunk származott belőle. Áttételesen. Anélkül, hogy tudnánk. Túlságosan is sokkoló lenne az a feltételezés, hogy mindnyájan José Cláudio és Maria gyilkosai vagyunk? Ami annyit tesz, hogy hozzájárultunk a megölésükhöz: az aláírásunkkal egy megrendelésen, a hitelkártyánkkal – és egy darabka felelősség ránk is hárul a halálukért, még ha nem is hallottunk az áldozatokról. Valaki lőtt, valaki más – a haszon érdekében – elrendelte a gyilkosságot. Éppúgy a mi nevünkben is, bár nem kérte a beleegyezésünket. Valaki rávágja erre: mi nem egyeztünk bele ebbe a „közvetettségbe”, nem volt benne tudatosság, így hát felelősségről sem lehet szó. Hibátlan logika. De vajon hoze megnyugvást?

11. A családból Laísa és Claudelice – csak ők ketten, akik beszéltek az újságírókkal, és nyilatkozataikkal felverték a port a gyilkosság körül – fenyegetéseket kezdtek el kapni „ismeretlen tettesektől”. – Valaki megölte a kutyánkat – panaszolja el Laísa. – Aztán

különböző emberek szólítottak meg, és mintegy barátilag figyelmeztettek, hogy ki ne menjek otthonról, mert hallottak ezt-azt. Pontosan úgy, ahogy Mariával és José Cláudio-val történt. Laísa egyszer csak idézi „a mi nagy brazil pedagógusunk”, Paulo Freire szavait: – A tudatlan ember senki. Fél, de úgy döntött, nem hallgat.

12. Egyáltalán, milyen nevet adjunk egy ilyen gyilkosságnak? Kontextus- vagy rendszer-bűncselekménynek nevezzük? A modern társadalom és a modern gazdaság bűnének? Sokszintű függőségi és kötelékrendszernek? Annak a fazendeiro-nak a felelőssége, aki megbízást adott a gyilkosságra (vagy ő volt a közvetítő) és a két végrehajtóé, akik leadták a lövéseket, büntetőjogi jellegű, ítéletet lehet hozni a kapcsán. De milyen osztályba sorolható a fakereskedők felelőssége, akik éveken keresztül küldözgettek fenyegetéseket Mariának és José Cláudio-nak, amivel rettegésben tartották őket, megmutatva másoknak is, hogy büntetlenül azt tehetnek, amit akarnak? A felelősség egy része a közhatalomra hárul, amely – bár tudott a veszélyről – nem vette védelmébe a megfélemlítetteket. A következő az állami hivatalnokokat terheli, akik iratokat hamisítanak, amivel hozzájárulnak az erdőirtásokhoz, és

törvénytelen ügyletekhez csinálnak kedvet. És mi van a szövetségi kormány politikusainak a felelősségével, akik annak a gazdasági fejlődésnek a gyorsítását erőltették, amelynek Maria és José Cláudio az útjában állt? A függőségi és felelősségi láncolatból nem hiányozhatnak a nyersanyagokat, félkész termékeket felvásárló és exportáló vállalatok, valamint azok az európai, észak-amerikai és kínai cégek, amelyek ezeket importálják, feldolgozzák, árusítják. A sor végén ott vannak az autószalonok, a bútorboltok, a leghétköznapibb szupermarketek gyanútlan ügyfelei… Mi.

13. A szociológusok és filozófusok észrevételeiből tudjuk, hogy a modern társadalom kitermel olyan kifogásolható, sőt, visszataszító morális tetteket, amelyek ellen nem tiltakozik az erkölcsi érzék, és nem is keltenek lelkifurdalást. Az ilyen modern társadalom emberek millióit képes bevonni a gépezetébe, amikor hódításokat tűz ki célul, háborúkat robbant ki, gyilkosságokat hajt végre – és az tömegeknek fogalmuk sincs arról, hogy gonosztetteket hajtanak végre. Ezek az emberek – ahogy azt Zygmunt Bauman írja – „tevékenységük során egyetlen pillanatra sem kényszerülnek tudatosan súlyos erkölcsi választásokra, vagy arra, hogy saját belső lelkiismereti ellenkezésüket leküzdjék.” Más szóval: a modern társadalom az egyének esetében tömegesen alakít ki

erkölcsi vakságot. Bauman eltöpreng a fegyvergyári munkások példáján, akik örülnek az új megrendeléseknek és a vállalat gazdasági eredményeinek, de ugyanakkor őszintén megsiratják az etiópok és eritreaiak kölcsönös mészárlásait. Nem gondolkodnak el azon, hogy az általuk gyártott fegyver, amelynek köszönhetően a saját és munkaadó cégük anyagi fellendülésének örvendhetnek, ebben a háborúban vagy egy másikban, harcosok kezébe kerül majd, amelynek áldozatai őszinte szomorúságot és aggodalmat váltanak ki belőlük. Ilyesfajta morális vakság csakis egy olyan modern, összetett társadalomban létezhet, amelyben a „közvetett tevékenység” elve érvényesül. „Nagy távolság keletkezik – írja Bauman – a szándék és annak gyakorlati megvalósítása között, ez a távolság viszont tele van apró, jelentéktelen közvetítők által elvégzett tevékenységekkel.” Következtetés: senki ne csodálkozzék azon, hogy normális, rendes és tisztességes emberek tesznek olyat és vesznek részt olyan folyamatokban, amelyek pusztításokhoz, kegyetlenséghez, súlyos bűncselekményekhez vezetnek. Hogyan is lehetne a mindennapok nyüzsgésében – a néhány tonnányi nyersvas-, faáru- vagy marhahússzerződések aláírásánál, a partnertől való félkész termékek megvásárlásakor, az üzletlánchálózattal folyó tárgyalások során, új autó vagy hűtőgép megvételekor – felfedezni az önmagukban morálisan közömbös, parányi tevékenységek láncolatában a környezet elleni bűntettet, vagy falusiak

meggyilkolását valami világvégi kis településen? Bauman ezt mondja: „A tett és annak következményei közötti fizikai és/vagy pszichikai távolság megnövekedése nem csupán az erkölcsi fékek elsorvadásához vezet, hanem megfoszt a morális értelmű tevékenységtől, és csírájában öli meg az egyéni erkölcsi beállítottság és a tett amorális társadalmi következményei közötti konfliktust. Olyan helyzetben, ahol a valós társadalmi tevékenységek többsége oksági és funkcionális cselekvések hosszú láncolatából áll, szem elől tévesztünk minden morális kétséget, sőt, a tényleges és tudatos morális döntések lehetősége is egyre ritkábban merül fel.”{12} A fentiek nem azt sugalmazzák, hogy nincs felelősség, és nem azt tanácsolják, hogy merüljünk gondtalan álomba. Inkább az irreális várakozásoktól mentes megfigyelésről van szó, hogy saját szerepünk, bűnpártolásunk észlelése olyan erőfeszítést igényel, ami keveseknek adatik meg.

14. Clara, José Cláudio unokahúga igyekszik óvni apját a fivére haláláról szóló beszélgetésektől. Amikor az apa elkezdi mindezt felidézni – a gyilkosságot, a José Cláudio által folytatott harcot –, olyan érzelmek ragadják magukkal, amelyeken később hosszú időn át nem képes úrrá lenni. Ez megbetegíti. Érzem, hogy a bevezető szavak, kifogások ellenére Clara engedni fog a kérésnek és elvisz a szülei házához. Úgy

döntök, nem erőltetem. Nem akarom, talán nincs is erőm végignézni, ahogy José Cláudio testvéréből és a velük lakó édesanyjából feltörnek az emlékek, és még egyszer újraélik a tragédiát. Nem tudom, őket védem-e inkább, vagy magamat. Amióta elköltöztek Praia Alta Piranheirából, Clara egyszer sem ment vissza. Nem tudna úgy nézni a szomszédokra, ismerősökre, mint azelőtt. Mindenkit azzal gyanúsítana, hogy talán benne volt a bácsikájáék elleni merényletben. Képtelen lenne elviselni az együttérzés netán hamis szavait és gesztusait. Főképp azért, mert nem tudná megkülönböztetni a megjátszottat a valóditól. Inkább ki sem próbálja. Fél a haragtól, a bosszúvágytól. A saját érzéseitől. Tudja, hogy ezek megmérgezik – nem a gyilkosokat, nem a megbízóikat, csakis őt. Megpróbál uralkodni rajtuk, de néha nem tud. – El akarok menni innen, elmenekülni. Annyi élmény, annyi látnivaló vár… Sír.

15. Felvillanó kép egy másik korból, a világ egy másik szegletéből. Ha már a felelősségről beszélünk. 1955-öt írunk. Egy tizenkilenc éves svéd ifjú, Sven Lindqvist, akiből egyszer még híres író válik, hajóúton vesz részt. A hajó kiköt a norvégiai Trondheim-fjordban. A partot érés vidám hangulatában a legénykét valaki svédként mutatja be, és erre egy helyi nő, egy norvég háziasszony

felhúzza az orrát. Szemrehányást tesz a fiúnak, hogy az országa Hitlerrel kollaborált: a Harmadik Birodalom csapatai Svédországon keresztül jutottak el Norvégiáig. 1942-ben Lindqvist tizenkét éves volt. Ennek ellenére ezt kellett hallania: „Elég nagy volt ahhoz, hogy a zsákmányban osztozzon.” A fiatalember szégyenkezett, haragja nőttön-nőtt. „Szörnyű igazságtalanság ért. Miért éppen engem vádoltak olyasmivel, amiben a többi svéd is benne volt? Vagy benne sem voltak. Mintha az én hibám lett volna. Mintha én felelnék érte… Miközben a hajó legénységére vártam, fejben felépítettem a védelmemet. »Nem lehet a gyereket hibáztatni a szülők hibáiért. Minden új nemzedék bűntelennek születik.«” Évek múltán, amelyek során Lindqvist a gyarmatosításról és annak kegyetlenségeiről írt, az európaiak bűnéről és felelősségéről a meghódított déli országok elleni bűntettek, pusztítások és fejlődési visszamaradottság kapcsán, más szemmel tekintett vissza a sok évvel korábbi kínos esetre. „A felhalmozott államadósság generációról generációra száll. Hasonló a helyzet a nemzeti vagyonnal is, amely sokszorosan meghaladja az adósságot. Ahhoz, hogy gazdagok legyünk, elég, ha svédnek születünk. Az, hogy jobban éltem, mint egy kongói vagy indonéz, nem az én érdemem. Egy háborútól megkímélt országban jöttem a világra, jól működő gazdaságban, ezt örököltem, röviden összefoglalva: jó dolgom volt, mert svéd voltam. Megtehettem-e vajon, ha elfogadtam a svédség jó oldalát,

hogy elutasítsam a rosszat? A vasércszállításnak köszönhetően, továbbá annak, hogy beleegyezett katonai csapatok átengedésébe és más, a semlegességtől kirívóan eltérő tetteinek hála Svédország megőrizte jó kapcsolatait Németországgal és elkerülte a háborút. Azt, hogy sosem éltem át bombázást, tüzérségi támadást, de még csak lefeküdnöm sem kellett éhesen, az országom gyáva engedménypolitikájának köszönhettem. Annak az asszonynak igaza volt. Részesültem a zsákmányból. Tehát felelnem kell érte.”{13}

16. Lindqvist gazdasszonya hozzánk is szól. Az amazóniai erdőirtásoknak, a szabad emberek rabszolgává tételének köszönhetően, José Cláudio, Maria, Dorothy Stang nővér, Chico Mendes és vidéki aktivisták százai megölésének köszönhetően, a gyilkosságra felbérlők büntetlenségének köszönhetően, a körülöttünk zajló csendes merényleteknek köszönhetően meglehetős jólétnek örvendezhetünk: kényelmes gépkocsiknak, stílbútoroknak, modern háztartási gépeknek, márkás cipőknek és rengeteg másféle mindennapi használati eszköznek, amelyeket nélkülözhetetlennek tartunk. Brazília ezenfelül még gyors gazdasági fejlődésnek is. Nem húztuk meg a ravaszt. Nem láttuk a – fizikai értelemben és a kézzelfoghatóság szempontjából is – távoli eredményeit annak a társadalmi és

gazdasági mechanizmusnak, amelyben elmerültünk. Elítéljük a bűnt, ezt is, az ezután következőket is. De arra megesküdhetünk-e vajon, hogy nem kapjuk meg a részünket a zsákmányból?

17. Laísa New Yorkba készül, a holmiját rakosgatja. Először repül külföldre. A Forest Heroes Award-érmet készül átvenni, amelyet Mariának és José Cláudio-nak posztumusz ítélt oda egy ENSZ-ügynökség. Laísával megy az áldozatok barátja, az újságíró Felipe Milanez is. Már csak az útlevél gyorsított eljárással való elkészíttetése és az amerikai vízum elintézése maradt hátra. Batista segít, ő ért a hivatali ügyintézéshez. Néhány nappal később együtt olvassuk Batistával az irodájában a New York-i díjátadó ünnepségről szóló hírügynökségi jelentést. José Cláudio megmondta: „A halálom nagyobb figyelmet fog kapni annál, mint amit mondok.” Búcsúzásunk előtt ezek voltak Laísa utolsó szavai.

18. „Most már elegendően sokat tudsz. Én is. Tehát nem a tudásunk kevés. A bátorságunk hiányzik, hogy megértsük, amit tudunk, és levonjuk belőle a következtetéseket.”{14} Sven Lindqvist

19.

Felipe Milanez forgatta le ezt a jelenetet: Maria és José Cláudio láthatók rajta a vadonban lévő házuk előtt. José Cláudio a kiskertben tesz-vesz, Maria a verandán ül. A kamerába mondja, hogy érdemes volt küzdeni a település létrehozásáért, aztán pedig annak megvédéséért, amit ekkora erőfeszítéssel sikerült megszerezni. A kockázat? Igen, az volt is, lesz is, de ő és José Cláudio úgy gondolják, érdemes kockáztatni. Könyvet szeretne írni. Az őserdőről, annak pusztításáról, az álmaikról. És mindenekelőtt: a közös harcról. Valakinek meg kell írnia a hitvallást, hátra kell hagyni valamit. – Egy hónap vagy tíz év múlva visszajössz ide, és ugyanazokat az embereket találod itt, csak kicsit idősebben. Egyszer majd nem leszünk itt, akkor itt lesznek a következők. A vadon megmarad. (Valóban megmarad?)

20. Öt hónappal azután, hogy visszajöttem Lengyelországba, kapok egy e-mailt Batistától. Laísa visszatért Praia Alta Piranheirába. Most ő kap fenyegetéseket…

Utóirat 21.

Egy évvel később még egyszer visszamentem Marabába. 2013. április 5-én az állami bíróság ítéletet hirdetett Maria és José Cláudio két gyilkosa felett. Lindonjonson Silva negyvenkét év nyolc hónap börtönt kapott, Alberto Nascimento negyvenöt évet. De Marabában nem elégedettek azzal, hogy a gyilkosokat megbüntették és igazságot szolgáltattak. Az embereken csalódottság, harag és félelem uralkodik. A család, az áldozatokhoz közelálló helybeliek, a környezetvédők, a földtelen parasztok rettegnek, mert a bíróság felmentette a gyilkosság megbízóját, José Rodrigues fazendeiro-t. Ez számukra azt jelzi, hogy Marabában, Pará államban minden a régi mederben folyik tovább. Az Amnesty International helyi kirendeltségének vezetősége bejelentette, hogy az ítéletet a „brazil paradigma” szerint mérték ki: a kishalakat megbüntették, a felbérlőt szabadon hagyták. Még Maria do Rosário, a szövetségi kormány emberjogi felelőse is nyilvánosan kijelentette, hogy „nem történt meg a megbízó elítélése”, és hogy „az igazság csak akkor győz, ha őt megbüntetik.” Batista mint mindig, most is féken tartja érzéseit – talán akkor szabadul meg tőlük, amikor mások érzelmeiről beszél. Az ítélet kihirdetése után a bíróságon kiabálás, átkozódás, sírás volt, de azon a napon ő, a jogász nem kívánt semmit kommentálni. A gyilkosság kitervelőjének felmentése csapás volt, de igazán az ítélet indoklása fagyasztotta mindenki ajkára a szót: „az áldozatok viselkedése hozzájárult a gyilkosság elkövetéséhez…”

Batista úgy véli, a per nem jogi párbeszéd volt bizonyítékokról és közvetett bizonyítékokról, hanem ideológiai keresztesháború, amelyben a gyilkosok és a megbízó védői becsmérelték az áldozatok társadalmi tevékenységét. „Azt mondták például, hogy José Cláudio és Maria maradiak voltak, a régió fejlődésének ellenzői – és hogy maguk provokálták ki a halálukat. Meg aztán ott voltak azok a hihetetlen ostobaságok, hogy az Egyesült Államok érdekeit képviselték és olyan külföldi nem kormányzati szervezetekét, amelyek állítólag Amazónia »internacionalizálását«, vagyis Brazíliától való elszakítását akarják elérni. Az esküdtszék nyilvánvalóan bedőlt ennek a propagandának.” Csak most veszem észre, hogy a falra, ami előtt Batista helyet foglalt, Maria szavait festették fel: „A harc nem könnyű, mivel a környezetvédőt maradi embernek tartják. A környezetvédőnek nincs módja párbeszédet folytatni az agrárüzletággal. A víz nem keveredik az olajjal. Meghalhatok José Cláudio-val együtt, ha éppen mellette leszek… Ahol egyikünk van, ott a másik is. Ha történik valami, mindkettőnkkel történni fog.” És a bizonyítékok? – Azok vallomásain kívül, akik tudtak a fenyegetésekről, az indíték volt a legfontosabb. Az elítélt gyilkosok nem ismerték José Cláudio-t és Mariát, sosem találkoztak velük, nem volt indítékuk. Hármuk közül egyedül José Rodriguesnek volt, aki azzal fenyegetőzött, hogy José Cláudio és Maria nagy

árat fizetnek majd azért, hogy az útjába álltak. Fellebbezés lesz. De aztán, hogyan tovább…? Egyikünk sem mondta ki, ám valószínűleg ugyanazt gondoltuk: ezután sem változik majd semmi.

22. Találkozót tartunk José Cláudio és Maria őserdei házában. Nagyon úgy festett, hogy nem érek oda. Előző nap leszakadt az ég, de a négykerék-meghajtású pickup elbírt a sárral és az utat elárasztó patakokkal; egy átlagos autó százszor is elsüllyedt volna benne. Jelen vannak: Carlindo, José Cláudio öccse, Claudeci, a húga és annak fia, két családi barát. Itt van Clara is, aki egy éve megfogadta, hogy soha nem jön vissza ide, mert retteg, mert nem akar a szomszédok, talán a gyilkosok tettestársainak szemébe nézni. A verandán fényképről mosolyog le ránk Chico Mendes és Dorothy Stang nővér. Az ház szinte teljesen üres, a hozzátartozók a holmik többségét elvitték. Hátul, ahol José Cláudio-nak volt egy kis műhelye, használatlanul rozsdásodik egy paradió-olajprés. Carlindo két hete költözött be ide, még egy hétig marad. José Cláudio fivérei és húgai megbeszélték, hogy életet lehelnek a helybe. A családból az önként jelentkezőknek három hetet kell itt tölteniük, és amikor a lista végére érnek, kezdődik elölről. Meggyilkolt bátyjuk munkája nem veszhet oda. „Elpusztították az embert, de annak eszméi tovább

élnek.” A házat foglalkozásokra és műhelymunkákra tervezték rendelkezésre bocsátani, ahol szó lesz az együttélésről a vadonnal, és hogy hogyan lehet az őserdő pusztítása nélkül annak gyümölcseit élvezni. Lesznek tanfolyamok is, amelyeken olajsajtolást és természetes kozmetikumok készítését fogják tanítani. Másnapra várják Nova Ipixunából az első lánycsoport érkezését. Ebédelünk, a hangulat derűs. Carlindo külsőre is hasonlít a bátyjára, élen jár a mókában. Ennek köszönhetően jobban el tudom képzelni, milyen volt José Cláudio a mindennapokban. Hogy nézett ki, hogyan beszélt, nevetett. Egy komolyabb pillanatban Carlindo elmeséli, hogy a házban minden éjjel José Cláudio-val álmodik, éjjelente újra együtt vannak. Az álom szebb a valóságnál, a gyilkosság összetörte a családot. Álmában vissza-visszatér a következő kép: Carlindo José Cláudio-val és Mariával együtt tartanak valahová, nem tudni hová. Fák, cserjék tornyosulnak előttük, nem engedik tovább őket. – Ezt hogyan magyarázod? – vág közbe Clara. – Hogy a tudatalattink azokra a nehéz pillanatokra készít fel minket, amelyekkel meg kell birkóznunk. Ez egy jel: hogy legyetek készen, akkor legyőztök minden ellenállást. Clara másképp értelmezi Carlindo álmát: az álom semmi jót nem jelent, drámai eseményeket jövendöl. Azt jelenti, hosszú még az út és sok az akadály rajta. Laísa nincs ott a találkozón. Beteg, a fővárosban kezelik.

„Most hogyan éljek tovább? Annak az embernek [a gyilkosság megbízójának, José Rodriguesnek] ott a földje az enyém mellett. Ahhoz, hogy eljusson a saját gazdaságába, át kell autóznia az enyémen. Amikor kiér az országútra, elhalad az iskola előtt, ahol dolgozom. A legveszélyesebb közülük szabadon maradt” – mondta a per után. Az álmot illető családi vitában Laísa Clara értelmezését támogatná. Kevéssel az ítélethirdetés előtt kapta meg a soron következő intést: „Ha őket elítélik, te leszel a következő.” Így hát, ahogy Clara mondja, hosszú még az út, sok az akadály. Laísa erről a bíróságon győződött meg, amikor hallotta, hogy felmentik a gyilkosság megbízóját. Átjárta az érzés, mintha szeretett nővérét és José Cláudio-t még egyszer megölték volna.

23. Azon a napon, amikor ítéletet mondtak a gyilkosok ügyében és felmentették felbujtójukat, Marabában a város fennállásának századik évfordulóját ünnepelték. A Diário do Pará első oldalán szalagcímben jelezte az évfordulós főcikket: Marabá ünnepli a fejlődés 100 évét. A kereskedelem, a szolgáltatás, az ásványkincs, a kohászat és az Araguaia-Tocantins belvízi hajózás építik fel jövőnket. Marabá sorsa a fejlődés. A jelen évszázadra vetett bizakodó pillantás nem véletlen. Aki nyitott szemmel járja az utcákat, hasonló következtetésre jut. Minden jel arra mutat, hogy a

2012-ben még csak vánszorgó vállalkozások ebben az évben felpörögtek. Ez történt a Shopping Patio Marabával, a Ferro Carajás autópályával, amelynek megduplázták a hosszát, a nagy élelmiszeráruház-hálózatokkal, a Pará Állami Déli és Délkeleti Szövetségi Egyetemmel, a Pará Állami Egyetem orvosi karával, és mindenekelőtt a megkezdett Araguaia-Tocantins belvízi hajózási projekttel… Még mindig rengeteg a tennivaló. A küzdelemnek, amelynek a Marabái Kereskedelmi és Ipari Társaság és a helyi politikai osztály áll az élén, most következetesnek kell lennie, különösen akkor, amikor a város a századik születésnapját ünnepli.{15} Egy nappal korábban az újság arról értesített mindenkit, hogy Marabába látogatott Jader Barbalho szenátor. A látogatás a város alapításának századik évfordulójára szervezett ünnepségek közé illeszkedett. A hírlap részletesen beszámolt arról, hogy Barbalho hol és kivel találkozott. A repülőtéren a politikus kijelentette, hogy tisztelet illet mindenkit, aki a város történelmét alakította, az élőket és az eltávozottakat egyaránt. Nekik köszönhető, „hogy Marabá azzá vált, ami jelenleg – mondta. – Ez egyike azoknak a helyeknek, amelyekhez Brazília fejlődésének legnagyobb reménye fűződik.” Este a brazil popzene sztárjai énekeltek. Az eső ellenére a Tocantins mentén húzódó sétány hajnalig tömve volt emberekkel. Ömlött a sör, a cachaça, volt tánc és dal.

Mindenfelé áradt a sülő hús illata.

ARANYHEGYEK

„A hódítók 1532. november 15-én késő délután léptek be Cajamarca városába. A napközben kitartó szép idő ekkorra úgy elkomorodott, hogy vihar fenyegetett és jégdarával kevert eső kezdett esni, szokatlanul hideg is volt. Pizarro mégis annyira meg akart bizonyosodni az inka uralkodó hangulatáról, hogy úgy döntött, azon nyomban követeket küld a szállására…” Pizarro küldöttei kijelentették Atahualpának, hogy „egy tengeren túli hatalmas király alattvalói, és azért jöttek ide, mert hallották a hírét Atahualpa nagy győzelmeinek, és felajánlják neki szolgálataikat, valamint hogy megtanítják az igaz hitre, amit maguk is vallanak…”{16} Mindnyájan jól tudjuk, mi következett ezután – akkor hát miért tér vissza folyton ehhez a történethez a Cajamarcához közeli falucskából származó Milton? Vladimiro Montesinosnak, akit a perui Raszputyinnak neveznek, volt egy sajátos hobbija: videokazettákat gyűjtött. Felvette valamennyi politikusokkal, hivatalnokokkal, bírókkal, titkosszolgálati ügynökökkel, üzletemberekkel létrejött találkozását. Természetesen rejtett kamerával. A több mint kétezer kazetta között megtalálható egy Cajamarcában aranyat bányászó konszern küldöttével lefolytatott beszélgetés felvétele.

– Most egy életre szóló barátot szerzett magának – mondja a konszern küldötte. – És ön is szerzett egyet – feleli Montesinos. A helyiek lejöttek a hegyekből a városba. Elfoglalták az utcákat, két hétre lezárták a főutat. A konszern a szent hegyen, a Quilish-en szándékozott aranykitermelésbe kezdeni. A város felzúdult. Tizenhét, lövéstől származó seb volt Edmundo Becerra állatorvos és kisállattenyésztő testén, amikor megtalálták. Négy golyó áthatolt a hasüregen, hat a jobb tüdőn, egy a nyak bal oldalának külső részén, egy másik megakadt a nyakszirtben, a többi a test különféle részeit sebesítette meg. Az áldozattól nem loptak el semmit. Peru legszegényebb régiójának lakossága vajon miért nem akarja, hogy a földjeiken az embereket gazdaggá tevő aranykitermelés folyjon? – teszi fel a kérdést egy ismert újságíró, aki az olvasókban a gyermeki álmélkodást és a felfedezők kíváncsiságát kívánja felébreszteni.

Marco, avagy hogyan lesz egy plébánosból lázadó

Marco Arana életében az a legfurcsább, hogy még mindig életben van. Amikor felkeresték a parasztok – Marco akkoriban egy hegyi parókia papja volt –, és panaszkodtak az idegenekre, akik terepjárókkal gázolnak át a földjeiken, fegyvert lengetnek, rémítgetik őket, tábort vernek, és közlik, hogy a föld mostantól a konszerné, Marco azt javasolta, forduljanak az ügyészséghez. Később maga járt el velük panaszt tenni a hatóságokhoz. Egy kisvárosban sok ajtó megnyílik egy pap előtt. Hamarosan figyelmeztették. Aztán újra és megint. Az intések például így érkeztek: ismeretlenek iszogattak a helyi kocsmában, hangoskodtak, röhögtek, aztán, amikor fizetés nélkül távoztak, búcsúzóul foghegyről odavetették: – A pap állja majd a számlát, de gyorsan vasaljátok be rajta, amíg még él. Ekkor a helybeliek közül valaki elrohant a plébániára figyelmeztetni Marco atyát. A hír elterjedt a környéken, és a hírrel együtt a falusiak között elterjedt a félelem is. Ismeretlen tettesek hívták fel és küldtek fenyegető emaileket Marco atya munkatársnőinek egy nem kormányzati szervezettől. Ezekben részletesen kifejtették, mit, milyen módszerekkel tesznek majd velük. Az egyik nő, Mirtha Vásquez félt kilépni otthonról, de hazamenni is. Később súlyosbodik a helyzet: jönnek a halálos fenyegetések. Annak ellenére, hogy 18 év telt el az első, a hegyi

kocsmában történt figyelmeztetés és a mostani, a cajamarcai irodában Marco Aranával zajló beszélgetés között, Marcónak folyton ügyelnie kell rá, hol és kivel beszél meg találkozót, kit enged be az irodájába, és kit értesít arról, hol és mikor lehet őt elérni. Néhány hónappal a találkozásunk előtt ismeretlen tettesek csapdát állítottak neki a hegyi vadonban, amikor átutazott egy másik városba. Nem tudta értesíteni a barátait, hogy a helyzet kezd veszélyessé válni. Messze bent és magasan az Andokban nincs térerő. A sofőr talpraesettségének köszönhetően csúszott ki a támadók kezéből. Honnan tudhatták, hogy arrafelé megy majd? Az útvonalat csak ő, bizalmas sofőrje és az az ember ismerte, akivel találkoznia kellett. Ma, amikor az Andok őslakosait és természeti környezetüket védő Grufides egyesület székhelyén beszélgetünk, Marco betöltötte az ötvenet, és elég ereje van ahhoz, hogy legyőzze a félelmet, és ne engedjen a csüggedésnek. Magas homlokú, közepes termetű, zömök férfi, óriási, sötét szemekkel. A mozdulatai fürgék, de nem kapkod. Hangja mély és zengő; selypít egy kicsit. Az öltözéke sportos: farmernadrágot, kék-fehér kockás inget, sötét tengerészkékbe hajló sportzakót visel. Jelenleg zajlik a leválása az egyházról. A püspökök bajkeverőnek tartják, ő pedig toxikusnak érzi az intézményhez fűződő viszonyát. A szószéken töltött évek megtették a magukét, Marco igazán ért a

történetelbeszéléshez. A mondatai tartalmazzák a kontextus megértéséhez szükséges valamennyi információt, adatot, részletet. Okfejtése világos. Ha a beszélgetésünk újságba szánt interjú lenne, akár tollba is mondhatná nekem a kész nyilatkozatot, szinte szerkeszteni sem kell. Nyugodtan, szinte szenvedélymentesen fogalmaz, bár felkavaró tartalmú dolgokról beszél: fenyegetésekről, kínzásokról, gyilkosságokról. Marco történetmesélése a vérbeli mesemondókéra, a legjobb prózaírókéra hasonlít. Minél borzasztóbb dologról szól, annál visszafogottabb a hangvétel. A tehetségnek és a sokéves gyakorlatnak a megszokott, vagy inkább mégsem megszokott kombinációja. – Felhívták a húgomat. Nem volt otthon, a telefont a tizenéves unokahúgom vette fel. Közölték vele, hogy hamarosan kapok két golyót a fejembe. Ijedtében elsírta magát. Majd újabb fenyegetések jöttek. Aztán újabbak. És így tovább, vég nélkül. De most igazán: Marco Arana életében az a legfurcsább, hogy még mindig életben van.

A tengerszemek semmivé lesznek, avagy mennyei szépségű tájképek (és nem csak azok) elpusztításáról

Az eget érintő vidék Peru északi részén, másfél órányira Cajamarcától, az Andokban fekvő gyarmatvárostól, nem csak azért lélegzetelállító, mert négyezer méterrel a tengerszint felett helyezkedik el. A felhőtlen ég szinte sötétkékbe fordul, a csúcsok mélyzöldek, a mesés bájú tavak vize kristálytiszta. Mintha az aszfaltozott utakat kivéve ide nem értek volna el a modern mérnöki és technikai vívmányok; az itteni levegőnek csupán a belélegzése is gyógyító hatású. Egy ökológiai paradicsomban járunk. Amikor a sofőr leállítja a motort, egyszerre csend borul ránk. Csak a szél zúgását hallani. A sötétkék eget visszatükröző tengerszemek teszik lehetővé a környék bennszülött falvainak és azok kecskenyájainak életét. A vidék a halak és több mint húszféle madár otthona. Aztán egyszer csak ebből az érintetlen tájból természetellenes, gigantikus, homokszínű buckák nőnek ki. Mintha egy impresszionista művész festményébe valaki rosszmájúan eltérő stílusú alakzatokat mázolt volna bele. Ha valamelyik buckához közelebb megyünk, láthatóvá válik, hogy a halom lábánál – hosszában, keresztben, mélységben – hatalmas tölcsér terpeszkedik. Mintha valami nagy kaliberű bomba vagy meteorit zuhant volna le itt. Íme, az aranybányászat utáni tájkép. Pablo Sanchezzel jöttem ide, egy harminc-egynéhány éves, magas, megtermett férfival, Marco atya munkatársával (tulajdonképpen már „csak” Marcóéval). Pablo szenvedélyes

szavakkal beszél a cajamarcai természetpusztításról. – Hallottál a higanyömlésről?

régióban

történő

Igen. – És arról tudsz-e, hogy nálunk található a világ második legnagyobb aranylelőhelye? Tudtam, hogy nagy, de azt nem, hogy ennyire. Ahány jelentés, annyi rangsor. Cajamarca környékén található a perui készletek 80 százaléka. A legoptimistább vélemények szerint a teljes régióból akár hatvanmillió unciát is ki lehetett volna termelni, ami az aranyérc akkori árai mellett körülbelül százmilliárd dolláros értéket jelentett. – És azt tudod, hogy hány madárfaj él itt? Lehet, hogy hamarosan egy sem lesz már a vidéken… Pablo kreol, vagyis kinézetre eltér a Perunak ezen a részén a többséget képviselő őslakosoktól. Cajamarcában a legkevésbé sem megszokott az, hogy fehér bőrű emberek vállvetve küzdjenek a hegyi falvak lakóinak oldalán az aranybányász nagyvállalatok környezetpusztítása ellen. Az arany kőzetből történő kinyerésének folyamata leegyszerűsítve így fest (a mérnök végzettségű Pablo igyekszik a lehető legegyszerűbben elmagyarázni): a felső részt darabonként szeletelik le, majd többszáz méternyi mélységet vájnak ki. Hogy elválasszák az aranyat a többi anyagtól, a speciális malmokkal megőrölt sziklatörmeléken ciánoldatot bocsátanak keresztül. Az ehhez szükséges vízmennyiség ezekből a szűzies tengerszemekből származik.

Az átdarált kőzet hatalmas halmokba tornyosul, tulajdonképpen új, halott hegyek jönnek létre, amelyekből kiöblítettek minden mikroorganizmust. Az így létrehozott képződmények már nem zöldek, hanem homokszínűek. A szennyvizet különféle kémiai vegyületekkel tisztítják meg, majd vagy visszaengedik a folyókba, vagy mesterséges tárolókba kerül. Cajamarca és a környező falvak lakossága két évtizede tiltakozik a nemzetközi konszernek által folytatott aranykitermelés ellen. Tüntetéseket hívnak össze a régió központjában, utakat torlaszolnak el, tiltakozásokat küldenek a limai kormányhoz. Előfordulnak összetűzések a rendőrséggel, itt gyakran hirdetnek ki és vonnak vissza szükségállapotot. A katonaság bejön, aztán kimegy. Vigyázz, pihenj. Ittlétemkor a Conga projekt körül zajlik a konfliktus. Ezt a nevet kapta a Celendin tartományban újonnan feltárt mező. A becslések szerint 11,5 millió unciáról van szó. Ha megkezdődik a kitermelés, legkésőbb tizen-egynéhány éven belül nyolc tó szűnik meg létezni – úgy, ahogy évekkel ezelőtt nyoma veszett a Yanacocha tengerszemnek, a helyiek nyelvén a „sötét tónak”. A fekete humor kategóriájába tartozik, ahogyan a tó megszűnését előidéző cég erre reflektált: az amerikai Newmont konszern helyi ága felvette az „eltűnt” tengerszem nevét. A Yanacocha-Newmont a legnagyobb aranytermelő LatinAmerikában. A Conga projekt várható haszna néhány

milliárdtól tizen-egynéhány milliárd dollárig terjed. A haszonnak kevesebb mint ötvenedrésze marad Peruban, Cajamarcában pedig tulajdonképpen semmi. Egy Celendin tartományból származó őslakos, akivel ottlétünkkor találkoztunk, aggódik, mert ha végrehajtják a Conga tervet, a környékbeli falvak tizen-egynéhány éven belül víz nélkül maradnak. – Mi lesz velünk? – kérdezi úgy, mintha nem is számítana válaszra. Tudnia kell, hogy sem Pablo, sem én nem hoztunk jó híreket neki.

Megosztanak és uralkodnak, avagy ismeretlen tettesek bevezetik a haladást A Yanacocha-Newmont konszern 1993-ban kezdte meg az aranybányászatot Cajamarcában, de a pisztolyokkal és puskákkal felfegyverzett ismeretlenek már két-három évvel korábban megjelentek a falvakban. Terepjárókon érkeztek, megparancsolták, hogy hívják össze az embereket, és ezt közölték velük: – Itt, a földeteken arany van. Ha nem adjátok el nekünk, az állam akkor is elveszi tőletek. (Peruban a föld alatt található ásványlelőhelyek az állam tulajdonát képezik, még akkor is, ha a föld tulajdonosa

magánszemély.) Az őslakosok egy része, a megfélemlített, se jogaikat, se földjeik értékét nem ismerő emberek garasokért adták el a földjeiket. Például hektáronként 100 solért, miközben a föld piaci értéke ennek a tízszerese volt. Az ismeretlen fegyveresek olyan földekre is behatoltak, amelyeket egyáltalán nem vettek meg, és azt állították, hogy ez most a nagyvállalat tulajdona. A konfliktus helyi kutatói által összegyűjtött beszámolókban ismétlődnek az efféle nyilatkozatok: „Az egész közösségünk földjét kisajátították, pedig én semmit nem írtam alá, tárgyalások sem voltak.” Az őslakosok közül voltak, akik ijedtükben elmenekültek a felfegyverzett behatolók elől. A helyi hatóságok úgy tettek, mintha nem látnák, mi történik, és amikor beérkeztek az első feljelentések a törvénytelen földfoglalásokról és a falusi lakosság megfélemlítéséről, nem törődtek velük. A politikai helyzet kedvezett az üzletnek, és megkönnyítette a lázadások elfojtását. Alberto Fujimori elnök éppen ekkor függesztette fel a parlament munkáját, és – a hadseregre meg a titkosszolgálatra támaszkodva – diktatúrát vezetett be. Az ellenzőket elrabolták, megkínozták, nem egyszer örökre eltűntek. Ellenőrzés alá vonták a sajtót, a hajthatatlan újságírókat éppúgy elhallgattatták, mint az ellenzéki aktivistákat. A zsarnokság ürügyéül Fujimorinak a Fényes Ösvény partizánalakulatai ellen meghirdetett háborúja szolgált. A Fényes Ösvény tagjai maoisták voltak: városi értelmiségiek

által vezetett parasztok. Igencsak különböztek a hidegháború idejének más latin-amerikai partizáncsapataitól. Fegyverrel fordultak a hatalom ellen, de a parancsnokaiknak nem engedelmeskedő falvakat – a forradalom hátországát – is megsemmisítették. Fujimori nyert az Ösvény ellen vívott háborúban, ám a győzelem után nem állt szándékában korlátozni a diktatórikus hatalmat. Majdnem egy évtizeden keresztül a virágzó demokrácia és szabadpiaci gazdaság képét közvetítette Peruról a világ felé. Ennek a képnek a részét képezte, hogy új törvények születtek a forráskiaknázások szabályozásáról, és a nagytőkének kedvező külföldi tőke beáramlásáról. A Yanacocha-Newmont konszern megragadta az alkalmat, és hasznot húzott a konjunktúrából. A hegyi emberek panaszainak semmibevétele a jogtalan földfoglalások és a falvak rémítgetésének esetében tökéletesen illett a korszak politikai logikájához. A nagyvállalat vezetősége előrelátásról tett tanúbizonyságot: a hegyi emberek némelyikének munkát ajánlottak. Ők az aranykitermelés előkészítésén dolgoztak, helyrehozták a kátyús utakat, olyan kisebb szolgálatokat és munkákat végeztek el, amilyeneket mindig el kell végeztetni egy ilyen nagy üzleti vállalkozás esetén. Ennek köszönhetően a konszern irányítói elmondhatták, hogy maguk mögött tudják a lakosság egy részének támogatását, azok pedig, akik tiltakoznak a lelőhelyek kitermelése ellen, irracionálisan lépnek fel, vagy a helyi vezetők, a politikai cselszövők

manipulálták őket. Esetleg terroristák? Ha valakit Peruban nyilvánosan „terrorizmussal” vagy „terrorizmus támogatásával” vádolnak meg, az olyan, mint egy stigma. Akire rásütik, arra szó szerint halálos veszélyt jelenthet. Amikor a hegyi utakon megjelentek az elsötétített szélvédőjű gépkocsik – fegyveres testőrök és a helyi rendőrség asszisztálásával –, az emberek azt kérdezgették, mi történik itt, kik ezek a jövevények. Megtudták, hogy ők a konszern igazgatói, és azért utaznak őrizettel, mert tartanak a terroristák rajtaütéseitől. Valójában Cajamarcában terroristák, azaz a Fényes Ösvény sosem volt jelen. Ezeknek a valóban terroristaeszközökkel operáló partizáncsoportoknak a támogatását az összes falucska tanácsa szolidárisan megtagadta – a Fényes Ösvénynek nem volt itt semmi keresnivalója. A régióban sok ember – különösen a városok és kisvárosok lakossága – remélte, hogy megjelennek itt az aranykitermelő vállalatok. A Yanacocha-Newmont igazgatói azt ígérték, hogy „haladást, modernitást, fejlődést” hoznak az Andok régiójába. „Mindnyájan azt gondoltuk, hogy munkát kapunk, a városi emberek pedig abban bizakodtak, hogy kisvállalkozásokat hozhatnak létre a szolgáltatói szektorban” – olvasom a konszern megérkezése utáni első évek beszámolóiban. Ezalatt a Yanacocha-Newmont vállalat az itt évszázadok óta ismert paternalista viszonyokat építette újjá: a gazdag ember, a gyám, a jótevő (szükség esetén pedig szigorú

felügyelő)a nincstelen, iskolázatlan tömegek ellen. Egyszerű stratégiát alkalmaztak: az alázatosságért, vagyis a tiltakozásokról való lemondásért cserébe a konszern a kiválasztott falvakban néhány, sőt, tizen-egynéhány olcsó házacskát, kis iskolát és sportpályát húzott fel. Így helyettesítette az Andok magasságaiban hiányzó állami jelenlétet. A segítség célja a nyugalom megvásárlása volt, vagy annak a bemutatása, hogy nézzétek: azok, akik nem lázadnak, jobban élnek. Azt mondják, az egyetlen valódi fejlesztés, amibe a cég befektetett, Porcón körzetének villamosítása volt, semmi más. A bennszülött lakosság emlékezetébe mélyebben ivódtak bele más események. Például az, hogy – bár ez törvényellenes – a konszern lezárta az emberek és kecskenyájaik vízhez való hozzáférését a patakoknál és a tengerszemeknél. A terület birtokjoga nem terjed ki a tavakra és a patakokra, a földtulajdonosnak pedig kötelessége lehetővé tenni mások számára a természetes vízforráshoz való hozzáférést. Az, hogy a nagyvállalat kisajátította a hegyi utakat és ösvényeket, ami megnehezítette a falvak közötti közlekedést. Hogy arra kényszerítette a falusiakat, adják el földjeiket, vagy, hogy menjenek, amerre szemük lát. Hogy közúti baleset áldozatai lettek a háziállatok: az ezeket elgázoló autók és tehergépkocsik kizárólag nagyvállalati tulajdonban voltak. Így alakult ki a megbántottság érzése. Elvették a vizet.

Elvették a földet. Pusztítják a jószágot. Rémítgettek és megaláztak. Kihasználtak, becsaptak.

Cajamarca lázad, avagy hogyan neveljünk ellenséget magunknak I. A menet élén az arató halál lépdel: sötét lepel, koponyamaszk és kasza, „CONGA NO VA”[23] felirattal a pengén. Mögötte tarka andoki ponchóikban és magas szalmakalapokban, a demonstráló férfiak és nők menetelnek rendezett sorokban. A ceremóniamester a teherautóról süvölti a megafonba a jelszót. Az emberek kiabálva ismétlik. – A Conga nem jöhet! – A víz élet, az arany halál! – A Conga nem jöhet! – Humala, te áruló, megvettek! (Az ország elnökéről, Ollanta Humaláról van szó, aki a választási kampány során itt, Cajamarcában tett ígéretet a vízforrások védelmére.) – A Conga nem jöhet! Valaki egy transzparenst cipel a következő felirattal: „Miután az ember megmérgezi az utolsó folyót, kivágja az utolsó fát, megöli az utolsó halat, rádöbben, hogy a pénzt nem lehet megenni.” Cajamarca főterére lejöttek a hegyi őslakosok. Megint az

új aranybányászati terv ellen tiltakoznak. A szegénység mozgósítása Peruban lenyűgöző. Nagy a nyüzsgés, a zsivaj. Színek kavalkádja. Ha errefelé útlezárás van, egy egér sem jut át, nemhogy autó. Nincs kivétel, talán azért a mentőautót átengedik. Láttam a meneteket, amelyek élén dobosok verték az ütemet, bár ez nem fieszta volt, inkább a népharag felzúdulása. Amerre csak nézel, mindenfelé színes, festett és hímzett transzparensek. Némelyiken kinagyított fényképek láthatók, másokon képregényszerű jelenetek. A keserű röhögés a kritika hatásos eszköze. Előző nap Cajamarca még a világ legbékésebb helye volt. Ha az ember csak úgy, két-három napra érkezik ide, hogy megtekintse az Andokban található gyarmatvárost, talán észre sem veszi, hogy a 16., 17., 18. században épített színes házacskák az utóbbi két évtized legnagyobb perui gazdasági megrázkódtatásának képezik helyszínét. A kissé lejtős, domboldali főtér szépsége, ahol a helyiek elüldögélnek, beszélgetnek, randevúznak, a Szent Ferencműemléktemplom varázslatos miliője, a nappal zsúfolt, éjjel szinte kihalt, szűk utcácskák meg a párafelhők, amelyek a Baños del Inca forró vizű forrásai felett gomolyognak – mindezek eltakarják az utazó szeme elől a díszletben lejátszódó drámát. A tüntetők cédulákat szórnak szét. „A Conga káros, elpusztítja a tengerszemeket: a Perolt, a Pedradát, az Azult, a Chicát és a Malát” – olvasom az egyiken. Aztán megtudom, hogy még három másik is eltűnhet: a Honda, a Seca és az

Alforjacocha. Alattuk egy jegyzet, hogy közülük néhányból gigantikus kráter lesz, a többi pedig mérgező melléktermékek tárolójává válik. Ezután beszédek következnek. Színre lépnek a Conga projekt által veszélyeztetett falvak képviselői, valamint azok, akik szolidaritási gesztusuk kifejezéseként érkeztek ide. Vannak, akiknek életére a korábbi aranykitermelés volt hatással. Egyesek spanyolul, míg mások kecsuául beszélnek. Itt van Marco Arana, a cajamarcai tiltakozási mozgalom élő legendája. Sokan üdvözlik, megölelgetik, képtelenség Marco közelébe férkőzni. Megjelent a régió elnöke, Gregorio Santos, az ékes szavú mesztic, a helyi Patria Roja[24] párt politikusa. Az emberek a maguk oldalán tudják, megbíznak benne. A Yanacocha-Newmont legszigorúbb bírálói közé tartozik. Néhány nappal ezelőtt váltottunk pár szót egymással: Gregorio Santos arról beszélt, hogy a konszern társadalompusztító befolyással van a város és a régió képére. Azzal, hogy a cég ilyen nagy földterületeket vett át – fejtegette –, tönkretette a hagyományos gazdálkodást, és a teljes helyi társadalmi rendet. Azok az emberek, akik eladták földjeiket, vagy elmenekültek róluk és munkába álltak a Yanacocha-Newmontnál, egy-két héten keresztül kapnak munkát, aztán ugyanennyit várnak a következő megbízásra. A helybeliek végzik a legpiszkosabb munkákat: a dinamittal felrobbantott sziklák kőzettörmelékét pakolják teherautókra, takarítják és javítják az utakat, ritkábban biztonsági őrökként dolgoznak. A konszern nem ajánl fel

alvállalkozói munkát a helyi cégeknek, külső üzletemberek kapják a jól fizető szerződéseket. Ezek persze gyakran nem fizetnek a helyieknek, vagy fillérekért dolgoztatják őket, ami szinte rabszolgasági szintű kizsákmányolás-érzést szül. Mindent a rövid határidejű munkák határoznak meg. Amikor a feladat lezárul, a munkásokat szélnek eresztik. Nincs hová visszamenniük, mert a földjeiket eladták, otthagyták vagy kipenderítették onnan őket. Hobókká válnak, koldusokká, akik nemegyszer a bűnözés világában keresik a mentőövet. Sokan közülük Cajamarca utcáin tengődnek, és néhány solt kunyerálnak, levesre. Az arany migránsokat is idevonzott Cajamarcába, a könnyű hasznot keresők is megérkeztek. Felvirágzott a bordélyoknak és a kaszinóknak. Előfordul, hogy a városközpont apró, keskeny utcájában több ilyen is akad. Minden játékterem előtt pisztolyokkal és gépfegyverekkel felszerelt őrök állnak. Cajamarca műemléki részén, amely felkerült az UNESCO világörökségi listájára, hirtelen irodaházak nőttek ki a földből, megváltoztatva ezzel az andokbeli gyarmati városka látképét. Santos elnök véleménye szerint a bányászati konszern ilyen „haladást és fejlődést” hozott magával. Tizen-egynéhány év múlva – állítja –, ha az aranymezők kiürülnek, és a kitermelési üzlet elillan a régióból, csak a romok maradnak utánuk. Hiszen az egész helyi gazdaság a YanacochaNewmont vállalat kiszolgálására állt át.

A helyzet paradox: az óriásvállalat belépése a területre rengeteg falut, közösséget, tradicionális foglalkozást tett tönkre, szétzilálta a gazdasági és társadalmi élet helyi struktúráit, de a távozása sem lesz jótékony hatású. Az életet kisiklatták, csak az üresség marad. És még víz sem lesz.

II. Az Andok vidékének távoli közösségei számára mindennek a középpontjában a természetes források vize áll. Ez ad életet az embereknek és háziállataiknak, körülöttük alakulnak ki a gazdaságok. A városi emberek otthonaiba a vízvezetékek szállítják a vizet, a hegyekben a vízforrások elérése egyet jelent a túléléssel. Ezenkívül a bennszülött lakosság hitvilágában a víznek szakrális jelentősége is van. Az arany és más fémek, az ezüst vagy a réz kitermelése esetén is a víz a vállalkozás lelke. Nagy mennyiségű vízkészletekhez való hozzáférés nélkül nem létezik bányászat. A helyi környezetvédők számításai szerint a Yanacocha-Newmont naponta hatszázezer tonna sziklát és követ darál át. Egy tonnához három köbméter víz-cianid oldatra van szükség. Ez azt jelenti, hogy a konszern naponta közel kétmillió köbméter vizet használ el. A konfliktus elkerülhetetlen. A tengerszemek eltűnése, a források és folyók kiszáradása miatt vannak olyan falvak, ahová most a SEDACAJ vízszolgáltató vállalat ciszternákban szállítja a vizet. A

falusiaknak, akik mindig ingyen jutottak vízhez, most fizetniük kell. Ez gazdaságilag és lelkileg egyaránt tönkreteszi őket. Ez mutatja a legérzékletesebben a világuk teljes széthullását. Fizetni a vízért? A legalapvetőbb folyadékért, amelyet Pahamama, a Földanya nyújt minden élőlénynek? Talán egyszer valaki azt is elrendeli, hogy a levegőért fizessünk? A tüntetés alatt arról kérdezem az embereket, hogy tapasztalható-e a városokban a falvakéhoz hasonló vízhiány. Az 55 éves Zoila Vizcondéből kibukik a harag és a feszültség: havi 150 sol a vízszámlája (a perui sol kicsit erősebb a lengyel złotynál). Ez a többszöröse annak, amit tíztizenöt éve fizetett. És a csapból naponta két-három órán keresztül folyik csak. Az aranybánya vízfogyasztása miatt a városi vízvezetékben korlátozzák a vizet. Vannak olyan városrészek, ahol délután egyig van, másutt reggel öttől nyolcig, aztán pedig délután hattól hétig. Vizconde asszony elpanaszolja, hogy a csapból kifolyó víznek undorító a szaga, mintha valami mérgező anyag lenne benne – bár részleteket nem tud. Megpróbálom ellenőrizni ezt a hírt, de inkább nem az utcán háborgókat faggatom. A La República – az egyetlen országos terjesztésű újság, amely éppúgy távolságot tart a hatalomtól, mint az üzleti szférától – azt írja, hogy a csapból folyó mérgező folyadékról szóló bejelentések a 90-es évekig nyúlnak vissza Cajamarcában. Ekkor történt, hogy a helyi egyetem kutatói arról értesítették az El Milagro vízkezelési

állomást, hogy nyugtalanító mennyiségben találtak hatvegyértékű krómot, valamint mangánt, vasat, rezet és cianidot a vízben. Az állomáson kezelt víz a Rio Grandéből, a régió legnagyobb folyójából származik. A helyi hatóságok és a vízvezetékeket kezelő cég vizsgálatot folytattak le, amely – a hivatalos közlemény szerint – nem vezetett egyértelmű eredményre. Az újság megírta, hogy még a YanacochaNewmont igazgatói – akik mindig azt mondják, hogy az arany kitermelésekor felhasznált vizet megtisztítják és csak megtisztított állapotban juttatják vissza a folyókba – sem voltak biztosak a víztisztaság mértékében. 2005-ben a Davy College iskolában, amelyben a nagyvállalati dolgozók gyerekei tanulnak, angol és spanyol nyelvű plakátok jelentek meg, amelyeken figyelmeztettek mindenkit, hogy ne igyanak csapvizet. 2010-ben, a vízminőség legutóbbi nagy vizsgálatakor az derült ki, hogy a cajamarcai csapokból folyó víz trihalometánokat tartalmaz. Ezek rákkeltő hatású, biológiailag nem lebontható mérgező anyagok. A vízművek egyik régebbi vezetője nyilvánosan óva intett attól, hogy az emberek megigyák ezt a vizet. Rögvest jöttek a cáfolatok is; az ügyészség nyomozásba fogott, amely adminisztratív eszközökkel „megtisztította” a vizet a fogyasztásra alkalmatlanság vádjától. A La República nem elégedett meg a hivatalos lózunggal, és leközölte, hogy a városban nem mindenki a Rio Grandéből származó vizet használja. A Baños del Inca luxusnegyed

lakói, ahol a Yanacocha-Newmont vezetőinek többsége lakik, olyan vizet isznak, ami egy kristálytiszta, a konszern tevékenysége által nem érintett forrásból, a közeli Shahullohegyről kerül a csapjaikba. Conga no va! Conga no va!

III. Miltonnak hívják azt a Celendin tartomány egyik falujából való férfit, aki ott volt, amikor Pablo Sanchezzel találkoztam. Most látom, hogy ő is itt van, egyike a menet szervezőinek. A demonstráció után hajlandó eszmét cserélni velem, beszélgetésünk hosszúra nyúlik. Milton örül annak, hogy a tüntetés most békésen zajlott le, ami azt jelenti, hogy a rendőrség nem tartóztatott le senkit, ő pedig hazamegy éjszakára a falujába. Pár hónapja az egyik tüntetésen gumibotokkal verték össze, és néhány napot őrizetben töltött. A konfliktus tanulmányozója, vagy a messziről ideérkező ember számára, amilyen én is vagyok, a Milton-féle férfi az ideális beszélgetőtárs. Éppúgy megtestesíti az őslakosok „általános” haragját a Yanacocha-Newmont nagyvállalat gyakorlatával szemben, mint a „konkrétat” a Conga projekt ellen – az ő faluját is érinti az új ásványmezők kiaknázása. Alakja nem felel meg annak az elképzelésnek, amilyet egy – például Limából vagy Varsóból jött – városi ember a távoli andoki település parasztvezéréről kialakít magában. Rögtön az elején előhúz a hátizsákjából egy laptopot, megnyit egy kész PowerPoint-prezentációt, és professzionális előadóként

vezeti elő, miről is van szó. Több dologról már korábban is hallottam, de csak most nyílt lehetőségem megnézni az azokról a tengerszemekről készült fényképeket, amelyek tizen-egynéhány éve még léteztek, és a fotókat az üres területről, ami utánuk maradt. Milton laptopján rajta van nagyjából minden, a konszernnel kapcsolatos konfliktusra vonatkozó adat. Először is ott egy dia a Conga projekt ellen szóló érvekkel: – Celendin és környéke a helyi folyók és patakok vízrendszerének kiindulópontja, kiemelten érzékeny terület; – a projekt akadályozza a falvak vízzel való ellátását; – védett területről beszélünk; – a Yanacocha-Newmont konszern múltbéli visszaélései; – a helytelenül bevezetett társadalmi konzultáció. Ennek az utolsó dolognak nem ismerem a körülményeit. Milton elmagyarázza: a nagyvállalat irányítói úgy folytatták le a lakossággal a párbeszédet, hogy elkerülték a károk által legérzékenyebben érintett területeket. Először is három éven keresztül titkolták, hogy a Conga projektet a YanacochaNewmont valósítja meg. A konszern munkatársai tudták, hogy az őslakosok már a cég nevének hallatára ellenségesen reagálnak. Amikor már nem takargathatták tovább, hogy ki áll a projekt mögött, és amikor megkezdődtek a tiltakozások, a konszern igazgatósága homokba dugta a fejét – féltek a helyiekkel való összetűzésektől. A Yanacocha-Newmont képviselői sokszori meghívás ellenére sem jelentek meg a lakossági fórumokon, és rábeszélni sem próbálták a helyieket

a projektre. Amikor pedig végre-valahára sor került egy találkozóra is, a konszern autóbuszokkal szállított a helyszínre más régiókból embereket: nekik kellett eljátszaniuk a Conga projekt iránt elkötelezett őslakosok szerepét. A helyszínre szállított emberek nem voltak hajlandóak bemutatni azonosító irataikat. Milton azt mondja, hogy a projekt úgy, ahogy van, jogellenes. Ennek bizonyításaként részleteket mutat a víz- és környezetvédelmi törvényből. A törvény az „érzékeny ökoszisztémák”, ezek között a tengerszemek védelmére utasít. Megtiltja az állapotukban történő változást előidéző tevékenységet. Ezekhez hasonló tiltások vannak a regionális hatóságok rendelkezéseiben is. Megrázó hatású az a fotó, amelyen látható, amint – valahol a magas hegyek között – négy csövön keresztül dől bele a kőzetből kimosott arany után kiszivattyúzott használt víz a Rio Grande száraz medrébe. A konszern igazgatósága azt állítja, hogy a víz tökéletesen tiszta. Hosszabban elidőzünk egy sebes kezű és karú nőt ábrázoló fényképen. Csak négy ép ujja van, négy csonkolt, kettő pedig teljesen hiányzik; látni a hegeket a bőrén – ezek a Choropampa faluban történt higanyömlés borzalmas emlékei. Az eset megrázta az őslakosokat, nemcsak a nő karján vannak mély sebek, hanem a helyiek emlékezetében is. Így történt: 2000. június 2-án a Cajamarcát Pacasmayóval összekötő úton teherautó-baleset történt. A műanyag tárolókannákból

az aranybányászat mellékterméke, higany ömlött ki, 151 kilogrammnyi. A kannákat nyitott platón szállították. A baleset hírére San Juan, Magdalena és Choropampa lakossága – azt gondolván, hogy értékes ércről van szó – nekilátott összeszedni a szétfolyt anyagot. A Yanacocha-Newmont irányítói szorgos gyűjtögetésre biztatták az embereket, és jutalmat helyeztek kilátásba azoknak, akik a legtöbbet szedik össze az szétszóródott anyagból. Több száz háztartásban tárolták különféle tárolóedényekben az útra kifolyt higanyt. Több mint háromszáz ember szenvedett égési sérüléseket, kapott mérgezést és betegedett meg. A konszern az alvállalkozóra – az egyik általa leszerződtetett szállítási cégre – hárította a felelősséget. Beleegyezett abba, hogy a betegek és sebesültek orvosi kezelésének költségeit részben fedezi, de nemet mondott a kártérítések kifizetésére, és kompenzációként néhány sportpálya építését finanszírozta. Az ifjú polgármester, Lot Saavedra ellen – aki a károsultak vezetője volt, és az őslakosok nevében követelésekkel lépett fel a konszern felé – „magántulajdon elleni támadás” és a „közrend megzavarása” címén emeltek vádat. Ez közvetlenül Fujimori diktatúrájának vége előtt történt, bár – ahogy ez később kiderült – a demokratikus kormányzat is hasonlóképpen kezelte a cég terjeszkedése elleni tiltakozásokat. A kormány azt javasolta a konszernnek, hogy az életre, az egészségre és a környezetre veszélyes anyagot zárt teherautókban, illetve ólomtartályokban szállítsák.

A higanyömlés – Milton véleménye szerint – áttörést hozott. Az emberek szervezkedésbe fogtak. Megtapasztalták, hogy az egészségük, életük, biztonságuk rajtuk magukon kívül senkit nem érdekel. A konszern vezetősége semmibe vette őket. Megalázottnak érezték magukat. A baleset következtében tudatosult bennük, mi történik körülöttük, és mi veszélyezteti őket, ha passzívak maradnak. Milton még egy – s mint hamarosan megbizonyosodhatom róla – visszatérő motívumra hívja fel a figyelmemet a történetben: a konszern titkos tevékenységeinek, a hatalomban lévő emberek érdekeinek, a különféle szolgálatok és nem kizárólag perui befolyásos csoportok ármánykodásainak összefonódására. Példaként az energetikai és bányászati minisztérium egyik hivatalnokát, bizonyos Felipe Ramirez del Pinót hozza fel. Ő volt, aki a perui hatóságok nevében aláírta a Conga projekt környezeti hatástanulmányát, az Estudio del impacto ambiental-t. Tegyük hozzá, hogy a jelentés a konszern érdekeinek szempontjából kedvező volt. A férfi három éven keresztül volt a YanacochaNewmont egyik igazgatója. Egyenesen a cégtől ment át a minisztériumba, és immár köztisztviselőként kanyarította alá a nevét a volt munkaadója számára előnyös jelentésre. Akkor ez most kivétel csupán, vagy így szokás megszerezni az állami hatóságok jóindulatát?

Életre szóló barátok, avagy hogyan

férkőzzünk hozzá a nyersanyagokhoz I. – Lehetsz akár a legtehetségesebb nyersanyag-kereskedő a világon, mit sem ér, ha nem ismersz olyan embereket, akiknek hozzáférésük van a nyersanyagforrásokhoz. Ezt az észrevételt hangoztatja Charles Lever 19. századi regényének valamelyik hőse a világ egyik legnagyobb bányászati vállalata, a Glencore konszern hatalmának születéséről. A Yanacocha-Newmont tulajdonosai ismerik és sikerrel meg is valósítják ezt a szabályt. A cajamarcai emberek, a falvak tekintéllyel rendelkező emberei és a környezetvédők dühösek a konszern praktikái miatt, és sokat mesélnek arról, hogyan korrumpálta és korrumpálja a vállalat a helyi és a fővárosi hatóságokat. Marco Arana tisztában van azzal, hogy az erős érzelmekkel telített történetek nem mindig hangzanak meggyőzően. Irodájának falán bekeretezve lóg a New York Times egyik terjedelmes cikke, a Tangled Strands in Fight Over Peru Gold Mine.[25]{17} Marco ajkán furcsa mosoly játszik, amikor arra biztat, olvassam csak végig az írást. Csak később fogom fel, hogy olyan ember mosolyát láttam, aki tudja, milyen képet vágnak a szkeptikusok, miután végigolvassák az Egyesült Államok legelismertebb újságának szövegét. Összefoglalom a sztori egy-két vonulatának tartalmát: A Yanacocha-Newmont konszernt három partner – az amerikai Newmont vállalat, a perui Buenaventura cég és a

francia állami Bureau de Recherches Géologiques et Minières (BRGM) – megállapodásaként hozták létre. Később még csatlakozott hozzájuk az International Finance Corporation, a Világbank beruházási intézménye, amely a részvények 5 százalékát vette át. Egyik partnernek sem volt többségi részesedése. Egy idő múlva a franciák úgy döntöttek, eladják részvényeiket egy ausztrál bányavállalatnak, a Normandy Poseidonnak. A Newmont és a Buenaventura vétót jelentett be. Az ügy bíróság elé került. A Newmont és a Buenaventura tanácstestületei az ilyen típusú helyzetek kiküszöbölésére létrehozott, előre meghatározott vétójogukra hivatkoztak. Ebben az ügyben a Newmont játszotta a főszerepet, amely igyekezett vezető pozíciót szerezni a konszernben, és nem szívesen engedett volna be a cégcsoportba egy új szakági partnert. Eleinte minden egyszerűnek tűnt, a bíróság két fokon is a Newmont szándéka szerint döntött. A cégvezetők akkor kezdtek el nyugtalankodni, amikor az ügy a Legfelsőbb Bíróság elé került. Híre kelt, hogy a francia kormány nyomást gyakorolt a perui hatóságokra és az igazságszolgáltatásra. A New York Times azt állítja, hogy a dokumentumokból és a történések résztvevőivel folytatott beszélgetésekből egy három éven keresztül tartó nyomásgyakorlás és fenyegetés képe bontakozik ki a potenciális részvénytulajdonos Normandy, valamint a párizsi kormány részéről. A francia küldötteknek egyenesen olyan feladataik is voltak, hogy a perui hatóságokat konzekvenciákkal fenyegessék meg, amennyiben a per eredményeképp a vitatott részvényeket a

Newmont kapja. Jacques Chirac elnök levelet írt Alberto Fujimori elnöknek, amelyben követelte a perui elnök személyes beavatkozását az ügybe. Franciaország perui nagykövete pedig az amerikaiakra történő nyilvános nyomásgyakorlást szorgalmazta. A Newmont vezetősége nem ült ölbe tett kézzel: felfogadtak valakit, akinek el kellett érnie – hogy a 19. századi regény kifejezésével éljünk – a „nyersanyagforráshoz hozzáférő embereket”. Ez a férfi az 56 éves Lawrence T. Kurlander, egykori ügyész és New York állam kormányzójának tanácsadója volt. A Newmontnál betöltött magas rangot nem azért kapta, mert jól kiismerte magát bányászati szakterületen, hanem politikai kapcsolatainak, valamint a hatalom és a nagy üzlet világának folyosóin való ügyes mozgásának köszönhette. Kurlander elmondta a New York Timesnak, hogy a franciákkal való birkózásban a Newmont volt kedvezőtlenebb helyzetben, mivel az amerikai törvények nem engedélyezték más államok tisztviselőinek lepénzelését, viszont több európai országban, így Franciaországban sem ismert a jog ilyen tiltást, legalábbis a 90-es években nem volt ilyen. Munkáltatója megbízásából Kurlander Washingtonba utazott politikai támogatást keresni. A lobbizás annyira eredményes volt, hogy 1997 októberében Stuart E. Eizenstat, gazdaságügyi helyettes államtitkár levelet írt a perui kormánynak, amelyben nyomatékosan kérte az ügy pártatlan felülvizsgálatát. A levél fenyegetést is tartalmazott: a

Newmont számára kedvezőtlen ítélet károsan befolyásolná az amerikai beruházásokat Peruban. Három hónappal később, a Legfelsőbb Bíróság próbaszavazásán három bíró a franciák, kettő pedig a Newmont mellett szavazott. Ebben a helyzetben, egylépésnyire az amerikai kudarctól, Kurlander és Alberto Benavides, a konszern perui ágának vezetője Peru első számú emberének, Fujimori elnöknek a segítségét kérte. Az elnöki hivatal azt a nem hivatalos választ adta, hogy kérésüket rossz helyre címezték: ebben az ügyben Vladimiro Montesinosszal kell beszélni.

II. Még Mario Vargas Llosa sem találhatna ki olyan életrajzot, amilyen Montesinosé. A perui hadsereg századosa, akit évekkel ezelőtt elítéltek, mert a perui hadsereg szovjet fegyvervásárlását érintő titkokat adott el a CIA-nak, az amerikai kémszolgálatok ügynöke, kábítószer-kereskedőket képviselő ügyvéd… A választási kampány során Montesinos kihúzta a csávából majdani főnökét, Fujimorit, akit adócsalással gyanúsítottak. Elérte, hogy a tanúk visszavonják vallomásaikat, a nyomozást pedig berekesszék. A választások után Fujimori ezt úgy hálálta meg, hogy Montesinost a hírszerzés vezetőjévé nevezte ki. Ő pedig a titkosszolgálatot irányítva megfélemlítette és korrumpálta az ország teljes politikai elitjét. A 90-es években – hamisítások, zsarolások, kínzások,

orgyilkosságok révén – szinte végig a Fujimori–Montesinos páros uralkodott. Felderítetlen gyilkossági ügyek nyomozásait záratták le. A riválisaik elmenekültek az országból. A tisztességtelen privatizációk a kormányzati maffia tagjait hizlalták. Maga Montesinos a kábítószerkereskedelemből húzott hasznot, amely ellen – a DEA-val[26] szorosan együttműködve – hivatalosan harcot folytatott. Belekeveredett a Közel-Keletről a kolumbiai FARC[27] partizánalakulatai részére történő fegyvercsempészetbe, miközben hivatalosan segítette Uncle Samet a vörös ellenséggel folytatott harcában. Már a rezsim bukása után történt, hogy Montesinos házában titkos videokazetta-gyűjteményt fedeztek fel. A több mint kétezer szalagon a perui Raszputyin – így nevezték – felvette a találkozásait különféle politikusokkal, üzletemberekkel, katonákkal, újságírókkal; és ahogy ezek alkalmával korrumpálta vendégeit. A felvételek televíziós közvetítése sokkolta a tíz éven keresztül hazugságokkal etetett társadalmat. Kiderült, hogy még a rendszer legelszántabb ellenzői is Montesinos zsebében csücsültek. Az egyik ilyen kazetta miatt dőlt romba a Fujimori– Montesinos rezsim. Peruiak milliói nézték végig a tévében, ahogy Montesinos lefizetett egy kongresszusi képviselőt. A felvétel dominókockaként működött… Fujimori Japánba menekült, Montesinos eltűnt. Úgy volt, hogy Panamában kap menedéket, de kiderült, hogy ez az ország nem szándékozik immár banditamegőrzőként funkcionálni, és túladott a

problémás vendégen. Montesinos egy rövid időre visszatért Peruba, aztán megint menekülnie kellett. Venezuelában, az egyik caracasi nyomornegyedben bújt meg. Képtelen történetek forogtak közszájon plasztikai műtéteiről és újabb alakváltásairól. A számkivetettségből azzal fenyegetőzött, hogy visszatér és bosszút áll ellenségein. Venezuelában kerítették kézre, visszaküldték Peruba, és ott elfoglalta helyét a vádlottak padján. Fujimori is odakerült, aki óvatlanul Chilébe utazott, ahol letartóztatták és kiadták a perui igazságszolgáltatásnak.

III. Folytatás a New York Timesból: Amikor Lawrence T. Kurlander a Newmont képviselőjeként elment a Montesinosszal való megbeszélésre, talán nem hallott a perui Raszputyin orgyilkosságairól és néhány egyéb bűnéről, de azért elegendően sokat tudhatott – például Baruch Ivcher perui-izraeli üzletember tévécsatornájának bezárásáról, amely felfedte Montesinos drogkereskedőkhöz fűződő kapcsolatát és korrupciós ügyeit. Csak mellékesen jegyezzük meg: a CIA évente dollármilliókat fizetett ki Montesinosnak azon a címen, hogy segít a kábítószerüzlettel folytatott harcban. A New York Timesszal készült riportban Kurlander nyíltan elismerte, tudomása volt arról, miféle ember a perui titkosszolgálat vezetője, hogy „borzasztóan gonosz férfi”, bár mentegetőzött, hogy a perui korrupció és az emberi jogok megsértésének mértéke akkoriban ismeretlen

volt a számára. Montesinos felvételének köszönhetően tudjuk, hogyan folyt le a beszélgetés. Kurlander elmondta vendéglátójának, hogy a CIA-val együttműködve dolgozik, és értésére adta, hogy küldetése válasz a francia nyomásra. Megígérte a perui besúgók főnökének, hogy megnyugtatja az egyesült államokbeli és a külföldi zsidó közösségeket – vélhetően azoknak a bírálatoknak az elcsendesítéséről volt szó, amelyeket Baruch Ivcher tévéjének bezárása idézett elő. Montesinos máris készen állt a maga ajánlatával: – Mondd meg neki [Kurlandernek] – fordul a tolmácsnőhöz – hogy segítek [a Legfelsőbb Bíróságon] a szavazásnál. – Ön most egy életre szóló barátra tett szert – mondja Kurlander. – Önnek is van egy örök barátja – feleli Montesinos. Ezek után Montesinos spanyolul beszél egy azonosítatlan férfival: azon tanakodnak, kit befolyásoljanak. A tolmácsnő felvilágosítja Kurlandert, hogy ha érdek nélkül szeretné segíteni a főnökét, úgy Montesinos is ugyanígy kívánja törleszteni az adósságát. – Nagyra értékelem ezt – mondja Kurlander. – Szerelemért szerelemmel fizetnek –

rikkantja

Montesinos. A következő néhány hét során nem történt semmi. Kurlander attól tartott, hogy az ügy sikertelen véget ért. A Newmont érdekében folyó lobbizásba ekkor bekapcsolódott

Peter Romero, az USA államtitkárságának magas rangú hivatalnoka. Ő két ízben hívta fel telefonon Montesinost. Ahogy később a New York Times riporterének kifejtette, semlegesíteni kívánta a franciák manővereit, és éreztetni akarta a limai kormánnyal, hogy Washington figyelemmel kíséri az ügyet. (Két és fél évvel később Romero lesz a Newmont konzultánsa Peruban.) Ekkortájt látogatta meg Montesinost Dan Arabian, a CIA limai rezidense, akit biztosítottak, hogy a perui hatóságok nem engednek a franciák „erőszakának, zsarolásainak és egyéb gengsztermódszereinek.” Közben a Legfelsőbb Bíróság testületébe új bírót hívtak be, a következő szavazás pedig döntetlen eredménnyel zárult: három szavazat három ellen. Hogyan törjünk ki a patthelyzetből? Ki kell nevezni még egy bírót. Ő volt Jaime Beltrán. Ekkor lépett akcióba Montesinos. Beltrán bírót beszélgetni hívta. Mint jogász a jogásszal eltársalgott vele a szakmai munkát kísérő dilemmákról, a távolságtartás szükségességéről, csakhogy… nem ebben az ügyben. Itt nemzetérdek forog kockán – érvelt –, hiszen az Egyesült Államok biztosítja határainkat az Ecuadorral folytatott fegyveres konfliktus során. Montesinos nem erőszakoskodott nyíltan, nem ajánlott fel kenőpénzt. Aztán egy ponton éppen csak rákérdezett Beltrán szakmai törekvéseire. Beltránnak az volt a célja, hogy helyet foglaljon az Alkotmánybíróságban. A horgot bekapták. – Rendben van, doktor úr, önnek lett egy barátja – közli

Beltrán bíró. – Drága Jaime, testvérem, örülök, hogy itt vagy – feleli Montesinos, és biztosítja vendégét, hogy hamarosan átkerül az Alkotmánybíróságra. A Newmont és a Buenaventura négy–három arányban nyerték meg a szavazást, és jogot szereztek a francia partner részvényeinek megváltására, kb. 110 millió dollár értékben, az 1993-as árakon, amikor a konszern megkezdte az aranykitermelést Cajamarcában. Amikor a tranzakciót bonyolították, a részvények piaci értéke ennek ötszöröse volt. Az évek múltával a történetbe keveredett valamennyi szereplő valaki másra hárítja a felelősséget. Kurlander, aki tisztában volt a konszern környezetrombolásával, szélhámosságaival és piszkos játszmáival, azzal magyarázkodik, hogy még az USA kormánya is szorgalmazta a Montesinosszal való párbeszédet. Azzal érvel, hogy kizárólag Montesinos volt képes úgy forgatni a kártyát, hogy az amerikai vállalat kerüljön ki győztesen. A Newmont perui partnere azt állítja, hogy semmit nem tudott Kurlander küldetéséről. Az USA Igazságügyi Minisztériuma pedig nyomozást kezdeményezett, amelynek meg kellett állapítania, hogy történt-e kenőpénzátadás (– Szó sem volt ilyesmiről – bizonygatja Kurlander). A nyomozást elévülés és a perui hatóságok obstrukciója miatt megszüntették.

Quilish szent hegye, avagy a nép a

sarkára áll 2004 szeptembere. Az események rekonstrukciója. Első nap Délelőtt tíz óra körül kétezer őslakos foglalta el a dombot, amelyen a Yanacocha-Newmont konszern már felvonultatta az új nyersanyagmező kiaknázásához használatos gépeit. A cég igazgatósága kihívta a rendőrséget, és követelte a „behatolók” eltávolítását. Ha a Yanacocha-Newmont kér valamit, a cajamarcai rendőrség azonnal reagál. A fellázadt emberek ellen százhúsz rendőr vonult ki. Teherautókkal mentek, a hozzájuk csatlakozó helikopterek a fejek felett zúgtak. A rendőrök könnygázpatronokat lőttek ki. Amikor a hegyet elfoglaló tömeg oszlani kezdett, előkerültek a botok. A demonstrálóknál is volt fegyver – furkók, botok, kő. Gigászi adok-kapok kezdődött. Résztvevők tucatjainak tört be a feje és sebesült végtagja; a rendőröknek éppúgy, mint a lázongóknak. Délután négy körül az őslakosok visszahúzódtak a Cajamarcát Bambamarcával összekötő országútra, ahol társaik már reggel megkezdték a régió főútjának lezárását. A blokád megbénította a konszern kitermelési munkáját. A helyiek dühe a choropampai higanykiömlés óta egyre nőtt. 2001 márciusában a cajamarcai tartománnyal szomszédos bambamarcai hegylakók a környezetszennyezés miatti tiltakozásul utakat torlaszoltak el. Az útzár egy hétig

tartott. A tiltakozás közvetlen oka az egyre gyakoribb kecske-, láma- és tehénelhullásokon kívül a pisztrángok és békák kipusztulása volt a tenyésztavakból. A konszern és a helyi hatóságok szakértői nem foglalkoztak az őslakosok panaszaival. Azt mondták, hogy a pisztrángok kiveszését az aranykitermeléshez nem kapcsolható tényezők is indokolhatták, hogy a pisztrángfélék olyan halak, amelyek különösen tiszta vizet igényelnek, és még egy aránylag jelentéktelen környezeti változás is a végüket jelentheti. Azt nem lehetett megkérdőjelezni, hogy az aranybányászat megváltoztatja a feltételeket. A sziklák felrobbantása sok fémet juttat az atmoszférába, amelyek a levegővel és az esővel belehullanak a tengerszemek, tavak, folyók és patakok vizébe. Ugyanennek az évnek szeptemberében elterjedt egy pánikot kiváltó pletyka: Cajamarca néhány háztartásában apró higanygolyókat láttak a csapból kifolyó vízben. A vízvezetékeket kezelő cég azonnal kiadta a figyelmeztetést, hogy ne igyanak a vízből, még forralást követően sem. A közlemény tovább fokozta a pánikot, az emberek az utcákra vonultak. A konszern székhelyénél összegyűlt tömeg fel akarta gyújtani a kaput. Ugyanezt kísérelték meg a SEDACAJ víztársulat központja előtt. Szakértők siettek közzétenni, hogy szilárd állapotú higany megjelenése vízben lehetetlen, ez tehát pletyka, és mindenki őrizze meg a nyugalmát. Mások azt állították, hogy előfordulhat ilyesmi, de csak különleges körülmények között, ezért hát nem nagyon valószínű. Az

ügyészség nyomozásba fogott, amelyet követően a nagyvállalatot teljes mértékben felmentette a vádak alól. Más balesetek, mint például a Temblader körzet területén történt kőolajszivárgás – okozója a Mobil kőolajvállalat volt, amely üzemanyagot biztosít a Yanacocha-Newmont számára –, megerősítették az emberek azon meggyőződését, hogy a konszern tönkreteszi az életüket. Ráadásul – az állami hatóságoknak köszönhetően – ezt teljesen büntetlenül teszi. Így hát végül, amikor az Energiaipari és Bányászati Minisztérium engedélyt adott az aranykitermelésre a Quilishhegyen (becslések szerint több mint 3,5 millió unciáról volt szó), az őslakosok szervezkedésbe fogtak. A Rio Grande a Quilish- és a Quinua-hegyek között folyik át. A folyó biztosítja Cajamarca vízellátásának 70 százalékát. A Quilish lejtőin ötszáz, állattartásból élő család lakik. Magán a hegyen nincs művelésre alkalmas termőföld. Abban az évben aszály sújtotta a régiót, így bármilyen tevékenység, amely változást idézett elő az amúgy is vízhiányos területen, szikraként lobbantotta lángra a kanócot. Második nap A helyi újságok A rendőrség lemészárolja a falusiakat típusú címekkel köszöntötték az új napot. Emberek tucatjait tartóztatták le és sebesítették meg. A rendfenntartó erők durvasága felháborította a városlakókat, akik úgy érezték, a hatóságok túlzott erőszakot alkalmaztak egy magáncég érdekében. Ez a szolidaritás kirobbanó érzését váltotta ki.

Áttörés történt a Yanacocha-Newmont vállalat elleni tiltakozások kurta történelmében: mindeddig a hegyek lakossága, a falusiak tiltakoztak, most a város fordult a cég ellen. Egyetemisták és gimnazisták lépnek a színre, elfoglalják a vízkezelő állomásokat és azok berendezéseit, majd elzárják a város vízvezetékét. Azt akarják, hogy Cajamarca lakosai képzeljék magukat a tiltakozó falusiak helyébe. Nézzétek csak, ilyen az élet víz nélkül. Az emberek falun évek óta küzdenek a vízhiánnyal. Csatlakoznak a tiltakozáshoz a szakszervezetek, a helyi politikai pártok képviselői, a környezetvédők. Az egyikük Marco Arana atya, és szervezete, a Grufides. Harmadik és negyedik nap A civil szervezetek aktivistái élelmiszerrel látják el az úttorlaszok résztvevőit. A blokád legfontosabb pontja harminc kilométerre van Cajamarcától. Jönnek a városi küldöttségek, akik támogatásukról és szolidaritásukról biztosítják a lázongókat. Ez fontos, mert a rendőrség egyfolytában brutális akciókkal és további következményekkel ijesztgeti őket. Városi ügyvédek sietnek a letartóztatottak segítségére, és szót emelnek a sebesültek érdekében a kórházakban. Marco Arana meggyőzi a tiltakozókat, hogy ne próbálják viszonozni a támadásokat, mert a rendőrség felfegyverzettebb, hatékonyabb, felkészültebb a küzdelemre.

Egy vérontás után nem gyógyuló sebek maradhatnak. Kerüljük el a visszafordíthatatlant. Marco a lázongók és a hatóságok közti tárgyalások fő mediátorává nő. A falusiak eleinte hallani sem akarnak tárgyalásról. Követelik a Quilish-hegyi kitermelési engedély feltétel nélküli, haladéktalan visszavonását. A sokszor becsapott emberek nem hisznek a hatóságoknak, attól tartanak, hogy a tárgyalók titkos megegyezéseket kötnek, ezért az útlezárások helyszínén akarják a megállapodást nyélbe ütni. Marco Aranának sikerül meggyőznie őket: szabadon, az elvárások ránehezedő nyomása rendőrséggel és a hatóságokkal.

nélkül

tárgyalhat

a

Ötödik nap Kormányküldöttség érkezik Cajamarcába. Találkoznak a lázadók képviselőivel. A tárgyaláson jelen vannak a rendőrség vezetői, a helyi hatóságok, a Yanacocha-Newmont képviselői és Marco Arana. Marco felvázolja a tiltakozók kérését: a kormány vonja vissza a koncessziót, csakis ez a döntés jelenti a blokád végét. Kiderül, hogy a koncesszió visszavonása jogilag lehetetlen, azt kizárólag felfüggeszteni tudják. De a felfüggesztés akár folyamatos is lehet. Hogyan lehet kiállni dühös emberek elé és jogi nüánszokat magyarázgatni? A reakciójuk előre látható: a hatóságok újabb trükkjének tartják majd. A kormány képviselői megérkeznek az úttorlaszok

helyszínére, saját szemükkel akarják látni, mennyire elszánt a tiltakozás. Azt ígérik, még aznap visszatérnek, de nem tartják a szavukat. Értesítik a limai kormányközpontot, hogy a cajamarcai légkör nem kedvez a kompromisszumnak. A lázadók ezt tiszteletlenségnek veszik, és úgy érzik, hogy érveiket nem akarják meghallgatni. A Yanacocha-Newmont menedzserei azt ígérik, hogy visszafogják a Quilish-hegyi kitermelést és hidrológiai vizsgálatokat végeznek. A lázadók elismétlik: csak a koncesszió visszavonása érdekel minket. Hatodik nap A lázadók másnapra regionális sztrájkfelhívást tesznek közzé. Cajamarca utcáin tiltakozó menet vonul végig. A társadalmi ellenzék menetébe bekapcsolódnak azok a helyi hatóságok, amelyek eddig két fronton próbáltak játszani: egyrészt nem akarták elveszíteni az emberek támogatását, de nem is szándékozták nyíltan felvállalni a konfliktust a konszernnel és a limai kormánnyal. Hetedik nap Sztrájkolnak, és újra mozgósítják Cajamarca lakosságát. Tízezer ember vonul a főtérre. Kezdenek hangot adni annak a véleménynek, hogy már nem csupán a koncesszió visszavonásáról van szó, hanem a régió lakosságának kezeléséről, a helyi társadalom megsértett méltóságáról, amelytől nem kérdezték meg, beleegyezik-e a kitermelésbe.

Most már Cajamarca polgármestere is kihirdeti, hogy a tiltakozás addig fog tartani, amíg a kormány Limában vissza nem vonja vagy fel nem függeszti a koncessziót. A parlament energiaügyi és bányászati bizottsága munkacsoportot hoz létre, amelynek el kell készítenie a konfliktuselemzést. Ez kiküld egy különböző pártok képviselőiből összeállított delegációt Cajamarcába. A feladatuk, hogy az összes vitázó felet egy asztal köré ültessék. Nyolcadik nap Polgári bizottság alakul, amelynek a tiltakozás lezárásáról kell tárgyalnia a kormánnyal. Ennek teljes neve: Élet- és Természetvédelmi Polgári Bizottság. A város, a régió, valamint 16 társadalmi szervezet képviselői vannak benne. Vannak közöttük földműves és egyetemista szervezetek, szakszervezetek stb. A mozgalmon belül különféle nézetek elkötelezett hívei csapnak össze; vannak, akik akár erőszak alkalmazásával, például a konszern berendezéseinek megsemmisítése árán is igyekszenek elérni céljaikat. Marco Arana és Iván Salas (a tiltakozás másik kulcsfigurája) próbálnak a békés küzdelem, a türelmes tárgyalások és a párbeszéd mellett agitálni. Kilencedik nap A kormány salamoni megoldást javasol: kihirdeti, hogy a koncesszió odaítélése mindaddig „sikertelen”, amíg a nagyvállalat hidrológiai vizsgálatai le nem folynak. Ezeknek a

kutatásoknak meg kell állapítaniuk, hogy a Quilish-hegyi aranykitermelés nem érinti-e súlyosan a lakosság vízellátását, és azt is, hogy a vízforrások esetleges beszennyezése nem fenyegeti-e a lakosok egészségét. A kilencediktől a tizennegyedik napig Kemény tárgyalások folynak a tiltakozók, a konszern képviselői, a központi és a regionális hatóságok között. A lázadók nem akarják elfogadni a kormány ajánlatát, amely – véleményük szerint – kizárólag időben késlelteti a Quilish kitermelését. Regionális sztrájkot hirdetnek. Tizennegyedik nap Általános sztrájk Cajamarca tizenhárom tartományában, úttorlaszok, tiltakozó menetek. Choropampában a demonstrálók és a rendőrség között véres összetűzésre kerül sor. A gyűléseken szinte valamennyi párt helyi politikusai felszólalnak, vannak, akiket kifütyülnek. Tizenötödik nap Az energiaügyi és bányászati minisztérium kihirdeti a döntését, amely „sikertelennek” nyilvánítja a korábbi koncesszió kiadását. A döntés végleges, ami annyit jelent, hogy a Yanacocha-Newmont nem folytathat aranykitermelést a Quilish-hegyen. A miniszter nyilvánosan elismeri, hogy a limai kormány hibákat követett el.

Marco Arana és a polgári szövetség képviselői megegyeznek a legradikálisabb parasztvezetőkkel. Meggyőzik őket, hogy fejezzék be a tiltakozást. A Quilish körül kialakult konfliktus vége nem zárja le a Yanacocha-Newmont konszern által elkövetett rombolás, környezetpusztítás, korrupciós praktikák körüli vitákat. Marco Arana feje felett – aki a Quilish-ért folyó harc mérvadó személyiségévé nőtte ki magát, erkölcsi tekintéllyé, a helyi civilek nem hivatalos vezetőjévé emelkedett – csak most kezdenek el gyűlni a sötét fellegek. Most még nem tudja, hogy nagyon sokáig nem lelhet nyugalomra.

Marco – a folytatás, avagy a rágalmak és fenyegetések kézikönyve I. A helyi sajtóban efféle címek jelennek meg: Az egyház nemet mond Arana atyának (a Correo napilap), A püspök rendet teremt az egyházmegyében (Clarin). A Mercurio hírlap karikatúrát közöl Marco atyáról, reverendában, ami alól ördögfarok kunkorodik elő. A pap homlokán szarv mered. Marco így emlékszik vissza: – Amikor 1993–94-ben a konszern megkezdte az

aranykitermelést, a helyi sajtó nagy része kritikus, túlságosan is kritikus hangot ütött meg. Az újságírók megrémített őslakosokról, higanyszivárgásokról, a pisztrángok kipusztulásáról írtak. 2002-ben a helyi sajtó, a televízió és a rádiós műsorszolgáltatók átálltak a másik oldalra: támadni kezdték a társadalmi és környezetvédelmi szervezeteknek és a falusi közösségeknek azokat a tagjait, akik kritikával illették a nagyvállalatot. Ennek oka egyszerű volt: a cég hirdetéseket és reklámokat kezdett megjelentetni bennük. És nemcsak a konszern, de annak alvállalkozói, üzletfelei is. Cajamarcában az egész gazdaság a színpadra lépő színészóriás kiszolgálása körül kezdett forogni. Aztán a média még néhányszor térfelet cserélt. Ha voltak reklámok, akkor a céget támogatták, ha nem, akkor támadták. A helyi tömegtájékoztatás a velejéig korrupt. (Ezt a helyzetleírást később az egyik helyi riporter, Andrés Caballero is megerősíti, akinek a nagyvállalatot kritizáló írásai miatt szép sorban minden újságnál felmondtak.) – A konszern megpróbált megvásárolni minket – folytatja a történetet Marco. – A „minket”, azt jelenti, hogy az általam 2002-ben régiófejlesztési, emberi jogi és környezetvédelmi célból alapított Grufides társaság aktivistáit. Eljártak hozzánk a konszern tisztségviselői, és egyre noszogattak, hogy „dolgozzunk együtt”. Felajánlották, hogy nyissunk velük közösen panaszirodát, és „szolgáljuk ki” az elégedetlenkedőket. Azt feleltük, hogy a panaszirodák vezetése a helyi hatóságok feladata, nekünk pedig, mint nem

kormányzati szervezetnek a dolgunk a hatóságok tevékenységének és a nagyvállalatok gyakorlatának monitorozása, az emberi jogok tiszteletben tartásának ellenőrzése. Engem már akkor megpróbáltak magukhoz édesgetni, amikor még a plébánián dolgoztam. Pénzt ajánlottak a plébánia felépítésére, a templom felújítására. Amikor nem sikerült megvásárolni minket, a sajtóban, a rádióban és a tévében kezdtek támadásokat indítani ellenünk. Feleségeket, szeretőket, törvénytelen gyerekeket, vagyont hazudtak nekem. Az újságok első oldalain olyan szerkesztői jegyzeteket közöltek, amelyekben „ökoterroristáknak” neveztek minket. Mindig olyankor, amikor mérgező anyag szivárgása vagy állatpusztulások miatt adtunk le riasztást. Azt írták, mi követtük el a mérgezéseket, hogy aztán megvádolhassuk a konszernt. A támadások másik vonalát a támogatásaink képezték. Azt írták, hogy a Grufides dollármilliókat kap környezetvédelmi világszervezetektől vagy olyan kanadai cégektől, amelyek az amerikaiakkal vetélkednek a nyersanyag-hozzáférésért. Állítólag az volt a célunk, hogy kiszorítsuk innen az Egyesült Államok nagyvállalatait és helyet csináljunk a kanadaiaknak. Azt írták, hogy apró, illegális cégeket és bányászokat képviselünk, akik barbárul, primitív módszerekkel termelik ki az aranyat. Az értelmetlenségek piramisának csúcsát a volt elnök, Alan García támadása jelentette, aki azzal vádolt minket, hogy kárt okozunk az országnak. A szemünkre hányta, hogy

pénzeket kapunk Chilétől, amelynek célja Perunak mint rézkereskedelmi vetélytársnak a meggyengítése.[28] Érkeztek támadások az állítólagosan magas kereseteink miatt is. Amikor ezeket nyilvánossá tettük, azzal vádoltak, hogy a valódi jövedelmeinket elrejtettük – pedig mi az adóhivataltól kapott adatokat mutattuk be. A helyi médiát nem érdekelte a valós helyzet, az volt a céljuk, hogy meghurcoljanak minket, rombolják a hitelünket. A sajtó, a rádió és a tévé támadásai a nyitányt jelentették egy ezeknél sokkal durvább kampányhoz, amelynek a Grufides aktivistái áldozatul estek. Egyébként nem csak ők.

II. Mirtha Vásqueznek, a Grufides igazgatónőjének a hotelszobájában megcsörrent a telefon. Egy ismeretlen férfi gyomorforgató önelégültséggel ecsetelte, milyen módon fogja megerőszakolni, aztán megölni, darabokra vagdosni és a maradványait a szemétbe dobni, ahol patkányok és gazdátlan kutyák lakmároznak majd belőle. A törékeny alkatú, meleg hangú és szégyenlős mosolyú Mirtha ahhoz az egyetemi hallgatói társasághoz tartozott, akik az új század kezdetén szenvedélyes tanácskozásokat folytattak az Andok régiójának a szegénységből való kiemeléséről. Ez a csoport – amely jogászokból (mint Mirtha), orvosokból, mérnökökből, bölcsészekből, agrárhallgatókból és egy papból (Marco) állt – alapította meg később a Grufidest. A megalakulásukkor Mirthának eszébe nem jutott

volna, hogy az úton, amelyet választott, a maga és családtagjai biztonságát, sőt, talán az életüket is kockára teszi. Az első fenyegető telefonok után nem mert egyedül kilépni az utcára. Egy idő után megszokta, de sosem teljesen. Azt mondja, ehhez nem lehet hozzászokni. Hasonló tartalmú telefonhívásokat és e-maileket a társaság más férfi- és nőtagjai is kaptak. Hol egyet, hol kettőt hetente. Valaki folyamatosan hekkelgette a szervezet internetes oldalát, és sértéseket, fenyegetéseket rakott ki rá, gyakran szexuális tartalommal. A Twitteren egy névtelen arra hergelt, hogy rabolják el Marco atyát vagy valakit a munkatársai közül, vetkőztessék meztelenre, és lökjék ki a város főterére. Üldözőik időről időre emlékeztették rá őket, miről is van szó: a megfélemlítettek ne üssék bele az orrukat a bánya dolgaiba. De sokszor csak a megokolatlan fenyegetések jöttek, ilyenkor Marcóéknak kellett kitalálniuk, miért kapták ezeket. Rögtön rájöttek, az üzenet világos volt. A Grufides aktivistái félni kezdtek. Néhányan már korábban is úgy érezték, hogy valaki követi őket. Gyanús volt nekik az összes mellettük elhajtó autó és minden motor, a helyi bérgyilkosok hagyományos közlekedési eszköze. „Felmerült bennünk a gyanú, hogy talán paranoiásak vagyunk”, emlékszik vissza Mirtha. Mindenesetre kölcsönösen értesítették egymást, ki, mikor, hova és merre indul el. Ha csak szerét ejthették, párosával jártak. Egyedül,

sötétedés után sosem. Egyszer csak nyilvánvalóvá vált, hogy nincs szó üldözési mániáról. Valaki meg akarta rémíteni őket. Feltették maguknak a kérdést: mit képes megtenni, milyen messzire mer eljutni az illető, ha nem ijednek meg? Nem voltak ugyan bizonyítékaik, de kétségük sem volt afelől, hogy a megfélemlítési kampány mögött a konszern áll. Egyik nap a Yanacocha-Newmont autóbuszai a cég munkásait szállították a társaság székhelye elé. Ezek ott átkozódni, káromkodni, csúfolkodni kezdtek. Az aktivisták állítólagos külföldi millióit emlegették, veréssel ijesztgettek. Az egyik munkás diszkréten jelezte a megostromlottaknak, hogy a dolgozókat rákényszerítették erre a „spontán” tiltakozásra. Nemet mondani a részvételre, vagy akár csak passzívnak maradni a helyszínen az állásukba kerülhetett. A szervezet irodában rekedt aktivistái betelefonáltak a rendőrségre. Kérték, védjék meg az irodát és őket magukat fizikai erőszak esetén. Egyetlen rendőr sem szállt ki a helyszínre. Mirtha felhívott egy miniszteri tanácsadót, aki megígérte, hogy „megnézi, mit lehet tenni.” Csak az ígéretig jutott. Mindeközben egyre tolakodóbbak lettek utcai üldözőik, akik már hetek óta az aktivisták sarkában jártak. Fesztelenül fényképezgették a szemmeltartottakat, esetleg videokamerákkal készítettek felvételeket. Még csak meg sem próbálták leplezni, mit csinálnak. Marco ötlete volt, hogy a társaság valamennyi aktivistája szerelkezzen fel fényképezőgéppel és videokamerával.

– Ha csak megjelennek, csináljunk róluk fotót, filmezzük le őket éppúgy, ahogy ők teszik velünk. Egyik nap, amikor Marco észrevett egy férfit, aki őt kamerázta, kihívta a rendőrjárőrt. Megmutatta a rendőröknek a „fotográfust”; a rendőrök igazoltatták, a dolog tisztázásáig őrizetbe vették az illetőt, aztán gyorsan elengedték; még csak vizsgálatot sem indítottak. A cajamarcai rendőrök közül sokan a YanacochaNewmont és más nagyvállalatok szolgálatában állnak. A perui törvények megengedik a rendőröknek, hogy a szabadnapjaikon magáncégeknél dolgozzanak. A legtöbbször biztonsági őrként helyezkednek el. Engedélyük van rá, hogy rendőregyenruhát és rövid fegyvert viseljenek. Egy vállalatnál a napidíj többszöröse az állami fizetésnek. Ezenkívül egyes konszernek pénzügyi segítséget ajánlanak fel a rendőrségnek. Előrelátóan gondoltak arra az esetre, ha a parancsnokoknak eszükbe jutna tiltakozni alárendeltjeik mellékállásai ellen. „Ha egy-két nappal azután, hogy a konszernnek dolgoztak – általában hétvégéken –, a rendőrök újra szolgálatba állnak, és mondjuk, kihívják őket, hogy a konszern székhelye elől vagy az úttorlaszokról távolítsák el az ott tüntetőket, vajon ki iránt mutatnak inkább lojalitást? A társadalom iránt, amelyet elméletileg szolgálnak, vagy az uraság iránt, aki a jó keresetet biztosítja?” – teszi fel a kérdést egy Grufides-aktivista. Ilyen körülmények között csekély a remény arra, hogy leleplezik a postai és telefonos fenyegetések elkövetőit, a

honlap feltörőit, az utcán kémkedőket. Marco és társai reményei drámaian megfogyatkoztak 2006. november 1-jén, a Yanacanchilla falucskában történt tragédia napján.

Miért halt meg Edmundo Becerra, avagy arról, hogy nem a kart, hanem a vak kardot büntetik I. Tizenhétszer lyuggatták át a testét. Négy golyó áthatolt a hasüregen, hat a jobb tüdőlebenyen, egy a nyak külső részén balról, egy másik megállt a tarkóban, a többi a test különféle részeit sebezte meg. A 43 éves Edmundo Becerra, akit mindenki Esmundónak nevez, a jószágot fejte a Pampa del Ahijadero nevű helyen, nem messze Yanacanchilla falutól, ahol feleségével és négyéves fiacskájával élt. A gyilkosokat látta az áldozat nővére, Jovita: két férfi volt, piros és kék ponchókban, egyikük fején sapka, a másik kalapot viselt. Később kiderült, hogy volt még egy harmadik is a helyszínen. A kivégzés előtt az egyik gyilkos állítólag azt mondta, hogy a többiek, az Edmundóhoz hasonlók, úgy végzik majd, mint ő. Kis idő múlva lövések dördültek. Tizenhét. A gyilkosok a Bambamarca felé vezető út irányába

menekültek el. Nem loptak el semmit. A rablást, mint okot kezdettől fogva kizárták. Átnézem a gyilkosság utáni napokban a helyi sajtóban megjelent újságcikkeket. Az egyik újság bejelentette, hogy Esmundo Limába készült, a konszern működésének ellenzőiből és a minisztérium képviselőiből álló bizottság találkozójára. A San Cirilo-hegy kitermeléséről lett volna szó, amit ő is és a faluja lakói is elleneztek. A helyi aktivisták egyike, Iván Salas adta le a riasztást, hogy a Yanacocha-Newmont felfegyverzi a maga oldalára állított hegyi lakosságot. Lőniük kell a szomszédaikra, akik elutasítják földjeik eladását a konszern számára, és ellene szegülnek a San Cirilo-hegyen tervezett bányászatnak. „Egy bandával van dolgunk, amely együttműködik a konszern földvásárlásokat intéző irodájával. Néhány hete, amikor egy mérnök ment oda, hogy topográfiai vizsgálatokat végezzen, ugyanez a csapat rálőtt, így tette lehetetlenné a munkáját”. A konszern képviselői azt válaszolták, hogy ez hazugság. A Yanacocha-Newmont vállalathoz húzó lapok úgy fogalmaztak, hogy Esmundo megölésének oka egy „vitás ügy rendezése” és egy „föld miatti konfliktus” volt. Valaki emlékeztetett rá, hogy néhány hónappal korábban egy másik gyilkosságot, Isidro Llanosét követően – ő is egy helyi vezető és a konszern kritikusa volt – a YanacochaNewmont képviselője nyilvánosan kijelentette, hogy a férfi szívrohamban halt meg. Isidro Llanost valójában lelőtték egy

összetűzésben, amelyet a tiltakozó munkások folytattak a konszern biztonsági őreivel és a rendőrökkel.

II. Marco sokat mesélt Esmundóról és a gyilkosság körülményeiről. Esmundo nem volt az a tipikus ágrólszakadt hegyi ember a cajamarcai régióból – mondja. Iskolázott volt, foglalkozását tekintve állatorvos, aki jókora darab földön gazdálkodott, és jószágot tartott. Tejtermelő volt. Miközben a konszern a valamivel a Yanacanchilla felett elterülő új nyersanyagmezők kitermelésére készült, Esmundo megalapította a Környezetvédelmi Frontot. No pasarán![29] Válaszlépésként a konszern embereket hozatott át egy másik régióból. Ezek az emberek, akik ránézésre az Andok őslakosainak tűntek, kezdték benépesíteni a falu feletti területeket. Ők egy konkurens szervezetet hoztak létre, a Környezetvédelmi és Fejlesztési Frontot – ez egy jellegzetesen megosztó stratégia alkalmazása volt a nagyvállalat részéről, hogy később azt mondhassák: nézzétek, milyen sok helyi támogat minket. Az „importáltaknak” fegyverük és walkietalkie-juk volt, és szervezett csoportként működtek együtt. A konfliktus akkor tört ki, amikor Esmundo a jószágait itatta volna a jövevények által elfoglalt földeken lévő tengerszemeknél. A tulajdonjog nem terjed ki a tavakra, az ezeket körülvevő földek birtokosainak kötelességük lehetővé tenni – például az állataikat itató parasztok számára – ezek

elérését. A jövevények azonban semmibe vették a törvényt. Esmundo megkapta az első figyelmeztetéseket: ne avatkozz a bánya dolgába. A legocsmányabb sértéseket vágták a fejéhez. Egyik nap fegyveres férfiak látták el a baját. Elhajtott feljelentést tenni a falutól kétórányira levő Chanta Alta-i rendőrőrsre. Eredj a cajamarcai bíróhoz, mondták a rendőrök. És röhögtek. Más megfélemlített emberek hallották, amint a fegyveresek csoportjának tagjai azzal dicsekedtek, hogy őket nem bánthatja senki, mert a Yanacocha-Newmont védelme alatt állnak. Nem sokkal ezután lőtték le Esmundót. A gyilkosság – mondja Marco – tipikusan arra emlékeztet, hogyan szabadulnak meg kolumbiai vagy brazil stílusban egy kellemetlenné vált közösségi vezetőtől. Az új mező kitermelésének tervét felfüggesztik. Az „importált” hegyi népség köddé válik, fejlesztési frontjuk pedig velük együtt tűnik el. Esmundo faluja traumán esett át. Ez egy kisközösség, amely akkoriban negyvenöt családból állt. Félelem, bizalmatlanság, gyanú lett úrrá rajtuk. A gyilkosság megtörte ezeket az embereket, mondja Marco, felőrölte őket. Esmundo legközelebbi harcostársa, Genaro López Cajamarcába költözött. Elzárkózik a társadalmi tevékenységtől és nem akar barátja haláláról beszélni. Esmundo felesége a gyerekkel elutazott, senki nem tudja,

hová.

III. Amit mesélnek róla, abból kitűnik, hogy Esmundo különleges személyiség volt, Marco Aranát idézve „a helyi közösség második számú vezetője.” Segítőkész, karizmatikus, intelligens: ezek a tulajdonságai tették őt politikailag kellemetlenné. Veszélyessé. A tiltakozási mozgalmak sajtója és hírlevelei emlékeztetnek arra, hogy ő volt az utóbbi években a hatodik meggyilkolt vezető Cajamarca tartományban. 2003-ban: a San Ignació-i José Llajahuanca. 2004-ben: Juan Montenegro Santa Cruzból. 2005-ben: Reinberto Herrera és Melanio García San Ignacióból. 2006-ban: a combayói Isidro Llanos. Különböző körülmények között haltak meg, a legtöbbször ismeretlen tettesek végeztek velük. Isidro Llanos tiltakozást szervezett a konszern félrabszolgai munkafeltételei ellen. A sztrájkolóknak a biztonsági őrökkel és a rendőrséggel folytatott verekedése során lőtték le. Esmundo egy megtervezett, hidegvérű kivégzés áldozata lett. Az okokról nehéz többes számban beszélni. Mindig ugyanaz az egyetlen ok bukkan fel makacsul, újra és újra. Lehetett esetleg a véletlen műve? Elméletileg igen. Akkor hát kicsoda és mi okból ölte meg Esmundót?

Itt senki nem hisz a véletlenben vagy a vitás ügy rendezésében.

IV. A sötét helyek és a tragikus szerencsétlenségek nemegyszer a legfurcsább, váratlan gondolattársításokat szülik. Néhány évvel korábban, a világ egy másik pontján egy költő verset írt a szörnyetegről. Most, hogy megkísérlem érzékeltetni a cajamarcai nyugtalanság légkörét, úgy érzem, mintha ez a vers éppen erről a helyről szólna. Ismeretlen tettesek. Áldozatok. A paranoia határát súroló, bár annak nem mondható vádak. Hiányzó bizonyítékok. Bizonytalanság. Rettegés. […] a szörnyetegnek […] nincs kiterjedése nemigen írható le nem illenek rá definíciók olyan mint egy egész országot elborító roppant depresszió nem törhető keresztül se tollal se érvvel se lándzsával

ha nem lenne fojtogató súlya és nem küldene ránk halált azt hihetnénk csak lázálom a képzelet tévelygése pedig itt van egész biztosan széngázként kitölti a házakat templomokat piacokat megmérgezi a kutakat lerombolja a szellem építményeit megpenészesíti a kenyeret a szörnyeteg létezését áldozatai bizonyítják közvetett bizonyíték de éppen elég […]{18}

V. Esmundo nővére vallomásának köszönhetően a rendőrség hamar megállapítja a gyilkosok nevét: a Rodríguez fivérek voltak, Aguinaldo és Fortunato. Egy harmadik férfi is jelen

volt a helyszínen, őt felmentették a vádak alól. Amikor a rendőrök megpróbálják letartóztatni az első számú gyilkost, lövöldözés tör ki. Aguinaldo a helyszínen meghal. Az eset körülményei azt a gyanút keltik, hogy a bűnözőt nem elfogni akarták. Azért kellett meghalnia, hogy ne tehessen vallomást a bíróságon? A Grufideses Mirtha Vásquez olyan hírekhez jutott, amelyek hihetővé teszik ezt a feltételezést. Aguinaldóról az a hír járta a környéken, hogy bérgyilkos. A halála előtti napon felhívta Werner Cabrera kongresszusi küldöttet, beszélt annak asszisztensével, Iván Salasszal. Bejelentette, hogy fel akarja adni magát a rendőrségen, és nyilvánosságra akarja hozni, ki bérelte fel Esmundo megölésére. Másnap, a letartóztatás megkísérlése közben Aguinaldo meghal. A rendőrség szerint ellenállást tanúsított, de Mirtha szerint ez csak mese, hiszen húsz rendőr vonult ki a letartóztatásához. Pár évvel később Mirtha feltételezését egy teljesen más ügyben folytatott nyomozás támasztja alá. 2011-ben kitört a botrány: a Business Track biztonsági cég lehallgatott két politikust, kormánytagokat. A nyomozás során fény derült arra, hogy ez a cég néhány éve civil aktivistákat, intézményeket, vállalatokat hallgatott le. A legtöbb anyagot – köztük telefonbeszélgetések felvételeit – a Grufides szervezetéhez kötődő emberek közegéből gyűjtötték össze. Mirtha szerint csakis egy igen gazdag valaki fizethetett a több évnyi megfigyelésért. Valószínűleg a bányavállalat volt: a szervezet aktivistáinak lehallgatási felvételei a „bányaipar”

nevű mappában voltak. A felvételek között volt egy olyan, amelyen Mirtha beszél Iván Salasszal. A párbeszéd során Salas kétkedését fejezi ki, hogy Esmundo gyilkosa ellenállt volna a rendőrségnek, hiszen egy nappal korábban azt mondta, hogy megadja magát nekik. Salas a rendőröket vádolja a kivégzéssel. Túl sok a közrejátszó körülmény… – mondja Mirtha. Marco széttárja a karját. Nem tudjuk, ki rendelte meg Esmundo megölését, szögezi le. Annyit tudunk, hogy a helyi közösség vezetőjével, egy kiemelkedően öntudatos, magas erkölcsi normák szerint élő emberrel végeztek, és már nincs közöttünk. A gyilkosság társtettese, Fortunato Rodríguez tizenöt év börtönt kapott. A vádlott nem közölte a gyilkosság okát. 2011ben jó magaviselete miatt szabadult, nem egészen öt évet ült. Az a hír járja, hogy a börtönben kivételes elbánásban részesült, és egyfolytában arról beszélt, hogy nem ül itt sokáig.

Az „Ördög” művelet, avagy ki üldözi az aktivistákat I. Esmundo meggyilkolása után két héttel, november 14-én, sokadszor az utóbbi hónapokban, Marco észreveszi, hogy egy

ismeretlen ember jár a nyomában, kamerával. Mintha egy thriller filmjelenete játszódna le. Amikor Marco megpróbál a követőjéhez közelíteni, a férfi elfut előle. Marcónak nincs esélye sprintben felvenni a versenyt a fiatal fickóval. Autóba ugrik hát, így üldözi. Cajamarca utcái szűkek. Egy régi gyarmatvárosról van szó, kocsival nehéz itt felgyorsulni. Marco a távolban meglátja, hogy az egyik téren a követője egy várakozó fehér gépkocsiba ül be. A menekülőket egy pillanatra szem elől téveszti, de a keskeny utcák forgalmi dugói miatt sikerül elállnia az útjukat. Marco kihívja a rendőrséget. A követőről kiderül, hogy egy másik városból, szegény családból származó legényke. Miguel Saldañának hívják. Digitális fényképezőgép, mobiltelefon, aprópénz van nála. Az autó nem az övé. Első számú gyanú: valaki felbérelte a fiút. De kicsoda? Kinek van oka arra, hogy kémkedjen Marco után, és pénze, hogy megfizessen egy ilyen szolgáltatást? Egy rendőrezredes hamarosan arról értesíti Marcót, hogy itt nem szimpla leselkedésről, fényképezésről, kellemetlenkedésről van szó. Komoly az ügy. Marco kapcsolatot keres egy ismert limai oknyomozó újságíróval, Edmundo Cruzzal. Szeretné magát bebiztosítani arra az esetre, nehogy valaki helyben berekessze az ügyet. Cruzról az a hír járja, hogy tisztességes, rettenthetetlen, megtörhetetlen férfi. Fujimori és Montesinos diktatúrája idején nyomozott a biztonsági erők visszaélései után, éveken keresztül állt a titkosszolgálatok célkeresztjében. Az ő

érdeklődése az ügy iránt esélyt teremt arra, hogy kiderüljön, ki üldözi a cajamarcai civil aktivistákat. December 3-án a La República napilapban Az „Ördög” művelet címen cikksorozat veszi kezdetét. Edmundo Cruz nyolc egymást követő napon keresztül felfedi a perui közvélemény előtt, hogy mi történt és mi folyik ma az Andok távoli városában.

II. December 3. Nyilvánosságra hozzuk Az „Ördög” műveletet{19} A La República ma egy meggyőződésünk szerint nemzeti vitát indító exkluzív jelentést közöl. A dokumentumokra és bizonyítékokra támaszkodó riport témája, hogy miként vezetett kémműveletet egy biztonsági cég civil aktivisták ellen. A megfigyelés katonai, rendőri és titkosszolgálati műveleti jellegzetességeket mutat. Az Edmundo Cruz által vezetett oknyomozás nyilvánosságra hozza, hogy az „Ördög” művelet – ahogy ezt a létrehozói nevezték – az OVISE[30] néven ismertté vált technikát alkalmazza, amelynek célja az volt, hogy megijessze a „céltárgyakat”, valamint tapossa sárba ezeknek az embereknek és intézményeknek a méltóságát és jó hírét. A megfigyelés legfőképp Marco Arana atyára, valamint a környezet védelméért és a régió fejlődéséért küzdelmet folytató, köztiszteletben álló személyekre és intézményekre

vonatkozott. Az utóbbi időben Marco Arana intenzív kampányba kezdett a közösségek tiszta környezethez való jogának tiszteletben tartásáért. Ez idézte elő, hogy célpontjává vált a bányászati cégekkel összeköttetésben álló kommunikációs csatornák kampánytevékenységének. A műveletre a C&G Investigaciones cég ügynökének, Miguel Saldañának őrizetbe vétele során derült fény, akinek videokamerájában rábukkantak Arana atya megfigyelésének jeleneteire. A cég székhelye egy hatemeletes épület Cajamarcában. Ebben a központban tárolták a teljes informatikai felszerelést és a titkosszolgálati tevékenység lebonyolításához szükséges berendezéseket. Az „Ördög” műveletet a limai Los Olivos városrészben található székhelyű C&G Investigaciones cég vezette le, amely azt a magyarázatot adta, hogy egy Limában megjelenő napilap megbízásából követték nyomon Arana atyát, különös figyelmet szentelve az atya magánéletének. A rendőrségi nyomozás során Miguel Saldañánál olyan iratokat találtak, amelyek a Yanacocha konszern alkalmazásában álló FORZA biztonsági céghez vezettek. Jelentésünkben publikáljuk Aldo Schwarznak, a FORZA cég műveleti igazgatójának nyilatkozatát is. Az ügy egy másik szereplője César Cáceres nyugalmazott rendőrszázados, a C&G Investigaciones igazgatója. A céget azzal bízták meg, hogy figyelje meg Marco Aranát és a cajamarcai civil szervezetek többi vezetőjét.

December 4. A Marco Aranával készített interjú (részletek){20} Marco Arana: A művelet a montesinosi időket idézi. Rávilágít, hogy egy gazdasági hatalom büntetlenül tevékenykedhet, amikor emberek megfélemlítésével próbálja elfojtani a szabadságot. César Romero riporter: A hatóságok folytatnak-e nyomozást az ügyben? Marco Arana: Miguel Saldaña (a letartóztatott spion) a művelet keretében tovább dolgozott még azután is, hogy szeptember 15-én feljelentést tettünk. A hatóságok nem intézkedtek. – És most? – Az ügy a DIRINCRI-hez[31] került, de ahogyan azt önök is említették, az egyik [a főnökök közül] nyaralni ment, a másikat leváltották. Miguel Saldaña védője a cajamarcai főügyész fia. Ez arra utal, hogy nem César Cáceres vezeti a műveletet. Ez valamiféle nagy pénzekért lefolytatott, magas szervezettségi szintű titkosszolgálati művelet. – Mióta folyik? – Hónapok óta. Halálos fenyegetéseket kaptunk. Készítettek egy PowerPoint-prezentációt, amelyen úgy ábrázoltak minket, mint a bánya ellenségeit. A prezentációt a Yanacocha vállalat irodájában mutatták be a katonai hírszerzés embereinek. – És ön folytatni kívánja a munkát?

– Nem vagyok szuperhős. Borzasztóan aggódom. Ha ilyesmit tehetnek meg velem, akkor mit csinálhatnak a társadalmi szervezetek vezetőivel valahol a periférián? Minden bizonyíték a FORZA cégre utal, a FORZA pedig a Yanacocha konszernnek dolgozik. A Grufides utáni kémkedés mögött egy óriási gazdasági potenciál áll. (Az interjú során most harmadszor szakad meg a telefonvonal. Marco Arana és a La República riportere mobiltelefonon keresztül beszélnek egymással. Kis idő múlva vonalas telefonon folytatják a beszélgetést.) Riporter: Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül szakadt meg a kapcsolat. Mintha ez a lehallgatás miatt lenne így. Marco Arana: Valóban, először zajt hallottam, aztán szakadt meg a beszélgetésünk. Aznap, amikor lekapcsoltuk azt a fickót, kétszer telefonáltam, utána pedig már nem kaptam vonalat, senkit nem tudtam felhívni. Ne legyen üldözési mániánk, de ez azért nyugtalanító. – Ön ellenzi a nyersanyag-kitermelést a cajamarcai lelőhelyen? – Én csak azt szeretném elérni, hogy hallgassák meg a falusiakat. Nem vagyunk a kitermelés ellen, a konszerntől csak egy jobb szabályozást, és a környezet, valamint a helyi közösségek iránti felelősséget várjuk el. És hogy megoldódjon a vízkérdés… Ez zavarja őket, pedig hálásak lehetnének, mert azt keressük, hogyan lehet javítani a kitermelő cégek működési minőségén.

– Milyen a kapcsolata a Yanacocha bányával? – Szívélyesnek volt nevezhető: áprilisban az USA-beli Denverben voltam a Newmont részvényeseinek a közgyűlésén, de nem tetszett nekik, amit mondtam. Ezek a vállalatok nem szoktak hozzá ahhoz, hogy az emberekkel a velük folytatott párbeszéd során egyenlő felekként tárgyaljanak. December 6. Bizonyítékok

kapcsolják

a

FORZA

céget

az

„Ördög”

művelethez{21} A megfigyelési központban talált anyagokból kiderül, hogy tizenkét személyt követtek nyomon – zömmel a Grufides vezetőit, a többiek más, a konszernt kritizáló szervezetek aktivistái közül kerültek ki. Hét nőről és öt férfiről van szó. Mindannyiuknak fedőnevet adtak. Marco Arana neve az „Ördög” volt. Az iratok valamennyi megfigyelt személy esetében fotókat és napi jelentéseket tartalmaztak: mit csinál, hánykor; hol lakik, hol és mit eszik, hol laknak a hozzátartozói, mikor megy aludni. A számítógépes mappák egyikének a „Fényképek Schwarznak” címet adták. Marco Arana, Mirtha Vásquez, Pablo Sanchez és mások fotóit tárolták ott. A titokzatos Schwarz nem más, mint Aldo Schwarz, a FORZA cég végrehajtási főnöke. A műveletet lebonyolító cég székhelyén kifizetési

bizonylatokat találtak, többek között egy ezer dollárról szólót, amelyet César Cáceres teljesített „Aldo Schwarz úr megbízásából”. Vannak olyan e-mailek, amelyekben az ügynökök és főnökeik a műveleti tevékenységről folytatnak véleménycserét. A La República újságíróinak kérdései: „César Cáceres a FORZA cég számára dolgozik? A C&G Investigaciones a FORZA cég megbízásából nyomozott Arana atya és a Yanacocha konszernt kritizáló más helyi vezetők ellen? Tudott-e a konszern az »Ördög« műveletről? Ezekre a kérdésekre kell a hatóságoknak választ találniuk.” Az újság arról értesít, hogy előző nap ismeretlenek városszerte felvásárolták Cajamarcában a La República összes példányát. Az illetők a konszernt kiszolgáló Taxi Seguro társaság autóival közlekedtek. Azoknak az újságosoknak, akik nem akarták eladni a napilap valamennyi számát, két és fél solt ajánlottak példányonként, holott az újság darabára egy sol volt. December 7. César Cáceres ármányai{22} „Mocskos háború. A papot meg akarták vádolni azzal, hogy gyerekei vannak, kapcsolatot tart fenn terroristákkal, pedofil hajlamú és hogy románcok fűzik különféle nőkhöz. Kinek állnak érdekében az effajta vádak?” A dokumentumokban, amelyeket maga Cáceres küldött át Edmundo Cruznak, a La República oknyomozó riporterének,

olyan fotósorozatok vannak, amelyeken Marco Arana látható egy kisgyerekkel, illetve egy nő három másik gyerekkel{23}. Cáceres szerette volna azt sugallni, hogy a gyerek arcvonásai hasonlítanak Marcóéra, a nő pedig Marco szeretője, akivel egy rakás gyereke van. Valójában az ügynök által lefényképezett jeleneten látható kisgyerek, akit Marco gyengéden átölel, a testvérének, Césarnak és feleségének, Julia Orettónak a kicsinye. A másik fotón látható nő a három aprósággal Mary, Marco húga, aki gyakran hagyja a bátyja felügyelete alatt a gyerekeit. „Effajta műveletet[32] csakis az állam és annak hírszerző szolgálatai folytathatnak, bírósági engedéllyel – fűzi hozzá a La República szerkesztősége. – Az, hogy ezt egy félkatonai struktúrát követő magáncég hajtja végre, valami szokatlanul veszélyes dolog, és a gyalázatos »fujimontesinosizmushoz« ránt vissza minket… A végrehajtó hatalom egyik meglepő reakciója, hogy elbagatellizálja a történteket…” December 8. Nem mentették fel a FORZA-T{24} Isidro Llanos helyi vezető meggyilkolásáról van szó. Őt a Yanacocha-Newmont konszern szolgálatában álló rendőrök lőtték le. Egy másik ügy: a konszernhez tartozó épületekben olyan automata fegyvereket és lőszert találtak, amelyeket kizárólag a rendőrség vagy a katonaság használhat.

A La República lerántja a leplet a FORZA cég képviselőinek hazugságairól, akik nyilvánosan azt állították, hogy mindkét ügyben visszavonták az ellenük felhozott vádakat. Valójában ezekben tovább folyt a nyomozás, a cég elleni perek pedig még meg sem kezdődtek. December 9. Szenzációs e-mailek: a FORZA fizetett az ügynökök jegyeiért{25} Az e-mailek lényegesen többet hoztak nyilvánosságra annál, mint amit a cím sugall. Például, hogy a C&G Investigaciones cég ügynöke, aki a FORZA főnökének a megbízásából ezer dollárt vett fel, a „forza.com” e-mail-címet használta. César Cáceres, a C&G Investigaciones főnöke emailes levelezésében azt írja, hogy a Yanacocha bánya területén tartózkodik. A riporterek kérdezik: mit csinál ott? Részrehajló információk az Arana-ügyben{26} Újságok, televíziós és rádiós csatornák állnak a Yanacocha konszern oldalán, és kísérlik meg takargatni Marco Arana atya üldözését. Az atya üldözésének ügyében a cajamarcai média, különösen a rádió és a televízió hozzáállása sok kívánnivalót hagy maga után. A tömegtájékoztatási eszközök roppant keveset foglalkoztak az esettel. A La República lappéldányait felvásárolták, nehogy a közvélemény megismerhesse a sajtó

értesüléseit.

December

6-án

a

Panorama

Cajamarquino – a vezető helyi napilap – főhírként jelentette meg a Jó nagy hazugságot hordott össze a pap című cikket. Megszólaltatják benne César Cácerest is, aki bejelenti, hogy rágalmazásért beperli az atyát. Más újságok kiegyensúlyozottabb álláspontra törekszenek. Az Actualidad napilap terjedelmesebben foglalkozik az üggyel, írásuk címe: Marco Aranát augusztustól kezdve megfélemlítették. December 6-án az El Regional az Augusztusban ölték volna meg címet adja a cikkének. A Layzón, a Doble N, a Moderna, a Lider és a Campesina Imperial rádióállomások igyekszenek megtartani az objektivitást, bár csak a vége felé kezdtek el foglalkozni az üggyel. Nem úgy az RPP adó, amelynek helyi adását a Yanacocha finanszírozza, és a szünetekben maguk a riporterek sem rejtik véka alá, hogy a konszern a támogatójuk. Magának a cégnek is van saját rádióadója, a Mi Radio, amely a cég számára kedvező értesüléseket és kommentárokat sugároz. Hasonló a helyzet a televíziós programokkal is. Amikor valami nem a konszern szája íze szerint történik, a műsorvezetők egy teljesen másféle valóságot próbálnak megjeleníteni. A TV Norte, a Canal 39 és a Canal 25 tévécsatornák nem fordítanak figyelmet Arana atya esetére. Egyébként köztudott, hogy a Canal 39 a hírműsorát a Yanacocha konszern területén veszi fel. Két hónappal később, 2007 februárjának elején a La

República végleges megerősítést szerez arról, hogy az „Ördög” műveletet Aldo Schwarz, a FORZA cég végrehajtási főnöke irányította. Az újságokban megjelenő első híradásokat követően Schwarz tagadta, hogy bármiféle kapcsolata lett volna az „Ördög” művelettel. Kijelentette, hogy nem adott ki utasítást ezer dollár kifizetésére az egyik, Marco Arana után kémkedő férfinak. (Egy aláírt fizetési bizonylat volt akkoriban a legfontosabb dokumentum, amely kapcsolatba hozta az „Ördög” műveletet a FORZA céggel.) Schwarz azt bizonygatta, hogy nem ismeri César Cácerest, és nem hallott a C&G Investigaciones cégről sem. A La República riporterei a FORZA kód- és titkosírás könyvének felhasználásával megállapították, hogy a Marco Arana, a Grufides és más szervezetek aktivistái ellen folyó teljes operatív műveletet egy „Pato” álnév mögé rejtőző ember irányította. A Yanacocha-Newmont konszern gyakorlata ellen tiltakozó aktivistákról szóló valamennyi jelentést neki címezték. Ez a „Pato” volt Schwarz, a haditengerészet egykori tisztje, a FORZA cég alapítóinak és főrészvényeseinek egyike.

III. Edmundo Cruz közepes termetű, idősebb férfi, aki jókora, egy kicsit régimódi szemüveget visel. Életkorából fakadóan enyhén lelassult mozdulatai, halk hangja és testi törékenységének látszata ellenére árad belőle az energia.

Ritkaságnak számít az ő korában, de jelenleg is oknyomozó riporterként dolgozik egy napilapnál. A La República éppen ma közli a riportsorozata első részét, amelyben a hatalom csúcsán lévők újabb botrányairól rántja le a leplet; a cikk további részei a következő napokban jelennek meg. A naptári nyár vége előtt néhány nappal ülünk a limai Kennedy téren, a kultikus „Haiti” kávézóban. Az utcazaj olyan erős, hogy be kell húzódnunk, mert alig értjük egymás szavát. Edmundót az „Ördög” művelethez írt „lábjegyzeteiről” faggatom. Elsősorban a konszernek gyakorlata érdekel, a biztonsági cégekhez fűződő kapcsolataik; hogyan kezdődött el, kiknek az érdekei ütköznek ebben a történetben, hogyan értelmezzük azokat a viszonyokat, amelyeket általában távolról, olvasmányaink révén ismerünk meg. A 90-es évek elején, kezd bele a mesélésbe Edmundo, a haditengerészettől, a légierőtől és a különleges alakulatoktól nyugdíjba menő tisztek biztonsági cégeket alapítottak. Peruban nagy felfutása volt az effajta üzletnek. Ugyanebben az időben, Fujimori és Montesinos kormányzása alatt, bőkezűen osztogatták az engedélyeket a kitermelési nagyvállalatoknak, a szektor beruházásai a hússzorosukra növekedtek. A konszerneknek szükségük lett biztonsági emberekre, azoknak pedig szükségük volt bőkezű kuncsaftokra. Amikor megkezdődtek a tiltakozások a konszernek visszaélései és a környezetszennyezések ellen, az olyan

cégeket, mint a FORZA – pont ez a vállalat lett a legnagyobb ebben a szektorban – elhalmozták munkával. Létrejött egy olyan piac, amely nem csupán a közvetlen védelemmel foglalkozott, hanem a „bajkeverők” adatainak összegyűjtését, titkos megfigyelését és lehallgatását is elvégezte. A diktatúra idején a hatalom nem foglalkozott az efféle visszaélésekkel, maga is ugyanezt csinálta, de a biztonsági cégek gyakorlata túlélte a diktatúrát. Az „Ördög” művelet lebonyolítása azoknak a titkos műveleteknek a mintájára zajlott, amelyeket a különleges szolgálatok Fujimori idejében a politikai ellenzék ellen vetettek be. Nem Cajamarca az egyedüli város, ahol ez történt. Piurában, Peru északi részén a FORZA cég egy másik bányászati konszernnek dolgozott, és ott az ügynökeik elrabolták az aktivisták egy csoportját, kivitték őket a városon kívülre, és bestiális kínzásoknak vetették őket alá. A kínzók pechjére egyikük fényképfelvételeket készített. A nagyvállalatok mesés fizetései – közli Edmundo – a hadsereg és a hírszerzés volt tisztjeinek készségeivel frigyre lépve hatalmas veszélyt jelentenek a demokráciára. Az olyan cégek, mint a FORZA az államival párhuzamos szintű titkosszolgálati és elhárítási rendszert létesítettek. Jobb eszközeik vannak az államiaknál, és senki nem ellenőrzi a működésüket. Bárkit megsemmisíthetnek. A FORZA cég elleni nyomozást sosem vették komolyan. Az ügy nem terjedt túl Cajamarcán, és a konszern nyomására a nyomozást hamar le is zárták.

Az „Ördög” művelet után és néhány ehhez hasonló botrányt követően a FORZA név kompromittálódott az ügyfelek körében, pedig ezek között óriási bányászati, energetikai konszernek, bankok és repülőterek voltak. A FORZA eladta magát egy másik iparági vállalatnak, a svéd SECURITAS-nak. A vezetőség nagyrészt a helyén maradt, ugyanazok az emberek tevékenykednek most egy másik cégnév alatt. Edmundo Cruz elmereng. Vajon tényleg tudjuk-e, fontolgatja, ki állt a FORZA tevékenysége mögött? Vagy hogy valójában ki ellenőrzi a SECURITAS-t? Ő maga nem csodálkozna, ha a perui titkosszolgálat és a hadsereg keverné itt a kását. Esetleg a CIA. Egy hipotézisen töpreng: ha az Egyesült Államok elnöke lenne, és a Latin-Amerikában aranyat bányászó legnagyobb amerikai nagyvállalat érdekei kerülnének veszélybe – például társadalmi megrázkódtatások miatt –, aggódna ennek biztonságáért. Tehát: arra törekedne, hogy legyen ott valaki a helyszínen, aki nem hivatalosan, a nagyhatalom nevének bevonása nélkül felügyelné az eseményeket. Jobb nem tudni a részletekről. Már megint az a „széngáz”, amely „kitölti / a házakat templomokat piacokat / megmérgezi a kutakat / lerombolja a szellem építményeit / megpenészesíti a kenyeret.” Nagyon igaz: „a szörnyeteg létezését / áldozatai bizonyítják.”[33]

Csakis az áldozatok.

Miért halt meg Edmundo Becerra – folytatás, avagy talán sikerül megbüntetni a kart 2012 januárjában elterjedt a pletyka, hogy Esmundo gyilkosságának társtettese, Fortunato Rodríguez, aki épp most szabadult a börtönből, itt is, ott is arról fecseg, hogy ki bérelte fel. Megtudom, hogy Esmundo egyik távoli rokona – aki a helyi establishment egyik fontos alakja – rendelkezik a legpontosabb ismeretekkel a dologról. Ő látja el Peru elnökének képviseletét Cajamarcában, a neve Ever Hernández. A fiatalember alig harmincéves, fiús kinézetű, nyilvánvaló őslakos vonásokat viselő mesztic. Jól láthatóan szórakoztatja a meglepődésem, hogy ennyi idősen ilyen magas tisztséget lát el. Ennek köszönhetően megtörik a jég, és a beszélgetés a hivatalos távolságtartás nélkül zajlik le. Csak az asztalkán álló nemzeti zászló emlékeztet rá, hogy Ever Hernández magas rangú állami tisztviselő, és nem egy haver a szomszédból. Helyre teszi a mendemondákat, bemutatja a tényeket. Január 22-én Fortunato Rodríguez megjelent Esmundo falujában, és megpróbált három tehenet ellopni a meggyilkolt

férfi rokonaitól. A falusiak elkapták, ő pedig bevallotta, hogy a három tehén az Esmundo megöléséért neki járó fizetség részét képezte. Már korábban is keringtek arról pletykák, hogy a gyilkosságban benne voltak az áldozat rokonai is, de erről nem állapítottak meg semmi biztosat. Most a kivégzés társtettese megnevezte megbízóit, egy bizonyos Javier Salcedót, Esmundo sógorát, és annak feleségét, Elenát (Esmundo húgát), valamint két felnőtt gyereküket. Salcedo a falugyűlésen elismerte, hogy ez igaz, de a rendőrőrsön már mindent tagadott. Fortunato ezzel szemben azt vallotta, hogy kétszer is járt a fizetség dolgában Salcedónál, aki azt mondta neki, hogy öreg és egy vasa sincs, ezenkívül pedig a gyilkossági „szerződést” nem vele kötötte, hanem a fiával, Eliasszal és a lányával, Marlenivel. Ők mindketten a Yanacocha-Newmont konszernnél dolgoznak. Vajon a konszernnek volt-e köze a bűntényhez? Nincs rá bizonyíték – jelenti ki Ever –, hogy a Yanacocha-Newmont, vagy akár egy másik bányavállalat belekeveredett volna a gyilkosságba. Vannak közvetett bizonyítékok, amelyeknek utána kell járni. Ugyancsak meg kell vizsgálni Fortunatónak a konszernhez fűződő kapcsolatát. Köztudott, hogy a Yanacocha-Newmont egyik alvállalkozó-cégénél dolgozott. De ez megint csak nem bizonyíték, csak egy nyom, egy tipp. Ever Hernández még egy dolgot kihangsúlyoz, ami a kezdetektől fogva nyugtalanítja azokat, akiket Esmundo meggyilkolása mélyen érint: ez a gyilkosok ismeretlen

indítéka. Fortunato erről nem nyilatkozott, nem magyarázott meg semmit. Hogyne térne hát vissza az a – megfélemlítettek számára szinte biztosra vett – feltételezés, hogy Esmundo azért halt meg, mert „beleavatkozott a bánya dolgaiba”?

A konszern, vagyis kicsoda? Amióta csak itt vagyok és egyre több részletet ismerek meg az esetről, növekszik bennem a kétség, hogy mennyire érdekel engem – illetve érdekel-e egyáltalán – az események „változata” a konszern szerint. Ismerem a hivatalos közleményeket és a gyakorlatot: – Nem mi voltunk, és ha tettünk valami jogsértőt, meg kell elégednetek a kártérítéssel, amelynek a mértékét majd mi állapítjuk meg. Az aktivisták megfélemlítéséhez semmi közünk. Hogy a gyilkosságokhoz? Micsoda ötlet! Minden, amit teszünk, legális. Benézek a Newmont internetes oldalára. A konszern az első mondatban arról biztosít, hogy „betartja azokat az ökológiai szabványokat, amelyeket megkövetel a hazai és a nemzetközi jog.” „Cégünk elősegíti a régió fenntartható fejlődését, működése felelősségteljes, gondoskodik a dolgozóiról és mindazokról, akik részt vesznek egy jobb társadalom felépítésében, amelyben a bányászat együtt élhet a termelés

más formáival.” Ennyi elég. A konszern szinte absztraktnak nevezhető létforma. A brazil madeireiro-k és fazendeiro-k, akik a környezetvédőkre és a föld nélküli parasztokra lőnek, individuális létezők. Megpróbálhatunk – még ha nem is könnyű – a közelükbe férkőzni, csőbe húzni őket, és ha ez nem is sikerül, megnézhetjük az arcukat a fotókon; meghallgathatjuk elcsépelt magyarázataikat a filmeken és a televíziós vágóképeken. Beszélni már nehezebb velük, de rekonstruálhatjuk személyes, társadalmi történeteiket, motivációikat, életmódjukat, és elmesélhetjük ezeket. Egy konszernnel más a helyzet. A konszern virtuális, bár reális a pénz, az előírások és a szabályozások szövevénye, a színfalak mögötti nyomásgyakorlás, a bányászati gépezet, a vegyi anyagok… és éppígy valóságos a kifolyt higany, a savas vagy eltűnő víz, a döglött halak. Ha egy munkást megkérdeznek, miért dolgozik a konszernnek, azt feleli: – Meg akarok élni. Ha megkérdezik, nem tudja-e, hogy a cég megkárosítja a lakosságot, lehet, hogy meg sem érti a kérdést. Hiszen ő maga semmi rosszat nem tesz. Ugyanezt válaszolja a drága öltönyt viselő menedzser is, akit luxusautón szállítanak a védett lakónegyedből a munkába. Hiszen ő számjegyeket rendezget a számítógépen, nem rendel el kémkedést civil aktivisták után. Akár egyik, akár másik – ha hasonlóan megfizetett munkát kap valahol

máshol – szívfájdalom nélkül továbbáll. Arca és neve, de mindenekelőtt hatalma a cégirányítás embereinek van. Itt van például Wayne Murdy elnök, akit egy televíziós kamera kapott le, amint hetyke mosollyal magyarázta, hogy hány millió dollárt keres a nagyvállalat azzal, ha az arany világpiaci ára akárcsak minimális mértékben is kileng. Alberto Benavides, a konszern perui ágazatának tulajdonosa, az ország egyik leggazdagabb embere a régi oligarchiát képviseli. De minden a konszern zászlaja alatt zajlik: a felelősök általában láthatatlanok. Akkor ez azt jelenti, hogy a konszern egy szellem, egy látomás? Egy absztrakt létező? Egy szörnyeteg, aki – mint a versben – otthagyja a nyomát, pedig még senki nem látta? Kit kérdezzünk, ha az események konszern-féle „változatára” vagyunk kíváncsiak? A szóvivő egy píárzsoldos, aki akár már holnap leléphet. Vajon azonosulnia kellene a munkaadója politikájával? A főnökei utasítására ad ki nyilatkozatokat. Nem gondolatokat és nem érzelmeket közvetít, csupán szavakat, amelyeknek a cég által kívánt benyomást kell keltenie a címzettekben. Egy konszernnek nincsenek érzelmei, sem lelkiismerete. Mi értelme egy szóvivőnek erkölcsről papolni vagy kérdéseket tenni fel az ökológiáról? Mivel nincs más lehetőség, más arc, akihez fordulhatnék, megpróbálkozom a hivatalos úttal – miközben nemigen hiszek az egész értelmében, és nem várok sok eredményt sem.

E-mailt írok a szóvivőnek. Roberto del Águilának hívják. Elmagyarázom, hogy az új Conga projektjükről szeretnék vele beszélni, amely ezekben a napokban a cég és a helyi lakosság konfliktusának középpontjában áll, meg egy kicsit ennek történetéről, viszontagságairól. Néhány nap múlva Águila udvariasan azt válaszolja, hogy elfoglalt. Azt ajánlja, hogy küldjem át e-mailben a kérdéseimet, és ígéri, hogy ő maga, vagy valaki, aki a cég részéről a projekttel foglalkozik, válaszolni fog. Leírom a kérdéseimet: 1. Milyen módon szándékozik a Yanacocha-Newmont konszern elnyerni a régió lakosságának beleegyezését a Conga projekthez, ha felidézi magában a múlt olyan eseményeit, mint a vallási és kulturális hagyományok semmibe vétele; a higanyömlés és ennek kapcsán az emberek felhívása a higany összegyűjtésére; az együttműködés a FORZA biztonsági céggel, amely kémkedett a helyi vezetők és a civil szervezetek után; a munkajoggal való visszaélés a konszern alvállalkozói részéről; „ismeretlen tettesek” által elkövetett gyilkosságok, amelyeknek áldozatai a projektet és a konszern gyakorlatát ellenző aktivisták (többek között Esmundo Becerra és Isidro Llanos)? 2. Milyen esetekben fizetett a Yanacocha-Newmont kártérítést a környezetben és a közösségekben okozott károkért? 3. Igaz-e, hogy a Yanacocha-Newmont azoknál a

tömegtájékoztatási eszközöknél hirdeti magát, amelyek támogatják a konszern projektjeit, és kerüli azokat, amelyek kritikus hangot ütnek meg a cég tevékenységével szemben? 4. A konszern felmérte-e azokat a károkat, amelyeket a régió környezetében és közösségeinek okozott? Becslések szerint mekkorák ezek a károk? 5. Milyen hasznuk származik a helyi közösségeknek abból, hogy a konszern jelen van a régióban? 6. Milyen hasznuk lesz az embereknek a Conga projektből? 7. A helyi közösségek véleménye szerint az a helyszín, amelyen a Conga projektet megvalósítani tervezik, nagy érzékenységű terület, és emiatt törvényi védelmet élvez (28611. számú törvény, 98. és 99. cikk). Mit gondolnak erről a konszern vezetői? 8. A közösségek vezetői azt állítják, hogy szabálytalanságok történtek a lakossággal való konzultáció során éppúgy, mint a Conga projekt környezetre gyakorolt hatását elemző Estudio del impacto ambiental jelentés elfogadása esetében. Mi a Yanacocha-Newmont konszern álláspontja ebben a kérdésben? Kétlem, hogy valamennyi kérdésre válaszolnának, azzal ámítom magam, hogy talán egyikre-másikra igen. Leginkább arra számítok, hogy küldenek egy általános választ, amely a konszern hivatalos álláspontjának szintézisét képezi. Elküldöm. Várok.

Marco és Mirtha – folytatás, avagy szemmel tartunk titeket Nem felesleges óvatosság, ha Marco körbevizslatja az utcát, kikérdez arról, ki fog belépni az irodába. Akkor is, amikor nem köti mindenki orrára a terveit. Néhány hónappal a találkozásunk előtt egy Cajamarcától északra fekvő kisvárosba, Piurába ment autóval. Út közben kocsit váltott. Az útvonalat csak ő, bizalmas sofőrje és az az ember ismerte, akivel találkoznia kellett. A hegyekben, távol a lakott vidéktől egy csoportnyi hegyi ember állította meg őket. Marco tisztában van azzal, hogy a helyiek megállítják az ismeretlen jövevényeket. A falusi polgárőrök igazoltatják az arrajárókat, kikérdezik, mit csinálnak, hova mennek. A hegyi emberek éberségét a kecske- és lámatolvajlások indokolják. Marcónak hirtelen feltűnt valami, amit eleinte furcsának, később nyugtalanítónak talált: a hegyieknek kinyomtatott névlistájuk volt. Kiderült, hogy rajta van Marco neve is. Falusiak a hegyekben, nyomtatott névsorral? Nem volt hogyan értesíteni a barátait, hogy itt valami furcsa és veszélyes dolog történik. Magasan az Andokban nincs térerő. Marco finoman jelzett a sofőrnek, hogy olajra kéne lépni. Kövek repültek az autó felé, lövések dördültek. Vajon a sofőr talpraesettségének köszönhetően sikerült megúszniuk? Marco maga is megkérdőjelezi a saját magyarázatát.

Eltöpreng. – Ha akarták volna – közli –, megölhettek volna ott is, másutt is. Talán csak rám akartak ijeszteni. Elment a rendőrségre. Senki nem tett hasonló bejelentést. Ha hegyi rablók bandája volt, akkor furcsa, hogy csupán egyetlen utazóra támadtak rá. Honnan tudták, hogy arra fog menni? Marco szerint ugyanabból a forrásból, ahonnan az „Ördög” művelet szerzői: a lehallgatásokból. Mirthának kicsit más, de azért hasonló jellegű kalandjai voltak. Valaki megrongálta az autója vezetékeit. Egy másik alkalommal a szülei, akikkel akkoriban lakott, egy táskát találtak a küszöbön. Megijedtek, hogy bomba, és kihívták a rendőrséget. Az utász egy vigilancia feliratú mellényt emelt ki a táskából, olyat, amilyet általában a biztonsági őrök viselnek. Spanyolul a vigilancia azt jelenti, „védelem”, de azt is, hogy „megfigyelés”. Mirtha számára egyértelmű volt a jelzés: vigyázz, rajtad tartjuk a szemünket.

Az elveszett jelentés, avagy rövid történet egy banánköztársaságról I. Gustavo Gorriti túl van már a hetedik ikszen, de még mindig

őrzi atlétikus alkatát. Kézszorítása és a pólója ujját feszegető bicepsze arra int, hogy ezzel a pasassal jobb nem kikezdeni. Az oknyomozó riporterek csapatában, amelynek a vezetője, kötelező harcművészeti foglalkozások vannak. Jiu-jitsu, krav maga, karate – mindegy, mindenkinek rendszeresen gyakorolnia kell valamit. Ha pedig nem edzenek, akkor bizonyos időnként vissza kell térniük az edzőterembe, hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból. A perui oknyomozó riportereket – legyenek férfiak vagy nők – „ismeretlen tettesek” bármikor megtámadhatják, megpróbálhatják megverni, elrabolni. A fürge észjárás és a lelkesedés még nem elegendő a szakma gyakorlásához. Megfelelő fizikai kondícióval, izomzattal, reflexekkel kell rendelkezni, hogy ártalmatlanítani tudják a támadót. Gorritinek ez a véleménye, és következetesen elvárja, hogy a kolléganők és a kollégák belássák ugyanezt. Megesett, hogy használnia kellett testi erőfölényét, bár nem a Conga projekt esetében. Az új nyersanyagmezők kitermelését érintő konfliktus kapcsán Gorritinek és IDLReporteros elnevezésű csapatának – akik a hatalom túlkapásaitól védik a demokráciát – lehetőségük nyílt szemrevételezni, hogyan is működik a Peru nevű banánköztársaság. Amire rájönnek, egy független internetes portálon teszik közzé. A híreiket aztán átveszi a média. Így, bár csupán egy apró internetes hírportált szerkesztenek, Gorriti riportereinek nem egy minisztert sikerült eltávolítaniuk, a Conga projekt kapcsán is. Gorriti ebben a vitában nem állt egyik fél pártjára sem. Ő

profi, a demokrácia őre. Olyan tényeket, jelentéseket, dokumentumokat, számokat tesz le az asztalra, amelyeket a hatalom szeretne elrejteni. Figyelemmel kíséri, mit tesz, és mit nem tesz meg a kormány, nyomon követi a hivatalnokok és a konszernek kapcsolatát, részletesen utánajár azoknak az ellentmondásoknak és hazugságoknak, amelyek feltűnnek bármelyik fél nyilatkozataiban, kényelmetlen kérdéseket tesz fel. Nincs oda a cajamarcai lázadókért, némelyikük ellenérzést, mások kétséget ébresztenek benne. Gorriti sokat közülük antiminerosnak, azaz a bányászati kitermelés ellenzőinek nevez, pedig Peru olyan ország, amely a nyersanyagaiból él. Antiminerónak lenni annyi, mint kicsit az ország érdekei ellen tevékenykedni. A Yanacocha-Newmont nagyvállalat gyakorlatát ellenző mozgalom esetében Gorriti úgy látja, hogy a megalapozott ellenvetéseken és panaszokon kívül rengeteg a kisebb-nagyobb pártérdek, a helyi nagyurak káros politizálása is. Mint a demokrácia őre – márpedig így fogja fel saját hivatását –, félreteszi kételyeit és személyes ellenérzéseit, és feladatának elsősorban azt tartja, hogy a hatalom körmére nézzen, mert a hatalom keze itt Peruban ugyancsak ragadós.

II. 2011 vége felé kormánykörökben és a tömegtájékoztatásban elkezdenek beszélni az Estudio del impacto ambiental (EIA)jelentésről. Az ügyirat a Conga projektnek a környezetre gyakorolt hatását elemzi. A tanulmány meglehetősen hasznos

a Yanacocha-Newmont vállalat érdekeinek szempontjából; nem csoda, hiszen létrejöttét a konszern finanszírozta. A cég public relations részlege munkálkodásának köszönhetően sikerült olyan hatást kelteni, mintha a jelentés szakértői jellegű és a vitában álló felektől független lenne. Egy ilyen ügyirat óriási propagandafegyver. Mindeközben az energiaügyi és bányászati miniszter egyik nyilatkozata furcsa eseménysort indít el. A miniszter nyilvánosan bejelenti, hogy a környezetvédelmi minisztérium kedvezően fogadta a jelentést. De miért beszél az egyik miniszter egy másik szakági miniszter nevében? A környezetvédelmi miniszter tiltakozik – nem ismeri a jelentést. (Gorriti szemfülesen megjegyzi, hogy az energiaügyi és bányászati miniszter a Yanacocha-Newmont konszern repülőgépén tért vissza egy helyszíni ellenőrzéséről. Az ügyben, amelyben nem nehéz érdekütközéseket és korrupciós gyanút felfedezni, jelentőségük van az efféle részleteknek.) Az oknyomozó riporterek csapata szimatot fog. Az első furcsaság, hogy a környezetvédelmi minisztérium nem kapta meg a jelentést. Az egyik miniszterhelyettes kéri az energiaügyi és bányászati minisztériumot, hogy küldjék át véleményezésre a szöveget. Következik a második furcsaság: a címzett hallgat. A következő kérést egy másik miniszterhelyettes küldi át. Itt jön a harmadik furcsaság, mármint, hogy neki sikerül megszereznie a jelentést,

azonban sajnos néhány kulcsfontosságú melléklet hiányzik belőle. A környezetvédelmi minisztérium a teljes dokumentumot csak a konszern irodájától kapja meg – a cégvezetőség nem kockáztatja az ebben az ügyben kulcsfontosságú minisztérium obstrukcióját. Miután megismerkedett annak tartalmával, a környezetvédelmi miniszternek cseppet sincs jó véleménye a jelentésről. A szakminisztériumi hivatalnokok és elemzők csoportja José de Echave miniszterhelyettes vezetésével 11 oldalon szögezi le, hogy a Conga projekt visszafordíthatatlan befolyással van a régió vízkészletére. Több ökoszisztéma, köztük négy tengerszem eltűnését idézi elő, ezek közül kettő szennyezett vegyi anyagok gigantikus hulladéktárolójává válik. A minisztériumi szakértők véleménye szerint a tengerszemek – a gleccserekhez hasonlóan – vízkészletszabályozó szerepet töltenek be. A minisztériumnak újabb kiegészítő vizsgálatok lefolytatását kell elrendelnie a konszerntől, amelyek – a termelés különböző szakaszait figyelembe véve – felmérik az új lelőhelyek kitermelésének társadalmi, gazdasági és környezeti hatásait. Gorriti egyik jegyzetében kijelenti, hogy ez az értékelés racionális érveket sorakoztat fel az akkoriban megválasztott Ollanta Humala elnök számára, hogy megalapozott új döntéseket hozhasson, amelyek esetében a környezeti ár nem lesz magasabb annál a haszonnál, amelyet az ország a kibányászással nyer. A megelőző kormányok (Fujimori óta) a konszernnek kedveztek – a Quilish-hegy körül kialakult

konfliktus kivételével, amikor a helyiek lázadása lehetetlenné tette a kitermelést, és a falhoz szorított kormány a lakosság oldalára állt. A Conga projektet felfüggesztik. A kormány nem mondja, hogy hagyjanak fel az új területeken való kitermelés tervével, csupán a bányászati tervek módosítását kéri, hogy ezekben vegyék figyelembe a lakosság, a szakértők és az ökológusok véleményét is. A konszern igazgatói jó képet vágnak a dologhoz, és úgy nyilatkoznak, mintha Lima nem változtatott volna az álláspontján. Eközben reng a föld a környezetvédelmi minisztériumban. Néhány nappal azt követően, hogy megírták a Conga projektet kritizáló 11 oldalt, lemond José de Echave miniszterhelyettes, aki a szakértői csoportot irányította. Kifejti, hogy a kormánynak nincs stratégiája az olyan konfliktusok megoldására, mint amilyenek a Conga körül játszódnak le. Nem sokkal ezután kicserélődik az egész kormány. Az események két hónap múlva gyorsulnak fel. Amikor Manuel Pulgart, az új környezetvédelmi minisztert a televízióban a Conga projektet érintő kritikus hangvételű tanulmányról kérdezik, közli, hogy nem találja az ügyiratot. Kérte beosztottjait, hogy adják át neki ezt a munkát, de senki nem találja a szöveget. (Gorriti csapatának riporterei ironikusan megjegyzik: „egy szellemdokumentum érte el a Conga projekt felfüggesztését.”) Elődje siet a miniszter kisegítésére. Nyilvánosan biztosít

mindenkit, hogy a minisztériumban sosem jött létre a Congát kritizáló tanulmány. Mindössze egy „belső dokumentum, egy emlékeztető feljegyzés” készült. (A riporterek gúnyolódnak: „Milyen címet adhatnánk ennek? Legyen, mondjuk: amit a töltőtoll szivárogtatott ki; vagy: borul a bili; esetleg: cidriző gatyaszárak?”) Gorriti csoportja elegáns iróniával közhírré teszi, hogy ők, mármint a riporterek megtalálták a tanulmányt, és az interneten minden érdeklődő rendelkezésére bocsátják{27}. Az újságírók rosszmájúan hozzáteszik még, hogy a tanulmány címe nem utal arra, hogy „emlékeztető feljegyzésről” vagy „belső dokumentumról” lenne szó, mivel ennek elnevezése: 001-2011 ügyiratszámú jelentés. Ez rámutat, hogy hivatalos szövegről van szó, ami átment a miniszter kezén és az elnök íróasztalán landolt. A riporterek elmagyarázzák, hogy a 001-2011 ügyiratszámú jelentésen a minisztérium huszonöt munkatársa dolgozott, szakértők és tisztviselők, némelyikük főigazgatói minősítésben; hogy a tanulmányon folyó munkálatok éjt nappallá téve 16 napon át tartottak, a dokumentumon dolgozó hivatalnokok pedig – magának a miniszternek az utasítására – kizárólag ezzel a feladattal foglalkoztak. A riporterek idézik a 001-2011 ügyiratszámú jelentés létezését most tagadó, egykori miniszterrel készített egyik interjút, amelyben azt fejtegette, mennyit robotolt a Conga ügyön. „Hogyhogy nem találta meg Pulgar miniszter a jelentést? –

teszi fel a kérdést Gorriti. – Esetleg nem is akarta megtalálni? És ha nem, akkor miért?”

III. Az oknyomozó újságíróknak néhány napjába telt, mire feleletet találtak erre a kérdésre. Az IDL-Reporteros oldalán megjelent a Ma miniszter, tegnap majdnem a Yanacocha igazgatója című szöveg. Arról szól, hogy Manuel Pulgart, mielőtt miniszterként hivatalba lépett volna, kiszemelték a konszern egyik fontos igazgatósági helyére. A Yanacocha-Newmont nem titkolta, mi volt a Pulgarral folytatott tárgyalások és a neki nyújtott állásajánlat célja: „a konszern javítani akart a helyi és regionális hatóságokhoz fűződő viszonyán.” A későbbi miniszterrel folytatott tárgyalások négy hónapon át tartottak, sor került személyes találkozókra és telefonos megbeszélésekre. Neki hozták volna létre az állást. Amikor Pulgar úgy döntött, hogy nem fogadja el a konszern által felkínált munkát, fel sem merült, hogy esetleg valaki mást alkalmazzanak ugyanerre a pozícióra. Miért takargatta a miniszter a közvélemény elől azt a tényt, hogy a saját foglalkoztatásáról folytatott tárgyalásokat azzal a céggel, amelynek az érdekét illető kérdésben miniszterként döntést kell hoznia? – tette fel a szónoki kérdést Gorriti. Nem kapott meggyőző választ. Megvádolták azzal, hogy az általa vezetett újságírócsoport rosszhiszeműen

tevékenykedik és tisztességtelenül lépett fel a miniszterrel szemben.

Szakértők és „szakértők”, avagy hogyan zavarjuk össze a közvéleményt I. Marco Arana felkért egy bányászattal és annak a környezetre gyakorolt hatásával foglalkozó szakértőt, hogy látogasson el Peruba. Az illető amerikai, a neve Robert Moran, Coloradóban él, ahol az Environmental Defender Law Center[34] alkalmazásában áll. Negyven éve ír geokémiai és hidrológiai szakvéleményeket; valamennyi földrészen, közel harminc országban dolgozott már. Speciális szakterülete az ásványkitermelés kapcsán létrejövő vízszennyezés. Azokban a napokban, amikor oda-vissza bejárom a Lima– Cajamarca utat, a Grufides a fővárosban szervez nagy konferenciát, amely Moran megállapításainak bemutatását tűzte ki céljául. A megállapítások előnye a közérthetőség. A tanulmány húszoldalas, bárki megértheti. A YanacochaNewmont által finanszírozott jelentés terjedelme a térképekkel és a táblázatokkal több mint kilencezer oldalra rúg, a fontos információk pedig szétszórva találhatók meg benne. Még a szakmabeliek is eltévednek a részletek, a zavarosság, a káosz dzsungelében. („Felmerül a gyanú, hogy a

káosz szándékos” – sugallja Moran.) Moran mondanivalója letisztult (összefoglalom néhány észrevételét): Az Estudio del impacto ambiental nem tudományos jellegű és nem is független munka. Olyan cégek hozták létre, amelyeknek jelenleg a Conga projekthez, a későbbiekben pedig más projektek megvalósításához fűződik érdekük. A jelentés sok hasznos információt tartalmaz, de sokszor átsiklik a „kényelmetlen” részletek felett. Ez a píár találmánya. A Conga projekthez hasonló valamennyi terv kedvezőtlen hatással van a vízkészletre. Nincs okunk azt feltételezni, hogy a Conga esetében ez másképp lenne. Moran felbecsüli a projekt megvalósítása során felhasznált vízmennyiséget, a szennyezés mértékét, az ökoszisztéma pusztítását. Szemére hányja a konszern vezetőségének, hogy sok szükséges becslést nem mutattak be, ráadásul azt állították, hosszabb távon a kitermelés nem lesz hátrányos hatással a környezetre és a lakosságra. Összefoglalja: A Conga projektről szóló jelentés egy rosszul kidolgozott és tisztességtelen dokumentum, ami eléggé meglepő, figyelembe véve a beruházás nagyságát – négymilliárdnyolcszázmillió dollár –, a benne részt vevő óriásvállalatokat (a Newmont és a Buenaventura), a magánszektornak kölcsönöket nyújtó Világbankot, valamint az International

Finance Corporationt. A Conga projektre vonatkozó tervet éveken keresztül több tanácsadó intézmény is vizsgálat alá vonta, a jelentést pedig a perui kormány átnézte, majd két ízben is elfogadta. Az Estudio del Impacto Ambiental mindezek ellenére sem bocsát rendelkezésre olyan technikai jellegű információkat, amelyek lehetővé tennék – úgy a helyi közösség, mint a felügyelő szervek számára – a helyes döntéseket. Ezzel éppúgy csúfot űz az emberekből, mint az állami szervekből.{28}

II. Szívesen feltennék további kérdéseket az amerikai szakértő vádjaihoz kapcsolódóan, de türtőztetem magam. A konszern szóvivőjénél már ott van a kérdéslistám, de még mindig nem válaszolt. Tovább várok.

III. Eközben a Yanacocha-Newmont píárért felelős főnöke beleegyezik egy beszélgetésbe. Sandro Venturo a negyvenes évei küszöbén álló férfi; egykor szociológus volt, de a public relations szakma az egyetemi katedránál jobb életet ajánlott neki. Már az öltözékén is első pillantásra látható: jó minőségű, apró kockás, sportos ing, elegáns fekete cipő, trendi szemüvegkeret. Egy fickó a reklámfilmekből. De ami a legfontosabb: lehengerlő szövege van. (Hogyan legyek nyitott az új érvekre, és ne dőljek be a

public relations trükköknek?) Sandro nem tart távolságot, már az első pillanattól kezdve öreg cimborák vagyunk. Ez Peruban éppúgy gyakori, mint egész Latin-Amerikában, de most különösen óvatosnak kell lennem, hiszen vérprofi píárossal társalgok, akit a földrész legnagyobb aranykitermelője fizet. Úgy vág bele a mesélésbe, mintha legalábbis a Grufides aktivistája lenne: beszél a katasztrofális társadalmi hangulatról, amelyet működése kapcsán a konszern teremtett maga körül. (Ügyes kezdés. Először is altassuk el a kotnyeles újságíró figyelmét.) Sandro szájából ömlenek az olyasféle kifejezések, mint a konszern és a helyi újságok „perverz kapcsolatai”. Elmondja, hogy amikor voltak reklámszerződések, akkor a sajtó jókat írt a konszernről, amikor nem, akkor rosszakat. (Ebben a pillanatban szinte el is felejtem, kinek dolgozik Sandro, és egy lépésre vagyok attól, hogy úgy gondoljam, objektív elemzővel beszélek.) Felhívtak minket a Yanacocha-Newmonttól, meséli, és kérték, beszéljünk a helyiekkel, hallgassuk meg a panaszokat, aztán tegyünk javaslatot arra, mit kellene tenni, hogyan javítsunk közösen a kapcsolatokon. És természetesen, hogy szerezzük meg az emberek jóváhagyását a Conga projekthez. Sandro összegzi a tapasztalatait: a helyi lakosság konszernt illető ellenszenvének valódi okai „örökletesek”. Vagyis, hogy nem folytattak konzultációt az emberekkel, hogy

előfordultak olyan balesetek, mint amilyen a higanyömlés volt Choropampában, de a legfőképp, hogy a vállalatcsoport Cajamarcába érkezése társadalmi egyenlőtlenségeket keltett, vagy tovább növelte azokat. Hogy milyen egyenlőtlenségekről van szó? Például, hogy a helyi vállalkozók kis részének van csak nagyjából állandó szerződése a konszernnel, a többiek a játékon kívül rekedtek, és csak a pálya széléről figyelik, mi folyik bent. Egy másik példa: a tanárokat dühíti, hogy kevesebbet keresnek, mint a konszern biztonsági őrei. És igazuk van, rikkant Sandro, én is mérges lennék! Az emberek megalázottnak érzik magukat, mert látják mások sikereit, amelyekből ők nem részesülnek. A régióban csökkent a szegénység, de nőtt az egyenlőtlenség. (Észszerűnek tűnik. Várom, mi jön ki ebből.) Mindaz, amit Sandro fejteget, ahhoz a következtetéshez készíti elő a talajt, hogy a konszern tevékenysége nem károsítja a környezetet, csak az emberek tele vannak ellenérzéssel, frusztrációval, amelyet a természetvédelem nyelvén fejeznek ki, miközben nincs bizonyíték arra, hogy a konszern szennyezné a vízforrásokat; Moran szövege nem szaktanulmány, csupán egy részletek és adatok nélküli, feltételezésekkel és hipotézisekkel teli vélemény. Akkor most még egyszer: Sandro véleménye szerint a Conga projekt körül kialakult probléma nem a környezet veszélyeztetése, hanem a robbanásveszélyes társadalmi légkör. Na persze, mi tagadás, a cég rontja a tájképet, de ezért cserébe utakat épít. Mi a praktikusabb? Mi a fontosabb?

Ezenkívül a Yanacocha-Newmont képes elérni oda is, ahová az állam már nem, megtalálja az utat a félreeső andoki közösségekig is. A velük való törődés hiánya az állam lelkiismeretét nyomja, nem a konszernét. Sandro briliáns píáros. Kis híján átállított a maga oldalára.

IV. A helyiek konszernellenes tiltakozásaiban két attitűd keveredik: a Yanacocha-Newmont túlkapásainak kritikája, illetve a bármiféle kitermelési tevékenység iránti ellenszenv. Ez a második hozzáállás képezi a cég public relations részlegénél dolgozó emberek munícióját. Ennek köszönhetően célozgathatnak arra, hogy Cajamarca lázongó lakói „maradiak”, „ellene vannak az ország fejlődésétnek” – a limai kormány pedig gyakran egyetértően bólintgat erre a propagandára. Mit számít, hogy a konszern úgyis azt csinál, amit akar, és főleg Cajamarcának származik belőle gondja (a haszon külföldre megy vagy a megvásárolt politikusok számláját gyarapítja). Ez a propaganda eléri az „információfogyasztókat” – elsősorban a középosztálybeli embereket –, és érzéketlenné teszi őket a vidéki lázongók üldözése iránt. Ha a „maradi” és a „fejlődésellenes” becsmérlésekhez hozzáadjuk a „szélsőségesen balost”– márpedig ezt teszi a konszern, a zsebre vágott média és a kormány propagandája –, kész is az ellenség portréja. Akkor pedig a véleményalkotó osztály hallgatólagos beleegyezésével szabad ütni, kínozni, lőni.

Kikérdeztem Mirthát és Marcót – mindkettőjüket különkülön –, hogy a konszern ellenségei mit kritizálnak: a cég visszaéléseit, vagy általában minden bányászati tevékenységet. Mirtha szerint nem lehet szétválasztani a két attitűdöt, egyik a másikból következik. Ha kizárólag a konszern visszaéléseit tapasztalod éveken át, akkor ezek a visszaélések a sértettek számára a bányászati cégek tevékenységének lényegéhez kapcsolódnak. A túlkapások ellen való tiltakozás előbb-utóbb minden ásványkitermelési tevékenységgel való szembehelyezkedéshez vezet. Az emberek egyszerűen nem hiszik el, hogy lehetséges aranyat bányászni a gazdaságaik romba döntése, a forrásaik kiszárítása, a megmaradó vizek vegyszerekkel történő megmérgezése nélkül. Marco nagyjából ugyanezt állítja, és még hozzáfűzi, hogy a megcsalt remények öntöttek olajat a tűzre. Az emberek arra számítottak, hogy a nagyvállalat megjelenése munkahelyeket teremt majd, kiemeli a nyomorból a régiót. Ő maga nincs a kitermelés ellen, de az a véleménye, hogy ennek területi határt kellene szabni. Kulcsfontosságú a környezetkárosítások minimumra szorítása és a lakosság beleegyezésének (licencia social) megszerzése. A nagyvállalatok gondolkodásmódja nem ilyen. Ők azt mondják, hogy ott bányászunk, ahol van mit. Marcónak nemrég, életében másodszor, sikerült publikálnia egy cikket a legnagyobb perui újságban, az El Comercióban{29}, amelyben kritikát fogalmazott meg a

kontinens – mind a bal-, mind a jobboldali – kormányzataival szemben, amelyek a szegénység elleni küzdelem nevében kitermelik a természeti javakat anélkül, hogy ügyet vetnének a visszafordíthatatlan környezetkárosításra. Arról ír, hogy Bolíviában Evo Morales kormányzása alatt több ásványt termelnek ki, mint elődje idején, aki pedig kötődött a bányászati üzletághoz; hogy egész Ecuador történetében nincs Rafael Correánál nagyobb rajongója a föld alatti kincsek mélyművelésű bányászatának. Lula és az akkor még élő Hugo Chávez is megkapja a magáét. A latin-amerikai vezetők közül Marco csak az uruguayi José Mujicát állítja példaképül. Az ő szónoki kérdését idézi: „Vajon van-e a világnak annyi erőforrása, hogy mind a hétvagy nyolcmilliárd ember fogyasztása elérhesse a leggazdagabb nyugati társadalmak fogyasztási színvonalát? Mi szabályozzuk a globalizációt, vagy a globalizáció uralkodik felettünk?” Marco hisz abban, hogy ez a gondolkodásmód, amely jelenleg kisebbségben van, egyszer a politika fősodrát alkotja majd a kontinensen és világszerte. Mert nem lesz más választás.

V. Ez volt a nap híre. Új színészek (esetleg statiszták?) lépnek színre: nemzetközi szakértők, két spanyol és egy portugál. A kormány kérte fel őket. A vitában álló felektől függetlenül még egyszer

értékelniük kell, hogy a Conga projekt veszélyt jelent-e a környezetre. Több napja nem lehet eljutni azokhoz a tengerszemekhez, amelyeknek a vizét a kitermeléshez akarják felhasználni. Militarizálták a körülöttük fekvő területet, a hadsereg minden közeledni szándékozót lekapcsol. A három szakértő egy hetet tölt a tavaknál. Visszatérnek Limába, és egy ezópusi nyelvezetű nyilatkozatot tesznek. A tengerszemek védelmét ajánlják, de ez csupán ajánlás, nem több. Bármilyen határozat is születik, ők mossák kezeiket: egymást üssétek. A dráma szereplői közül mindenki a saját szája íze szerint értelmezi a szakértők szavait. Humala elnök azt javasolja, hogy a konszern mérlegelje annak a két tengerszemnek a megkímélését, amelyekben a termelésből visszamaradt hulladékokat tárolnák. A Yanacocha-Newmont elnökhelyettese kritizálja azokat a médiabeszámolókat, amelyek helytelenül értelmezték Humala szavait. Mintha a tavak megvédését kérte volna, ez pedig a konszern főnökhelyettesének véleménye szerint eltér a nemzetközi szakértők ajánlásaitól. A Grufides környezetvédői leszögezik: „A konszern hozzáállása nem változik.” A Yanacocha-Newmont igazgatósága bejelenti, hogy elfogadja a szakértők némelyik ajánlását, de nem ígéri a tengerszemek megvédését. Humala elnök elégedetten köszönti a konszern „új”,

„tiszteletteljes” hozzáállását az ügyhöz. Cajamarca, Celendin és a környező falvak lakói cselt szimatolnak. Az a gyanújuk, hogy a szakértők felkérése csak ködösítés, mindenképp megvalósítják a Conga projektet.

Eltitkolni, megfélemlíteni, avagy ugyanaz a színház és ugyanazok a díszletek I. A Cajamarcában töltött napjaim egyikén Wilfredo Saavedra ügyvéd, a lázongó hegyi lakosság és a környezet városszerte ismert védője keresett fel a hotelemben. A 80-as, 90-es években Saavedra tíz évet töltött rettenetes körülmények között börtönben a Tupac Amaru marxista partizáncsoporttal való kapcsolatai miatt, amit sosem bizonyítottak rá (baloldali aktivista volt, de fegyveres harcban nem vett részt). A börtöncellájában tizenöt rab ült, feküdt, csüngött néhány négyzetméteren. Ablak és világítás nélkül. – Ha úgy gondolja, elmehetünk valamelyik kávéházba, mert itt – intett Saavedra a hotel recepciója felé – nem látnak szívesen. Sejtem, miről lehet szó, de azért csak megkérdezem: – Miért? – Ebben a hotelben olyan emberek szállnak meg, akik a

Yanacocha-Newmont vállalattal üzletelnek. A fotóm, mint a „bányászati konszernek ellensége”, sokszor feltűnik a lapokban. – Nekem nem jelent gondot. Üljünk le, és meglátjuk, kikezd-e valaki önnel. Saavedra szívesen beleegyezik. Senki nem akadékoskodik, habár, míg a lobby kényelmes kanapéin üldögélve beszélgetünk, a fiúk a személyzetből megbámulnak, és fejbiccentéssel jelzik egymásnak Saavedrát. Saavedra egyenesen a rendőrőrsről érkezett a találkozóra, ahová kihallgatásra hívták be. A vád a közrend megzavarása és közlekedési eszközök ellen intézett támadás (arról van szó, hogy a sok tüntetés valamelyikén kövekkel dobálták meg a rendőrautókat, máshol pedig betörték egy busz szélvédőjét). – Zaklatnak, a sarkamban vannak – bukik ki Saavedrából. – A feleségem idegeskedik, sír. Lehet, hogy most is megfigyelnek minket. Később, amikor kiléptünk a főtérre, körülkémleltünk, de nem láttunk senkit, aki követett volna. Megérkezett Saavedra felesége és lánya, akik örültek, hogy a családfőt nem tartották bent. Hála ennek, együtt ebédelhetnek. És holnap? Hogy holnap mi lesz, azt majd meglátjuk. Saavedra csupán egyetlen, ám annál fontosabb gondolatot akart közölni: hogy Cajamarcában vér fog folyni. A limai hatóságok és a konszern összeszűrték a levet – mondta. A Conga projekt előbb-utóbb beindul, az emberek pedig nem fogják hagyni ezt. Véres összetűzésekre kerülhet sor.

Két nappal később Saavedrát letartóztatták. Mint egy terroristát, úgy vitték repülőgéppel Limába, a kihallgatásra. A kamerák és a vakuk sem hiányoztak, a hatalom a média asszisztálásával látványosságot csinált a letartóztatásból. Formálisan semmivel nem vádolták meg Saavedrát. Visszavitték Cajamarcába, az ügyész elé állították. Megint csak formális vádak nélkül. Saavedra megtagadta a vallomástételt. Pár nap múlva szabadon engedték. Így néz ki a megfélemlítés színháza. Legyen ez lecke az utódoknak.

II. Szélsőségességgel, titkos összeesküvéssel, terroristákkal és a drogüzlettel való kapcsolattal vádolnak meg; elválasztják a „búzát az ocsútól”, a „bajkeverőket” a „társadalom egészséges részétől” – lám, megvannak az elnyomás melletti érvek. A politikatudomány kutatói ezt a „társadalmi tiltakozások kriminalizálásának” nevezik. Így nyilatkozik a hatalomnak a cajamarcai tiltakozók ellen bevetett stratégiájáról egy ötvenes hölgy, Rocío Silva Santisteban, a Peruban megalakult többtucatnyi emberjogi szervezet koordinátora. Rocíót, aki Cajamarcában született, gyengéd szálak fűzik gyermekkora városához, így az itteni történések is jobban fájnak neki. Az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, amikor 2012. július 4-én egy rendőrhöz, aki néhány pillanattal korábban tiltakozókat ütlegelt, odament egy fiatal nő és kétszer megkérdezte:

– Miért bántok így velünk? – Mert kutyák vagytok, a kurva anyádat. Valaki – valószínűleg mobiltelefonnal – felvette a jelenetet, és feltette az internetre. Rocío sokszor megnézte a YouTubeon ezt a felvételt. Nem csak arról van szó, mondja, hogy a tüntetőket kutyákhoz hasonlítja. A lényeg az, hogy a rendőr szájából elhangzó kutya a legalantasabb teremtmény, rosszabb még valamelyik kiállhatatlan rovarnál is. Olyan állat, amit állandó ellenőrzés alatt kell tartani, fegyelmezni kell. Ahogyan a rendőr megsértette a fiatal cajamarcai nőt, az kifejezte a hatalom részéről az igazukért – például a csapból vagy a hegyi forrásból folyó tiszta vízhez való jogért – küzdő szegények iránt érzett megvetést és gyűlöletet. Rocío figyelemmel kísérte az elnöknek és legközelebbi munkatársainak, valamint az egyenruhás erők vezetőinek a nyilatkozatait, és megrémült. A közlemények nyugtalanító stratégiává kapcsolódnak össze, Rocío ismer már effélét a múltból. Az egyik azt állítja, hogy a tiltakozások vezetői „kommunisták”, „radikálisok” és „ultrabalosok”. A másik azt sugallja, hogy kapcsolat van a tiltakozók szervezetei és a maradék partizáncsoportok között. Egy harmadik „nyilvánosságra hozza”, hogy a tiltakozásokat titokban a drogüzlet finanszírozza. A negyedik, hogy egy bizonyos püspök kocsijában lőszert találtak. Az ötödik, hogy a tüntetés során lelőtt egyik részvevőt maguk a tiltakozók ölték meg. Humala elnök pedig mindehhez hozzáteszi még, hogy a lázadóknak „viselniük kell a következményeket.”

Ezek a paranoiás nyilatkozatok és összeesküvés-elméletek, fejti ki Rocío, a kísérőzenéi a rendőri és katonai akcióknak, amelyek a tiltakozók életét és Peru demokráciáját veszélyeztetik. Rocío szerint a hatalom célja az, hogy a tiltakozások hangulata és formája radikalizálódjon, esetleg, hogy kiprovokálja az emberek erőszakos akciókban való részvételét. És miért? Hogy a politikusok és a véleményformáló csoportok engedélyével jogszerűen önkényuralmi irányítást vezethessenek be – bármilyen groteszkül hangzik is – a demokrácia védelmében. Már most arról értesülünk, hogy az állam nem a szegény régiók lakosai ellen veti be elnyomó gépezetét, akiknek elvették a földjüket és megmérgezték a vizüket, hanem „terroristák” és a „drogbiznisz” támogatói ellen. Abban pedig ugyebár mindenki egyetért, hogy nem egyezkedünk „terroristákkal” és „kábítószer-kereskedőkkel”. Az ilyeneknek ostort és öklöt mutatunk. Hát a konszern? A konszernnél pedig zavartalanul folyna tovább a business as usual a csendes andoki paradicsomban.

III. Alkalmam nyílik meggyőződni arról, ebben a színházban milyen szerepet kaptak a helyi tömegtájékoztatás eszközei. A Clarin címoldalon közli NEM a tiltakozásokra című cikkét a helyi vállalkozók körében zajló mozgósításról az őslakosok és a környezetvédők ellen; demonstrációt jelentenek be. A rákövetkező napon írás jelenik meg arról,

hogy a vállalkozók visszarendelik azokat a munkagépeket, amelyek a Conga projektnél dolgoztak volna, így hatezer munkás veszíti el a munkáját. (A jól ismert húzás: a szegények egymásnak ugrasztása.) A Panorama az első oldalára helyez ki egy nagyméretű fotót, amelyen gyerekek láthatók sarlós-kalapácsos vörös zászlóval. Ezek az egyik olyan baloldali párt tagjainak a gyerekei, amelynek van valamennyi szerepe a helyi politikában. A lényeg, hogy olyan látszatot keltsenek, mintha a konszern gyakorlatának kritizálói és a régió vízforrásainak védelmezői a kommunista diktatúráról álmodozó vörös csőcselékből kerülnének ki. Peru még a csontjaiban érzi a maoista Fényes Ösvénnyel folytatott polgárháborút, a közvélemény egy részéből még mindig kiváltható egy efféle reflex. Az újság nem törődik azzal, hogy Cajamarcában sosem volt jelen a Fényes Ösvény. Nem a tényekről, hanem az érzelmekről, a nyugtalanságkeltésről van szó. A legszokatlanabb mégsem az, ami az újságokban megjelenik, hanem amit elhallgatnak. A Conga projekt elleni többezres tüntetés másnapján – a menet élén a régió elnöke, Gregorio Santos haladt – a helyi lapok erről egy árva szót sem írtak. A legfontosabb régiós napi hír, az esemény, amely egész Cajamarcát lázban tartotta, és amelyre rendőrök százait vezényelték ki, arra sem volt méltó, hogy említést tegyen róla a helyi sajtó.

A konszern hallgat, avagy az objektív igazság mérlegelésének csapdái A konszern szóvivője nem felelt az e-mailben feltett kérdésekre. Most csodálkoznom kellene? Hiszen nem is számítottam rá, hogy a cég, amely Az elszánt diplomata, Az esőcsináló, az Erin Brockovich vagy a gyarmatosítási formák enyhébb gyakorlatát bemutató filmthrillereket idéző szabályok szerint működik, levelezést fog folytatni egy egzotikus nyelven író riporterrel. Egyébként a konszern emberei a New York Timesszal sem óhajtottak beszélni. Mit is mondhattak volna? Sajnáljuk az okozott károkat, kártérítést fizetünk? Esetleg: igen, mi adtunk megbízást Marco Arana és más aktivisták megfigyelésére, bocsánatot kérünk? Ugyan már! Legfeljebb megmakacsolnák magukat: a fejlődést hoztuk el Cajamarcába, nem mérgezzük a környezetet, az okozott károkat pedig megtérítjük. Most elmerengek, mit csináltam volna, ha a konszern szóvivője feleletre méltatja az e-mailemet, és ügyesen kimosakszik? Vajon egy riporternek, történésznek, írónak, kutatónak hangot kell-e adnia egy vitában az egyenlő jogok jegyében a „másik félnek” akkor is, amikor bőven elég példát tud összeszedni arra, hogy ez a „másik fél” hazudik, szélhámosságokat, manipulációt enged meg magának, sőt, még nagyobb bűnök is írhatók a számlájára? Alátámasztást a

tudományos, újságírói, kutatói alapok adnak, amelyek lényegüket tekintve helyesek és kikezdhetetlenek. Mindenekelőtt fontos a kíváncsiság; ez esetben a kíváncsiság arra, milyen technikákat alkalmaz a public relations, az aranybányászat brutális igazságát elfedő retorikára. Előfordul, hogy a mentegetőzések elég jól tükrözik az igazság leplezését. De nehéz is lerázni magunkról a kételyt, hogy a Cajamarcában uralkodó körülmények között a szakma szabályai nem járulnak-e hozzá az erkölcsi vakság előidézéséhez, valamint ahhoz, hogy „polgárjogot” kaptak a visszaélések, az információs zűrzavar és a károk relativizálása. Valószínűleg első ízben örülök annak, hogy valaki nem felelt a feltett kérdésekre, és nem kell ezeket az oldalakat mellébeszéléssel megtöltenem.

Marcót megverik, Mirthát megfélemlítik, avagy filmes folytatás a valóságban Több mint egy éven át figyeltem az interneten, mi történik a Conga projekt körül. E-maileket cseréltem Pablo Sanchezzel, és a konfliktust megfigyelő újságírókkal. Sok minden történt, ezért úgy döntöttem, visszatérek. A Conga projekt jelenleg – mondjuk így – „lappangó” állapotban van. Hivatalosan felfüggesztették, a valóságban a

Yanacocha-Newmont folytatja az aranykitermelés előkészítését. A helyiek biztosak benne, hogy a bányászat előbb-utóbb beindul. Az első meglepetés, hogy a helyi Panorama újság, a konszern szócsöve, az oldalain szokatlan cikket közöl Cajamarca, az informális gazdaság paradicsoma címmel. Ebben rosszkedvű elemzést készítenek arról, hogy mi történt a várossal az elmúlt években. Hogy a konszern érkezése keltette várakozások munkalehetőségben reménykedő migránsok ezreit vonzották ide. Hogy a migráció lakás- és szolgáltatáskeresletet teremtett. Miközben a modern kitermelési üzemben nincs túlzottan nagy munkaerőigény. A migránsok – írja az újság – problémát jelentenek a város és a régió számára. Ideérkezésük a mindeddig nem létező, vagy nem ilyen mértékű konfliktusok, és a kicsi, békés Cajamarca kaotikus növekedésének forrásává vált. Sokan közülük a munkanélküliek táborát, az informális gazdaság szürkezónáját, a tolvajbandákat és a prostituáltak hadait gyarapították. Jelentősen megnőtt a kisebb rablótámadások száma, és az utóbbi idők csapásai közé számítanak a taxisgyilkosságok. Elkészítem az év mérlegét, hogy mi történt a két ittlétem között. Az első elutazásom után három hónappal, 2012. július 4-

én a rendőrök lelőttek három tüntetőt azok közül, akik a Conga no va jelszó jegyében körülvették a celendini városházát, és egy tizenhat éves fiút, aki nem vett részt a manifesztációban. A rendőrség szerint a tiltakozók megpróbáltak betörni az épületbe, és szükség volt erő alkalmazására. (Wilfredo Saavedra, aki megjósolta, hogy vér fog folyni, elvétette a tragédia mértékét: nem volt vérontás, „csupán” néhány megölt ember.) Meghaltak: César Medina Aguilar (ő volt a tizenéves áldozat) Joselito Sánchez Huamán José Faustino Silva Paulino García Ugyanezen a napon a rendőrség Cajamarcában lekapcsolta Marcót. Sokszor visszanéztem a jelenetet a YouTube-on a brutális lerohanásról. Ahogy ül a főtéri padon, Vida – si, oro – no[35] felirattal a nyakában, és hátulról rátámadnak a botokkal felfegyverzett, pajzsos rendőrök. Ütik, lökdösik, aztán, mint egy bűnözőt, bilincsben viszik a készenléti rendőrautóhoz. Csak most, itt tudom meg első kézből a részleteket. Marcót a rendőrségen összeverték és megrugdosták. A rendőrök eltörték az egyik arccsontját. Az ügyvédjeként Mirthának több órán keresztül sem sikerült rábírnia a rendőrséget, hogy vigyék kórházba. Marco nem kapott levegőt, egyébként tüdőbeteg. Rocío éjjel ért a fővárosból az őrsre. Még Limában körbetelefonálta az Humala elnök köréhez tartozó

embereket, eredménytelenül. („Rettegtem, hogy megölik Marcót.”) Két ügyésznél sem vezetett eredményre a közbenjárása. A cajamarcai főügyész egy másik város, Chiclayo főügyészéhez küldte, a chiclayói pedig a cajamarcaihoz. Senki nem merte vállalni a döntést, hogy a fuldokló Marcót kórházba szállítsák. Marco állapota óráról órára romlott. – Az utolsó reményem a rendőrparancsnok, Raúl Salazar tábornok volt – meséli Rocío. – Meglepetésemre Salazar az érkezésem előtti napon Cajamarcában járt. Ez mutatja, hogy a hatalom számára milyen nagy jelentőségű ez a konfliktus. És hogy a nyomás a legmagasabb helyről érkezik: nem a helyi seriffek visszaéléséről van szó. Salazar otthagyta a névjegyét Marco testvérénél, aki bement az őrsre. Éjjel egy múlt, amikor felhívtam. Azt mondta, hogy nem tartozik a hatáskörébe a döntés Marco kórházba szállításáról, erről csakis az ügyész dönthet. Kiabálni kezdtem. „Az az ember bármelyik pillanatban meghalhat. Akkor mit mond majd? Tényleg azt akarja, hogy az egész világon megint Peruról írjanak az újságok, hogy olyan ország, ahol megsértik az emberi jogokat…” Salazar elhallgatott, de rögtön utána megkért, hogy öt percre bontsuk a vonalat. Nemsokára visszahívott, Marco szabad volt. Szerintem valamelyik nagykutyának telefonált. Hogy kinek? Felteszem, a belügyminiszternek. – Milyen politikai célja volt annak, hogy Marcót látványosan őrizetbe vették és megverték a rendőrségen? –

firtatom. – Hogy megtanulja ő is, és mások is, akik esetleg a nyomába lépnének. Ennél a letartóztatásnál nem volt kódolva a happy end. Új szálak bukkantak fel Esmundo Becerra meggyilkolásának ügyében. 2012. szeptember 8-án a helyi sajtó hozta nyilvánosságra: Letartóztatták

a

Yanacocha

alkalmazottját,

akit

a

környezetvédők vezetőjének meggyilkolásával vádolnak.{30} A bűnügyi rendőrség ügynökei a Yanacocha bánya felé tartó buszra való felszállásakor vették őrizetbe a 38 éves Jesus Elías Salcedót. A gyanú szerint ő a felbujtója az Esmundo Becerra környezetvédő vezető elleni gyilkosságnak… A Yanacocha-Newmont szóvivője megerősítette, hogy Elías Salcedo 2002 óta a cég dolgozója. Kijelentette, hogy a letartóztatás okát nem ismeri. Folyik a nyomozás. De az itt zajló események fényében hihetünk-e abban, hogy jut is valamire? Marco nem tanult a leckéből, amiben a rendőrök a letartóztatásakor részesítették. Teszi a dolgát. Néhány hónappal később, december 12-én ezt írta ki a Facebookra: „Feszült a helyzet a tengerszemek őrségénél. A Yanacocha

reflektorokkal világítja meg a Chaupe család birtokán az őrök felállított sátrait.” A Conga projekt területén a Chaupe család az utolsó az őslakosok közül, akik nem adták be a derekukat a nagyvállalatnak. A szülők, két felnőtt lányukkal, két felnőtt fiukkal, menyükkel és unokájukkal egy faházikóban laknak az Azul-tótól nem messze, 4600 méteres tengerszint feletti magasságban. A többiek körös-körül mind feladták már, azaz eladták a földjeiket a konszernnek, és elköltöztek. A Yanacocha-Newmont mérnökei és tervezői megkezdték az előkészületeket az aranykitermeléshez. Méréseket végeznek, berendezéseket helyeznek üzembe. Nem mehettem oda, a hadsereg őrizte az egész Conga-terület körülötti részt, az őrjáratok minden közeledőt visszafordítottak. A Chaupe család rendíthetetlen sziklaként ellenáll. A helyiek szemében 2011. augusztus 9-e óta az ellenállás megtestesítői. Ezen a napon egy rendőrosztag érkezett a birtokukra. Erőszakkal kirángatták a házból a 42 éves anyát, Máximát, férjét, a 47 éves Jaimét és 18 éves lányukat, Igildát. A legkisebb fiú, Carlos Enrique vaktában kirohant otthonról, azt kiáltozta, hogy ölik az anyját és az apját. A rendőrök kicipelték az ágyakat, a ruhákat, az élelmiszert, aztán felgyújtották a házat. Doña Máxima később azt mesélte, az egyetlen dolog, amit közöltek velük, hogy „a föld a bányáé”. A velőtrázóan sikoltozó Igildát a hajánál ragadták meg, és a földön húzták el a rendőrautóig. Megütötték a lányát védeni rohanó Máximát. Néhány

figyelmeztető lövést adtak le ijesztgetésül Jaiméra, aki kövekkel a kezében követelte, hogy engedjék el a feleségét és a lányát. Másnap újra jöttek, néhány minibusszal legalább félszáz egyenruhás érkezett, és velük jöttek a konszern emberei. A mérnök, aki a csoport főnökének tűnt, irányította a többieket, mit és hol fognak csinálni, hová rakják majd az állványokat, hova a gépeket. De Máxima és Jaime nem mentek onnan. Nem volt fedél a fejük fölött, úgy aludtak, gyapjútakaróba burkolózva. Kibírták. Újraépítették a házikójukat, azt hajtogatják, Conga no va. A föld az övék, jószántukból nem adják el. A régió és Lima tiltakozó mozgalmai 2012-ben az év asszonyának választották Máximát. A Grufides aktivistáit és munkatársait, akik megkísérlik felkeresni a Chaupe családot, általában visszafordítják a rendőrség vagy a katonaság járőrei, ritkán sikerül odajutnia valakinek. Rocíónak sikerült. Különösen doña Máxima belső ereje, karizmája nyűgözte le. „A Yanacocha-Newmont emberei – osztotta meg később a megfigyeléseit – nem képesek felfogni, mi élteti ezt az ellenállást és makacsságot több mint négy és fél kilométer magasságban, gyilkos időjárási viszonyok között, szegénységben. Chaupéék szép pénzt kaphatnának a földjükért, de nem akarják eladni. A bányászati üzletág menedzserei szerint bármi átszámolható pénzre. Nem értik, hogy a föld és az otthon védelme emberi méltóság kérdése is

lehet.” Az utóbbi időben Mirtha tűnt fel a konszern és… bizony, a hatóságok célkeresztjében. Ez az „és” kötőszó megváltoztatja a konfliktus arculatát: egyre nehezebb követni, hogy mit intéz a cég, és mi sorolható a rendőrség vagy a kormány működéséhez. Az arany szövetsége szolidárisan működik. Még Lengyelországban jutott el hozzám a hír, hogy ismeretlen tettesek betörtek Mirtha lakásába, átrendezték a bútorokat – snem loptak el semmit –, az ajtót pedig tárvanyitva hagyták. Pár hét múlva megismétlődött ugyanez. Azt, hogy a betörők nem törődtek az értékesebb tárgyakkal, például az elöl hagyott laptoppal vagy a fényképezőgéppel, Mirtha figyelmeztetésnek veszi, így közlik: ne avatkozz a bánya ügyeibe. Hasonló módon törtek be Ivett, a Grufides titkárnőjének a lakásába is. Pablo Sanchez észrevette, hogy akárcsak néhány évvel korábban, valaki megint követi és fényképezi őt Cajamarcában is, Limában is. A társaság egy másik munkatársának valaki beverte az autója szélvédőjét. 2012. december 26-án Marco drámai hangvételű riasztást rakott ki a Facebookra: Nem ismeri valaki a C8C-208 rendszámú metál bézs színű Volkswagen tulajdonosát? Ez valami besúgó, bérgyilkos, a Conga alkalmazottja? Jött mögöttem néhány háztömbnyit, fotózott. Amikor megálltam, tovább fényképezett, amikor

pedig el akartam kapni, sértegetett és elmenekült. Néhány órával később: Köszönöm minden barátomnak, barátnőmnek, aki segített gyorsan azonosítani a fickót, aki pimaszul és pofátlanul megpróbált rám ijeszteni. Hála nektek, leleplezhetjük egy kémszervezet embereit, akiket a bányászati konszernek gazdasági hatalma bérelt fel, akik szerint Cajamarca lakóinak többsége büntetlenül féken tartható. A Conga nem jöhet! Marco és Mirtha azzal a kéréssel fordultak az Amerikaközi Emberi Jogi Bizottsághoz, hogy írja elő a perui állam számára a Grufides aktivistáinak védelmét. Felkeresem az irodájában Mirthát. Azt mondja, most még jobban retteg, mint eddig bármikor, hiszen van egy másfél éves kislánya. Az utóbbi betöréseknél teljesen kétségbeesett, Marco csak nehezen tudta megvigasztalni és megnyugtatni. Mirtha szerint vagy a rendőrök, vagy a titkosszolgálat tört be hozzá, a felbérlő szerepét a konszern helyett most az állami funkcionáriusok vették át. Pár nappal a találkozásunk előtt a rendőrök kivárták, amíg Mirtha elindul otthonról, és néhány utcával arrébb rutin autóellenőrzés ürügyén leállították. Bírói végzés nélkül lefoglalták a kocsit, amiről azt állították, hogy egy hét évvel korábbi limai rablótámadás során került használatra. Két

nap múlva, egyetlen magyarázó szó nélkül visszaadták. – Holnap akár engem is elfoghatnak két napra, aztán kiengedhetnek annak megindoklása nélkül, hogy miért vettek el két napot az életemből – panaszolja. Nem gondol arra, hogy feladja, de az elkötelezettség árának kérdése többet foglalkoztatja, mint valaha. – Korábban sosem terveztem menekülőutakat arra az eshetőségre, ha eljönnének értem. Most, hogy itt van a kislányom, egyfolytában azon jár az eszem, hogy legyen egy egérút és egy hely, ahol meghúzhatjuk magunkat. Több forgatókönyvem is van.

Az inka elrablása, avagy a soha véget nem érő történet Cajamarca főterén, ahol most a hotelem áll, ötszáz éve tragikus események zajlottak. Milton hívta fel erre a figyelmemet egy éve, és kifejtette, hogy az őslakosok között a mai napig közszájon forog az eset. Egy 19. századi történész régi beszámolókból és dokumentumokból rekonstruálta a részleteket és az események sorrendjét: „A hódítók 1532. november 15-én késő délután léptek be Cajamarca városába. A napközben kitartó szép idő ekkorra úgy elkomorodott, hogy vihar fenyegetett és jégdarával kevert eső kezdett esni, szokatlanul hideg is volt. Pizarro

mégis annyira meg akart bizonyosodni az inka uralkodó hangulatáról, hogy úgy döntött, azon nyomban követeket küld a szállására…” Pizarro küldöttei kijelentették Atahualpának, hogy „egy tengeren túli hatalmas király alattvalói, és azért jöttek ide, mert hallották a hírét Atahualpa nagy győzelmeinek, és felajánlják neki szolgálataikat, valamint hogy megtanítsák az igaz hitre, amit maguk is vallanak…” A konkvisztádorok találkozóra hívták az inkát. Az Andok uralkodója nem gyanított cselt, elfogadta a meghívást. A fegyveres jövevények elrabolták és foglyul ejtették. Az inka könyörgött a szabadságáért, annyi aranyat ígért, amennyi elborítja a padlót és megtölti az egész nagytermet, amelyben tartózkodtak. A vezér alattvalói teljesítették a parancsot, összeszedték az aranyat, ezüstöt, elhozták a váltságdíjat. „A történelem nem ismer más példát arra – jegyzi meg a történész –, hogy katonai kalandorok ennyire apró csoportja ilyen óriási hadizsákmányt szerzett volna.” De az inkára így is halál várt. – Mit tettem én vagy a gyermekeim, hogy ilyen sorsra jutottam? És ezt éppen a te kezedtől – folytatta Pizzaróhoz fordulva –, aki csak barátságot és jó szándékot tapasztaltál a népem részéről, akivel megosztottam a kincseimet, és jótevőként bántam veled… Az inka ítéletét trombitaharsogás közepette hirdették ki Cajamarca nagyterén. Két órával napnyugta után a spanyol

katonák összegyűltek a főtéren, hogy a fáklyák fényénél tanúi legyenek a kivégzésnek. 1533. augusztus 29-ét írtak. Atahualpát kezén és lábán bilincsben vezették elő… Az inka a kivégzés előtt megtagadta a maga vallását és beleegyezett a keresztség felvételébe. Könnyebb halált ígértek ezért neki, a máglyán való elégetés helyett csavarófával fojtották meg. Most látom, hogy Milton állandó visszatérése az öt évszázaddal korábbi eseményekhez nem szónoki fogás. Pablo mesélt nekem egy kép népi feldolgozásáról, amely – az eredeti változatban – a spanyol konkvisztádorokat ábrázolja, amint a cajamarcai utcákon kereskedő őslakos nőket verik. A modern feldolgozás szerint a konkvisztádorokat átfestették rendőröknek. Egy helyi kézműves termékeket áruló kis boltban kétféle sakk-készletet árulnak. Az egyik a klasszikus: a spanyolok küzdenek az inkák ellen, a másik modern: a bányakonszern aranykeresői kontra őslakosok. Egy könyv, amely a Nyugat iránti gyűlöletről szól{31}, segít megmagyarázni az inka megöléséről szóló történet fennmaradását a köztudatban, és a helyiek visszatérését a hódítás történelmi idejéhez. Az erőszakos hódítás, a kizsákmányolás, a rabszolgaság és más gyarmati bűntettek által egykor érintett népek gyűlöletéről van szó. Szerzője, Jean Ziegler svájci diplomata kifejti, hogy „a kollektív tudat

irányítja azokat az alapelveket, amelyeket semmiféle elemzés nem képes tökéletesen megmagyarázni.” Hogy „talán a legtitokzatosabb jelenség valamennyi társadalmi struktúrát illetően.” Ziegler felidéz egy elméletet: „az egyedekhez hasonlóan a társadalmak is kerülhetnek sokkhatás alá és bénító szétziláltságba, amelyet egy külső, váratlan támadás idéz elő, amelyhez az addig létező kategóriák keretei közé semmiképp be nem férő erőszak társul. És hogyan reagál az ilyen sokkhatástól sújtott társadalom? A traumatizáló eseményt, amellyel nem tud mit kezdeni a tudat, beszorítja az emlékezet legmélyebb zugaiba.” A traumát okozó események emlékei hosszú idő múltán térnek vissza. Az áldozatok, de a legtöbbször inkább csak az ő utódaik kezdenek el beszélni a sérelmekről, követelik az elődök és a maguk méltóságát, a bűnök nyilvánosságra hozását, a jóvátételt. (Kapiskálom, miért tér vissza Milton olyan makacsul az öt évszázaddal korábbi történethez.) A Cajamarcában megtörtént traumát napjaink sérelmei elmélyítik. Az őslakosok múltja napjainkban játszódik le – ugyanazon a helyen, ugyanazon a téren.

FÜSTÖLŐ ESŐERDŐ, SZIVÁRVÁNYOS FOLYÓ

Doña Mariana és mások Először az állatok kezdtek elpusztulni. Az éjszakai madarak, amelyeket kíváncsivá tettek a földből kinövő fáklyákból előtörő tűztollak, túl közel repültek hozzájuk, és lángoló lidércekké változtak. Egy utolsó madárvijjogás, aztán szétterjedt az égő tollak kellemetlen szaga. Az emberek döglött kígyókba, gyíkokba, vaddisznókba botlottak – mindegyiküket belepte a sötét, olajos kenőcs. A tehenek miután ittak a patakokból, vérszínűt vizeltek, aztán elhullottak. A disznók is. Az egyik gazdának egy hét alatt hatvan disznója lett oda – vagyis, ahány csak volt neki. Azt beszélik, amikor a roston sütéshez bontották szét őket, a zsigereik úgy bűzlöttek, mint még soha. A sült húsnak furcsa vegyszerszaga volt. Éppígy az apró öblökből és patakokból kifogott, elpusztult halakból készült sültnek is. A kutyák nem akartak enni belőlük. Egyébként a kutyák is elhullottak. Ezután kezdtek el megbetegedni a gyerekek. Eleinte voltak az Aguarico-folyóbeli fürdőzések, az a móka, amikor elkapkodták a felszínre úszó szivárványt. A gyerekek az alámerülést gyakorolták a különleges, tócsákra, tavacskákra emlékeztető tárolókban, amelyekben a vízzel és iszappal összekeveredett olajat gyűjtötték. A kezükben

felfogták az olajos latyakot, az nyert, aki többet szedett össze. A kenőcsöt szétmaszatolták a testükön. A játék neve „néger”’ volt, vagy „parfümözés”. A felnőttek a vödreiket töltötték meg a kencével. A házak falát mázolták be vele. Amikor észrevették, hogy az állatok betegek, a gyerekek testén pedig hólyagok, fekélyek, vörös, fehér és barna elszíneződések jelentek meg, elmentek a nagy céghez, és azt mondták: az olajatok miatt pusztulnak az állataink és betegedtek meg a gyerekek. Á, dehogy, felelték nekik, ne aggódjatok. Fürödhettek az olajban. Az olaj nem árt, az olaj gyógyít. Aki kopasz, annak visszanöveszti a haját, nem viszket többé a bőr, megkönnyebbülést hoz a reumás betegeknek. Ezért hát a reumások eljártak fürdeni az olajos tavacskákhoz, a kopaszok a fejbúbjukat kenegették vele, akiknek pedig viszketett a bőrük, a hólyagjaikat kenték be. A kutyák bőrbajait is ezzel a kenőccsel kezelték, míg csak ki nem hullott a szőrük és csupaszon döglöttek meg. Lago Agrióban, Amazónia ecuadori részének egyik településén hallgatom ezeket a történeteket, a fővárostól, Quitótól hat-nyolcórányi autóbuszútra, keletre. A helybeliek a régiót Orientének nevezik. A tartomány hivatalos neve Sucumbíos. A mesélők: a 80 éves Eleodoro Jaramillo, a 77 éves José Briceño, a 72 éves Mariana Jiménez.

Lago Agrio egy városka, telepek és falvak konglomerátuma, dzsungel, puszta – mindez együtt. A falusiak a vadonban szétszórt telepeken laknak, és – ahol (még) lehetőség nyílik rá – maniókát, kukoricát, édesburgonyát termesztenek. A városi rész öt egymást keresztező utcából áll, egy-két boltocska, néhány fogadó és kocsma, amelyekben általában a turisták üldögélnek. Magában Lago Agrióban nincs látnivaló, innen indulnak ki a mesebeli szépségű természet mélyébe szervezett túrautak. A városkában elég sok utazási iroda működik, amelyek kirándulásokat szerveznek az esőerdőbe. Természetesen ott van még a polgármester székhelye, a rendőrőrs és a helyi bíróság. Lago Agriót a jól-rosszul civilizált esőerdőbe pottyantották le. Az utaknak köszönhetően úgy legeltethetjük szemünket az őserdő intenzív zöldjén, hogy nem kell kiszállnunk az autóból. Az ember, ha csak pár perccel hagyja maga mögött a városkát, máris úgy érzi, körülöleli a vadon, amelyet aszfaltcsíkok szelnek át. Az út mellett dagadt kígyó vonaglik. Ahol a bokrok és füvek eltakarják, még csak-csak beleillik a tájba, jelenléte nem erőszakos. Csakhogy ez a kígyó lépten-nyomon előbukkan. Ez bizony egy csővezeték. Néhány helyen a fémszörny rokonai is megjelennek – a régi csővezetékek kilométereken keresztül ott húzódnak az újak mellett. Ez a „ronda folt az ideális tájban” azokon a helyeken a legkellemetlenebb, ahol a meztelen csövek patakok vagy

folyócskák fölött húznak át. A képzelet felpörög: mi történik a vízzel, a növényzettel, az állatvilággal, ha ezek a csövek elrepednek? Márpedig elrepednek. Hallottam, hogy a húsznál több nagy olajkiömlés során – a kisebbeket senki nem számolja –, amíg a kitermelésért az amerikai Texaco konszern felelt, sok tízmillió liter olaj ömlött ki. (Ahogy később megtudtam, az ecuadori kormány becslése szerint megközelítőleg kétszer annyi olaj folyt ki, mint az Exxon Valdez nagyvállalat tankhajójának katasztrófájakor Alaszka partjainál, sőt, külföldi szakértők úgy is fogalmaztak, hogy „itt az Exxon Valdeznek a hússzorosa ömlött ki.”) A kocsit egyszerre fojtogató bűz árasztja el. Valahonnan ismerem: kőolaj, felhevült kátrány, „általános vegyszerszag”? A kalauzom, Donald – róla majd később mesélek – közli, hogy innen nem messze olyan állomás van, ahol elválasztják a kőolajat a víztől és a gáztól, illetve itt találhatók a termelés során keletkező hulladékanyagot gyűjtő mesterséges tavak. Ugyanakkor valóban igen hatásos látványt nyújtanak a fáklyák magasba törő lángcsóvái, amelyekben a kőolaj kitermeléshez társuló gáz ég. Ezek a tüzes csonkok úgy néznek ki, mint valami behatolók, egy másik univerzumból érkező hódítók. A smaragdszínű esőerdő közepén, pálmák és fák szomszédságában, a burjánzó, nedvdús növényzetből, lángnyelvekkel a csúcsukon, acél árbócok meredeznek ki. Doña Marian Jiménez már negyven éve nézegeti ezeket a tüzes gázpárákat. Most itt ülök a kunyhójában, amelynek tere

kettéoszlik: egy lakórészre, fekvőhellyel és tévékészülékkel, a háztartások sajátosságainak megfelelően évről évre növekvő mennyiségű kacatokkal, és egy másik, nagyobb helyiségre, amelyet műhelyként, tyúkólként, és ha esik, vendégszobaként használnak. Most éppen zuhog, ezért vagyunk bent, de közvetlenül a bejáratnál, mert néhány lépéssel beljebb, a kuckó belsejében kibírhatatlanul párás a levegő, doña Marianának viszont beteg a tüdeje és nehezen lélegzik. Belekezd: – 1972-ben jöttünk ide, mert a kormány földet ígért. Kaptunk egy parcellát a dzsungelben, de a Texaco elkezdett darabokat lecsipegetni belőle. Azt mondták, hogy az övék, hogy megvették. Erre mi, hogy a kormány adta nekünk ezt a földet. Ha nincs jogunk itt lenni, minek telepített ide minket? Nem tudtuk, hogy panaszt tehetünk. Kinél? Most már vannak különféle szervezetek: a Frente de Defensa de la Amazonía (FDA),[36] az Asociación de Afectados por Texaco (AAT),[37] és egyéb lakossági tanácsok. Akkoriban mindenki csak magára számíthatott. Kezdetben csak a Texaco jelét láttuk különböző helyeken, semmi más nem történt. Csak később építették meg a nagy szivattyúkat, ásták meg a medencéket a hulladéknak, az egyik ott van ni, háromszáz méterre innen. Égették a gázt. Ez szörnyen hangos volt, de ennél is rosszabb volt a bűz. Ilyennel még nem találkoztunk. Fekete felhő gomolygott a levegőben. Az esők feketére piszkították a ruhát, ezeket úgy hívtuk,

hogy „olajos esők”. Az ilyen foltokat nem lehetett kimosni. Egy-egy nagyobb zivatar után, amikor minden gőzölgött, három napon keresztül nem voltam magamnál. Fájt a fejem, hánytam. Hét gyerekem van, három meghalt, háromszor vetéltem el. Sok asszony vesztette el a magzatát. Megműtötték a méhemet, most a tüdőm beteg. Quitóban azt mondták az orvosok, hogy a vegyi anyagok miatt. Tudja maga, mit szívtunk mi itt be, milyen vizet ittunk? Alba lányomnak a torka lett beteg. Az orvosok megmondták: költözzetek el. Na de hová? Itt lakunk, mert nincs hová mennünk… Nicolás Sotónak nem volt ekkora szerencséje. Évekkel ezelőtt olajkifolyásokat távolított el a folyókból és patakokból, védőöltözet nélkül ment be a szennyezett vízbe, a nedves ruha később a testén száradt meg. Egyre gyengébbnek érezte magát. A fővárosi Eugenio Espejo Kórházban tumort állapítottak meg. Jött a műtét, aztán – az ajánlott tizenöt helyett – csupán három adag kemo. A családnak nem volt pénze a többire, még csak jegyet sem tudtak venni Quitóba. „Nem gondoltam volna, hogy megöl az, ha belemerülök a kiömlött kőolajba. Az emberek a cégtől azt mondták, semmi rossz nem fog történni, ellenkezőleg: az olaj jót tesz a csontoknak.”{32} 2010. október 28-án Nicolás Soto meghalt. Feleségét és két fiát hagyta itt. Sokan vannak itt olyanok, mint ő, a felesége és a fiai.

Minden faluban, közösségben, telepen. El Cóndor, Enocanqui, Tiputini, La Primavera, San Antonio, San Carlos, Nueva Jerusalén, San Pedro, Bella Unión, Barrios Los Ángeles, La Joya de las Sachas, Centinela del Sur… Átolvasok tizen-egynéhány jelentést{33}, amelyek sosem fognak eljutni szélesebb körhöz: Két lányomat veszítettem el, Gracielát és Rosát. Az egyik, a 22 éves, leukémiás lett, a másiknak, a 12 évesnek, a mája betegedett meg, miután mérgezett halat evett. (Az Auca Sur-i gyártólétesítmények szomszédságában lakó Mashumar család ) A kislányom, Bertha Mercedes Ordóñez Carrión 1987-ben halt meg fehérvérűségben, a Pablo Arturo Suarez Kórházban. Tizenhárom éves volt. Hat hónapon keresztül aludtam az ágyánál, vigyáztam az álmára, kapaszkodtam a reménybe, hogy meggyógyul. Egy vagyont fizettem ki a gyógyítására, de elment […]. A másik lányunk idegrendszeri betegségben szenved, elmaradt a fejlődésben. A mesterséges tótól [az olajtermelés utáni melléktermékekkel] tíz méterre levő kútból hordtuk a vizet, nem volt másik. (A Shushufindi 33 lelőhely szomszédságában lakó Ordóñez család) A kutunk tíz méterre van a szennyezéstől. A férjem

gyomorrákban halt meg, 54 éves volt. Orvosi kezelést kapott, de nem sikerült megmenteni. (A Shushufindi állomás szomszédságában lakó Gaibor család) Két gyermekem, hét- és háromévesek, rettenetes gyomorfájdalmak közepette haltak meg. (A Shushufindi 56 lelőhely szomszédságában lakó Manobanda család) Az orvosok azt mondták, menjünk Quitóba gyógyíttatni a gyerekeket, mert a szennyezés miatt betegedtek meg. De nem volt pénzünk, nem tudtunk odautazni, és mind meghaltak. Az egyik hároméves volt, a másik kettő, a harmadik öt hónapos. (A Sacha lelőhely szomszédságában lakó Yumbo család) Az egyik fiunk ötéves korában halt meg, nagyon fájt a hasa, a feje és a szíve. Az emberek a cégtől azt mondták, hogy a betegsége idegi alapú volt. Nekem magamnak is rettenetes asztmám van. A kút vize mérgez minket, meg a levegő, ami az állomásról és a gázégőkből jön. (A Sacha Central állomás szomszédságában lakó Matango család) A családunkban ketten haltak meg rákban. Pedro leukémiás lett, Josénak valamilyen csontbetegsége volt.

(A Sacha 9 lelőhely szomszédságában lakó Simbaña család) A férjem fehérvérűségben halt meg 60 éves korában; egyik lányom rákban, 12 éves volt; a menyem, 35 évesen agyvérzést kapott. Cocában vizsgálták meg őket, de ott nem voltak megfelelő feltételek a kezeléshez, és nem volt pénzünk, így hát meghaltak. (A Sacha 20 lelőhely szomszédságában lakó Núñez család) Az egyik szomszédomnak három gyereke halt meg. Az egyik beesett a patakba, amelyikben olaj folyt, félrenyelte és meghalt. A két másik néhány hónaposan halt meg, mert az olajjal megmérgezett patakban fürdették meg őket. Az asszony háromszor vetélt el, és amikor rákot diagnosztizáltak nála, Guayaquilba utazott kezelésre. Amíg ott volt, a lányánál fehérvérűséget állapítottak meg. (Az Aguarico 4 lelőhely szomszédságában Encarnación család)

lakó

A falunkban 16 ember halt meg rákban… (A Sacha 2 lelőhely szomszédságában lakó Ramírez család) Egyre gyakrabban állapítanak meg itt méhrákot, és Vicente Aguilera doktor azt mondta nekünk, hogy a szennyezettség

miatt van így. (A Sacha 59 lelőhely szomszédságában lakó Camacho család) Miután 27 évet dolgozott a gazdaságban, a férjem tüdőrákban halt meg. Nem dohányzott. De a munkahelyén az olajjal mérgezett patakból ivott vizet, mert más víz nem volt. (A Shushufindi 49 lelőhely szomszédságában lakó Ballas család)

Hittérítők és olajvállalkozók Amikor a cofán néphez tartozó Emergildo Criollo először hallotta meg az olajkutatók helikoptereinek hangját, azt hitte, leszakad az ég és vége a világnak. Hatéves volt ekkor, Lago Agrio még nem létezett, és a kisfiút egy szűzi vidék ölelte körül: az esőerdő és a halban bővelkedő Aguarico-folyó. Cofánok, huaoranik, secoyák, sionák és más őslakos népek – összesen körülbelül negyedmillió ember – életét biztosította az amazóniai flóra és fauna, amelyekkel szinte paradicsomi harmóniában éltek együtt. A helyiek meséiből kicseng ugyan a letűnt vidék iránti nosztalgia, ám úgy tűnik, nem túloztak. A repülő szerkezetek fülsértő ricsaja elől az őslakosok a vadon belsejébe menekültek. Csak hetek múltán bújtak elő fedezékeikből.

Még mielőtt a spanyol hódítók a lábukat tették volna erre a földre, Emergildo népe, a cofánok már jó ideje ezen a területen laktak. Vadásztak, halásztak, jukkát termesztettek – a szokásnak megfelelően három évig egy helyen. Ezután elvándoroltak, hogy a föld pihenhessen, az állatvilág pedig újra felszaporodjon. Egy másik vidéken ütöttek tanyát, megint csak három évre. Aztán mentek tovább, majd hosszabb idő elteltével visszatértek a régi helyekre. Megszakításokkal ugyan, de ez az életmodell évszázadokon keresztül tartott. A múlt század 50-es éveiben evangélikus hittérítők érkeztek ide az Egyesült Államokból. Kisrepülőgépeik a folyópartokon szálltak le. Felállították a keresztet, faházakat ácsoltak, ezek egyike lett a szentély, elkezdték győzködni a tartózkodó, nemegyszer ellenséges őslakosokat, hogy takarják el a testüket és higgyenek Jézus Krisztusban. 1956-ban a huaorani nép harcosai felnégyelték a Summer Institute

of

Linguistics

(SIL)[38]

öt

misszionáriusát.

A

nemzedékről nemzedékre hagyományozódó történet szerint a huaoranik kannibáloknak hitték az égből pottyant fehér embereket. A hittérítők nem rettentek el. Egy idő múlva sikerült meggyőzniük egyik-másik huaoranit és más népek embereit – köztük cofánokat –, hogy hagyják el telepeiket és lakjanak a misszió által irányított közösségekben. Emergildo, akit a szülei a missziós alapítású iskolába küldtek, emlékszik rá, hogy a misszió területén felállított

vetítőgépen a gyerekek és a felnőttek számára egyaránt elborzasztó filmet vetítettek le: képeket mutattak a pokol tüzében égő bűnösökről. Az évek távlatából látni, hogy a fehér jövevényeknek talán nem csak vallási motivációjuk volt. Emergildo, akárcsak a régió lakosainak ezrei, úgy gondolja, a hittérítők a Texaco konszern olajvállalkozóinak megrendelésére alapították meg a misszióstelepeket és igyekeztek az őslakosokat áttelepíteni. A helyieknek az évek során egyre növekvő gyanúit beigazolta a „másik oldal” egyik tagjának meghökkentő vallomása. „Én is ismertem SIL-misszionáriusokat, még a Békehadtestnél eltöltött éveimből. A szervezet hivatalosan azzal a céllal lépett Ecuador – és több más ország – földjére, hogy az őslakosok nyelveit tanulmányozza, lejegyezze” – írja John Perkins az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvében. Perkins éveken keresztül dolgozott a Main tanácsadó cégnek, és a „bérgyilkosság” keretében rábeszélte a déli országok – Latin-Amerikától az arab országokon keresztül a TávolKeletig – vezetőit többek között arra, hogy adósodjanak el amerikai beruházásokért cserébe. A megegyezés részét képezték azok a szerződések, amelyeket az amerikai természeti nyersanyagot kitermelő nagyvállalatok számára kötöttek. Perkins tevékenységének egyik színhelye Ecuador volt. Az olajkitermelés megindulását követő első években a SIL

már javában foglalkozott az Amazonas medencéjében élő huaorani törzzsel, amikor furcsa dolgok kezdtek el történni. Lehet, hogy mindez véletlen egybeesés volt – semmit nem sikerült bizonyítani –, de sok amazóniai közösségben az a hír járta, hogy ahol olajtársaságok geológusai nagy olajkészleteket sejtettek a föld alatt, ott hamarosan fölbukkan a SIL néhány tagja, hogy rábeszélje az embereket, vonuljanak a misszionáriusok rezervátumaiba; ott ingyen kapnának élelmet, szállást, ruhát, orvosi ellátást és oktatást a misszionáriusok iskolájában. Az egyetlen kikötésük – e történetek szerint – az volt, hogy a bennszülöttek adják át földjeiket az olajtársaságoknak.{34} Perkins arról beszél, hogy a misszionáriusok trükkökhöz, megtévesztéshez, csábításhoz folyamodtak annak érdekében, hogy az őslakosok beleegyezzenek földjeik elhagyásába, és költözzenek be a rezervátumokba. Egy gyakran hallható történet szerint hashajtóval átitatott ételt ajándékoztak a bennszülötteknek, majd gyógyszert ajánlottak föl, hogy meggyógyítsák a hasmenésjárványt. A huaorani területen a SIL apró rádióadókkal fölszerelt, kettős fenekű élelmiszerkosarakat helyezett el; a pletyka szerint a rádiók adását a Shell helyi telepén kialakított, jól fölszerelt katonai központban fogták, állítólag az amerikai hadsereg szakemberei. Ha a törzs egy tagját mérges kígyó marta meg vagy valaki súlyosan megbetegedett, megjelent a SIL

képviselője az ellenméreggel vagy a megfelelő gyógyszerrel – gyakran az olajvállalat helikopterén. Az olajkitermelés korai időszakában egyszer holtan találtak öt misszionáriust, testükből huaorani nyilak álltak ki. Később a törzs emberei azt mondták, így akarták figyelmeztetni a misszionáriusokat, hogy hagyják őket békén. A figyelmeztetés eredménytelen volt. Sőt, végül ellentétes hatást váltott ki. Rachel Saint, az egyik meggyilkolt férfi nővére bejárta az Egyesült Államokat és országos tévécsatornákon kérte az embereket, adakozzanak a SIL és az olajtársaságok javára, amelyek szerinte a „vadak” civilizálásán és oktatásán munkálkodnak. Amikor Perkins könyve megjelent az Egyesült Államokban, a SIL vezetése – az intézet a mai napig létezik – a szerzőt hazugságokkal vádolta. Határozottan tagadták, hogy kapcsolatban álltak volna olajcégekkel, és hogy adományokat fogadtak volna el ezektől, vagy segítették volna az őslakosok lakta területeken folyó kitermelést. A SIL a hittérítők munkáját egyfajta elhivatottságként állítja be. Természetesen, bizonyos nézőpontból sorsuk bemutatható a jótékonyság és áldozathozatal történeteként. Az USA-beli kellemes külvárosi életet spártai körülményekre és a dzsungelben, trópusi klímában való robotolásra cserélték, ahol hiányzik a középosztály kényelme. Azzal, hogy Jézus hitére térítették az őslakosokat, műveltséget terjesztettek: olvasni és írni tanították őket, iskolákat

alapítottak, segítettek alkalmazkodni az olajvállalatok belépésével kialakult új állapotokba. Az őslakosok érintkezése a jövevényekkel betegségek – néha halálos betegségek – formájában szedte áldozatait, amelyekkel szemben a helyiek teljesen védtelenek voltak. A misszionáriusok védőoltásokkal mentették az életben maradtak életét. Sokszor sikerrel. Egy alkalommal sikerült megfékezniük a cofánok, huaoranik és más amazóniai népek körében a tömegesbe forduló halálozásokat. Amikor pedig az olajvállalkozók egyre brutálisabban hatoltak be a közösségek területeire, és még a háztáji termesztéshez sem hagytak helyet nekik, egyes hittérítők támogatták a hatóságoknál az őslakosok tiltakozásait és panaszait, a területek áthághatatlan határainak kijelölését és a magántulajdon iránti folyamodványaikat. A későbbi segítségnyújtás és támogatás nem oldoztak fel a bűnök alól. Még ha igaz is, ahogy a SIL vezetése állítja, hogy nem volt titkos megállapodás a Texacóval, a helybeliek és egyes kutatók véleménye szerint a misszionáriusok – a leginkább jóindulatú forgatókönyv szerint – a „hasznos idióták” szerepét játszották el. A tevékenységük kapóra jött az olajüzletnek. Judith Kimerling amerikai jogász, aki több hónapos terepkutatást követően elsőként írta le az itteni környezetet és a helyi közösségek tönkretételét, egyenesen ezt állítja: „Az olajkonszernek gyakran működtek együtt a hittérítőkkel, hogy pacifikálják az őslakosokat, és földjüket az olajvállalkozások számára vendégszeretővé tegyék.”

Kimerling rávilágít a hittérítők humanitárius segítség motivációjára.

által

behozott

Elhitették az őslakosokkal, hogy elmaradott vadak, a kultúrájuk pedig „primitív” és „bűnös”, és hogy meg kell változniuk, modernebbé kell válniuk, el kell hagyniuk a hagyományaikat és át kell venniük a „civilizált” életmodellt. A misszionáriusok felügyelték a légi szállítást, a kommunikációs eszközöket és az Oriente régió legjobb kórházait. A szolgáltatásaik drágák voltak és feltételekhez kötöttek, amelyeket az emberek manipulálására és a függőség elmélyítésére használtak. Például az Alas de Socorro evangélikus misszióban nemet mondtak egy huaorani népből származó asszony és haldokló gyermekének kórházba szállítására, mivel a falusiak részt vettek a hittérítőket bíráló COFENIAE[39] kongresszuson.{35} 1980-ban Jaime Roldós elnök kiűzte a SIL hittérítőit Ecuadorból. Olajvállalkozókkal való összeesküvéssel vádolta meg őket, átköltözésre való alattomos felbujtással, abból a célból, hogy a földeket megszerezzék a kőolaj-kitermelés számára. A hidegháború idején Roldós volt az egyetlen az ecuadori vezetők közül, aki szembeszállt az olajkonszernekkel. Nem sokkal később meghalt egy rejtélyes repülőgép-szerencsétlenségben. A latin-amerikai sajtó gyanúja szerint a CIA állt a háttérben. (Az amerikai hírszerzés akkoriban belekeveredett a kontinensen folyó

államcsínyekbe, részt vett progresszív kormányok megdöntésében, politikai gyilkosságokban és olyan osztagok kiképzésében, amelyek civil aktivistákat gyilkoltak.) A misszionáriusok kiűzését követően az őslakosok közül sokan szerették volna elhagyni a missziós rezervátumokat és visszatérni a régi településekre. Most derült csak ki, hogy nincsenek már meg a földjeik, pontosabban olajmezők, szeparációs állomások, csővezetékek és mérgező hulladékokkal teli tárolók szabdalták fel azokat. Voltak, akik elvándoroltak az ismeretlenbe, a városokba, mások kulimunkát vállaltak a termelési végtermékek eltávolításánál, megint mások út menti koldusokként végezték. Emergildo Criollo Dureno faluban maradt, az egykori misszió területén. A cofánok felhagytak a költözéssel. Féltek a nemkívánatos idegenek és az óriási, zajos gépek által megbolygatott esőerdőben vándorolni, ahol pusztultak az állatok, a folyók, a levegőben pedig petróleumbűz terjengett. Régi világuk darabokra tört. Szinte el is tűnt. A Texaco olajvállalkozói 1964-ben írtak alá egy szerződést az ecuadori kormánnyal. Ecuadorban nem voltak olyan törvények, amelyek védték volna a természeti környezetet és az Amazóniában élő őslakosokat. A helyieket szinte a faunával egy szinten kezelték: nem ismerték el a lakóhelyükül szolgáló földhöz fűződő jogukat, kulturális

örökségük védelmét, saját nyelveiket. Politikailag és jogilag az amazóniai bennszülöttek saját hazájuk nem létező lakosai voltak. Így volt ez már a hódítás idejétől kezdve. A spanyolok arra kényszerítették a bennszülötteket, hogy vegyenek részt az El Dorado keresésére kitűzött expedíciókban. A jezsuiták és a ferences rendiek többé-kevésbé azt próbálták csinálni, amit a SIL misszionáriusai négyszáz évvel később: azonkívül, hogy az „igaz” hitre térítették őket, a misszió által irányított közösségekbe szervezték az őslakosokat, acélszerszámokat hoztak nekik, banán- és cukornádtermesztésére tanították őket. A spanyolok is betegségeket, új hadászati módszereket hoztak be, ellentétet szítottak a helyiek között. Az őslakosok időnként lázadásokkal, valamint a fehér telepesek és hittérítők lemészárlásával fizettek meg ezekért. A 19–20. század fordulóján a Putumayo-folyó mentén élő cofánok, sionák és secoyák a kaucsukboom áldozatai lettek. Kizsákmányolásuknak és kiirtásuknak az a nyomozás vetett gátat, amelyet Roger Casement, Nagy-Britannia kormányküldötte folytatott le a Peruvian Amazon Company kaucsuk-nagyvállalat és annak tulajdonosa, Julio C. Arana ellen. „Nem állt rendelkezésre megbízható statisztika, csupán jelentősen eltérő, ellenőrizhetetlen számadatok – emlékszik vissza Mario Vargas Llosa A kelta álma{36} című regényében Roger Casement. – A legpontosabbnak tűnő számítást a szerencsétlen sorsú francia kutató és etnológus, Eugène

Robuchon készítette (1905-ben, titokzatos módon eltűnt a Putumayo vidékén, miközben Julio C. Arana birodalmát térképezte fel); e szerint a területen élő hét törzs – a huitoto, az okaina, a muinane, a nonuja, az andoke, a rezígaro és a bora – együttesen mintegy százezres népességgel rendelkezett, mielőtt a kaucsuk a Putumayóhoz csalogatta a „civilizáltakat”. Juan Tizón[40] erős túlzásnak vélte a számot. Különféle elemzések és összehasonlítások alapján azt állította, hogy a negyvenezer közelebb állhatott a valósághoz. Akárhogy is volt, nem maradtak többen tízezernél. Ezek szerint a nyersgumi-vállalkozók rendszere a bennszülöttek háromnegyedét már kiirtotta. Sokak halálát bizonyára a himlő, a malária, a beriberi és más járványok okozták. De túlnyomó többségük a kizsákmányolás, az éhezés, a megcsonkítás, a kaloda és a gyilkosságok áldozatául esett.” Amikor az amerikai olajvállalkozók betették a lábukat Ecuadorba, az ország irányítói továbbra is olyan politikát folytattak, mintha a helyi társadalmat kizárólag fehér kreolok alkották volna. Az őslakosoknak ki kellett harcolniuk a jogaikat. Ez időnként brutális módon történt. A Texacóval való szerződés aláírása előtt nem folytak olyan kutatások, amelyek felmérték volna az olajbányászat hatását az amazóniai környezetre. Az akkoriban kormányzó katonák nem tudtak és talán nem is akartak tudomást venni arról, hogy mit és milyen áron szándékoznak tenni az Egyesült Államok olajvállalkozói az országukhoz tartozó területen. A tábornokok mindössze egy dolgot akartak:

dollárt. Az olajkitermelés jogának borsosan megfizetett áráért cserébe a Texaco a működését tekintve szabad kezet kapott, valamint magáénak tudhatta a rendőrség és a hadsereg védelmét. Az olajbányászat felpörgette Ecuador gazdaságát. A nemrég még a régió legszegényebbjei közé tartozó országban évente hétszázalékos növekedést jegyeztek fel, és egy évtized alatt a lakosság egy főre jutó jövedelme 290-ről 1490 dollárra emelkedett. Az ilyesfajta becslések sokat elmondanak a gazdaságról, viszont keveset árulnak el a társadalomról: a többség nem érezte meg a prosperálást, a politikai elit viszont nagyon is. Ecuador képtelen volt megvédeni magát a kőolajtermelő országok többségének átkától, az olajnyereségtől való függéstől. A világpiacon bekövetkező időnkénti áresések alapjaiban rengették meg az itteni gazdaságot. A napjainkban a Föld tüdejének és az emberiség kincsének tartott Amazónia a tábornokok számára csak egy társadalmi szemétdomb volt. Amikor a börtönök falai majd szétrepedtek a zsúfoltságtól, a rabtöbbletet az amazóniai erdőkbe deportálták. Valahol a vadonban, a „zöld pokol” közepén – ahogy időnként nevezni szokták a dzsungelt azok az emberek, akik nem tudják, hogyan mozogjanak benne – csónakokba ültették a foglyokat, és megparancsolták nekik, hogy evezzenek előre. Amennyit bírnak. Akik túlélték, településeket hoztak létre, kapcsolatba léptek a helybeliekkel,

gyerekeket nemzettek a bennszülött asszonyokkal. Nem tudni, hányan vesztek oda, haltak meg mérgező rovarcsípésektől, a vadállatokkal folytatott küzdelem során, trópusi betegségek miatt. Mielőtt a falvacskákkal körülvett Lago Agrio kisvárossá alakult volna, a Texaco konszern egy repülőteret épített az esőerdő közepébe. Nem voltak utak, amelyek összekötötték volna az olajadó vidéket az ország többi részével, kizárólag légi úton lehetett megközelíteni. Az első furatokhoz így szállították ide a berendezéseket. A konszern települést épített fel a személyzet számára, akiknek évekig itt kellett lakniuk. Az „amerikai Lago Agrio” igencsak különbözött a város többi részétől és a környező telepektől. Beszélgetőtársaim – Emergildo, Mariana asszony és még páran – magas acélkerítéssel elválasztott, óriási területre emlékszenek. A kerítés mögött olyan luxus volt tapasztalható, amilyennek az amerikai filmek ábrázolják Kalifornia vagy Florida gazdag részeit. Tágas és persze légkondicionált házak, saját iskolák, orvosi ellátás. A helyieknek csak takarítóként, szemetesként, szolgálóként volt bejárásuk. „Az olajnagyvállalat települései a szegénység tengerére vetett jólétszigetek voltak: klíma, forró zuhanyok, nonstop áramszolgáltatás, filmek, jó ételek és iható víz – ezek a környéken élő közösségek számára ismeretlen luxust jelentenek

–

írja

Kimerling{37}.

A

konszern

dolgozói

tájékoztatnak, hogy az Unocal[41] 2,5–3 millió dollárt szánt egy

új tábor kialakítására díszkertekkel és pázsitos részekkel, squash pályákkal, parabolaantennákkal, szaunával, jakuzzival és medencével. Ugyancsak a külföldi dolgozók állítják, hogy »a költség nem számít«, és hogy »dollármilliók úsztak el« helikopterutakra a fővárosba, de akár a vadonba is, horgászásra vagy krokodilvadászatokra.” Az első, 1967-ben készített fúrások megerősítették a geológusok előrejelzéseit: a város, amelyet ma Lago Agriónak neveznek, ásványolajon áll, és gigászi lelőhelyek terjednek tovább déli irányba. Csak össze kellett kötni az amazóniai forrásokat az Egyesült Államok benzinkútjainak kuncsaftjaival. A Texaco konszern több mint 500 kilométernyi, zömmel a földfelszínen futó csővezetéket konstruált, amely Lago Agrióból Amazónián, az Andokon keresztül húzódik, nemegyszer négyezer méteres tengerszint feletti magasságig kúszik és a Csendes-óceán kikötőjében, Esmeraldasban fejezi be futását. Tartályhajókon vitték át a kőolajat a kaliforniai finomítóig, innen pedig az üzemanyag az Egyesült Államokba, a Texaco benzinkútjaiba került. Ecuador kormánya ezalatt utat épített, amely összekötötte az elérhetetlen, ténylegesen elvágott régiót az ország többi részével. A Texaco vállalta, hogy kiépíti az úthálózatot Oriente régió belsejében. 1971-ben elkészült a Quitótól Lago Agrióig vezető, 280 kilométer hosszúságú út. Két évvel később meglettek az Oriente úthálózatát a külvilággal összekötő utak, valamint a régió egyes városait és falvait összekötők is, ez már majdnem 750 kilométernyi utat jelentett. Az utaknak

köszönhetően a Texaco konszern egyszerűbben és olcsóbban tudta átszállítani a berendezéseit, felépíteni az olajat a víztől és a gáztól elválasztó állomásokat, befejezni a csővezeték építését. Ám az utaknak még más szerepük is volt. A kormányzó hadsereg számára az Amazóniába vezető útszakasz a biztonsági szelep szerepét töltötte be. Ecuadorban földínség volt, egyes területek – úgy a falvak mint a városok – túlnépesedtek. Az amazóniai Orientébe tartó migráció enyhítette a társadalmi nyugtalanságot. Az egész ország területéről szegény emberek, nyomorultak, bajbajutottak, szerencsevadászok igyekeztek Lago Agrio felé. Egy darab föld, vagy a fekete arany kitermelésénél adódó munkalehetőség reményével vándoroltak oda. A betelepülők beözönlése – főleg nincsteleneké, de mezőgazdasági vállalkozóké, földspekulánsoké és katonáké is – lerombolta az őslakosok addigi életét. Minden útnál, mindkét oldalon tizen-egynéhány kilométeres sugarú körben kivágták az esőerdőt, hogy telepeket, falvakat, városkákat építsenek ki. A helyi közösségek területeiből többszázezer hektárt sajátítottak ki, kialakultak a déli országokban jellemző, a legszegényebbek közötti konfliktusok: a kirekesztettek, a túlélésért harcolók ellenségei lettek azoknak, akik szinte ugyanolyan helyzetben voltak, éppúgy a túlélésért küzdöttek. Egy tálnyi jukkáért, kukoricáért, egy fürt banánért. 1972. június 26-án folyt át az első gallon kőolaj a

csővezetéken. Nem egészen két hét múlva, egy apró tengerparti településen született meg az a férfi, aki képes volt úgy keresztbe tenni az amerikai olajvállalkozóknak, mint addig senki.

Pablo Jelenleg az Andok fővárosa és az amazóniai trópusok között ingázva él… A megbeszélt találkozóra kétórás késéssel érkezik. A Lago Agrió-i időjárás lehetetlenné teszi a repülőgépek pontos indulását. Három beszélgetésünk közül az első quitói irodájában zajlik le. A munkatársai már megmutatták a kétszintes ház egyik szerény lakrészét, válaszoltak feltett kérdéseimre, de nélküle nincs igazi beszélgetés. Egyszer-kétszer odavetették, hogy ma senki nem mászkál az iroda előtt, ma nyugalom van. Nem tudom, miről lehet szó. Végre megérkezik. Nem lehet magasabb 170 centiméternél, haja rövidre nyírt, sötét; fehér sportinget, öltönynadrágot visel. Azért ezt a nadrágot, magyarázza, mert este tévéinterjúja lesz. Egyébként jobban szereti a farmert. A naptára éjfélig tömve van, a kétórás késés még bonyolultabbá teszi a napot. Ezért ma csak röviden beszélgetünk, másnap pótoljuk a most elmaradt órákat, aztán még egyszer, Lago Agrióban.

Mosolyog, de a mosolya nem mutat sem lazaságot, sem elégedettséget. Pablo összeszedett, elkötelezett, egész személyisége komoly. A szemedbe néz, ha veled beszél. Meghökkentő a magabiztosság, ahogy mondanivalóját közli, de szó sincs arroganciáról. Inkább annak az embernek a nyugalma árad belőle, akinek nincs takargatnivalója. A múlt héten megfigyelték az irodánkat – ad magyarázatot az engem foglalkoztató kérdésre. – Két férfi ült itt egész nap egy kocsiban. Meg másnap is. Régi fogás, hogy nyugtalanságot keltsenek, megfélemlítsenek. Most már így is nyugodtabb a helyzet. Régebben autóval követtek, betörtek hozzánk, megtámadtak, megvertek… Meg kell ismerni a teljes élettörténetét, megbizonyosodhassunk róla, ez nem paranoia.

hogy

José Fajardo és María Mendoza hatodik gyermekeként született. Kilencen voltak fiúk, csupán egyetlen lánytestvérrel. – Azért vagyunk ennyien – közli pajkosan –, mert a faluban nem volt áram, és a szüleimnek sem volt tévéjük. Jobb dolguk híján, esténként egymással foglalkoztak. Pablo Fajardo Manabí tartományban született a Csendesóceán partján. A szüleinek egy kis darab földjük volt. A termés éppen csak arra volt elegendő, hogy ne éhezzenek. Amikor Pablo megkezdte az első osztályt, egy órába telt, mire beért az iskolába. A régiójukat megsemmisítő természeti csapás érte, a

szárazság. Fajardóék, sok szomszédjukhoz hasonlóan, elhagyták a kipusztult földecskét és a part mentén északnak indultak. Esmeraldas tartományban telepedtek le. Pablónak már kiskorától kezdve testvéreivel együtt segítenie kellett apjuknak a mezőn. Az anyjuk további fiúkat szült, azokat dajkálta, főzött a családra. Pablo itt fejezte be az általános iskolát és a középiskola első évét. Jött az újabb aszály. A kétségbeesett apa mindnyájukat felültette egy keletre tartó autóbuszra. Az ecuadori Amazónia kellős közepére kerültek. Pablo ekkor tizennégy éves volt. Amikor Lago Agrióban kiszálltak a buszból, a talpuk sötét, csúszós kencén taposott, amellyel a gyerekek azon nyomban bepiszkították cipőiket és lábukat. Mindenben ott volt az olaj: a levegőben, a vízben, az ételben. Érezték az orrukban, tüdejükben, szájukban. A Texaco teherautói befröcskölték vele a földutakat a porosodás ellen. A száraz évszakban ez aszfaltot helyettesítő réteget képezett, de esőben az utak veszélyes csúszdákká váltak. Az emberek emlegetik, hogy a csúszós útburok miatt rengeteg koccanásos baleset történt, volt gyalogosgázolás is, némelyik halálos. Az egyik helyi férfi, akit kifaggattam azokról az időkről, megemlített egy drámai következményekkel járó csúszást, melynek során egy tartálykocsi teljes rakományával bedőlt egy árokba, amelyben patak csörgedezett. Semmiképp nem tudták kivontatni onnan a soktonnás tartályt, ezért az olajat a patakba engedték. Lago Agrióban senki nem vizsgálta a cég

vagy a sofőr felelősségét, nem kezdődött nyomozás. A rendőrség és a hadsereg az olajipari cég privát védőiként mindenben a konszern rendelkezésére álltak. – Ötven kilométerre Lago Agriótól, üzemkapujánál, Shushufindiben telepedtünk le.

a

Texaco

Az új lakhely így festett a tizennégy éves Pablo szemével: az utcákon felfegyverzett pistolerók mászkálnak. Az emberek figyelmeztetnek, be ne tegyem a lábam azokba a kocsmákba, ahol fegyveres férfiak isznak. Ha ezekbe bemész, megverhetnek, sőt, az életedet is kockára teszed. A helység hírnevéről sokat elmond egy itt hallott szólás: „itt több a bordély, mint az iskola.” A nyílt szegregáció is jelen van, habár Pablo ekkoriban nem ismeri ezt a szót. Látja, hogy a Texaco menedzserei a helyiektől elkülönülten élnek, idővel tudomást szerez a kerítés mögötti kérkedő luxusról is. A helybeliek nemcsak áram, csatornázás nélkül, nem csupán a natúr őserdőben, hanem társadalmi dzsungelben is élnek. (Kimerling kemény adatokat közöl: Shushufindiben mindössze a háztartások 0,2 százalékába vezették be az áramot és kapcsolták rá a vízvezeték-rendszerre.) A régió nem csupán a földre és munkára éhes embereket vonzza ide, de a törvényen kívülieket is. Az új helyen minden egyes nap szó szerint harc folyik az életért. Lago Agriótól húszpercnyire van a kolumbiai határ. Errefelé csempésznek, természetesen kokaint is. Rivalizáló

bandák csapnak össze a befolyásért. A háttérben pedig ott vannak a felfegyverzett, a határon is nemegyszer átlépő kolumbiai csoportok: a FARC és a paramilitáris szervezetek. A környéken keresett szakma a sicarióé, a bérgyilkosé. A házuktól nem messze csordogáló patakban Pablo szivárványos foltokat figyel meg. Azoktól az emberektől, akik korábban érkeztek erre a vidékre, különféle történeteket hall. Azt például, hogy valamikor éltek errefelé halak, most viszont nincsenek. Ezek az emberek arra intik: jobb, ha nem fürdik a vízben, sokan megbetegedtek már tőle. Így hát Pablo nem fürdik, pedig a forróságban és a fülledt levegőben nehéz ellenállni a kísértésnek. A víz viszont, amit megiszik, jól kivehetően savanykás. Fajardóék kútja négy-ötszáz méternyire van a Texaco állomásától. Ott szétválasztással nyerik ki a kőolajat, amely csővezetéken folyik el Esmeraldas kikötőjébe. A maradék és a hulladék helyben marad – a földben, a vízben, a levegőben. Éppen akkor, amikor a Fajardo család letelepszik Amazóniában, egy másik olajkonszern, az Elf helikoptere felfedezi Alejandro Labaka püspök és a vele tartó Inés Arango Velásquez apáca holttestét a huaorani nép territóriumán. A püspök és a nővér misszióra indultak az őslakosokhoz, állítólag arról győzködték őket, hogy egyezzenek bele az olajkitermelésbe a területeiken. A püspök testét 17 lándzsa szögezte a földhöz, a testen 89 szúráshely volt. A kivégzés kegyetlensége miatt az ecuadori kormány

először ismeri el nyilvánosan, hogy Orientében konfliktus feszül az őslakosok és az olajipar között. A bennszülöttek már azóta szembeszegültek az olajvállalkozókkal, amióta megjelent ott a Texaco, és kifröccsent az első gallon olaj. Némelyik közösség az esőerdő mélyébe húzódott vissza, hogy elkerülje a jövevényekkel való érintkezést. Mások megpróbáltak alkalmazkodni az új feltételekhez, és alávetették magukat a hittérítők tevékenységének. Olyanok is voltak, akik eltorlaszolták az utakat, megrohanták a kitermelési állomásokat és a gyártólétesítményeket. Ezek a félig-meddig partizán jellegű, kaotikus ellenállási kirobbanások csupán a 80-as évekre terelődnek hivatalos mederbe. Megalakul az Ecuadori Amazónia Őslakos Népeinek Konföderációja, amely a politika nyelvén képviseli a régió eredeti lakóinak igazát. Emberi jogokról és környezetvédelemről beszél. Az olyan bevett tiltakozási megmozdulásokra, mint a menetek és az úttorlaszolások, az olajkonszernek a tüntetők által okozott károk szétkürtölésével válaszolnak. A vádaskodási kampányok hálás támadási felületei azok a csoportosulások, amelyek aktivitásukat „a természeti környezet iránti felelősségvállalással” hirdetik. A tiltakozási mozgalom részét képezi annak a folyamatnak, melynek során a kontinens őslakossága magára talál. Eleinte az olajkitermelés teljes leállítása mellett szállnak síkra. Idővel elvetik ezt az igényt, megelégszenek annak

követelésével, hogy a kitermelés „felelős módon”, szigorú környezetvédelmi sztenderdek betartásával történjen. Azt akarják, hogy javítsák ki a keletkezett károkat, és az olajból származó haszon egy részét a helyi beruházásokba fektessék be. Azok az emberek, akiket nemrég még Amazónia állatvilágának részeként kezeltek, kikényszerítik, hogy a többnemzetiségű társadalom integráns részeként ismerjék el őket. Hajlandók belátni, hogy nincs mit tenni, az ország a nyersanyagexportból él. Ezek kitermelése nélkül Ecuador állam nem működhet. Ennek az igazságnak kelletlen elfogadása érzékelteti azt az utat, amelyet sok közösség bejárt attól a pillanattól kezdve, hogy a cofán területen az első helikopter zaja megrémítette és a bekövetkező elkerülhetetlen világvégére emlékeztette Emergildót. Pablo munkába áll. Dolgoznia kell – apjuk egyedül, fiai segítsége nélkül nem boldogul. Machetével ügyködik. A cég, amelynél munkát kapott, afrikai pálmát termeszt, étkezési olajat nyernek ki belőle. Pablo a dzsungelt irtja, hogy legyen hely az új művelésre, a kivágott pálmát előkészíti az olaj kivonásához. Esténként iskolába jár. Három éve laknak Shushufindiben, amikor don José és doña María elválnak. Pablo most négy kisöccsére vigyáz. Már nemcsak tanulnia és dolgoznia kell, de főznie is és apaként-anyaként is helyt kell állnia.

Időnként nem boldogul. Abbahagyja a tanulást, aztán visszatér hozzá, így megy ez néhányszor. A középiskola hét évébe kerül. Tizenhét éves, amikor a régióban dolgozó spanyol kapucinus barátokkal találkozik. Híre megy, mekkora károkat okozott az olajkitermelés a helyi közösségeknek. Az emberek felbátorodnak, szólni mernek a sérelmekről, hiszen lám, a helyi lelőhelyek 18 évig tartó kitermelése után a Texacónak be kell szüntetnie a működését Ecuadorban. Ez felbátorítja a bírálókat. A helyiek közül sokan már régóta betegeskednek. Növekszik a rákos megbetegedések, a korai halálozások száma, bár a károsodás mértéke még nem ismert. A kapucinusok a méltóságról, a jogokról, a tulajdonok visszaszerzéséről beszélnek az embereknek. A károsultak összejövetelein a kőolaj-kitermelés okozta környezetkárosításokról, betegségekről esik szó, meg arról, mik is azok a munkavállalói jogok és milyen az igazságos bérezés. A szegény telepesek közül Pablóhoz hasonlóan sokan dolgoznak a pálmatermesztésnél; mások a Texacónál, vagy a helyi kőolajcégnél, a Petroecuadornál. Az egyik ilyen csoport, amelynek találkozóira Pablo esténként, iskola után eljár, a vezetőjének választja. Kifejezőbben beszél a többieknél, találóbbak az érvei, árad belőle a belső erő, amely visszhangra talál társaiban. Évekkel később elismeri, hogy ez nem döntés, inkább reflexcselekvés volt. Az, hogy az emberek olyan spontán

tehetséggel vagy hajlandóságokkal rendelkeznek, amelyek egyik vagy másik útra terelik őket, az nem tudatos döntés eredménye, inkább az értelmen túl történik. Nevezzük ezt ösztönnek. Őt az ösztöne arra utasította, hogy elutasítással, tiltakozással reagáljon a nyilvánvaló igazságtalanságokra. A többieknek érezniük kellett, hogy megvan az emberük, akiben megbízhatnak, aki hangot ad elképzeléseiknek. És ez újabb bonyodalmakat szül. Azok, akik a pálmával dolgoznak, és rabszolgaként ki vannak használva – az átlagbér havi 50 dollár –, felkeresik a panaszaikkal Pablót. Pablo pedig a kapucinus testvérek kíséretében elballag a vezetőséghez, és előadja a követeléseket. Legyen béremelés, védőruha azoknak, akiket vegyszermérgezés veszélyeztet, rövidítsék le a munkaidőt. A vezetőségen felforgatónak hívják. Látja, hogy a munkaidő után követik. A dolgozók nevében tett néhány panaszát követően felmondanak neki. Egy valamivel jobban fizető, de piszkosabb és az egészségre ártalmasabb munkát vállal a berendezések tisztításánál, és a kőolaj hulladékvégtermékeinek eltávolításánál. Csak ott fogja fel teljességében és mélységében, ott tapasztalja, hogy az olajvállalkozók mennyire tönkretették a környezetet Amazóniának ezen a részén.

Bejárásra megyünk Két napon keresztül Donald Moncayóval jártam be a környéket. A Lago Agrio körüli, körülbelül 80 kilométeres sugarú körben jártuk be pickupunkkal a dzsungelt és a falvakat. Donald idevalósi, minden utat, kitérőt, fát és követ ismer errefelé. No, és az összes olajszivárgás helyét is. Akárcsak Pablo, akinél egy évvel fiatalabb, ő is kisföldműves családból származik. Pablo kérésére beleegyezett, hogy időt szán rám, és megmutatja: a mai napig, ennyi év elmúltával is lehet látni és érezni a 70-es, 80-as évek környezetkárosításait. Útközben egymás után jönnek a sztorik: – Amikor a halak a patakokban fuldokoltak a méreg miatt és kivetették magukat a partra, a tyúkok a levegőben kapkodták el őket. Mint egy mágikus realista regényből származó anekdota. Kétlem, hogy a tyúk képes lenne röptében lecsapni a vízből kiugró halra, viszont ellenőrizni sem tudom. Vajon a tyúkok rákapnának-e egyáltalán a halakra? Egyébként, a tyúkok nem is vadásznak talán. Úgy veszem tehát a történetet, mint egy helyi mesét, amely segít az embereknek elmagyarázni, hogy a világ a feje tetejére állt, a megmérgezett természet megbolondult, az élet pedig kisiklott természetes kerékvágásából. Donald egy kézi acélfúrót is berakott a pickup teherszállító részébe. Ennek segítségével megmutathatja, milyen mélyen itatja át a kőolaj a földet. „Inspekciónk” során nagy szükség

lesz Donald erős markára, zömök testére, habár látszik, hogy úti vezetőmnek gyengéje a dúsan megrakott asztal. Lehajtunk a főútról. A következő húsz percben kitaposott földúton haladunk befelé a dzsungelbe. Az első megállónk futballpálya nagyságú, talán egy kicsit tágasabb, fűvel benőtt tisztás. Kiszállunk a kocsiból, Donald összeszereli a fúrót, gumikesztyűt húz, engem is erre utasít, és nekilát fúrni. A gyepen keresztül a mélybe hatol. A fúrónak valamiféle belső lapátja van, és amikor Donald kiemeli a földből, alulról nagy maroknyi földet hoz a felszínre. Egyre hosszabb fúrószárakat csavaroz a fúróra, úgy, hogy végül nagyjából két méter mélyről emeli ki a földet. – Nézd meg jól és szagold meg. – Egy agyagrögöt nyújt oda. A föld színe feketébe hajló sötétbarna. Mintha elszenesedett volna. Már messziről árad belőle a kőolaj bűze. – A toxinok továbbra is mérgezik a környezetet, pedig azt mondták, hogy ezt a tárolót megtisztították. Holott egyszerűen csak földet szórtak rá. – Kicsoda? – A Texaco. – Hány ilyen tároló van a környéken? – Úgy ezer lehet. Donald tucatnyi ehhez hasonló helyet mutatott meg. Mindet a vadon szívében. Némelyiket nem lehet autóval megközelíteni, időnként gyaloglunk egy keveset, útközben machetével vagdossuk a bokrokat és a gallyakat. Vannak olyan medencék, ahogy errefelé az ipari hulladék

tárolóit nevezik, amelyek még csak be sincsenek fedve földdel. Ezeket olajiszap borítja. A mérgek folyamatosan cirkulálnak. Ráhullik az eső, a víz ezekkel együtt párolog és hullik vissza a következő esővel. A medencék közelében a Donald-fúrta lyukak némelyikéből olaj úszik a felszínre, és máris apró tócsává alakul. A Shushufindi 61-es jelzésű helyen Donald megállt a medence fűvel benőtt felszínén, és a talajt tizen-egynéhány méteres körzetben meghintáztatta maga körül. Úgy ringatózott a felszínén, mint a mocsáron. Elballagtunk a közelben folydogáló patakig. Útközben megint elő kell vennünk a machetét, hogy bejuthassunk az esőerdő mélyére, ahol a víz csörgedezik. Donald egy bottal megpiszkálta a part földjét, olajszivárvány jelent meg.

és

a

vízen

kisvártatva

Abban az időben, amikor a Texaco megvetette a lábát Ecuadorban, nem volt olyan törvény, amely előírta volna a cég számára a környezet megóvását. 1971-ben mégis, éppen a nagyarányú kitermelés beindítása előtt, életbe lépett egy törvénycsomag, amelyben arra utasították az olajkonszerneket, hogy védjék meg az „állat- és növényvilágot és más természeti kincseket”, valamint „előzzék meg a vízforrások, a légkör és a föld beszennyezését.” A Texaco a maga módján reagált minderre. Az új törvény elfogadása után egy évvel a cég floridai irodája átküldött a

Lago Agrió-i részleg vezetésének egy titkos utasítást, amely a központ értesítését és a válságterv életbe léptetését kizárólag az olajnak a környezetbe történő „nagyobb fokú kitörése” esetén rendelte el. Az utasítás szerint „nagyobb fokú kitörésnek” az számított, amely magára vonhatta a média vagy az állami ellenőrzési szervek figyelmét. Az egészet mozgató szándékot az a rendelkezés világítja meg, amely szerint „ne őrizzék meg a [kitörésekről szóló] jelentéseket, a régieket pedig távolítsák el az irodákból és semmisítsék meg.” 1977-ben az ecuadori természeti kincsek ügyével foglalkozó hivatal feltárt néhány kisebb olajkitörést és egyéb gondatlanságokat. Valószínűleg meg akarták mutatni, ki itt a gazda, ezért a Texacóra büntetést róttak ki. 3650 dollár pénzbírságot. A cég igazgatói és menedzserei biztosan dőltek a nevetéstől. –

A

konszern

tudatos

környezetpusztítást

végzett

Amazóniában. – Mit jelent az, hogy „tudatos”? – Hogy tisztában voltak azzal, milyen károkat okoz ez az olajkitermelési mód Lago Agrióban. Hogy nem tartották be például az abban az időben az Egyesült Államokban kötelezően előírt szabványokat. Esperanza Martinez, középkorú nő, hosszú, fekete hajában lila fürtökkel. Szenvedéllyel és szakszerűen beszél, hozzáértésről árulkodnak a technikai részletek, a számok, a fejből idézett hazai és nemzetközi előírások. Az Oil Watch

helyi kirendeltségében ülünk, Quitóban. Ez a szervezet az olajkonszernek tevékenységét követi nyomon különböző földrészeken. Esperanza elmagyarázza az olajbányászat technológiáját, valamint azt, hogy a kitermelés mi módon veszélyezteti a környezetet, és mit tesznek a károk csökkentéséért. A lelőhelyek körülbelül kétkilométeres mélységben találhatók a föld alatt. A fúrások toxikus iszapot hagynak maguk után, mérgező folyadékokat, mérgező anyagokat. Útban az olajlelőhely felé előfordul, hogy a mérgező anyagok összekeverednek a föld alatti ivóvízkészletekkel. Az Egyesült Államokban a fúrások után megmaradó iszapot drága módszerekkel kezelik. Amazóniában a Texaco számtalan toxikus anyaggal teli medencét hagyott a szabad levegőn. Ezek általában két-három méter mélyek, elérik a felszín alatti vízforrásokat, nemegyszer megmérgezik ezeket. Mivel az emberi települések közel fekszenek a mérgező iszappal teli medencékhez, sok háziállat beléjük esett. Az Egyesült Államokban bekerítetlen tárolókat csakis ott létesíthetnek, ahol a toxinoknak nincs lehetőségük összekeveredni az ivóvízkészlettel. Ecuadorban a mérgező termelési anyagmaradványok teljes mennyisége átitatta a talajt, beszivárgott a folyókba, patakokba, csermelyekbe. 1976-ban a Texaco Quitóban hivatalban lévő menedzsere arról értesítette a cég igazgatótanácsának elnökét, hogy Ecuador kormánya a hulladéktározók okozta környezetszennyezés miatt szorgalmazza azok biztonságossá

tételét, azaz elkerítésüket és lefedésüket. A vezetőség nem törődött a kéréssel. Négy évvel később, a helyi hatóságok újabb fellépésére adott válaszukban a Texaco menedzserei kiszámolták az új, fém hulladéktározók létesítésével járó költségeket. Több mint négymillió dollárról volt szó. Ezt soknak találták. A kőolajbányászat melléktermékei a gáz és az úgynevezett technológiai víz. A gázt elégetik. Az Egyesült Államokban előírás, hogy a fáklyák lángja függőlegesen égjen. Oxigénnel elkeverve csak kis mennyiségű füst keletkezik. A Texaco vízszintesre állította be a fáklyáin a lángot, így a tűz elérte és elégette a medencék felületén levő hulladékanyagot. A módszer gigantikus, fekete füstfelhőket hoz létre. Lago Agrióban ezek megmérgezték a levegőt, az állat- és növényvilágot, a környező falvakat, esők idején pedig a talajt és a vizeket is. A Texaco semmibe vette az Államokban elfogadott, a technológiai vizek megtisztítására vonatkozó szabályokat. Az ilyen víz általában sok sót, nehézfémeket, rákkeltő anyagokat tartalmaz. Az Egyesült Államokban bevizsgálják ezt a vizet, és csak akkor engedhetik vissza a környezetbe, ha megfelel a víztisztasági követelményeknek. Ha átlépi a mérgezőség szintjét, használaton kívüli olajkutak segítségével mélyre, például kétkilométeres mélységbe injektálják, hogy meg ne mérgezze a felszín alatti ivóvízkészleteket. Az Egyesült Államokban a 20. század 40-es éveitől léteznek már ilyen

előírások. „A technológiai vízzel nemcsak azért kell különlegesen körültekintően eljárni, mert kárt okozhat a mezőgazdaságnak, hanem azért is, mert beszennyezheti az ivóvízforrásként és öntözésre használt tavakat és a folyókat is” – szögezte le a Texaco egyik mérnöke az olajvállalat 1962es kézikönyvében, a Primer of Oil and Gas Productionben. Az ecuadori Amazóniában a Texaco egyáltalán nem folytatott a technológiai vizet illető vizsgálatot. Beleengedte a patakokba, folyókba és a dzsungelbe. A föld mélyébe való injektálását túlságosan is költségesnek tartotta. Csupán a 90-es évek elején, amikor a konszern elhagyni készült Ecuadort, folytatott itt a kanadai HBT Agra auditcég a technológiai vízzel kapcsolatos vizsgálatokat. Ezek megerősítették, hogy az ásványolaj-hulladékokat és a technológiai vizet közvetlenül a természeti környezetbe folyatták ki. A Texaco különböző szeparációs állomásain a toxicitási szabványokat többszörösen, esetenként több tízszeresen meghaladták az Egyesült Államokban előírt normákhoz képest. Ez azt jelenti, hogy sok helyen a vízi ökoszisztéma teljes egészében tönkrement vagy jórészt sérült. Az audittal elégedetlen Texaco-vezetés ekkor a konkurens Fugro-McClelland céget bízta meg. Ennek megállapításai is hasonlóak voltak.

Pablo (2)

Pablo Fajardo életében több forradalmat is megvívott, és szinte mindegyiket megnyerte. Ezek egyike-másika csakis személyesen rá vonatkozott, volt olyan, ami a hozzátartozóit érintette, a harmadik fajta forradalom pedig emberek ezreit érte el, azokat, akik között maga is élt. És voltak olyan forradalmak, amelyek felforgatták Ecuadort, a földrészt – és túlzások nélkül mondható – kihatottak az egész világra. – Nem tanultam meg jól autót vezetni. A nagy szavakat hahotával, triviális közlésekkel oldja, hogy kisvártatva megint csak felöltse a cseppet misszionáriusra hajazó komolyságot. Hétévnyi kínlódás után, 1994-ben fejezi be a gimnáziumot. Beiratkozik egy levelező tanfolyamra, ami számítógéptechnikusi papírt adhat. A számítógépek untatják, de nem tudja, mi mást tanulhatna. Hiszen Shushufindiben él, a világ végén. Tudja, hogy nem költözhet el, nem engedi a kötelességtudat. Segítenie kell a testvéreinek, afféle nem hivatalos vezetőként a munkahelyen is számítanak rá a munkatársai. A vezetőség nyakára jár pénzért, munkaórákért, védőfelszerelésért veszekedni. Ezenkívül egyik vezére a közösségnek, amely a környezet, az egészség és többezer emberélet tönkretétele miatt készen áll arra, hogy felvegye a harcot a Texacóval. Bejárja az őslakosok és a betelepültek világvégi falvait. Meghallgatja őket, lelket önt beléjük. A helyi szervezet intervenciós irodájában dolgozik. Összegyűjti a munkaadókra beadott, a hatalmi

visszaélésekre, a környezetet és a környező falvakat károsító olajcégekre vonatkozó panaszokat. Esti iskolát szervez, ahová kortól függetlenül mindenki beiratkozhat, aki szeretne. Elhatározza, hogy gyökerestül kiirtja az analfabetizmust. A tudás harci eszköz a jogokért folyó küzdelemben, az iskola pedig az integráció helyszíne. Pablo foglalkozásain a helyiek azt tapasztalják, hogy nincsenek egyedül, sorsukat megosztják másokkal, hogy van valaki, aki törődik azzal, mi lesz velük. Beiratkozik a Quitói Egyetem egyik levelező szakára: emberi jogokat és környezetvédelmet tanul. Most a hétvégék nagy részét az olvasmányainak és a feladatai megírásának szenteli. Kevés szabadidejében egy helyi emberjogi aktivistának, Fanny Villaresnek csapja a szelet. Összeköltöznek, egy évre rá megszületik a kislányuk. A munkások „lázításáért” elveszíti munkáját a Petroecuador olajcég mérgező kőolajhulladék-eltávolító részlegénél. A munkaadója felforgató tevékenységgel vádolja meg. Nyomorog. Az intervenciós irodában alig ötven dollárt keres, otthon nincs pénz élelmiszerre. Ezek az első családi feszültségek és frusztrációk. – A szegénységben nincs semmi felemelő. A szegénység megaláztatás, nem több – idézi fel kelletlenül, szavaiban a szégyenkezés árnyékával. A kapucinusok és nyolc barátja sietnek a segítségére, akik

éppen olyan szegények, mint ő. Adománygyűjtésből ösztöndíjat alapítanak a számára. Ennek a pénznek köszönhetően képes lesz fenntartani a családját, és elkezdeni a jogi tanulmányokat, ugyancsak levelezőn. – Háromkor keltem. Nagyjából hétig olvastam. Ezután bementem az intervenciós irodába. Ez volt a napi rutin. Délben ott volt a rádió: egy egyórás programot vezettem benne, amire útközben kellett felkészülnöm. A napi híreket kommentáltam, teljesen egyedül, senki nem segített. Aztán vissza az irodába, ahol estig dolgoztam. A következő órák a tanórákra való felkészüléssel teltek, majd eljutni az esti iskolába, ahol a foglalkozásokat tartottam. Tizenegy lett, mire hazaértem. Alvásra négy órám maradt… Így telt el hat év az életéből. Az erőfeszítésnek és az önfeláldozásnak célja van, hiszen íme, rövid ideje már folyik a per az Egyesült Államokban a Texaco ellen az ecuadori Amazóniában elkövetett környezetkárosítás miatt. A precedens nélküli kereset mögött az Amazóniai Védelmi Frontba tömörült Lago Agrio és környéke lakossága áll. Amerikai ügyvédek fogják képviselni őket, de kell valaki, aki közülük való, ért a joghoz és az ő hangjukon szól. Lehet, hogy nem most azonnal, de egyszer, majd, a jövőben. Hogy kit választanak, több mint nyilvánvaló.

A precedens, avagy a Nagy Üzlet figyel

1993 áprilisában a Massachusetts állambeli Amherstben Cristobal Bonifaz ügyvéd asztalán landolt az Oxfam nemzetközi nem kormányzati szervezet jelentése. Bonifaz irodája vállalt már korábban az emberi jogok megsértésével és környezetszennyezéssel foglalkozó ügyeket – az ugyanebben a témában érdekelt Oxfam-iratok nem véletlenül kerültek hozzájuk. Ezenkívül volt még egy ok, mégpedig az ecuadori családi vonatkozások. Bonifaz gazdag ecuadori család sarja, egyik nagyapja az ország elnöke volt. Az említett jelentés részletesen leírta Lago Agrio és környékének környezeti károsodását, valamint a valószínűleg mérgező anyagokkal összefüggő rengeteg megbetegedést és halálozást. Rámutatott a bűnösre is: a Texaco cégre, amely egy évvel korábban, a szerződése lejártakor vonult ki Ecuadorból. Az összes berendezést, az állomásokat és a csővezetékeket üzleti partnere, a helyi olajvállalat, a Petroecuador vette át. Az Oxfam megállapításai megrázták Bonifazot. A jelentésben foglaltak gyaníthatóan igazak voltak, és mivel Bonifaz jól ismerte egykori országát, annak korrupt hatósági apparátusát és a nagyvállalatok neokolonialista gyakorlatát, feltételezte, hogy a helyzet még ennél is rosszabb lehet. Mélyebbre ásott. Felfedező utat szervezett jogászoknak és a Harvard School of Public Health orvosainak Lago Agrióba. A helybeliek megmutatták az expedíció tagjainak a beszennyezett folyókat és patakokat, amelyekben nem voltak halak. Az olajos szivárványt a vízen. Az olajiszappal és egyéb

hulladékokkal teli, bűzölgő tavakat. Elvitték őket a betegekhez, és az orvosoknak alkalmuk nyílt annak tanulmányozására, hogy lehettek-e a kőolajszármazékok toxinjai a betegségek kiváltó okai. Bonifaz ugyanennek az évnek novemberében keresetet nyújtott be a New York-i szövetségi bíróságon a károsult telepesek és őslakosok nevében. Követelte, hogy a Texaco hozza helyre a károkat, többek között takarítsa el a hátrahagyott mérgező anyagokat és fizessen kártérítést az általa okozott pusztításokért. A Texaco jogászai a kezdetektől ahhoz az állásponthoz tartották magukat, hogy a konszern a helyi törvényeknek és az olajcégek által elfogadott gyakorlatnak megfelelően folytatott olajkitermelést. Ez volt a törvényszék és a közvélemény számára előadott történet. A New York-i Bíróság előtt lezajló legfontosabb ütközetnek mégsem a tartalma, hanem a formális aspektusa volt jellemző. Nem határozták meg sem a konszern számlájára írható gondatlanság, sem a pusztítás mértékét. A Texaco jogászai azzal álltak elő, hogy a New York-i Bíróságnak nincs joga beleszólni az ügybe, és csakis a Lago Agrió-i bíróság dönthet ebben a kérdésben, hiszen ott már folytak peres események. Bonifaz ügyvéd ismerte szülőhazáját, és tudta, hogy a Texaco húsz éven keresztül kedve szerint parancsolgatott Ecuadorban. Tudta, hogy a teljes államapparátust és az

igazságszolgáltatást átrágta a korrupció, hiszen ezzel még egy gyerek is tisztában volt. Nem akarta a pert Ecuadorban lefolytatni, mivel nem hitte, hogy ott igazságos ítélet születik. Pablo Fajardo szerint a Texaco éppen azért küzdött eltökélten a per Lago Agrióba való áthelyezéséért, amiért Bonifaz vonakodott tőle. A Texaco főnökei biztosak voltak abban, hogy Ecuadorban egy intésre megkapnak mindent, amit csak kívánnak. Hiszen mindig is így volt. Az ecuadori hatóságok több mint húsz éven keresztül úgy működtek, mintha szolgáltatásokat nyújtanának a konszern részére. Az olajkitermelést, az amerikai dolgozók és a Texaco vezető tisztviselőinek telepeit az ecuadori hadsereg védte. A bírók megvesztegethetők voltak, legalábbis ez a hír járta róluk. A New York-i Bíróság előtt a Texaco jogászai az ügy átvitele érdekében, érthető módon, éppen fordított érvelést alkalmaztak. Bókokból állítottak szobrot az ecuadori bíróságnak, bíráknak, a teljes igazságszolgáltatásnak, mintha az emberiség minden bölcsessége és feddhetetlensége a Földnek erre a pontjára összpontosult volna. „Ecuadorban a transznacionális olajvállalatok és más olajcégek ellen folyó bírósági eljárások története mentes a korrupciótól – érvelt José María Pérez-Arteta ügyvéd. – Az olajkonszerneket érintő számos ügyben az ecuadori bíróságok pártatlan és fair módon döntöttek és döntenek továbbra is.” A Texaco jogászai ígéretet tettek arra, hogy – egy esetleges büntetés esetén is – a cég teljes mértékben elfogadja az ecuadori joghatóságok illetékességét.

Kilencévnyi peres vagdalkozást követően egy New York-i bíró a Texaco elképzelése mellett döntött. Az ítéletet azzal indokolta, hogy az ügynek nem sok köze van az Egyesült Államokhoz. Ám kötelezte a konszernt, hogy ismerje el az ecuadori ítélet érvényességét, és, amennyiben kiróják rá, fizesse meg a kártérítéseket. A pernek újra kellett kezdődnie, ezúttal az ecuadori Amazónia eldugott kisvárosában. A Texacónál arra számítottak, hogy a károsultak feladják, mivel nem lesz pénzük az ugyancsak drága bíróság előtti csatározásokra. De nem így lett. Pablo Fajardo már kis híján készen állt arra, hogy megmérkőzzön az amerikai Góliáttal. Nem látta előre, milyen árat kell majd ezért fizetnie. „Egészséges és biztonságos munkahelyet kínálunk. Védjük az emberek egészségét és a természeti környezetet. Valamennyi országban, ahol üzletet bonyolítunk le, magas sztenderdek szerint működünk, miközben óvjuk a környezetet és a biztonságot.” A Texaco, helyesebben a Chevron Texaco milliókat fektetett bele abba a kampányba, amely helyreállítani hivatott a konszern rettenetes hírnevét. Amikor elkezdődött a per Lago Agrióban, a vádlott már nem a Texaco volt, hanem a Chevron Texaco, később pedig csak maga a Chevron. („Valószínűleg úgy döntöttek, hogy törlik a Texacót a névből, mivel a konszern által hátrahagyott mocskot már semmiképp

nem lehetett eltakarítani” – hallom Pablótól.) 2001-ben a nagy cápa (a Chevron) bekebelezte a némileg kisebbet (a Texacót), és vele annak minden vagyonát, kötelezettségét és bűnét. A konszern első lépése – a korábbi nyilatkozatok ellenére – mégis az volt, hogy kétségbe vonta az ecuadori bíróság illetékességét. „A Chevron Texaco nem tekinthető a Texaco Inc. örökösének” – hangoztatták a cég jogászai. A régi bűnöket egy promóciós kampánynak kellett tisztára mosnia. A környezettudatos magatartásformák meghódították a nyugati világot, és benne a Chevron Texaco hazáját, az Egyesült Államokat. A jólneveltség részévé vált a környezetvédelem támogatása, az etnikai és kulturális sokszínűség, a különféle paritások és a pozitív diszkrimináció szükségességéről beszélni, a globális felmelegedésről harsogni, még akkor is, ha bőkezűen támogatjuk a mindezeket semmibe vevő politikusokat. Még ha magunk járulunk is hozzá a környezet pusztításához, és vagyunk felmelegedésért. A konszern irányelvei:

felelősek

a

globális

„– Üzleteljünk társadalmi felelősségtudattal és etikus módon…, – tartsuk tiszteletben az emberi jogokat…, – óvjuk a környezetet, – támogassuk a közösségeket azzal, hogy munkát adunk nekik, – ismerjük meg és tiszteljük azokat a kultúrákat, amelyek

között dolgozunk…” (Szinte látom, ahogy Pablo gúnyosan elmosolyodik…) „Érdekeinket felelősségteljesen és etikus módon képviseljük. Dolgozóinknak egyenlő lehetőségeket ajánlunk fel bőrszínre, rasszra, nemre, korra és vallásra való tekintet nélkül. Támogatjuk a toleranciát, az egyén méltóságát… Kenőpénzt nem adunk és nem fogadunk el. Világelsők vagyunk, szavaink összhangban állnak a tetteinkkel…” Tökéletes bűntények ritkán történnek, és így van ez a tökéletes píár kampányokkal is. Már folyt a per Lago Agrióban, amikor a Chevron egyik lobbistájának egy óvatlan mondat csúszott ki a száján: „Nem engedhetjük meg, hogy a kis országok a bolondját járassák az olyan nagyvállalatokkal, mint ez, olyan cégekkel, amelyek az egész világon nagyberuházásokat hajtanak végre.” A Lago Agrió-i bíróság előtt a Chevron jogászainak csírájában kellett elfojtania már magát a gondolatot is – ez éppúgy veszélyes volt az ügyfelük, mint a világ összes olajipari óriásvállalata számára –, hogy az őslakos közösségeknek joguk van bírósági úton fellépni a cég ellen, joguk van környezetkárosítással vádolni és kártérítést követelni. Még talán nyerni is szabad nekik? Az precedenst teremtene. Mit kell tenni, hogy ne fajuljanak eddig a dolgok?

Pablo (3)

– Megölték Wilsont, Pablo, megölték… Hétfőn reggel, 2004. augusztus 9-én – Pablo soha nem felejti már el ezt a napot – felszállt a buszra Shushufindiben, és ahogy mindennap, beutazott Lago Agrió-beli irodájába. Két órával később hívta fel egyik öccse, hogy Wilson meghalt. A huszonnyolc éves Wilson Fajardóval ismeretlen tettesek végeztek. Pablo alig ismerte fel fivérét. – Az arcát és a fejét machetével összeszabdalták. Az orvosok megállapították, hogy Wilson Fajardót a halála előtt bestiálisan megkínozták. Pablo rögtön visszament Shushufindibe. Összegyűlt a család, a barátok és a szomszédok. Mindnyájan rettegtek. Sokkolták őket a történtek. – Meg kell válogatnom a szavaimat… Nem nyilatkozom olyan ügyekről, amelyekben nem vagyok száz százalékig biztos… Pablo nem akarja kimondani, amiről mindenki beszél: hogy testvérének megölését az olajosok rendelték el. Nincsenek bizonyítékok, és Pablo kétli, hogy valaha is megszerezhetné őket. Csak arról szólhat, amit tud. És tudja, hogy a katonai hírszerzés emberei nem hivatalos vizsgálatot folytattak az ügyben, amelyből kiderült, hogy a gyilkosok nem Wilsont keresték, hanem Pablót. Tévedtek, nem azt a Fajardót ölték meg. Az emberek között kering egy másik feltételezés is:

eszerint Wilsont azért gyilkolták meg, hogy ráijesszenek Pablóra. Pablo megölése túl nagy visszhangot vert volna. Itt senki nem hisz abban, hogy Wilson véletlenül halt volna meg. Wilson halála „bizonyos problémákat vet fel.” Ez a furcsa, mesterséges, érzelemmentes megfogalmazás Pablo menekülését leplezi. Ez az önvédelme, így védekezik a széthullás ellen. A „bizonyos problémák” a tudat, hogy az öccse miatta halt meg. Pablo, az újsütetű jogász, ekkor már asszisztensként dolgozott az ügyvédek mellett, akik a károsultak nevében léptek fel a konszern ellen. A kereset egy éve feküdt a Lago Agrió-i bíróságon, a per a szakértői vélemények háborújának fázisába lépett. Wilson nyolc nappal azelőtt halt meg, hogy megkezdődtek az amerikai olajvállalat által hátrahagyott legnagyobb szennyezések első szakértői bejárásai. Pablo hárít, nem akarja összekötni az eseményeket, amelyek egyébként maguktól is összekapcsolódnak a fejekben. Egy évvel korábban a 26 éves Freddi Valverde taxisofőrt, Pablo legjobb barátját lőtték le négy lövéssel. A rendőrség még csak nyomozást sem indított. Hét hónappal Wilson megölése előtt valaki betört Pablo irodájába. Peres iratokat lopott és Pablo doktori értekezésének egypéldányos piszkozatát. A dolgozat megírása fél évébe került. Pablo nemegyszer látta, hogy gyanús alakok követik, de

igyekezett nem törődni vele. Megőrizte önuralmát, óvatos volt. Mi mást tehetett volna? Nem képes Wilsonról beszélni, hiába telt el azóta nyolc év. Ennyi idő is túl kevés. Van róla valami emléke, története? Csupáncsak jelzők: jó volt, dolgos, tisztességes, olyan ember, aki törődik másokkal. Rendes fickó. Az asztalt fedő üveglap alatt fekszik egy fénykép, Pablo és Wilson van rajta, ahogy egymás mellett állnak. Wilson elment Pablóval Lojába, a bátyja jogi tanulmányait lezáró diplomaosztó ünnepségre. Ez az egyetlen emlék. A testvére halála után Pablo Sachába küldi feleségét és hétéves kislányát, az apósáékhoz. Ő maga kivesz egy szobát egy boltocska felett, egyik barátja lakásának szomszédságában. Már nem jár buszon vagy kerékpáron, ahogy régebben, hanem taxit rendel. Ügyel rá, hogy ne maradjon egyedül az irodában. Nem sétálgat az utcákon. Ha kint van dolga, mások társaságában megy. Olyan az élete, mint az üldözött vadé. Akik követik, azt akarják, hogy lássa őket: autókból figyelik, motoron hajtanak új lakása elé, mintha azt akarnák mondani: „Tudjuk, hol rejtőzöl.” Egyik éjjel a szomszéd két felfegyverzett férfit vesz észre Pablo lakása előtt. Ő szerencsére nincs otthon. Virradatig várnak rá, de Pablo nem jelentkezik.

Az eset után szerez egy revolvert. Nem tudja, hogy működik, életében nem lőtt még. Mindenesetre magánál tartja. Fogalma sincs, mit csinál, ha használnia kell. – Lehet, hogy minden „szevasz”, „viszlát”, amit az enyéimnek, a barátaimnak, a munkatársaimnak mondok, az utolsó. Akkoriban ezt gondoltam… A követéseknek aznap szakad végük, amikor a rendőrség megtalálja annak a két embernek a holttestét, akik Pablo nyomában jártak. – Talán azért végeztek velük, mert elárulhatták volna a megbízóikat? Esetleg ki lehetne deríteni, ki rendelte meg a fivérem megölését? Sajnos, nincs Valószínűleg sosem tudjuk meg.

kit

megkérdezni…

2005 júniusában visszavonul a pertől a konszern által megkárosított harmincezer embert képviselő ügyvéd. Az emberek szeretnék azt hinni, hogy nem nyomás alatt teszi, hogy a távozásnak más oka van. Az ügyvéd – egy ecuadori férfi – Washingtonban él. Egy másik földrészről odavisszautazni, hogy Lago Agrióban folytassa az ügyet, mindenki számára megterhelő. Nem is praktikus. De lám, annak a quitói ügyvédnőnek is megrendül az egészsége, akinek át kellett volna vennie az ügyet. („A szervezete nem bírta az állandó utazgatást a Quito – Lago Agrio – Quito vonalon, a magassági és klímaváltozásokat, de talán a nyomást sem…”) – Beállított hozzám egy lakossági küldöttség, és azt

mondták: „Te képviselj minket a bíróságon.” Pablo sokszor elmondta már ezt a történetet, de talán csak azért, mert ez a részlet a hitvallásának a részét is tartalmazza, megrendülten tér vissza rá. Mintha csak először mesélné. – Egy hónap gondolkodási időt kértem. Három napot adtak. Fél. Csak most fejezte be levelezőn a jogi tanulmányait. Igazság szerint vannak segítői Quitóban, maga mögött tudhatja Big Steve-et (ő az egyik legfontosabb figura ebben a történetben – később még beszélek róla), de a bíróságon magára lesz utalva. Tudja jól, hogy hiányzik a tapasztalata, és a tárgyalás során, nyomás alatt könnyen tévedhet, aminek következményeit az a harmincezer földije fogja viselni, akik a konszern elleni keresetet benyújtották. Azzal is tisztában van, hogy a Chevron – fejenként húsz-harminc éves tapasztalattal rendelkező – jogászai, szakértők és szakértői vélemények tucatjai, dollármilliók vonulnak fel vele szemben. Ezen töprengett azokban a napokban Pablo. – Miért vállaltad? – Rájöttem, hogy van egy előnyöm a Chevron jogászaival szemben: idevalósi vagyok, az életem nagy részét itt töltöttem, tanúja vagyok a Texaco működésének a régióban. A konszern tevékenységének sok negatív következménye volt hatással rám és azokra az emberekre, akiket ismerek. A Chevron jogászainak ezt mind meg kellett tanulniuk. Én mindenről tudok, ami itt történt. Nekik százszor át kellett

rágniuk, hogy olyan hazugságokat találjanak ki, amivel válaszolnak a tanúságtételemre. – Van egy alapszabály, amihez életem során tartom magam. Sosem nézek le egy másik embert azért, mert szegény, öreg vagy iskolázatlan. Az ilyen alapállásnak megvan az az előnye, hogy ugyanakkor nem is érzem magam rosszabbnak másoknál. Nem érzem rosszabbnak magam a Chevron jogászainál, annak ellenére sem, hogy nagyobb a tapasztalatuk, és maguk mögött tudhatják a konszern pénzügyi hatalmát. – A testvérem meggyilkolása után még inkább elköteleztem magam az ügy mellett. Újabb fenyegetések következtek, ezúttal telefonon. „Megtisztítjuk a földet az olyanoktól, mint te” – hallja Pablo a telefonkagylóból. Egy pillanat múlva a névtelen telefonáló bontja a vonalat. A fenyegetés közvetlenül azokhoz az eseményekhez kapcsolódik, amelyek a most folyó per körül zajlanak. Pablóék azt követelik a Chevrontól a bíróságon, hogy fedezze a kőolajhulladék-tárolók megtisztításának költségeit. névtelen telefon mintha választ adna erre a követelésre. Mások is kapnak fenyegetéseket.

A

A károsultak helyi vezetőjét és szóvivőjét, Luis Yanzát ismeretlenek hívják telefonon és írnak leveleket neki. Ezek vulgáris sértéseket tartalmaznak, véres leírásait annak, mit fognak vele, a feleségével és a gyerekeivel tenni.

Ismeretlen tettesek hatolnak be a károsultak ügyvédeinek irodájába. Ellopják a dokumentációt és a számítógépeket. Valaki megtámadja Guadalupe de Herediát, a csapat szóvivőjét. Egyik nap, amikor egy hegyi úton autózott, a kocsiját megpróbálta leszorítani az útról egy sötétített szélvédőjű, rendszám nélküli van. Amikor más autók is megjelentek, a merénylő feladta. Az ügyvédnő és a vele utazó kislánya sokkot kaptak. Egy másik alkalommal ismeretlen tettesek összekeverik Herediát a barátnőjével, akire lecsapnak a szóvivő háza előtt. Brutálisan megverik. A támadók egy jelölés nélküli vannel távoznak, nem tudni, hogy ugyanaz a jármű-e, amelyikkel Herediát próbálták meg letolni a hegyi útról.

A per Az olyan pert, amilyen az ecuadori volt, egy bíró vezeti le. A megbízás rotációs rendszerű, ami azt jelenti, hogy a bírók kétévente cserélődnek. Nincs esküdtszék, mint az Egyesült Államokban, egy ember mondja ki az ítéletet. Az iratok fontosabbak, mint a tanúvallomások és az ügyvédek szónoki előadásai, amik az Államokban egy tévéshow teatralitását kölcsönzik a pernek. Azonban egy ennyire precedensértékű per óhatatlanul előadásszerűvé válik, különösen akkor, amikor a tárgyalások egy része a törvényszéki termen kívül folyik le. A leglátványosabbak a terepen zajló bejárások.

A Texaco 375 kőolajkutat, 18 szeparációs állomást és körülbelül 900 szabadban lévő hulladéktárolót hagyott maga után. Mindkét félnek jogában áll kiválasztani azt a vizsgálati helyet, ami alapján az igazsága mellett érvelhet. A károsultak több mint 80, a kőolajipari óriásvállalat szakértői és ügyvédei 36 helyszínt választanak ki. Valamennyi kijelölt helyszínnél jelen van a bíró, mindkét fél ügyvédei, a szakértők. De nem csupán ők. A bejárások nyilvánosak. Ezek mindegyike a lakosság nagy csoportját vonzza, időnként egyenesen tömegek – főképp károsultak – jelennek meg. Az eseményeket rendőrök biztosítják. Jönnek a kameráikkal a tévések, a sajtó és a rádió riporterei. És persze vannak közönséges bámészkodók is. A távoli nagyvilág Quitóból is, New Yorkból is Lago Agrióra figyel. A helyzet kezdettől fogva forró, és nem csak azért, mert ez itt Amazónia. Az első bejárást hirtelen lefújják, mert futótűzként terjedt el a hír, hogy a cofánok a konszern ügyvédeinek elrablására készülnek. A híresztelés a régióban állomásozó hadsereg katonáitól származik. Aki ismeri a helyi viszonyokat, tudja, milyen abszurd ez a pletyka. A cofánok nem olyan harcos nép, mint amilyenek például a huaoranik. Talán ők a legbékésebbek Amazónia őslakos közösségei közül, kevesen vannak, szétszórt telepeken laknak az Aguarico-folyó mentén. A helyiek szerint, akik között ez az állítólagos rablási terv már évek óta viccek és gúnyolódások keverékeként kering, a katonák a bohóc szerepét játszották el

az olajvállalat cirkuszában. Még csak nyomát sem találták, nemhogy bizonyíték lett volna arra, hogy létezett egy emberrablási terv. A károsultaknak szemernyi kétségük sincs afelől, hogy a cél a per elnyújtása volt. Egy évvel később Arturo Velasco őrnagy, aki a feltételezett rablási tervről szóló jelentést aláírta, azt vallotta, hogy egy nappal a bejárás lebonyolítása előtt felkereste a konszern képviselője egy testőr kíséretében, és értesítette, tudomására jutott egy, a cége embereinek elrablására vonatkozó terv. A tisztviselő nem érezte szükségét a vizsgálat során a védelem megerősítésének, de határozottan követelte, hogy ugyanezen a napon délután hatig küldjék át a bíróságra az értesítést az eljárásban résztvevőkre leselkedő veszélyről. Amikor Velasco őrnagy – vallomása szerint – tiltakozott, közölték vele, hogy „gondok lehetnek”. Megértette. Engedett. Az őrnagy elöljárói nyíltan támogatták az olajvállalatot. A konszern ügyvédei, tanácsadói, menedzserei a per ideje alatt nem a helyi hotelekben, hanem a hadsereg bázisának területén laktak, egy, a cég által kimondottan ebből a célból felépített villában, amelyről megegyeztek, hogy a jövőben a tisztek pihenőháza lesz. A konszern ügyvédei, meséli Pablo, rendszeresen alkalmazták a per késleltetésének a stratégiáját. – Tönkre akartak tenni minket anyagilag – fűzi hozzá. Egyébként pedig a konszern ügyvédekre fordított kiadásai csak jelentéktelen

százalékát tették ki egy potenciális kártérítés összegének. Pablo egyik tanácsadója végzett egy becslést arról, mennyit nyer az óriásvállalat az ügy elnyújtásával. Tízmilliárd dolláros kártérítés esetén például egy ilyen összegű bankbetéten a konszern úgy ötszázmillió dollárt kereshetett volna évente. Négy évig tartó késleltetés akár kétmilliárd dollárt hozott volna, a nyolc évig tartó: négyet. Az ügyvédek, szakértők tiszteletdíja néhány tucat millióra rúg. Az ítélet kihirdetése és végrehajtása között megint csak eltelik egy kis idő. Ebben a játszmában nagyon is érdemes húzni az időt. Az amazóniai színtéren zajló bírósági dráma minden egyes alkalommal ugyanúgy fest. Embertömegek, kamerák, villogó vakuk, riporterek, rendőrök – és természetesen jelen van a bíró, a felek ügyvédei és a szakértők. Pablo krémszínű inget visel, fején szalmasombrero. Hadarva, emelt hangon beszél, forr benne a düh, szinte kiabál, mintha az egész világot akarná meggyőzni igazáról. Hevesen gesztikulál. Adolfo Callejas a konszern képviseletében – hatvan körüli férfi, zöld sportingben, a szemüvege drótkeretes, rajta is szalmasombrero van. Ő éppen az ellentéte Pablónak. Lassan formálja meg a szavakat, olyan nyugalommal, mintha csak valamiféle formalitásról lenne szó. Mintha a nyerés már a zsebében lenne. Magabiztos, de a viselkedésében nincs semmi arrogancia, semmi agresszivitás, inkább méltóságot

sugároz. Egy amerikai dokumentumfilmes kamerája rögzítette az egyik bejárás során az alábbi szópárbajt (minden eljárásszerűen zajlik, a bíró és a szakértők jelenlétében): – Tisztelt Bíróság – szólal meg Callejas. – Itt egy teljesen normálisan működő olajvállalati tevékenységről van szó, amelyet a vád oldaláról démonizálnak. Az itt alkalmazott olajkitermelési technológiákat ma is használják, ismertek az egész világon. – Ez teljes egészében hazugság, Tisztelt Bíróság – vágja rá Pablo (pörgőn, idegesen beszél, szinte elnyeli a szavakat). Megpróbálják becsapni a közvéleményt és a bíróságot, mindent megtesznek annak érdekében, hogy azt higgyük, ez teljesen elfogadott gyakorlat. Több mint egymilliárd gallon mérgező vizet folyattak be a patakokba és a folyókba. Az emberek követelik a Texaco által megmérgezett területek teljes megtisztítását. Callejas (méltósággal): Tisztelt Bíróság, itt nem a környezet megtisztításáról, sőt, nem is a jobb életminőségről beszélünk. Itt két csekkről van szó. Az egyik az Amazónia Védelméért Fronté lesz, a másik a perköltségre megy, vagyis azt az ügyvédek teszik zsebre.{38} A következő bejárás. Most a guantai szeparációs állomásnál vannak. Újabb szavakkal vívott ütközet. Pablo a szennyezett terület térképét tartja a kezében. Mutatja, hogy foglalta el a Texaco lépésről lépésre az

őslakosok földjét. – Történeti szempontból megfogalmazva, Tisztelt Bíróság, a cofánok népe szenvedte el a legnagyobb károkat ebben a régióban. Ez a terület (mutatja a térképen), azokhoz hasonlóan, amelyeket az előző vizsgálatok során bejártunk, e nép ősi földje. Aztán pedig mi történt? A Texaco konszern belépésekor a cofánoknak vissza kellett vonulniuk, el kellett hagyniuk saját földjeiket, hiszen a települések, a víz és az élelmiszerkészletek beszennyeződtek. Itt is megfigyelhető, akárcsak a Sacha Sur állomásnál, hogy a Texacónál bevett szokás volt a termelés során használt vizet és a mérgező hulladékot a környezetbe, a folyókba belevezetni. Egyenesen abba a patakba öntötték, amely a durenói cofán közösség területét átszelő Pisurie-folyóba ömlik. A Pisurie az Aguaricofolyóba torkollik, amely más őslakos közösségek területén folyik át. Adolfo Callejas (egy pillanatnyi csendet követően, és kissé színpadias késleltetéssel): – Először is, ez a régió jogi és logikai értelemben olajipari tevékenységi terület. Ezen a területen egyáltalán nem kellene embereknek élniük! A 60-as években fúrásokat végeztek itt, mert az ecuadori kormány azt a döntést hozta, hogy kutatásba fog, és kőolaj-kitermelésbe kezd itt. Ez nem a Texaco döntése volt, hanem a független ecuadori államé, amely minden ecuadorit képvisel, nem csak néhányukat. Az

adatok

és

számok

háborújának

része

az

ellenfél

szakvéleményeinek megkérdőjelezése. Pablo és csoportja azt rója fel a konszern szakvéleményének hibájául, hogy a földből és a vízből vett mintáikat szándékosan a legkevésbé szennyezett vidékekről gyűjtötték be. A Chevron jogászai ekkor viszont egy másik, nem várt oldalról csapnak le. Keresetet nyújtottak be a quitói bírósághoz – nem ahhoz, amelyik Lago Agrióban tárgyalja az ügyet –, rendeljen el vizsgálatot azokban a laboratóriumokban, amelyekben a károsultak ügyvédei által leadott föld- és vízminták vizsgálata folyt. Pablo és csapata úgy látja, ez újabb nyomásgyakorlási kísérlet a bíróságra. Pablo amerikai tanácsadójának, Big Steve-nek meglepő ötlete támad. Besétál a bíró quitói irodájába, és televíziós kamerák jelenlétében arra kéri, különös körültekintéssel hozza meg döntését. Figyelmezteti a konszern részéről történő nyomásgyakorlási kísérletekre. Big Steve ráordít az olajvállalat ügyvédjére: „Maga egy korrupt ügyvéd a Texacótól!” A bíró szorongatott helyzetben találja magát. Ha elrendeli a laboratóriumok felülvizsgálatát, korrupcióval gyanúsítják, legalábbis azzal, hogy engedett az óriásvállalat nyomásának. Szeretné megőrizni a tekintélyét. Újabb jelenet az egyik faluban megtartott helyszíni szemléről: a szakértők másfél-két méteres mélységből vesznek mintát a földből (pontosan úgy, ahogy azt Donald csinálta az én toxictourom alkalmával). A föld mélyéről kiemelt föld ránézésre

olyan, mint a szurok, tocsog a fekete kenőcstől. Pablo a bíróhoz fordul, a helyiek tömege fülel. – Tisztelt Bíróság, ahogy már korábban is említettem, ezen a vidéken lépten-nyomon ilyesféle mérgező anyagokra bukkanunk. Többet mondok: a kőolaj jelenléte a felszínen nem látható. Évtizedeken keresztül eltemették, beásták, és egyre csak szivárog bele a patakba, ami innen tíz méterre folyik, és megmérgezi az itt élő embereket. Ennek eredményeként nők és férfiak tucatjai szenvednek rákban és halnak meg, a vádlottak pedig nem akarják elismerni, hogy ezek mérgező anyagok, és azt sem, hogy emberek halálát okozzák. Callejas visszavág: – Éppen az imént voltunk tanúi egy drámai előadásnak, amelyben vélelmezték, hogy az itt fellelt anyag kőolaj és rajta van a Texaco bélyegzője. Én viszont nem látok itt semmiféle márkajelzést. Bárcsak feltalálnának egyszer olyan tudományos módszereket, amelyek segítségével megállapítható lenne, hogy pontosan melyik az az időszak, amikor ezt az anyagot itt felhalmozták. Az általam megkérdezett szakértők véleménye szerint a mai módszerekkel nem állapítható meg a dátum. Ebből következik, Tisztelt Bíróság, hogy minden, ami itt elhangzott, nem igaz! Nem várható el, hogy ha a Texaco valamikor gyártóüzemet létesített itt, akkor köteles a világ végezetéig mindenért felelni. Mi van a Petroecuador 15 éves működési időszakával?

Diego Larrea, a konszern másik ügyvédje csatlakozik hozzá. – Amióta a Petroecuador átvette a Texaco létesítményeit, tizenegy kitörés történt. Tisztelt Bíróság, megvannak e cég dokumentumai, amelyeket nem lehet semmibe venni (Larrea mutatja az iratokat, hadonászik velük). Kitörések, óriási olajömlések, amelyek ugyanezeket a folyókat szennyezték! Igazságos elbírálást kérünk, ugyanazt az igazságosságot, amelyet a lakosság kér. Minden tiszteletem Pablo Fajardóé, vagy a vád bármelyik képviselőjéé, de nem állíthatják tiszta lelkiismerettel, hogy a Texaco felel ezekért a kitörésekért! Pablo nem hátrál. – Az emberek követelik a Texaco által előidézett szennyezések eltávolítását. Callejas: – Tisztelt Bíróság, mindent, amit Fajardo ügyvéd úr a Texacóról mondott, az egész Petroecuador–Texaco konzorciumra kellene vonatkoztatni, mivel ez a konzorcium végzett kitermelést a területen, nem csupán a Texaco. Pablo: – Ezt az állomást kizárólag a Texaco építette, még mielőtt létrejött volna a konzorcium. Ami azt jelenti, hogy a környezetszennyezésért a teljes felelősséget az vállalja, aki megtervezte, felépítette azt, és megkezdte a kőolaj kitermelését.[42] Callejas: – Tisztelt Bíróság, kifejeztük már nyugtalanságunkat azt a könnyedséget illetően, amellyel itt a vádaskodások, számok, elnevezések repkednek, de ezek semmit nem bizonyítanak.

Pablo: – A Texaco ma áldozatnak állítja be magát. Miközben a valódi áldozatok, Tisztelt Bíróság, azok a nők és férfiak, akik százszámra halnak meg rákban. A helyszíni szemle után Pablo elbeszélget a helybeliekkel. Kifejti, hogy a Petroecuador is sok kárt okozott, és a Texacóhoz hasonlóan bíróság előtt kell felelnie. Bejelenti, hogy majd az ecuadori cég ellen is keresetet nyújtanak be. Az emberek egyetértően bólogatnak. – Mindegyik feleljen a maga tevékenységéért, legelőször is a Texaco. Azt akarják mondani, hogy mindenben a Petroecuador a hibás, és szabadulnának a felelősségtől. Ezt nem engedjük. A

93

szennyezett

terület

helyszíni

szemléjének

eredményeként a földmintákban 15 olyan elemet és kémiai vegyületet találtak, amelyek szintje meghaladta az egészségügyi határértéket. Bárium, benzol, kadmium, réz, króm, metilbenzol, etilbenzol, policiklusos aromás szénhidrogének, kőolaj eredetű szénhidrogének, higany, naftalin, nikkel, ólom, krómvanádium, cink. Ezeknek az elemeknek vagy vegyületeknek bármelyike ártalmas lehet (és mindegyik kicsit másként) az egészségre, némelyikük rákkeltő.[43] Például a kőolaj eredetű szénhidrogének (TPH) megemelkedett szintje kimutatható a vizsgálat alá vont mérőhelyek 97 százalékánál. Akadtak olyan helyek, ahol a TPH szintje meghaladta az ecuadori norma tízszeresét,

máshol a százszorosát. Még a Chevron szakértői is elismerték, hogy a TPH-szint a területek többségénél túllépi a normálisként elfogadott határértéket, bár – véleményük szerint – ezek fokozatai sokkal kisebbek, mint azt a károsultak szakértői állítják. A Chevron szakértői által bemutatott adatokból az derül ki, hogy a TPH értéke a vizsgálat alá vont területek 91 százalékánál meghaladja az USA-ban engedélyezett szintet, 79 százalékánál pedig az ecuadori szintet. A mintavételi helyek majdnem felénél ötszöröse volt a TPH értéke annak, amit a helyi limitek szerint elfogadhatónak tartottak, és ötvenszerese az USA-ban meghatározottaknak. A minták kérdése majd később, a bírósági ítélet megszületése után újra kirobban, mint az ottfelejtett, az egykori csatatéren felelőtlenül hátrahagyott lőszer.

Csűrések és csavarások A Texaco vezetőségének, még mielőtt a céget elnyelte volna a Chevron, tökéletesen tisztában kellett lennie az ecuadori Amazóniában okozott pusztítással. A bíróságon nem is az képezte vita tárgyát, hogy történt-e környezetrombolás, hanem, hogy miközben mérgezte a környezetet, a konszern törvényszegést követett-e el, és ha igen, milyen mértékben. Vita folyt továbbá arról, hogy az óriásvállalat vezetősége rosszhiszeműen járt-e el, habár itt a válasz egyértelműnek

tűnik. Mert minek véljük a helyi, iskolázatlan népeket azzal a halálos kimenetelű hazugsággal etetni, hogy az olaj gyógyít bizonyos betegségeket, és jót tesz az egészségnek? A Texaco semmibe vette az akkoriban az Egyesült Államokban kötelező előírásokat. Még ha a konszern bizonyos területeken vagy szempontból nem is szegett törvényt a helyi törvények szerint, a cég vezetőségének tisztában kellett lennie azzal, hogy az olajbányászat költségeit az itteni lakosság és a természeti környezet fizeti meg. A konszern vezetése azzal, hogy beleegyezett a maradékanyag-hulladéktárolók megtisztításának végrehajtásába, közvetetten elismerte a környezetkárosítást. Ez nem sokkal a Texaco ecuadori kőolaj-kitermelési engedélyének lejárta után történt. A konszern megtisztította ugyan a tárolókat, de szelektíven, önhatalmúlag megválasztott feltételekkel. Nem tisztította meg a folyókat, patakokat és a földet; és kísérletet sem tett az olajkitermelés előttihez hasonló állapotok visszaállítására. A Texaco irányítói beleegyeztek a tárolók 37,5 százalékának a megtisztításába, mivel ennyi volt akkoriban a Texaco részesedése a Petroecuador céggel közös konzorciumban. A döntés figyelmen kívül hagy két körülményt: először is, hogy a kőolaj kitermelésének első éveiben a konzorcium nem létezett, a Texaco önállóan működött, másodszor pedig, hogy még a konzorcium megalakulása után is, a kötelező szabályozásoknak és normáknak megfelelően, a károkozásért a kitermelés

végrehajtója és a létesítmények működtetője felel. A Texaco. A konszern leszögezte, hogy a hulladéktárolókat a talajban lévő olajmennyiség fokáig tisztítja meg, amely ötszöröse volt az akkori ecuadori előírásoknak és ötvenszerese az Egyesült Államokban kötelezőknek. A Texacónak a tisztítás az ecuadori kormánnyal megkötött szerződése alapján negyvenmillió dollárjába került. Az általam teljesített toxic-touron Donald Moncayo mutatott néhány hatalmas tárolót, amelyet a Texaco véleménye szerint megtisztítottak. Azon a néhány helyen, ahol jártam, az óriási mérgező mesterséges tavakra mindössze földet hánytak. A maradék hulladékanyagok továbbra is károsítják a talajt és a föld alatti vízkészletet. Ezt egyébként már sok évvel korábban megállapította a Texaco egyik auditora: „Általános helyzet, hogy a szénhidrogén- és vegyszerszivárgásokat nem tisztították meg. Ehelyett homokkal hányták be.” 1998-ban Ecuador kormánya elismerte, hogy a Texaco teljesítette szerződési kötelezettségét és mentesítette az olajvállalatot minden jövőbeni kárigénytől. Pablo kezdettől fogva gyanította, hogy megvesztegetés történhetett. Hiszen hogyan eshetett az meg – töpreng hangosan –, hogy az ecuadori kormány megelégedett először is a tárolók csupán részleges megtisztításával, másodszor azzal, hogy a tisztítás a Texaco normái szerint zajlott, harmadszor pedig bizonyos esetekben a fiktív tisztítással? És miért csukta be a kiskaput más kárigények és ellenőrzések

elől, arra az esetre, ha kiderül, hogy a Texaco még ezt a hibás szerződést sem teljesítette? (Közel egy évtizeddel később néhány kormányzati hivatalnokot korrupcióval vádoltak meg. Az ügyben indított vizsgálatot egy idő után megszüntették.) Bizony, nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk és érezzük, hogy az állítólag megtisztított tárolók egy részéből árad a bűz, amelytől néhány perc vagy egy negyedóra múltán megfájdul az ember feje és elkábul egy kicsit. A Chevron a vita kezdetétől fogva kétségbe vonta a károsultak legfőbb álláspontját, hogy a környezet megmérgezése hatással volt és jelenleg is van a lakosság egészségügyi állapotára. A konszern statisztikái szerint itt a legalacsonyabb a rákos megbetegedések száma. „Az ecuadori bírósághoz benyújtott meggyőző tudományos tények bizonyítják, hogy a vízszennyezés és a rákban történő megbetegedések magasabb számáról szóló állítások hamisak, és hogy a károsultak ügyvédei, legyenek azok amerikaiak vagy ecuadoriak, tudnak róla, hogy ezek hamisak” – olvasható a Chevron píár oldalán, a The Amazon Postban. A Károsultak Szövetségének adatai teljesen más képet mutatnak: a gyerekek fehérvérűségben való megbetegedéseinek aránya háromszorosa az ország más részein előfordulónak, a felnőttek valamennyi rákfajtában két és félszer gyakrabban betegszenek meg itt. A károsultak szakértői azt állítják, hogy az ivóvízben található, gyártásból visszamaradt mérgező anyagok és

szénhidrogének egészségre káros mennyiségben fordulnak elő. A Chevron más kutatásokra hivatkozik, amelyek kimutatják, hogy a környező kutak és patakok vize iható. (Donald józanul érvel: – Akkor igyanak ebből a vízből, itt – és mutatja a patak felszínén szétterülő szivárványt.) Joe Berlinger dokumentumfilmjében, a Crude-ban Sara McMillan, a Chevron környezetvédelmi tudományos szakértője fejti ki a cég álláspontját{39}: – A Chevron az egészség- és környezetkárosításra vonatkozó gyanúsításokat igen komolyan veszi. Feladataim közé tartozik az egészséget érintő vádak és gyanúsítások vizsgálata. Független és saját járványügyi szakembereket, egészségvédelmi szakértőket fogadtunk, hogy elemezzék ki az adatokat. Megállapítottuk, hogy az égvilágon semmi bizonyíték nincs a rákos megbetegedésekből következő halandóság növekedésére. Igaz, hogy nagyon sok beteg ember él ott, mivel ez egy igen szegény régió. De a rákos megbetegedések növekedésére nincs bizonyíték, és nincs bizonyíték arra sem, hogy ezeknek a megbetegedéseknek közük lenne a kőolajgyártáshoz. – Arra a kérdésre, hogy vajon a mérgező hulladékokat magukba foglaló tárolókból szivárog-e ki olyan víz, amely környezetkárosítást idéz elő, elmondható, hogy valamennyi helyszíni szemlénk során átvizsgáltuk az összes patakot, és bizonyosságot nyertünk arról, hogy a vett minták 99 százalékban megfelelnek az Egyesült Államok és a WTO[44] által megszabott normáknak. Ezekben a vizekben nem

fedeztünk fel sem nehézfém, sem szénhidrogénkoncentrációt, amely veszélyes lett volna az egészségre vagy a környezetre. – Tisztában vagyunk azzal, hogy ebben a régióban gondot okoznak a bőr ekcémás elváltozásai. Úgy gondoljuk, ennek oka a csatornázás és a szennyvíztisztítás hiánya. A vízben óriási mennyiségben találhatók fekáliás coliform baktériumok. Ez a víz sem ivásra, sem fürdésre nem alkalmas. A bőrbetegségek túlnyomó részének semmi köze a kőolajhoz, csakis a rossz egészségügyi feltételekhez. – Az USA-ban régebben sokszor mondtuk: „Mennyi szennyezést vagyunk képesek megtisztítani?” Ma azt kérdezzük: „Mennyi szennyezést kellene megszüntetni ahhoz, hogy az emberi egészség szempontjából biztonságos környezetet teremtsünk?” A közvéleménynek meg kell határoznia, lát-e egészségkárosító tényezőket a természeti környezetben. Az emberek nap mint nap érintkezésbe lépnek szénhidrogénekkel: az utakat borító aszfalt itt, az ablakunk alatt szintén szénhidrogén, kőolaj alapanyagú; a benzinkutakon, ahol üzemanyagot töltünk az autóinkba… Ez nem jelenti azt, hogy a szénhidrogének megbetegítik az embereket. Sara McMillant hallgatva, a nézőben és hallgatóban – aki nem látta az esőerdő közepén a mérgező tárolókat, a folyók és patakok felszínén a szivárványos olajfoltot, a kétméteres mélységben fekete nehézolajjal megfertőzött földet, és nincs sem szaktudása, sem hozzáférése a vizsgálati eredményekhez

– nos, az ilyen nézőben és hallgatóban esetleg kétség támad, kinek is van itt igaza. Vagy eltűnődik azon, hogy a károsultak véletlenül nem írnak-e a konszern számlájára a létezőkön kívül el nem követett bűnöket is; illetve, hogy nem tévedneke, amikor szakértelem híján „kiszélesítik” a környezetszennyezés hatásait.

A per – a folytatás A helyszíni szemlékkel együtt a per is végtelen hosszan elnyúlik. Pablo megfogadja társai tanácsát és lemond többtucatnyi további hely ellenőrzéséről. Arra hivatkozik, hogy a szennyezett föld- és vízminta-vizsgálati eredmények ismétlődnek: a soron következők nem hoznak újat, nincs értelme elnyújtani a pert. Callejas ügyvéd úr tiltakozik: ha már a másik fél ügyvédei ennyi vizsgálni való helyet jelöltek ki, tartsák is magukat az eredeti beadványhoz. Callejas tudja, hogy a munkaadója számára minél hosszabbra nyúlik az ügy, annál jobb. A bíró egyetért a károsultak érveivel. Ha száz keze volna, sem győzné munkával, de főleg a szeme fárad: többezer oldalnyi jelentés, elemzés, vizsgálati eredmény átolvasása várná. A tervezett bejárások egy részét kihúzza a listáról. De mit lehet tenni a mindkét fél által benyújtott, ellentmondó szakvéleményekkel? Találni kell egy független szakértőt, aki elvégzi a szennyezett föld- és vízminták

elemzését, majd kiadja a szakvéleményt a környezetszennyezés mértékéről, és ajánlásokat fogalmaz meg a bíróság számára. Pablo és Callejas jelölteket ajánlanak, mindketten másokat. Az egyetértés elengedhetetlen, de persze győz a patthelyzet. A bírónak kell döntenie. A választás Richard Cabrera mérnökgeológusra esik. Pablo nyugodtan várja az eredményeket, tudja, hogy a szennyezések mértéke többszöröse a megengedett normáknak. Ellenben a konszern jogászainak van okuk a nyugtalanságra. Cabrera egyik helyszíni szemléjénél Diego Larrea, a Chevron ügyvédje – ez látható a Crude című dokumentumfilmben – megpróbálja befolyásolni a geológust. Más helyet javasol kiválasztani mintavétel céljából. Cabrera hidegvérrel végighallgatja, köszöni a megjegyzést, és azt feleli, hogy a saját kritériumai alapján szándékozik dolgozni. A 2008 novemberében a bíróságra kartondobozokban leadott, körülbelül négyezer oldalas Cabrera-jelentés vakuk fényében, felvevőkamerák jelenlétében teszi tönkre a vállalatóriás reputációját. Cabrera becslése szerint a károk helyreállítása 27 milliárd dollárt tesz ki, és azt javasolja, a bíróság pontosan ekkora összegű bírságot szabjon ki. A Chevron ügyvédei azon nyomban Cabrera inkompetenciáját emlegetik, és hogy szimpatizál a kereset benyújtóival. Azzal vádolják, hogy hamisak az elemzés eredményei, és hogy a Cabrera-jelentés tényleges szerzőjelelke Pablo Fajardo csapata volt. Célozgatnak rá, hogy Cabrera és egy kormányhivatalnok kenőpénzt kapott.

Pablo és csapata felkészült a támadásra. A konszernnel folytatott csatározás nemcsak a bíróságon folyik, de nyilvános térben – a televízióban, az újságokban és az interneten is. A Cabrera-jelentés előzetes eredményeit Big Steve beadja értékelésre az USA Colorado államának nagy tanácsadó cégéhez, a Stratushoz. Ez a cég a természeti környezetet érintő szakértői vizsgálatokra specializálódott, és többször kapott megbízást az Egyesült Államok kormányától. A Stratus pozitív véleményt adott ki Cabrera jelentéséről. Megerősíti, hogy az ecuadori geológus által használt módszerek megfelelnek az efféle kutatások normáinak. A Chevron főnökei – akik arra számítottak, hogy az ecuadori állami intézmények úgy működnek majd, mint addig tették, vagyis a konszern érdekét fogják szolgálni – kezdik bánni, hogy elődeik a Texacónál olyan vehemensen küzdöttek a per New Yorkból Lago Agrióba való áthelyezéséért.

Megdönteni a bírót Pablo Fajardo csoportjának quitói irodájában van egy külön szoba, amelyben a polcokat a padlótól szinte a plafonig dokumentumokkal tömött vaskos irattartók töltik meg. Összesen több mint kétszázezer oldal. – Ez a Chevron egyik húzása: elöntik a bíróságot papírokkal, dokumentumokkal, véleményekkel,

tanulmányokkal – magyarázza Pablo. A Chevron a legapróbb ügyben is tizen-egynéhány vagy akár több tucatnyi oldalon terpeszkedő levelet állított elő a bíróságnak: kérdéseket, vitairatokat, amelyek tartalmilag gyakran értelmezhetetlennek bizonyultak. Minden ilyen levélre válaszolni kell, méghozzá haladéktalanul, mert különben elfogultsággal vádolják meg a bírót. Az üggyel foglalkozó valamennyi bírónak – márpedig ők kétévente cserélődnek – az elejétől kezdve át kell olvasnia ezeket az oldalezreket. A bíró Lago Agrióban egyedül van, nincs csapata, még csak egy asszisztense sem, akit megbízhatna legalább az iratok egy részének elolvasásával és tartalmi kivonat készítésével. Olyan embere sincs, akinek kiadhatná feladatul, hogy válaszoljon a Chevron jogászai által előállított újabb levelekre. Legalábbis elméletileg nem mondhat ítéletet a teljes dokumentáció ismerete nélkül. Amikor felhívom az egyik volt bírót, Juan Núñezt, jó néhányszor elnézést kér, hogy nem találkozhat velem, és igen udvariasan arra kér, ne is erőltessem. Érti, hogy messziről jöttem, üdvözletét küldi, de nem fog beszélgetni. A hangja fáradt, erőtlen. – Szeretném elfelejteni az egész ügyet – mormolja. Nem kellett sokáig tudakolóznom, hogy megtudjam, Núñez bíró miért vágyik annyira a felejtésre. 2009-ben a Chevron az interneten tett közzé négy videofelvételt, amelyeket karórába és kémtollba rejtett

kamerával vettek fel. Ezek közül kettőn a felvételek készítője, Diego Borja ecuadori vállalkozó beszélget – amint azt megtudjuk – a kormánypárt, az Alianza País egyik tagjával. Maga Borja arra számít, hogy állami szerződéseket köthet Amazónia mérgező anyagokkal szennyezett területeinek megtisztítására, amennyiben a Lago Agrió-i bíróság magas kártérítést vet ki a Chevronra. A párbeszéd azt sugallja, hogy egy ilyen szerződés megszerzéséhez kenőpénzek kellenek – az egyik megvásárlandó személyként Núñez bírót nevezték meg. A két másik felvételen – egyenként körülbelül harmincpercesek – Borja Wayne Hansen társaságában, aki amerikai vállalkozóként mutatkozik be, Núñez bíróval beszélgetnek. Nincs korrupciós csengése a dolognak. A két férfi kitartóan faggatja a bírót, mikor várható ítélet, mekkora kártérítési összeg jöhet szóba, ki kapja ezt a pénzt, hogy fogják elosztani és ki dönt erről. Az üzletemberek a mérgező hulladékokkal szennyezett területek megtisztításának állami megbízásai iránt érdeklődnek. Megtudják a bírótól, hogy ez nem az ő hatásköre, hogy erről a kormány határoz. Eredménytelenül próbálják megtudni előre, mi lesz az ítélet. Amikor Hansen azt sugalmazza a bírónak, hogy a Chevron a hibás, és várja a megerősítést, Núñez bíró ezt feleli: „Ezt ön csak később tudhatja meg. Azt akarják tudni, hogy bűnös lesz vagy nem. Ismétlem, ezt nem mondhatom el. Bíró vagyok, és ezt majd az ítélethirdetéskor hozom nyilvánosságra, nem most […]. Nem azért jöttem ide, hogy elmondjam önöknek, mi

lesz az ítélet…” Amikor véget ér a találkozó, és Núñez bíró indulni készül, az egyik férfi (a felvételről nem derül ki, hogy melyikük) még egyszer odaveti: „A Chevron bűnös”, majd ezt követően hallani, amint Núñez bíró a következő szavakat mondja: „Si, señor.”[45] Nem világos, hogy ez válasz a kérdésre, vagy a találkozás berekesztésére irányuló próbálkozás, esetleg a bíró valaki másnak mondja ezeket a szavakat. (Ugyanezt a következtetést vonják le a felvételek meghallgatása után a New York Times, a Los Angeles Times és a Financial Times riporterei. A felvételek tele vannak zörejekkel, hangkihagyásokkal, helyenként érthetetlenek.) Az internetre feltett felvételhez társul a Núñez bírót befeketítő kampány. A Chevron feljelentést tesz az ügyészségen, hogy a Lago Agrió-i eljárás során szabálytalanság történt. Követeli, hogy érvénytelenítsék az összes határozatot, amelyet a bíróságon Núñez elnökletével hoztak. A bíró nyilvánosan biztosít mindenkit, hogy ártatlan és nem kapott korrupciós ajánlatot. De a nyomás, a rágalmak, a pletykák súlya alatt megroppan, és lemond. Csak egy idő múlva sikerül megállapítani, hogy a felvételen szereplő, állítólagos kormánypárti politikus nincs benne egyetlen pártnyilvántartásban sem. Kiderül, hogy autót árul Quitóban és időnként cateringgel is foglalkozik. Aztán pedig, hogy Borja, a felvételek készítője… nos, ő a Chevron üzleti partnere.

Most Pablo csapata kezd ellentámadásba: a Chevron küldte Borját és Hansent a rejtett kamerákkal, hogy inkorrekt viselkedést provokáljanak ki a bírótól, mert látták, hogy Núñez bíró nem elfogult a konszern iránt és a saját feltételrendszere szerint dönt. A Chevron tiltakozott. A cég ügyvédei elismerték, hogy Borja ugyan végzett régebben szolgáltatásokat az óriásvállalat számára, de ez már a múlt. A Chevron ügyvédi karának vezetője, Charles James ezt mondta a New YorkTimesnak: „Szeretném azt hinni, hogy [Borja] a cégünk iránti tiszteletből hozta el [a videofelvételeket], és mert attól tartott, mi történhet még…” Pablo csoportja megállapította, hogy Borja 2003-tól üzletelt a Chevronnal, kapcsolatban állt velük a titkos felvételek készítésekor, sőt, még ezután is. Többek között a minták laboratóriumi munkálatait is felügyelte. Augusztusban, azaz három hónappal a felvételek után Borja cége, az Interintelg számlát állított ki az adott hónapban nyújtott szolgálatairól. Az is kiderült, hogy a cégnek Quitóban ugyanabban az épületben van a székhelye, amelyben a Chevron ügyvédeinek irodái, valamint azok a laboratóriumok is, amelyekben a Lago Agrió-i per során felhasznált mintákat vizsgálták. A laboratóriumban dolgozott Borja felesége, Sara Portilla. És még nem volt vége a leleplezéseknek. Közvetlenül a negyedik és egyben utolsó felvétel előtt Borja San Franciscóba repült, hogy találkozzon a Chevron magas rangú

képviselőivel. A találkozó tartalmára nem derült fény, ami persze szintén rengeteg feltételezésre adhat okot. Két nappal az utolsó felvétel után Borja és felesége kiutaztak az Egyesült Államokba, és a kaliforniai San Ramon városkában telepedtek le. Itt található a Chevron főhadiszállása. (Borja ezt követően átköltözött a texasi Houstonba.) A konszern ügyvédei nyilvánosan, a Lago Agrió-i bíróság előtt is úgy nyilatkoztak, hogy a rejtett felvételekért Borja nem kapott semmiféle jutalmat. Csakhogy aztán kiderült, hogy valamiféle pénz mégiscsak érkezett Borjának a konszerntől. Erről azt állították, hogy egyfajta „ösztöndíj” volt, illetve, hogy „humanitárius jellegű” segély. A segély egyebek között a következő juttatásokat tartalmazta: öt- és tízezer dollár között ingadozó havi ösztöndíj, lakásbérleti díj, háztartási berendezések vásárlása (bútorok, háztartási eszközök), első osztályú repülőjegyek, mobiltelefon, Borja és felesége adótartozásainak kifizetése, az áttelepülési és adóügyekben eljáró jogászok kifizetése. Maga Borja szerint 2010 őszéig a Chevron több mint kétmillió dollárt adott ki rá. Ezenkívül alkalmazták a feleségét, az egykori quitói laboránst. („Kenőpénzt nem adunk és nem fogadunk el. Világelsők vagyunk, akiknek szavai összhangban vannak tetteikkel…”– emlékezzünk a konszern píár-szórólapjára!) Borja közeli barátjának, Santiago Escobarnak a vallomásai és hangfelvételei felfedik a Chevron bőkezűségének okait.

Amikor híre ment az ügynek, Escobar felvette a kapcsolatot Pablo Fajardo csapatával. Elárulta, hogy sokszor beszélt Borjával az ügyről. Megerősítette, hogy Núñez bíró ártatlan, és Borja megpróbálta csapdába csalni. „A Chevronnak dolgozott” – vallotta eskü alatt Escobar, a művelet célja pedig a teljes perfolyamat „fejreállítása” volt. Miért kellene hinnünk ennek a vallomásnak? Hát azért, mert Escobar felvételt készített némelyik Borjával folytatott Skype-os eszmecseréjéről. Az egyiken Borja kijelenti, hogy ha ő vagy a felesége nem kapják meg a Chevrontól a követeléseiket, akkor „átáll a másik oldalra.” Azt állítja, hogy Hansen – a másik provokátor – nem tud valami sokat, ezért a Chevron már nem is fizet neki, viszont ő, Borja, igencsak tájékozott. Borja szerint a felvételek alig fedik a tudomására jutott dolgok harminc százalékát, még e-mailek is vannak a birtokában. – Képzelheted, hogy nem hagynék hátra mindent, ha ezek nem lennének. Mindent elhoztam, minden rajta van az iPhone-omon, pajtás! – közli Borja Escobarral. – És azok a papírok hol vannak? – kérdezősködik Escobar. – Mindent jól el kellett ásnod, öregem. – Naná, hogy megvannak. És van még egy példányom Ecuadorban a… Egy meg itt. Megvan a levelezésem is, abban olyan dolgok vannak, amiket elképzelni sem tudsz… – Például? – Olyan dolgok, amik őket… Nem beszélhetek itt erről, öregem, félek. De ezek olyan cuccok, amikkel az amazóniaiak

vinnék el a nyereményt, így ni! (csettint az ujjával)… Tuti bizonyítékaim vannak, fotóim, hogy belülről hogyan adminisztrálták az ügyeket…

Együtt Donald elvitt a Lago Agrió-i lakossági fórumra. A klubhelyiség, a casa comunal, amelyben az ilyen összejöveteleket tartják, a városi részen kívül, a periférián van, egy olyan területen, ami se nem mező, se nem dzsungel, de egy kicsit mindkettő egyszerre. Még címe sincs. Hogy ide eltalálj, helybelinek kell lenned. És minek a cím, ha egyszer mindenki tudja, merre van a casa comunal. A klubhelyiség úgy néz ki, mint egy gigantikus pajta, annyi csak, hogy nincsenek benne szerszámok, gépek, csak az üres tér, néhány tucat műanyag szék és egy „elnökségi” asztalka. Forró vasárnap van, az emberek több mint egy órán keresztül gyülekeznek. Szabadnap van – ennek előnye, hogy mindenki ráér. Bár ugyanez a hátránya is, mert mindenki szeretne inkább a családjával lenni, a hátán heverészni, no meg, ilyenkor játsszák le a helyi fociliga meccseit is. Megérkezik doña Mariana Jiménez, akitől az

első

beszámolót hallottam arról, hogyan mérgezte meg az itteniek életét az olajkitermelés. Doña Mariana bemutat a szomszédainak. Úgy tűnik, az itteniek hálásak, hogy egy messziről jött embert érdekli a sorsuk – annak ellenére, hogy

a többségük biztosan nem olvas újságot, ami pedig az idősebbeket illeti, ők valószínűleg egyáltalán nem olvasnak. Végül összejön huszonegy ember, ennyi kell a határozatképességhez (tizenegy férfi és tíz nő), meg Donald, és vendégként Luis Yanza, a konszern által megkárosítottak közösségének politikai vezetője. A találkozótól senki nem vár áttörést. Ez inkább egyfajta összetartás, a hangulat szinten tartása; hogy együtt vagyunk; egy kicsit olyan mint egy civil iskola azok számára, akiknek nem jutott ki az edukációból, és, kortól függetlenül, csak most tanulják, hogyan beszéljenek, érveljenek, hogyan hozzanak közös döntéseket. Az egyik fiatal legényt, Josét beválasztják az elnökségbe. Talán ha huszonöt éves lehet, biztosan nem több. Ő javasolja, hogy a másik választott személy legyen nő, „hiszen a paritás hívei vagyunk.” Donald támogatja az indítványt, és hozzáfűzi, hogy „túlságosan is macsósak vagyunk, ezen érdemes változtatni.” Az emberek doña Marianát választják. Ez a demokratikus, egyenlőségi rituálé, amely nem igazán fontos az összejövetel levezetéséhez, megteremti a közösségi hangulatot, megváltoztatja az összejövetel kémiáját. Az eleinte kicsit fásult emberek felélénkülnek, és úgy látnak neki a vitának, mintha csak most ébrednének rá, hogy valami tőlük is függ. A beszélgetés a következő kérdés körül zajlik: miért is harcolunk? Mi a közös küzdelmünk lényege? Luis Yanza azt magyarázza, hogy a kártérítési pénz nem lehet önmagában

való cél. A pénz annak az eszköze, hogy a tönkretett környezetet, mindenekelőtt a vízforrásokat megtisztítsák. Ezek óriási költségekkel járnak, és nagyon sok ember rengeteg munkáját igénylik. Nem mindenki érti ezt meg, mindenkinek megvan a maga elképzelése. Vannak zavaros nyilatkozatok is. Az a benyomásom, hogy az összegyűlt emberek egy része készpénzre számít, ami lehetővé tenné a gyógykezeléseiket. Vagy egyszerűen biztosítaná a mindennapi kiadásokat. Luis Yanza megerősíti a feltételezéseimet. Elismétli: a kártérítésért küzdünk, hogy megtisztítsuk a környezetet, ez majd változtat az életminőségünkön is. A találkozó után, amikor elbeszélgetünk Luisszal, elismeri, hogy ha megjelennek a kártérítési pénzek, némelyik itteni emberrel gondok adódhatnak. Nehéz lesz elmagyarázni nekik, hogy habár a pénz az övék, hiszen ők nyújtottak be csoportos keresetet a konszern ellen, az nem olyan készpénz lesz, amit zsebre vághatnak. De ezt újra és újra el kell magyarázni, még ha a végtelenségig is tart. Amikor a konszern belátta, hogy a per kimenetele bizonytalanná vált, elkezdte vádolni a károsultakat. Amerikai bíróságokon beadott tizen-egynéhány csoportos panaszt Lago Agrio és környéke lakosai ellen. Ezekben hivatkozik a szervezett bűnözés elleni harcot felvevő szövetségi Racketeer Influenced and Corrupt Organizations Act-re.[46] A nagyvállalat ügyészeinek értelmezései azt sugallják, hogy az

ecuadori Amazónia lakosai létrehoztak egy bűnszövetkezetet a kártérítés kierőszakolása érdekében, és a Chevron ennek esett áldozatául. A lakosság számára nem volt teljesen új ez a húzás. A károsultak közösségének vezetőit, köztük Pablo Fajardót, Luis Yanzát és másokat még a per elején szabotázzsal és terrorizmussal vádolták meg. A shushufindi ügyész – nem sokan vannak, akik szerint nem az olajvállalkozók nyomásának hatására – ilyen vádak alapján kezdeményezett eljárásokat, de nem mert letartóztatási parancsot kiadni ellenük (vagy csak elkésett vele?). Kezdett megváltozni az ecuadori politikai légkör. A konszern károsultjainak ez a változás ígéretét hozta, a remény fuvallatát. A Chevron számára gondokat jövendölt, de ugyanakkor jó propagandakifogásnak is bizonyult: végre lett egy magyarázat arra, hogy a dolgok miért nem mennek a konszern vezetőinek elképzelései szerint. Ezenkívül erős érvnek számított a washingtoni kormánnyal folytatott párbeszédben is, amelyet a vállalatóriás emberei arra fognak rábeszélni, hogy tegyen lépéseket a kicsi, engedetlen országgal szemben.

Politika 2007 januárjában Rafael Correa lett Ecuador elnöke. Ő LatinAmerika népi, egalitárius politikusainak csoportjába tartozik,

egyike a Hugo Chávez, Evo Morales, a Kirchner házaspár – Néstor és Cristina –, valamint a Lulának nevezett Luiz Inácio da Silva alkotta társaságnak. A hagyományos politikai pártok korrupcióval és egoizmussal kompromittált romjaiból emelkedett ki. Ecuadort különféle érdekcsoportok, monopóliumok és klikkek szaggatták szét, amelyek könnyű prédának tekintették az államkincstárat. A katonai diktatúra rég véget ért már itt – még 1978-ban –, de a hadsereg emberei továbbra is egész gazdasági ágazatokat tartottak az ellenőrzésük alatt: az építőipart, a vízerőműveket, a textilipart és a légitársaságokat. Befolyásos csoportot alkottak (ma is alkotnak) az ország második legnagyobb városának, Guayaquilnek a bankárai. Ezek a csoportok, klikkek és maffiák különleges szerződéseket alkudtak ki maguknak az állammal, amelyek kizárólag az ő érdekeiket szolgálták, és amelyeket a miniszterek – e klikkek kormányokba delegált képviselői – ellenőriztek. Például az egészségügyi miniszter ügyelt arra, hogy a klikkje megtartsa monopolhelyzetét a kórházak gyógyszerellátásában. Efféle szabályok körül forgott az ecuadori politikai világ. A pártok különféle csoportosulások érdekeinek szószólói voltak, nem pedig liberális, szociáldemokratikus vagy másféle eszméké vagy programoké. A Texaco az ecuadori politikának ebben a zavaros vizében úszkált több mint húsz éven keresztül. Felvásárlójának, a Chevronnak vajon volt-e oka aggodalomra, amikor itt mindig

mindent el lehetett intézni? A 90-es években az ecuadori nincstelenek százalékos aránya olyan tempóban növekedett, hogy az évszázad lezárulása előtt a társadalom kétharmada mélyszegénységben élt. Olyasmi, hogy szociálpolitika nem létezett. Az emberek az utcára vonultak. Az egymást sűrűn követő lázongások, amelyek élén az Ecuadort benépesítő különféle népek őslakosai álltak, hat (!) egymást követő kormányt buktattak meg vér nélkül. Csak Rafael Correát ismerték el sajátjukként, annak ellenére – vagy tán éppen azért – mert olyan ember volt, aki igazából sehová nem tartozott. Correa nem vett részt a tiltakozási mozgalmakban. Akkoriban, amikor a zavargások hullámai sorra söpörték el a kormányokat, közgazdaságtant hallgatott Belgiumban és Chicagóban, az USA-ban. A chicagói tanulmányok Hugo Chávez számára kiapadhatatlan viccforrást jelentettek. – Correa az én „Chicago Boy”-om – mondogatta, amivel kifacsart módon utalt Milton Friedman „Chicago Boy”-aira, akiknek szélsőségesen szabadpiaci eszméjét Chávez és Correa nyárfakaróval döfte keresztül. Correa egyébként magát baloldali kereszténynek tartja. Gazdasági és pénzügyminiszterként, alig száznapos közéleti tevékenységgel a háta mögött vált a tiltakozási megmozdulások jelöltjévé – őslakosok, tanárok, egyetemisták, feministák, környezetvédők alkották ezt a csoportot. Correa miniszterként szkeptikusan viszonyult az USA-val kötött

szabadkereskedelmi egyezmény gondolatához. Arról beszélt, hogy függetlenedni kell a hatalmas szomszédtól, újra kell tárgyalni az olajvállalatokkal megkötött szerződéseket. Rokonszenvvel lesett át a régió új vezetői, Chávez és Morales felé… Aztán egyszer csak lemondott a kormánypozícióról. Az a szóbeszéd járta, hogy – washingtoni nyomásnak engedve – az éppen hatalmon levő elnök kényszerítette távozásra. Ez a leköszönés adta meg neki a felhatalmazást, hogy a lázongók jelöltjévé váljon. Correa sok mindent megváltoztatott Ecuadorban. Első és legfontosabb sikere az volt, hogy sikerült az állampolgárokat tömegesen bevonnia a politikai életbe. Elérte, hogy Ecuadort soknemzetiségű államként ismerjék el – ezt az Amerikát a gyarmatosítás előtti időktől otthonuknak tudó őslakosok már évtizedek óta követelték. Még kritikusai közül is vannak, akik elismerik, hogy Correa kormányzásának sikerei közt könyvelhetők el azok a szociális beruházások, amelyek addig itt még sosem voltak, különösen az oktatás és az egészségügyi szolgáltatások terén. Az oktatási reformot maga az Economist is dicsérte, amely kelletlenül figyelte az olyan egalitárius politikai vezetők tevékenységét, amilyenek Correa, Chávez, Morales és Kirchnerék voltak. Ám egy idő múlva Correában feltámadt a tekintélyelvűség iránti étvágy. Nekilátott eltávolítani a környezetéből a másként vélekedő embereket, elhallgattatni a kritikusokat. Ahogy az elnök egyik régebbi barátja kifejtette, elkezdett

„abban a hitben élni, hogy ő a népakarat megtestesülése.” Megváltozott a viszonya a természeti kincsek kitermeléséhez, a környezetvédelemhez, az őslakosok jogaihoz is. Ecuador természeti kincseire – a kőolajra, de éppígy az aranyra, az ezüstre és az uránra is – vágyakozó szemekkel tekintettek az Egyesült Államok, Kanada, Brazília, Kína cégei. E kincsek nagyobbrészt olyan területeken találhatók, ahol az őslakos népek a kollektív jogok birtokosai. Ugyanakkor Ecuadorban minden, ami a föld alatt van, az nem a föld tulajdonosáé, hanem az államé. És ebbe nem egyeznek bele az őslakosok: bele akarnak folyni a döntésekbe, hogy legyen-e például kőolajbányászat a közösségeikhez tartozó területeken. Correa pedig nem egyezik bele az ő bele nem egyezésükbe. Quitóban olyan vélemény is a fülembe jutott, hogy „gyarmatosításellenes retorikát alkalmaz akkor, amikor a szavazatok megszerzése érdekében ez hasznosnak bizonyul, de a gyakorlatban jó üzletet lát a koncessziók odaítélésében a külföldi olajipari és bányászati óriásvállalatok számára.” Egyik beszélgetőtársam úgy véli, az elnök paradox módon pozitív viszonyítási pontként használja az Egyesült Államokat, ahol közgazdaságtant hallgatott. Sokszor ismételgeti: „az USA-ban ezt így és így csinálnák”, vagy „ez az USA-ban elképzelhetetlen lenne…” Az, hogy Correa eredeti programja ellentmondásba keveredett a kormányzási gyakorlatával – a környezetvédelem, a konszernek kitermelési

tevékenységének korlátozása, az őslakos közösségek iránti tisztelet terén –, rengetegszer vált konfliktusok forrásává. De ugyanekkor Correa népszerűsített olyasmit is, aminek az őslakosság örülhetett. Kihirdette, hogy Ecuador nem fog kőolajat kitermelni a Yasuni Nemzeti Parkban – itt található az ecuadori olajmezők negyede –, amennyiben a világ 2024-ig kifizeti a várható bányászati haszon felét, 3,5 milliárd dollárt. A Yasuniról úgy tartják a tudósok, hogy a terület Amazóniának és az egész Földnek olyan része, amely kiemelkedő az állatés növényvilág sokfélesége szempontjából. Mindeddig elnevezetlen növény-, rovar-, állatfajok ezreiről van szó… És ha az itt előállított oxigén az egész bolygó tartalékát képezi, akkor a világ is járuljon hozzá ennek fenntartásához – így hangzik az elképzelést támogató érvelés. Az ENSZ létrehozott egy pénzalapot, amelybe cégek, intézmények, államok, magánszemélyek tehetnek befizetéseket. Nem tudni, mit tesz majd Correa, vagy az utána következők, ha a világ nem gyűjti össze a megjelölt összeget. Akkor majd odaadják a Yasunit az olajvállalkozóknak? A Chevronnak? Az őslakosok aggódnak, hogy rengeteg lesz a szócséplés, az ötlet pedig megbukik. Egy őslakos nőtől hallottam, aki részt vesz közösségének jogvédelmében, hogy az olajcégek már most jelen vannak a Yasuni perifériáin, és tevékenységük nap mint nap rombolja az ökoszisztémát. 2007-ben azonban még Correa jelenti a reményt. Pablo és

csapatának tagjai örülnek az országban történő politikai változásoknak, de szkeptikusan viszonyulnak ahhoz a várakozáshoz, hogy az új elnök majd a szövetségesükké válik a Chevron elleni harcban. Correa diskurzusa „antiimperialista” és „antikolonialista”. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy nem egyezik bele abba, hogy az olajkonszernek a haszon túl nagy részét vigyék ki külföldre, itt helyben pedig csak morzsákat hagyjanak. Újratárgyalja az olajvállalkozókkal kötött szerződéseket, de vajon foglalkozike majd Amazónia lakosságának sérelmeivel és az évekkel ezelőtt okozott környezetszennyezésekkel? Politikus, és az emberek itt nem bíznak a politikusokban. Pablo amerikai tanácsadója, Big Steve amellett kardoskodik, hogy hívják meg Correát Lago Agrióba, és állítsák maguk mellé a Chevron ellen folytatott harcban. Big Steve többször is elismétli: Correa megjelenése a hatalomban óriási, történelmi áttörés, el kell jutni hozzá. Sikerül is. 2007. április 26-án Correa Pablo Fajardo és Luis Yanza társaságában kormányzati helikopteren érkezik meg Lago Agrióba. Az elnök ellátogat a régióba, megtekinti a hulladéktárolókat. Beleszagol a kút vizébe, és közli: „Ez benzin.” Elbeszélget a károsultakkal. Az egyik toxikus hulladékkal teli tárolónál Correa szimbolikus gesztussal átkarolja egy beteg öregember, Manuel Salinas vállát, akinek földjét a termelési hulladékok megmérgezték, életét rémálommá változtatták. A falusi férfi zokog; Ecuadornak nem volt még olyan irányítója, aki

törődött volna a helyiek sorsával. A Chevron emberei később Correa szemére vetik, hogy elfogult. „De milyen legyen? Hiszen az olajosok tönkretették az általa kormányzott ország egy részét”, hallom valakitől Pablo társaságából. A Chevron eközben a washingtoni ajtókon kopogtat. 2008 júliusában a Newsweek jelenti: „A Chevron nyomást gyakorol a Bush-kormányzatra, hogy tegyen rendkívüli intézkedéseket, és vonja vissza Ecuador különleges kereskedelmi kiváltságait abban az esetben, ha az ország baloldali kormánya nem szünteti meg a pert. Susan Schwab, az Egyesült Államok külkereskedelmi felelőse megerősítette, hogy a hivatala bírálja el a kérést. Steven Donziger ügyvéd [Big Steve], aki Washingtonban szervezi a Chevron ellenzékét, azt állítja, hogy a konszern »megpróbálja fegyverletételre kényszeríteni az országot«. És hozzáfűzi: »Ez a politikai erődemonstráció legbrutálisabb formája.«” A vita már-már nemzetközi konfliktusba torkollik, és erős az ideológiai vonulata: lám, ez a baloldali, Amerika-ellenes kormány igazságtalanul üldözi azt az amerikai céget, amely hozzájárult a szegény, elmaradott ország fejlődéséhez. Ez a Chevron és a nagyvállalatok oldalán felsorakozó médiumok narratívája. A Wall Street Journal a konszern segítségére siet, amikor azt sugallja, hogy ha a Texaco (amelyet később a Chevron bekebelezett) 1990-ben felhagyott a kitermeléssel (ez igaz),

akkor a jelenleg létező szennyezések más olajvállalatok számláit terhelik, többek között a Petroecuadorét. Az Amazóniai svindli{40} címre keresztelt cikkben hemzsegnek az olyan utalások, hogy a károsultak kártérítést akarnak kikényszeríteni a Chevrontól. Ebben a szövegkörnyezetben Cristobal Bonifaz nem emberi jogokra specializálódott ügyvédként, hanem mint „emberi jogokra specializálódott ügyvéd” – így, idézőjelben – szerepel. Ugyanilyen idézőjelhasználat van a „toxikus hulladék” kifejezés esetében is, mintha ennek mérgező volta nem is lenne biztos, csupán egy kétes szavahihetőségű személy állított volna valami ilyesfélét. Az arról szóló információ, hogy a cofán lakosság népessége háromszorosa lett a fél évszázaddal ezelőttinek, azt kívánja sugallni, hogy a Texaco nem is okozott kárt az őslakosoknak. Idézet a Newsweekből: A Chevron stábját olyan emberek erősítik, mint Trent Lott, a szenátusi többség volt vezetője, John Breaux volt demokrata szenátor és Wayne Berman, aki John McCain kampányának volt a legfőbb fund-raisere. Mindnyájuknak bejárásuk van a legfelsőbb washingtoni döntéshozói körökbe. (A Chevron főigazgatója ebben az ügyben találkozott John Negroponte helyettes államtitkárral.) A Chevron kitart amellett, hogy a „korrumpált” ecuadori igazságszolgáltatás áldozata lett, miközben a felperesek a baloldali elnök, Rafael Correa – Hugo Chávez szövetségese –

támogatását élvezik. A konszern meggyőződése, hogy a per elvesztése veszélyes precedenst teremthet más amerikai transznacionális vállalatok számára is. „A kulcskérdés itt az, hogy Ecuador rosszul bánik az amerikai céggel – közölte a Chevron egy névtelenséget kérő, anonim lobbistája az amerikai köztisztviselőkkel folytatott beszélgetések során. – Megengedhetetlen, hogy kis országok szórakozzanak a hozzánk hasonló, az egész világon beruházásokat végző óriáscégekkel.”{41} Bár a Chevron lobbistái nagy port kavarnak Washingtonban, George W. Bush kormánya nem teszi meg a konszern irányítása által elvárt lépéseket. Bush távozni készül a Fehér Házból, a cég potenciális szövetségeseit pedig leköti a választás és a republikánusok uralmának meghosszabbítása. A Chevronnál újabb aggodalomra okot adó momentum merül fel: semmi nem utal arra, hogy a választások győztese hajlandó lesz teljesíteni a kéréseiket vagy enged a nyomásuknak. A demokraták jelöltje a szóvivője útján üzente meg, hogy „az ügy az ecuadori igazságszolgáltatásra tartozik.” Ráadásul az illető Big Steve barátja, akivel együtt kosárlabdáztak a Harvard Egyetem jogi karának kosárlabdacsapatában. A neve Barack Obama, és még szenátor volt, amikor egyetemi diáktársától hallotta a történetet a Lago Agrió-i drámáról, és azokról a pusztításokról, amelyeket arrafelé a Texaco végzett.

Donziger Teljes karrierjét ennek a pernek rendelte alá. Az elején persze nem gondolta volna, hogy majdnem két évtizedet vesz majd igénybe. Zöldfülű volt, alig két éve végzett a Harvard jogi karán, amikor 1993-ban New Yorkban megkezdődött az első tárgyalás. Fűtötte az idealizmus, hitt benne, hogy történelmi per lesz belőle: először fordul majd elő, hogy egy apró ország szembeszegül egy szupranacionális vállalatóriással. Az általam már többször emlegetett Big Steve-et Steven Donzigernek hívják. Alakja regénybe illik, vagy filmes feldolgozás után kiált, amely a dicsőségről és a nagy árról szól, amit a választásaink iránti hűségért és meggyőződésünkért fizetünk. Beszélgetőpartnereim közül néhányan még hozzáfűznék, hogy lenne benne egy árnyalatnyi ügyvédi sztárkodás, sőt, nárcizmus is. Egy csipetnyi ebből is, abból is szinte mindig megfigyelhető az idealistákon, emberi vonásokat kölcsönöz nekik. Donziger volt a szikla, amelyre a harmincezer károsult a per kezdetétől fogva támaszkodhatott. A politikai és a píár stratégiák motorja. A vád felépítője. Pablo Fajardónak és csapatának tanácsadója. Ráadásul fantasztikus szónoki képességekkel is rendelkezett. Hangja öblös, szuggesztíven dörgő, olyasféle, amit szívesen hallgatsz; robusztus alakja elfoglalja a képernyőt (olyan, akárcsak az egész személyisége: képes betölteni a

szobát, elhomályosítani az összes jelenlévőt – tenné hozzá beszélgetőtársaim némelyike). Előadóművészi gesztusok. Perzselő tűz. Ezek az első benyomások, amelyeket a filmkockák közvetítenek róla. Donziger élete akkor vett drámai fordulatot, amikor a Chevron ügyvédei hajtóvadászatot indítottak ellene. Jogi trükkök alkalmazásával és egy bizonyos New York-i bíró közreműködésével jóhírét – legalábbis a saját országában – sárba tiporták. Amióta a Chevron pokollá tette az életét és pereket indított ellene az Államokban – többek között zsarolási kísérlet vádjával –, Big Steve eltűnt a nyilvánosság elől, kettős fedezékbe vonult. Elhallgatott. Olyan ember életét éli, akinek minden szavát rosszhiszeműen kiforgathatják önmaga ellen. Az interneten névtelen alakok folytatnak ellene gyűlöletkampányt. Ismeretlen fickók követik gyalog és járműveken, ezeket egy idő múlva már felismeri. Nemegyszer feküdt le aludni azzal a nyugtalanító kérdéssel, hogy mi várja, mit eszelnek ki róla másnap, ha felébred. A róla felvázolt portrém alapját filmfelvételek, sajtópublikációk képezik, de mindenekelőtt olyan emberek történetei, akik csodálattal és megbecsüléssel beszélnek róla. Ekkor még nem tudom, hogy sikerülni fog telefonvégre kapnom, aztán pedig rábeszélnem két találkozásra Londonban, ahol a per folytatásához szükséges pénzügyi támogatás felkutatásának ügyében járt. Bár külföldiként és a háttérből, Donziger mégis az egyik

főszereplője az Amazónia lakóiról és a Chevronról szóló drámának. A „történelmi tárgyalás” és ez az egész elbeszélés valószínűleg nem jött volna létre nélküle. Haladjunk időrendi sorrendben! 1993-at írunk. John Bonifaz, az ifjú jogász, bemutatja egyetemi társát, Steven Donzigert az édesapjának, az elismert, emberi jogokkal foglalkozó massachusettsi ügyvédnek. Az apa Cristobal Bonifaz, ő kezdeményezi az olajvállalkozók elleni pert. Éppen most olvasta végig a jelentést azokról az amazóniai pusztításokról, amelyeket a Texaco konszern hagyott maga mögött, és ügyvédek, orvosok, aktivisták részvételével kirándulást szervez Lago Agrióba. Fia barátját is hívja, vegyen részt benne. Mindez a Texaco elleni, első New York-i per kezdetét követően történik. Donziger ekkor már túl van első latin-amerikai kalandjain. A 80-as években, mielőtt elvégezte volna a jogot a Harvardon, a UPI hírügynökség riportereként utazott ki Közép-Amerikába. Édesanyja, a floridai Jacksonville helyi újságának szerkesztője oltotta be az újságírás iránti szenvedéllyel. Donziger hazája mocskos háborúkat folytatott Salvador, Honduras, Guatemala népi ellenállási mozgalmai ellen, halálosztagokat képzett ki, támogatta az egyenruhás kegyetlenkedőket. Óriási pénzekről és a geopolitikáról volt szó. A kommunizmus elleni harcról. A fiatal Steven által a legjobban megismert Nicaraguában a Reagan-kormányzat megpróbálta

megdönteni

a

sandinisták[47]

forradalmi

kormányát. Az amerikaiak pénzelték a jobboldali kontrák partizáncsoportjait, amelyek a társadalmi forradalmat támogató civil lakosság ellen követtek el bűncselekményeket. – Láttam az amerikai külpolitika következményeit KözépAmerikában. Tanúja voltam a kegyetlenkedéseknek, a pusztításoknak… – meséli első telefonbeszélgetésünk alkalmával. Ezek a riporteri utazások formálták olyanra Donziger nézeteit, hogy meglátta, mit csinál az országa „a saját háza táján”, aminek a hidegháború idején Latin-Amerikát tekintették. Megtudta, saját bőrén érzékelte, min alapulnak az olyan absztrakt fogalmak, mint a „befolyásért folytatott küzdelem”, hogyan fest a gyakorlatban az „amerikai életvitel” és a „demokrácia” megvédése az óriási metropoliszok kertvárosaitól távol. Illetve, hogy ki és mekkora árat fizet mindezért. A Harvardot végzett ifjú jogász, aki látta, hogy saját országa milyen károkat okozott az apró társadalmaknak, ideális jelölt egy olyan csapatba, amely azt hivatott értékelni, mi történt az ecuadori Amazóniában. Bonifazhoz hasonlóan Donziger is szívből ellenzi, hogy a pert New Yorkból Lago Agrióba helyezzék át. Véleménye szerint a Texaco az utóbbi több mint húsz évben zsinóron rángatta Ecuadort: egy intésre, egy telefonhívásra mindent és mindenkit megkaphatott, a kérdés csak az volt, mennyiért. Mint tudjuk, Bonifaz teamjének tagjaként ezt a csatát Donziger elbukja, mégsem hagyja el az ügyet. Személyes jelentősége megnő: Bonifaz, aki már benne jár a korban,

árnyékba húzódik. Lago Agrióban Donziger építi fel a keresetet. Formálisan Pablo Fajardo, Luis Yanza és mások tanácsadójaként működik. Nincs joga az ecuadori igazságszolgáltatás előtt képviselni a károsultakat. Valójában azonban ő a jogi és médiacsaták szellemi irányítója. Amikor Lago Agrióban kezdetét veszi az új per, Big Steve folyton utazó emberré válik. Ingázik Quito, Lago Agrio, és a manhattani Upper West Side-on lévő, kétszobás lakása között. Egyik nap a szakadó esőben izzad Amazóniában, másnap pedig már télikabátban sétáltatja a kutyáját a havas New Yorkban. Ha ez nem lenne elég, van egy szálldosó háza is, a repülőgép; várják a repülőtereken, illetve ott vannak az odaés a visszavezető utakon töltött órák. Így telik el tízévnyi élet. A Texaco Lago Agrió-i tevékenységének történetét és a cég ellen lefolytatott pert feldolgozó dokumentumfilmben, a Crude-ban szerepel a következő jelenet: A texasi Houston egyik hotelszobájában Donziger arra készíti fel a cofán származású Emergildo Criollót, hogyan tartsa meg beszédét a Chevron részvényeseinek közgyűlésén. Donziger találta ki, hogy elhozzon két őslakost erre a gyűlésre, és arra kényszerítse a konszern részvényeseit, hallgassák meg annak a népnek a fiait, amelynek a cég károkat okozott. Mint a rendező a színészekkel a színpadi deszkákon vagy a filmdíszletben, Donziger úgy gyakoroltatja be a maga írta forgatókönyvet. „A Texaco 28 évet töltött el az

én földemen. Most engedjék meg, hogy mi töltsünk itt három percet önök között…” – magyarázza Emergildónak, hogyan kezdjen bele a beszédbe. Egy másik jelenetben, egy autóban, amelyben Luis Yanza és Guadalupe de Heredia is bent ülnek, Donziger arról tart szónoklatot, milyen lépéseket kell megtenniük a közeljövőben. A szavaiból kiérezhető az ecuadori barátainak címzett cseppnyi kritika, hogy nincs igazi működési tervük. Erre azok is felemelik a hangjukat, és odaszúrják Steve-nek, hogy a terv, amiről ő beszél, egy cetlire felírt ütemezési vázlat. Szerintük viszont az nem terv. Kis idő múlva Donziger kacéran megkérdezi (tisztában van vele, hogy veszi őket a kamera), hogy van-e akár csak icipici részben is igaza. Guadalupe de Heredia erre ugyancsak kacéran rávágja, hogy volna, ha más tónusban és kicsit halkabban beszélne. A Donzigerre oly jellemző ellentmondást nem tűrő hangnem még azok számára is „okoz bizonyos problémát” – így mondják –, akik egyébként tűzbe mennének érte. Big Steve kitölti az egész teret, nem hagy sok helyet másoknak. Amikor Pablo Fajardo elé tárom ezt a jó szándékú kritikát, rögtön védőfalat von barátja köré. Stevenről – ő így nevezi – csak a legjobbakat lehet elmondani. Tisztességes. Elkötelezett. Odaadó. Önzetlen. Hatalmas szíve van. Nagy Ember. Mindenkinek vannak gyengébb pillanatai, amikor fáradt vagy ideges. Ha az ilyen esetek kapcsán festenének Stevenről portrét, Pablo szerint az kontextusából kiragadott, tisztességtelen dolog lenne.

Donzigernek nemegyszer feltűnt, hogy gyanús alakok követik vagy autóznak mögötte. Egészen Pablo testvérének megölése napjáig fittyet hányt erre. Ekkor a többi helyi vezetőhöz hasonlóan aggódni kezdett saját biztonságáért. Nem lépett le. Vagyis: ha a munkája úgy kívánta, az Államokba utazott, de hamarosan megint ott volt a helyén, Lago Agrióban. Donzigernek köszönhető az is, hogy a per nem fejeződött be idő előtt a pénzügyi források hiánya miatt. Mindkét peres félnek egy vagyont kellett belefektetnie. Kifizetni az ügyvédek, az irodai személyzet éveken át tartó munkáját, a helyiségbérleteket Quitóban és Lago Agrióban, a szakvéleményeket és a szakértők munkáját, a minták kielemzését, az Ecuador és az Egyesült Államok közötti utazásokat – mindez dollármilliókba kerül évente. A világ egyik leggazdagabb cégével szemben, amelynek éves nyeresége meghaladja Ecuador éves GDP-jét, nyomorúságos körülmények között, faviskókban lakó emberek álltak, akik jelentéktelen kivételektől eltekintve tanulatlanok, tapasztalatlanok és pénztelenek voltak. Hogyan is tudták volna ezek az emberek megfizetni ügyvédeiket és szakértőiket? Hogyan bírták volna ki ezek az ügyvédek – ha az ügynek még oly elkötelezett hívei is – ennyi évig fizetség nélkül? Donziger gondoskodott az anyagiakról, amelyek lehetővé tették a harcot az évek hosszú során át. Szerződést kötött a

philadelphiai Kohn, Swift & Graf ügyvédi irodával, amely anyagi és gazdasági támaszt nyújtott. Ezért cserébe megkapja a megnyert kártérítési összeg tekintélyes százalékát. Ha viszont a per vereséggel végződik, az iroda visszavonhatatlanul dollármilliókat veszített volna. Ahogy telt az idő, győzött az esetleges veszteségtől való félelem. Mivel nem látták a végét az évekre nyúló tárgyalásoknak, a philadelphiai ügyvédek egyre ritkábban küldtek pénzt Lago Agrióba, a kifizetések késésekkel érkeztek meg, vagy nem is jöttek egyáltalán. Ebben a helyzetben Donziger, akiről kiderült, hogy adományszervezői (fund-raiser) tehetsége is van, magas kockázatú befektetést ajánlott a per költségeinek kifizetéséért egy amerikai fedezeti alapnak. Az ajánlatot a Burford Capital pénzügyi alap és a washingtoni Patton Boggs ügyvédi iroda elfogadta. Ennek köszönhetően a károsultak ügyvédi különítményének nem kellett letennie a fegyvert, bár ezzel a Chevron jogászai is új propagandamuníciót kaptak ajándékba. Most könnyebb volt úgy tálalniuk a pert, mint egy harcot, amelyet nagy amerikai cégek folytatnak, kihasználva Amazónia népét a saját, akár több százmilliós hasznuk reményében. Ezt sugallta kezdettől a Chevron. Az egyik tönkretett amazóniai terület nyilvános bejárásakor Callejas ügyvéd arról tartott szónoklatot, hogy „szomorú látni, ahogy a külföldiek, a támogatók, akik pénzelik ezt a pert, kihasználják az embereket, kihasználják a honfitársaimat.” Ezek a

szponzorok vígan élnek Manhattanben, New Yorkban! Van itt nálam egy cikk – folytatta Callejas –, ami éppen most, 2006. november 1-jén jelent meg az American Lawyer folyóiratban. Ezt írják: „Steven Donziger független szakértőt, aki a Manhattan északi részén, az Upper West Side-on található apartmanjában működik… nagyvonalúan megfizeti a csoportos keresetek beadására szakosodott Kohn, Swift & Graf [ügyvédi iroda].” Callejas szerint „ők leveszik a százalékot a kártérítési összegből, amit a kereset benyújtói kapnak. A színtiszta igazat mondjuk, Tisztelt Bíróság, amikor azt állítjuk, hogy a per az üzletről szól. A támogatás a haszon érdekében történik!” Ütést ütés követ. Donziger píár tevékenységéből nem hiányzik a leleményesség. Kapcsolatainak és ékesszólásának köszönhetően a popkultúra csillagait is bevonta a szolidaritási kampányba. Tisztában volt vele, hogy a „történelmi tárgyalás” kilép Amazónia félreeső városkájának bírósági terméből. Kutatást folytatott az ügy európai és egyesült államokbeli nagykövetei után, és megtalálta őket. Trudie Styler, Sting felesége és a hollywoodi színésznő, Daryl Hannah ellátogattak Lago Agrióba és a környező bennszülött falvakba. Sting a koncertjei során adott hírt az ügyről; alapítványa a UNICEF-fel közösen tisztítószűrős esővíztároló tartályokat adományozott az amazóniai falvak négyezer lakosa számára. Too good to be true, mondják az amerikaiak. Donzigernek minden csodásan ment, míg csak a végén be nem csúszott egy

hiba. Tulajdonképpen több: földrengés, már-már katasztrófa történt. Netán a píáros tehetsége tette tönkre? Talán az ügyvédhez képest túlságos bőbeszédűsége volt az ok? Vagyis azoknak a gondolatoknak a kimondása, amiket nem kellett volna mindenkinek azon melegében megtudnia? Rábeszélt egy dokumentumfilm-rendezőt, Joe Berlingert, hogy készítsen filmet Lago Agrióról, a Texacóról, az egész perről és a lakosságnak a gigászi olajvállalat ellen folytatott küzdelméről. Megint csak úgy tűnt, hogy minden remekül megy. A Crude című film a különböző fesztiválokon húsznál több díjat gyűjtött be. De lám, a Chevron egyik ügyvédjének feltűnik, hogy a mozis változat minimálisan, szinte észrevehetetlenül különbözik a DVD-n megjelent verziótól. A különbség csupán egy nagyon apró, ránézésre érdektelen részletet érintett. A mozis változatnak abban a jelenetében, amelyben az ügyvédeknek az őslakosokkal lefolytatott konzultációját kísérhetjük nyomon, megjelenik a háttérben egy spanyol kutató (akinek az alakja még egyszer visszatér a történetben). A film DVD-változatában ez az ember eltűnt, felszívódott. Rutinszerű editingről, a szokásos korrekcióról van szó? A Chevron ügyvédei piszkálni kezdték a dolgot. Mi történt? Vajon az ártatlan montázsjavításnak van valami mélyebb oka? Talán a rendező a megbízó kérésére változtatott? Ha igen, miért? A kérdések lavinát indítottak el, ami Big Steve-re zúdult, és életét, legalábbis annak amerikai részét rémálommá

változtatta. Jogászokat

legjobban

tönkretenni

csakis

más

jogászok

tudnak. A Chevron vezető ügyvédje, Randy Mastro a Gibson, Dunn & Cruthcer irodából arra kérte a New York-i Bíróságot, szólítsa fel a szerzőt a Crude dokumentumfilm teljes eredeti filmanyagának átadására. Mastro olyan ritkán alkalmazott előírásokra hivatkozott, amelyek lehetővé teszik, hogy azok az amerikaiak, akiket külföldön perbe fogtak, olyan anyaggyűjtést folytathassanak az Egyesült Államokban, amelynek hatása lehet a perre. Mastro feltételezte, hogy a Donzigerhez és az ecuadori ügyvédekhez társult filmes szakember felvette az informális jeleneteket is – off the record, ahogy az újságírói szlengben mondják –, és az őszinte, önkontrolltól mentes beszélgetések felvételei olyan anyagokat tartalmazhatnak, amelyek bizonyíthatják, hogy a Chevron Lago Agrióban nem számíthat tisztességes perre. (A történetnek a Chevron ügyvédeinek nézőpontjából kifejtett részét a New Yorker aprólékosan tárgyalja; az alábbiakban összefoglalom az amerikai hetilapban megjelenteket.) A film rendezője, Joe Berlinger eleinte visszautasította, hogy hozzáférést nyújtson az anyagaihoz. Az alkotók információforrást védő jogára hivatkozott, amelyben újságíró-szervezetek és egyes, a fősodorhoz tartozó, befolyásos médiumok is támogatták. A Chevron ügyvédjének viszont sikerült meggyőznie Lewis Kaplan szövetségi bírót (egykori nagyvállalati jogászt, akinek jövőbeni döntései

kendőzetlen rokonszenvet mutatnak a konszern érdekei iránt), hogy a Crude nem újságírói vagy művészeti alkotás, hanem propagandamű. Sőt, még arról is sikerült meggyőznie, hogy Berlinger a filmet Donziger kérésére készítette, vagyis nem független alkotó. Ilyen értelmezés szerint viszont a filmkészítőt nem védik újságírói vagy alkotói privilégiumok. Berlinger megtört, vagyis belátta, hogy nincs kiút: a három év alatt készített hatszáz órányi felvétel a konszern ügyvédeinek kezébe került. Ez – a Chevron szempontjából – telitalálat volt. Bingó, póker! Az egyik jelenetben, amelyet nem szántak bemutatásra, Donziger lekezelően beszél a szennyezett víz tudományos elemzéseinek eredményeiről. „Ez itt Ecuador, oké? Végső soron, ha összegyűlik ezer ember a bíróság épülete előtt, megkapod, amit akarsz.” Egy másik jelenetben, amelyet vacsoraidőben vettek fel egy kocsmában, és Donziger szerepel benne néhány munkatársával, valaki felveti, hogy a helybeliek annyira utálják a Chevront, hogy azt a bírót, aki a konszern javára ítél, akár meg is ölhetik. Donziger kifejti, hogy szó sincs róla, biztosan senki nem támadná meg a bírót, ám az, hogy a bíró esetleg aggódik emiatt, jót tesz a károsultak ügyének. Egy másik jelenetben Donziger őszintén, hangosan gondolkodva hosszú fejtegetésbe bonyolódik a korrupt ecuadori igazságszolgáltatásról, a bírók megkísérthetőségéről, hogy mennyire hatnak rájuk a politikai döntéshozók, a nagy pénzek, az utca

nyomásgyakorlása. Donziger azért beszél így, mert aggódik a Lago Agrió-i per kimenetele miatt, az emberek miatt, akik csalatkozhatnak reményeikben, és mert az olajosok megvehetik a bírót. Szavainak ez a kontextusa és a szándéka. A New York-i Bíróságon azonban sikerül tényleges szándékuk és környezetük nélkül kiforgatni ezeket a szavakat. A Chevron ügyvédei, mint azt később Donziger bizonyította, vágásokkal manipulálták a felvételeket. Például amikor Pablo Fajardo csapatának tagjai, Donziger vezérletével a „hadsereg” szót használták egy lakosságot mozgósító menetről töprengve, a konszern ügyvédei azt sugallták, hogy felfegyverzett alakulatokat készülnek szervezni, amelyek elfoglalják Lago Agriót és társadalmi nyomás alá helyezik a bírót. Amikor Donziger, Fajardo meg mások vigyorogva és egymás szavába vágva viccelődnek arról, hogy Iránból hoznak majd fegyvert, a konszern jogászai azt próbálták beláttatni Kaplan bíróval, hogy ez nem tréfa volt, hanem a lakosság felfegyverzéséről szóló komoly tárgyalás. Az efféleképp szelektált felvételek megnézését követően Kaplan bíró egy „politikai és médiaoffenzíva tábornokának” nevezi Donzigert, Mastro pedig egy sokmilliárdos kártérítés kikényszerítése érdekében szervezett bűnözői összeesküvéssel és az ecuadori korrupciós rendszer felhasználásával vádolja meg. És még csak most indult meg a lavina. Mastro meggyőzte Kaplan bírót, hogy Donziger személyes

anyagai még jobban megvilágítanák az ügyet. Az ügyfelet és az ügyvédet valójában titoktartási jog illeti meg, csakhogy Donziger nem ügyvédként, hanem inkább tanácsadóként, stratégaként, píár felelősként volt jelen Ecuadorban – érvelt Mastro. Sikerrel járt. Kaplan bíró kötelezte Donzigert, hogy adjon át több ezer oldalnyi dokumentumot, amelyek az Egyesült Államokban és Ecuadorban lefolytatott, majdnem két évtizedre nyúló mindkét per ideje alatt összegyűltek. A Chevron ügyvédei hozzáférést kaptak Donziger privát számítógépeihez, éveken át írt személyes naplójához, amelyben észrevételeket fűzött mindenféle témához – természetesen a perről, önmagáról, a törekvéseiről és számításairól írt. Megtehette volna, hogy nemet mond a dokumentumok, a feljegyzések kiadására, de akkor szinte biztosan elítélik a bíróság megsértéséért. A Chevron ügyvédeinek felbecsülhetetlen értékű propagandafegyver kerülne a kezébe: „bűnözőként” mutathatnák be Donzigert, olyan emberként, aki magát a jog fölé helyezi, és elsősorban: jogerős elítéltként. Ez pedig Donziger meggyőződése szerint ártana az ügynek. A falhoz állított Donziger belement, hogy meztelenre vetkőztessék. Tönkretették, ocsmány színjátékot űztek vele, mondja a konszern ügyvédeiről Pablo Fajardo. Egyetlen összejövetelünkön sem volt semmi sem titkos – folytatja –, tökéletesen átláthatók vagyunk. Az egész életem fent van az

interneten, nincs takargatnivalóm. A felvételekről beszélgetésrészleteket vágtak össze, kiemelték a kontextusukból, manipulálták az értelmüket – bárkit el lehet intézni ezzel a módszerrel. Ha lett volna mit elrejtenünk, nem engedtük volna be Joe Berlingert a kamerájával, hogy filmezze, amint „összeesküszünk”. Kaplan bíró? A Chevron cirkuszának ő a főszereplője. Vannak olyan futballcsapatok, amelyek nem tudják legyőzni az ellenfelet és elkezdenek szabálytalankodni, úgy, hogy az áldozataikat játékra képtelenül vigyék le a pályáról. Így játszik a Chevron, mondja Pablo. A felesketett Donzigert a konszern ügyvédei két héten keresztül hallgatták ki. Amikor kérdéseket tettek fel, azt követelték, hogy válaszaiban szorítkozzon az igen-igen, nemnem-re, amelyet Donziger következetesen elutasított. Az ügyhöz nem kapcsolódó jogászok állítják, hogy a Chevron ügyvédeinek hozzáférése az ellenérdekű fél ennyire kényes irataihoz szélsőséges döntés. Ilyesmi kivételesen ritkán fordul elő. Donziger eskü alatt történő kihallgatása is sérti az ügyfél–ügyvéd kapcsolat jogvédelem alá eső területeit. Kaplan bíró újra csak világos jelét adta, kinek a pártján áll. Ebben a történetben nem jogászok összetűzéseiről van szó, mondta többször is Donziger, emlékeztetve a Chevron védőit és Kaplan bírót, mi a küzdelem célja. Itt az ecuadori emberekről és az ő szenvedéseikről van szó, amelyeket az

amerikai olajtársaság okozott nekik, amely fittyet hányt a törvényekre és védelmezi a tisztességtelen eszközökkel megszerzett hasznot. Amikor véget ért Big Steve kihallgatássorozata, a Chevron ügyvédei rögtön keresetet nyújtottak be ellene a New York-i szövetségi bíróságon. Dollármilliárdok kizsarolása céljából létrejött összeesküvésben való részvétellel, valamint az ecuadori igazságszolgáltatás korrupt elemeivel való együttműködéssel vádolták meg. Donziger kérte, hogy Kaplan bírót zárják ki az esetleges perből, mivel úgy gondolta, hogy több ízben pozitív elfogultságot mutatott a Chevron iránt. A kérelmet elutasították. 2011. február elején jártunk. A Chevronnál nem számítottak arra, hogy az éppen kezdődő hónap nem folytatódik olyan kellemesen, mint ahogy annak első napja telt.

Egy kém a dzsungelben{42} Még mielőtt a konszern ügyvédei darabokra szedték volna Donzigert, a Chevronnál rá kellett ébredniük, hogy a per Lago Agrióban rossz irányba halad. Ha nem így lett volna, akkor nem került volna sor egy amerikai riporternő kihasználására tett merész kísérletre, és ennek nyomán nem született volna meg a konszern hírnevét megtépázó történet.

Mary Cuddehe a mexikói Cancúnban dolgozott éppen egy riporton, amikor felhívta egy ismerőse azzal az ajánlattal, hogy szép pénzt kereshet, ha lefolytat egy nyomozást az ecuadori Amazóniában. Az ajánlat egyszerre tűnt rejtélyesnek és vonzónak, Cuddehe belement, hogy meghallgatja, miről is lenne szó. Ezért Bogotába utazott. Itt a város csendes és tehetős részén, egy luxushotelben találkozott a szintén amerikai, Sam névre hallgató férfival, aki a gazdasági tanácsadással és kémkedéssel foglalkozó Kroll magáncég munkatársaként mutatkozott be. Sam tudta jól, milyen húrokat pengessen meg Cuddehe-nél, maga is újságíró volt régebben, de belekeveredett a politikába, és már nem térhetett vissza eredeti foglalkozásához. Munkát vállalt a Krollnál. Megmutatta a nőnek a Crude dokumentumfilm részleteit, beszélt a Lago Agrióban folyó perről, majd a tárgyra tért: Cuddehe a Kroll kémjeként riporteri álcával utazzon el az ecuadori Amazóniába, és végezzen vizsgálatot egy bizonyos tárgyban. 2007-ben készült egy kérdőív – körülbelül ezer interjút készítettek Lago Agriónak és környékének a konszern által megkárosított lakosaival. A kérdőívet Carlos Beristain, egy emberi jogokkal, egészségüggyel és környezetvédelemmel foglalkozó spanyol kutató állította össze. A válaszokból kiderült, hogy a rákos megbetegedések száma Lago Agrióban és környékén drámai mértékben megemelkedett, és a kérdőívre adott válaszok a konszernt vádló károsultak igazát

támasztották alá. A Chevron ügyvédei követelték, hogy hozzák nyilvánosságra mindazok nevét, akik részt vettek az interjúkban, és Beristainnak a kutatásban részt vevő munkatársaiét is. Azzal a gyanúsítással álltak elő, hogy az interjúk között preparált beszélgetések voltak. A konszern ügyvédeinek körében megerősítette a gyanút az is, hogy a bíróság nem teljesítette a követelést. Cuddehe-nek az volt a feladata, hogy nyomozza ki, vajon a Lago Agrió-i károsultak, akik gigantikus méretű kártérítést követeltek a konszerntől, összejátszottak-e Beristainnal. Ha sikerült volna bizonyítékot találni erre, az segített volna a konszernnek, hogy megkérdőjelezze a vád érveinek egy részét. (Beristain az a férfi, aki a Crude című film moziváltozatában megjelenik a háttérben, de nincs rajta a DVD-verzión. Az editing gyanút ébresztett a konszern ügyvédeiben, ezért követeltek hozzáférést a film készítéséhez leforgatott, vágatlan anyagokhoz.) Úgy volt, hogy a körülbelül hat hétig tartó munkáért a Kroll húszezer dollárt fizet, és az utazás során felmerülő összes költséget fedezi. „Egy részem igent akart mondani. Izgalmas volt a hathetes dzsungelkaland lehetősége, és érdekes volt maga az ügy is. Valóban meghamisították az egészségügyi jelentést? A felperesek tényleg összejátszottak Beristainnal? Vagy esetleg a Chevron esett kétségbe, lett paranoiás és akarta bemártani ellenfeleit?” Mielőtt Cuddehe választ adott volna, még egy kérdést tett

fel magának: miért énrám esett a választás? Sem orvosi, sem jogi felkészültsége nem volt. Nem ismerte Ecuadort, sem pedig Amazóniát. Tisztában volt azzal, hogy a Kroll a legjobb és legdrágább szakembereket is képes lenne megfizetni. A Krollnak rengeteg pénze és befolyása van, időnként még erős kormányoknál is hatalmasabb a befolyása. A Kroll ügynökei például a nyomára akadtak annak az apának, aki a vagyonos anyától elrabolta a fiát, kivitte a Közel-Keletre, aztán pedig Kubában telepedett le. A Kroll képes volt kialkudni a havannai kormánynál (ezt tényleg nem könnyű elérnie egy nyugati cégnek!), hogy letartóztassák a gyermekét elrabló apát. Cuddehe megértette, hogy pontosan olyan emberre van szükségük, amilyen ő: valakire, aki nem szükségszerűen kompetens, ezért nem is kelt gyanút. Jön még egy mosolygós, nyugati újságírónő, aki érdekes téma után kutat, és aki előtt a helybeliek szívesen megnyílnak. „Bár fűtött a kíváncsiság, tudtam, hogy nemet kell mondanom. Ha valaha is választ adok magamnak erre a kérdésre, akkor azt újságíróként, és nem vállalati kémként teszem.” A történetet megírta egy elismert amerikai magazinban, a The Atlanticben (neki köszönhetően értettem meg Donziger kezdeti bizalmatlanságát).

Az ítélet

Pablo Fajardo éppen a Lago Agrio központjában levő D’Mario hostel szerény éttermében ebédelt, amikor csörgött a telefonja. Egy újságíró hívta, akinek nevére Pablo nem emlékszik, és arra kérte, kommentálja az ítéletet. – Milyen ítéletet? – kérdezte Pablo. A Chevron ellen folyó per végét nem egyszer megjósolták már a soros bírók. Núñez bíró, mielőtt megtört volna a konszern fekete píár kampánya alatt, úgy tervezte, hogy 2009 októberében hirdet ítéletet. Núñezhez hasonlóan, a konszern nyomásának hatására köszönt le két másik bíró is. Így hát, amikor azon a délutánon telefonált az újságíró, Pablo először nem is tudta, miről van szó. – Milyen ítéletet? 2011. február 14-én Nicolás Zambrano bíró kihirdette, hogy a Sucumbíos tartományban (Lago Agrio és környéke) 1967-től 1990-ig folyó kőolaj-kitermelés során a Texaco konszern hatalmas méretű, a természeti környezetet sújtó szennyezést követett el, és a cég későbbi felvásárlójának, a Chevronnak ezért kártérítést kell fizetnie. Ennek végösszege 18 milliárd dollárra tehető – bár a bíró eredeti ítéletében ennek a feléről van szó. A bíró a céget az anyagi természetű és a lakosság sérelmére elkövetett morális károkozásáért nyilvános bocsánatkérésre kötelezte. Amennyiben a következő két hétben a konszern nem kíván bocsánatot kérni, a büntetés automatikusan a duplájára emelkedik. A kártérítés összege a környezetszennyezés megszüntetésének becsült költségein alapul. Alacsonyabb a

Richard Cabrerának a károkról szóló jelentésében ajánlott összegnél (27 milliárd dollár). Zambrano bíró a Chevron ügyvédeinek a szakértőt érintő vádjaira való tekintettel nem vette figyelembe ezt az ajánlást. Ennek ellenére a kártérítés, amelyet Lago Agrióból Zambrano bíró a Chevronra kiszabott, világcsúcsot jelent a környezetszennyezési perekben. Zambrano bíró – túl az ötvenen, Kojak hadnagy-féle kopaszsággal – hajlandó beszélgetni velem a saját irodájában, a bíróság épületében. Ez a legfurcsább igazság csarnoka, amit valaha láttam: boltok és irodák közé szorították be, egy olcsó bevásárlóközpontra emlékeztető helyen. Nincs kitéve információ arról, hogy itt lenne található a hatóságok legfontosabbika. A bíró figyelmesen végighallgatja a kérdéseimet a perről, a konszern piszkos trükkjeiről, amelyek tönkretették néhány elődjét, az ország politikai klímájáról, az ítélet megalapozottságáról, a kártérítés összegének mértékéről és a végrehajtásról. Elmosolyodik és elnézést kér, hogy egyik kérdésre sem válaszolhat. Talán azért, mert még mindig tart a Chevron ügyvédeitől? Hogy egy figyelmetlenül elejtett, kontextusából kiragadott mondat miatt kampányt lobbantanak fel ellene? Napsugaras mosolyt villant. Egy szót sem on the record. Később kezembe kerül egy telefonbeszélgetés felvételének lejegyzése, amelyben egy korrupciós ajánlat bevezetőjeként valószínűleg megpróbálnak nyomást gyakorolni a bíróra. A

Chevron ügyvédjeként bemutatkozó férfi, Andrés Rivero egy személyes találkozóra akarta mindenáron rábeszélni Zambrano bírót, legyen az akár csak ötperces is a bíró házában. Elmagyarázta, hogy a kapcsolatfelvételt a pert korábban vezető egyik bíró, Alberto Guerra ajánlotta neki. Rivero mellékesen odavetette, Guerra „most velünk van az USA-ban.” A beszélgetés során felbukkan egy talányos mondat, amelynek célja a bíró provokálása volt: „Tudom, hogy ön már kapcsolatban állt velünk.” Zambrano bíró nem hagyta, hogy belerángassák a beszélgetésbe. Kijelentette, hogy nem tudja, ki van a vonal túlsó végén, és mielőtt beleegyezne egy találkozóba, ellenőriznie kell a személyazonosságát.

személyes telefonáló

Amennyire követni tudtam, egy következő beszélgetésre már nem került sor. A nyomásgyakorlási kísérlet Zambrano bíró esetében kudarcba fulladt. Az ítélethirdetéskor senki nem tudta, hogy a helyiek akár csak egyetlen dollárnyi kártérítéshez is hozzájutnak-e majd. A Chevron nem szándékozott megadni magát. „A bírók a felperessel egyetértésben korrupt módszerekkel elmélyítették a törvénytelenséget, ahelyett, hogy javítottak volna a helyzeten” – nyilatkozott a konszern alelnöke, R. Hewitt Pate. Sejteni engedte, hogy Zambrano bíró ítélete a felperesek jogászainak tollából származik. Ennek igazolására még csak közvetett bizonyítékot sem mutatott be. A Chevron régóta nem folytat üzleti tevékenységet

Ecuadorban, nincs ott vagyona vagy berendezései, amelyeket „ott lehetne fogni” az ítélet végrehajtásának keretein belül. Így hát az ecuadori igazságszolgáltatás és a károsultak megpróbálták az ítéletet külföldön érvényre juttatni. A Chevron többtucatnyi országgal áll üzleti kapcsolatban a világon. Az ilyen behajtás külön „végrehajtási” pert igényel minden országban, amelyben le kívánják foglalni a konszernhez tartozó bankszámlákat, eszközöket és rakományokat. A károsultaknak az adott ország igazságszolgáltatási rendszeréhez kell fordulniuk, majd várniuk az eredményre. Pablo Fajardo véleménye szerint, vannak olyan országok, ahol ez hónapokba telik, másokban öt évig, vagy annál is hosszabb ideig tart. A Chevron ügyvédei még egyszer Kaplan bíróhoz fordultak segítségért. A bíró kiadott egy határozatot, amely megtiltotta Donzigernek és ecuadori munkatársainak a Lago Agrió-i ítélet végrehajtásának megkísérlését az Egyesült Államokban vagy bárhol a világon. Ahogy arról a New Yorker beszámolt, Kaplan bíró a következő szavakkal indokolta döntését: „Nem hiszem, hogy lenne valaki ebben a bírósági teremben, aki ha behajt tankolni egy töltőállomásra, szeretné azt tapasztalni, hogy nincs üzemanyag, mert ezek a népek lefoglalták Szingapúrban, vagy valahol máshol.”{43} (Vajon a New York-i Bíróság megtilthatja az ítélet végrehajtására tett kísérletet Kanadában, Brazíliában, Panamában, Argentínában, Kolumbiában?) Donziger fellebbezést nyújtott be. A másodfokú

bíróságnak, amelynek az ilyesféle döntések meghozása általában hónapokat vesz igénybe, alig néhány napra volt szüksége, hogy megdöntse Kaplan ítéletét. Tíz hónappal a Lago Agrió-i ítélethirdetést követően kiderült, hogy a Chevron az ecuadori bíróság elől eltitkoltan úgynevezett szennyezett vizsgálati földmintákat küldött az atlantai NewFields laboratóriumba. Az alábbi gyakorlat szerint jártak el: a Chevron szakértői – a bíró és a károsultak képviselőinek részvétele nélkül – önálló terepbejárásokat végeztek. Ezek általában pár nappal a hivatalos vizsgálatok előtt történtek. Mintákat vettek a tervezett vizsgálati helyszínekről, valamint máshonnan, húsz-harminc kilométernyi távolságban lévő aknákból, szeparálóállomásokból és hulladéktárolókból. A távolabbi területekről begyűjtött minták szennyezettsége jelentősen alacsonyabb volt. Ezeket mutatták be a bíróságon, hogy bizonyítsák, a föld szennyezettsége sokkal mérsékeltebb, mint amit a helyiek állítanak. A titokra az Egyesült Államokban lefolytatott, vagy jelenleg is folyó huszonöt mellékper egyikének során derült fény. A szövetségi bíró utasította a Chevront, hogy nyújtsa be azokat a dokumentumokat, amelyek információkat tartalmaznak a piszkos minták titkos átküldésére egy meghatalmazással nem rendelkező laboratóriumba. Ezeket erősítette meg Santiago Escobar eskü alatt tett vallomása, akinek Borja jelezte, hogy tud az úgynevezett piszkos minták

tömeges méretű tisztára cseréléséről. Ennek célja a „nyomozás zsákutcába vezetése” és [a bíróság számára] a „valóstól eltérő eredmények biztosítása” volt. Pablo Fajardo nyilvánosan úgy nyilatkozott, hogy a Chevron kétszeres csalást hajtott végre. Becsapta a Lago Agrió-i bíróságot azzal, hogy titkolta a föld és a víz „mérgezettségi szintjének elborzasztó mértékét.” És becsapta az amerikai tudósokat, akik nevükkel tanúsították, hogy a konszern által a rendelkezésükre bocsátott minták valódiak, ergo a szennyezettség mértéke a megengedett határokon belül maradt és nem veszélyezteti a lakosság egészségét. Fajardo felkérte az Egyesült Államok és Ecuador főügyészeit, kezdjenek közös nyomozásba a Chevron ellen. Hiszen a szélhámosságot Ecuadorban követték el, de tervük egy részét az Egyesült Államok területén valósították meg. A Lago Agrió-i „történelmi tárgyalás” mellékperei most is folynak, és a következő években is tovább tartanak majd. Hasonlóan azokhoz a perekhez, amelyek a kártérítés behajtásának ügyében kezdődtek meg különböző országokban, ahol a Chevron üzleti tevékenységet folytat: Kanadában, Brazíliában, Panamában, Argentínában, Kolumbiában… Az egyik Egyesült Államokban zajló perben a Chevron 57 milliárd dollár értékű kártérítést követel Donzigertől – ez a Lago Agrióban a konszern ellen kiszabott kártérítési összeg háromszorosa, és valószínűleg a legmagasabb kártérítés, amelyet az USA ítélőszékeinek történetében természetes személytől követeltek.

Pablo Fajardo telitalálata Donald

elvisz

a

motorbiciklijén

Pablo

Lago

Agrió-i

irodájához. Magamtól talán ide sem találnék, mert Lago Agrio ugyan kicsi, de a néhány főbb útvonalon kívül a házak, házikók, telepek egy formátlan területen, logikátlanul és tervezés nélkül, szétszórtan találhatók. Nem könnyű felidézni a csak egyszer-kétszer látott helyeket, és még nehezebb elmagyarázni egy idegennek, hogy talál oda. Pablo irodája egy apró telken elhelyezkedő földszintes ház, amelyet kerítés vesz körül, kulcsra záródó vaskapuval. Nincs rajta jelzés. Ez annyit jelent, hogy nincs a kapun sem információ, sem cégér, ami arról értesítene, hogy ez itt egy híres ügyvéd hivatala, a fiúé, aki egy közülünk, és aki térdre kényszerítette a hatalmas olajvállalatot. Pablo a kerékpárját az előszobában tartja. Ha Lago Agrióban van, ami általában keddet, szerdát és csütörtököt jelent, biciklin teker a munkába, és onnan haza. Quitóban, péntektől hétfőig nem használ bringát, a csúcsforgalomban dugókkal sújtott főváros egyébként sem biciklistáknak való hely. A kerékpár mellett két súlyzó hever. Pablo számára fontos a jó erőnlét és a formás izomzat, amit most jól megnézhetek, mivel rövid ujjú sárga pólót visel, rajta hímzett ECUADOR felirattal. A mozgás és a kondíció karbantartása nélkül nem bírta volna az elmúlt éveket. Különben is szereti a sportot, és mindig szakított időt arra, hogy rúgja a bőrt. Ez a harmadik, és egyben utolsó találkozásunk, mindjárt

véget ér az utazás. Néhány éve úgy emlegetik, mint a Góliáttal küzdő Dávidot. A tapasztalatlan, analfabéta családból származó amazóniai ügyvéd, aki legyőzte a világ legagyafúrtabb, legjobban fizetett ügyvédeit. És bár minden rá vonatkozó kérdésre választ adott, most azt állítja, hogy nem érzi magát jól a hős szerepében. Hogy mi zavarja? Az emberek Amerikában, Európában azt szeretik, ha van egy hősük – a legjobb, ha ez a valaki elég gyenge, de váratlanul felülkerekedik egy nagyobb, hatalmasabb valakin –, akinek eleinte semmi esélye nincs, a végén mégis győz. Ez annyira amerikai, hollywoodi! Ti individualisták vagytok. Nálunk fontosabb a közösség, a kollektív együttműködés. A közös hős itt az a harmincezer ember, akik keresetet nyújtottak be, és harcot kezdtek a jogaikért. Pablo Fajardo csak egyike harmincezernek. Végighallgatom. Tudomásul veszem.

ennek

a

Nem tehetek róla, hogy nem tudom másképp elmesélni a történetet – ezt sem, a többit sem. A történetek nem kelnek életre mindaddig, míg valaki el nem meséli őket. És mi nem tudjuk hős nélkül elmesélni őket. Pablo Fajardo és Steven Donziger nélkül nem létezik a mese a történelmi jelentőségű tárgyalásról Lago Agrióban. Úgy döntök, teszek egy gesztust Pablo felé. Az az ötletem, hogy nem vele, az egyszemélyes hőssel kezdem el a történetet, hanem a haldokló természettel és azokkal, akiket a legnagyobb kár ért, a sokszor névtelen emberekkel, akik

szenvedtek és továbbra is szenvednek. És azokkal is, akik eltávoztak. („Először az állatok kezdtek elpusztulni…”) Amikor a magam számára keresek csattanót arról, amit hallottam és láttam, idézem azokat a szavakat, amelyeket Big Steve és Pablo helyi társa, Luis Yanza is szívesen ismételget az interjúkban: a Chevronnal folytatott viaskodásokban szimbolikusan ötszáz év történelme sűrűsödött össze – a gyarmatosítás és az ezt követő korszak kizsákmányolásának ötszáz éve. Pablo egy darabig hallgat. Igen is, meg nem is, ő kételkedik. Attól tart, hogy egy ilyen csattanó árnyalatát valaki fonákul értelmezné. Mintha a bosszúról, a revansról lenne szó. Pedig, érvel tovább, mi nem bosszút akarunk állni, nem másról van szó, mint az igazságról, a törvényeink betartásáról. Egyetért azzal – folytatja –, hogy ez a történet különféle kérdéseket állít központba: a kirekesztést, az elnyomást, az emberek megalázását. Bár lenne több ehhez hasonló per. Bárcsak képesek lennénk polgárokként, állami hatóságokként és nagyvállalatokként egymás tiszteletben tartásával együtt élni. Beszélgetésünket Pablo apja, José Fajardo szakítja félbe. Ráncoktól szántott, napszítta arc, feltűr ujjú sporting, farmernadrág. Kezében tartja a szalmakalapot, mozdulatai kimértek. Melegen üdvözöl. Fáj valamije, azért jött az irodába, hogy a fia segítsen egy orvosi vizsgálatot megbeszélni. Nem sokkal ezután tizenöt éves kislánya hívja fel.

– Igen, kicsim…? A Lago Agrió-i „misszionárius” hozzátartozóinak ügyes-bajos dolgaival.

és

„hős”

törődik

Még néhány megjegyzés a búcsú előtt, aztán adiós. Megkérdezem, hogy tisztában van-e azzal, hogy a Lago Agriói győzelemnek – elnézést a fellengzős szóhasználatért – világméretű, globális jelentősége van. Mert nemcsak – megint csak bocsánatot kérek, most a bagatellizálásért – Lago Agrióról van szó, és habár ez nem triviális, de nem is csupán Ecuadorról, bár Ecuadorról is, és nem is csak az illetlenül gazdag Chevronról, habár persze a Chevronról is mindenképpen szól. – Tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem csupán a Chevronnal vívott harc volt. Éppígy küzdöttünk a transznacionális vállalatok rendszerével, akik mindeddig büntetlenséget élveztek. Pablo kifejti, hogy a felelősen viselkedő cégeknek nincs mitől tartaniuk. Viszont azok, amelyek visszaéléseket engedtek meg maguknak, Lago Agrióban veszélyes precedenst láthatnak. Erősen hisz benne, hogy „ez a siker segíthet megváltoztatni a játékszabályokat a világon.” – Még nem is olyan régen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy kis ország dzsungellakói arra tudjanak kényszeríteni egy hatalmas konszernt, hogy megfizessen az emberek és a környezet ellen elkövetett bűneiért. Pablo Fajardo a vártnál is inkább célba talált. Mert ha Kanada, Brazília, Kolumbia, Argentína, Panama bíróságai

kedvezően fogadják a Lago Agrió-i bírósági ítéletet, és az ecuadori Amazónia károsultjai akár csak részben is érvényesíteni tudják a nekik járó kártérítéseket, ez azt jelenti majd, hogy az erő, ami egy ideje elhagyta az országokat – legalább időnként és legalább részlegesen –, visszatér. És ennek a visszatérésnek beláthatatlanok a következményei.

Jegyzetek

Hivatkozott szövegek: Halál Amazóniában 1

Edinaldo Souza, Ambientalistas são mortos em tocaia, „Diário do Pará”, 2011. május 25.

2

Felipe Milanez, Zé Cláudio e a Majestade, [Külső hivatkozás]

3

Felipe Milanez, Vida longa à Sua Majestade. Uma crônica de mortes anunciadas, „VICE”, 2011.

4

Adam Hochschild, King Leopold’s Ghost: A Story of Greed, Terror and Heroism in Colonial Africa, Boston-New York, Houghton Mifflin Company, 1998.

5

Artur Domosławski, Lista zapowiedzianych „Duży Format”, 2005. augusztus 22.

6

Felipe Milanez, A vida pela floresta, „Vida Simples”, 2011. augusztus 25.

7

Artur

Domosławski,

Bezkarne

strzelby,

śmierci,

„Gazeta

Wyborcza”, 1999. augusztus 21. 8

Maria do Espírito Santo beszámolója a marabái Földügyi Lelkészi Bizottság levéltári anyagaiban.

9

[Külső hivatkozás]

10 Marques Casara, Irmã Dorothy, „Instituto Observatorío Social”, 2011. február. 11 Ryszard Kapuściński, Dlaczego zginął Karl von Spreti?, Varsó, Książka i Wiedza, 1970, 12–13. o. 12 Zygmunt Bauman, Modernity and the Holocaust, Ithaca, Cornell University Press, 1989. 13 Sven Lindqvist, Terra nullius - en resa genom ingens land, Stockholm, Bonniers, 2005. 14 Sven Lindqvist, Exterminate all the Brutes, New York, New Press, 1996. 15 Chagas Filho, Michel Garcia, Marabá festeja 100 anos de crecimento, „Diário do Pará”, 2013. április 5.

Aranyhegyek 16 William H. Prescott, History of the Conquest of Peru, New York, Harper & Brothers, 1847. magyarul: Mexikó és Peru meghódítása (ford. Kosáry Domokos), Budapest,

Gondolat, 1967. 17 Jane Perlez, Lowell Bergman, Tangled Strands in Fight Over Peru Gold Mine, „The New York Times”, 2005. október 25. 18 Zbigniew Herbert, Cogito úr szörnye (ford. Körner Gábor), In: uő., „Fortinbras gyászéneke – válogatott versek”, Pozsony, Kalligram, 2009, 293–294. o. 19 Destapamos la operación „El Diablo”, „La República”, 2006. december 3. 20 Los indicios apuntan a Forza y Forza trabaja para Yanacocha, interjú Marco Aranával, „La República”, 2006. december 4. 21 Edmundo Cruz, César Romero, Evidencias vinculan a empresa Forza con Operación „El Diablo”, „La República”, 2006. december 6. 22 César Romero, Las intrigas de César Cáceres, „La República”, 2006. december 7. 23 Poder en la sombra, „La República”, 2006. december 7. 24 Ángel Páez, Wilson Castro, „Forza” no ha sido exculpada, „La República”, 2006. december 8. 25 Edmundo Cruz, César Romero, Correos reveladores:

Forza S. A. pagaba los pasajes de los espías, „La República”, 2006. december 9. 26 Wilson Castro, La desigual información del caso Arana, „La República”, 2006. december 9. 27 ¡Aquí está el informe!, „IDL-Reporteros”, 2012. január 18. 28 Robert E. Moran, El proyecto minero Conga, Perú: comentarios al Estudio del Impacto Ambiental (EIA) y temas relacionados. (A dokumentum az Environmental Defender Law Center számára készült.) 29 Marco Arana, De izquierdas, derechas y ecologismo libertario y desarrollo, „El Comercio”, 2013. március 27. 30 Jorge Pereyra, Detienen a trabajador de Yanacocha acusado de asesinar a líder ambientalista, [Külső hivatkozás] 31 Jean Ziegler, La haine de l’Occident, Párizs, Albin Michel, 2008.

Füstölő esőerdő, szivárványos folyó 32 Texaco Tóxico, 2011. április, Asociación de Afectados por Texaco. (Nicolas Soto beszámolója.) 33 La vergüenza de llamarse Texaco. Informe urgente de Chevron Texaco, „Oil Watch”, 2005. (A betegek és az

elhunytak családjainak beszámolói.) 34 John Perkins, Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai (ford. Deák Éva), Budapest, Ráció, 2006. 35 Judith Kimerling et al., Amazon Crude, New York, Natural Resources Defence Council, 1991, 77-79. o. 36 Mario Vargas Llosa, A kelta álma (ford. Tomcsányi Zsuzsa), Budapest, Európa, 2011, 306–307. o. 37 Judith Kimerling et al., idézett mű, 81. o. 38 Adolfo Callejas, Pablo Fajardo és Diego Larrea a terepbejárás során tett nyilatkozatinak forrása Joe Berlinger dokumentumfilmje: Crude. The Real Price of Oil, Crude Productions, 2009. 39 Sara McMillan nyilatkozatai a Crude című filmből. 40 Bret Stephens, Amazonian Swindle, „The Wall Street Journal”, 2007. október 30. 41 Michael Isikoff, Chevron Hires Lobbyists to Squeeze Ecuador in Toxic-Dumping Case, „Newsweek”, 2008. július 29. 42 Mary Cuddehe, A Spy in the Jungle, „The Atlantic”, 2010. augusztus.

43 Patrick Radden Keefe, Reversal of Fortune, „New Yorker”, 2012. január 9.

Lábjegyzetek 1

Fakereskedők

2

Comissão Pastoral da Terra (CPT) – Egy a katolikus egyházhoz kapcsolódó társadalmi szervezet

3

Munkáspárt

4

Az emberi jogok megsértését vizsgáló szervezetek szerint a politikai erőszak és a gyilkosságok áldozatainak listája hosszabb.

5

Zöldpárt

6

Zokog az őserdő

7

A hatalmat irányító katonai tanács

8

Nagybirtokosok, ültetvényesek

9

Cukornádpárlat, a helyi vodka

10 Hangunk sosem csendesedik el. 11 Mezőgazdasági Reformok és a Földelosztás Intézete 12 Földnélküli Mozgalom

Instituto Brasileiro de Meio Ambiente e Dos Recursos Naturais 13 Renováveis – Brazil Környezeti és Megújuló Természetes Energiaforrások Intézete 14 Bandita, bérgyilkos 15 Szénégetők 16 Erdőgazdálkodási Tanács 17 Társadalmi Kutatóintézet 18 Természeti Környezetügyi Nyomozóiroda 19 Companhia Siderúrgica do Pará – Pará Állami Vasipari Társaság 20 A SUDAM a Superintendência do Desenvolvimento da Amazônia, egy régiófejlesztéssel foglalkozó közintézmény nevének a rövidítése. 21 Amazóniai Emberi és Természeti Környezet Intézet 22 Az északkeleti régióból származó, népszerű brazil zenei műfaj. 23 A Conga nem jöhet. 24 Vörös Haza 25 Egy perui aranybányáért folyó harc összebogozódott

szálai. 26 Drug Enforcement Administration (DEA) – Kábítószerellenes Hivatal. Az Egyesült Államok kormánya alá tartozó, 1974-ben létesült kábítószer-ellenes ügynökség. 27 Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia (FARC) – Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői. 1964-ben alakult, a kommunista párthoz kapcsolódó partizánszervezet. 28 Az aranykitermelés során feldolgozott sziklatörmelékből a Yanacocha-Newmont a rezet is kinyeri. 29 Nem jutnak át! – Híres politikai szlogen, amely az adott pozíció elszánt védelmére utal. 30 Observación, vigilancia y seguimiento – Szemmel tartás, megfigyelés és követés. 31 Dirección de Investigación Criminal de la Policia Nacional de Perú (DIRINCRI) – A Perui Nemzeti Rendőrség Bűnügyi Vizsgálati Igazgatósága. 32 Vagyis emberek követését, fényképezését, lehallgatását. 33 Zbigniew Herbert idézett verse 34 Környezetvédelmi Jogközpont 35 Élet – igen, arany – nem

36 Amazónia Védelmi Frontja 37 A Texaco Által Megkárosítottak Szövetsége 38 Nyári Nyelvészeti Intézet 39 Confederación de las Nacionalidades Indígenas de la Amazonía Ecuatoriana (COFENIAE) – Ecuadori Amazónia Őslakos Népeinek Konföderációja 40 Egy, a Peruvian Amazon kapcsolatban álló személy.

Company-val

szoros

41 Kaliforniai olajtársaság 42 A konzorcium létrejötte után továbbra is a Texaco felelt az üzemlétesítményekért és a kőolaj-kitermelésért. 43 Egy az Egyesült Államokban működő, mérgező anyagokkal és betegségekkel foglalkozó intézet, a United States Agency for Toxic Substances and Disease Registry alapján. 44 World

Trade

Organization

(WTO)

–

Kereskedelmi

Világszervezet 45 „Igen, uram.” 46 Maffiabefolyás alatt álló és korrupt szervezetek törvénye 47 A 60-as években alapított nicaraguai gerillamozgalom

A kiadó jegyzete Az -o-ra és -e-re végződő portugál szavak toldalékolásánál eltértünk attól, amit a magyar olvasók megszokhattak. A Brazíliában használatos portugál nyelvben ugyanis a szó végi hangsúlytalan -o-t u-nak, az -e-t -i-nek, a -te betűkombinációt csi-nek, a -de betűkapcsolatot pedig -dzsi hangnak ejtik. Az ilyen szó végi magánhangzók toldalékolására a magyar helyesírásban pillanatnyilag nincs szabály, de mi úgy gondoljuk, hogy akkor maradunk közel a brazíliai portugál kiejtéshez, ha valamilyen formában jelezzük, hogy az ott nem -ó-nak és -é-nek ejtendő. Mi a kötőjelet választottuk.