A Tükrök Városa [3, 1 ed.] 9789632664996

Citation preview

Justin Cronin: The City of Mirrors Copyright © 2016 by Justin Cronin Fordította: Megyeri Andrea Családomnak

S ha Isten s ember mást kíván tőlem, úgy döntsek én talán, riadt vándor e földtekén, amit más alkotott, nem én? A. E. HOUSMAN: Isten s ember törvényei… (Tótfalusi István fordítása)

ELŐHANG Az első krónikás feljegyzéseiből („A Tizenkettek könyve”) Bemutatva az észak-amerikai karantén korszakról szóló harmadik nemzetközi konferencián Emberi Kultúra- és Konfliktuskutató Intézet Új-dél-walesi Egyetem, Indo-Ausztrál Köztársaság V. u. 1003. április 16-21. [a kettes számú szemelvény kezdete] ÖTÖDIK RÉSZ 1. Így esett hát, hogy Amy és társai visszatérének a texasbéli Kerrville-be. 2. És ott megtudták, hogy hárman közülük odalettek. És ezek voltak Theo és az ő asszonya, Mausami; és Sara, Hollis asszonya, akit a Gyógyító Sarának neveztek. 3. Mivelhogy Roswell városát, ahol menedékre leltek, megostromolta egy nagy fertőzöttsereg, és sokakat elpusztított. És csak ketten maradtak közülük életben. És ezek voltak az Erős Hollis, Sara férje, és Caleb, Theo és Mausami fia. 4. És nagy bánat költözött a szívükbe az elvesztett barátok nyomán. 5. És Kerrville városába ment Amy a Nővérek közé, akik Istent szolgálták. És imigyen tett Caleb is, hogy Amy viselje gondját. 6. És ugyanezen időben Alicia, akit Tőrös Aliciának neveztek, és Peter, a Napok Férfiúja, beállottak az Expedíciós Egység katonái közé, akik Texas földjén szolgáltak, hogy a Tizenketteket felkutassák. Mivelhogy megtudták, hogy a Tizenkettekből ha elpusztul egy, vele pusztul az ő Sokasága is, és az Úr elé kerül azoknak a lelke. 7. És sok harc következett ezután; és sok élet elveszett. Azonban nem

tudták elveszejteni a Tizenketteket, sem feltalálni azok rejtekhelyét. Mivelhogy nem az volt Isten akarata abban az időben. 8. És ily módon teltek az évek, öt év egymás után. 9. És azon idő végén Amy jelt kapott, és egy álom volt ez a jel. És abban az álomban eljött hozzá Wolgast egy férfiú alakjában. És mondá Wolgast: 10. ”Az én gazdám várakozik, és egy nagy hajó az a hely, ahol lakozik és vár. Mivelhogy változás előtt áll a világ. Hamarosan eljövök éretted, hogy megmutassam az utat.” 11. És az a férfiú Carter volt, Tizenkettedik a Tizenkettekből, akit utóbb a Boldogtalan Carternak neveztek; igaz ember volt társai között, és Istennek kedves. 12. És így lőn, hogy Amy várta Wolgast visszatértét. HATODIK RÉSZ 1. Azonban volt akkoriban egy másik városa is az emberi nemnek, Iowa földjén. És annak Haza volt a neve. 2. És ott lakozott egy emberi fajta, kik egy fertőzött vérét itták, hogy életük meghosszabbodjék, és sok nemzedéken át uralkodjanak. És ezeket vörös szeműeknek nevezték. És a leghatalmasabb közülük volt Guilder, az Igazgató, egy férfiú a Régmúlt Időkből. 3. És a fertőzött, kiből táplálkoztak, Grey volt, akit a Forrásnak neveztek. Mivelhogy az ő vérében a Nulladiknak, a Tizenkettek atyjának magva volt. És Grey láncra verve élt és sínylődött. 4. És azon a helyen fogolyként éltek az emberek a vörös szeműek szolgálatában, és azok óhajai szerint cselekedtek. És egyike volt a foglyoknak a Gyógyító Sara, akit Roswellből ragadtak el, és akinek barátai nem tudták, hogy életben van. 5. És volt Sarának egy leánya, Kate; ám a gyermeket elvették tőle. És a vörös szeműek azt mondták Sarának, hogy a leány elhalt, s mélységes bánat telepedett ezért a szívére. 6. És úgy esett, hogy a gyermeket a vörös szeműek közé tartozó

asszonynak adták. És Lila volt az, Wolgast asszonya. 7. Mivelhogy Lila leánya a Régmúlt Időkben elhalt; és azóta elmúlt bár sok esztendő, még mindig frissen sajgott elméjében a seb. És vigaszt nyújtott neki Kate, akit elveszett gyermekének gondolt. 8. És úgy esett, hogy a Haza egyes emberei fölkeltek elnyomóik ellen; és a Lázadók voltak ők. És közéjük beállott Sara. És Lilához küldetett, hogy szolgálja őt a Kupolában, hol a vörös szeműek lakoztak, és megismerje azok titkait. És ilyeténképpen Sara fölfedezte, hogy leánya mégis él. 9. És ugyanezen időben Alicia és Peter Carlsbad városában fölfedezte rejtekét Martíneznek, aki Tizedik volt a Tizenkettekből; és ott megharcoltak az ő Sokaságával. Ám nem lelték ott Martínezt, aki elszökött onnan. 10. Mert a Nulladik parancsára Guilder, az Igazgató óriás erődöt építtetett, hogy a Tizenkettek lakozzanak majd abban, és állatok vérét vegyék, és a Haza népének vérét vegyék. Mivelhogy a Sokaságuk fölfalt majd minden élőt a földtekén, pusztasággá téve azt, mely sem embernek, sem fertőzöttnek, sem bármiféle állatnak nem otthona. 11. És ezen terv okán megparancsolták a Tizenkettek a Sokaságuknak, hogy sötét rejtekhelyeikről bújjanak elő; és elpusztultak azok. És ezt a Kitaszításnak nevezték. 12. És a Tizenkettek útnak indultak a Hazába, sokmérföldes útnak, hogy a földteke uraivá legyenek. HETEDIK RÉSZ 1. Azonban volt közülük egy, aki nem engedelmeskedett a Nulladik szavának, és a Boldogtalan Carter volt az, Tizenkettedik a Tizenkettekből. És ő meghagyta Wolgastnak, hogy a lakhelyéhez vezesse Amyt, s imigyen együtt vegyék fel a harcot a többivel. 2. És Amy engedelmeskedett a hívásának, és Kerrville-t elhagyva Houstonba indult. És vele tartott a Hűséges Lucius, aki a segítője volt, és igaz ember Isten szemében. 3. És Houston városában Amy rálelt a hajóra, melynek neve Chevron Mariner volt; és annak gyomrában lakozott Carter. És sok minden

történt kettőjük közt. És midőn Amy előjött, nem volt többé gyermeké a teste, hanem egy nőé; és Luciusszal útnak eredt a Haza felé, hogy harcba bocsátkozzon a Tizenkettekkel. 4. És ugyanazon időben Peter, a Napok Férfiúja; és Michael, akit Eszesnek neveztek; és Hollis, Sara férje, hasonlóképpen a Hazához tartott, hogy megtudja, mit lelni ott. Mivelhogy hinni kezdték, hogy Sara azon a helyen fogoly, és sokan mások is foglyok. 5. És két kísérő tartott velük. És Lore volt az egyik, akinek neve Pilóta Lore. És a másik egy haramia, akinek neve Bandita Tifty. 6. És ugyanazon időben Alicia hasonlóképpen Iowa felé tartott, Martíneznek a nyomában, aki Tizedik volt a Tizenkettekből, s akinek elveszejtésére megesküdött. Mivelhogy Martínez volt ezen démonok leggonoszabbika, sok nőnek gyilkosa, dögvész a földtekén. 7. De Alicia fogoly lett a Hazában, és a vörös szeműek és segítőik, a kollaboránsok kezétől számtalan megpróbáltatás lett osztályrésze. És a legrosszabb ama kollaboránsok között Baszógép volt. De Alicia erős volt és nem tört meg. 8. És amikor egy éjjelen Baszógép a cellájához jött, hogy sötét vágyát rajta újra beteljesítse, Alicia így szólt: „Lazítsd meg láncaimat, hogy könnyebben teljen kedved.” És láncait annak nyakára tekerte, ilyeténképpen megölvén őt. És azután elmenekült onnan, sokakat elpusztítva. 9. És a Haza falain túli vadonban megjelent előtte Amy, és látta Alicia, hogy immáron testében és elméjében is felnőtt nő. És Amy vigasztalta őt; mivelhogy vele vértestvérek voltak. 10. Azonban Alicia titkot őrzött; amely titok a vér kívánása volt. Mivelhogy a Tizenkettek magva megerősödött benne, és fertőzötté tette. És ez súlyos teher volt az ő szívén, mivelhogy mélységesen szerette társait, és nem akart különválni tőlük. 11. És ugyanazon időben Sarát leleplezték a vörös szeműek; és fogoly lett, és sok gyalázatot elszenvedett. Mivelhogy Guilder, az Igazgató úgy óhajtotta, hogy aki ellene fölkelt, az ismerje meg az ő haragját legteljesebb mivoltában. 12. Azonban közel volt az elszámolás órája; mivelhogy Amy és Alicia beállott a Lázadók közé, hogy fölvegye a harcot a vörös szeműekkel. És ők maguk között tervet kovácsoltak a Haza népének fölszabadítására, a

Tizenkettek elpusztítására, és Sara megmentésére. NYOLCADIK RÉSZ 1. És úgy esett, hogy Peter és társai megérkeztek Iowa földjére, s imigyen együvé kerültek mindnyájan, és nagy erejű csapattá egyesültek. És a legerősebb közülük volt Amy. 2. Mivelhogy föladta magát a vörös szeműeknek, s így szólt: „Vezetője vagyok a Lázadóknak, bánjatok velem óhajotok szerint.” Mivelhogy eltervezte, hogy Guilder az ő haragjában bizonnyal a Tizenkettek elé veti, hogy elpusztítsák azok. 3. És úgy esett minden, ahogyan Amy megjósolta; és kivégzése órája kijelöltetett. És ez a Stadionban történik majd, a Régmúlt Idők óriás amfiteátrumában, hogy a Haza népe lássa. 4. És Alicia és a többiek elrejtőztek azon a helyen, hogy a Tizenkettek fölfedésekor fegyvereikkel rátámadjanak azokra, és rátámadjanak a vörös szeműekre. 5. És Amyt a tömeg elé vezették, és láncra verték; és fémállványra függesztették. És Guilder nagy örömét lelte a szenvedésében, és erre buzdította a jelenvaló tömegeket is. 6. Azonban Amy nem adta meg ezen elégtételt néki. És Guilder megparancsolta a Tizenketteknek, hogy falják fel Amyt, hogy a jelenvalók megismerjék az ő hatalmát, és hajoljanak meg előtte. 7. Azonban látta Amy, hogy nincs egyedül; mert a Tizenkettek között van Wolgast, aki Carter helyébe lépett, hogy őt megvédelmezze. És így szólt Amy a Tizenkettekhez: 8. ”Üdv, testvéreim, Én Amy vagyok, a húgotok.” És nem hagyta el több szó az ajkát. 9. Mert reszketni kezdett, és teste a sötétséget szétzúzó ragyogó fény lett; és vad üvöltéssel Amy egy lett közülük, egy fertőzött félelmes alakját öltve. És ezt Elszakadásnak nevezték. És látta ezt Peter, és látta Alicia, és látta Lucius, és mind a többiek. 10. És elszakadtak a láncok, és nagy csata kezdődött; és hatalmas győzelem

született. És sok élet elveszett. És egyike volt ezeknek Wolgasté, ki föláldozta magát Amyért; mivelhogy az ő szeretete iránta hasonlatos volt egy apa szeretetéhez. 11. És ilyeténképpen pusztultak el a föld színéről a Tizenkettek, és szabadult meg a föld népe. 12. Azonban Amy sorsáról barátai mit sem tudtak; mivelhogy nem volt nyoma sehol.

I A LEÁNY V. U. 98-101 „A másvilág létezik – benne élünk.” PAUL ÉLUARD

EGY KÖZÉP-PENNSYLVANIA V. u. 98. augusztus A Haza felszabadítása után nyolc hónappal A talaj könnyen engedett a pengének, fekete földszagot ontva. Forró és nyirkos volt a levegő, madarak daloltak a fák között. Négykézláb kuporogva döfködte, lazította a földet. Maroknyi adagonként kaparta félre, amit kiásott. Gyengesége tompult valamelyest, de nem szűnt meg. Teste ernyedt és kimerült volt, nem engedelmeskedett. Fájdalom égette, és a fájdalom emléke. Három nap telt el, vagy négy? Verejték gyöngyözött az arcán; megnyalta az ajkát, hogy érezze a sós ízt. Ásott tovább rendületlenül. Patakokban csorgott arcáról és nyakáról az izzadság a földre. Minden odajut végül, gondolta Alicia. Minden a földbe jut. Egyre nagyobbra nőtt mellette a halom. Milyen mély lyuk kell? Egy méter mélyen megváltozott a talaj. Hidegebb lett, agyagszagú. Alicia jelnek vélte. Felguggolt, meghúzta a kulacsát. Keze lehorzsolódott; hüvelykujja tövén felszakadt a hús. A szájába dugta a bőrhártyát, fogával leszakította, és a rögök közé köpte. Katona a tisztás szélén várt rá, állkapcsa hangosan őrölte a derékmagas füvet. Kecses tompora, dús sörénye, kékderes szőre, erőteljes patái és fogazata, szeme fekete márványgömbjei lenyűgöző látványt nyújtottak. Ha akarta, végtelen nyugalmat árasztott, a következő pillanatban pedig rendkívüli tettekre volt képes. Bölcs arcát fölemelte Alicia lépteinek neszére. Értem. Készen állunk. Lassú ívben megfordult, és mélyen lehajtott nyakkal követte a lányt a fák között kifeszített ponyvához. Alicia véres hálózsákja mellett hevert a földön a kis batyu, foltos pokrócba göngyölve. A kislány egy óráig sem élt, mégis az alatt az óra alatt Alicia anya lett. Katona nézte, ahogy Alicia előbújik. A csecsemő arca el volt takarva; Alicia félrehúzta róla a leplet. Katona a gyerek arcához hajolt, orrlyuka kitágult, belélegezte az illatát. Az apró orrú és szemű, bimbóajkú kis lény emberszerűsége meghökkentő volt; fejét puha vörös hajsapka fedte. De hiányzott belőle az élet, a lélegzet. Alicia korábban sokat töprengett azon, hogy képes lesz-e szeretni ezt a rettegésben és fájdalomban fogant, szörnyeteg nemzette gyermeket. Egy olyan férfi gyerekét, aki verte, megerőszakolta, átkozta. Micsoda ostobaság volt ez a kétely!

Visszament a tisztásra. Épp a feje fölött járt a nap; a fű ütemesen lüktetett a rovarok zümmögésétől. Katona mellette állt, amíg a sírba fektette a lányát. A vajúdás megindulásakor Alicia imádkozni kezdett. Legyen egészséges! Ahogy a kín órái egybefolytak, érezte legbelül a testében a halál hideg jelenlétét. Zakatolt benne a fájdalom, acélkemény szélviharként visszhangzott a sejtjeiben. Valami baj van. Kérlek, Istenem, védd meg őt, védj meg minket! De imája a semmibe hullt. Az első néhány maréknyi föld volt a legnehezebb. Hogy kell ezt csinálni? Alicia sok embert eltemetett már. Olyanokat, akiket ismert, olyanokat is, akiket nem; csak egy olyat, akit szeretett. A fiú, Tornacipő volt az. Milyen mókás, milyen eleven; s aztán halott. Ujjai közt átperegtek a göröngyök. Kopogó zajjal érkeztek a pokrócra, mint az eső első cseppjei a falevelekre. A lányka apránként tűnt el a szeme elől. Isten veled, gondolta Alicia, Isten veled, édesem, egyetlenem! Visszament a sátorhoz. Úgy érezte, darabokra tört a lelke, mintha milliónyi üvegszilánk lenne legbelül. Csontjai akár az ólomcsövek. Vízre volt szüksége, élelemre; kifogytak a készletei. De a vadászat szóba sem jöhetett, a patak pedig, noha alig öt perc járásra volt lefelé a dombon, kilométerekre is lehetett volna. A test szükségletei: ugyan mit számítanak? Nem számít semmi. Alicia ledőlt a hálózsákra, behunyta a szemét, és hamarosan el is aludt. Folyóról álmodott. Széles, sötét folyóról, amely fölött sütött a hold, s ezüsthidat vert a vízen. Alicia nem tudta, mi vár rá, csak azt, hogy át kell kelnie ezen a folyón. Tett egy óvatos lépést a csillogó víztükrön. Elméje mintha kettévált volna: egyik része csodálkozott ezen a valószínűtlen gyalogúton, a másik része egyáltalán nem. Ahogy a hold a túlpartot érte, Alicia rájött, hogy csalatkozott. A csillogó ösvény foszlani kezdett. Futásnak eredt, el kellett érnie a partot, mielőtt elnyeli a folyó. De a távolság túl nagynak bizonyult; minden lépés messzebbre taszította a horizontot. A bokáját mosta a víz, aztán a térdét, a derekát. Nem maradt ereje az örvény ellen küzdeni. Gyere hozzám, Alicia! Gyere hozzám, gyere hozzám, gyere hozzám. Süllyedt, elragadta a folyó, magába rántotta a sötétség… Tompa narancsszínű fényre ébredt; majdnem véget ért már a nap. Mozdulatlanul feküdt, próbálta összeszedni a gondolatait. Hozzászokott már ezekhez a rémálmokhoz; a részletek változtak, de a lényeg – a hiábavalóság, a félelem – soha. Ezúttal azonban valami különbözött a korábbiaktól. Az álom egy eleme a valóságba költözött; átázott az inge. Lenézett, és szétterülő foltokat látott a ruháján. Megindult a teje.

Nem tudatos döntés volt, hogy marad; egyszerűen csak hiányzott az elhatározás az induláshoz. Visszatért az ereje. Apró lépésenként jött közelebb; aztán, mint egy régóta várt vendég, egyszerre megérkezett. Alicia száraz ágakból és indákból épített búvóhelyet magának, tetőt a ponyvából feszített fölé. Az erdőben hemzsegett az élet: mókusok és nyulak, fürjek és galambok, szarvasok. Néhányuk túl fürge volt Aliciának, de nem mind. Csapdákat állított, és várta, hogy begyűjthesse a zsákmányt, vagy magára vállalta a megölésüket: egyetlen lövés, könnyű halál, aztán nyers, meleg vacsora. Minden nap végén, amikor elhalványult a napfény, megfürdött a patakban. Tiszta volt a víz és rettentően hideg. Egyik ilyen sétáján látta meg a medvéket. Tíz méterrel fentebb zörgött az avar, valami súlyos léptekkel járt a bozótban; aztán az állatok előbukkantak a meder szélénél, egy anyamedve két kölyökkel. Alicia sosem látott még ilyen lényeket a valóságban, csak könyvek lapjain. A medvék együtt kutattak a gázlóban zsákmány után, orrukkal feltúrták az iszapot. Volt valami bizonytalanság, kezdetlegesség a felépítésükben, mintha az izmok nem tapadtak volna a bőrhöz dús, a beléakadt gallyaktól gubancos szőrzetük alatt. Rovarfelhő csillogott körülöttük a lemenő nap utolsó fényében. De a medvék, úgy tűnt, Aliciát nem vették észre, vagy ha igen, nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Tovatűnt a nyár. Egyik nap a világ még csupa árnyakkal szabdalt, duzzadt zöld lombozat volt; aztán az erdő színkavalkádba borult. Reggelente ropogott a talaj a dértől. A tél hidege a tisztaság érzetét hozta magával. Súlyos hótakaró telepedett a tájra. A fák fekete kontúrja, a madarak apró lábnyomai, a mészfehér, színtelenre kopott égbolt: minden letisztult, megmutatta kopár lényegét. Milyen hónap van? Milyen nap? Ahogy telt az idő, egyre nagyobb gondot jelentett az élelem. Alicia órákig, néha napokig is alig moccant, tartogatta az energiáját; csaknem egy éve nem szólt egy teremtett lélekhez sem. Fokozatosan ráébredt, hogy már nem szavakban gondolkodik, mintha erdei lénnyé vált volna maga is. Eltűnődött, vajon elveszíti-e ép elméjét. Elkezdett úgy szólni Katonához, mint egy emberhez. Katona, mondogatta, mi legyen ebédre? Katona, szerinted ideje tűzifát gyűjteni? Katona, szerinted havazni fog? Egy éjjel felriadt a búvóhelyén, és rájött, hogy mennydörgést hall. Nyirkos tavaszi szél tépázta céltalan lökésekkel a fák koronáját. Alicia közönyösen, szinte kívülállóként hallgatta a vihar közeledtét; aztán egyszerre csak ott tombolt fölöttük. Villám hasította ketté az eget, s a fényben mozdulatlanra dermedt látványt fülhasogató robaj követte. Alicia beeresztette Katonát a búvóhelyre, amikor leszakadt az eső, és puskagolyóként záporoztak a súlyos

esőcseppek. A ló reszketett páni félelmében. Meg kellett nyugtatni; a szűk helyen egyetlen rémült mozdulata elég lett volna, hogy masszív testével szétzúzza a sátrat. Jó fiú vagy, duruzsolta neki Alicia, és megsimogatta a horpaszát. Szabad kezével az állat nyakára csúsztatta a kötelet. Nagyon, nagyon jó fiú. Ugye nem hagysz egyedül egy lányt egy esős éjszakán? Katona egész teste megfeszült a félelemtől, akár az összenyomott rugó, ám amikor Alicia lassan, kitartóan lefelé húzta, engedett neki. A búvóhely falain túl villámok cikáztak, morajlott az ég. A ló mély sóhajjal térdre zökkent, ledőlt az oldalára Alicia hálózsákja mellett, és így aludtak együtt a telet elmosó, egész éjjelen át ömlő esőben. Két évig maradt ott. Nem volt könnyű az elindulás; az erdő segített megbékélni. Alicia átvette természetes ritmusát. Ám a harmadik nyár elején új érzés támadt fel benne: eljött az ideje a továbblépésnek. Be kell fejeznie, amit elkezdett. A nyár hátralévő része készülődéssel telt. Többek között fegyvert kellett készítenie. Elgyalogolt a folyó menti településekhez, és három nap múlva jól megrakott zsákot cipelt haza. Ismerte az elvét annak, amit készíteni tervezett, sokszor végignézte a folyamatot; a részleteket majd menet közben kitapasztalja. A patak melletti lapos tetejű szikla jó lesz üllőnek. Fellobbantotta a tüzet a parton, és várta, hogy izzó parázzsá csituljon. A megfelelő hőmérséklet fenntartásán múlik a siker. Amikor úgy érezte, most épp jó, elővette az első alkatrészt a zsákból: egy öt centi széles, majd egy méter hosszú, ujjnyi vastag O1-es acélrudat. Kalapács, vas tűzifogó és vastag bőrkesztyű is előkerült a holmik közül. Az acélrúd végét a tűzbe dugta, és nézte, ahogy a fém színe elváltozik a forróságtól. Akkor munkához látott. Háromszor kellett még lemennie a városba anyagért, és a végeredmény kissé primitívre sikeredett, de Alicia elégedett volt vele. Durva szálú indákkal tekerte be a markolatot, hogy a sima fémen biztos fogás essék. Kellemesnek érezte az eszköz súlyát. Csiszolt hegye csillogott a napfényben. De az első vágás lesz az igazi próba. Utolsó beszerzőkörútján dinnyemezőre akadt, emberfej nagyságú termések nőttek rajta. Indákkal átszőtt, kéz alakú levelekkel egybegabalyodó sűrű halomban hevertek a földön. Alicia kiválasztott egyet, és a zsákban hazavitte. Most egy kidőlt fatörzsre helyezte, megcélozta, és függőleges ívben lesújtott rá a karddal. A szétvágott dinnye két fele lomhán elgördült egymás mellől, és lepottyant a földre.

Nem volt már, ami marasztalja Aliciát. Az indulás előtti estén elment a lánya sírjához. Nem akarta az utolsó pillanatra hagyni ezt: a távozás legyen könnyű. Két évig jeltelen volt a sír; nem talált eddig méltó emlékjelet. De most úgy érezte, nem hagyhatja úgy ott, mintha semmi köze sem lenne hozzá. A megmaradt acélból keresztet kovácsolt. Beleverte a kalapáccsal a földbe és letérdelt elé. A kis test mostanra már elporladhatott. Talán néhány csont maradt, vagy a csontok lenyomata. A kislány eggyé vált a talajjal, a fákkal, a sziklákkal, eggyé az égbolttal, az állatokkal. Elillant az ismeretlenbe. Sosem használt hangja a madárdalból szólt, vörös haja az őszi levelekben lángolt. Alicia ezeken a dolgokon tűnődött, s fél kezét a puha földön nyugtatta. De nem maradt imádság a szívében. Szíve megtört, s úgy is maradt. – Sajnálom – mondta búcsúzóul. Szokványos hajnalra virradt a másnap – szélcsendes, szürke, páradús hajnalra. A kardot szarvasbőr hüvelybe bújtatva átvetette a hátán, tőreit fegyverszíja alá szorítva X alakban rögzítette a mellkasán. Sötét, oldalt bőrlebennyel ellátott védőszemüveg óvta szemét az éles fénytől. Felcsatolta a nyeregtáskát, aztán felkapaszkodott Katona hátára. A ló már napok óta nyugtalanul kóválygott, megérezte, hogy közel az indulás. Jól gondolom, hogy mire készülünk? Pedig nekem tetszik ám ez a hely. Alicia úgy tervezte, keletre mennek a folyó mentén, és követik a medret a hegyeken át. Ha szerencséje lesz, még lombhullás előtt elér New Yorkba. Behunyta a szemét, kiürítette az elméjét. A hang nem tér vissza addig, amíg ki nem sepri a helyét. Ugyanonnan jön a hang is, ahonnan az álmok, s a fülébe suttog, mint a barlangból fújó szél. Alicia, nem vagy egyedül. Ismerem a fájdalmad, mert az enyém is. Várlak, Lish, gyere hozzám! Jöjj haza. Megbökte Katona horpaszát a sarkával.

KETTŐ Majdnem lebukott már a nap, mikor Peter visszaért a házhoz. Feje fölött az irdatlan utah-i égbolt hosszú színsávokra hasadt a sötétedő kék háttér előtt. Kora őszi este: az éjszakák hidegek, a nappalok még kellemesek. Horgászbotját vállára vetve Peter a zúgó folyót követte hazáig, a kutya a lábánál poroszkált. Aranysárga levelek közé csomagolva két kövér pisztrángot vitt a zsákjában. A tanyához közeledve zeneszót hallott a házból. Sáros bakancsát levetette a tornácon, lerakta a zsákot és besurrant. Amy a pianínónál ült, háttal az ajtónak. Peter csöndben megállt mögötte. A lány olyan mélyen összpontosított, hogy a belépését észre sem vette. Peter mozdulatlanul, lélegzetét is visszatartva hallgatta a dallamot. Amy teste finoman himbálózott a zene ütemére. Ujjai fürgén szaladtak a billentyűkön, nem is lejátszotta, inkább előhívta a hangokat. A dal a színtiszta érzelem hangba öntött megtestesülése volt. Futamai mélyén szívfájdalom bujkált, de olyan gyöngéden kifejezve, hogy nem is tűnt szomorúnak. Petert arra emlékeztette, ahogy az idő múlását érzékeli az ember: minden perc a múltba zuhan és emlékké válik. – Hát itt vagy? Peter észre sem vette, mikor ért véget a dal. Amikor kezét Amy vállára tette, a lány odébb csúszott a padon, és felfelé fordította az arcát. – Gyere ide – hívta. Peter lehajolt a csókjáért. A lány szépsége lenyűgöző volt, minden alkalommal újra elkápráztatta. A billentyűk felé biccentett. – Még mindig nem értem, hogyan csinálod – jegyezte meg. – Tetszett? – mosolygott Amy. – Egész nap gyakoroltam. Peter azt felelte, tetszett, nagyon is. Annyi mindent felidézett benne. Nehéz szavakba önteni. – Milyen volt a horgászat? Sokáig elvoltál. – Tényleg? – Ma is, mint oly sokszor, bágyadt elégedettségben telt a nap. – Olyan szép ez az évszak, úgy látszik, elvesztettem az időérzékem. – Megcsókolta a lány feje búbját. Frissen mosott haja illatozott a csípős lúgszappan lágyítására használt gyógyfüvektől. – Játssz csak, én fölteszem

sülni a vacsorát. Átment a konyhán a hátsó ajtóhoz és kilépett az udvarra. Hervadásnak indult a kert, hamarosan hó alatt alszik majd, ajándékait elteszi télire. A kutya elcsatangolt valamerre. Nagy utakat járt be, de Peter nem aggódott érte: sötétedés előtt mindig hazatalált. A kútnál Peter teletöltötte a lavórt, levette az ingét, meglocsolta arcát és mellkasát, aztán megtörölközött. A nap utolsó sugarai visszaverődtek a domboldalakról és hosszú árnyékokat terítettek a földre. Peter ezt a napszakot szerette a legjobban, mikor a dolgok egymásba olvadtak, és minden elpihent egy időre. Ahogy megsűrűsödött a sötétség, előbukkantak a csillagok, előbb egy, aztán még egy, és még egy. Ugyanolyan érzéseket keltett ez az óra, mint Amy dala: emlékek és vágyak, boldogság és bánat, kezdet és vég egységét. Tüzet gyújtott, megtisztogatta a zsákmányt, és egy adag zsírral belepottyantotta a puha fehér halhúst a serpenyőbe. Amy kijött, leült mellé, és együtt nézték, ahogy sül a vacsorájuk. Gyertyafénynél ették meg a konyhában a pisztrángot, szeletelt paradicsomot, parázson sült krumplit. Desszertnek megosztoztak egy almán. Aztán begyújtottak a nappaliban, és takaró alá bújtak a kanapén, míg a kutya a lábukhoz telepedett, a szokott helyére. Szótlanul nézték a lángokat; nem volt szükség beszédre, már mindent elmondtak egymásnak, mindent megosztottak és megtudtak egymásról. Egy idő után Amy fölkelt és a kezét nyújtotta. – Gyere, feküdjünk le. Gyertyával a kézben fölmentek a lépcsőn. Az apró padlástéri hálószobában levetkőztek és összebújtak a paplan alatt, melegítették egymást. Az ágy lábánál nagyot fújva leheveredett a kutya. Derék öreg állat, rendíthetetlenül hűséges: reggelig ott marad és vigyáz rájuk. Testük közelsége, lélegzésük közös ritmusa nem egyszerűen boldoggá tette Petert: valami mélyebb, gazdagabb érzés volt. Egész életében arra vágyott, hogy egyvalaki teljesen ismerje. Ez a szerelem, állapította meg magában. A szerelem az, hogy valaki mindenestül ismer. – Peter? Mi az? Közben eltelt egy kis idő. Az álom és ébrenlét közti testetlen világban lebegve Peter elméje régi emlékek között bolyongott. – Theón és Mauson járt az eszem. Volt az az éjszaka a pajtában, amikor rájuk támadt egy fertőzött. – Ellebegett mellette egy gondolat, nem tudta megragadni. – A bátyám sose tudott rájönni, mi ölhette azt meg. Amy hallgatott egy pillanatig.

– Hiszen az te voltál, Peter. Te mentetted meg őket. Mondtam neked, nem emlékszel? Mondta volna? És hogyan érthette ezt? A támadáskor Peter Coloradóban volt, sok kilométernyi útra, több nap távolságra. Hogy lehetett volna ő az? – Elmagyaráztam neked, hogy van ez. A tanya különleges hely. A múlt, jelen és jövő itt egy és ugyanaz. Ott voltál a pajtában, mert ott kellett lenned. – De nem emlékszem rá, hogy megtettem. – Mert még nem történt meg. Számodra nem. De majd eljön az ideje. Ott leszel, hogy megmentsd őket. Hogy megmentsd Calebet. Caleb, a kisfiú. Petert váratlan szomorúság taglózta le, mindent átható, sóvárgó szeretet. Összeszorult a torka. Mennyi év, mennyi éve már! – De most itt vagyunk – jegyezte meg. – Te meg én ebben az ágyban. Ez a valóság. – Semmi sem valóságosabb ennél. – Amy közelebb bújt hozzá. – Ne foglalkozzunk most ezzel! Fáradt vagy, érzem. Az is volt. Nagyon, nagyon fáradt. Csontjaiban érezte az eltelt éveket. Elméjében előszállingózott egy emlék: hogy a saját arcát nézi egy folyóban. Mikor volt ez? Ma? Tegnap? Egy hete, hónapja, éve? Magasan járt a nap, szikrázó tükröt feszített a vízre. Peter tükörképe ringatózott a hullámokon. Mély árkok, megereszkedett áll, évek szürkítette táskák a szeme alatt, és a haja, már amennyi maradt, sima fehér, mint hegyen a hósapka. Egy öregember arca. – Akkor… halott voltam? Amy nem válaszolt. Peter megértette végre, mit próbál elmondani neki. Nemcsak azt, hogy Peternek meg kell halnia, ahogy mindenkinek, hanem hogy a halál nem mindennek a vége. Itt fog maradni ezen a helyen, óvó szellem lesz az idő falain kívül. Ez a kulcs, ez nyitja az ajtót, amely mögött az élet minden talányára megvan a válasz. Eszébe jutott az a nap, amikor megérkezett a tanyára hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Mindent megmagyarázhatatlanul épen talált, a kamrát feltöltve, az ablakokat befüggönyözve, az asztalt megterítve, mintha minden rájuk várt volna. Ez volt az igazi, az egyetlen otthona. A sötétben fekve érezte, hogy mellkasát feszíti a megelégedettség. Sok minden volt, amit elveszített, és sokan elmentek már. Minden elmúlik. Még a föld maga is, az égbolt, a folyó, a szeretett csillagok, egy nap nem lesznek

többé. De nem volt ebben semmi félelmetes: hozzátartozott az élet keserédes szépségéhez. Elképzelte a halála pillanatát. Olyan erőteljes volt a látomás, mintha nem is képzelete, hanem emlékezete idézné fel. Ezen az ágyon fog feküdni; nyári délután lesz, és Amy tartja majd a karjában. Épp úgy fog kinézni, mint most, erős lesz, szép, eleven. Az ágy az ablak felé néz, a függöny izzik a szórt fényben. Nem érez majd fájdalmat, csak feloldódást. Minden rendben lesz, Peter, mondja Amy, Minden rendben, hamarosan ott leszek én is. A fény egyre dagad, betölti a szemét, aztán egész tudatát, és így fogja elhagyni ezt a világot: a fény hullámain. – Annyira szeretlek – szólalt meg. – Én is téged. – Csodás nap volt, ugye? Amy bólintását érezte a testén. – És mennyi lesz még! Csodás napok óceánja. Peter magához húzta. Odakint hideg és mozdulatlan volt az éjszaka. – Gyönyörű volt az a dal – jegyezte meg. – Örülök, hogy rátaláltunk erre a zongorára. Azzal összegömbölyödtek a nagy, puha ágyban a tető alatt, és átadták magukat az álomnak. Örülök, hogy rátaláltunk erre a zongorára. Zongorára… Zongorára… Zongorára… Peter arra eszmélt, hogy meztelen, és nyirkos takaró tekeredik rá. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt. Hát az előbb nem…? És most vajon…? Homokízű volt a szája, a hólyagja kemény, mint a kő. Lehunyt szeme mögött egy döféssel megérkezett a másnaposság, és berendezkedett hosszabb távra. – Boldog szülinapot, hadnagy! Lore feküdt mellette. Azaz nem éppen mellette, inkább körülötte, testük összegabalyodott, bőrük síkos volt a verejtéktől, ahol egymáshoz értek. Ezt a kunyhót – csak két szobából állt és egy kinti árnyékszékből – használták már

korábban is, bár Peter nemigen tudta, kié igazából. Az ágy lábánál a kis ablak szürke négyszögén át látszott a nyári nap virradat előtti fénye. – Összekeversz valakivel. – Á, hidd el – mondta Lore, és ujjával Peter mellkasára bökött –, téged nem lehet összekeverni senkivel. Szóval milyen érzés harmincévesnek lenni? – Mint huszonkilencnek, csak több fejfájással. Lore csábosan mosolygott. – Hát remélem, tetszett az ajándékom. Bocs, hogy lapot nem írtam hozzá. Lefejtette magát a férfiról, kiült az ágy szélére, és felkapta a blúzát a földről. Haja olyan hosszúra nőtt, hogy már össze kellett fogni; háta széles volt és izmos. Felráncigálta magára piszkos farmerját, bakancsba szuszakolta a lábát, aztán visszanézett a válla fölött. – Bocs, amigo, de rohanok, várnak a tartálykocsik. Csinálnék neked reggelit, de erősen kétlem, hogy van itt miből. – Lehajolt, és fürgén szájon csókolta Petert. – Add át üdvözletem Calebnek, jó? A fiú Sarával és Hollisszal töltötte az éjszakát. Ők sose kérdezték, Peter merre jár, bár nyilván sejtették, milyen ügyben. – Úgy lesz. – Találkozunk legközelebb, ha a városban járok? – Mikor Peter nem válaszolt, Lore félrebillentette a fejét és ránézett. – Vagy… lehet, hogy nem. Peter nem tudott mit felelni. Ami kettejük közt volt, azt nem nevezte volna szerelemnek – soha nem is beszéltek erről –, ugyanakkor nem puszta testi vonzódásról volt szó. A kettő közti szürke mezsgyébe tartozott, sem az egyik, sem a másik, ebben állt a probléma. Lore mellett folyvást arra kellett gondolnia, ami nem lehetett az övé. Lore arca megnyúlt. – Ó, a francba. Pedig úgy kedveltelek, hadnagy. – Nem tudom, mit mondjak. A lány felsóhajtott és félrenézett. – Végül is úgysem tartott volna sokáig. Csak az a kár, hogy nem dobtalak inkább én téged. – Ne haragudj. Nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig jussunk.

– Á, hidd el, majd elmúlik. – A mennyezetre nézett, és mély levegőt vett, hogy összeszedje magát, aztán lesöpört egy könnycseppet az arcáról. – Bassza meg, Peter! Látod, mit csináltál? Peter borzalmasan érezte magát. Nem így tervezte; egy perccel ezelőttig úgy hitte, hagyják sodortatni magukat ennek a ki tudja, minek a hátán, amíg el nem hidegülnek, vagy találnak valaki mást. – Nem Michael miatt, ugye? – kérdezte Lore. – Mert megmondtam, hogy annak vége. – Nem tudom. – Peter elgondolkodott, vállat vont. – Talán egy kicsit miatta is. Ha folytatjuk, a fülébe jut. – És ha a fülébe jut? – Michael a barátom. Lore megtörölte a szemét, és halkan, keserűen fölnevetett. – Bámulatos a lojalitásod, de nekem elhiheted, Michaelnak eszébe se jutok. Valószínűleg még hálás is lenne neked, hogy megszabadítod tőlem. – Ez nem igaz. A lány vállat vont. – Csak azért mondod, hogy vigasztalj. Lehet, hogy épp ezért kedvellek annyira. De nem kell hazudnod nekem, mindketten tudjuk, miért műveljük ezt. Én folyton azt mondogatom magamnak, hogy túlleszek a fickón, de persze, hogy nem megy. Tudod, mi az, ami megőrjít? Hogy nem képes őszinte lenni hozzám. Az az átkozott vörös bige! Mitől olyan nagy szám? Peter egy pillanatra elvesztette a fonalat. – Mármint… Lishre gondolsz? Lore éles pillantást vetett rá. – Ne légy már ilyen értetlen, Peter! Mégis, szerinted mit csinál azon a hülye hajón? Három éve tűnt el a csaj, ő meg nem bírja elfelejteni. Talán ha nem tűnt volna el, több esélyem lenne. De egy szellemmel nem tudok versenyezni. Eltartott még egy pillanatig, mire Peter felfogta. Egy perce még azt sem állította volna, hogy Michael kedveli Aliciát egyáltalán; régen mindig úgy civakodtak, mint két macska egy darab spárgán. De a felszín alatt tagadhatatlanul hasonlítottak egymásra – ugyanaz a szilárdság, eltökéltség, makacs kitartás az elgondolásaik mellett. És persze a hosszú közös múlt. Ez lenne a magyarázata Michael hajójának? Így gyászolja Alicia elvesztését?

Mindannyian a maguk módján birkóztak meg vele. Peter egy darabig haragudott a lányra. Alicia magyarázat és búcsú nélkül hagyta el őket. De sok minden változott azóta; az egész világ megváltozott. Amit érzett, az a magány sajgó fájdalma volt, hideg űr a szívében Alicia helyén. – Ami meg téged illet – folytatta Lore, és keze fejével megdörgölte a szemét –, nem tudom, ki az, de szerencsés lány. Minek is tagadta volna? – Tényleg nagyon sajnálom. – Mondtad már. – Savanyú mosollyal a térdére csapott. – Hát, nekem ott van az olaj. Melyik lány vágyhat ennél többre? Tégy meg nekem egy szívességet, és érezd magad szarul, jó? Nem kell sokáig húzni meg minden, egy-két hét elég lesz. – Már most is szarul érzem magam. – Akkor jó. – Lore előrehajolt és könnyízű mély csókkal beszippantotta Peter száját, majd hirtelen elhúzódott. – Útravalóul. Viszlát, hadnagy! Kelőben volt a nap, amikor Peter felment a lépcsőn a gát tetejére. Másnapossága tartósnak ígérkezett, és aligha fog segíteni rajta, hogy a tűző napsütésben egy tetőn kalapál egész nap. Jól jött volna még egy óra alvás, de a Lore-ral történt beszélgetés után szerette volna kiszellőztetni a fejét, mielőtt munkára jelentkezik. A gát tetejére érve már a reggeli nap köszöntötte, fényét alacsony felhőréteg tompította, mely úgyis elpárolog egy órán belül. Mióta Peter leszerelt az Expedíciós Egységtől, a gát valamiféle totemisztikus jelentőségre tett szert nála. A Haza sorsdöntő megtámadása előtti napokban elhozta ide az unokaöccsét. Voltaképp nem történt semmi rendkívüli. Megcsodálták a kilátást, beszéltek Peter küldetéseiről az Egységben, és Caleb szüleiről, Theóról és Mausról, aztán lementek a duzzasztómedencéhez úszni, ilyet ugyanis Caleb még sosem csinált azelőtt. Szokványos kirándulás volt, a nap végére valami mégis megváltozott. Kinyílt egy ajtó Peter szívében. Akkor még nem értette meg, de az ajtó túloldalán új létezés várt rá: az, amelyben a fiú apjának szerepébe lép. Ez volt az egyik élete, ezt ismerték az emberek. Peter Jaxon, az Expedíciós Egység leszerelt tisztje, azóta ács és apa, a texasi Kerrville lakója. Átlagos

élet, örömökkel és csalódásokkal, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel, otthon ülős és kimozdulós napokkal, és jó volt így élni. Caleb most lett tízéves. Peterrel ellentétben, aki ilyen idősen már a Kolónia őrszemeként szolgált, a kisfiúnak igazi gyerekkora volt. Iskolába járt, játszott a barátaival, kevés noszogatásra és majdnem zokszó nélkül besegített a házimunkába, és minden este, miután Peter ágyba dugta, abban a jóleső tudatban merült álomba, hogy a holnap is ugyanolyan nap lesz, mint az előző. Korához képest magas volt, mint a Jaxonok általában; a kisfiús pufókság kezdett eltűnni az arcáról. Minden nappal jobban hasonlított Theóra, az apjára, bár mostanában már nem jöttek szóba a szülei. Nem mintha Peter kerülte volna a témát, egyszerűen a fiú nem kérdezett róluk. Egy este, amikor fél éve laktak kettesben, Caleb sakkozás közben, a következő lépésén töprengve egyszer csak megkérdezte – olyan szenvtelenül, mintha csak az időjárásról beszélne –, Mit szólnál, ha Apunak hívnálak? Peter meghökkent, erre valahogy nem volt felkészülve. Ezt szeretnéd?, kérdezte, és a fiú bólintott. Hát, felelte, szerintem jó lenne. Ami a másik életét illeti, Peter nem tudta pontosan, mi is az, csak hogy létezik, és éjszaka játszódik. A tanyáról szóló álmaiban sokféle nap, sokféle történés szerepelt, de a hangulatuk egységes volt: az összetartozás, az otthon érzése. Olyan elevenek voltak, hogy ébredéskor úgy érzékelte: tényleg egy másik helyen, másik időben járt, mintha az ébrenlét és álom órái ugyanazon érem két oldala lennének, egyik sem valóságosabb a másiknál. Mik voltak ezek az álmok? Honnan származtak? Saját elméje szüleményei, vagy talán külső forrásból eredtek – esetleg magától Amytől? Peter senkinek nem beszélt az iowai evakuáció első éjszakájáról, amikor Amy eljött hozzá. Több oka is volt ennek, legfőképpen az, hogy nem lehetett biztos benne, hogy valóban megtörtént. Mély álomból lépett át abba a pillanatba, Sara és Hollis lánya aléltan feküdt az ölében, a hideg iowai égboltot úgy átitatták a csillagok, hogy Peter szinte ott lebegett közöttük, és egyszer csak mellette volt Amy is. Nem szóltak egymáshoz, nem kellett szólni. Elég volt megérinteni egymás kezét. Örökké tartó perc, egy szempillantásnyi idő; mire Peter felocsúdott, Amy eltűnt. Azt is álmodta? Minden jel erre mutatott. Mindenki úgy vélte, Amy meghalt a stadionban, ugyanaz a robbanás ölte meg, ami a Tizenketteket. Semmi nem maradt utána. Az a bizonyos pillanat mégis olyan valóságosnak érzett. Néha meg volt győződve róla, hogy Amy még mindig él valahol; máskor kétségek fogták el. Mindenesetre a kérdéseit megtartotta magának. Egy darabig csak állt és nézte, hogy a nap szétteríti sugarait a texasi

dombokon. Lent a duzzasztómedence felszíne olyan sima és fényes volt, mint a tükör. Jó lett volna úszni egyet, hogy leküzdje a másnaposságot, de el kellett mennie Calebért, hogy iskolába vigye, mielőtt dolgozni indul. Ácsnak nem volt épp kiváló – elvégre egyetlen dolgot tanult életében, a katonáskodást –, de a munka legalább rendszerességet hozott az életébe és állandó, közeli lakhelyet. Annyi építkezés folyt mindenfelé, hogy a Lakhatási Hivatalnak minden kéz jól jött, amit munkára tudott fogni. Kerrville pukkadásig megtelt; ötvenezer lélek utazott ide Iowából, alig két év alatt megduplázva a lakosságot. Ennyi ember befogadása nem volt egyszerű régebben sem és most sem. A várost maximált lakosságszámra tervezték; a pároknak súlyos pénzbírság terhe mellett nem lehetett kettőnél több gyerekük. Ha valamelyikük nem érte meg a felnőttkort, a szülők vállalhattak egy harmadikat, de csak ha a gyerek még tízéves kora előtt halt meg. Az iowaiak érkezésekor az egész koncepció felborult. Élelmiszerhiánnyal küszködtek, rohamosan megnőtt az üzemanyag- és gyógyszerkereslet, ellehetetlenült a köztisztaság fenntartása, és a túlzsúfoltság okozta gondokhoz kölcsönös ellenségesség is társult. A bevándorlás első hullámait befogadta a kapkodva felvert sátorváros, ám ahogy egyre többen érkeztek, az ideiglenes tábor nyomorteleppé vált. Míg sok iowai a kényszermunkával töltött évtizedek után nehezen szokta meg, hogy önálló döntéseket kelljen hoznia – elterjedt a „lusta, mint a Haza népe” szólás –, mások éppen az ellenkező végletbe estek: megszegték a kijárási tilalmat, elözönlötték Dunk bordélyait és játéktermeit, ittak, loptak, verekedtek és garázdálkodtak. A seftesek voltak a lakosság egyetlen elégedett szegmense, mivel dőlt hozzájuk a pénz: a feketepiacon minden vevőre talált az ételtől a kötszeren át a kalapácsig. Sokan kezdtek nyíltan arról beszélni, hogy legszívesebben kiköltöznének a városon túlra. Peter úgy vélte, ez csak idő kérdése; miután három éve egyetlen fertőzött sem bukkant fel, se drak, se holdkóros, egyre nagyobb nyomás nehezedett a Polgári Hatóságra, hogy nyissa meg a városkaput. A nép körében százféle legenda terjedt a stadionban történtekről, de lassanként már a legmegveszekedettebb kételkedők is elfogadták a gondolatot, hogy tényleg elmúlt a veszély. Mi sem lett volna természetesebb, mint hogy épp Peter legyen az, aki elsőként bólint rá az új telepek megnyitásának tervére. Megfordult, és szemügyre vette a várost. Majdnem százezer lélek: valaha fejbe kólintotta volna ez a szám. Olyan településen – olyan világban – nőtt fel, ahol százan sem laktak. A kapunál dízelfüstöt okádó járművek gyülekeztek, hogy a mezőgazdasági egységhez vigyék a munkásokat;

mindenünnen az ébredő, nyújtózkodó város zaja és szaga áradt. Tagadhatatlanul voltak problémák, de eltörpültek ennek a pillanatnak a reményteljessége mellett. Vége a fertőzöttek korának, végre újra fejlődésnek indult az emberi nem. Egy egész kontinens újrafoglalásának feladata állt előttük, és Kerrville lesz az új korszak bölcsője. De akkor miért látja olyan csenevésznek, olyan törékenynek? Ezen az amúgy derűt árasztó nyári reggelen miért gyötri ez a belső, balsejtelemmel teli kétely? Hát, gondolta Peter, lesz, ahogy lesz. Ha valamit megtanult az apaságból, az az volt, hogy akármennyit aggódhat az ember, attól még semmi nem változik. Be kellett csomagolnia az ebédet, elmondania a szokásos „jó legyél” intelmeit, aztán nekigyürkőzhet az egyszerű, becsületes munkával töltött napnak, és huszonnégy óra múlva ugyanígy megismételheti. Harminc, tűnődött. Ma lettem harmincéves. Ha tíz évvel ezelőtt megkérdezte volna valaki, vajon megéri-e ezt a napot, sőt, hogy lesz-e fia, akit felnevel, őrültnek hitte volna. Szóval, talán csak ez az egy számít. Talán annál, hogy életben van és szeret valakit, aki viszontszereti, nem is kell több. Megmondta Sarának, hogy nem akar ünneplést, de persze, hogy az asszony nem hagyta annyiban a dolgot. Azok után, amiken keresztülmentünk, a harminc mégiscsak jelent valamit. Gyere át munka után! Csak öten leszünk. Megígérem, hogy nem lesz nagy felhajtás. Elhozta Calebet az iskolából, és hazament megmosakodni, majd röviddel 1800 után megérkeztek Sara és Hollis lakásához, átléptek a küszöbön, és belepottyantak abba az ünnepségbe, amit Peter egyáltalán nem akart. Többtucatnyian voltak a két apró, fülledt szobában – szomszédok, kollégák, Caleb barátainak szülei, egykori bajtársak, még Peg nővér, az apáca is, aki komor szürke ruhájában együtt nevetett és társalgott a többiekkel. Sara megölelte Petert az ajtónál, boldog szülinapot kívánt, Hollis közben italt nyomott a kezébe és hátba veregette. Caleb és Kate pukkadozott a nevetéstől. – Te tudtál erről, Caleb? – kérdezte Peter. – És te, Kate? – Naná, hogy tudtunk! – kiáltotta a fiú. – Látnod kellene magad, apu! – Ezért még számolunk, fiacskám – felelte Peter a mérgesapa hangján, de közben ő is nevetett. Volt étel, ital, torta, még ajándékok is, csupa olyasmi, amit maguk csináltak vagy valahonnan kerítettek az emberek, némelyik csak tréfa: zokni, szappan, zsebkés, kártyapakli, óriás szalmakalap; ezt Peter föl is vette, hadd mulasson

mindenki. Sarától és Hollistól iránytűt kapott közös utazásaik mementójaként, sőt Hollis még egy kis acél laposüveget is a kezébe dugott. – Dunk legújabb dobása, igazi különlegesség – kacsintott rá –, és meg ne kérdezd, hogyan jutottam hozzá. Még mindig vannak barátaim a legalacsonyabb polcokon. Az utolsó ajándékok kibontása után Peg nővér átnyújtott neki egy nagy, összetekert papírlapot. Boldog születésnapot kívánunk a hősnek!, ez volt a felirat, s alatta ott sorakozott az árvaházban lakó összes gyerek neve – többékevésbé olvasható aláírásokkal. Peter elérzékenyülten átölelte az idős hölgyet, amivel mindkettejüket meglepte. – Köszönöm mindenkinek – szólalt meg. – Köszönöm nektek, egytől egyig. Majdnem éjfél lett, mire véget ért az ünnepség. Caleb és Kate elaludt Sara és Hollis ágyán, egymáshoz gömbölyödve, mint két kiskutya. Peter és Sara az asztalnál beszélgetett, míg Hollis rendet rakott. – Hallottál Michael felől? – kérdezte Peter. – Egy hangot sem. – Nem aggódsz? Sara bosszúsan felrántotta a szemöldökét, aztán vállat vont. – Michael olyan, amilyen. Én ugyan nem értem ezt a hajó dolgot, de úgyis mindig a maga feje után megy. Kicsit arra számítottam, hogy Lore mellett megállapodik, de azt hiszem, annak vége. Peterbe belenyilallt a bűntudat; alig tizenkét órája ő volt a lánnyal egy ágyban. – Mi a helyzet a kórházban? – váltott témát. – Őrültekháza. Beosztottak szülésznek. Rengeteg szülés van. Jenny az asszisztensem. Gunnar Apgar húgáról beszélt, akit a Hazában találtak. Terhes nőként Jenny az evakuáltak első transzportjával jött vissza Kerrville-be, és szinte azonnal meg is szült. Egy évvel ezelőtt összeházasodott egy másik iowaival, bár Peter szerint nem biztos, hogy ő a gyerek apja. Sokszor elég spontánul történtek a dolgok. – Nagyon bántotta, hogy nem tudott eljönni – tette hozzá Sara. – Eléggé csodál téged. – Tényleg?

– Elég sokan, ami azt illeti. Össze sem tudom számolni, hányan kérdezték tőlem, hogy ismerlek-e. – Ugratsz? – Már bocs, te nem olvastad azt a plakátot? Peter zavartan vállat vont, bár egy kicsit örült is. – Csak egy ács vagyok. Nem is valami jó, az igazat megvallva. – Ha te mondod – nevetett Sara. Ilyenkor már élt a kijárási tilalom, de Peter tudta, hogyan lehet elkerülni az őrjáratokat. Caleb szeme alig rebbent meg, amikor Peter a vállára vette és elindult vele haza. Éppen lefektette az ágyába és betakargatta, amikor kopogást hallott az ajtó felől. – Peter Jaxon? A látogató katonatiszt volt, az Expedíciós Egység vállrojtjait viselte. – Késő van. Alszik a fiam. Mit tehetek önért, százados? A katona lepecsételt lapot nyújtott át neki. – Jó éjszakát, Mr. Jaxon. Peter halkan betette az ajtót, új zsebkésével levágta a viaszpecsétet, és kibontotta az üzenetet. Mr. Jaxon, Lenne szíves meglátogatni az irodámban szerdán 0800 órakor? Felettesénél intézkedtünk, hogy a munkanapot később kezdhesse. Üdvözlettel: Victoria Sanchez a Texasi Köztársaság elnöke – Apu, mit akart itt az a katona? Caleb szemét dörgölve, álmosan cammogott be a szobába. Peter újra elolvasta az üzenetet. Mit akarhat tőle Sanchez? – Semmi különöset – felelte.

– Megint belépsz az Egységbe? Ránézett a fiúra. Tízéves! Olyan gyorsan felnő. – Nem, dehogy – mondta, és félretette a levelet. – Gyerünk vissza aludni!

HÁROM VÖRÖS ÖVEZET A texasi Kerrville-től tizenhat kilométerre nyugatra V. u. 101 júliusa Lucius Greer, a Hit Embere virradat előtt elhelyezkedett a lesen. Fegyvere: gondosan helyrehozott .308-as ismétlőpuska, fényezett fatussal és teleszkóppal, melynek üvege fátyolos volt már, de még használható. Már csak négy tölténye maradt; hamarosan vissza kell mennie Kerrville-be utánpótlásért. De most, az ötvennyolcadik nap reggelén ez nem okozott gondot. Egyetlen lövés elég lesz. Az éjjel szelíd pára telepedett a tisztásra. A csapdát – egy vödörnyi zúzott almát – száz méterrel odébb, a magas fűbe ágyazva helyezte el, abban az irányban, amerről a szél fújt. Lucius moccanás nélkül várakozott, puskáját az ölében tartva ült a sarkán. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a préda elő fog jönni; a friss alma illata ellenállhatatlan. Egyszerű imádságot mondott magában, hogy gyorsabban teljen az idő: Istenem, ki a világegyetem ura vagy, legyél vezetőm és vigaszom, adj erőt és bölcsességet, hogy a Te akaratod szerint cselekedjek az eljövendő napokban, hogy tudjam, mit kell tennem, hogy méltó legyek a feladatra, melyet rám bíztál. Ámen. Mert valami közeledett; Lucius érezte. Tudta ugyanúgy, ahogy észlelte a saját szívverését, mellkasában a lélegzetet, csontjaiban a teste súlyát. Az emberi történelem hosszú íve a végső próbatétel felé tartott. Hogy mikor jön el az az óra, nem tudható, de bizonyosan el fog jönni, és az a harcosok órája lesz. Az olyan férfiaké, mint Lucius Greer. Három év telt el a Haza felszabadítása óta. Még mindig benne élt az az éjszaka, kitörölhetetlen emlékképek villantak fel a tudatában. A stadionbeli káosz, a fertőzöttek megjelenése; amikor a lázadók tüzet nyitottak a vörös szeműekre, amikor Alicia és Peter fegyverrel a kézben, lövöldözve közeledett a színpadhoz; Amy törékeny alakja láncra verve, aztán a torkából kiszakadó üvöltés, ahogy szabadjára engedte a benne rejlő hatalmat; átalakuló teste, ahogy levedlette emberi alakját, majd elpattantak a láncok, Amy kiszabadult, és villámgyors, vakmerő szökkenéssel az acsarkodó szörnyetegekre vetette magát; fejvesztett, zűrzavaros csata, közben Amy vergődése Martínez, a Tizedik súlya alatt; pusztító villanás, és aztán a sűrű csend, a mozdulatlanná

dermedt világ. Amikor Lucius visszatért Kerrville-be a következő tavaszon, rájött, hogy nem tud már az emberek között lakni. Annak az éjszakának világos volt az üzenete: magányos létezésre rendelte. Épített magának egy szerény kunyhót a folyó mellett, de aztán valami megmagyarázhatatlan hívást érzett, a vadonba küldő parancsot. Lucius, vess el mindent; mondj le a világ kényelmeiről, hogy ezáltal megismerhess engem. Egyetlen tőrt és a ruháit tartotta meg, így indult útnak a száraz dombvidék felé és azon túlra; nem volt más úti célja, csak a legmélyebb magány, hogy élete meglelje valódi formáját. Napok teltek el élelem nélkül, lába kisebesedett, vérzett, nyelve megdagadt a szomjúságtól; ahogy múltak a hetek, és csörgőkígyókon, kaktuszokon és a perzselő napfényen kívül nem volt más társasága, hallucinálni kezdett. Egy kaktuszliget vigyázzban álló katonák sorfalának tűnt, tavak vizét látta csillogni ott, ahol nem volt semmi, egy hegyvonulatot városfalnak vélt a távolból. Kétely nélkül fogadta ezeket a jelenéseket, hamisságuknak nem volt tudatában; valóságossá tette őket, hogy hitt bennük. Ugyanígy olvadt egybe elméjében a múlt és a jelen is. Olykor Lucius Greer volt, az Expedíciós Egység őrnagya; máskor rab a katonai fogdában; megint máskor ifjú közlegény, vagy akár gyerekkori önmaga. Heteken át kóborolt ebben az állapotban, többszörös létezésben. Egy nap aztán arra ébredt, hogy a déli verőfényben egy vízmosás alján fekszik. Groteszk alakja csont és bőr volt, csupa seb és fekély; ujjai véresek, néhány körme leszakadt. Mi történhetett? Ő tette ezt saját magával? Emlékezete üres volt, csak egy váratlan, elemi erejű kép sejlett fel az éjszakából. Látomás jelent meg előtte. Nem tudta, hol van, csak azt, hogy észak felé kell mennie. Hat óra múlva a kerrville-i országúton találta magát. A szomjúságtól és éhségtől félőrülten gyalogolt alkonyatig, amikor meglátta a táblát a piros X-szel. A bunkerben bőséges készleteket talált: ételt, vizet, ruhákat, benzint, fegyvereket és lőszert, még egy generátort is. Legjobban a katonai terepjárónak örült. Megmosakodott, kitisztította a sebeit, egy puha priccsen éjszakázott, aztán reggel megtankolta a járművet, feltöltötte az akkumulátort, felpumpálta a kerekeket, és elindult kelet felé; a második nap reggelén ért Kerrville-be. A Narancssárga Övezet határánál otthagyta a Humvee-t, és gyalog ment be a városba. Ott egy sötét szobában alkut kötött olyan férfiakkal, akiket nem ismert, és akik be sem mutatkoztak: a bunkerkészletből való három karabélyért cserébe lovat és más felszereléseket kapott. Mire a kunyhójához ért, leszállt az este. A házikó szerényen húzódott meg a nyárfák és

mocsártölgyek között a folyó partján; egyetlen döngölt földes szobából állt, a látványa mégis a hazatérés jóleső érzésével töltötte el. Mióta nem járt itt? Mintha évek, évtizedek teltek volna el az életéből, holott csak néhány hónap volt. Visszazökkent az idő; Lucius hazaért. Leszerelte a nyerget, megkötötte a lovat, és belépett a kunyhóba. Az ágyon bolyhokból és gallyakból rakott fészek jelezte, hogy valami más is tanyázott itt a távollétében, de egyéb változást nem látott a gyéren berendezett szobában. Lucius lámpást gyújtott, és az asztalhoz ült. Lábánál ott volt a katonai vászonzsák, benne a készletei: a Remington, egy doboz töltény, új zoknik, szappan, borotvakés, gyufa, kézitükör, fél tucat lúdtoll, három üveg szederszínű tinta, és vastag, rostos papírlapok. A folyónál megtöltötte a lavórt, aztán visszament a házba. Tükörképe épp annyira volt megrázó látvány, mint ahogyan várta: beesett arc, mélyen ülő szemek, kiszáradt, hólyagos bőr, zilált haj. Arca alsó felét olyan bozontos szakáll fedte, hogy egy egéralom vígan ellakott volna benne. Alig töltötte be az ötvenkettőt; a tükörképe megvolt vagy hatvanöt. No, mondta magának, ha már újra katona lesz, még ha vén, rozoga katona is, hát az ördög vigye, nézzen ki katonának. Haja és szakálla nagyját lenyírta, majd a késsel és a szappannal simára borotválkozott. A szappanos vizet kirakta az ajtó elé, és visszament az asztalhoz, ahová már kikészítette a papírt és a tollakat. Behunyta a szemét. A vízmosásban töltött éjszaka víziója más volt, mint azok a hallucinációk, melyek a sivatagban üldözték. Inkább egy átélt élmény emlékére hasonlított. A részletekre összpontosított, lelki szemeivel bebarangolta a képet. Remélheti-e egyáltalán, hogy sikerül gyakorlatlan kezével visszaadnia ezt a lenyűgöző látványt? De meg kellett próbálni. Lucius nekilátott a rajzolásnak. Zörrent a bozót, Lucius a szeméhez húzta a puska teleszkópját. Négyen voltak, a földet túrták szuszogva és röfögve: három koca és egy vörösesbarna kan borotvaéles agyarakkal. Hetvenkilónyi vaddisznóhús. Elsütötte a puskát. Míg a kocák eliramodtak, a vadkan tántorgott néhány lépést, rángás futott végig rajta, aztán megrogytak a mellső lábai. Még egyszer megrándult az egész teste, majd az állat oldalra dőlt.

Lucius lemászott a létrán, és a fűben fekvő állathoz ment. A ponyvára görgette a vadkant, elhúzta a fákig, összekötötte a hátsó lábait, elhelyezte fölötte a kampót, és nekiállt fölhúzni a tetemet. Mikor a fej Lucius mellkasának magasságába ért, rögzítette a kötelet, a lavórt a vadkan alá tolta, előhúzta a kését, és felhasította az állat torkát. Forró vér ömlött a lavórba. Akár négyliternyi is lehetett benne. Mikor a tetem kiürült, Lucius tölcsérrel műanyag kannába csorgatta a vért. Ha lett volna ideje rá, kibelezte és feldarabolta volna az állatot és megfüstölte volna a húst, hogy eladhassa. De az ötvennyolcadik nap lévén indulnia kellett. Leeresztette a tetemet a földre – legalább a prérifarkasok járjanak jól –, és visszament a kunyhóba. Be kellett ismernie: otthona úgy nézett ki, mintha egy tébolyodott lakná. Kicsivel több, mint két éve fogott először rajztollat, és mára a falak ki voltak tapétázva munkája gyümölcsével. A tinta után új eszközöket is bevetett: szenet, grafitceruzát, még festéket is, amelynek borsos ára volt. Voltak köztük jobban sikerült képek – időrend szerint nézve ki lehetett venni művészi fejlődésének lassú, időnként frusztrálóan bukdácsoló menetét. A legjobbak azonban meggyőzően ragadták meg a Lucius elméjében egész napokon át hordozott képet, amely nem hagyta nyugodni, akár egy dallam, amitől csak úgy szabadulhat, ha elénekli. Michael volt az egyetlen, aki látta a képeket. Lucius mindenkitől távol tartotta magát, de Michael a nyomára akadt Lore egyik barátján, egy kereskedőn keresztül. Bő egy éve egy este, amikor Lucius hazaért a csapdaállításból, egy régi teherautót pillantott meg az udvarban, melynek lehajtott platóján Michael ücsörgött. Azóta, hogy Greer megismerte, Michael szelíd képű fiúból mostanra keménykötésű, életerős férfivá érett: izmos volt, ruganyos, vonásai markánsak, szemében némi komolyság ült. Az a fajta cimbora volt, akire bizton számíthat az ember egy kocsmai verekedésben, mely orrba vágással kezdődik, és pánikszerű eliszkolással végződik. – A szentségit, Greer! – mondta. – Úgy élsz itt, mint egy büdös borz az odújában. Mit kell tennem, hogy megvendégelj valamivel? Lucius elővette a borosüveget. Először nem egészen értette, mi járatban van Michael. Úgy érezte, megváltozott, mintha nem találná a helyét, mintha magába süppedt volna. Ha valaminek, hát hallgatagnak sosem lehetett Michaelt nevezni. Mindig csak úgy ontotta az ötleteket, elméleteket, haditerveket, egyik abszurdabb és átgondolatlanabb volt, mint a másik. Most is lobogott benne a láng – szalonnát lehetett volna sütni a fickó koponyája fölött –, de komorabbnak tűnt, zárkózottnak, mintha olyasmin rágódna, amire nem talál szavakat.

Lucius hallott róla, hogy Michael eljött az olajfinomítóból, szakított Loreral, épített valami hajót, és zömmel azon tartózkodott, egyedül járta vele az Öblöt. Hogy mit keres azon az üres óceánon, most sem hozta szóba, és Lucius sem forszírozta a kérdést; hiszen ő maga is milyen magyarázatot tudna adni a saját remeteéletére? Ám az együtt töltött este során, ahogy egyre részegebbek lettek Dunk 3-as számú specialitásától – Lucius nemigen ivott mostanában, bár az ital egyfajta oldószerként bevált –, arra a meggyőződésre jutott, hogy Michaelnak nem volt különösebb oka felkeresni őt, csak az emberi társaság alapvető igénye vitte oda. Végül is mindketten kiléptek a civilizációból, és talán Michael csak arra vágyott, ha lefejti az ember a sok süketelés álcáját, hogy néhány órát egy sorstárs mellett töltsön, aki érti az ellenállhatatlan késztetést az egyedüllétre, amikor pedig mindenkinek táncra kellene perdülnie, gyereket csinálnia, és általában véve ünnepelnie ezt az új világot, ahol a halál nem leselkedik a fákról, hogy a saját mulatságára elragadjon. Egy darabig a többiekről cserélték ki a híreket: szóba került Sara kórházi állása, régóta időszerű átköltözésük Hollisszal a menekülttáborból állandó lakásba; Lore előléptetése brigádvezetővé az olajfinomítóban; Peter leszerelése az Expedíciós Egységtől, hogy otthon maradhasson Calebbel; Eustace döntése – ami senkit nem lepett meg –, hogy leszereljen, és Ninával visszamenjen Iowába. Bizakodó jó kedély máza vonta be a társalgást, de ez csak a felszín volt, és Luciust nem tévesztette meg; ott lapultak alatta a ki nem mondott nevek. Lucius senkinek nem beszélt Amyről – egyedül ő tudta róla az igazat. Alicia sorsáról nem tudott semmit. Ahogy a jelek szerint más sem; a lány eltűnt az iowai pusztában. Lucius eleinte nem aggódott – Alicia olyan volt, mint egy üstökös, hajlamos a hosszú, bejelentés nélküli távollétekre, hogy aztán izzó fénnyel, váratlanul bukkanjon fel –, de teltek a napok, nem adott jelt magáról, és ahogy Michael sínbe tett lábbal feküdt az ágyon, Lucius látta, hogy barátja szemében úgy izzik a lány eltűnése miatti hiányérzet, mint egy bombára váró hosszú gyújtózsinór. Te ezt nem érted, mondta Luciusnak, és a bennrekedt tettvágy szinte leröpítette az ágyról. Ez nem olyan, mint máskor szokott lenni. Lucius óvakodott ellentmondani neki – annak a nőnek a világon senkire nincs szüksége –, és akkor sem próbálta lebeszélni Michaelt, amikor a gipsz levétele után fél nappal nyeregbe szállt, és elindult a hóviharban Aliciát keresni – igen meggondolatlan cselekedet volt annak fényében, hogy mennyi idő eltelt már, és Michael járni is alig bírt. De Michael olyan volt, amilyen: nem lehetett neki megtiltani semmit, és az egész dolog furcsán személyes ügynek tűnt, mintha Alicia távozása kizárólag neki szóló üzenet lett volna. Michael öt nap múlva tért vissza félig megfagyva, százötven kilométeres kör

bejárása után, és többet nem is beszélt a dologról, sem aznap, sem azóta; még a lány nevét sem mondta ki soha. Mindannyian szerették Aliciát; de Lucius tudta, hogy van olyan ember, akinek a szíve megismerhetetlen, aki örökös kívülállónak születik. Alicia eltűnt az éterben, és három év elteltével Lucius már nem azon töprengett, mi lett vele, hanem hogy velük volt-e valaha is. Bőven elmúlt éjfél, már kitöltötték és felhajtották az utolsó pohár italokat, mikor Michael végre felhozta azt a témát, amely valószínűleg egész este gyötörhette. – Szerinted tényleg végük van? Mármint a drakoknak. – Miért kérdezel ilyet? Michael felvonta fél szemöldökét. – Szóval? Lucius jól megválogatta a szavait. – Te is ott voltál… láttad, mi történt. A Tizenkettek elpusztításával elpusztul a többi is. Ha nem csalódom, az egész a te ötleted volt. Kicsit késő meggondolni magad. Michael félrenézett és nem felelt. Vajon megelégedett a válasszal? – Eljöhetnél egyszer hajózni velem – szólalt meg végül, kicsit megvidámodva. – Tetszene neked. Tágas, végtelen világ. Semmihez sem hasonlítható. Lucius elmosolyodott. Akármi is emészti a barátját, egyelőre nem áll készen arra, hogy megossza. – Megfontolom. – Vedd úgy, hogy áll a meghívás. – Michael fölkelt, fél kézzel az asztal szélébe kapaszkodott az egyensúlyát keresve. – No, én a magam részéről teljesen el vagyok ázva. Ha nem bánod, szerintem lassan kimegyek hányni és összeesni a kocsiban. Lucius a keskeny priccs felé intett. – Használhatod az ágyat, ha akarod. – Aranyos vagy. Talán majd ha jobban megismerjük egymást. Az ajtó felé tántorgott, s onnan visszanézett, ködös tekintetét végighordozta a szobán.

– Nagy művész vagy, őrnagy. Érdekesek a képek. Valamikor majd mesélj róluk. Ennyi volt az egész; mire Lucius reggel felébredt, Michael már elment. Lucius azt hitte, eljön máskor is, de több látogatásra nem került sor; feltételezte, hogy Michael vagy megelégedett azzal, amit kapott, vagy úgy döntött, Luciusnál hiába keresi, amire szüksége van. Szerinted tényleg végük…? Mit szólt volna hozzá, ha Lucius valóban felel a kérdésre? Elhessegette ezeket a nyugtalanító gondolatokat. A vadkan vérével teli kannát a kunyhó árnyékában hagyta, és leereszkedett a folyóhoz. A Guadalupe vize mindig hideg volt, de itt még hidegebb; a folyó kanyarulatában természetes forrás táplálta hatméteres mélyedés rejlett. Magas, fehér mészkőfal vette körbe a partot. Lucius levetette bakancsát és nadrágját, megragadta az előre kikészített kötelet, nagy levegőt vett, és széles ívben a vízbe vetődött. A hőmérséklet folyamatosan csökkent a mélységgel. Az erős vászontáska a part kiugró pereme alá volt dugva, az áramlástól védett helyre. Lucius a táska füléhez erősítette a kötelet, kirángatta a sziklaperem alól, kifújta a levegőt, és a felszínre emelkedett. A túlsó parton mászott ki a vízből, lesétált a folyó mentén egy sekély szakaszhoz, visszament a másik oldalra, végül egy ösvényen a mészkőfal tetejéhez kaptatott. Ott leült a szikla szélére, megfogta a kötelet, és felhúzta a táskát. Felöltözött, és a táskát hazavitte a kunyhóba. Az asztalnál kipakolta a tartalmát: nyolc kanna volt benne, a meglévővel összesen kilenc gallon vér – nagyjából annyi, amennyi fél tucat felnőtt ember ereiben kering. A folyóból kivéve hamar romlásnak indul az értékes zsákmány. Egymáshoz kötözte a kannákat, összeszedte a készleteit – háromnapi élelmet és vizet, a puskát és lőszert, egy tőrt, lámpát, erős kötelet –, és kivitte a kifutóhoz. Még 0700 sem volt, de már vakítóan sütött a nap. Lucius fölnyergelte a lovat, a tartóba bújtatta a puskát, a többi holmit pedig átvetette a ló vállán. A hálózsákkal nem is vesződött; egész éjjel úton lesz, és a hatvanadik nap reggelén ér Houstonba. Sarkával megbökte a ló véknyát, és elindult.

NÉGY MEXIKÓI-ÖBÖL A Galveston-szigettől huszonkét tengeri mérföldre dél-délkeletre 0430 volt: Michael Fisher arra ébredt, hogy eső csepereg az arcára. Ülő helyzetbe tornázta magát a vitorlás hátsó falának dőlve. Csillagok nem látszottak, de keletre egy vékony sávnyi iszapszínű hajnali fény választotta el a horizontot a felhőktől. A levegő egyelőre meg sem rezdült, de Michael már a szagáról felismerte a vihar közeledtét. Kioldotta a sortját, csípőjét a tat fölé nyomta, és bőséges, jólesően hosszú vizeletsugarat eresztett az Öböl vizébe. Nem volt különösebben éhes, mivel leszoktatta róla a testét, hogy az éhséggel törődjön, de azért leszaladt a kajütbe, és vízben feloldott egy adag fehérjeport, majd hat torokdagasztó nyeléssel megitta. Ha nem téved, márpedig nem szokott, izgalmas reggelnek néz elébe; jobb lesz nem éhgyomorra megbirkózni vele. Mire az első villám felmetszette a láthatárt, már kint volt a fedélzeten. Tizenöt másodperc múlva megérkezett a mennydörgés hosszú, zengő moraja is, mintha egy mogorva isten a torkát köszörülné. A levegő mozgása is megélénkült, hirtelen széllökésekkel közeledett a vihar. Michael kiiktatta az automata kormányzást, és megmarkolta a kormányrudat, miközben leszakadt az eső: forró, ezer tűként szurkáló trópusi zivatar, amely egy másodperc alatt bőrig áztatta. Michael nem törődött túl sokat az időjárással. Az is csak olyan, amilyen, és ha épp ez a vihar lesz a veszte, hát ez lesz; végül is nem lehet mondani, hogy nem számíthatott rá. Komolyan? Egyedül? Ezen az izén? Normális vagy? Néha a kedvesség, az őszinte aggódás hangján szólt a kérdés; még vadidegenek is megpróbálták lebeszélni a vállalkozásról. De gyakoribb volt, hogy a kérdező már eleve leírta őt. Ha a tenger nem végez vele, majd a blokád fog – az úszó robbanótöltetek, amelyek állítólag az egész földrészt körbeveszik. Kinek jut eszébe így kísérteni a sorsot? Főleg most, amikor egy szál fertőzött sem mutatkozott, mióta is, lassan három éve? Egy egész kontinens már nem is elég az ilyen nyughatatlan vándornépségnek? Jogos, jogos, de nem minden döntést a logika diktál; sok minden az ösztönökön múlik. Michaelnak pedig azt súgták az ösztönei, hogy a blokád nem létezik, és nem is létezett soha. Felmutatta középső ujját a történelemnek, az emberiség százévnyi rettegésének (Én ugyan nem, kizárt dolog, menj csak

egyedül). Vagy pedig orosz rulettet játszott. Ami a családja múltjából ítélve nem is állt olyan távol tőle. Szülei öngyilkosságára nem szívesen gondolt, de persze úgysem kerülhette el. Agya egy szegletében folyamatosan peregtek annak a reggelnek a képkockái. Szülei szürke, üres arca, a nyakuk körül megfeszülő kötelek. Az a halk nyikorgó hang. Testük megnyúlt formája, visszavonhatatlan, renyhe élettelensége. Sötét lábujjaik, ahol meggyűlt a vér. Michael első reakciója a teljes értetlenség volt: jó fél percig csak bámulta a holttesteket, próbálta felfogni a tényeket, melyek összefüggéstelen szósorozatként úsztak tizenegy éves elméjében (mama, papa, lóg, kötél, pajta, halál), mielőtt az elsöprő, fehéren izzó iszonyat előretaszította, hogy odarontson és szülei lábát a karjába fogva felfelé nyomja őket, Sara nevét sikoltozva, hogy jöjjön és segítsen. Órák óta halottak voltak; felesleges volt minden igyekezet. De meg kellett próbálni. Az élet, azóta megtanulta, sokszor annyiból áll, hogy a helyrehozhatatlan dolgokat próbáljuk helyrehozni. Így került hát a tengerre, ebbe a társtalan bolyongásba. Mostanra mintegy az otthonává lett. Hajóját Nautilusnak nevezte el. Egy könyvben olvasta a nevet, hosszú évekkel azelőtt, amikor még Apróság volt a Szentélyben: Nemo kapitány volt a címe, régi, gyűrött, megsárgult könyv, széteső lapokkal; borítóján különös, páncélos jármű látszott, egyszerre hajó és víz alatti tank, óriási egyszemű tengeri szörny tapadókorongos csápjai közé gabalyodva. A történet részletei már rég kihullottak az emlékezetéből, de a kép megmaradt benne, a retinájára égett; amikor kétévi tervezés, kivitelezés és persze sötétben tapogatózás után eljutott oda, hogy már csak el kellett keresztelnie a járművét, a Nautilus név magától értetődőnek tűnt. Mintha mindig is későbbi felhasználásra tárolta volna az agyában. Tizenegy méter a tattól az orrárbóc hegyéig, merülése 180 centi, egy fő- és egy orrvitorlával, árbóccsúcshoz kötött forstággal és kicsi kajüttel (bár Michael szinte mindig a fedélzeten aludt). A San Luis-szoros közelében találta egy hajóépítő telepen, még mindig bakra helyezve állt a raktárban. A poliészter gyantából való hajótest sértetlen maradt, de a többin kifogott az idő: a fedélzet elkorhadt, a vitorlák szétfeslettek, minden fém alkatrész használhatatlanra kopott. Azaz épp megfelelt Michael Fishernek, a Világítás és Áram főmérnökének, később első osztályú szerelőnek. Egy hónapon belül ki is lépett az olajfinomítótól, és beváltotta öt év alatt összegyűlt fizetési csekkjeit, hogy megvásárolja a szükséges szerszámokat, és felfogadjon embereket, akik elhoznak mindent San Luisba. Komolyan? Egyedül? Ezen az izén? Normális vagy? Igen, mondta nekik Michael, miközben kiterítette tervrajzát az asztalon. Komolyan.

A sors iróniája, hogy miután annyi éven át a régi világ parazsát fújkálta, próbálta a hátramaradt gépekkel újraéleszteni a civilizációt, végül épp a legősibb meghajtás igézte meg. Fúj a szél, a levegő hátraáramlik a vitorla élén, vákuum keletkezik, amelyet a hajó folyamatosan kitölteni igyekszik. Minden útján kicsivel tovább maradt, kicsivel messzebbre merészkedett, kicsivel vakmerőbbé vált. Eleinte a partok mentén vitorlázott, hogy ráérezzen a dologra. Északra, majd keletre követte a partvonalat, egészen az olajjal szennyezett New Orleans lehangoló, nyúlós, folyóhordta vegyi bűzfelhőjéig. Délre eljutott a Padre-sziget hosszú, kristályfehér homoksávjaihoz. Ahogy magabiztosabb lett, egyre tágabb köröket írt le. Időnként az emberi civilizáció törmelékeire bukkant – rozsdás roncshalmokra a zátonyok mentén, műanyag hulladékok úszó szigeteire, kiszivattyúzott, sűrű salakrétegen ülő olajfúró tornyokra –, de hamar maga mögött hagyta ezeket, ahogy egyre beljebb kormányozta hajóját az óceán szívébe. Megsötétült a víz színe; szédítő mélységet rejtett a felszín. Michael megcélozta a napot szextánsával, kis darab ceruzacsonkkal számította ki az útvonalat. Egy nap ráeszmélt, hogy hajója vagy ezerötszáz méternyi víztömeg tetején himbálózik. A vihar reggelén negyvenkét napja volt kint a tengeren. Úgy tervezte, hogy délre elér Freeportba, ott feltölti a készleteit, pihen úgy egy hetet – tényleg muszáj volt már felszednie magára néhány kilót –, és újból nekivág az óceánnak. Persze Lore-ral számolni kell, ami mindig kínos helyzet. Szóba fog állni vele egyáltalán? Vagy csak messziről méregeti villámló tekintettel? Megragadja a nadrágszíját és a laktanyába rángatja egyórányi dühödt szexre, amit Michael a legjobb szándéka ellenére sem képes visszautasítani? Sosem tudta előre, melyik várható, és hogy melyiktől lesz nagyobb bűntudata: vagy ő az a seggfej, aki összetöri a lány szívét, vagy a képmutató alak, aki az ágyába bújik. Mert azt az egyet nem tudta szavakba önteni, hogy Lore semmit nem tehetett az egészről: nem miatta volt a Nautilus, sem az egyedüllét iránti vágya, és az sem, hogy bármennyire is megérdemelné, Michael nem tudja viszonozni a szerelmét. Mint oly sokszor, most is arra a reggelre kalandoztak a gondolatai, amikor utoljára látta Aliciát – amikor bármelyikük utoljára látta Michael tudomása szerint. Miért épp őt választotta? Alicia eljött hozzá a kórházba egy nappal azelőtt, hogy Sara és a többiek a Hazából visszamentek Kerrville-be. Michael nem tudta, hány óra lehet; aludt, és arra ébredt, hogy a lány az ágya mellett ül. Volt rajta valami… furcsa. Az arckifejezésében. Michael megérezte, hogy már egy ideje ott lehetett, nézte, ahogy alszik. „Lish?”

Alicia elmosolyodott. „Helló, Michael.” Aztán csönd, még legalább fél percig. Semmi Hogy vagy?, meg Elég röhejes ez a gipsz, Páka, vagy bármi csípős megjegyzés az ezerféléből, amikkel kiskoruk óta piszkálták egymást. „Megtennél nekem egy szívességet?” „Aha.” De a gondolatmenet annyiban maradt. Alicia levette róla a tekintetét, aztán ismét ránézett. „Régi barátság a miénk, mi?” „Az”, mondta Michael, „abszolút, persze.” „Mindig olyan fene okos voltál, tudod? Emlékszel arra… mikor is lehetett… nem tudom, kicsik voltunk. Talán ott volt Peter, meg Sara is. Egyik éjjel kilopóztunk a Falhoz, te meg előadást tartottál, esküszöm, egy komplett előadást arról, hogyan működnek a lámpák, a turbinák meg az akkumulátorok meg minden. Tudod, hogy én meg egész addig azt hittem, hogy a lámpák maguktól kapcsolódnak fel? Komolyan. Atyaisten, de hülyének éreztem magam.” Michael zavartan vállat vont. „Felvágós kölyök lehettem.” „Nem kell mentegetőzni. Már akkor arra gondoltam: ez a gyerek tényleg tud valamit. Egy nap, amikor szükségünk lesz rá, ő fog kihúzni minket a csávából.” Michael nem tudta, mit mondjon. Soha nem látott még senkit ilyen elveszettnek, ilyen letörtnek. „Mit akartál kérni tőlem, Lish?” „Kérni?” „Azt mondtad, kérnél egy szívességet.” A lány a homlokát ráncolta, mintha érthetetlennek találná a kérdést. „Tényleg, azt mondtam volna?” „Lish, jól vagy?” Alicia felállt a székről. Michael már épp szólni készült, bár maga sem tudta,

mit akar mondani, amikor a lány lehajolt, kisimította Michael haját az arcából, és a fiú végtelen megdöbbenésére homlokon csókolta. „Vigyázz magadra, Michael! Megteszed a kedvemért? Szükség lesz rád itt.” „Miért? Te elmész?” „Csak ígérd meg.” Ez volt az a pillanat, amikor cserben hagyta őt. Három év telt el, és még mindig újra és újra átélte, mintha az idő csuklana. Azt a pillanatot, amikor Alicia közölte vele, hogy örökre elmegy, és ő nem mondta ki azt az egy dolgot, ami visszatartotta volna. Van valaki, aki szeret, Lish. Én szeretlek. Én, Michael. Szeretlek, mindig szerettelek, mindig szeretni foglak. De a szavak elakadtak valahol a szája és az agya között, és a pillanat elmúlt. „Jó.” „Akkor jó”, mondta Alicia. És elment. De most itt a vihar, a negyvenkettedik nap reggelén: Michael a gondolataiba merült, figyelme elkalandozott – észlelte, de nem igazán fogta fel a tenger növekvő zordságát, az ég feketeségét, a szél felgyűlt dühét. Váratlanul csapott le, fülhasogató dörgéssel és egy masszív, lucskos széllökéssel, amely úgy kapta oldalba a hajót, mint egy pofon, és alaposan megbillentette. Húha, gondolta Michael, míg felkapaszkodott a fargerendára. Aztakurva. A vitorlát már nem reffelhette be; nem volt más választása, szembe kellett mennie a szélviharral. Megfeszítette a fővitorla kötelét, és a szél felé kormányozta a hajót. Ömlött a fedélzetre a víz – tajtékozva csapott át a hajóorrnál, az égből is sűrű esőfüggöny szakadt rá. A levegő szikrázott az elektromosságtól. Michael a foga közé szorította a főárbóc kötelét, olyan feszesre húzta, ahogy csak bírta, és lefogta a csigában. Oké, gondolta. Legalább hagytál előtte pisálni egyet. Lássuk, mire mész, te rohadék! Azzal belesiklott a viharba. Hat óra elteltével diadalittasan bukkant elő. A szélvihar elvonult, tiszta kék eget hagyott maga után. Michaelnak fogalma sem volt, hol lehet; messze letért az útvonaláról. Egyet tehetett csak: nyugat felé halad, és kiköt, ahol kiköt. Két óra múlva hosszú, szürke homoksáv jelent meg a horizonton. A dagály

hátán közelített felé. A Galveston-sziget volt: elárulta a régi tengeri védőgát romja. Magasan járt a nap, kedvező volt a szél. Forduljon délnek, Freeport felé – ahol az otthon várja, vacsora, rendes ágy, meg a többi –, vagy csináljon valami mást? A délelőtt izgalmai után az előbbi kilátás nyomasztóan banálisnak tűnt, nem lett volna méltó befejezése a napnak. Úgy döntött, felderíti a houstoni hajózócsatornát. Éjszakára lehorgonyozhat ott, és majd reggel továbbmegy Freeportba. Szemügyre vette a térképet. Keskeny öböl ékelődött a sziget északi vége és a Bolívar-félsziget közé; a túlsó oldalon pedig a Galvestoni-öböl helyezkedett el, egy többé-kevésbé kerek, bő harminc kilométer széles medence, melynek északkeleti csücske mély, hajógyárak és vegyi üzemek romjaival szegélyezett torkolatba vezetett. Hátszéllel haladva jutott be az öbölbe. A nyílt tenger barnás hullámverésével ellentétben itt tiszta, szinte áttetsző volt a víz, zöldes árnyalatú. Michael még halakat is látott, sötéten cikázó árnyakat a felszín alatt. A partvonalat helyenként óriási hulladékhalmok csúfították el, de máshol szépen ki volt takarítva. Mire a torkolathoz ért, szürkülni kezdett a délután. Valami hatalmas tárgy sötétlett a csatornában. Ahogy Michael közeledett felé, egyre kivehetőbbé vált: hatalmas hajó volt, lehetett száz méter hosszú is. A csatornán átívelő függőhíd két pillére között vesztegelt. Michael közelebb kormányozta a Nautilust. A nagy hajó kissé balra dőlt, elöl megsüllyedt, óriási hajócsavarjai kilátszottak a víz alól. Vajon megfeneklett? Hogy került ide? Valószínűleg ugyanúgy, ahogy ő, a Bolívar-szoroson át sodródott ide az árapállyal. Tatján rozsdaverte felirat hirdette a hajó nevét és honi kikötőjét: BERGENSFJORD NORVÉGIA, OSLO A Nautilust a közelebbi pillérhez navigálta. Igen, ott egy létra. Kikötötte a hajót, leeresztette a vitorlákat, aztán lement a kajütbe egy feszítővasért, egy hajólámpáért, szerszámokért, és két tekercs százméteres, erős kötélért. Mindent bepakolt egy hátizsákba, visszament a fedélzetre, mély levegőt vett, hogy lehiggadjon, aztán mászni kezdett felfelé a pilléren. Volt egy kis tériszonya. Nem sok minden billentette ki a nyugalmából, kivéve ezt. A finomítóban gyakran hozta úgy az élet, hogy a magasban kellett dolgoznia – amikor hámba szíjazva kaparta a rozsdát a tornyokról –, és idővel

bátrabban állt hozzá, legalábbis a brigádja előtt. De az efféle hozzáedződésnek is megvan a határa. A pillér betonjába ágyazott acélfokok közelebbről már egyáltalán nem tűntek olyan robusztusnak, mint lentről. Némelyik fokot alig tartotta valami a helyén. Mire Michael a létra tetejére ért, a szíve a torkában kalapált. Hanyatt feküdt a függőhídra, kifújta magát, aztán lekukucskált a perem mellett. Lehetett vagy negyvenöt méter a fedélzetig. Uramisten. A korláthoz kötözte a kötelet, ledobta, és nézte, ahogy lehullik. A lábával irányítja majd a manővert, miközben ereszkedik lefelé, ez a trükkje a dolognak. Megragadta a kötelet, hátradőlt a perem fölött, nagyot nyelt, és ellökte magát. Fél másodpercig azt hitte, élete legnagyobb hibáját követte el. Micsoda hülye ötlet volt! Úgy fog a fedélzetre zuhanni, mint egy darab kő. De aztán a lába megtalálta a kötelet és szorosan köré kulcsolódott. Egyik kezét a másik alá téve araszolt lefelé. Teherhajónak nézte a járművet. A tathoz ment, ahol nyitott fémlépcső vezetett a kormányosfülkéhez. A lépcső tetején vastag ajtó állta el az utat, melynek kilincse makacsul ellenállt a rángatásnak. Fogta a feszítővasat, lepattintotta vele a kilincset, és bedugta egy csavarhúzó hegyét a zárba. Egy kis babrálás és rugókattogás után, a feszítővassal rásegítve kitárult az ajtó. Könnyfakasztó ammóniás bűz terjengett odabent – ezt a levegőt egy évszázada nem lélegezte be senki. A csatornára néző széles üvegablak alatt volt a hajó műszerfala: kapcsolók, tárcsák, sík kijelzők, billentyűzetek. A műszerfal előtti három magas támlás szék egyikében egy holttest ült. Az idő penészes rongyokba csomagolt barna aszalvánnyá zsugorította. Katonai jellegű, háromsávos vállrojt díszítette az ingét. Tiszt volt, gondolta Michael, talán maga a kapitány. Egyértelműen látszott a halál oka: a koponyáján ütött lyuk – akkora csak, mint Michael kisujjának a hegye – mutatta, hol hatolt be a golyó. A földön a férfi kinyújtott keze mellett egy revolver hevert. Michael további holttesteket talált a fedélközben. Majdnem mind az ágyában feküdt. Nem sokáig nézte őket, csak számolta; összesen negyvenkettőt talált. Öngyilkosok lettek? A testek rendezett elhelyezkedése erre utalt, de a módszert nem lehetett megállapítani. Michael látott már ilyesmit, de ennyi halottat egy helyen még soha. Lejjebb haladva a hajó gyomrába, olyan kabinra bukkant, ami különbözött a többitől, nem egy-két ágy állt benne, hanem sok – keskeny, a rekeszfalhoz rögzített emeletes priccsek sorai, melyeket középen keskeny folyosó

választott el egymástól. A legénységi szállás lenne? Sok ágy üres volt; csak nyolc holttestet számolt össze, közte kettő meztelent, akik összefonódó tagokkal feküdtek egy alsó ágyon. Itt nagyobb volt a rendetlenség, mint a hajó többi részén. Enyészetnek indult ruhadarabok és más holmik terítették be a padlót. Sok fekhely mellett föl volt díszítve a fal megkopott fényképekkel, vallási ábrázolásokkal, képeslapokkal. Michael óvatosan lefejtette az egyik fotót, és a lámpához tartotta. Sötét hajú nő mosolygott a kamerába, csecsemőt tartva az ölében. Valami megragadta Michael tekintetét. Nagy, selyemvékony papírlap volt a rekeszfalra ragasztva, tetején díszes betűkkel a felirat: INTERNATIONAL HERALD TRIBUNE. Michael leválasztotta a ragasztószalagot a falról, és a papírt az ágyra terítette. VESZÉLYBEN AZ EMBERISÉG Fokozódik a válság, világszerte emelkedik a halottak száma A halálos vírus minden földrészre átterjedt Milliók menekülnek a fertőzés elől, túlterheltek a kikötők és határátkelők Káosz az elsötétült nagyvárosokban, Európa nagy területein megszűnt az áram Róma (Associated Press), május 13. – Kedd estére szinte megsemmisítő méreteket öltött a káosz a Földön, a „húsvéti vírus”-ként ismert kór tovább pusztítja a bolygó lakosságát. Habár a kór rohamos terjedése miatt nehéz felbecsülni a halottak számát, az ENSZ egészségügyi szakértői szerint százmilliós nagyságrendről lehet szó. A vírus, amely a két évvel ezelőtti, Észak-Amerikát megtizedelő kórokozó levegőben terjedő variánsa, Közép-Ázsia kaukázusi régiójában jelent meg mindössze ötvenkilenc nappal ezelőtt. A szakértők mindent megtesznek a vírus forrásának azonosításáért és a hatékony ellenszer, illetve kezelés kidolgozásáért. – Pillanatnyilag csak annyit mondhatunk, hogy rendkívül ellenálló és halálos kórokozóval állunk szemben – jelentette ki Madeline Duplessis, az Egészségügyi Világszervezet Végrehajtó Testületének elnöke. – A

halálozási ráta közel jár a száz százalékhoz. Az észak-amerikai törzzsel ellentétben a húsvéti vírus nemcsak közvetlen érintkezéssel terjed, hanem porszemekhez és mikroszkopikus méretű nyálcseppekhez tapadva nagy távolságokra is eljut, ezért sok egészségügyi szakértő hasonlítja az 1918-as spanyolnáthajárványhoz, amely legalább ötvenmillió áldozatot szedett világszerte. Az utazási tilalom alig lassította a terjedést, ahogy a nyilvános helyeken való gyülekezés megakadályozására tett kísérletek sem értek el eredményt. – Félő, hogy hamarosan kicsúszik a kezünkből az irányítás – mondta Vincenzo Monti olasz egészségügyi miniszter részletes sajtótájékoztatóján, melyet a hallgatóság folyamatos köhögése kísért. – Nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen fontos, hogy mindenki maradjon otthon. Gyerekeket, felnőtteket, időseket egyaránt veszélyeztet ez a szörnyű járvány. A túlélés egyetlen módja a megfertőződés elkerülése. A tüdőn keresztül támadó húsvéti vírus rendkívül gyorsan legyengíti a szervezet védekezőképességét, a légző- és az emésztőrendszert támadja meg. A betegség korai fázisának tünetei a zavartság, láz, fejfájás, köhögés és hirtelen jelentkező hányásrohamok. Ahogy a kórokozó megtelepszik, masszív belső vérzés következik be, amely általában 36 órán belül halált okoz, sőt egyes esetekben akár két órán belül végez egészséges felnőttekkel. Ritkán, de előfordul az is, hogy az áldozatokon az észak-amerikai vírustörzs transzformatív hatásai mutatkoznak, többek között az agresszió mértékének markáns növekedése, de arról nincsenek adatok, hogy az érintett személyek túlélték-e a 36 órás periódust. – A jelek szerint ez az esetek kis százalékában következik be – közölte Duplessis az újságírókkal. – Jelenleg nem tudjuk a választ arra, hogy miért különbözik ezeknél a betegeknél a kór lefolyása. Az Egészségügyi Világszervezet szakértői úgy vélik, hogy a betegség hajón vagy repülőgépen jutott ki Észak-Amerikából az ENSZ által két éve, júniusban kivetett karantén dacára. Egyes ornitológusok szerint a kórokozó forrásai madarak is lehetnek, összefüggést feltételezve a számos vándorló énekesmadárfajt érintő tömeges pusztulással, melyet közvetlenül a kór kitörése előtt észleltek az Urál hegység déli részén. – Mindent megvizsgálunk – jelentette ki Duplessis. – Minden követ meg fogunk mozgatni. Egy további elmélet szerint a járvány terroristák műve. Javier Cabrera,

az Interpol főtitkára, korábban az Egyesült Államok belbiztonsági minisztere, a Londonba emigrált amerikai kormány tagja a sajtótalálgatásokra reagálva elmondta: – Tudomásunk szerint mind ez ideig egyetlen csoport vagy személy sem vállalt felelősséget a történtekért, bár a nyomozás most is folyik. – Cabrera kijelentette: a 190 tagállamot egyesítő nemzetközi rendőrszervezetnek nem áll rendelkezésére olyan bizonyíték, amely arra utalna, hogy bármely terrorszervezet vagy terrorizmust támogató ország ilyen vírus létrehozására volna képes. – A számtalan nehézség dacára folytatjuk a globális együttműködést a rendfenntartó erőkkel és a hírszerző ügynökségekkel – nyilatkozta Cabrera. – Ez a világméretű válsághelyzet világméretű összefogást kíván. Biztosíthatom önöket, hogy amennyiben hitelt érdemlő bizonyíték merül fel arra nézve, hogy a járvány mesterséges eredetű, a tettesek az igazságszolgáltatás elé kerülnek. Mióta a Föld nagy részén gyakorlatilag hadiállapotot hirdettek ki, több száz városban törtek ki zavargások: a jelentések szerint véres összecsapásokra került sor többek közt Rio de Janeiro, Isztambul, Athén, Koppenhága, Prága, Johannesburg és Bangkok utcáin. Az erőszakhullámra reagálva az ENSZ válságkonferenciát hívott össze hágai központjában, ahonnan arra intették a világ nemzeteit, hogy rendfenntartó szerveik törekedjenek önmérsékletre a halált okozó erőszak bevetésében. – Ha az emberiség egymás ellen fordul, az a lehető legrosszabb, ami most történhet – fogalmazott Ahn Yoon-Dae ENSZ-főtitkár írásos közleményében. – E sötét napokban legyen vezérlő csillagunk az, ami közös bennünk: emberi mivoltunk. Európa-szerte áramkimaradások hátráltatják a segélyakciókat, és növelik a káoszt. Kedd éjszakára a világítás nélkül maradt területek Dániától egészen Dél-Franciaországig és Észak-Olaszországig húzódnak. Hasonló problémák léptek fel az ázsiai szubkontinensen, Japánban és NyugatAusztráliában is. A mobil- és vezetékes hálózatok úgyszintén károsodtak, sok várost és községet teljesen elvágva a külvilágtól. Moszkvában a vízhiányt és az erős szelet okolják az akadálytalanul pusztító tűzvészért, amely hamuvá porlasztotta a várost, és ezrek halálát okozta. – Oda az egész város – mondta egy szemtanú. – Moszkva megszűnt

létezni. Egyre többet hallani tömeges öngyilkosságokról és úgynevezett „halálszektákról”. Hétfő reggel a zürichi rendőrség a gyanús szagról érkező bejelentéseket kivizsgálva több mint 2500 holttestet – köztük gyermekeket és csecsemőket – talált egy raktárépületben. A rendőrség szerint a csoport szekobarbitált, egy rendkívül erős barbiturátot használt, mely gyümölcsízű italporral keverve halálos koktélt eredményezett. Habár az áldozatok többsége feltehetően önként vette magához a szert, néhány holttestet megkötözött végtagokkal találtak a helyszínen. Franz Schatz zürichi rendőrkapitány „leírhatatlan borzalomként” jellemezte a látványt a sajtó képviselőinek. – El sem tudom képzelni azt a kétségbeesést, amely arra késztette ezeket az embereket, hogy végezzenek nemcsak magukkal, hanem a gyermekeikkel is – nyilatkozta Schatz. A példátlan válság hatására világszerte hatalmas tömegek gyülekeznek lelki vigaszt keresve a vallási épületekben és kegyhelyeken. Mekkába, az iszlám legszentebb városába milliók sereglettek a szenvedéseiket tetéző élelmiszer- és vízhiány ellenére. Rómában II. Kornél pápa, aki sok szemtanú beszámolója szerint betegnek látszott, a pápai rezidencia erkélyéről szólt a hívőkhöz kedd este, arra intve őket, hogy „életüket bízzák a mindenható és irgalmas Istenre”. Míg a városban zúgtak a harangok, az egyházfő így beszélt: – Ha az az Isten akarata, hogy ezek az emberiség végórái legyenek, megbékélve és belenyugvással a szívünkben lépjünk mennybéli atyánk színe elé. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok a kétségbeesés, mert a mi Urunk az élő és szerető Isten, akinek irgalmas kezében pihen minden gyermeke az idők kezdete óta s az idők végezetéig. Az egészségügyi szakemberek attól tartanak, hogy a halálozások nagy száma miatt temetetlenül maradt holttestek felgyorsítják a fertőzés terjedését. Sok európai településen, ahol a hatóságok nem tudnak lépést tartani a helyzettel, nyitott tömegsírokban helyezik el a tetemeket. Máshol tömeges tengeri temetésekre kerül sor, a halottakat tehervagonokban szállítják a partvidékre. A kockázatok ellenére sok gyászoló hozzátartozó személyesen intézkedik szerettei végtisztességéről, bármely szabad földterületet felhasználva. Így történt a világ más nagyvárosaihoz hasonlóan Párizsban is, ahol a híres Bois de Boulogne, Európa legendás közparkja

ma több ezer sírnak ad helyet. – Ez volt az utolsó dolog, amit a családomért tehettem – mondta Gerard Bonnaire (36) felesége és kisfia frissen ásott sírja fölött. Az asszonyt és a gyermeket hat óra különbséggel vitte el a kór. Bonnaire, aki a Világbank tisztségviselőjeként mutatkozott be, hiába próbálta értesíteni a hatóságokat, így végül szomszédai segítségét kérte a holttestek elszállításához és a sír megásásához, melyet családi fényképekkel és fia dédelgetett játékával, egy plüsspapagájjal jelölt meg. – Már csak abban bízhatok, hogy hamarosan velük leszek – mondta Bonnaire. – Mi más reményünk maradt? Mi más vár ránk, mint a halál? Beletelt egy másodpercbe, mire Michael ráeszmélt, hogy a lap végére ért. Zsibbadtnak érezte minden tagját, szinte súlytalannak. Fölemelte tekintetét a papírról és körülnézett a kabinban, mintha arra várna, hogy valaki megnyugtassa: téved, hazugság az egész. De nem volt ott senki, csak holttestek és a Bergensfjord óriási, nyikorgó tömege. Uramisten, gondolta. Egyedül vagyunk.

ÖT A 16-os ágyban fekvő nő hatalmas patáliát csapott. Minden összehúzódás közben olyan cifra átkokat zúdított a férjére, amiktől egy szerelő is elpirult volna. S ami rosszabb: a méhszája alig tágult még ki, mindössze két centiméterre. – Próbáljon lecsillapodni, Marie – mondta neki Sara. – A kiabálás és sikoltozás nem segít. – Az isten verje meg – rikácsolt Marie a férjére –, te csináltad ezt velem, te disznó! – Nem tudna tenni valamit? – kérdezte a férfi. Sara nem volt biztos benne, hogy a felesége fájdalmainak enyhítésére vagy az elhallgattatására céloz. Meghunyászkodó arckifejezéséből ítélve szokva lehetett a szidalmazáshoz. A földeken dolgozott, Sara látta a körmei alatt feketéllő piszokból. – Csak mondja neki, hogy lélegezzen. – Maga szerint ez micsoda? – A nő felfújta az arcát, és gúnyosan kettőt pufogott. Fejbe vághatom egy kalapáccsal, gondolta Sara. Az beválna. – Az ég szerelmére, mondják már meg neki, hogy duguljon el! – A hang a szomszéd ágyról jött, ahol egy tüdőgyulladásos öregember feküdt. Görcsös, lepedékes köhögésbe fulladt a rimánkodása. – Marie, muszáj, hogy segítsen nekem – mondta Sara. – Felzaklatja a többi beteget. És most még tényleg semmit nem tudok tenni. Egyelőre bízzuk magunkat a természetre. – Sara! – Jenny lépett mögé. Homlokára tapadó kócos barna haja fénylett a verejtéktől. – Egy újabb nőt hoztak. Eléggé előrehaladott állapotban van. – Egy pillanat. – Sara szigorúan Marie-ra nézett: Elég legyen! – Értjük egymást? – Jó, jó – zsémbelt az asszony. – Felőlem! Sara Jenny után ment a betegfelvételre, ahol hordágyon feküdt az új asszony, kezét fogva állt mellette a férje. A nő idősebb volt, mint Sara legtöbb páciense, talán negyven; elkínzott, kemény arcvonásokkal, kuszán álló

fogakkal. Hosszú, csapzott haját ősz csíkok tarkították. Sara átfutotta a kórlapját. – Mrs. Jiménez, a nevem doktor Wilson. A harminchatodik hétben van, ugye? – Nem tudom biztosan. Valahogy úgy. – Mióta vérzik? – Néhány napja. Csak pecsételős volt, de aztán ma reggel rosszabb lett, és fájni kezdett. – Mondtam neki, hogy előbb kellett volna jönni – magyarázta a férje. Tagbaszakadt ember volt sötétkék overallban; keze nagy, mint a medve mancsa. – Én dolgozni voltam. Sara megmérte a nő pulzusát és vérnyomását, aztán felhajtotta a ruháját, és tenyerét a hasára téve gyengéden megnyomta. A nő összerándult a fájdalomtól. Sara lejjebb csúsztatta rajta a kezét, tapogatta, kereste a leválás helyét. Ekkor vette észre a két kamasz fiút, akik oldalt álldogáltak. Gyors pillantást váltott a férjjel, de nem szólt semmit. – Van szülési engedélyünk – mondta a férfi aggodalmasan. – Most ne foglalkozzunk ezzel. – Köpenye zsebéből elővette a fetoszkópot, és az ezüstszínű korongot a nő hasára nyomta; fél kezét feltartva jelezte, hogy maradjanak csendben. Erős, suhogó zakatolás töltötte meg a fülét. Följegyezte a baba pulzusszámát a kórlapra. – Percenként száztizennyolc, kicsit alacsony, de egyelőre nem aggasztó. – Oké, Jenny, vigyük a műtőbe. – A férjhez fordult. – Mr. Jiménez… – Carlos. Az a nevem. – Minden rendben lesz, Carlos. De a gyerekei jobb, ha itt várakoznak. A méhlepény levált a méhfalról; onnan jött a vérzés. A sérülés valószínűleg beforr magától, de a farfekvés megnehezíti a hüvelyi szülést, és harminchat hetes magzatnál Sara nem látta okát a további halogatásnak. A műtő előtti folyosón elmagyarázta a férjnek, mit lát helyesnek ebben a helyzetben. – Várhatnánk még – mondta –, de nem javaslom. A magzat lehet, hogy nem jut elég oxigénhez. – Maradhatok a feleségem mellett? – Most nem. – Karon fogta a férfit és a szemébe nézett. – Vigyázni fogok rá. Higgye el, lesz épp elég dolga később.

Sara érzéstelenítőt és inkubátort hozatott, közben Jennyvel bemosakodtak és fölvették a köpenyüket. Jenny jóddal fertőtlenítette a nő hasát és ágyékát, az érzéstelenítőt pedig egy kis tálba öntötte. Csipesszel belemártott egy szivacsot a barna folyadékba, majd a légzőmaszk üregébe helyezte. – Nos, Mrs. Jiménez – mondta –, most ezt az arcára fogom tenni. Kicsit furcsa szaga lesz. Az asszony gyámoltalan tekintetében ijedség tükröződött. – Fájni fog? Sara biztatóan mosolygott. – Higgye el, nem fog érezni semmit. És mire felébred, itt lesz a kisbabája. – A légzőmaszkot ráhelyezte a nő arcára. – Csak lélegezzen lassan és egyenletesen. A nő egy szempillantás alatt álomba merült. Sara a helyére tolta az eszközös tálcát, mely még mindig meleg volt a forrázástól, és felhúzta a maszkját. Egy szikével rézsútos bemetszést ejtett a nő szeméremcsontjának felső részén, majd a következő vágással felnyitotta a méhet. Megjelent a baba, fejjel lefelé, összegömbölyödve feküdt a magzatburokban, a vértől rózsaszín magzatvízben. Sara óvatosan felszúrta a burkot, és benyúlt a fogóval. – Oké, készenlétbe! Jenny melléállt egy törülközővel és egy lavórral. Sara kihúzta a babát a bemetszésen át, kezét a feje alá csúsztatta, hüvelyk- és kisujjával megtámasztotta a kicsi vállát. Kislány, állapította meg. Még egy szelíd rántás, és már kint is volt. A babát a törülközőben tartva Jenny leszívta a folyadékot a szájáról és orráról, a hasára görgette, és masszírozni kezdte a hátát; a gyerek szörcsögő csuklással lélegezni kezdett. Sara elszorította a köldökzsinórt, elcsippentette egy ollóval, kiemelte a méhlepényt és bedobta a lavórba. Míg Jenny az inkubátorba tette a csecsemőt és megmérte az életfunkciókat, Sara összevarrta a nő testén a vágásokat. Alig volt vérzés, semmi komplikáció, egészséges újszülött: sikeres tíz perc volt. Sara lehúzta a maszkot a nő arcáról. – Itt van a kicsi – súgta a fülébe. – Minden rendben van. Egészséges kislány. A férj és a fiúk odakint vártak. Sara adott a családnak egy kis időt. Carlos megcsókolta a feleségét, aki kezdett magához térni, aztán kiemelte a babát a nyitott inkubátorból. A két fiú egymás után vette a karjába.

– Választottak nevet neki? – kérdezte Sara. A férfi bólintott, szeme csillogott a könnyektől. Sarában rokonszenvet ébresztett; nem minden apa volt ilyen érzelmes. Némelyik majdhogynem közönyösnek látszott. – Grace – mondta Carlos. Az anyát és lányát áttolták a betegszobába. Az apa elküldte a fiait, és kezeslábasa zsebébe nyúlt, majd idegesen átadta Sarának a szükséges papírt. Ha egy pár harmadik gyereket akart, megvásárolhatta rá a jogot egy másik pártól, amelynek a megengedettnél kevesebb gyereke született. Sara ellenszenvesnek találta ezt a rendszert; helytelennek érezte, hogy egy ember világra hozása adásvétel tárgya legyen, és a kezébe kerülő engedélyek fele feketepiacon vásárolt hamisítvány volt. Megvizsgálta Carlos okmányát. A papír megfelelt az állami szabványnak, de a tinta színe nem is hasonlított a legális iratokéhoz, és még a dombornyomott pecsét is a rossz oldalra került. – Akárki adta el ezt magának, kérje vissza tőle a pénzét. Carlos arcára kiült a kétségbeesés. – Kérem, értse meg, én egyszerű vízműves vagyok. Nem tudom megfizetni a gyerekadót. Az egész az én hibám. A feleségem megmondta, hogy azon a napon nem jó. – Szép magától, hogy beismeri, de sajnos most nem ez a gond. – Könyörgök, doktor Wilson! Ne küldje a kislányt a nővérekhez! A fiaink jó gyerekek, láthatta rajtuk. Sarának eszében sem volt az árvaházba küldeni Grace-t. Viszont az okmányról ordított, hogy hamis, a népszámlálási hivatalnál biztosan ki fogják szúrni. – Tegyen meg egy szívességet mind a kettőnknek: hajítsa ki ezt a papírt. Feljegyzem a születést, és ha visszadobják az iratokat, kitalálok valamit, hogy elvesztettem az engedélyt vagy ilyesmi. Ha szerencsénk van, az egész akta elkeveredik valahol. Carlos nem mozdult, nem nyúlt a papírért; mintha fel sem fogta volna, amit hallott. Nyilvánvalóan ezerszer elgyakorolta magában ezt a jelenetet, ám az egyszer sem merült föl benne, hogy valaki varázsütésre elsöpri az egész problémát. – Tessék, vigye innen.

– Tényleg megteszi ezt? Nem kerül bajba miatta? Sara a kezébe nyomta a hamisítványt. – Tépje össze, égesse el, vesse egy kukába valahol! Csak arra kérem, felejtse el ezt az egész beszélgetést. Carlos visszadugta a papírt a zsebébe. Egy pillanatra úgy tűnt, szeretné megölelni Sarát, de uralkodott magán. – Imáinkba foglaljuk a nevét, doktor Wilson. És a kislánynak jó élete lesz, esküszöm. – El is várom. Csak egy dolgot kérek. – Bármit! – Amikor a felesége azt mondja magának, az a nap nem jó, higgye el neki, rendben? Sara bemutatta az igazolványát az ellenőrzési ponton, és a sötét utcákon elindult hazafelé. A kórházat és más nélkülözhetetlen intézményeket leszámítva mindenhol lekapcsolták az áramot 2200-kor. Ami nem jelentette azt, hogy a város rögtön nyugovóra tért, amint megszűnt az áram; a sötétben másféle életre kelt. Bárok, bordélyok, játéktermek – Hollis sokat mesélt neki erről a világról, és a menekülttáborban töltött két év alatt Sara is gyakorlatilag mindent látott már. Benyitott a lakásba. Kate már rég ágyban volt, de Hollis ébren várta, gyertyafénynél olvasott a konyhában. – Izgalmas? – kérdezte Sara. Mivel Sara gyakran dolgozott esti műszakban, Hollis rákapott az olvasásra; mindig nagy kupac könyvet hordott haza a könyvtárból, és felhalmozta őket az ágy mellett. – Kicsit sok hanta van benne. Michael ajánlotta egyszer. Egy tengeralattjáróról szól. Sara kampóra akasztotta a kabátját az ajtó mellett. – Mi az a tengeralattjáró? Hollis becsukta a könyvet és levette az olvasószemüvegét – ez is újdonság volt. Sara úgy találta, hogy a homályos, karcos üvegű, fekete műanyag

keretbe ágyazott félholdlencsék disztingvált külsőt kölcsönöznek neki, ámbár Hollis meg azt mondta, inkább öregítik. – A jelek szerint egy víz alatt közlekedő hajó. Marhaságnak hangzik, de a történet nem rossz. Éhes vagy? Csinálhatok neked valamit. Sara éhes volt ugyan, de az evéshez sem maradt ereje. – Én már csak ágyba dőlni akarok. Benézett Kate-hez, aki mélyen aludt, aztán bement a fürdőbe és kezet mosott. Szemügyre vette a tükörképét. Mi tagadás, az évek nyomot hagynak. Ráncok terültek szét a szeme körül; szőke haja, melyet mostanában rövidebbre vágott és hátul összefogott, megritkult kissé; bőre kezdte elveszíteni a feszességét. Mindig csinosnak tartotta magát, és bizonyos értelemben az volt még most is. De valamikor észrevétlenül átsodródott az élet zenitjén. Korábban, ha a tükörképére nézett, még mindig azt a kislányt látta, aki valaha volt; a nő a tükörben gyerekkori önmaga folytatásának látszott. Most pedig már a jövőt látta benne. Mélyülnek majd a ráncok, megereszkedik a bőre, fénytelen lesz a szeme. Fogyatkozott az ifjúsága, elcsorgott lassan a múltba. Ez a gondolat mégsem zavarta, vagy legalábbis alig. A kor tekintélyt hozott, a tekintély a hasznosság erejét – amivel gyógyítani lehet, vigaszt nyújtani, új embereket a világra segíteni. Imáinkba foglaljuk a nevét, doktor Wilson. Sara szinte nap mint nap hallott hasonlókat, de még mindig nem szokta meg. Már maga a név is: doktor Wilson. Még mindig zavarba jött, hallva ezt a megszólítást és tudva, hogy neki mondják. Amikor Kerrville-be jött három évvel ezelőtt, jelentkezett a kórházban, hátha hasznukra lehet az ápolói gyakorlatával. Egy ablaktalan kis szobában hosszan vizsgáztatta egy Elacqua nevű orvos – kérdezte a szervrendszerekről, diagnosztikáról, betegségek és sérülések kezeléséről. Arca semmit nem árult el, miközben mindig odafirkantott valamit Sara válaszai után egy jegyzettömbbe. Több mint két órán át tartott a vallatás; a végére Sara úgy érezte magát, mint aki vakon botorkál a szélviharban. Mi hasznát vehetnék az ő szerény tudásának egy olyan intézményben, amely ennyivel előrébb jár a Kolónia házi gyógymódjainál? Milyen naiv is volt! – Nos, ennyi elég is lesz – mondta dr. Elacqua. – Gratulálok! – Sarának leesett az álla; ironizál az orvos? – Akkor lehetek ápoló? – kérdezte. – Ápoló? Dehogy. Van elég ápolónk. Jöjjön vissza holnap, Ms. Wilson. A képzés pontosan nulla-hét-nulla-nullakor kezdődik. Úgy sejtem, tizenkét hónap elég lesz. – Milyen képzés? – kérdezte Sara, mire Elacqua, aki, mint később kiderült, csak ízelítőt adott a módszereiből a hosszú faggatással, leplezetlen bosszúsággal válaszolt. – Ha nem lett volna világos:

nem tudom, hol tanulta, de kétszer annyit tud, mint bárki gondolná. Orvos lesz nálunk. És persze ott volt Kate is. Az ő gyönyörű, elragadó, csodálatos lányuk. Sara és Hollis szeretett volna második gyereket is, ámde Kate születésének brutális körülményei túlságosan megviselték Sara szervezetét. Elszomorító dolog, és nem mentes az iróniától, hiszen nap mint nap az ő keze alatt jöttek világra mások gyerekei; de Sara aligha panaszkodhatott. Hogy egyáltalán viszontláthatta a lányát, hogy ők ketten megtalálták Hollist, elmenekültek a Hazából, visszatértek Kerrville-be, hogy családként élhessenek itt – a csoda szó is kevés volt rá. Sara nem volt vallásos, legalábbis nem templomba járó fajta – az apácákat jó embereknek érezte, bár a nézeteiket egy kicsit szélsőségesnek találta –, de bolond az, aki nem ismeri fel a gondviselés keze nyomát. Ha mindennap ilyen világra ébred az ember, nem is tehet mást, mint hogy elmereng egy órát is azon, hogyan törlesszen a sorsnak. Ritkán gondolt a Hazára, vagy legalábbis amilyen ritkán csak tudott. Még mindig álmodott róla – bár ezek az álmok furcsamód nem a legrosszabb pillanatokat idézték fel. Főleg az éhség, a hideg és a kiszolgáltatottság érzései kísértették, meg a biodízelüzem darálójának örökös kerregése. Néha csak értetlenül bámulta a kezét, ködös hiányérzettel, mintha valamit fognia kellene; időnként álmodott Jackie-ről, az idős nőről, akivel összebarátkozott, máskor Liláról – iránta táplált ellentmondásos érzései idővel szomorkás részvétté alakultak át. Egyszeregyszer színtiszta lidércnyomást is átélt – vakító hóviharban cipelte Kate-et, valami iszonyú elől menekültek –, de a legszörnyűbb álmok mostanra elmaradtak. Még egy dolog hát, amiért hálás lehet: hogy idővel a Haza emléke egy lesz az élet emlékei közül, kellemetlen ugyan, de annál édesebbé teszi a többit. Hollis már mélyen aludt. Mindig úgy zuhant álomba, mint egy összeroskadó óriás; a párnára rogyva már horkolt is. Sara elfújta a gyertyát, és a takaró alá bújt. Eltűnődött, vajon megszülte-e már Marie a gyerekét, és még mindig üvölt-e a férjével; a Jiménez család is eszébe jutott, és Carlos arca, amikor karjába vette a kicsi Grace-t. Grácia, gondolta Sara. Kegyelem. Talán épp ezt a szót kereste. Lehet, hogy a népnyilvántartó hivatal kiszúrja őket, de Sara nem tartotta valószínűnek. Amikor ilyen sok a baba. Hiszen éppen ez a lényeg. Ez mindennek a kulcsa. Új világ jön; sőt már el is érkezett. Talán erre tanít az öregedés, a tükörbe nézés, az idő nyomai az arcodon, az alvó lányod, akiben látod a kislányt, aki voltál, és aki többé nem leszel. A világ valóságos, és te benne vagy, múló része, de része, és ha szerencséd van, vagy talán akkor is, ha nincsen, a világ emlékezni fog arra, amit szeretetből teszel.

HAT Houston égboltja lassan lopózott elő az éjszakából, sötétje szürkébe fordult. Greer a városba tartott. Ahol Katy felől a 610-es úthoz ért az autópálya, összedőlt felhajtók és felüljárók óriástorzói között észak felé fordította a lovát, elkerülve az árteret és a mocsarat, annak mindent beszippantó sártengerét és áthatolhatatlan növényzetét; a vízborította belső kerületek helyett a magasabban fekvő városrészeken haladt, aztán az autóroncsok széles sorát követve dél felé, a belvárosba benyúló lagúna felé vette útját. A csónak ott volt, ahol két hónapja hagyta. Greer megkötötte a lovat, kimeregette a moszkitóktól ellepett esővizet, és a vízhez húzta a csónakot. A lagúna közepén valószínűtlen szögben, a város belső magjának megdőlt épületei között vesztegelt a Chevron Mariner, a rozsda és korhadás óriástemploma. Greer a csónak fenekére rakta a felszerelést, vízre tolta a járművet, és elevezett a parttól. A One Allen Center előcsarnokában, a mozgólépcsők tövében kötött ki, és vállára vetette a vászonzsákját annak lötykölődő tartalmával. A penészszagú levegőben leküzdött tíz emelet után szédelgett és levegőért kapkodott. Egy üres irodában felhúzta az odakészített kötelet, a táskát a Mariner fedélzetére eresztette, majd utánamászott. Mindig Cartert etette meg elsőnek. A hajó közepén baloldalt egy csapóajtó volt a fedélzet síkjában. Greer mellétérdelt, és kivette a vérrel teli kannákat a zsákból. Hármat a fülüknél fogva összefogott az egyik kötéllel. A nap a háta mögül sütött, fénnyel pásztázta a fedélzetet. Greer egy súlyos villáskulccsal kilazította a biztonsági csavarokat, elfordította a kilincset, és kinyitotta a csapóajtót. Napfény tódult a lenti üregbe. Carter magzatpózba gömbölyödve feküdt az elülső rekeszfalnál, a fénytől félrehúzódva. Régi kannák és kötelek halma emelkedett a padlón. Greer apránként leeresztette a kannákat. Carter nem moccant, csak amikor a kannák a földre értek. Amint elkezdett négykézláb mászni a vér felé, Greer elengedte a kötelet, becsukta a csapóajtót, és helyükre tette a csavarokat. Most jöhet Amy. Greer átment a másik csapóajtóhoz. Arra kell ügyelnie, hogy gyorsan mozogjon, de ne pánikszerű kapkodással. A vér szagát nem tudta elfedni Amy

elől a kannák satnya műanyag fala; benne túl erős volt az éhség. Greer közvetlen maga mellé helyezte a felszerelést, kioldotta a csavarokat és félretette őket. Nagy levegőt vett, hogy idegeit csillapítsa, majd kinyitotta a csapóajtót. Vér. Amy felszökkent. Lucius ledobta a kannákat, lecsapta az ajtót, és épp a helyére nyomta az első csavart, amikor Amy teste alulról a fedélnek csapódott. A fém megdöndült, mintha hatalmas kalapáccsal vágtak volna rá. Lucius rávetődött a fémlapra; újabb erős ütés volt lentről a válasz, amitől kiszakadt Lucius tüdejéből a levegő. A pántok elgörbültek; ha nem tudja rögzíteni a maradék csavarokat, az ajtó nem fog tartani. Még két csavart sikerült beraknia, mire Amy újból támadásba lendült; Greer tehetetlenül nézte, ahogy az egyik csavar kipattan, és gurulni kezd a padlón. Kezével utánakapott, és ujja hegyével épphogy sikerült elérnie. – Amy! – kiáltotta. – Én vagyok az, Lucius! – Bedugta a csavart, és a villáskulcs fejével rávert, a helyére döfte. – Ott a vér! Kövesd a szagát! Három fordítással szorosan rögzítette a csavart, így az utolsó furatot is a csapóajtó csavarlyukához igazította. A helyére kalapálta a negyedik csavart is. Még egy utolsó, erőtlen csapás érte a fedél alját, aztán csend lett. Lucius, nem akartam… – Semmi baj – mondta a férfi. Bocsáss meg… Összeszedte a szerszámokat és az üres zsákba pakolta. Alatta, a Chevron Mariner rakterében most issza ki az adagját Amy és Carter. Mindig ugyanígy történt; Greer mostanra hozzászokhatott volna. A szíve mégis hevesen kalapált, agyában és testében zubogott az adrenalin. – A tiéd vagyok, Amy – szólalt meg. – Mindig a tiéd leszek. Jöjjön bármi, ezt tudnod kell. Azzal átvágott a Mariner fedélzetén, és visszamászott az ablakon.

HÉT Amy arra tért magához, hogy négykézláb kuporog a porban. Kezén kesztyű, a földön egy műanyag tálcán nebáncsvirágok, mellette egy rozsdás ültetőkanál. – Minden rendben, Miss Amy? Carter szétvetett lábakkal ült a teraszon a kovácsoltvas asztalnál, és nagy szalmakalapjával legyezte magát. Két pohár jeges tea állt az asztalon. – Rendesen gondunkat viseli ez az ember – sóhajtotta elégedetten. – Már nem is emlékszem, mikor laktam ennyire jól. Amy reszketegen talpra állt. Mély elesettség vett erőt rajta, mintha hosszú alvásból ébredt volna fel. – Jöjjön, üljön le egy percre – mondta Carter. – Adjon időt a szervezetnek az emésztésre. Az etetési nap itt kvázi szünnap. A virágok várhatnak. Ez igaz volt: mindig jöttek új virágok. Amint Amy elültetett egy tálca palántát, újabb adag jelent meg a kapunál. Ugyanígy a tea is: az egyik percben üres volt az asztal, a következőben két gyöngyöző pohár várta őket. Amy nem tudta, miféle láthatatlan erő küldi ezeket a dolgokat. Mindez hozzátartozott ehhez a helyhez, különös működéséhez. Minden nap egy évszak, minden évszak egy év. Levette a kesztyűt és átvágott a gyepen, leült Carterral szemben. Zsíros véríz tapadt a szájára. Belekortyolt a teába, hogy leöblítse. – Fontos megőrizni az erejét, Miss Amy – mondta Carter. – Senki nem köszöni meg, ha éhezteti magát. – Csak nagyon… nem tetszik. – Carterra nézett, aki még mindig magát legyezte a kalappal. – Megint megpróbáltam megölni. – Lucius érti a helyzetet. Nem hiszem, hogy magára veszi. – Nem erre gondolok, Anthony. Meg kell tanulnom uralkodni magamon, ahogyan te csinálod. Carter a homlokát ráncolta. Általában tömören fejezte ki magát, kevés gesztussal és hosszú szünetekkel. – Ne vádolja magát. Még csak három éve volt megszokni a dolgot. Maga még csecsemő ebben a létben.

– Nem csecsemőnek érzem magam. – Hanem akkor minek? – Szörnyetegnek! Túl élesen szólt; szégyenkezve lesütötte a szemét. Táplálkozás után mindig megrohanták a kételyek. Milyen különös is ez: a teste egy hajón lakik, de az elméje itt, Carterral, növények és virágok között. Csak akkor érintkezett ez a két világ, amikor Lucius a vért hozta, és a kontraszt megzavarta. Carter elmagyarázta neki, hogy ez a hely nem csak az övék, az a különbség csupán, hogy ők látják is. Az egyik világ a hús, vér és csont világa, de van egy másik – egy mélyebb valóság, melyet a hétköznapi emberek csak futólag pillanthatnak meg, ha egyáltalán. Ez a lelkek világa, élőké és holtaké, ahol a tér és idő, emlék és vágy abban a tiszta, cseppfolyós állapotban létezik, ahogyan az álmokban. Amy tudta, hogy ez így van. Úgy érezte, mindig is tudta – már kislányként, emberi lényként is érzékelte ennek a másik birodalomnak a létét, e világ mögötti világét, ahogyan magában nevezte. Sejtette, hogy sok gyerek így van ezzel. Mi más is a gyerekkor, mint az átmenet a fényből a sötétbe, a lélek lassú haldoklása a hétköznapiság óceánjában? A Chevron Marineren töltött idő alatt sok mindent megértett a múltjából. Élénk képek idéződtek fel benne, az emlékezet szelíd léptekkel hozta őket, míg a rég elmúlt dolgok friss élményeknek nem tűntek. Fölsejlett előtte egy réges-régi korszak, az ártatlanság kora, amit úgy hívott: „azelőtt” – hol volt akkor még Lacey és Wolgast, a Noé-projekt, az oregoni hegytető, ahol berendezkedtek kettesben, s ami után hosszú, magányos kóborlása következett az emberek nélküli világban, ahol csak a fertőzöttek voltak a társai. Azelőtt beszéltek hozzá az állatok. Nagyobb állatok is, például kutyák, de kisebbek is, akikre nem figyel senki – madarak, még rovarok is. Nem csodálkozott ezen, természetesnek vette. Az sem nyugtalanította, hogy csak ő hallja; az volt a világ rendje, hogy az állatok csak hozzá beszéltek, mindig néven szólítva őt, mintha régi barátok lennének; meséltek az életükről, és Amyt boldoggá tette ez a kitüntetés, miközben az életében annyi minden érthetetlen volt: anyja hullámzó érzelmei és hosszú távollétei, a folytonos sodródás egyik helyről a másikra, a látszólag céltalanul jövő-menő idegenek. Mindez nem okozott semmi gondot addig a napig, amikor Lacey elvitte az állatkertbe. Amy akkor még nem fogta fel teljesen, hogy az anyja elhagyta – hogy nem látja többé viszont –, és örömmel fogadta a meghívást; hallott már állatkertekről, de sose járt még egyben sem. Az állatok örömteli duruzsolással fogadták Az előző nap zavarba ejtő eseményei után – előbb anyja hirtelen

távozása, aztán az apácák társasága, akik kedvesek voltak ugyan, de kissé mesterkélten, mintha a kedvességet könyvből olvasnák – itt otthonosan érezte magát. Úgy pezsgett benne az energia, hogy kitépte magát Lacey kezéből, és a jegesmedvék medencéjéhez szaladt. Hárman a napon sütkéreztek, a negyedik a víz alatt úszott. Milyen lenyűgözőek voltak, milyen csodálatosak! Még most, sok-sok év múltán is örömmel emlékezett vissza rájuk, szépséges fehér bundájukra, nagy, izmos testükre, kifejező arcukra, melyen ott honolt a világegyetem minden bölcsessége. Amikor Amy az üveghez lépett, az úszó medve feléje evickélt. Amy tudta, hogy kommunikációs képességét a természet lényeivel mások előtt titokban kellene tartania, de nem tudta türtőztetni magát. Hirtelen elfogta a szánalom, hogy ennek a fenséges lénynek fogolyként kell élnie, díszletsziklákon napozik, és olyan emberek meregetik rá a szemüket, akik nem is tartják valami sokra. – Mi a neved? – kérdezte a medvét. – Engem Amynek hívnak. A válasz mindenféle mássalhangzó kusza egyvelege volt, ahogy a többi medve neve is, melyeket az első udvariasan felsorolt. Valóság volt ez? Csak képzelődött? De nem; úgy vélte, az egész úgy történt, ahogyan emlékszik rá. Míg ő az üvegnél álldogált, Lacey is melléje lépett. Aggodalom ült az arcán. – Jól van, Amy – intette Lacey –, de ne menj olyan közel. – Amy, hogy az apácát megnyugtassa, és mert ebben a dallamos beszédű kedves nőben érezte a rendkívüli jelenségekre való nyitottságot, elvégre az ő ötlete volt az állatkert is, a tőle telhető legegyszerűbben elmagyarázta a helyzetet. – Valami medveneve van – mondta Laceynek –, amit nem tudok kiejteni. Lacey a homlokát ráncolta. – A medvének van neve? – Persze hogy van – mondta Amy. Visszafordult új barátjához, aki az üvegnek nyomta az orrát. Amy az életéről akarta kérdezni, meg hogy hiányzik-e neki az otthona, az Északi-sark, de ebben a pillanatban hatalmas loccsanással szétfreccsent a víz. Egy másik medve is a medencébe ugrott. Keréktárcsa szélességű mancsával feléje evezett, és odahúzódott az első medve mellé, aki közben hatalmas rózsaszín nyelvével az üveget nyalogatta. A bámészkodók kórusban „hú” és „óóó” kiáltásokban törtek ki; sokan fényképezni kezdtek. Amy üdvözlésképpen az üvegre tette a tenyerét, de érezte, hogy valami nincs rendjén. Valami más lett, és nem jó. A medvék nagy fekete szeme mintha nem is ránézett volna, hanem keresztül rajta, olyan áthatóan, hogy Amy nem bírta elfordítani a tekintetét. Feloldódott a nézésükben, mintha olvadna, s mindezt a zuhanás érzése kísérte,

mint amikor valaki nem létező lépcsőre teszi a lábát. Amy, mondták a medvék. Amy vagy, Amy Amy Amy Amy… Valami történt. Amy nyugtalanságot érzékelt. Tudata kitágult, új zajokat, új hangokat észlelt mindenfelől – nem emberi, hanem állati hangokat. Majomsivítás. Madárvijjogás. Hiúzok üvöltése, pánikba esett elefántok és orrszarvúk patáinak dübörgése. Amikor a harmadik és negyedik medve is a vízbe ugrott, és fehér bundába burkolt térfogatuk kiszorította a medence tartalmát, a jeges vízfal átbukott az üveg peremén. Lezúdult a nézőseregre, és elszabadult a káosz. Ő az, ő az, ő az, ő az… Az üveg mellett térdelt bőrig ázva, fejét a sima felülethez hajtotta. Elméjében állati hangok kavarogtak, a fekete vakrémület kórusa. Úgy érezte, meggörbül körülötte az univerzum, sötétségbe pólyálja. Meg fognak halni ezek az állatok. Ezt jelenti számukra Amy jelenléte. A medvék, a majmok, a madarak, az elefántok: mindannyian. Néhányan a ketrecben halnak majd éhen; mások erőszaknak esnek áldozatul. Mindet elragadja a halál, és nem csak az állatokat. Az embereket is. Amy körül elpusztul a világ, és ő ott marad a középpontban, egyedül. Jön a halál, jön, Amy vagy, Amy, Amy… – Most emlékezik, hm? Amy gondolatai visszatértek a teraszra. Carter fürkészőn nézett rá. – Bocsánat – mondta Amy. – Nem akartam így felcsattanni. – Semmi baj. Én is így voltam eleinte. Nehéz volt hozzászokni. Múlóban volt a nyár; hamarosan itt az ősz. Az úszómedence kékeszöld vizéből kibukkan majd Rachel Wood holtteste. Néha, amikor Amy a kapu közelében gondozta a virágokat, látta lassan elhajtani a ház előtt a nő fekete Denaliját. A sötétített ablakokon át kivehető volt Rachel teniszruhás alakja, ahogy a házra bámul. De a kocsi sosem állt meg, és ha Amy integetett neki, a nő sosem integetett vissza. – Szerinted meddig kell még várnunk? – Az a Nulladikon múlik. Előbb-utóbb meg fog mutatkozni. Ő úgy tudja, hogy én is ott pusztultam a többivel. A víz, magyarázta egyszer Carter, az védi meg őket. Hideg burkán Fanning elméje nem tudott áthatolni. Amíg ott maradnak, ahol vannak, Fanning nem találhatja meg őket.

– De el fog jönni – jegyezte meg Amy. Carter bólintott. – Jó sokáig kivárt, de be akarja végezni a dolgot. Már kezdettől azt akarta. Hogy mindennek vége legyen. Feltámadt a szél – őszi szél, nyirkos és csípős. Beborult az ég, megritkult a fény. Ebben a napszakban mindig rájuk telepedett ugyanaz a jellegzetes csend. – Jó kis páros vagyunk, mi? – Úgy is van, Miss Amy. – Nem hívnál simán Amynek? Már rég szólnom kellett volna. – Tiszteletből mondom így. De ha már kéri, szívesen. Pörögve hullottak le a levelek. A gyepen, a teraszon, a medence partján verdestek a szélben, mint megannyi csontkéz. Amy Peterre gondolt, arra, hogy mennyire hiányzik neki. Akárhol is lehet, Amy remélte, hogy rátalál a boldogság. Ezt az árat kellett megfizetnie: hogy lemondott Peterről. Még egy utolsót kortyolt a teából, hogy leöblítse a vér ízét, aztán kesztyűt húzott. – Kezdhetjük? – Kezdhetjük bizony. – Carter föltette a kalapját. – Ez a sok levél ránk vár, lássunk neki.

NYOLC – Michael! Nővére futva tette meg az utolsó pár lépést, és olyan ölelésbe vonta, hogy Michaelnak szinte ropogtak a bordái. – Hé! Én is örülök, hogy látlak. A pultnál ülő ápoló megbámulta őket, de Sara nem tudta visszafogni magát. – El se hiszem – mondta. – Mit csinálsz itt? – Hátralépett, anyai tekintettel mérte végig. Michael részint zavarba jött, részint viszont csalódott lett volna, ha Sara nem teszi. – Te jó ég, de sovány vagy! Mikor értél ide? Kate odáig lesz! – Az ápolóra nézett, idősebb nő volt keményített köpenyben. – Wendy, ez az öcsém, Michael. – A hajós? Michael fölnevetett. – Úgy bizony. – Mondd, hogy maradsz! – szólt Sara. – Csak két napot. Sara a fejét csóválva felsóhajtott. – Akkor megelégszem ennyivel. – Úgy kapaszkodott öccse karjába, mintha attól félne, hogy elfújja a szél. – Egy óra múlva végzek. Ne menj sehová, jó? Ismerlek, Michael. Komolyan mondom. Michael megvárta, aztán együtt mentek haza. Milyen furcsa is volt szárazföldön járni, ezt a szokatlan mozdulatlanságot érezni a talpa alatt. Három jobbadán egyedül töltött év után az összezsúfolt embertömeg állandó moraja úgy hatott rá, mintha a bőrét kaparászta volna valami. Igyekezett leplezni zaklatottságát, azt gondolta, majd elmúlik; bár eltűnődött azon is, vajon a tengeren töltött évek megváltoztatták-e annyira a természetét, hogy ezentúl képtelen lesz emberek között élni? Belehasított a bűntudat, amikor észrevette, mennyire megváltozott Kate. Nem maradt benne semmi a kisgyerekből, már a göndör tincsei is

kiegyenesedtek. Hármasban kártyáztak Hollisszal, amíg Sara főzött; aztán vacsora után Michael bekísérte a lányt a szobájába, hogy esti mesét mondjon neki. Nem kitalált mesét: Kate igaz történetet akart hallani, egyet a tengeri kalandjaiból. Michael a bálnás történetet választotta. Ez fél éve esett meg, messze kint az Öbölben. Késő éjjel volt, telihold sütötte a csendes, csillogó víztükröt, s egyszerre a hajó megemelkedett, mintha a tenger áradt volna meg. Sötét púp sejlett fel a vízben a hajó bal oldalánál. Először nem tudta, mi az. Olvasott már bálnákról, de egyet sem látott még, és az állat méretéről csak bizonytalan fogalmai voltak, sőt inkább kétkedők. Hogy lehetne egy élőlény ekkora? Ahogy a bálna lassan a felszínre bukkant, vízsugár lövellt ki a feje tetején; az állat lustán az oldalára fordult, egyik hatalmas uszonya kiemelkedett a vízből. Fényes fekete oldalán apró kacsakagylók alkotta kéreg látszott. Michael úgy elálmélkodott, hogy félni is elfelejtett; csak később jutott eszébe, hogy a bálna egyetlen farokcsapással darabokra zúzhatta volna a hajót. Kate elkerekedett szemmel nézett rá. – És mi történt? Hát, folytatta Michael, épp ez az érdekes. Ő azt hitte, a bálna elúszik, de nem. Majdnem egy órán át haladt a Nautilus oldalán. Időnként bedugta busa fejét a felszín alá, hogy aztán a következő pillanatban vízsugarat lövelljen ki az orrnyílásán, mint aki hatalmasat, lucskosat tüsszent. Aztán amikor lement a hold, az állat elmerült és aztán nem mutatkozott. Michael várt. Végre itthagyta volna? Eltelt néhány perc; Michael kezdett ellazulni. Ekkor egy hatalmas vízlövellés kíséretében a bálna a hajó orrától jobbra felágaskodott, és súlyos testét a levegőbe vetette. Olyan volt, mesélte Michael, mintha egy egész város emelkedett volna az ég felé. Látod, mire vagyok képes? Ne húzz ujjat velem, cimbora! Aztán újabb mennydörgő robajjal visszazuhant a vízbe, a hajó oldalához taszajtva és bőrig áztatva Michaelt. Többet nem látta. Kate mosolygott. – Értem én. Megviccelt! Michael nevetett. – Az bizony lehet. Jó éjt puszival búcsúzott Kate-től, és visszament a nagyszobába, ahol Sara és Hollis még a vacsora utáni rendrakással volt elfoglalva. Az áram ki lett kapcsolva éjszakára, az asztalon két hunyorgó gyertya olajos füstcsíkokat eregetett.

– Klassz gyerek. – Hollis érdeme – felelte Sara. – Annyit vagyok a kórházban, hogy néha úgy érzem, semennyi időm sincs rá. Hollis elvigyorodott. – Ez így igaz. – Remélem, beéred egy matraccal a földön – mondta Sara. – Ha tudtam volna, hogy jössz, szerezhettem volna rendes ágyat a kórházból. – Viccelsz? Általában ülve alszom. Abban se vagyok biztos már, hogy szoktam-e aludni egyáltalán. Sara a tűzhelyet tisztogatta egy ronggyal. Elég vadul – Michael érezte, milyen frusztrált. Már megint a régi nóta. – Nézd – kezdte Michael –, miattam nem kell aggódni. Teljesen jól vagyok. Sara nagyot fújt. – Hollis, beszélj vele te! Én úgyse jutok nála semmire. Férje tanácstalanul vállat vont. – Mit mondjak? – Például ilyesmit: „Az emberek szeretnek, Michael, ne keresd a halált.” – Nem erről van szó – vágta rá Michael. – Sara azt próbálja mondani – szólt közbe Hollis –, hogy reméljük, vigyázol magadra. – Egyáltalán nem ezt mondom. – Sara az öccsére nézett. – Lore az oka? Miatta csinálod? – Neki semmi köze ehhez. – Akkor magyarázd el, mert nagyon szeretném megérteni, Michael. Hogyan is magyarázhatná el? Az indokai olyan kuszák voltak, hogy reménytelen lett volna összefüggő érveléssé fűzni őket. – Egyszerűen így érzem jól magam. Ennél többet nem tudok mondani. Sara folytatta az ádáz sikálást. – Szóval jól érzed magad, ha halálra rémítesz. Michael a karját nyújtotta felé, de Sara lerázta.

– Sara… – Ne csináld! – Nővére nem nézett rá. – Ne mondd, hogy rendben van ez így! Hogy bármi is rendben van így. A fenébe, pedig megfogadtam, hogy nem megyek ebbe bele. Korán kelek holnap. Hollis mögéje lépett. Fél kezét a vállára tette, másikat a rongyra, megállította, és szelíden elvette tőle. – Megbeszéltük már ezt. Hagyd, hadd menjen a maga feje után. – Jól adod! Szerinted biztos nagyszerű, amit csinál. Sara sírva fakadt. Hollis maga felé fordította és a karjába vonta. Felesége válla fölött Michaelra nézett, aki félszegen állt az asztalnál. – Csak kimerült. Adnál nekünk egy percet kettesben? – Persze, oké. – Köszönöm, Michael. A kulcs ott van az ajtó mellett. Michael becsukta maga mögött az ajtót, és kiment az épületből. Nem lévén hova mennie, letelepedett a földre a bejárat közelében, ahol zavartalanul ücsöröghetett. Rég nem érezte ilyen rosszul magát. Sara örök aggodalmaskodó volt, de nem szívesen zaklatta fel; többek közt ezért is jött olyan ritkán a városba. Szeretett volna örömet szerezni neki – feleséget találni, megállapodni, állandó munkát végezni, mint mindenki más, gyerekeket vállalni. Nővére megérdemelné a lelki nyugalmat azok után, amiket érte tett, ahogyan gondoskodott róla a szüleik halála után, pedig maga is gyerek volt még. Mindenben, amit egymásért tettek, amit mondtak, kimondatlanul ott bujkált ez a tény. Ha másképp alakultak volna a dolgok, talán olyanok lennének, mint más testvérek, akik egymás iránti kötődése idővel elhalványul, és új kapcsolatok lépnek a helyébe. De náluk nem így lett. Új emberek léptek színre az életükben, de mindig ott volt egy zug a szívükben, ahol csak ők ketten fértek el. Amikor úgy érezte, kellő időt várakozott, visszament a lakásba. A gyertyákat már eloltották; Sara kint hagyott neki egy matracot egy párnával. Levetkőzött a sötétben és lefeküdt. Csak akkor vette észre a cédulát, melyet Sara a hátizsákjára tett. Gyertyát gyújtott és elolvasta. Bocsáss meg. Szeretlek. Légy résen. – S.

Csak három mondat, de nem is volt szüksége többre. Az a három mondat, amelyet életük minden napján elmondtak egymásnak. Arra ébredt, hogy Kate hajol az arca fölé. – Michael bácsi, éb-resz-tő! Felkönyökölt. Hollis az ajtóban állt. – Bocs. Mondtam neki, hogy hagyjon békén. Eltartott egy pillanatig, mire Michael magához tért. Nem szokott ilyen sokáig aludni. Egyáltalán nem szokott rendesen aludni. – Sara itt van? – Órákkal ezelőtt elment. – Intett a lányának. – Gyerünk már… el fogunk késni. Kate a szemét forgatta. – Apu fél a nővérektől. – Apukád okos ember. Azoktól a hölgyektől összerándul a gyomrom. – Michael – szólt közbe Hollis –, csak rontasz a helyzeten. – Oké, igazad van… – A lányra nézett. – Fogadj szót apukádnak, nagylány! Kate hirtelen heves ölelése meglepte. – Itt leszel, mikor visszajövök? – kérdezte. – Naná! Hallgatta a lépcsőházban távolodó lépteiket. Meg kell adni, ügyes kölyök. Színtiszta érzelmi zsarolás volt, de mit tehet ellene? Felöltözött és megmosakodott. Sara hagyott neki zsemléket reggelire, de Michael nem volt igazán éhes. Később is találhat valamit enni, már ha addigra megjön az étvágya. Felkapta a hátizsákját, és elindult. Sara épp befejezte a reggeli vizitet, amikor az egyik ápoló elhívta. A recepcióhoz ment, ahol a pultnál Peg nővér várt rá.

– Üdvözlöm, nővér! Peg nővér az a fajta ember volt, akitől egyszerre átalakul a szoba, ahová belép; a jelenlétében mindenki haptákba vágta magát. Legendák szóltak zsémbes természetéről, de Sara jobban ismerte annál: tudta, hogy a zord külső olyan nőt rejt, aki őszinte odaadással gondoskodik a rábízott gyerekekről. – Beszélhetnénk egy szót, Sara? A következő percben már az árvaház felé tartottak. Az épülethez közeledve Sara hallotta a gyerekek önfeledt zsivaját; javában tartott a délelőtti szünet. A kertkapun át közelítették meg az épületet. – Doktor Sara! Doktor Sara! Öt lépést sem tett meg, máris körérajzottak a gyerekek. Jól ismerték Sarát, de lelkendezésük részben egyszerűen annak szólt, hogy látogató érkezett. Sara kimentette magát azzal az ígérettel, hogy legközelebb tovább marad, és bement Peg nővér után az épületbe. A lány az asztalon ült abban a kis szobában, ahol Sara a vizsgálatokat szokta tartani. Amikor Sara belépett, megrebbent a szeme. Tizenkéttizenhárom éves lehetett; nehéz volt megítélni a testét borító koszrétegek miatt. A vállánál megcsomózott mocskos vászonruhát viselt; portól fekete, csupa seb lábán nem volt cipő. – A belbiztonságiak hozták be késő este – mondta Peg nővér. – Egy szót sem szólt még. Akkor kapták el, amikor megpróbált betörni egy mezgazd raktárba. Sara nem is csodálkozott: látszott a lányon, hogy régóta nem ehetett. – Szia! Doktor Sara vagyok. Megmondanád a nevedet? A lány figyelmesen nézte Sarát gubancos hajának sátra alól, de nem válaszolt. Tekintete – szemén kívül más testrésze eddig nem is mozdult – gyanakvón ugrott Peg nővérre, aztán vissza Sarára. – Próbáltuk kideríteni, kik a szülei – jegyezte meg Peg nővér –, de sehol nincs bejelentés arról, hogy keresnék. Sara nem lepődött meg ezen. Kivette a táskájából a sztetoszkópot és megmutatta a lánynak. – Meghallgatom a szívedet. Megengeded? Választ nem kapott, de a lány szeméből kiolvasta az igent. Sara lecsúsztatta a ruha összecsomózott pántjait a lány válláról. Csontsovány volt, de a melle

már kezdett gömbölyödni. A hűvös korong érintésétől kicsit összerezzent, de nem ellenkezett. – Sara, ezt látnia kell. Peg nővér a lány hátára meredt. Égési sebek és korbácsnyomok borították. Némelyik seb már beforrt, de volt, amelyik még mindig nedvedzett. Sara látott már hasonlót, de ennyire brutálisat még nem. Ránézett a lányra. – Kedvesem, megmondod nekem, ki tette ezt veled? – Szerintem nem tud beszélni – szólalt meg Peg nővér. Sara kezdte kapiskálni a helyzetet. A lány engedte neki, hogy megfogja az állát. A másik kezét a lány jobb füléhez tette. Háromszor csettintett az ujjaival; a lány nem reagált. Sara megcserélte a kezét, és letesztelte a lány másik fülét is. Semmi. Belenézett a lány szemébe, a saját fülére mutatott, és lassan megrázta a fejét, így jelezve, hogy „nem”. A lány bólintott. – Mert siket. Ekkor igen meglepő dolog történt. A lány Sara kezéhez nyúlt. Mutatóujjával vonalakat rajzolt Sara felfordított tenyerébe. Nem is vonalakat, eszmélt rá Sara. Ezek betűk. P. I. M. – Pim – mondta ki Sara. Peg nővérre nézett, aztán vissza a lányra. – Pim… ez a neved? A lány bólintott. Sara megfogta a kezét. „SARA”, írta a tenyerébe, és saját magára mutatott. – Sara. – Felpillantott. – Nővér, hozna nekem valami íróeszközt? Peg nővér kisietett a szobából, és kisvártatva a gyerekek tanóráihoz használt kézi írótáblák egyikével tért vissza. „HOL VANNAK A SZÜLEID?” írta Sara. Pim átvette a táblát. Tenyerével letörölte Sara szavait, majd sután megmarkolta a krétát. „MEG HALTAK” „MIKOR?” „MAMA AZTAN PAPA RÉG” „KI BÁNTOTT?”

„BÁCSI” „MILYEN BÁCSI?” „NEMTUDOM ELSZÖKTEM” A következő kérdést föltenni is fájdalmas volt, de szükséges. „MÁSHOL IS BÁNTOTT?” A lány tétovázott, aztán bólintott. Sarának összeszorult a szíve. „HOL?” Pim átvette a táblát. „ALUL” Sara nem vette le a szemét a lányról, úgy mondta: – Nővér, magunkra hagyna egy percre? Miután Peg nővér kiment, Sara ezt írta: „TÖBBSZÖR IS?” A lány bólintott. „MEG KELL NÉZNEM. ÓVATOS LESZEK.” A lány egész teste megfeszült. Hevesen rázta a fejét. „KÉRLEK”, írta Sara. „MEG KELL NÉZNEM, RENDBEN VAGY-E”. Pim kivette a kezéből a táblát, és sebesen rákaparta: „ÉN HIBÁM MEG ÍGÉRTEM TITOK”. „NEM, NEM A TE HIBÁD!” „PIM ROSZ VOLT” Sara nem tudta, sírjon vagy elhányja magát. Látott már egyet s mást életében – borzalmas dolgokat –, és nem csak a Hazában. Egy kórház falai közt az emberi természet legszörnyűbb oldala is megmutatkozik. Látott már törött csuklójú nőt, aki állítólag önhibájából esett le a lépcsőn, s miközben elmeséli, a férje a szemével irányítja a szavait. Súlyosan alultáplált öreg férfit, akit rokonok raktak le a bejárat elé. Dunk egyik szajháját, aki betegségtől és bántalmazástól meggyötört testtel, egy marék austinnal a kezében állított be hozzájuk, hogy megszabaduljon a magzatától, és mielőbb visszaülhessen a bárpult mellé. Muszáj volt az embernek megkeményítenie a szívét, különben nem végezhette volna a napi munkáját, de a gyerekek esetében volt a legnehezebb. Egy gyerektől nem fordíthatta el a fejét. Pim esetében könnyű volt rekonstruálni a történteket. Meghaltak a szülei, valaki felajánlotta, hogy

befogadja, egy családtag vagy szomszéd, mindenki meghatódott, milyen kedves és nagylelkű, hogy elvállalja ezt a szegény árvát, aki se nem hall, se nem beszél – onnantól pedig senki nem kísérte figyelemmel a sorát. – Nem, kedvesem, nem. – Sara megfogta Pim kezét és a szemébe nézett. Riadt, cserben hagyott kis lélek lakozott odabent. A legmagányosabb ember volt a földön, és Sara megértette, mi a dolga, mire kötelezi az emberség. Még Hollis sem tudott arról a dologról. Nem mintha Sara félt volna elmondani, hiszen tudta, milyen ember. De a hallgatás mellett döntött régesrégen. A Hazában, úgy hírlett, mindenki sorra átesett ezen, és Sara ideje is eljött. Elviselte, ahogy bírta, és amikor vége lett, maga elé képzelt egy ládát, acélládát erős lakattal. Akkor fogta az emléket és beletette. Átvette a táblát és ezt írta: „ENGEM IS BÁNTOTT VALAKI EGYSZER OTT” A lány arcán még mindig ott bujkált a gyanakvás. Eltelt vagy tíz másodperc. Aztán krétát fogott. „TITOK?” „TE VAGY AZ EGYETLEN, AKINEK ELMONDTAM” A lány arckifejezése megváltozott. Valami nagyon mélyen a lelkében lassan elindult. Sara tovább írt: „MI EGYFORMÁK VAGYUNK. SARA JÓ. PIM JÓ. NEM A MI HIBÁNK”. Könnymáz vonta be a lány szemét. Egyetlen csepp tolult ki a szemhéján, és legördült az arcán, átcsorgott a piszkon. Csukva volt a szája; nyakán és állán megfeszültek az izmok, aztán reszketni kezdtek. Különös hang zendült föl, szinte állati morgás. Mintha valami kitörni készülne a ketrecéből. És kitört. A lány kinyitotta a száját, és olyan vonítás szakadt ki belőle, amely minden korlátját szétzúzta az emberi nyelvnek, és egyetlen fájdalmas magánhangzóvá sűrítette. Sara szorosan átölelte. Pim ordított, reszketett, próbált kiszabadulni, de Sara nem eresztette. – Jól van – mondta neki. – Én veled vagyok, nem hagylak magadra. – És szorította egészen addig, amíg a lány elcsendesedett, és még utána is sokáig.

KILENC A kapitólium, melynek az egykori Első Texasi Befektetési Bank adott otthont – a név még mindig fel volt vésve a bejárat mészkő párkányára –, csak rövid sétára esett az iskolától. Az előcsarnok eligazító táblája felsorolta a különböző részlegeket: Lakhatási hivatal, Közegészségügy, Mezőgazdaság és kereskedelem, Nyomdászat és sokszorosítás. Sanchez irodája az első emeleten volt. Peter fölment a lépcsőn; fent újabb nyitott térbe jutott, a pult mögött egy belbiztonságis tiszt ült természetellenesen tiszta egyenruhában. Peter hirtelen zavarba jött elnyűtt munkaruhája és a hangosan zörgő szerszámokkal teli zsákja miatt. – Segíthetek? – Sanchez elnökhöz jöttem. Megbeszélt találkozóra. – Neve? – A tiszt tekintete visszatért az íróasztalához, valami űrlapot töltött ki. – Peter Jaxon. A férfi arca kigyúlt. – Maga Jaxon? Peter biccentett. – Szent Habakuk! – A férfi csak ült és félszegen bámult. Peter elszokott már ettől a reakciótól. Igaz, ritkán ismerkedett meg új emberekkel mostanában. Sőt egyáltalán nem. – Szólna esetleg valakinek? – kérdezte végül. – Ja, igen. – Felpattant a székből. – Egy pillanat. Megmondom nekik, hogy megjött. Peternek nem kerülte el a figyelmét a „nekik”. Ki lesz még jelen a találkozón? Ha már itt tartunk, ő miért jött? Hiába tépelődött órákig az elnök üzenetén, tanácstalan volt. Lehet, hogy Caleb tippje a helyes, és csak vissza akarják hívni a hadseregbe. Ha igen, nem lesz hosszú tárgyalás. – Mehetünk, Mr. Jaxon! A tiszt elvette a szerszámos zsákot, és végigvezette Petert egy hosszú folyosón. Sanchez ajtaja nyitva állt. Az elnök felkelt az íróasztaltól, amikor Peter belépett: alacsony, szinte teljesen ősz hajú nő volt éles vonásokkal,

fürkész tekintettel. Vele szemben is ült valaki, egy tüskeszakállú férfi. Ismerősnek tűnt, bár Peter nem tudta hová tenni. – Örülök, hogy látom, Mr. Jaxon. – Sanchez megkerülte az asztalt, és a kezét nyújtotta. – Megtiszteltetés számomra, elnök asszony. – Kérem – mondta a nő –, szólítson Vickynek. Hadd mutassam be Ford Chase-t, a kabinetfőnökömet! Peter most már emlékezett rá: Chase részt vett a belső vizsgálatban, amikor az Olajúton felrobbant a híd. Kellemetlen emlék volt; kapásból ellenszenvesnek találta ezt az embert már akkor is. Bizalmatlanságát csak fokozta, hogy Chase nyakkendőt viselt, a divattörténet legértelmetlenebb produktumát. – Apgar tábornokot pedig ismeri már – tette hozzá Sanchez. Peter megfordult; egykori parancsnoka állt fel a kanapéról. Gunnar megöregedett kissé, rövidre nyírt haja megőszült, homlokán elmélyültek a barázdák. Egyenruhája gombjai kitüremkedtek a pocakjától. Peter erős kísértést érzett, hogy tisztelegjen, de uralkodott magán, s helyette kezet fogtak. – Gratulálok az előléptetéséhez, uram. – Egyetlen alárendeltje sem csodálkozott, amikor Apgart tábornokká nevezték ki Fleet lemondása után. – Mindennap megbánom. Hogy van a kisfiú? – Remekül, uram, köszönöm. – Ha azt akarnám, hogy uramnak szólítson, nem fogadtam volna el a lemondását. Egyébként ez a másik, amit bánok. Több ellenállást kellett volna tanúsítanom. Peter kedvelte Gunnart; megnyugtató volt a jelenléte. – Nem sok hasznára lett volna. Sanchez egy kis tárgyalósarokba vezette őket, ahol egy kanapé és két bőrfotel állt egy alacsony, kőlapos asztal körül, az asztalon pedig egy hosszú papírtekercs hevert. Peter most tudott először körülnézni: könyvespolc faltól falig, függöny nélküli ablak, csorba szélű íróasztal feltornyozott aktákkal. Mögötte a texasi zászló függött egy zászlórúdon, a szoba egyetlen ünnepélyes dísze. Peter az egyik fotelba ült Sanchezzel szemben. Apgar és Chase oldalt telepedett le.

– Először is, Mr. Jaxon – kezdte Sanchez –, bizonyára kíváncsi, miért kértem, hogy látogasson meg. Szívességet szeretnék kérni öntől. Hogy megértse a dolog hátterét, hadd mutassak valamit. Ford! Chase kisimította az asztalon lévő papírtekercset, és lesúlyozta a sarkainál. Földmérési térkép volt: a közepén Kerrville helyezkedett el, jól felismerhetően föl voltak tüntetve a város falai és védvonalai. Tőle nyugatra, a Guadalupe mentén három nagy, vonalkázott területen betűjelek: LR1, LR2, LR3. – Ha megenged nekem ennyi pátoszt: amit itt lát, az a Texasi Köztársaság jövője – mondta Sanchez. – Az LR letelepedési régiót jelent – fűzte hozzá Chase. – Ezek a legkézenfekvőbb területek a lakosság kiköltöztetésére, legalábbis kezdetnek. Van víz, művelésre alkalmas talaj, jó legelők. Több turnusban valósítjuk meg a költöztetést, sorsolással válogatva a távozni akarók között. – Akik jó sokan lesznek – tette hozzá Chase. Peter felpillantott. Mindenki az ő reakciójára várt. – Nem tűnik lelkesnek – jegyezte meg Sanchez. Peter kereste a szavakat. – Azt hiszem… nem hittem benne igazán, hogy ez a nap is eljön. – Vége a háborúnak – mondta Apgar. – Három éve nem mutatkozott egyetlen fertőzött sem. Ezért harcoltunk annyi éven át. Sanchez előrehajolt. Volt valami lenyűgöző báj benne, valami ellenállhatatlan vonzerő. Peter hallomásból tudott már erről – állítólag fiatal korában gyönyörű volt, sorban álltak érte a kérők –, de egészen más volt személyesen tapasztalni. – A történelem emlékezni fog önre, Peter, mindarra, amit tett. – Nem egyedül tettem. – Ezt is tudom. Sokan megérdemlik az elismerést. És sajnálom, ami a barátaival történt. Donadio százados nagy veszteség. Amy pedig, nos… – Néhány pillanatra elhallgatott. – Őszinte leszek önnel. Amit róla meséltek… sosem tudtam eldönteni, mennyit higgyek el belőle. Abban sem vagyok biztos, hogy most már mindent értek. Azt viszont tudom, hogy egyikünk sem lenne itt, ha Amy nem lett volna, és ha ön nem lett volna. Ön hozta el őt hozzánk. Az emberek tudják ezt. És ez teszi önt olyan fontossá. Mondhatni,

nincs senki hasonló. – Tekintetét le sem vette Peter arcáról; értett ahhoz, hogy azt éreztesse a másikkal, csak ők ketten vannak a szobában. – Mondja, szeret a Lakhatási Hivatalnak dolgozni? – Eléggé. – És így fel tudja nevelni a fiát. Mellette lehet. Peter érzékelte, hogy valamilyen stratégia bontakozik ki a beszélgetésből. Bólintott. – Nekem nincsenek gyerekeim – mondta Sanchez kissé sajnálkozva. – Egyik ára a tisztségemnek. De megértem az érzéseit. Ezért előrebocsátom, hogy tiszteletben tartom a prioritásait, és amit javasolni készülök, semmiképp nem ütközik azokkal. Ön a fia mellett lesz, ahogy most is. Peter féligazságot vélt felismerni a szavaiban. Viszont Sanchez olyan mesterien közelített a lényeghez, hogy önkéntelenül is csodálta érte. – Hallgatom. – Volna kedve csatlakozni az apparátusomhoz, Peter? Olyan abszurd volt a felvetés, hogy Peter majdnem elnevette magát. – Bocsásson meg, elnök asszony… – Kérem – szakította félbe a nő mosolyogva –, szólítson Vickynek. Peternek el kellett ismernie, hogy az elnök mesterien tudja fűzni a szót. – Annyira képtelen ötlet, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Eleve nem vagyok politikus. – Nem is kérem, hogy azzá váljon. De vezető alkat, és az emberek tudják ezt. Túl sokat ér ahhoz, hogy a kispadon üljön. A kapuk kinyitása nem pusztán a túlzsúfoltság megszüntetését jelenti, bár arra is szükség van. Ez alapvető változást jelent szinte minden téren. Sok részleten még csiszolni kell, de azt tervezem, hogy kilencven napon belül felfüggesztem a statáriumot. Az Expedíciós Egységet visszahívjuk a külső területekről, hogy az áttelepítésben segédkezzen, és átállunk a teljes egészében civil kormányzásra. Nagy fordulat az, hogy ezentúl mindenki részt vehet a döntéshozatalban… és nem lesz komplikációmentes. De elkerülhetetlen, és ez a megfelelő pillanat rá. – Tisztelettel: nem értem, mi köze van ennek hozzám. – Nagyon is sok, ami azt illeti. Legalábbis remélem. Az ön helyzete egyedülálló. Tiszteli a hadsereg. Szereti a lakosság, főleg az iowaiak. De ez csak két pillér a háromból. A harmadik a feketepiac. A sefteseknek ez

aranybánya lesz. Tifty Lamont ugyan meghalt, de az ön egykori ismeretsége vele bejárást biztosít a főnökséghez. Szóba sem kerül, hogy felszámoljuk őket, nem is sikerülne. A bűnözés az élet része, kellemetlen, de letagadhatatlan része. Ön ismeri Dunk Witherst, igaz? Peter bólintott. – Találkoztam már vele. – Több volt egyszerű találkozásnál, ha az értesüléseim helytállóak. Hallottam a ketrecről. Nagy mutatvány volt. Peter és Tifty megismerkedésére célzott. Tifty San Antoniótól északra fekvő föld alatti komplexumában történt, ahol katartikus népmulatságok céljára a kereskedővezérek kézitusát vívtak a fertőzöttekkel, a többiek meg fogadásokat kötöttek rájuk. Dunk ment be először a ketrecbe, és viszonylag könnyen elbánt egy holdkórossal; utána jött Peter, aki egy igazi drakkal szállt szembe, hogy ezzel vegye rá Tiftyt az iowai küldetésre. – Akkor az tűnt helyesnek. Sanchez elmosolyodott. – Éppen erről beszélek. Ön olyan ember, aki megteszi, amit meg kell tenni. Ami Dunkot illeti, feleannyira sem eszes, mint Lamont volt, pedig jó lenne. Lamonttal egyszerű alkut kötöttünk. Olyan jó állapotú katonai felszerelés volt a birtokában, amilyet sok éve nem láttunk. Nélküle nem tudtuk volna fölfegyverezni a hadsereget. Tartsa kordában a legveszélyesebb elemeket, mondtuk neki, szállítsa a fegyvereket és muníciót, és békén hagyjuk. Ő belátta ennek az észszerűségét, de tartok tőle, hogy Dunk nem fogja. Az az ember színtiszta opportunista, és van benne egy jó adag elvetemültség. – Akkor miért nem dugják rács mögé? Sanchez vállat vont. – Megtehetnénk, és lehet, hogy az lesz a vége. Apgar tábornok szerint fogdossuk össze mindet, foglaljuk el a bunkert és a játéktermeket, és vessünk véget az egésznek. De azonnal akadna valaki, aki a helyére pályázna, még mielőtt megszáradna az aktáján a tinta, és akkor ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Kereslet és kínálat kérdése ez. Kereslet mindig van, de a kérdés az, hogy ki szállítja majd az árut? A kártyaasztalokat, a nyalatot, a prostituáltakat? Nem örülök neki, de szívesebben számolok egy ismert tényezővel, és jelenleg Dunk az. – Szóval azt akarja, hogy tárgyaljak vele.

– Igen, ha eljön az ideje. Fontos, hogy rövid pórázon tartsuk a sefteseket. Ahogy az is, hogy az átmeneti időszakban teljes mértékben bírjuk a katonaság és a civil lakosság támogatását. Ön az egyetlen, akinek mindhárom csoportnál respektje van. Hiszen valószínűleg megkaphatná az én állásomat is, ha akarná, nem mintha akár csak a legnagyobb ellenségemnek is kívánnám. Peternek az a nyugtalanító érzése támadt, mintha máris beleegyezett volna valamibe. Apgarra nézett, akinek az arckifejezése azt jelezte: Higgye el, én is jártam ebben a cipőben. – Mit kér tőlem egész pontosan? – Egyelőre különleges tanácsadónak szeretném kinevezni. Ha úgy tetszik, közvetítőnek az érdekelt felek közt. Később kitalálhatunk rá egy pontosabb elnevezést. Mindenesetre az első sorba szeretném állítani, ahol mindenki látja. Az ön hangja legyen az első, amelyet az emberek meghallanak. És megígérem, hogy mindennap hazaér vacsorára a fiához. Erős volt a kísértés: vége lenne a kalapálásnak a tikkasztó napsütésben. De ugyanakkor fáradt is volt. Elszivárgott belőle a szükséges energia. Eleget tett már, most csak nyugodt, egyszerű életre vágyott. Iskolába vinni a fiát, becsületes munkával tölteni a napot, ágyba fektetni a gyereket este, és nyolc édes órát tölteni egy egész más helyen – az egyetlen helyen, ahol valaha is boldog volt. – Nem. Sanchez meghökkent; nem szokott hozzá, hogy ilyen kurtán visszautasítsák. – Nem? – Ennyi. Ez a válaszom. – Remélem, hogy tudok olyat mondani, amivel meggyőzhetem. – Hízelgő a felkérés, de valaki másra kell bíznia ezt a feladatot. Sajnálom. Úgy tűnt, Sanchez nem haragszik, csak csodálkozik. – Értem. – Visszatért arcára a lefegyverző mosoly. – Mindenesetre meg kellett kérdeznem. Felállt, s utána a többiek is. Most Peteren volt a sor, hogy csodálkozzon; rájött, hogy hevesebb ellenállásra számított. Az ajtónál az elnök kezet rázott vele búcsúzóul. – Köszönöm, hogy időt szánt rám, Peter. Az ajánlat továbbra is áll, és

remélem, hogy átgondolja. Sok jót tehetne. Megígéri, hogy gondolkozik rajta? Abból nem lehet baj, ha ennyit megígér. – Úgy lesz. – Apgar tábornok kikíséri. S ezzel véget ért a megbeszélés. Kissé el volt képedve, és ahogy egy ajtó becsukódásakor mindenki, ő is azon töprengett, vajon helyesen döntött vagy sem. – Peter, még valami – szólt utána Sanchez. Visszafordult az ajtóból. Az elnök már ismét az asztalánál állt. – El is felejtettem megkérdezni. Hány éves a fia? Ártalmatlan kérdésnek tűnt. – Tízéves. – És Caleb a neve, ugye? Peter biccentett. – Csodálatos életkor. Előtte az egész élet. Ha belegondol, valójában éppen a gyerekekért dolgozunk, nem igaz? Mi már rég nem leszünk, de a következő hónapokban hozott döntéseink határozzák meg, milyen világban élik le ők az életüket. – Elmosolyodott. – Nos, érdemes elgondolkodni rajta, Mr. Jaxon. Még egyszer köszönöm, hogy eljött! Peter kiment Gunnar után az ajtón. A folyosó felénél járva hallotta, hogy a tábornok magában kuncog. – Ügyes a nő, mi? – Az – helyeselt Peter. – Piszokul ügyes.

TÍZ Michael három dolgot vitt magával a zsákban. Az egyik az újság volt. A második egy levél. A kapitány egyenruhájának mellényzsebében találta. Nem volt címzés a borítékon; a férfi nem is akarta elküldeni. Az alig egyoldalas levél angolul íródott. Drága fiam, Tudom, hogy mi ketten soha nem fogunk találkozni. Hajónk üzemanyaga hamarosan elfogy, s vele együtt utolsó reményünk a menedék elérésére. Tegnap este a legénység és az utasok szavaztak. Egyhangú volt az eredmény. A szomjanhalás olyan vég, amelyet senki sem kíván magának. A mai lesz az utolsó esténk ezen a földön. Acélkoporsónkat az áramlatok sodorják majd, amíg a mindenható Isten a mélybe nem süllyeszt minket. Nyilvánvalóan semmi reményem rá, hogy utolsó szavaim eljutnak hozzád. Csak azért imádkozhatom, hogy téged és édesanyádat kíméljen meg a katasztrófa, s éljétek túl valahogy. Mi vár énrám? A Szent Korán azt mondja: „Allahé az Egek és a Föld Láthatatlan titka. Az Óra bekövetkezésének elrendelése nem tart tovább, mint egy szempillantás, vagy annyi se. Mert bizony, Allah Mindenre Képes.”[8] Hiszem, hogy mind az Övéi vagyunk és Őhozzá térünk meg. Mindazok ellenére, amik történtek, töretlen a hitem, hogy halhatatlan lelkem az Ő kezébe kerül, és hogy amikor végre találkozunk, a paradicsomban leszek. Utolsó percemben rád gondolok. Barak Allahu fik. Szerető apád, Nabil Michael ezeken a szavakon tépelődve járta a seftes negyed utcáit. Hozzá volt szokva az elhagyatottság és pusztulás képéhez; járt már romvárosokban, ahol ezrével hevertek a csontvázak. De soha ezelőtt nem szóltak hozzá ilyen közvetlen módon a halottak. A kapitányi kabinban megtalálta a férfi útlevelét. Teljes neve Nabil Haddad volt. Hollandiában, egy Utrecht nevű városban született 1971-ben. Michael nem talált a kabinban további bizonyítékot a

gyerekről – sem fényképeket, sem más leveleket –, de a vészhelyzet esetén értesítendő személy neve a kapitány útlevelében egy londoni címen lakó nő volt, Astrid Keeble. Talán a fiú anyja. Michael eltöprengett, mi történhetett hármuk között, hogy a kapitány sosem találkozott a fiával. Talán az anya nem engedte; vagy valamiért a férfi úgy vélte, nem méltó rá. Mégis úgy érezte, írnia kell neki, holott tudta, hogy néhány órán belül meghal, és a levél nem jut messzebb a saját zsebénél. De többet is mondott Michaelnak a levél. A Bergensfjord valahová tartott, volt úti célja. Nem „egy menedék”, hanem „a menedék”. Egy biztonságos búvóhely, ahová a vírus nem juthat el. Ezért volt a harmadik holmi Michael zsákjában, és ezért akarta fölkeresni a Maestro nevű illetőt. Ha volt is rendes neve, Michael nem tudott róla. A Maestronak zavarba ejtő szokása volt az is, hogy töredékes mondatokban beszélt, és mindig harmadik személyben utalt magára; időbe telt hozzászokni. Igen öreg volt, és inas, izgága alakja inkább nagyra nőtt rágcsálóra hasonlított, mint emberre. Valaha villamosmérnökként dolgozott a polgári hatóságoknál, de rég visszavonult, s azóta Kerrville-ben mindenki hozzá fordult elektronikus régiségekkel kapcsolatban. Lehet, hogy féleszű volt, mint egy kalitkában tartott madár, ráadásul paranoiás is, de meg kellett adni: értett hozzá, hogy egy régi merevlemezből kicsalogassa az információt. A Maestro bódéját nem lehetett eltéveszteni: Houstonban nem volt másik napelemes tetejű épület. Michael hangosan kopogtatott, és hátralépett, hogy lássa a kamera; a Maestro először alaposan szemügyre akarta venni a látogatóit. Kis várakozás után egy sor súlyos zár kattanva kinyílt. – Michael. – A Maestro ott állt a keskeny ajtónyílásban, munkaköpenyt viselt és a fején lehajtható lencséjű műanyag védőszemüveget. – Üdv, Maestro. A férfi tekintete végigpásztázta az utcát. – Gyorsan! – mondta, és betessékelte Michaelt. A bódé belseje múzeum is lehetett volna. Régi számítógépek, irodai masinák, oszcilloszkópok, lapos képernyők, hatalmas rekeszek színültig tele tabletekkel és mobiltelefonokkal: ennyi áramkör egy rakáson mindig megbizsergette Michael szívét. – Hogy segíthet a Maestro?

– Hoztam egy régiséget. Kivette zsákjából a harmadik tárgyat. Az öreg kézbe vette, és fürgén megvizsgálta. – Gensys 872HJS. Negyedik generációs, három terabyte. Háború előtti kor vége. – Felpillantott. – Honnan? – Egy megfeneklett hajón találtam. Hozzá kell jutnom a fájlokhoz. – Akkor lássuk közelebbről. Michael követte az egyik munkapadhoz, ahol a Maestro egy rongyalátétre tette a lemezt, majd lehajtotta szemüvege lencséit. Egy miniatűr csavarhúzóval leszedte a borítást, és tanulmányozni kezdte az eszköz belsejét. – Páralecsapódás. Nem jó. – Meg tudja javítani? – Bonyolult. Drága. Michael egy köteg austint vett ki a zsebéből. Az öreg megszámolta a munkapadon. – Nem elég. – Ennyim van. – A Maestro kétli. Egy szerelőnek? – Már nem vagyok az. A Maestro fürkészőn nézett Michael arcába. – Á! A Maestro emlékszik. Képtelen híreket hallott. Igazak? – Attól függ, miket hallott. – A blokádot keresi. Egyedül vitorlázik. – Nagyjából. Az öreg összeszorította duzzadt ajkát, majd a köpenye zsebébe csúsztatta a pénzt. – A Maestro meglátja, mit tehet. Holnap jöjjön vissza. Michael visszament Saráék lakásába. Időközben járt a könyvtárban, és egy

súlyos könyvet hozott el a hátizsákjában: Reader’s Digest nagy világatlasz. Nem tartozott a kölcsönözhetők közé. Megvárta, amíg a tájékoztató könyvtáros másra figyel, s akkor eldugta a zsákba a könyvet, és kisurrant. Elalvás előtt megint esti mesét kértek tőle. Ezúttal a viharra esett a választása. Kate feszült figyelemmel hallgatta, mintha a történet akár Michael vízbe fulladásával is végződhetne, holott ott ült vele szemben. Sara és közte nem merült fel újra az előző esti téma. Mindig így szokták; sok mindent hallgatással mondtak el egymásnak. Sara egyébként is szórakozottnak tűnt. Michael feltételezte, hogy a kórházban történt valami, és annyiban hagyta a dolgot. Reggel korán elindult, még mielőtt a többiek felébredtek volna. Az öreg már várt rá. – A Maestronak sikerült – jelentette ki. Egy CRT-monitorhoz vezette Michaelt. Ujjai fürgén jártak a billentyűzeten; a képernyőn felizzott egy térkép. – A hajó. Hol? – A Galvestoni-öbölben találtam a hajózócsatorna bejáratánál. – Messzire jutott. A Maestro levezette Michaelnak az adatsort. A Bergensfjord március közepén indult Hongkongból Hawaiiba, onnan pedig a Panama-csatornán át jutott az Atlanti-óceánra. Az újságból kiolvasható kronológia alapján mindez még a húsvéti vírus támadása előtt történt. Kikötöttek a Kanári-szigeteken, talán üzemanyagért, és onnan észak felé fordultak. Ezen a ponton megváltozott az út jellege. A hajó föl-le körözött ÉszakEurópa partjai mentén. Futólag a Gibraltári-szorosba is benézett, de megfordult, mielőtt a Földközi-tengerre beért volna, és visszatért Tenerifére. Eltelt néhány hét, s megint útnak indult. Addigra már nagy területen tombolt a járvány. A hajó áthaladt a Magellán-szoroson, majd az Egyenlítő felé tartott. Az óceán közepén aztán megállt. Két hét telt el mozdulatlan várakozásban, utána pedig megszűntek az adatok. – Meg lehet állapítani, mi volt az útirány? – tudakolta Michael. Új adatsor jelent meg a képernyőn: ezek az útvonaltervek, magyarázta a Maestro. Az oldal aljára görgetett, és felhívta Michael figyelmét a legutolsóra. – Tudna készíteni ebből egy mentést? – kérdezte Michael.

– Már kész. – Az öreg pendrive-ot rántott elő a köpenyéből; Michael zsebre tette. – A Maestro kíváncsi. Miért fontos? – Arra gondoltam, teszek egy kirándulást. – A Maestro már utánanézett. Üres óceán. Semmi. – Felhúzta fakó szemöldökét. – Esetleg valami mégis? Volt esze az öregnek. – Esetleg – ismételte Michael. Üzenetet hagyott Sarának. Bocs, hogy így elrohanok. Meglátogatom egy régi barátom. Szerintem pár nap, és újra itt vagyok. A Narancssárga Övezetbe 0900-kor indult a második járat. Michael a végállomásig utazott vele, leszállt és megvárta, amíg elhajt a busz. A kihelyezett tábla így figyelmeztetett: ÖN MOST A VÖRÖS ÖVEZETBE LÉP. BELÉPÉS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE! HA BÁRMI GYANÚSAT ÉSZLEL, MENEKÜLJÖN! Ha sejtenétek, gondolta Michael. Aztán elindult gyalog.

TIZENEGY Sara még a délelőtti műszak kezdete előtt visszament az árvaházba. Peg nővér az ajtóban fogadta. – Hogy van Pim? – kérdezte Sara. A nővér a szokottnál nyúzottabbnak látszott; hosszú éjszakája lehetett. – Sajnos nem túl jól. Pim sikoltozva ébredt fel. Olyan hangosan üvöltött, hogy az egész hálóterem felriadt. Ideiglenesen Peg nővér lakrészében helyezték el. – Volt már dolgunk bántalmazott gyerekekkel, de idáig ez a legsúlyosabb esetünk. Még egy ilyen éjszaka… Peg nővér a szobájához vezette Sarát, egy kolostori egyszerűséggel, pusztán a legszükségesebb bútorokkal ellátott helyiségbe. A használati tárgyakon kívül csak egy nagy kereszt függött a falon. Pim már felébredt, térdét az állához húzva kuporgott az ágyon. Amikor Sara belépett, kicsit oldódott a feszültség Pim arcán. Ő szövetséges; ő tudja. – Kint leszek, ha kellenék – mondta Peg nővér. Sara leült az ágyra. Pim testéről eltűnt a piszok, hajából kifésülték, kivagdosták a gubancokat. Dísztelen gyapjúinget adtak rá a nővérek. „HOGY ÉRZED MAGAD?”, írta Sara a táblára. „JÓL” „A NŐVÉR SZERINT NEM TUDTÁL ALUDNI.” Pim megrázta a fejét. Sara elmagyarázta neki, hogy kötést kell cserélnie rajta. A lány összerezzent, amikor Sara lefejtette a gézt, de egy hangot sem hallatott. Sara antibiotikumos kenőcsöt és nyugtató aloés krémet kent rá, majd újra bekötözte. „BOCSÁNAT, HA FÁJT.” Pim megvonta a vállát. Sara a szemébe nézett. RENDBE FOGSZ JÖNNI, írta. Majd amikor a lány nem felelt semmit: ELMÚLIK.

„A RÉM ÁLMODÁS IS?” – Igen – bólintott Sara. „HOGYAN?” Persze kézenfekvő volt a válasz: Az idő begyógyítja a sebeket. De nem lett volna igaz, legalábbis nem a teljes igazság. A fájdalmat valójában más emberek jelenléte győzi le – Hollis, Kate, a család. „MAGÁTÓL”, írta. Majdnem 0800-ra járt az idő, Sarának indulnia kellett, bár szívesebben maradt volna. Összeszedte a holmiját, és azt írta: „MOST MENNEM KELL. PRÓBÁLJ PIHENNI. A NŐVÉREK GONDODAT VISELIK.” „VISSZA JÖSSZ?”, írta Pim. Sara bólintott. „MEG ESKÜDSZ?” Áthatóan nézett Sarára. Egész életében eltaszította mindenki; miért pont Sara lenne más? – Igen – felelte Sara, és a szívére tette a kezét. – Esküszöm. Peg nővér a folyosón várta. – Hogy van a kislány? Szinte el sem kezdődött még a nap, de Sara úgy érezte, elhagyta az ereje. – Nem a hátsebei jelentik a problémát. Nem lepne meg, ha máskor is ilyen nehéz éjszakája lenne. – Van rá esély, hogy megtaláljuk a rokonait? Valakit, aki befogadná? – Szerintem azzal járna a legrosszabbul. – Persze, jogos – bólintott Peg nővér. – Butaságot mondtam. Sara a kezébe nyomott egy guriga gézt, kiforrázott sebpárnákat és egy tégely kenőcsöt. – Tizenkét óránként cseréljék le a kötéseit! Nincs fertőzésre utaló jel, de ha bármi komplikációt tapasztalnak, vagy ha lázas lesz, hívassanak azonnal. Peg nővér homlokráncolva nézett a kezében tartott holmikra. Aztán kissé felderülve Sarára pillantott.

– Meg akartam köszönni a múltkori estét. Jó volt kimozdulni. Gyakrabban kellene. – Peter nagyon örült, hogy eljött. – Caleb nagyot nőtt. Kate is. Néha olyan könnyű megfeledkezni róla, milyen szerencsések vagyunk. És aztán jön egy ilyen eset… – Nem fejezte be a gondolatot. – Vissza kell mennem a gyerekekhez. Mit is kezdenének az undok, vén Peg nővér nélkül? – Jó kis színjáték, ha nem sértem meg vele. – Ennyire látszik? Igazából csak egy szentimentális öreg tyúkanyó vagyok. Kikísérte Sarát. Az ajtóban Sara megtorpant. – Hadd kérdezzek valamit! Egy év alatt nagyjából hány gyereket fogadnak örökbe? – Egy év alatt? – A nővért meghökkentette a kérdés. – Egyet sem. – Sehányat? – Előfordul, de nagyon ritkán. És olyankor sem a nagyobb gyerekeket, ha emiatt kérdezi. Olykor nálunk hagynak egy csecsemőt, és pár napon belül érte jön egy rokona. De ha már itt van egy ideje a gyerek, jó eséllyel itt is marad. – Ezt nem tudtam. A nővér fürkészőn nézett Sara arcába. – Tudja, mi ketten voltaképp nem is különbözünk annyira egymástól. Naponta tízszer is volna okunk sírva fakadni munka közben. És mégsem tehetjük. Senkinek nem lennénk ezzel a hasznára. Igaza volt, de ez nem könnyített Sara lelkén. – Köszönöm, nővér. Komor hangulatban indult a kórház irányába. Amikor az épületbe lépett, Wendy sürgető mozdulattal hívta a pulthoz. – Valaki várja magát. – Egy beteg? A nő körbepillantott, hátha figyeli őket valaki. Suttogóra fogta a hangját. – Azt mondja, a népszámlálási hivataltól van. Ajaj, gondolta Sara. Ez gyors volt.

– Hol van? – Mondtam neki, hogy várjon, de bement az osztályra, hogy megkeresse magát. Most Jenny van vele. – Épp Jennyre hagyta? Elment az esze? – Nem tudtam mit csinálni! Jenny pont ott állt, amikor az az ember maga után érdeklődött! – Megint lehalkította a hangját. – A lepényleválásos nő miatt jött, ugye? – Reméljük, hogy nem. A szülészet ajtajánál Sara levett egy tiszta köpenyt a polcról. Két ütőkártya volt a kezében. Az egyik a rangja. Orvos volt, és bár nem szívesen tette, de szükség esetén élt a tekintélyével. Egy bizonyos ellentmondást nem tűrő modor; burkolt vagy nem is annyira burkolt célzások meg nem nevezett, igen befolyásos ismerőseire; a hivatás terhe, betáblázott nap, megmentésre váró életek: Sara ismerte az összes trükköt. Másrészt pedig nem követett el semmi törvénytelent. A hiányos adminisztráció nem bűncselekmény – inkább csak hiba. Ő többé-kevésbé nyugodt lehetett, de Carloson és a családján ez mit sem segít. Ha a csalást felfedezik, Grace-t elveszik tőlük. Belépett az osztályra. A Jenny mellett álló férfiról lerítt, hogy bürokrata: puhány, kopaszodó, lúdtalpas, a napfényt hírből sem ismerő fakó bőr. Jenny alig leplezett pánikkal fordult Sara felé: Segítség! – Sara – kezdte –, ez az úr… Félbeszakította a lányt. – Jenny, megnéznéd, kérlek, van-e frissen mosott takaró? Kezdünk kifogyni. – Igen? – Siess, légy szíves. A lány eliszkolt. – Doktor Wilson vagyok – szólította meg Sara a férfit. – Milyen ügyben keres? A másik a torkát köszörülte. Idegesnek látszott. Jó jel. – Volt egy nő, akinek négy napja lánya született. – A papírjai közt kotorászott. – Sally Jiménez. Azt hiszem, maga volt az ügyeletes. – És kicsoda ön?

– Joe English. A népszámlálási hivatalból. – Sok betegem van, Mr. English. – Töprengést színlelt. – Á, igen, emlékszem. Egészséges lánycsecsemő. Valami gond van? – Nem csatoltak szülési engedélyt az aktához. Annak a nőnek már van két fia. – Bizonyára elküldtem. Ellenőrizze még egyszer. – Tegnap egész nap ezt kerestem. Biztos, hogy nem érkezett meg az irodámba. – Az ön irodájában sosem fordul elő hiba? Nem vész el irat? – Alaposak vagyunk, doktor Wilson. A recepciónál az ápoló azt mondta, Mrs. Jiménezt három napja engedték ki a kórházból. Először mindig a családot keressük fel, de úgy látszik, nincsenek otthon. A férje a szülés óta nem volt dolgozni. Oktalan lépés, Carlos, gondolta Sara. – Aligha vagyok felelős a hazaengedett páciensek ügyeiért. – De a pontos adminisztrációért maga a felelős. Érvényes engedély nélkül kénytelen leszek soron kívül lefolytatni az eljárást. – Nos, én biztos vagyok benne, hogy megvolt az engedély. Ön téved. Végeztünk? Sok a dolgom. A férfi nyugtalanítóan sokáig nézett vele farkasszemet. – Egyelőre végeztünk, doktor Wilson. Akárhová is ment a Jiménez család, Sara tudta, hogy a népszámlálási hivatal hamar utoléri őket. Nemigen volt hová bújni errefelé. Igyekezett kiverni őket a fejéből. Ő mindent megtett, hogy segítsen, most már nem az ő kezében van a dolog. Peg nővér jól mondta, az orvost hívja a kötelesség. Fontos a munkája, és jól végzi. Ez számít igazán. Az éjszaka közepén felébredt, és úgy érezte, valami erőteljes álom taszította ki az alvásból. Felkelt és bement az alvó Kate-hez. Biztos volt benne, hogy a lánya szerepelt az álmában, ha csak érintőlegesen is; a fókuszban nem ő állt, inkább tanú volt, vagy inkább az események bírája. Sara a kislány ágyának szélére ült és figyelte, ahogy átfolyik rajta az éjszaka.

Kate mélyen aludt, szája kissé kinyílt, mellkasa hosszú, egyenletes lélegzéssel emelkedett és süllyedt, a levegőt megtöltötte kis teste eltéveszthetetlen illata. A Hazában, mielőtt Sara újra megtalálta volna, az illata adott erőt neki. Az újszülött hajtincsét egy borítékban tartotta a priccsébe rejtve, és minden éjjel elővette, hogy az arcához szorítsa. Sara az imádság egy formájának tekintette ezt – nem azért imádkozott, hogy Kate legyen még életben, mert biztosra vette, hogy a lánya meghalt, hanem azért, hogy akárhol is van, akárhová is költözött a lelke, otthonra találjon. – Minden rendben? Hollis állt mögötte. Kate megrezzent, átfordult a másik oldalára, aztán elnyugodott megint. – Gyere vissza aludni – suttogta Hollis. – Ma kelhetek későn. Délutános vagyok. Hollis nem felelt. – Na jó – mondta Sara. Már ébren volt, amikor pirkadt. Hollis mondta, hogy maradjon még ágyban, mégis felkelt; csak vacsora után fog hazaérni a kórházból, úgyhogy ő akarta iskolába vinni Kate-et. Bódult volt a kimerültségtől, ám ez nem ártott az ítélőképességének, sőt tisztánlátást kölcsönzött neki. Az iskola kapujánál szorosan megölelte a lányát. Nem is olyan rég még le kellett térdelnie ehhez, most viszont Kate feje búbja már Sara mellkasáig ért. – Anyu? Jó sokáig ölelte. – Bocsánat. – Eleresztette a lányát. A többi gyerek szaladva igyekezett el mellettük az épületbe. Sara felismerte, hogy amit érez, az a boldogság; nagy kő esett le a szívéről. – Menj csak, kislányom – mondta. – Este találkozunk. A nyilvántartó iroda kilenckor nyitott. Sara a lépcsőn várt egy örökzöld tölgyfa szórt árnyékában. Kellemes nyári reggel volt; az emberek munkába siettek. Milyen gyorsan megváltozik az élet, gondolta Sara. Amikor a hivatalnok kinyitotta az ajtót, Sara felkelt és utánament az épületbe. Idősebb nő volt az ügyintéző, rokonszenves, viharedzett arcú, ragyogó fehér műfogsorral. Komótosan elhelyezkedett a pult mögött, mielőtt Sarához fordult volna, úgy téve, mintha csak most venné észre. – Miben segíthetek?

– Egy szülési engedélyt szeretnék átruházni. A nő megnyalta az ujját, kihúzott egy űrlapot egy irattartó polcról, kitette maga elé a pultra, és tollát a tintásüvegbe mártotta. – Kiét? – A sajátomat. Az ügyintéző tolla megállt a papír fölött. Aggódó arccal pillantott fel. – Fiatalnak látszik, kedves. Biztos benne? – Kérem, nem eshetnénk túl rajta? Sara átküldte az iratot a népszámlálási hivatalba egy kis cédulával együtt: Bocsánat! Megtaláltam! –, és bement a kórházba. Hamar eltelt a nap; Hollis még ébren volt, amikor hazaért. Várt, amíg mindketten ágyba bújtak, s akkor előállt a bejelentéssel. – Még egy gyereket akarok. Hollis felkönyökölt és a felesége felé fordult. – Sara, ezt már megbeszéltük. Tudod, hogy nem lehet. Sara hosszan és gyöngéden megcsókolta, aztán elhúzódott, hogy a szemébe nézhessen. – Ami azt illeti – mondta –, ez nem egészen igaz.

TIZENKETTŐ Caleb tíz lépésben teljesen sarokba szorította Petert. Egy bástyás csel és egy kegyetlenül feláldozott ló után az ellenséges erők teljesen körbezárták a táblán. – Hogy a csudába csináltad ezt? Nem bánta a vereséget, bár jó lett volna egyszer nyerni is. Amikor utoljára sikerült megvernie Calebet, a fiú csúnyán meg volt fázva, és a játszma közepén elszundított. És még akkor is csak nagy nehezen tudta kiharcolni a győzelmet. – Könnyű. Azt hiszed, hogy védelemre játszom, pedig nem. – Hanem csapdát állítasz. A fiú vállat vont. – A csapda a fejedben van. Úgy látod a játékot, ahogy én akarom. – Megint felállította a bábukat; egy győzelem nem volt elég egy estére. – Mit akart az a katona? Hajlamos volt olyan váratlanul témát váltani, hogy Peter alig bírt lépést tartani vele. – Hát, egy állásajánlatról esett szó. – Miféléről? – Az igazat megvallva magam sem tudom biztosan. – Vállat vont és a táblára nézett. – Nem fontos. Ne izgasd magad miatta, nem megyek sehová. Szórakozottan tologatták a gyalogokat a táblán. – Én még mindig katona akarok lenni – jegyezte meg a gyerek –, mint te voltál. Időről időre szóba hozta a témát. Peterben vegyes érzéseket keltett. Egyrészről szülői féltésből szerette volna minden veszélytől távol tartani Calebet. Ugyanakkor hízelgett is neki a dolog. Elvégre a kisfiú ugyanolyan életpályát választana, amilyet ő is. – Az biztos, hogy ügyes lennél. – Neked hiányzik? – Néha. Szerettem az embereimet, jó barátaim voltak köztük. De inkább

veled szeretnék lenni. Meg aztán úgy fest, hogy azok az idők elmúltak. Nincs nagy szükség hadseregre, amikor nincs kivel harcolni. – Minden más munka unalmasnak tűnik. – Az unalomnak vannak előnyei, nekem elhiheted. Némán sakkoztak. – Valaki rólad kérdezett – szólalt meg Caleb. – Egy gyerek az iskolában. – Mit kérdezett? Caleb a táblára sandított, a futóért nyúlt, keze megállt a levegőben, s végül a királynőt előrébb tolta egy mezővel. – Csak hogy milyen az, hogy te vagy az apukám. Sokat tud rólad. – Melyik gyerek volt? – Juliónak hívják. Nem Caleb közeli barátainak egyike tehát. – Mit mondtál neki? – Hogy háztetőkön dolgozol egész nap. Most az egyszer Peternek döntetlent sikerült elérnie. Ágyba dugta Calebet, és töltött magának Hollis palackjából. Caleb szavai szíven ütötték. Sanchez ajánlata nem hozta igazán kísértésbe, de rossz szájízt hagyott maga után. Az elnök mesterkedése átlátszó volt, annak is szánta – éppen ebben rejlett a zsenialitása. Egyrészről Peter kötelességtudatára épített, ugyanakkor világossá tette, hogy vele nem lehet packázni. A végén úgyis megszerzem, Mr. Jaxon. Tőlem próbálkozhat nyugodtan, gondolta Peter. Én itt leszek, hogy a gyerekemnek eszébe juttassam, fogat kell mosni. Egy régi missziós ház tetejét javították a városközponttól nem messze. Évtizedekig üresen állt az épület, most lakóházzá alakították. Peter brigádja két héten át bontotta a szétkorhadt harangtornyot, s megkezdődött a régi cserepek eltávolítása. Meredeken lejtett a tető; harminc centi széles vízszintes léceken, úgynevezett lábtámaszokon dolgoztak, melyeket a zsaluzatba szögelt fémkonzolokkal rögzítettek másfél-két méteres közönként. A lábtámaszok két szélénél a tetőre fektetett egy-egy létra mintegy lépcsősorként funkcionált közöttük.

Egész délelőtt félmeztelenül dolgoztak a forróságban. Peter a legfelső lábtámaszon volt két társával, Jock Alvadóval és Sam Foutopolisszal, akit Fotónak becéztek. Foto évek óta dolgozott az építőiparban, de Jock csak két hónapja állt be. Fiatal volt, talán tizenhét éves, arca keskeny és pattanásos, hosszú, zsíros haját lófarokban hordta. Senki nem kedvelte; túl kapkodó mozdulatokkal dolgozott, és túl sokat beszélt. Az ácsbrigádok íratlan szabályai szerint a veszélyt nem illett szóba hozni. Ezzel is megadták egymásnak a tiszteletet. Jock, ha lenézett a tetőről, olyan megjegyzéseket tett, mint „Hohó, innen fájna leesni”, vagy „Na, itt aztán szarrá megy, aki megcsúszik!” Délben ebédszünetet tartottak. Lemászni macerás lett volna, úgyhogy ott ettek, ahol éppen abbahagyták a munkát. Jock egy lányról mesélt, akit a piacon látott, de Peter alig figyelt oda. A város moraja felszállt, mint a pára; időnként elvitorlázott mellettük egy-egy madár. – Na, folytassuk – szólalt meg Foto. Feszítővassal és ácskalapáccsal ütögették ki a régi cserepeket. Peter és Foto a harmadik támaszon folytatta a munkát, Jock alattuk dolgozott jobbra. Még mindig arról a nőről beszélt – a hajáról, a jellegzetes járásáról, meg hogy milyen jelentőségteljesen néztek össze a múltkor. – Mikor fogja már be? – kérdezte Foto. Mokány, izmos férfi volt, fekete szakállába ősz szálak vegyültek. – Szerintem csak szereti a saját hangját hallani. – Lehajítom erről a tetőről, esküszöm. – Foto a napba hunyorítva a tetőgerinc felé nézett. – Úgy látom, kihagytunk egypárat. Néhány cserép ottmaradt a gerinc mentén. Peter a szerszámövébe csúsztatta a feszítővasat és kalapácsot. – Majd én megyek. – Hagyd, a hősszerelmes is meg tudja csinálni. – Lekiabált. – Jock, mássz fel oda! – Nem én felejtettem ki őket. Az Jaxon szakasza volt. – Most már a tied! – Jól van, na – dohogott a fiú. – Felőlem! Kicsatolta a hevederét, felmászott a létrán a legfelső deszkához, és a feszítővasat bedugta az egyik cserép alá. Amikor ütésre emelte a kalapácsot, Peter ráeszmélt, hogy pontosan fölöttük van.

– Várj egy pilla… A cserép kipattant a helyéről. Elzúgott mellettük, kis híján eltalálva Foto fejét. – Barom! – Bocs, nem vettelek észre. – Miért, mit gondoltál, hol vagyunk? – tudakolta Foto. – Ezt direkt csináltad! És csatold már be magad, az ég áldjon meg. – Véletlen volt – közölte Jock. – Nyugi! Menjetek odébb. Peter és Foto odébb araszolt. Jock végzett, és elkezdett lefelé mászni, amikor Peter roppanást hallott. Jock felordított. Még egy roppanás, aztán a létra hangos zörgéssel leszánkázott a tetőn, Jockkal a hátán. Az utolsó pillanatban a fiú levetette magát róla, és a hasán kezdett lefelé csúszni. Az első kiáltása óta egy hangot sem hallatott. Vadul hadonászott valami fogódzóért, lábujjaival próbálta fékezni a siklást. Peter nem ismert olyan esetet, hogy egy ács valaha is leesett volna. Hirtelen ez nemhogy lehetségesnek, hanem elkerülhetetlennek látszott; és Jock volt a kiszemelt áldozat. Három méterre volt a tető aljától, amikor végre megállt. Megkapaszkodott valamiben; egy kiálló rozsdás szöget talált a keze. – Segítség! Peter kicsatolta a hevedert és leereszkedett a legalsó támaszig. Megragadott egy konzolt, és előrehajolt. – Fogd meg a kezem! A fiú arcára jeges rémület ült ki. Jobb kezével a szögbe csimpaszkodott, baljával egy cserép szélébe. Egész testével a tető síkjára lapult. – Ha megmoccanok, leesem! – Nem fogsz. Odalent az utcán megálltak az emberek bámészkodni. – Foto, dobd le a biztosítókötelemet! – Nem ér odáig. Át kell raknom a karabinert. A szög meghajlott Jock súlya alatt. – Úristen, csúszok!

– Ne mocorogj! Foto, igyekezz a kötéllel. Melléhullott a kötél vége. Becsatolni nem maradt idő; a fiú hajszálnyira volt a leeséstől. Amint Foto feszesre húzta a kötelet a csigán, Peter a karjára tekerte a végét, és Jock felé vetődött. A szög ekkor elpattant; Jock csúszni kezdett. – Foglak! – kiáltotta Peter. – Kapaszkodj! A csuklójánál kapta el. Jock lába centiméterekre volt a tető szélétől. – Keress valami kapaszkodót! – mondta neki. – Nincs semmi! Peter nem tudta, meddig bírja el. – Foto, fel tudsz húzni minket? – Túl nehezek vagytok! – Rögzítsd meg a kötelet, és hozz ide konzolokat. Kisebbfajta tömeg gyűlt össze az utcán. Sokan felfelé mutogattak. A föld és a tető közti távolság megnőni látszott, végtelen térré lett, amely csak arra vár, hogy őket elnyelje. Eltelt néhány másodperc; aztán megjelent Foto a fölöttük levő lábtámaszon. – Mit csináljak? Peter a fiúhoz fordult. – Jock, van egy kis kiálló szegély éppen alattad. Keresd meg a lábaddal! – Nincs is ott! – De igen, látom innen. Egy pillanat múlva Jock felelt: – Oké, megvan! – Vegyél egy mély levegőt, jó? Egy másodpercre el foglak engedni. Jock még erősebben szorította Peter csuklóját. – Ne szórakozz! – Nem tudlak különben felhúzni. Csak maradj nyugton! Garantálom, hogy megtart az a szegély, ha nem mozogsz. A fiatalembernek nem volt más választása. Lassan eleresztette Petert.

– Foto, dobj ide egy konzolt! Peter elkapta a szabad kezével, becsúsztatta egy összeillesztésbe a cserepek között; szerszámövéből kivett egy szöget, és a résbe nyomta, amíg fogást nem talált vele. Három kalapácsütéssel rögzítette. Beverte a második szöget, majd ereszkedett néhány lépésnyit. – Kérek egy másikat! – Légyszi – nyögte Jock –, siess! – Mély levegő! Egy perc és túlleszel az egészen. Peter még három konzolt szögelt fel. – Oké, most óvatosan nyúlj fel, kicsit balra. Megvan? Jock keze a konzolra kulcsolódott. – Igen! Jézusom. – Most húzd fel magad a következőhöz. Csak nyugodtan, nem kell sietni. Jock konzolról konzolra felmászott. Peter mögötte haladt. Jock a lábtámaszra ült, vizet döntött a torkába egy kulacsból. Peter leguggolt mellé. – Jól vagy? Jock tétován bólintott. Arca sápadt volt, keze remegett. – Pihenj egy percet – mondta Peter. – Mi az hogy, egy egész napot! – tette hozzá Foto. – Akár életed végéig! Jock a távolba meredt. Bár Peter gyanította, hogy nem lát semmit. – Most már lazíthatsz. Jock lenézett Peter hevederére. – Nem is voltál becsatolva? – Nem volt rá idő. – Akkor csak… fogtad a kötelet. És úgy csináltad. – Sikerült, nem? Jock félrenézett. – Biztos voltam benne, hogy meghalok.

– Tudod, mi akaszt ki? – szólalt meg Foto. – Az a kis szaros meg sem köszönte. Korán befejezték aznapra a munkát; a bejárati lépcsőn üldögéltek, felváltva ittak egy palackból. Jock végleg elköszönt; leadta a szerszámövét, és vissza se nézett. – Ügyes húzás volt az a konzolos – folytatta Foto. – Nekem nem jutott volna eszembe. – De, lehet, hogy igen. Csak én értem oda előbb. – Rohadt nagy szerencséje volt a gyereknek, annyit mondhatok. Te viszont fel se vetted a dolgot, ahogy elnézlek. Ez igaz volt: az incidens alatt Peter legyőzhetetlennek érezte magát, tökéletesen összpontosított, elméje kristálytisztán működött. Valójában nem látott kiálló szegélyt a tetőn, teljesen sima volt a felszíne. Úgy látod a játékot, ahogy én akarom. Foto visszatette a palackra a kupakot, és felállt. – Na, akkor viszlát holnap! – Azt hiszem, én nem jövök többet – mondta Peter. Foto rámeredt, aztán halkan elnevette magát. – Ha bárki másról lenne szó, azt hinném, az életét félti. Te viszont valószínűleg nem bánnád, ha mindennap meg kellene mentened valakit a leeséstől. Mit fogsz csinálni? – Valaki állást ajánlott. Azt hittem, hogy nem érdekel, de talán mégis. Társa megértően bólintott. – Akármi is az, ennél csak érdekesebb lehet. Igaz, amit rólad mondanak. – Kezet ráztak. – Sok szerencsét, Jaxon! Peter nézte, ahogy elindul haza, aztán a kapitóliumhoz ment. Mikor belépett Sanchez irodájába, az elnök felpillantott az asztalán lévő iratokból. – Mr. Jaxon! Máris itt? Azt hittem, több küzdelembe fog kerülni. – Két feltételem van. Illetve három. – Az első nyilván a fia. Szavamat adtam. És még? – Közvetlen összeköttetést akarok önnel. Nem kellenek közvetítők. – És Chase? Ő a kabinetfőnököm.

– Csakis ön személyesen. Az elnök csak egy pillanatig gondolkozott. – Ha ez kell, legyen. És a harmadik? – Ne kelljen nyakkendőt hordanom. Épp lement a nap, amikor Michael kopogtatott Greer kunyhójának ajtaján. Sem fény, sem hang nem szűrődött ki bentről. Túl sokat gyalogoltam ahhoz, hogy itt kint ácsorogjak, gondolta. Luciust biztos nem zavarná. Lerakta a zsákot a földre és lámpát gyújtott. Körülnézett. Greer képeit szemlélte: hány lehet belőlük? Ötven? Száz? Közelebb lépett. Igen, nem csapta be a memóriája. Némelyik csak összecsapott vázlat volt; mások nyilvánvalóan többórás intenzív munkával születtek. Michael kiválasztotta az egyik festményt, levette a falról és leterítette az asztalra: sziklás, zöldben fürdő szigetet ábrázolt, egy hajó orrából nézve, mely épphogy csak látszott a lap alján. A szigetet mély alkonykék színben keretezte az ég, s a közepén, negyvenöt fokos horizont fölötti magasságban öt csillagból álló csillagkép fénylett. Kivágódott az ajtó. Greer állt a küszöbön, puskát szegezett Michaelra. – Az ugróját, tedd azt le! – csattant fel Michael. Greer leeresztette a puskát. – Úgysincs megtöltve. – Jó tudni. – Michael rábökött a képre. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy egyszer majd mesélj róluk? Greer bólintott. – Most jött el az ideje. A Dél Keresztje volt a csillagkép – az éjszakai égbolt legjellegzetesebb alakzata az Egyenlítőtől délre. Michael megmutatta Greernek az újságot, melyet a férfi kommentár nélkül olvasott el, mintha nem érné váratlanul a tartalma; aztán beszámolt a

Bergensfjordról és a holttestekről; felolvasta a kapitány levelét, most először. Egészen más érzés volt kimondani a szavakat, olyan, mintha nem fültanúja, hanem aktív résztvevője lenne egy párbeszédnek. Most kezdte csak kapiskálni, miért írta meg a kapitány a soha el nem küldhető levelet; így állandósággal ruházta fel a szavakat és a bennük vibráló érzelmeket. Nem levél volt, hanem sírfelirat. Michael utolsónak tartogatta a Bergensfjord navigációs számítógépének adatait. A hajó úti célja a Csendes-óceán déli részének egy régiója volt, nagyjából félúton Új-Zéland északi csücske és a Cook-szigetek között; Michael megmutatta az atlaszban a helyet Greernek. Amikor leálltak a hajómotorok, ezerháromszáz mérföldre észak-északnyugatra voltak a céljuktól, az egyenlítői áramlatok mentén haladva. – És hogy került Galvestonba? – kérdezte Greer. – Hát ez az! El kellett volna süllyednie, ahogy a kapitány írta. – Mégsem süllyedt el. Michael a homlokát ráncolta. – Lehetséges, hogy az áramlatok elsodorhatták idáig. Nem értek ehhez. Viszont ez alapján egyvalamit egészen biztosan állíthatok. Nincs blokád, nem is volt soha. Lucius megint az újságra nézett. Rábökött az oldal közepére. – Ez itt, hogy egyes ornitológusok szerint… – Madárszakértők. – Ismerem a szót, Michael. Eszerint a vírus ott még mindig létezhet? – Ha madarak a hordozók, akkor lehet. De úgy tűnik, a hatóságoknak ezt nem sikerült megfejteni. – ”Ritkán, de előfordul az is – olvasta fennhangon Greer –, hogy az áldozatokon az észak-amerikai vírustörzs transzformatív hatásai mutatkoznak, többek között az agresszió mértékének markáns növekedése, de arról nincsenek adatok, hogy az érintett személyek túlélték-e a harminchat órás periódust.” – Ez nekem is feltűnt. – A fertőzöttekről van szó? – Ha igen, akkor ez egy másik törzs.

– Vagyis ezek még életben lehetnek. A Tizenkettek elpusztítása rájuk nem hatott. Michael nem felelt. – Te jó isten! – Tudod, mi a vicces? – kérdezte Michael. – Bár talán nem ez a jó szó. A világ karanténba helyezett minket és a sorsunkra hagyott. De végül épp ennek köszönhetjük, hogy még élünk. Greer felkelt az asztal mellől, és levett a polcról egy üveg whiskyt. Két pohárba töltött belőle, az egyiket Michael kezébe nyomta, aztán kortyolt egy nagyot a sajátjából. Michael is így tett. – Gondolj bele, Lucius! Az a hajó a fél világot bejárta, soha nem ütközött neki semminek, nem futott zátonyra, nem süllyesztették el a viharok. Valahogy tökéletesen épen sikerül befutnia a Galvestoni-öbölbe az orrunk előtt. Mekkora ennek az esélye? – Szó, ami szó, nem nagy. – Akkor mondd meg nekem, mit keres ez itt! Te rajzoltad ezeket a képeket. Greer megint töltött a poharába, de nem ivott belőle. Egy pillanatig hallgatott, aztán így szólt: – Azt rajzoltam le, amit láttam. – Hogy érted azt, hogy „láttad”? – Nehéz megmagyarázni. – Ebben az egészben semmi nem könnyű, Lucius. Greer a poharába bámult, miközben ujjaival forgatta az asztalon. – A sivatagban voltam. Ne kérdezd, mit csináltam ott, hosszú lenne elmesélni. Napok óta nem ettem, nem ittam semmit. Valami történt velem az egyik éjszaka. Nem is tudom, minek nevezzem. Olyasmi volt, mint egy álom, de annál élénkebb, valóságosabb. – Szóval ez a kép volt? A sziget, az öt csillag. Lucius bólintott. – Egy hajón voltam. Éreztem, hogy mozog alattam. Hallottam a hullámverést, éreztem a sószagot. – A Bergensfjord volt?

Lucius megcsóválta a fejét. – Én csak azt tudom, hogy nagy hajó. – Egyedül voltál? – Lehettek ott mások is, de nem láttam őket. Nem tudtam megfordulni. – Greer jelentőségteljesen nézett Michaelra. – Arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz? – Attól függ. – Hogy az a hajó értünk jött. Hogy el kell mennünk a szigetre. – Mi mással magyaráznád? – Semmivel. – Kétkedőn ráncolta a homlokát. – Ez egyáltalán nem jellemző rád. Ekkora hitet alapozni egy bogaras félbolond rajzára. Jó darabig nem szólt egyikük sem. Michael a whiskyjét kortyolgatta. – Ez a hajó – kezdte Greer – fennmaradna a vízen? – Nem tudom, mennyire rongálódott meg a vízfelszín alatt. Az alsóbb fedélzeteket elárasztotta a víz, de a motortér száraz. – Meg tudod javítani? – Lehet, de egy egész hadsereg kéne hozzá. Meg rengeteg pénz, ami nekünk nincs. Greer az ujjaival dobolt az asztalon. – Ez a része megoldható. Amennyiben lenne rá elég ember, mennyi időbe telhet? – Évekbe. Mit évekbe, akár évtizedekbe is. Ki kellene szivattyúznunk belőle a vizet, szárazdokkot építenünk, beúsztatnunk. És ez csak a kezdet. Ez az átkozott teknő majdnem kétszáz méter. – De meg lehet csinálni. – Elméletileg igen. Michael kutatva nézett a barátja arcába. Még hátravolt a hiányzó láncszem, a fő kérdés, amelyből minden más eredt. – Szóval szerinted mennyi időnk van még? – kérdezte Michael. – Meddig? – Amíg visszajönnek a fertőzöttek.

Greer nem válaszolt rögtön. – Nem tudom biztosan. – De visszajönnek, igaz? Greer felnézett. Michael megkönnyebbülést látott a szemében; olyan régóta hordozhatta magában ezt a bizonyosságot. – Mondd, hogy jöttél rá? – Csak így áll össze a kép. Az a kérdés, te hogy jöttél rá? Greer felhajtotta a whiskyt, még egy pohárral töltött, azt is megitta. Michael várt. – Elmondok neked valamit, Michael, de soha nem szabad elmondanod senkinek, amit most megtudsz. Sem Sarának, sem Hollisnak, sem Peternek. Neki főleg nem. – Miért pont neki? – Nem én találom ki a szabályokat, bocsánat. Szavadat kell adnod. – Szavamat adom. Greer nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. – Onnan tudom, hogy visszajönnek a fertőzöttek, Michael – kezdte –, hogy Amy megmondta nekem.

TIZENHÁROM Esett az eső, mikor Alicia a városhoz ért. Felülről nézve a folyó épp olyan volt a lágy reggeli fényben, mint ahogy elképzelte: széles, sötét, rendíthetlenül hömpölygő víztömeg. A város tornyai sűrűn nőttek mögötte, mint egy erdő fái. Mólók romjai nyúltak a vízbe a partokról; hajóroncsok rekedtek meg a sekély homokpadokon. Egy évszázad alatt a tenger megemelkedett. A sziget déli csücskének egyes részei víz alá kerültek, s így az épületek oldalát is víz mosta. Alicia úgy döntött, észak felé indul, lovát ide-oda ugratva kereste az átjárást a törmelékhalmok között. Az eső elállt, aztán újrakezdte, majd megint elállt. Késő délutánra értek a hídhoz: két masszív támpillér, mint óriás ikerpár tartotta a hídpályákat a vállukra vetett kábelekkel. Az átkelés gondolata mélységes aggodalommal töltötte el a lányt, és bár igyekezett nem mutatni, Katona megérezte. Járásának enyhe vontatottsága azt üzente: Már megint? Igen, gondolta Alicia. Megint. A parttól kicsit eltávolodva megtalálta a hídra vezető felhajtót. Barikádok, géppuskaállások, az elmúlt évszázad időjárásától megtépázott katonai járművek, némelyik a tetejére vagy az oldalára borulva: itt valamikor harc dúlt. A felső hídpályát madárürüléktől fehér autók tetemei torlaszolták el. Alicia leszállt a nyeregből, és gyalog vezette Katonát a romhalmazon át. Minden lépéssel nőtt benne a rossz előérzet. Önkéntelen érzés volt, mint egy allergiás reakció, egy nehezen visszatartott tüsszentés. Előreszegezte a tekintetét, aprókat lépegetve haladt a hídon. Középtájt olyan szakaszhoz értek, ahol leszakadt az úttest. Groteszk halomban hevertek az alsó hídpályán az autók. A korlát melletti keskeny, legszélesebb pontján is csak egyméteres szegély jelentette az egyetlen átjutási lehetőséget. – Semmiség – mondta Katonának. – Gyerekjáték. A magasság lényegtelen volt: a víztől félt. A szegély alatt a halál torka tátongott. Lépésről lépésre, a rettegéstől vacogva vezette át Katonát. Milyen furcsa, gondolta, ha semmitől sem retteg az ember, csak ettől. Mögöttük járt a nap, amikor a túloldalra értek. Egy lehajtón eljutottak az utcaszinthez, raktárak és gyárak övezetébe. Alicia visszaszállt a nyeregbe, és dél felé indult a sziget gerince mentén. Csökkenő sorrendben számozott

utcákat hagyott maga mögött. A gyárépületeket aztán felváltották a lakótömbök és sorházak, köztük üres telkek foghíjaival, melyek hol kopáran maradtak, hol miniatűr dzsungel tenyészett rajtuk. Néhány helyen víz árasztotta el az utcát, piszkos folyóvíz tört fel a csatornanyílásokon. Alicia soha nem járt még ilyen helyen; elképesztette a sziget bujasága. Minden apró neszt, mozgást észlelt: galambok burukkolását, patkányok futkározását, az épületek belső falán csepegő vizet. A penész csípős spóraszagát. A rothadás bűzét. Magának a városnak, a halál e templomának kipárolgását. Leszállt az este. Denevérek cikáztak az égen. Alicia a Lenox Avenue 110-es számú épületeinél járt, amikor növényfal állta útját. Az elhagyott város szívében gyökeret vert és elburjánzott a vadon. A szélénél megállította Katonát, és a fákra gondolt; a fertőzöttek mindig felülről támadnak. Persze nem őrá vadásznának; Alicia közéjük tartozott. De tekintettel kellett lennie Katonára. Néhány perc várakozás meggyőzte, hogy biztonságban átjuthatnak, s akkor sarkával a ló véknyába bökött. – Gyerünk! A város egyik pillanatról a másikra eltűnt, s akárha végtelen őserdőbe kerültek volna. Rájuk ereszkedett az éjszaka, csak a fogyó hold vékony sarlója világított. Széles mezőhöz értek, ahol combját legyező kalászos fű nőtt, aztán újra a fák birodalma következett. Kőlépcsősoron érkeztek meg az Ötvenkilencedik utcára. Itt nevük volt az épületeknek. Helmsley Park Lane. Essex House. Ritz-Carlton. Plaza. Alicia kelet felé, a Madison Avenue-ig kocogott, s ott délre fordult megint. Az épületek magasabbra nőttek, az út fölé tornyosultak; az utcák sorszáma rendületlenül csökkent. Ötvenhatodik. Ötvenegyedik. Negyvennyolcadik. Negyvenharmadik. Negyvenkettedik. Leszállt a nyeregből. Az épület erődre emlékeztetett; a környező tornyoknál alacsonyabb volt, de fenséges látványt nyújtott. Mint egy kastély, királyhoz illő. Magas, boltíves ablakok nézték sötéten az utcát; a tető vonalában, a homlokzat közepén kőalak állt hívogatón kitárt karral. Mögötte az épület homlokába vésett felirat élesen rajzolódott ki a holdfényben: GRAND CENTRAL TERMINAL. Alicia, itt vagyok! Lish, úgy örülök, hogy eljöttél. Most világosan érezte fivérei és nővérei jelenlétét. Ott voltak mindenütt, a város gyomrában szendergett gigászi seregük. Ők is észlelték Aliciát? Egyszerre ráeszmélt, hogy az élet a születés pillanatától kezdve egyetlen óra

felé tart. Ami látszólag a döntések labirintusa, választások sora a jövő számtalan útja közt, valójában egyetlen útvonal bejárása csak, és a célhoz érve és visszatekintve ez az egy ösvény látszik: a számodra kiválasztott pálya. Kötelet csíptetett Katona kantárjához. Két nappal korábban, Newark külvárosában táborozva fenyőágból fáklyát készített. Most a járdán guggolva gyújtósnak valót gyalult, acéllal szikrát pattintott és meggyújtotta, majd fáklyája csúcsát a tűzbe mártotta, amíg lángot nem fogott. Felkelt és a magasba tartotta. Füstös narancsszínű fénye még órákig izzani fog. Alicia szorosra húzta a fegyverszíjakat a mellén, majd jobb kezével átnyúlt bal válla fölött, és kirántotta kardját a hüvelyből. Éle fényes volt, hegye kemény, zsinóros markolata lekopott a sokórányi gyakorlástól. Nem bírt számára szimbolikus jelentőséggel; egyszerű eszköz volt csupán. Lassan suhogtatta a levegőben, hogy érezze az erejét egybeolvadni a magáéval. Katona figyelte. A kellő pillanatban aztán Alicia visszacsúsztatta a hüvelybe a kardot, és kinyitotta a pályaudvar kapuját. – Eljött az idő. Bevezette a lovat az épületbe. Lábuk alatt üvegcserepek csikorogtak; patkányok visongása hallatszott. Három métert tett meg, két irány közül választhatott: előre egy lejtős folyosón az alsó szintre, vagy balra egy boltíves átjárón keresztül. Balra indult. Hatalmasra tágult körülötte a tér. Az állomás főcsarnokában állt, de nem is állomásnak látszott – inkább templomnak. Olyan helynek, ahol a tömeg összegyűlik, hogy valami magasztos, fenséges lénnyel találkozzon. Holdfénypászmák nyúltak a magas ablakokból a földig, szétterültek, mint valami halványsárga folyadék. A roppant csendben Alicia hallotta a vér surrogását a fülében. Felpillantott, s azt hitte, az égboltot látja, de festmény volt az. A csillagokkal teleszórt mennyezetet alakok népesítették be – egy bika, egy kos, korsóból vizet öntő ember. – Alicia! Üdvözöllek. Megrezzent. Az ő hangja. Tisztán hallható, határozottan emberinek tűnő hang. – Itt vagyok! A csarnok túlsó végéről jött a hang. Alicia elindult felé, Katonát maga mellett vezette. Egy építmény állt vele szemben, olyan, mint egy kisebb ház. Tetejét mintegy korona gyanánt nagy, négylapos óra díszítette. Ahogy

közeledett, fáklyájának fénye az órára vetült először, nem is visszaverve, inkább elnyelve a fényt, ami lapjainak narancsszínű ragyogást kölcsönzött. – Itt vagyok fent, Lish! Széles lépcsősor vezetett egy galériára. Alicia eleresztette a kötelet, és Katona nyakára tette a kezét. A ló szőre nyirkos volt a verejtéktől. Alicia csillapítólag szorította rá a tenyerét: Várj meg itt! – Ne félj, a barátodnak nem esik bántódása. Fenséges útitárs, Lish. Még lenyűgözőbb, mint amilyennek képzeltem. Minden ízében katona, mint te. Mint az én Aliciám. Felment a lépcsőn, rejtőzködni meg sem próbált – minek? Vajon miféle lény az, aki várja? A hangja emberi, kissé erőtlen is, de a test aligha lesz az. Bizonyára valóságos óriás, egy roppant méretű szörnyeteg, fajának titánja. Elért a lépcső tetejére. Jobbra bárpult székekkel, szemben asztalok, némelyik felborulva, máshol még mindig helyükön voltak a porcelánterítékek, az evőeszközök. Az egyik asztalnál egy férfi ült. Valamiféle trükk lett volna? Becsapta az elméjét? Könnyed testtartással ült ott, kezét összekulcsolta az ölében, sötét öltönyéhez fehér, kigombolt nyakú inget viselt. Vörösesszőke haja a homloka közepén V alakot formált; arca enyhén megereszkedett; szemében megfoghatatlan tűz lobogott. Lishnek egyszerre minden valószerűtlennek tűnt. Ez egy hatalmas vicc. Egy tucatember ült előtte, jelentéktelen figura, senki észre sem venné. – Meglep a külsőm? – kérdezte a férfi. – Szólhattam volna előre. Hangja tettre ösztökélte Aliciát. Ledobta a fáklyát, és kardot rántva elindult a férfi felé; meglendítette a fegyvert, csípőjét oldalra billentette, minden erejét a nagy izomcsoportokba összpontosította – vállába, medencéjébe, lábába –, és nagyot suhintva a férfi nyakától centiméterekre állította meg a pengét. – Mi az ördög vagy te? A férfi meg sem rezdült. Még az arca is nyugodt maradt. – Minek látszom? – Nem ember vagy. Nem lehetsz az! – Magadtól is kérdezhetnéd ugyanazt. Mit is jelent embernek lenni? – A penge felé biccentett. – Ha tényleg ez a terved, hát rajta! – Azt akarod?

A férfi a mennyezet felé fordította az arcát. Szája sarkában tőrszerű szemfogak villantak meg. Ragadozófogak voltak, ám az arc szelíd. – Elég régóta várok ám itt. Száz év alatt jó sok mindenen lehet gondolkodni. Mindenről, amit tettél, egykori ismerősökön, az elkövetett hibákon. Az elolvasott könyveken, meghallgatott zenéken, a napfény és az eső érintésén. Mind itt van belül. De persze ez nem elég, ugye? Ez itt a bökkenő. A múlt sohasem elég. Még mindig a nyakát célozta a penge. Mennyire megkönnyíti az egészet! Végtelen nyugalommal nézett Aliciára. Egyetlen fürge mozdulat kellene csak, és a lány megszabadulna. – Bennünk sok közös van ám. – Higgadtan, szinte tanárosan szólt hozzá. – A sok megbánás. A sok veszteség. Miért nem tette még meg? Miért nem csapott le? Furcsa bénultság vett rajta erőt – nem a teste, hanem az akarata lankadt el. – Nem is kétlem, hogy képes vagy rá. – A férfi a nyakához nyúlt. – Azt hiszem, nagyjából itt kell. Csak ennyi a dolgod. Baj volt. Nagyon nagy baj. Csak hátra kellene húzni a kardot és lesújtani, de nem tudta elhatározni magát. – Nem megy, ugye? – Összevonta a szemöldökét, majdhogynem sajnálkozva beszélt. – Hát igen, az apagyilkosság ellen berzenkednek az ösztönök. – Megöltem Martínezt! A szemem láttára halt meg. – Igen, de te nem az övé voltál, Lish. Hanem az enyém vagy. Hozzám tartozott a fertőzött, aki megharapott. Amy az egyik feled, én a másik. Ugyanúgy nem bírsz rám támadni azzal a karddal, ahogyan őrá sem tudnál. Meglep, hogy magadtól nem jöttél rá. Alicia érezte, hogy az igazságot hallja. A kard, a kard; nem bírja megmozdítani. – De nem is hiszem, hogy megölni jöttél. Egyáltalán nem azért. Látom rajtad. Kérdezni akarsz. Valamit meg akarsz tudni. – Tőled nem akarok semmit! – felelte fogát csikorgatva. – Nem? Akkor kérdezek én. Mondd csak, Alicia, mire volt jó embernek lenni? Kóválygott a feje; minden szó értelmetlennek tűnt.

– Egyszerű kérdés ez voltaképpen. Mint végső soron majdnem minden. – Voltak barátaim – mondta Alicia, s hallotta, hogy a hangja remeg. – Voltak, akik szerettek. – Igazán? Azért hagytad ott őket? – Fogalmad sincs az egészről! – Szerintem van. Az elméd nyitott könyv előttem. Peter, Michael, Sara, Hollis, Greer. És Amy. A nagyhatalmú Amy. Mindent tudok róluk. Még Tornacipőről is, a fiúról, aki a karjaid közt halt meg. Azt ígérted neki, vigyázol rá. Mégsem tudtad megmenteni. Alicia elvesztette lába alól a talajt; a kard ólomsúlyú volt a kezében, végtelenül sűrű. – Mit szólnának most a barátaid? Megmondom. Szörnyetegnek neveznének. Elmarnának maguk mellől, ha le nem mészárolnának. – Fogd be a szád, rohadék! – Nem tartozol közéjük. Soha nem is tartozhattál, már azóta, hogy az Ezredes kivitt a falakon túlra és otthagyott. A fák tövében ültél és sírtál egész éjjel. Nem igaz? Honnan tud minderről? – Megvigasztalt, Alicia? Bocsánatot kért? Gyerek voltál még, és ő egyedül hagyott. Mindig is egyedül voltál. Az elszántság maradéka is kezdte cserben hagyni Aliciát; minden erejét össze kellett szednie, hogy tartsa a kardot. – Onnan tudom, hogy ismerlek, Alicia Donadio. Ismerem a legféltettebb titkodat. Hát nem érted? Ezért jöttél hozzám. Mert egyes-egyedül én ismerem. – Kérlek – könyörgött a lány. – Kérlek, hagyd abba! – Mondd meg nekem! Hogyan nevezted el? Vége volt, nem maradt semmije. Aki volt, aki lenni akart, az a lény elpárolgott belőle. – Mondd el, Lish! Mi a lányod neve? – Rose. – Összeszorult torkából kiszakadt a szó. – Rose a neve. Elfogta a zokogás. Valahol a ködös messzeségben csörömpölve földre hullott a kard. A férfi fölkelt és átkarolta, forró ölelésbe vonta. Alicia nem

ellenkezett, nem maradt hozzá ereje. Csak sírt és sírt. A kislánya. A kis Rose. – Ezért jöttél ide, igaz? – Lágy hangon duruzsolt a fülébe. – Erre való ez a hely. Azért jöttél, hogy kimondd a lányod nevét. Alicia a vállának dőlve bólintott. – Igen – hallotta a saját hangját. – Ó, Aliciám! Drága Lish! Tudod, hol vagy? Ott, ahol véget ér az út. Mi más az otthon, mint az a hely, ahol igazán ismernek? Mondd utánam: „Hazajöttem.” Egy pillanatra feltámadt benne az ellenkezés; aztán elernyedt. – Hazajöttem. – ”És soha nem megyek el innen.” Milyen egyszerű lett hirtelen! – És soha nem megyek el innen. Csend volt, aztán a másik hátralépett. Alicia a könnyein át nézte kedves, megértő arcát. A férfi kihúzott neki egy széket. – Gyere, ülj le mellém! – mondta. – Előttünk az örökkévalóság. Ülj le mellém, és elmesélek mindent.

II A SZERETŐ V. E. 28-3 (1989-2014) „S reggeltől délig hullt egy nyárnapon és déltől harmat-estig, míg kihúnyt a nyugvó Nappal – kósza csillag…” MILTON: Elveszett paradicsom (Jánosy István fordítása)

TIZENNÉGY Minden gyűlölet egy nagy szerelemmel kezdődik. Mert én bizony olyan ember vagyok, aki ismeri, ízlelte a szerelmet. Úgy mondom, „ember”, mert annak érzem magam. Ha rám nézel, mit látsz? Nem emberi a formám? Nem érzek, szenvedek, szeretek, bánkódom ugyanúgy, ahogy te? Mi az emberség lényege, ha nem ez? Életemben tudós voltam, Fanningnek hívtak. Fanning, Timothy J., a Columbiai Egyetem biokémiai tanszékének Eloise Armstrong kutatói ösztöndíjasa. Ismert, tisztelettel övezett, tekintélyes ember. Véleményemet számos témában kikérték; emelt fővel járhattam az egyetemi folyosókon. Mindenütt voltak összeköttetéseim. Kézfogásokat osztogattam, arcokat csókoltam, barátokat szereztem, szeretőket tartottam. Elkényeztetett a sors. A modern világ nektárját ittam. Városi apartmanok, vidéki villák, csillogó autók, jó borok: mind az enyém volt. Elegáns éttermekbe jártam, divatos szállodákban aludtam; útlevelem dugig volt tömve vízumokkal. Háromszor udvaroltam, háromszor házasodtam, és bár e frigyek mind zátonyra futottak, végső soron egyiket sem volt okom megbánni. Dolgoztam, pihentem, táncoltam és zokogtam, reméltem és emlékeztem – időnként még imádkoztam is. Röviden szólva tehát: éltem. Aztán egy bolíviai dzsungelben meghaltam. Nulladikként ismersz. Így nevezett el a történelem. A Nagy Pusztító, a Világot Felfaló Nulladik. Ontológiai ínyencség, hogy e történelmet senki nem fogja lejegyezni – mi lesz a múltból, ha nincs, aki leírja? Meghaltam, aztán feltámasztottak, ez a sztori egyidős az emberiséggel. Feltámadtam halottamból, és mit láttam? Egy kéknél is kékebb fényben fürdő szobát – tiszta azúrkék volt, amilyen a tenger és a mennybolt egyesülése lenne. Kötelékek szorították a karomat, lábamat, még a fejemet is; fogoly voltam. Szétesett képek villództak a fejemben, fények és színek, melyek sehogy sem álltak össze értelmes egésszé. A testem zsongott. Nem lehet máshogy kifejezni. Később megtudtam, hogy átalakulásom utolsó fázisából tértem éppen magamhoz. A testemet még nem láttam, hisz benne voltam. Tim, hallasz? A hang mindenhonnan jött és sehonnan. Meghaltam? Isten hangja szól hozzám? Talán nem éltem elég nemes életet, és a másik oldalra kerültem. Tim, ha hallasz, emeld fel a kezed!

Ennyit igazán meg lehet tenni Isten – bármelyik isten – kedvéért. Ez az. Most a másikat. Kitűnő! Ügyes vagy, Tim. Ismered ezt a hangot, mondtam magamnak. Nem haltál meg; ez egy másik ember hangja. Valakié, aki a neveden szólít, és azt mondja, „ügyes vagy”. Ez az. Csak lélegezz egyenletesen. Minden rendben lesz. Kezdtem érteni a helyzetet. Valamiféle rosszullét teperhetett le. Esetleg rohamom volt; ez megmagyarázná a kötelékeket. Még nem tudtam felidézni a körülményeket, melyek idejuttattak. Az a hang a kulcsa. Ha felismerném, minden világossá válna. Most kioldom a szíjakat, jó? Éreztem, hogy lazul a szorítás; valami távirányító hatására kötelékeim szabadon eresztettek. Fel tudsz ülni, Tim? Megteszed nekem? Az is igaz volt, hogy akármiben betegedtem meg, a nehezén már túlestem. Nem éreztem rosszul magam – épp ellenkezőleg. A zsongás, mely a mellkasomból indult, egész testemet betöltő hangorkánná erősödött, mintha szervezetem minden molekulája egyazon hangot játszaná. Mély, szinte érzékien gyönyörteljes élmény volt. Ágyékom, lábujjaim hegye, még a hajhagymáim is soha nem tapasztalt kéjben lubickoltak. Egy másik, az előbbinél mélyebb hang szólalt meg: Doktor Fanning, itt Sykes ezredes. Sykes. Ismerek én Sykes nevű embert? Hall minket? Tudja, hol van? Mintha űr támadt volna bennem. Tátongó, mohó üresség. Éhes voltam. Vadul, őrjítően éhes. Nem emberi, hanem állati étvágyam támadt. A karmok és fogak, a húsba vájás, az eleven testre harapó állkapocs éhsége, a szájban szétfröccsenő forró testnedvek iránti kínzó vágy. Tim, nagyon aggódunk érted. Szólj hozzám, barátom. S hirtelen megnyílt az emlékezet kapuja, felzubogtak bennem a képek. Az esőerdő párás levegője, süvöltő állatokkal teli sűrű zöld lombozata; nyirkos bőröm, az arcom körül rajzó rovarfelhő; a kamuflázsfestékkel bekent katonák, akik puskájukkal a fákat pásztázták menet közben; a szörnyforma szobrok, melyek visszarettentettek, miközben hívogattak is, beljebb szólítottak erre az irtózatos helyre; a denevérek.

Éjjel jöttek, ellepték a tábort. Denevérek százai, ezrei, tízezrei, szárnyukat verdeső rajok sokasága. Elsötétült tőlük az ég. Elözönlötték a levegőt. Megnyílt a pokol kapuja, s ezt a fekete okádékot hányta ki magából. Mintha nem is repültek, hanem úsztak volna szervezett hullámokban, mint megannyi repülő hal. Ádáz örömkiáltásokkal rontott ránk csupa szárny és fog seregük. Emlékeztem a lövésekre, a sikolyokra. A kék fénnyel elárasztott szobában voltam, ahol egy hang a nevemen szólított, de elmémben épp a folyóhoz futottam. Egy nőt láttam a parton vonaglani. Claudia volt a neve, közénk tartozott. A denevérek beborították, mint egy köpeny. Képzeld el azt az iszonyatot! Szinte semmi nem látszott ki belőle. A gyötrelem démoni táncát járta rángatózó teste. Az igazat megvallva elsőre azt súgták az ösztöneim, hogy ne tegyek semmit. Nem voltam hősies típus. Ám néha olyasmit tudunk meg magunkról, amit nem is sejtettünk. Két nagy ugrással ott termettem, és magammal rántottam a dzsungel pállott vízébe. Éreztem karom és nyakam húsán a denevérek fogainak forró döféseit. A vízben örvénylett a vér. Vak dühükben a víztől sem rettentek vissza; még fulladás közben is bennünket haraptak. Átkulcsoltam könyökömmel Claudia nyakát, és lebuktam a víz alá, holott tudtam, hogy hiába: a nő már meghalt. Emlékeztem minderre, és még valamire. Egy férfi arca hajolt fölém a dzsungel háttere előtt. Nem voltam magamnál, égetett a láz. A levegőben helikopter propellerének lármája lüktetett. A férfi valamit kiabált. A szájára próbáltam koncentrálni. Ez él, mondta ez a férfi – a barátom, Jonas Lear –, ez él, ez él, ez él… Fölemeltem a fejemet és lassan körülnéztem. Sivár szoba volt, mint egy börtöncella. Szemben velem a falon széles, sötét ablakban a tükörképem látszott. Megláttam, mivé lettem. Nem egyszerűen felkeltem. Kivetettem magam az ágyból. Rakétaként repültem át a szobán, és döngve ütődtem az ablaknak. Az üveg mögött hátraszökkent a két ember. Jonas és a másik, Sykes. Szemük kitágult a félelemtől. Püföltem az ablakot. Üvöltöttem. Kinyitottam a szám, vicsorítottam, hogy mutassam nekik ádáz dühömet. Meg akartam őket ölni. Nem, nem is ölni. Ez a szó kevés ahhoz, hogy kifejezze, amire vágytam. Meg akartam semmisíteni őket. Szét akartam őket tépni. Elroppantani a csontjaikat, és nyálkás tetemükbe fúrni az arcomat. A mellkasukba nyúlni, kiszakítani a szívüket, felfalni a véres húst, míg az utolsó kósza áramlökéstől ráng az izom, s közben nézni az arcukat, ahogy meghalnak. Kiabáltak, ordítottak. Rám nem voltak felkészülve. Csapásaim alatt az üveg meghajlott,

rázkódott keretében. Fehéren izzó világosság ömlött el a szobán. Mintha száz nyíl fúródott volna belém. Megtántorodtam, és a földre roskadva összegömbölyödtem. A plafonon fogaskerekek zörögtek, aztán dübörögve lehullottak a rácsok, elszigetelték a cellámat. Tim, úgy sajnálom! Nem akartam. Bocsáss meg… Lehet, hogy bánta. Nem számított. Már akkor, míg kínok közt kuporogtam, tudtam, hogy csak átmeneti az előnyük; semmi jelentősége. Börtönöm falai nem fognak örökké ellenállni az erőmnek. Az emberiség sötét virága voltam, az idők kezdete óta arra rendelve, hogy elpusztítsam azt a világot, amelynek nem jutott szerető Isten. Az egyből Tizenkettő lett. Ez is része a történelemnek. Véremből kivonták az ősi magot, és másokba juttatták. Idővel megismertem ezeket az embereket. Eleinte riadalmat keltettek bennem. Életük nagyon különbözött az enyémtől. Hiányzott belőlük a lelkiismeret, a szánalom, a bölcsesség. Oktalan állatok voltak, bestiális szívük a legsötétebb bűnöket hordozta. Régóta tudtam, hogy ilyen emberek léteznek, de a gonoszságot csak úgy lehet igazán megérteni, ha átérzed és megéled. Belé kell hatolni, mint egy sötét barlangba. Egyik a másik után csatlakozott az elmémhez, s én az övékhez. Babcock volt az első. Micsoda borzalmas álmok fogantak meg benne – noha az igazat megvallva semmivel sem rosszabbak, mint bennem. A többi is rendre megérkezett, mind része lett a nyájnak. Morrison és Chávez. Baffes és Turrell. Winston és Sosa, Echols és Lambright, Reinhardt, és mind közül a leghitványabb, Martínez. Végül Carter, akinek fájdalmas emlékei felizzították bennem a részvét kihunyó parazsát. E romlott lelkek társaságában küldetésemet egyre nagyobb léptékűnek láttam. Ők az örököseim voltak, a tanítványaim; közülük csak én lehettem alkalmas a vezetésre. Ők nem vetették meg a világot, ahogyan én; az ilyen embereknek a világ mit sem jelent, mert semmi nem jelent semmit. Étvágyuk nem ismert mértéket; iránymutatás nélkül gyors és totális pusztulást hoztak volna mindannyiunkra. Rám hárult a feladat, hogy parancsoljak nekik – de hogyan vegyem rá őket, hogy engedelmeskedjenek? Istenségre volt szükségük. Kilenc meg egy, parancsoltam isteni szerepemben. Kilenc a tiétek, egy az enyém, ahogy az enyémek vagytok ti is. A tizedikbe vessétek el a magot, hogy Sokaság legyünk, milliók nyája.

Egy józan elme most azt kérdezhetné: Miért tetted? Ha megvolt hozzá a hatalmam, hogy vezessem őket, akár meg is akadályozhattam volna a történteket. Nagy része volt benne a haragnak, nem tagadom. Hisz mindent elvettek tőlem, amit szerettem, és azt is, amit nem: emberi életemet. S újragyártott lényem biológiai parancsai is számítottak; ki bírhatja rá az éhes oroszlánt, hogy ne vadásszon a prérin? Nem felmentést keresek, mikor mindezt elsorolom, hiszen tetteimre nincs mentség, s nem is azért, hogy megbánást tanúsítsak, noha van bennem. (Meglep ez téged? Hogy Timothy Fanning, a Nulladik bánja a múltat? Pedig igaz: bánok mindent.) Csupán szeretném megvilágítani a körülményeket, szellemi állapotomat a megfelelő kontextusba helyezni. Mit kívántam akkor? Pusztasággá változtatni a világot, nyomorú önmagam tükörképévé formálni, megbüntetni Leart, a barátomat, az ellenségemet, aki azt hitte, megmentheti a megmenthetetlen világot, mely soha nem is érdemelt irgalmat. Ilyen mértékű harag dúlt bennem a kezdeti időkben. Ám nem hagyhattam örökké figyelmen kívül létezésem metafizikai aspektusait sem. Gyerekkoromban sokszor szóltam a Mindenhatóhoz. Imáim sekélyesek voltak, éretlenek, mintha a Mikulást szólítottam volna meg: spagettit kértem ebédre, új biciklit a születésnapomra, akkora hóesést, hogy bezárjon az iskola. „Uram, ha végtelen kegyed megengedi, volnál olyan szíves…” Milyen ironikus! Hívőnek és istenfélőnek születünk, holott fordítva kellene lennie; az élet tanít meg rá, mennyi a vesztenivalónk. Felnőttként, mint oly sokan, megfeledkeztem erről a késztetésről. Nem mondanám, hogy elvesztettem a hitemet, inkább csak keveset vagy semennyit nem foglalkoztam a mennyek nagy kérdéseivel. Úgy tűnt nekem, hogy Isten, akárki is legyen, nem az a típus, aki az emberek ügyes-bajos dolgai iránt érdeklődik, s ugyanakkor nem gondoltam, hogy ez felmentene minket a tisztesség követelményei alól. Igaz, hogy életem fordulatai a nihilista reményvesztettség állapotába juttattak, ám még emberi életem legsötétebb óráiban is – és máig is azokat élem – csak magamat hibáztattam, senki mást. De ahogy a szeretetből keserűség lesz, a keserűségből harag, úgy ad utat a harag is a gondolkodásnak, hogy jobban megismerje magát. Mibenlétem szimbolikus jelentősége vitathatatlan volt: a tudomány gyártotta tökéletes ipari termék lettem, az emberiség önnönmagába vetett lebírhatatlan hitének megtestesülése. Mióta első, szőrös ősünk kovakövet pattintott és az éjszakát tűzzel kergette el, saját arroganciánk létráján mászunk az egek felé. De ennyi lett volna az egész? Végső bizonyíték voltam csupán, hogy az ember a magára hagyott kozmosz céltalan teremtménye, vagy többet jelentettem ennél?

Így elmélkedtem én a saját létezésemen. Idővel e töprengések egyetlen következtetésbe torkolltak. Meghatározott céllal jöttem létre. Nem teremtője vagyok a pusztításnak, hanem a borzalmak istenének műhelyében kovácsolt eszköze. Mi mást tehettem volna? – Vállaltam a szerepemet. Ami a mostani, emberibb megjelenésű inkarnációmat illeti: csak annyit mondhatok, hogy Jonasnak egyvalamiben mégiscsak igaza volt, még ha nem is tudta a rohadék. Amit most elmesélek, az a megszabadulásom után mindössze néhány nappal történt a kansasi préri egy elmaradott falucskájában, amelyet (mint azt később megtudtam) Sewaneenek hívtak. Abból a kezdeti időszakból való emlékeimet máig a féktelen öröm uralja. Micsoda szárnyaló szabadság! Milyen bőséges préda terem étvágyam csillapítására! Az éjszaka világa pazar fogadásnak tetszett, kifogyhatatlan svédasztalnak. Mindazonáltal nem dobtam sutba az óvatosságot. Nem mészároltam le egész út menti fogadókat. Nem gyilkoltam le alvó családokat. Nem csináltam vérfürdőt gyorséttermekből, nem hagytam magam mögött szanaszét heverő kibelezett vendégeket. Később eljött ennek is az ideje; de egyelőre ügyeltem rá, hogy ne legyek túl feltűnő. Minden éjjel, ahogy kelet felé haladtam, csak egy maroknyi emberből állt a vacsorám, és csak olyan helyzetekben támadtam, ahol kényelmesen végezhettem, és hamar el tudtam tüntetni a maradványokat. Így hát dalra fakadt a szívem, amikor megláttam a teherautót. A jármű nevetségesen terebélyes, full extrás, négyajtós platós kocsi volt – kéményes kipufogók, dupla hátsó kerék, lámpás bukókeret, konföderációs zászlós matrica a lökhárítón –, és egy bányató mellett parkolt orral a víz felé. A helyszín elszigeteltsége ideális volt számomra, ahogy a kocsiban tartózkodók elfoglaltsága is: egy férfi és egy nő szenvedélyes ölelkezésbe merült, ugyanúgy élvezték egymás testét, ahogy én készültem élvezni az övéket. Egy darabig csak figyeltem őket. Nem érzéki kíváncsiságból; inkább a tudós szemével. Miért pont ezen a lepra helyen intézik a dolgot? Miért egy platós kocsi szűk fülkéjében (a férfi gyakorlatilag a műszerfalra passzírozta a szerelmét) eresztik szabadjára állati ösztöneiket? Csak van elég ágy a világon az ilyesmihez. Nem voltak fiatalok, sőt – a férfi kopasz és köpcös, a nő vézna, a bőre megereszkedett; két öregedő test fonódott össze. Mi vonzotta őket erre a helyre? Nosztalgia? Idejártak fiatalkorukban? A dicső ifjúság

felelevenítésének voltam tanúja? S akkor rájöttem. Házasok, csak épp nem egymás házastársai. Elsőnek a nővel végeztem. Oly szilajul lovagolta meg partnerét a kétszemélyes ülésen – a fejtámlába kapaszkodva, derekára csavarodott szoknyában ficánkolt, csontos bokáján lengett az alsónemű, arcát áhítattal billentette a plafon felé –, hogy amikor feltéptem az ajtót, nem riadtnak tűnt, inkább bosszúsnak, mint akinek fontos gondolatmenetét szakítják félbe. Ez persze nem tartott sokáig, mindössze egy-két másodpercig. Érdekes tény, hogy az emberi test, ha leválasztjuk a fejet, lényegében egy beépített szívószállal ellátott vérzsák. Fejetlen törzsét függőlegesen tartva a pumpáló csőre tapasztottam a számat, és nagyot szippantottam belőle. Nem számítottam semmi különösre. Feltételeztem, hogy tartósítószerekben gazdag vidéki étrendjétől erősen vegyszerízű lesz a vére. De nem így lett. Kifejezetten ízletes volt a nő. Az ízek valóságos kavalkádja folyt a vérében, mint valamely nemes óborban. Még két erőteljes szívás után félredobtam. Eddigre a párja, aki bokájára tűrt nadrágban és csillogó, rohamosan zsugorodó pénisszel próbálta összeszedni magát, átkacsázott a vezetőülésre, és kétségbeesetten igyekezett kiválasztani a kocsi slusszkulcsát egy hatalmas karikáról. A kulcscsomó akkora volt, hogy egy portás megirigyelte volna. Reszkető ujjakkal dugta egyik kulcsot a másik után a gyújtáskapcsolóba, mindhiába, s közben sorjáztak a szájáról az „úristen” és „bassza meg” kiáltások alig áthangszerelt verziói az eksztatikus nyögéseknek és mocskos biztatásoknak, melyeket másodpercekkel ezelőtt még a szeretője fülébe lihegett. Ritka szórakoztató komédia volt. Mi tagadás, nem tudtam betelni vele. S ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem. Ha gyorsabban megölöm, ha nem állok le ebben az idétlen jelenetben gyönyörködni, a világ ma más hely lenne. A késedelmem azonban időt adott neki, hogy megtalálja a megfelelő kulcsot, a gyújtáskapcsolóba nyomja, beindítsa a motort, és a sebváltóhoz kapjon, mielőtt a kocsiba vetettem volna magam, hogy aztán megragadjam a fejét, oldalra hajtsam, és recsegő harapással szétroppantsam a nyelőcsövét. Olyan átszellemülten lakomáztam szerencsétlen áldozatom véréből, hogy nem vettem észre, mi történik – hogy a kocsit sikerült sebességbe raknia. Közismert tény fajunk irtózása a víztől; a halálunkat jelenti. Elsüllyedünk, mint a kő, zsírszövet hiányában nem hat ránk a felhajtóerő. A bányatóba zuhanásról csak töredékes emlékeim vannak. A kocsi lassú gördülése a szakadék szélére; a gravitáció rántása, az elkerülhetetlen bukás a mélybe; körös-körül a víz, a hideg halál burka, mely betapasztotta szememet, orromat,

tüdőmet. Kis hibákból lesznek a nagy katasztrófák; miközben majdnem legyőzhetetlen voltam, a leggyorsabb halálba sikerült belehajtanom. Amikor a kocsi lágy huppanással elérte a tó iszamós fenekét, kievickéltem a fülkéből, és kúszni kezdtem a víz alján. Még páni félelmemben is észleltem a helyzet iróniáját. A nulladik alany, a Világpusztító rák módra futkározik! Csak abban reménykedhettem, hogy ha kitapogatom a gödör szélét, felkapaszkodhatok a szabad levegőre. Az idő ellenem dolgozott; egyetlen levegővételnyi készlet volt a tüdőmben. Kétségbeesett kapálózásom közben sziklafalat ért a kezem; mászni kezdtem. Araszolva haladtam felfelé. Szememre sötétség borult, közeledett a vég… Azt a kérdést, hogy végül miképp tértem magamhoz négykézláb – rózsaszín bőrű, vitathatatlanul emberi kezeken és lábakon kuporogva –, miközben iszapos hányadékot ontottam magamból, válaszolják meg a teológusok. Mert meghaltam, ez nem vitás; a test emlékszik az ilyesmire. Hiába szabadultam meg a bányató vizéből, a halál legyőzött, és egy ideig vízbe fulladt tetemként hevertem a sziklán, hogy aztán váratlanul életre keljek. A halál kapuja, úgy látszik, mégsem CSAK KIJÁRAT. A víz maradékának kiokádása után kábultan és összezavarodva álltam talpra. Hol vagyok? Mikor? És mi vagyok? A zavarodottságtól úgy éreztem, az egészet álmodhattam – vagy épp ellenkezőleg, hogy most álmodom. Kezemet a hold felé tartottam. Minden jel szerint emberi kéz volt – Timothy Fanning, az Eloise Armstrong ösztöndíjas, etcetera keze. Végignéztem magamon; reszkető ujjakkal megtapogattam arcomat, mellkasomat, hasamat, fakó lábszáramat; a holdfényben úgy babráltam meztelen testem minden porcikáján, mint a Braille-t olvasó vak. Azt az átkozott mindenségit, gondoltam. A bánya falából kiugró sziklás peremen tértem magamhoz; keskeny, zegzugos ösvény vezetett a szakadék tetejére, ahol gazzal félig benőtt, rozsdás gépek közé kerültem. Nem tudtam, mennyi lehet az idő. A holdfényen kívül semmi nem világított. A táj mérhetetlen kietlenségéből azt hihettem, már vége is van a világnak. A bányató elnyelte második áldozatomat, de a nővel is kellett valamit kezdeni; a legkevésbé sem vágytam rá, hogy rendőrségi hajtóvadászatba bonyolódjak. Megkerültem a tavat, hogy visszajussak a parkolóhoz. A tetem látványa nem keltett bűntudatot bennem, csak azt a fajta futó, gyorsan letudható szánalomérzést, melyet a második reggeli pirítós közben olvasott,

távoli katasztrófáról szóló újságcikk ébreszt. Két csobbanás a mélyben – törzs, fej –, és a nő elsüllyedt a tóban. Mindez pedig mit sem változtatott azon, hogy felnőtt, meztelen férfi voltam valami ismeretlen vidéken. Ruhára volt szükségem, tetőre a fejem fölött, és a kilétemet illető magyarázatra. Ráadásul valamiféle mentális nyugtalanság, mint egy hangtalan sziréna az agyamban azt súgta, hogy ha a szabadban ér a reggel, annak nem lesz jó vége. Az autópálya túl kockázatos lett volna. Az erdő felé vettem az irányt, abban reménykedve, hogy majd csak ráakadok valami kevésbé forgalmas országútra. Egy idő után földúttal keresztezett, frissen bevetett mezőkre értem. A távolban valahol fény tűnt fel, hát arra tartottam. Kicsi, eléggé rozoga, jellegtelen egyszintes házra bukkantam, afféle embertároló rekeszre: a fény az egyik elülső ablakban álló lámpából jött. A kocsibejárón nem állt autó, vagyis a ház üres lehetett, az égő lámpa pedig a tulajdonos hazatértét várta. Miután az ajtó engedelmesen kinyílt, farostlemez bútorokkal, rusztikus limlommal és egy gigantikus tévékészülékkel berendezett nappaliba léptem. A ház – négy szoba, konyha – gyors átfésülésével meggyőződtem róla, hogy első benyomásom helyes volt: senki nincs otthon. Vizsgálódásom azt is elárulta, hogy a ház lakója egy nő, aki a Wichitai Állami Egyetemen végzett ápolóként, negyvenes évei végén jár, szelíd holdvilágképe és nem különösebben ápolt ősz haja van, XL-es ruhákat hord, gyakorta fotózzák illuminált állapottól kipirult arccal különféle egzotikus éttermekben (hol műanyag polinéz koszorúval a fején, hol szégyentelenül flörtölve mariachizenészekkel, hol lángoló fondünyársat tartva), és hogy egyedül él. Ruhatárából kiválogattam a legsemlegesebb holmikat – egy tréningnadrágot, mely még az én közepes termetemen is lötyögött, egy hasonlóan óriási kapucnis melegítőfelsőt, egy strandpapucsot –, és bementem a fürdőszobába. Nem ért teljesen váratlanul a látvány, mely a tükörben fogadott. Ekkorra világossá vált előttem, hogy a megfulladás nem adta vissza teljesen emberi állapotomat, inkább afféle jelmezzel ruházott fel. A vírus bennem maradt; a halálom csupán újfajta interakcióba hozta a gazdatesttel. Sok korábbi sajátság megmaradt. Látásom, hallásom, szaglásom megőrizte rendkívüli élességét. Noha tagjaimat még nem volt alkalmam próbára tenni, azok is – ahogy egész fizikai valóm, csontjaimtól a véremig – majd kicsattantak a brutális erőtől. Mindez mégsem készített fel arra, amit láttam. Arcom természetellenesen fehér volt, már-már hullasápadt. Csodák csodájára visszanőtt hajam nevetségesen szabályos háromszöget formázott a homlokomon. Szemem egy

albínó szemének groteszk rózsaszínjében játszott. De a végső részlet taglózott le igazán. Először viccnek hittem. Felső ajkam szegleténél, az amúgy szabályos fogazatból kinyúlt két jégcsapszerű fehér tüske – más szóval agyar. Drakula. Nosferatu. Vámpír. Kimondani is nehéz e szavakat fejcsóválás nélkül. S mégis: ott álltam én, Jonas Lear testet öltött képzelgése, az életre kelt legenda. Kerékcsikorgásra riadtam; mikor kiléptem a mosdóból, reflektorfény pásztázta végig a szobát. Épphogy csak sikerült egy ruhafogas mögé rejtőznöm, amikor tavaszi levegő áramlott be a nyíló ajtón. A nő, akit Janet Duffnak hívtak – ezt a számlákkal borított íróasztal fölött lógó bekeretezett diplomából állapítottam meg –, egy éjszakai műszakból hazatérő ápoló virágos ruhájában, fehér műszálas nadrágban és kitaposott cipőben döcögött be a házba. Menet közben ledobta kulcscsomóját a bejárat melletti asztalra, lerúgta a cipőjét, tömött táskáját egy székre vetette, és bement a konyhába, ahonnan hűtőszekrény ajtajának nyitása és valamilyen folyadék pohárba loccsanása hallatszott ki. Eltelt egy pár másodperc, épp arra elég, hogy ledöntsön egy jóleső adag bort (éreztem a szagát: olcsó Chablis, valószínűleg dobozos), majd Duff nővér visszajött a nappaliba, akkora pohárral a kezében, mint egy festékesvödör, bekapcsolta a gigantikus tévét, lehuppant a kanapéra, és befészkelte magát a párnák közé, mint egy kipukkadt óriáslufi. Hogy miért nem vett észre a fogas mögött, arról fogalmam sincs, csak arra tippelhetek, hogy új állapotomban olyan mozdulatlanságra voltam képes, mely önmagában is álcázott, majdhogynem láthatatlanná tett a figyelmetlen, közönyös szemnek. Néztem, ahogy a csatornák között váltogat – krimisorozat, időjárás, börtönös dokumentumfilm –, míg végül megállapodott egy valóságshow-nál, mely mi másról szólt volna, mint versenyszerű muffinsütésről. Háttal ült nekem. Kortyról kortyra fogyott a bor. Sejtettem, hogy az alkohollal érzéstelenített Duff nővér egykettőre horkolni kezd. Ám a hajnal pengéjének szorongató közeledtével, és szükségleteim sürgetésétől hajtva – készpénz kellett, autó, biztos menedék a nappali órákra – nem láttam okot a késlekedésre. Előbújtam rejtekhelyemről, és megálltam a nő mögött. – Khm. Nem öltem meg azonnal. Most sem bűnbocsánatot várok, csak történetem türelmes végighallgatását. Adatokat kellett gyűjtenem, s ehhez Duff nővérnek életben kellett lennie.

Csak egy gyors kóstoló, és meg is volt, amit akartam. A nő rögtön elalélt – szeme kifordult, kiszakadt belőle a lélegzet, minden porcikája elernyedt. Mint egy türelmetlen vőlegény, felkaptam és a hálószobába vittem, a paplanra fektettem, majd a fürdőbe vonultam, és megtöltöttem a kádat. Mire visszamentem a hálóba, megindult az átváltozás. A nő ajka fehéren habzott. Ujjai, kezei rángatóztak. Nyöszörögni, majd morogni kezdett, aztán elhallgatott, és testét olyan hevesen rázták a görcsök, hogy már azt hittem, a drága Duff nővér szétpukkan, mint egy petárda. S akkor bekövetkezett. Leginkább úgy tudnám leírni a látványt, hogy egy bimbó kibomlásáról készült gyorsított felvételre emlékeztetett. A nő kezében megreccsentek a porcok, és ujjai nyúlni kezdtek. Haja hirtelen levált a koponyájáról, és legyezőszerűen szétterült a párnán. Mintha savval öntötték volna le, arcvonásai meglágyultak, míg végül minden egyediség elveszett belőlük. Görcsei már megszűntek; szeme lehunyva, arca majdhogynem békésnek látszott. Mellette ültem az ágyon, és gyengéden duruzsolva biztattam. Zöld fény kezdett áradni belőle, mely a gyerekszobák lágyan izzó ragyogásával fürösztötte a helyiséget. Állkapcsa kiakadt; olyan zajt hallatva, mint amikor egy kutya hatalmasat tüsszent, kilövelltek fogai a szájából, mint megannyi kukoricaszem, s utat engedtek a lándzsakerítésnek, mely véresen ereszkedett alá az ínyéből. Hátborzongató volt és gyönyörű. Kinyitotta a szemét. Egy hosszú pillanatig csak bámult rám. Micsoda dráma gyűlt össze abban a pillantásban! Mindenki szereplő a saját történetében; így tudjuk a saját életünket értelmezni. De a nő, aki Duff nővér volt valaha – a betegek és szenvedők segítője, ágyterítők és vajköpülők gyűjtője, Mai Tai, Margarita és Bahama Mama koktélok fogyasztója; valaki lánya, valaki testvére, ábrándok szövője, gyógyító és vénlány – ismeretlen lett önmaga előtt. Most már az én részem volt, akaratom meghosszabbítása; ha úgy kívántam volna, fél lábon ugrálva láthatatlan ukulelén játszik a kedvemért. – Nem kell félned – mondtam neki, és kézen fogtam. – A te érdekedben teszem, majd meglátod. Megint a karomba vettem. Terebélyes teste pihesúlyú volt emberfeletti erőmnek. Régi emlék idéződött fel bennem – egyszer már vittem így egy nőt. Más körülmények között történt, de ő is szinte súlytalannak tetszett akkor. Az emlék olyan gyengédséggel töltött el, hogy egy pillanatra meginogtam elhatározásomban. De a kísérletet el kellett végezni, és a kötelesség, melyet teljesíteni készültem, fonák módon voltaképp figyelmesség volt.

Kicipeltem Duff nővért a fürdőszobába, és a kád fölé emeltem a testét. Női ösztöne maradéka késztethette rá, hogy karját a nyakam köré fonja; a vizet, ahogy reméltem, még nem vette észre. Mélyen a szemébe néztem, és bátorító gondolatokat sugároztam felé. Mindenestül bízott bennem. Mi lehettem a számára? Apa? Szerető? Megmentő? Isten? Amint a vízhez ért a teste, megtört a varázs. Vadul kapálózni kezdett, szabadulni próbált. Az ő erejét azonban messze felülmúlta az enyém. A vállánál fogva a víz alá nyomtam szörnyfejét. Páni félelme és zavara átgyűrűzött belém. Micsoda árulás! Micsoda felfoghatatlan átverés! Másokat talán könyörületre indítottak volna ezek az érzések, de bennem csak megerősítették az elszántságot. Érzékeltem, ahogy először szívta be a vizet. Mintha csuklás rázta volna meg az egész testét. Aztán másodszor is szippantott, és harmadszor is, megtelt a tüdeje. Még egy utolsó görcsös vonaglás, és vége volt. Hátraléptem. Az első teszten túl voltam, most jött a második. A másodperceket számlálva vártam emberi alakjának visszatérésére; mivel nem történt semmi, kiemeltem a kádból, és hasra fektettem a földön, hátha ez elősegíti a folyamatot. De csak teltek a percek, és kénytelen-kelletlen beláttam, hogy nem lesz átváltozás; Duff nővér végleg eltávozott ebből a világból. Otthagytam a fürdőben, és leültem az ágyára, hogy mérlegeljem a helyzetet. Nem juthattam más következtetésre, mint hogy a fulladásos halál átalakító hatása egyedül rám korlátozódik – utódaim nem részesülnek a feltámadás adományában. Ám hogy mi lehet ennek az oka – miért ülök én itt, lényegében ugyanazzal a külsővel, melyet emberként viseltem, miközben az ápolónő holtan fekszik a fürdőszoba kövén, mint egy partra vetett tengeri szörny –, annak megállapításához kevésnek bizonyult a tudományom. Egyszerűen csak erősebb példánya lettem volna fajomnak, az alfája, a kezdete, a Nulladik? Vagy nem a testen, hanem az elmén múlt? Én élni akartam, ő pedig nem? Fontolóra vettem az érzelmeimet. Nemigen voltak. Kádba fojtottam egy ártatlan nőt, ám az érzéseim teljesen színtelenek maradtak. Attól a pillanattól fogva, hogy metszőfogamat a nyaka puha húsába mélyesztettem, és belekortyoltam mézédes vérébe, a nő megszűnt létezni mint különálló entitás; afféle tartozékommá vált. A meggyilkolásának nem volt morálisan nagyobb jelentősége, mint a körömvágásnak. Az egyetlen lényeges szempontot tekintve Duff nővér már meghalt, mire én a vízbe merítettem. Eközben megszólalt bennem a vészcsengő. Változtak a szoba fényviszonyai: közeledett nemezisem, a hajnal. Sietve bejártam a házat,

minden függönyt és redőnyt leeresztettem, elöl-hátul bezártam az ajtókat. A következő tizenkét órában nem mehettem sehová. Jóleső sötétségben ébredtem föl, a legüdítőbb álmatlan álomból eszmélve. Nem kopogtattak az ajtón; Duff nővér elmúlása egyelőre nem keltett feltűnést, bár tudtam, hogy előbb-utóbb az is bekövetkezik. Fürgén megtettem a szükséges előkészületeket. Amerika félreeső vidékein még egy vámpírnak is szüksége van pénzre, főleg ha észrevétlen kíván maradni. Egy macska formájú süteménytároló csatos üveg kétezer-háromszáz dollárnyi, azaz bőven elegendő papírpénzt rejtett, meg egy .38-as revolvert, melyre nálam kevésbé még senkinek nem volt szüksége, mióta világ a világ. Úgy terveztem, hogy kacskaringós útvonalon haladok kelet felé, s elkerülöm a forgalmasabb autópályákat. Öt, esetleg hat éjszakáig fog tartani az út. Egyelőre megfelelt nekem Duff nővér leharcolt Corollája, a csokipapírok, üdítős dobozok és nyeretlen kaparós sorsjegyek szeméthalmaival, ám tudtam, hogy hamarosan meg kell szabadulnom tőle; valakinek fel fog tűnni a halott démon a fürdőszobában meg az eltűnt kocsija is. Emellett nevetségesnek éreztem magam – és okkal – a nő túlméretezett tréningruhájában és strandpapucsában; ennél testhezállóbb öltözékre fájt a fogam. Nyolc óra múlva Missouri déli részén jártam, s ott kezdtem el kialakítani utazásomnak azt a rendjét, melyet egész idő alatt követtem. Minden hajnal egy névtelen motelban talált, biztonságban elbarikádozva a behúzott függönyök és ablakra ragasztott kartonlapok mögött, „Ne zavarjanak” táblával az ajtón; amint leszállt az este, újra nekiindultam, és megállás nélkül vezettem egészen egy-két órával pirkadat előttig. Az Illinois állambeli Carbondale-ben úgy döntöttem, hogy ejtem a Corollát. És éhes is voltam nagyon. Sötétedés után még egy darabig ottmaradtam a szállodánál, hogy a kocsiban ülve megfigyelhessem a többi utazó jövés-menését, és kiszemelhessek egy táplálék-, ruha- és járműigényeimet kielégítő forrást. A férfi, akire a választásom esett, nagyjából olyan termetű lehetett, mint én; s különösen alkalmassá tette ittas állapota. Amikor a szobájába lépett, benyomakodtam mögötte, és szép simán megöltem, még mielőtt részeg nyöszörgésnél többre futotta volna tőle – nikotin és olcsó whisky áporodott íze keveredett a vérében –, belegöngyöltem a zuhanyfüggönybe, hogy elleplezzem a bomlás bűzét, belöktem egy szekrénybe, magamhoz vettem tárcája és bőröndje tartalmát (khaki nadrág, gyűrődésmentes sportingek

hivalkodó skót kockás mintával, hat alsónadrág, és egy bokszer a nagyon eredeti CSÓKOT IDE, ÍR VAGYOK! felirattal a sliccén), aztán elpucoltam a pazarul felturbózott, színamerikai szedánjában. A tárcájában talált névjegyekből megállapítottam, hogy regionális értékesítési vezető egy ipari ventilátorokat gyártó cégnél. Akár lehettem is volna ő. Így araszoltam kelet felé az amerikai Közép-Nyugat nagy, jellegtelen síkságain át. Ahogy sorra tovatűntek az éjszakák és a kilométerek, a vezetés közbeni félkómás állapotban a múltba révedtem. Rég halott szüleimen járt az eszem, és a kisvároson, ahol felnőttem – kiköpött mása volt azoknak a jellegtelen településeknek, melyeken én, a Pusztítás Királya észrevétlen hajtottam át, látogatásom nem jelentett többet egy pár elsuhanó fényszórónál. Régi életem szereplőire gondoltam: akiket ismertem, akikkel összebarátkoztam, akikkel lefeküdtem. Egy virággal és kristályedényekkel feldíszített asztalra, tengeri kilátásra, egy éjszakára – szomorú volt és szép –, amikor hazavittem a szerelmemet a hóesésben. Ilyenekre gondoltam, és sok minden másra, de mindenekelőtt Lizre. A hatodik nap estéjén a szerencsétlen New Jersey-n túl feltűntek New York fényei. Nyolcmillió lélek; minden érzékszervem dalra fakadt. A Lincolnalagúton át érkeztem Manhattanbe, a Nyolcadik sugárúton leparkoltam az autót, és elindultam gyalog. Bementem az első utamba akadó ivóba, egy agyonpolitúrozott bárpulttal felszerelt, fűrészporos padlójú ír kocsmába. A vendégeken nem látszott semmi szokatlan; jellemző a New York-iak szűklátókörűségére: annak, ami az ország közepén történik, általános krízisélménnyé kell dagadnia, hogy észrevegyék. Leültem a bárpulthoz, és egy skót whiskyt rendeltem, amit meg sem akartam inni, de aztán megjött hozzá a kedvem, és fölfedeztem, hogy érdekes módon nem árt meg egyáltalán. Nagyon ízlett, kifinomult zamata csiklandozta az ínyemet. A harmadiknál tartottam, amikor két dologra lettem figyelmes. Egyrészt a legkevésbé sem voltam részeg, másrészt nagyon kellett vizelnem. A férfimosdóban olyan erőteljes sugarat eresztettem ki magamból, hogy csilingelt tőle a vécékagyló. Ez is mérhetetlen elégedettséggel töltött el; a jelek szerint egyetlen testi öröm sem volt, amely ne százszorozódott volna meg. De figyelmemet leginkább a pult fölötti tévé kötötte le. A Yankees meccsét adták. Megvártam az utolsó dobást, és megkérdeztem a bárpultost, hogy nem kapcsolna-e át a CNN-re. Nem kellett sokáig várnom. „Gyilkosságsorozat Coloradóban”, tudatta a képernyő alján futó szalag. Terjedt már a pánik. Az állam minden szegletéből

érkeztek a hírek: egész családokat irtottak ki álmukban, egyes kisvárosokban egy lélek sem maradt életben, egy út menti étteremben az összes vendégnek kiontották a belét. Voltak azonban túlélők is – őket megharapták, de életben hagyták. Csak nézett rám. Nem emberi lény volt. Valahogy így izzott a teste. A trauma beszélt belőlük, vagy többről van szó? Senki nem végezte még el a számításokat, csak én. Ahogy elrendeltem: minden kilencedik halott után egyet befogadtak a nyájba. A kórházak megteltek betegekkel és sebesültekkel. Émelygés, láz, görcsök, azután pedig… – Ez baromi hátborzongató. A mellettem ülő férfi felé fordultam. Mikor foglalta el a szomszéd bárszéket? Tipikus nagyvárosi figura, ezrével termelődik az ilyen: kopaszodó, jogászképű, az arca intelligens és enyhén harcias, egynapos borostával pettyezett bőr, egy kis sörhas, amit mindig csak elméletben szeretne ledolgozni. Betétes orrú bőrcipő, keményített fehér ing, meglazított nyakkendő. Valaki várja otthon, de még halogatja a hazamenetelt, nehéz napja volt. – Az nem kifejezés. Egy pohár bor állt előtte a pulton. Szokatlanul hosszan néztünk egymás szemébe. Feltűnt rajta az ideges verejtékszag, amelyet kölnivel próbált elfedni. Tekintete végigszaladt a törzsemen, felfelé menet elidőzött a számon. – Nem láthattam itt már korábban? Ohó, gondoltam. Gyorsan körbenéztem. Nem volt egyetlen nő sem a bárban. – Nem hiszem. Új vagyok. – Vár valakire? – Már nem. Elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét – nem azt, amelyiken a jegygyűrűt hordta. – Scott vagyok. Hadd hívjam meg egy italra! Fél óra múlva rajtam volt az öltönye, ő meg egy sikátorban rángatózott habzó szájjal. Eszembe jutott, hogy elmehetnék a régi lakásomba, de letettem róla; nem

neveztem soha otthonomnak. Mit jelent egy szörnyetegnek az otthon? Vagy bárkinek? Mindannyiunk életében van egy földrajzi bázis, egy emlékekkel átitatott hely, melynek körzetében a múlt mindig jelen idejű. Késő volt, elmúlt éjjel kettő, amikor a Grand Central Terminal központi csarnokába léptem. Az éttermek és boltok már rég bezárkóztak rácsaik mögé; a jegypénztárak fölötti menetrend szerint a legközelebbi vonatok reggel indultak. Alig néhány ember lézengett odabent: az elmaradhatatlan vasúti rendészek golyóálló mellényben és nyikorgó bőrhacukában feszítettek, egy estélyi öltözékben rohanó pár valamelyik rég elindult vonatot kereste hiába, egy fejhallgatós öreg fekete férfi a földet söprögette. A márványpadlós csarnok közepén ott állt az információs fülke, rajta a legendás órával. A kioszknál várlak, ahol a négylapú óra van… New York legnépszerűbb találkahelye volt, talán a leghíresebb az egész világon. Hány sorsszerű találkozás történhetett itt? Hány légyott, hány szerelmes éjszaka kezdetét látta ez a kioszk? Hány nemzedék jött a világra azért, mert egy férfi és egy nő randevút beszélt meg ide, a nevezetes óra színjátszó üveglapú sárgaréz gömbje alá? A negyven méter magas, dongaboltozatos mennyezet felé fordítottam az arcom. Ifjúkoromban szépségét korom és nikotin leplezte, de az még a régi New York volt; a kilencvenes évek végén egy alapos tisztítás visszaadta az aranyfüstös asztrológiai ábrák eredeti pompáját. A Bika, az Ikrek, a Vízöntő; a galaxis elmosódott, tejszerű sávja, ahogyan csak a legtisztább éjszakákon látni. Kevéssé ismert tény, bár az én iskolázottságommal nem kerülte el a figyelmemet, hogy a Grand Central mennyezete valójában inverz ábrázolás. Az éjszakai égbolt tükörképe; úgy regélik, a művész egy középkori kézirat alapján készítette, amely a mennyboltot nem belülről, hanem kívülről mutatja – nem az emberiség nézőpontjából, hanem Istenéből. Leültem a nyugati galéria lépcsőjére. Az egyik rendész gyorsan végigmért, de mivel épp egy tisztességes értelmiségi jelmezét viseltem, és sem nem aludtam, sem részegnek nem látszottam, békén hagyott. Leltárt vettem a környezetemről. A Grand Central több mint vasútállomás; a város alsó talajrétegeinek, föld alatti alagútjainak és kamráinak csomópontja. Százezrével áramlanak itt át az emberek minden áldott nap, s a legtöbbjük nem néz messzebbre a cipője orránál. Más szóval tökéletes hely az én céljaimra. Várakoztam. Teltek az órák, majd a napok. Úgy tűnt, senki nem vett észre engem, vagy ha igen, nem törődött velem. Volt más, ami lekösse a figyelmüket. S aztán, ki tudja, mennyi idő után új hang ütötte meg a fülem. A csend hangja, amikor nincs már, aki meghallja. Leszállt az éjjel. Fölkeltem a

lépcsőről, és kimentem. Sehol nem égett fény; akárha a tengeren lettem volna, kilométerekre a parttól, mindent belepett a sötétség. Felnéztem az égre, és rendkívüli látványban volt részem. Csillagok százai, ezrei, milliói fordultak az idők kezdete óta tartó lassú vándorútjukon az üres világ fölött. A múltból sugárzó fénypontjaik behintették az arcomat, mint megannyi esőcsepp. Nem tudtam, mit érzek, csak azt, hogy érzem; és végre elkezdtem sírni.

TIZENÖT S most következzen az én szomorú történetem. Tehetséges, jóvágású fiatalembert látunk magunk előtt, alakja karcsú, haja kócos, arca a becsületes nyári munkától napbarnított; ért a matematikához és mechanikához, ambiciózus és tele van nagy reményekkel, természete visszahúzódó, magának való; egyedül van tetőtéri szobájában, és összehajtogatott ingeket, zoknikat, alsóneműt pakol a bőröndjébe, mást nem is nagyon. 1989-ben járunk, a helyszín egy Mercy nevű vidéki város Ohióban – valaha futó hírnévre tett szert precíziós rézműiparával, melyről úgy tartották, a hadtörténet legkiválóbb töltényhüvelyeit gyártja, noha ez is, mint a város általában, feledésbe merült már. A szoba, mely egy órán belül lakó nélkül marad, a fiatalember ifjúságának szentélye. Íme, a trófeái. Íme, a katona formájú olvasólámpája, s a hozzáillő háborús témájú függöny; több polcot foglalnak el a folytatásos regények, alábecsült tizenéves főszereplőkkel, akik ifjonti intellektusukkal olyan bűntényeket göngyölítenek fel, melyekbe a felnőttek bicskája beletörik. Emitt a semleges színű gipszfalra sportcsapatok zászlói vannak tűzve, meg M. C. Escher talányos metszete az egymást rajzoló kezekről, a besüppedt ággyal szemben pedig a kor jellegzetes poszterén a Sports Illustrated különkiadásának kemény mellbimbójú fürdőruhás modellje, akinek buja combja, csábító pillantása és alig takart szeméremdombja a fiú buzgó maszturbálásának néma tanúja volt serdülőkora minden estéjén. De vissza a fiúhoz: olyan zavart ünnepélyességgel végzi a pakolást, mintha egy gyerek temetésén lenne, ami találó analógiája ennek a jelenetnek. Nem az a gond, hogy nem fér el a holmija a bőröndben – elfér –, hanem ellenkezőleg: a táska sovány tartalma nem illik az úti cél magasztosságához. A zsúfolt gyerekasztal fölé kiszegezett levél a kulcs. Tisztelt Timothy Farming!, így a megszólítás a díszes levélpapíron, rajta bíbor pajzzsal és ősi bölcsességet hirdető baljós VERITAS felirattal. Gratulálunk, hogy a Harvard 1993-as évfolyamának hallgatója lettél! Szeptember eleje van. Odakint szitáló, nyárias zöldben játszó eső ereszkedik a kisváros házaira, kertjeire és üzlethelyiségeire, melyek egyike a fiú apjáé, a városka egyetlen optometristájáé. Ennek köszönhetően a fiú családja az itteni szerény gazdasági lehetőségekhez mérten sikeres; a kor és a hely fogalmai szerint jómódúnak számítanak. Apja ismert, megbecsült ember, barátságos üdvözlésektől kísérve járja Mercy utcáit, hiszen ki lenne méltóbb a

csodálatra és hálára, mint az, aki szemüveget tett az orrodra, hogy jobban láss mindent és mindenkit? Gyerekkorában a fiú szeretett apja irodájában időzni, és felpróbálni az összes szemüveget az állványokról és vitrinekből, alig várva a napot, amikor neki is szüksége lesz rá, de nem lett: hibátlan volt a látása. – Ideje menni, fiam. Apja áll az ajtóban: alacsony, hordómellű férfi, akinek szürke flanelnadrágja a gravitáció keltette kényszerűségből csiptetős nadrágtartón lóg. Ritkuló haja a zuhanyzástól még nedves, arca a régimódi önborotva friss marásától piros, mivel a borotválkozás technológiájában bekövetkezett fejlesztések dacára ragaszkodik hozzá. Old Spice-illatfelhőt hordoz maga körül. – Ha itt felejtesz valamit, majd utánad küldjük. – Mint például? Apja mosolyogva megrántja a vállát, ő csak segíteni akar. – Nem tudom. Ruhákat, cipőket. Betetted az oklevelet? Arra biztos szükséged lesz! Az 5-ös számú iskolai körzet tudományos diákversenyén elért második helyezésére céloz. „Az élet szikrája: a Gibbs-Donnan egyensúly és a Nernstpotenciál szerepe a sejtéletképesség kialakulásában.” Az oklevél sima fekete keretben függ az íróasztal fölött. Igazság szerint kissé restelli. A harvardosok nem első helyezettek szoktak lenni? Mindamellett hálát színlel az emlékeztetésért, és az oklevelet a nyitott bőröndbe teszi a ruhák tetejére. Később, amikor Cambridge-be ér, elsüllyeszti a komód fiókjában, hogy aztán három év múlva rábukkanjon egy rakás papír alatt, gyors, keserű pillantást vessen rá és a szemétbe hajítsa. – Mindjárt más! – mondja az apja. – Mutasd csak meg azoknak a harvardi nagyokosoknak, hogy kivel van dolguk. A lépcső tövéből felzendül anyja dallamosan sürgető hangja: – Ti-mo-thy! Kész vagy? Sose hívja Timnek, neki mindig Timothy. A fiút zavarba hozza ez a név – egyszerre fennkölt és gügyögős, mintha valami bársonypárnán csücsülő kis angol lord lenne –, bár titkon tetszik is neki. Az nem titok, hogy az anya sokkalta jobban szereti a fiát a férjénél; és a fordítottja is igaz. A fiú sokkal természetesebben szereti az anyját, mint az apját, akinek érzelmi repertoárja férfias hátba veregetésekre és olykor egy „fiúk egymás közt” jellegű

kempingezésre korlátozódik. Mint sok más egyke, a fiú tisztában van vele, mekkora értéket képvisel a család belső ökonómiájában, és hogy ez az érték sehol sem olyan kiugróan magas, mint az anyja szemében. Az én Timothym, mondogatja előszeretettel, mintha volnának olyanok is, akik nem az övéi; neki ő az egyetlen. Te vagy az én legdrágább Timothym. – Haaa-rold! Mit csinálsz odafent! Lekési a gyerek a buszt! – Az ég szerelmére, csak egy perc! – Visszafordul a fiú felé. – Komolyan, nem tudom, mihez fog kezdeni, ha nem leszel itt, hogy folyton miattad aggódhasson. Az őrületbe fog kergetni! Csak tréfa, a fiú érti ezt, de apja hangjából kihallja a komolyság mellékzöngéjét is. Most először gondol bele a mai nap érzelmi jelentőségébe teljes egészében. Az ő élete megváltozik, de a szüleié is. Mint egy természetes élőhely, ahonnan hirtelen eltűnik egy fontos faj, ez az otthon átrendeződésre kényszerül az ő távoztával. Mint a fiataloknak általában, neki sincs fogalma arról, hogy kik is valójában a szülei; tizennyolc éven át csak a saját szükségletein keresztül élte meg a létezésüket. Hirtelen elárasztják elméjét a kérdések. Vajon miről beszélgetnek, ha ő nincs ott? Milyen titkokat rejtegetnek egymás elől, milyen becsvágyaikat hagyták elapadni? Milyen régi, a közösen vállalt gyereknevelés kedvéért félretett sérelmek fognak a távollétében újra napvilágra kúszni? Őt szeretik, de vajon egymást is? Nem mint két szülő, vagy akár két házastárs, de mint két ember – ugyanúgy, ahogy valamikor nyilván szerették egymást? A leghalványabb fogalma sincs minderről; éppúgy nem tudja felfogni ezeket a dolgokat, ahogy a születése előtt létező világot sem tudja elképzelni. Tetézi a nehézséget, hogy a fiú maga soha nem volt még szerelmes. Noha Mercy társadalmi mintája lehetővé teszi, hogy akár egy mérsékelten vonzó ember is találjon magának lehetőségeket a nemiség piacán, és a fiú, bár még szűz, részesedett már ennek áldásaiból, amit eddig megtapasztalt, az csak a szerelem fájdalommentes sejtelme, forma tartalom nélkül. Eltöpreng, vajon hiányzik belőle valami lényeges? Van egy agyterület, ahol a szerelem lakozik, de ez az ő esetében működésképtelen? A világot átitatja a szerelem – a rádióban, a filmekben, a regények lapjain. A romantikus szerelem a kollektív kultúrtörténet része, ám ő mintha immunis lenne rá. Így aztán, jóllehet még nem kóstolt bele a szerelem fájdalmába, megtapasztalt viszont egy másfajta kínt: a félelmet, hogy nélküle kell leélnie az életét. A konyhában találnak rá a fiú anyjára. Arra számított, hogy indulásra készen várja, de a virágos háziköntös és frottírpapucs van rajta. Valamilyen kimondatlan egyezség született köztük, hogy apja egyedül kíséri el az

állomásra. – Csomagoltam neked útravalót – közli az anya. Papírzacskót nyom a kezébe. A fiú kibontja a zacskó gyűrött száját: mogyoróvajas szendvics zsírpapírban, egy kicsi zacskóban répaszeletek, fél liter tej, egy doboz Barnum’s Animals keksz. Tizennyolc éves, tíz ilyen zacskónyi ennivalót is fel tudna falni, és akkor is éhes maradna. Gyerekadag ez, mégis abszurd mértékű hálát érez ezért a kis ajándékért. Ki tudja, mikor csinál neki legközelebb ebédet az anyja? – Van elég pénzed? Harold, adtál neki készpénzt? – Van, mama. Maradt egy csomó nyárról. Anyja szeme könnybe lábad. – Jaj, megfogadtam, hogy nem csinálom ezt. – Eltakarja a szemét. – Lorraine, mondtam magamnak, eszedbe ne jusson sírni! A fiú belesimul a szeretetteljes ölelésbe. Nagydarab asszony az anyja, jó megölelni. Beszívja az illatát – kissé porlepte, gyümölcsösen édeskés aroma, elegyedve a hajlakk vegyszerszagával és a reggeli cigaretta leülepedett füstjével. – Eleresztheted már, Lori! Elkésünk. – Harvard! Az én Timothym a Harvardra megy. Egyszerűen nem hiszem el! A szomszéd város buszpályaudvaráig fél óra az út a tájat átszelő országutakon. Kocsijuk – a legújabb Buick LeSabre, lágy felfüggesztéssel, plüss üléshuzatokkal – szinte észrevétlenül suhan az aszfalton, mintha lebegnének. Ez apja egyetlen költséges szeszélye: kétévente új LeSabre áll a kocsifelhajtón, szóról szóra ugyanolyan, mint az előző. Tovatűnnek az utolsó házak, a kocsi beúszik a vidéki tájba. A mezőkön érett kukorica duzzad; madarak keringenek a szélfogók fölött. Imitt-amott egy-egy tanyaház bukkan fel, némelyik gondosan karban van tartva, némelyik elhanyagolt – hámló festék, düledező alapok, kárpitozott bútorok a tornácon, elhagyott játékok az udvaron. A fiú mindentől, amit lát, elérzékenyül. – Figyelj – kezdi az apja, amikor közel járnak az állomáshoz –, valamit akartam neked mondani. Helyben vagyunk, gondolja a fiú. Ez a küszöbön álló intelem, akármi is lesz, ez az oka annak, hogy az anyja otthon maradt. Miről lesz szó? Nem a lányokról meg a szexről; azt a tizenhárom éves korában történt egyetlen kínos párbeszédet leszámítva soha nem beszéltek erről. Tanulj szorgosan? Aztán

iparkodj nekem? De ezek is elhangzottak már. Apja a torkát köszörüli. – Nem akartam mondani ezt eddig. Azaz talán igen. Valószínűleg jó lett volna. Azt szeretném elmondani, fiam, hogy te nagy dolgokra vagy hivatott. Nagyszerű dolgokra. Ezt mindig tudtam. – Nagyon fogok igyekezni, ígérem. – Tudom. Nem is erről beszélek. – Még mindig nem nézett a fiára. – Hanem arról, hogy már nem ide tartozol. Felkavaró kijelentés. Mire célozhat? – Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretünk – folytatja az apa. – Szó sincs róla. A legjobbat akarjuk neked. – Nem értem. – Az ünnepek, az rendben van. Furcsán venné ki magát, ha nem lennél itt karácsonykor. Tudod, milyen az anyád. De azt leszámítva… – Azt akarod mondani, hogy nem jöhetek haza? Apja szaporán beszél, nem is kimondja, hanem szabadjára ereszti a szavakat. – Felhívhatsz bennünket, természetesen. Vagy majd mi hívunk. Mondjuk kéthetente. Vagy akár elég havonta egyszer. A fiú nem tudja mire vélni az egészet. Kiérzi a hamisságot is az apja szavaiból, valami mesterkélt merevséget. Mintha előre megírt szöveget olvasna fel. – Nem mondhatod komolyan! – Tudom, hogy nehéz ezt hallanod. De ezen nem lehet segíteni. – Hogy érted ezt? Már miért ne lehetne? Apja nagy levegőt vesz. – Figyelj, később hálás leszel. Ezt hidd el nekem, jó? Most másképp gondolod, de ott áll előtted az egész élet. Hisz épp ez a lényeg. – Nem ez a lényeg, az isten verje meg! – Hé, vigyázz a szádra! Az ilyen beszédet mellőzni kéne. A fiút egyszerre a sírás környékezi. Az elutazásából kiűzetés lett. Apja nem szól többet, és a fiú megérti, hogy elérték a határvonalat – nem tud ennél

többet kihúzni belőle. A legjobbat akarjuk neked. Előtted áll az élet. Akármit is érez az apja, közhelyek barikádja mögé rejti. – Töröld meg a szemed, fiam. Nem kell elefántot csinálni a bolhából. – És mama? Ő is ezt akarja? Apja tétovázik; a fiú fájdalmat lát átsuhanni az arcán. Az őszinteség, egy mélyebb igazság villanását, de csak egy pillanatig tart. – Miatta ne aggódj. Megérti. Megállt az autó, a fiú csodálkozva pillant fel: megérkeztek az állomásra. Három kocsiállás, az egyikben vár egy busz, sorjáznak fel az utasok. – Megvan a jegyed? A fiú némán bólint; apja kezet nyújt. Olyan érzés, mintha az állásából rúgták volna ki. Ahogy kezet ráznak, apja szorítása megelőzi az övét, megnyomorgatja a fiú ujjait. Suta, kínos gesztus, mindketten megkönnyebbülnek, amikor vége. – No, indíts – noszogatja az apja erőltetett vidámsággal. – Le ne késd azt a buszt! Nem lehet megszépíteni a pillanatot. A fiú kiszáll, kezében még mindig az ebédes zacskót szorongatja. Totemikus jelentőségűvé nőtt, utolsó maradéka a gyermekkorának, mely nem annyira elmúlt, mint inkább eltörölték. Bőröndjét kiveszi a csomagtartóból, és vár egy pillanatig, vajon kiszáll-e apja a Buickból. Esetleg mégis meggondolja magát az utolsó percben, és békülési szándékkal ő hozza a táskáját a buszig, még meg is öleli búcsúzóul. De hiába vár. Elindul a buszhoz, beteszi a bőröndöt az egyik nyitott csomagtartóba, és beáll a sorba. – Cleveland! – bömböli a sofőr. – Beszállás Cleveland felé! A sor elején valami fennakadás történt. Egy férfi elvesztette a jegyét, és most megpróbálja kimagyarázni. Míg az egész sor arra vár, hogy tisztázódjon a dolog, a fiú előtt álló nő hátrafordul. Hatvanéves lehet, gondosan feltűzve a haja, kék szeme csillog, viselkedése méltóságteljes, majdhogynem arisztokratikus – inkább óceánjáró fedélzetére képzelné, mint egy koszos távolsági buszra. – Nocsak, egy ilyen fiatalember biztosan izgalmas helyre készül – szólítja meg a fiút vígan. Nincs kedve felelni, a legkevésbé sem.

– Az egyetemre – magyarázza, és gombóc van a torkában. Mivel a nő hallgat, még hozzáteszi: – A Harvardra megyek. Szembeszökő műfogsort villant a nő mosolya. – Hiszen ez káprázatos! Egy harvardos fiatalember. Milyen büszkék lehetnek a szülei! Sorra kerül; átadja a jegyet a sofőrnek, végigmegy a széksorok között, és hátul ül le, hogy minél messzebb legyen a nőtől. Clevelandben majd átszáll egy New York-i buszra; a Port Authority terminál kemény padján fog éjszakázni, bőröndjét a lába alá téve, és az első busszal, reggel ötkor megy tovább Bostonba. A hatalmas dízeljármű morogva életre kel, s csak ekkor fordítja arcát az ablak felé. Újra eleredt az eső, megpettyezi az ablakot. A parkolóhely, ahol apja kocsija állt, már üres. Miközben a busz tolat, a fiú kibontja az uzsonnás zacskót az ölében. Meglepő, hogy milyen éhes. Nekiesik a szendvicsnek; hat harapással elfogyasztja. Magába dönti a tejet, egy hajtásra issza ki a dobozból. A répa következik, befalja egy pillanat alatt. Az ízeket alig érzi; egyszerűen ennie kell, megtölteni az űrt. Mikor minden más elfogyott, kinyitja a kis kekszes dobozt, s tekintete elidőzik a ketrecbe zárt cirkuszi állatok színes rajzain: itt a jegesmedve, az oroszlán, az elefánt, a gorilla. A Barnum’s Animals Keksz végigkísérte a gyerekkorát, de most veszi észre először, hogy az állatok nincsenek egyedül a ketrecben: mindegyik egy anya a kicsinyével. A nyelvére helyez egy kekszet, és hagyja, hogy elolvadjon, édes vaníliás ízével bevonja az ínyét, aztán jön még egy, és még egy, amíg ki nem ürül a doboz, s akkor behunyja a szemét, és várja, hogy elnyomja az álom. Hogy miért mesélem mindezt harmadik személyben? Azt hiszem, azért, mert így könnyebb. Tudom, hogy apám jót akart, de évekig tartott, mire feldolgoztam a dekrétuma okozta fájdalmat. Természetesen megbocsátottam neki, de a feloldozás és a megértés két külön dolog. Az a kifürkészhetetlen arc, a lezseren ellentmondást nem tűrő hang: még ennyi év után is furcsállom, hogy látszólag milyen hidegvérrel vált meg tőlem. Azt hinném, hogy egy fiú felnevelésének egyik legfőbb jutalma éppen az az öröm, amit a társasága a felnőtt kor küszöbét átlépve nyújt. De mivel nekem nincs fiam, nem tudom ezt sem megerősíteni, sem cáfolni. Így érkeztem hát 1989 szeptemberében a Harvard Egyetemre – a

Szovjetunió az összeomlás küszöbén állt, a gazdaság általános hanyatláson ment keresztül, a nemzet rezignált unalomba süllyedt az évtizedes sodródás nyomán –, magányosan, gyakorlatilag elárvulva, kevés holmival és minden elképzelés nélkül a jövőt illetően. Soha nem jártam még az egyetem területén, sőt Pittsburgh-től keletre is most voltam először, és az egynapi utazás után az agyam olyan állapotba került, hogy minden majdhogynem hallucinációs látomásnak tűnt. Bostonban a South Stationnél szálltam át Cambridge felé (életemben először utaztam metróval), és a cigarettacsikkekkel teleszórt peronról a felszínre érkezve a Harvard Square nyüzsgő lármájába csöppentem. Úgy tűnt, mintha az indulásom óta megváltozott volna az évszak; a fülledt nyarat fanyar New England-i ősz váltotta fel, az ég hirtelenkékje szinte kiabált. Farmeromban és az alvástól gyűrött pólómban dideregtem a száraz szélben. Majdnem délre járt az idő, a tér tele volt fiatalokkal, láthatóan mindegyikük jól ismerte a környéket, céltudatosan jöttek-mentek párosával vagy csoportban, és olyan magabiztos fesztelenséggel beszélgettek és nevetgéltek egymással, mint ahogy egy váltó futóversenyen gazdát cserél a stafétabot. Én idegen földre léptem, ők viszont hazai terepen jártak. Egy Wigglesworth Hall nevű kollégiumot kerestem, bár mivel nem szívesen kértem volna útbaigazítást – abban sem bíztam, hogy egyáltalán megállnának, hogy végighallgassák a kérdést –, és mert rájöttem, hogy majd éhen halok, hátat fordítottam a térnek, hogy keressek egy olcsó étkezőhelyet. Később tudtam meg, hogy az étterem, amelyet választottam, Mr. és Mrs. Bartley Burgertanyája Cambridge-szerte nagy népszerűségnek örvend. Odabent sült hagyma harci gáznak is beillő könnyfakasztó füstje csapott meg, éktelen nagy hangzavar kíséretében. Mintha a fél város erre a szűk helyre zsúfolódott volna össze, a hosszú asztalok mind tele voltak, mindenki túlkiabált mindenkit, a szakácsokat is beleértve, akik úgy harsogták a rendeléseket, mint egy sportcsapat tagjai a kódolt utasításokat. A grillező fölötti falon egy hatalmas táblán színes krétával felírva minden idők legkevésbé csábító burgerfeltétei sorakoztak: ananász, kéksajt, tükörtojás. – Egyedül? Aki megszólított, inkább látszott birkózónak, mint felszolgálónak – hatalmas, szakállas fickó volt, a köpenye foltos, mint a henteseké. Némán bólintottam. – Akkor csak a pulthoz ülhetsz – kommandírozott. – Fogj egy széket! Épp felszabadult egy hely. Miközben a felszolgálónő lekapta az előző vendég piszkos tányérját, a pult tövébe csúsztattam a bőröndömet, és

elhelyezkedtem a bárszéken. Nem találtam túl kényelmesnek, de legalább a csomagom nem volt szem előtt. Elővettem a zsebemből a térképet és tanulmányozni kezdtem. – Mit kérsz? A felszolgáló állt előttem, egy elgyötört külsejű idősebb nő, Burgertanya feliratú pólójának hónaljában izzadságfoltok, kezében jegyzettömb és ceruza. – Egy sajtburgert. – Salátalevél, paradicsom, hagyma, uborka, ketchup, majonéz, mustár, ementáli, cheddar, provolone, lapka, sült vagy sima buci? Mintha géppuskagolyókat kellett volna elkapnom a levegőben. – Hát… mindenből egy kicsit. – Négyféle sajtot kérsz? – Még mindig nem nézett fel a jegyzettömbből. – Az feláras. – Nem úgy értettem, bocsánat. Csak cheddart. Az jó lesz. – Sült vagy sima? – Tessék? Végre rám emelte unalomtól bágyadt tekintetét. – Sült… vagy … sima … legyen … a … buci? – Jézusom, Margo, ne rohand le úgy a srácot, oké? A hang a tőlem jobbra ülő fickóé volt. Eddig mereven előreszegeztem a tekintetemet, de most feléfordultam. Magas, széles vállú, de nem különösebben izmos ember, olyasféle arányos ábrázattal, amiről az a benyomásod támad, őt gondosabban tervezték, mint másokat. Gyűrött Oxford ingét színehagyott Levi’s farmerjába tűrve viselte; feje tetején napszemüveg csücsült, amit barna hajának hullámai tartottak meg. Jobb bokája a bal térdén pihent, zokni nélküli lábán kopott mokaszin ékeskedett. A szemem sarkából nézve eddig rendes, érett felnőttnek könyveltem el, de most rájöttem, hogy csak egy-két évvel lehet idősebb nálam. Nem a kor, hanem a stílus volt köztünk a különbség. Csak úgy sugárzott belőle az idetartozás aurája, az, hogy a helyi törzs sarja, és szokásainak nyelvét folyékonyan bírja. Becsukta a könyvét, a pultra tette üres kávéscsészéje mellé, és lefegyverző mosolyt vetett rám, amely azt üzente: Nyugalom, bízd rám. – Sajtburgert kér a szokásos feltétekkel. Sült buciban, cheddar sajttal. Sült

krumplival, gondolom. És inni? – fordult felém. – Ööö, tejet. – És egy tejet. Nem, turmixot – helyesbített. – Csokisat, tejszínhab nélkül. Jobban jársz. A felszolgáló kétkedve nézett rám. – Jó lesz így? Elképedve hallgattam a párbeszédet. Ugyanakkor tényleg jólesett volna egy turmix, és nem voltam olyan hangulatban, hogy elutasítsak egy szívességet. – Persze. – Ez a beszéd! – Szomszédom leereszkedett a székről, és a könyvét a hóna alá csapta, olyan mozdulattal, amely azt sugallta, ez a könyvek szállításának egyetlen célszerű módja. Láttam a címet, de nem értettem: Az egzisztencialista fenomenológia elvei. – Bízd csak magad Margóra! Mi már régóta ismerjük egymást, már akkor is ő etetett, amikor rövidnadrágban jártam. – Jobban is bírtalak akkor – jegyezte meg Margo. – És nem is te vagy az első, aki ezt mondja. No uzsgyi, a barátunk éhesnek látszik. A pincérnő szó nélkül távozott. Hirtelen megértettem évődésük jellegét: nem barátok egymás közt, inkább mint egy felvágott nyelvű unokaöcs a nénikéjével. – Köszönöm – mondtam újdonsült ismerősömnek. – Á, hagyd csak. Néha ez a hely olyan, mint egy bunkósági verseny, de megéri a szóváltást. Szóval hová raktak? – Tessék? – Melyik koliba? Gólya vagy, nem? Nagyot néztem. – Honnan tudtad? – A hatodik érzékem súgta. – Megkopogtatta a homlokát, aztán elnevette magát. – No meg a bőröndöd. Szóval melyikben is vagy? Remélem, nem az egyik Union-koliban. A Yard az igazi. Ez a különbségtétel nem mondott nekem semmit.

– Valami Wigglesworth nevű helyen. Láthatóan elégedett volt a válasszal. – Szerencséd van, barátom. Bent leszel az események sűrűjében. Persze errefelé az esemény fogalma elég vérszegény tud lenni. Általában arra értjük, ha az emberek hajnali négykor a hajukat tépik egy feladatsor fölött. – Meglapogatta a vállam. – Csak nyugi! Eleinte mindenki el van veszve egy kissé. – Valahogy úgy képzelem, hogy te nem voltál. – Én különleges eset vagyok. Harvardos kölyöknek születtem. Apám a filozófia tanszéken tanít. Megmondanám, hogy ki az, de akkor úgy érezhetnéd, hogy hálából muszáj felvenned valamelyik óráját, ami, elnézést a kifejezésért, kibaszott nagy hiba lenne. Olyanok az előadásai, mint a fejlövés. – Két nap alatt másodszor fordult elő, hogy olyan valaki nyújtotta a kezét, aki a jelek szerint jobban ismerte az életemet, mint én magam. – Mindenesetre sok szerencsét! Ha kimész, fordulj balra, egysaroknyira van a kapu. A Wigglesworth jobboldalt lesz. Azzal le is lépett. Csak akkor jutott eszembe, hogy a nevét sem kérdeztem meg. Reméltem, hogy találkozunk még, de nem túl hamar, hanem amikor már arról számolhatok be neki, hogy sikeresen beilleszkedtem új életembe. Azt is az agyamba véstem, hogy mielőbb el kell mennem fehér oxford inget és mokaszint venni; legalább a jelmezem legyen hiteles. Megérkezett a sajtburgerem és a krumplim, étvágygerjesztően csillogott a zsírtól, s mellette az ígért csokis turmix, elegáns, magas, az ötvenes éveket idéző pohárban. Több volt egyszerű ebédnél: a jövő üzenete volt. Olyan hála töltött el, hogy akár asztali áldást is mondhattam volna, és majdnem meg is tettem. Kollégiumi élet, harvardi élet: az első hónapokban megváltozott még az időérzékem is: minden tébolyult sebességgel zajlott körülöttem. Szobatársamat Lucessinek hívták. Frank volt a keresztneve, de így soha nem szólítottam se én, se mások az ismerőseim közük Többé-kevésbé barátoknak számítottunk, összehoztak minket a körülmények. Azt hittem, mindenki olyan lesz, mint a Burgertanyán megismert szapora beszédű, a társasági életben magabiztos, a helyi viszonyok közt arisztokratikus könnyedséggel mozgó srác, de Lucessi típusa volt a gyakoribb: bizarrul eszes, a Bronxi Természettudományi Gimnáziumban végzett, nehezen nyert volna díjat a szépségével vagy ápoltságával, és a személyisége megterhelve csupa ideges

pótcselekvéssel. Nagy, elpuhult teste volt, mint egy félig kitömött plüssállatnak, nyirkos lapátkeze, amivel sosem tudott mit kezdeni, és állandóan kidülledő, ide-oda járó szeme, mint egy paranoiásnak, ahogy gyanítottam, hogy az is. Ruhatára átmenetet képezett egy kezdő könyvelőé és egy általános iskolásé között: előszeretettel hordott magas derekú skót kockás nadrágokat, drabális barna alkalmi cipőket, és a New York Yankees lógójával ékesített pólókat. Öt perce sem ismertük még egymást, amikor már megtudtam tőle, hogy maximum pontot ért el az érettségin, matek-fizika szakos diplomát szeretne, latinul és ógörögül is tud (nemcsak olvasni, hanem beszélni is), és egyszer elkapott egy hazafutásos labdát magának a nagy Reggie Jacksonnak az ütéséből. Eleinte azt gondoltam, terhemre lesz a társasága, de hamarosan megláttam az előnyeit: hozzá képest kiegyensúlyozott voltam, a valóságosnál magabiztosabbnak és vonzóbbnak érezhettem magam, és a szomszédaink szemében nagyot nőttem azzal, hogy elviselem, mintha egy sokat szellentő kutya gazdája lennék. Az első közös berúgásunk éjszakáján – épp egy héttel a beköltözésünk után, a számtalan hordós gólyabuli egyikén, melyről a vezetőség nagyvonalúan nem vett tudomást – olyan tehetetlenül és oly kitartóan hányt, hogy egész éjjel őt felügyeltem, nehogy meghaljon. Az volt a célom, hogy biokémikus legyek, és egyből a mély vízbe ugrottam. Csupa megterhelő órát vettem föl, az egyetlen könnyebbséget a közismereti tárgyam, a művészettörténet jelentette, amihez elég volt a sötétben ücsörögni és a Máriát a kis Jézussal különféle ájtatos pózokban ábrázoló diákat nézegetni. (Az óra, mely legendás mentsvára volt a humán szakos követelményeket teljesíteni vágyó reálosoknak, a „Sötétség délben” becenevet viselte.) Bőséges ösztöndíjat kaptam, de megszoktam, hogy dolgozom, és zsebpénzt is akartam, úgyhogy heti tíz órában épphogy minimálbérért a Widener Könyvtárban osztottam vissza a könyveket a polcokra, egy rozoga kézikocsit tologatva a raktárak bonyolult labirintusrendszerében, ahová nőket nem is szívesen engedtek egyedül. Azt hittem, halálosan unalmas lesz a munka, és eleinte az is volt, de idővel megszerettem a régi papír szagát, a por ízét, az átható némaság szentélyét, melyben csak a kocsi nyikorgó kereke törte meg a csöndet, és a jóleső megdöbbenést, amikor levettem egy könyvet a polcról, kihúztam belőle a kölcsönzőkártyát, és fölfedeztem, hogy 1936 óta nem vette ki senki. Ilyenkor belém nyilallt egy kis irracionális részvét e szegény, méltánytalanul hanyagolt könyvek iránt, és gyakran elolvastam belőlük egy-két oldalt, hadd érezzék, hogy valakinek szüksége van rájuk. Hogy boldog voltam-e? Ki ne lett volna az a helyemben? Lekötöttek az új

barátok és a tanulmányaim. A könyvtárban nyugalomra leltem és kedvemre álmodozhattam. Október végén elvesztettem a szüzességem egy bulin megismert lánnyal. Mindketten elég ittasak voltunk, semmit nem tudtunk egymásról, és bár mondani nem mondta – alig szóltunk egymáshoz a szokásos előkészítő rizsát és a melltartója rejtélyes konstrukciójára vonatkozó kurta diskurzust kivéve –, gyanítottam, hogy ő is szűz, és egyszerűen az a célja, hogy a lehető leggyorsabban letudja a dolgot, és felkészülten várhassa a későbbi, élvezetesebb aktusokat. Valószínűleg hasonlóan éreztem én is. Mikor vége volt, sietve leléptem a szobájából, mintha egy bűntény helyszíne lenne, és négy év alatt mindössze kétszer láttam még a lányt, mindkétszer csak messziről. Igen, boldog voltam. Apámnak igaza volt: megtaláltam a valódi helyemet. Kéthetente egyszer kötelességtudóan hazatelefonáltam, a szüleim kontójára, de ők – egész kisvárosi, ohiói gyerekkorommal együtt – kezdtek kikopni az emlékezetemből, ahogy ébredéskor az álom. A hívások mindig ugyanúgy folytak le. Először anyámmal beszéltem, általában ő vette föl – ami azt sejttette, hogy két hete a készülék mellett vár –, aztán apámmal, akinek nyájas hangja, úgy éreztem, szándékosan emlékeztet búcsúzó rendelkezésére, s végül kettőjükkel egyszerre. Könnyen el tudtam őket képzelni: arcuk egymáshoz hajol a kagyló két oldalán, ahogy elköszönő szólamaikat belekiáltják – „szeretlek”, meg „büszke vagyok rád”, meg „jó legyél” –, miközben apám szeme vészjóslóan mered a mosogató fölötti órára, melyen a harminc centes percdíjat látja elfolyni a semmibe. Hangjuk végtelen gyengédséget ébresztett bennem, majdhogynem szánalmat, mintha én tagadtam volna ki őket, mégis mindig megkönnyebbültem, amikor a hívás véget ért, és a kagyló kattanása visszaengedett a saját világomba. Mire kettőt pillantottam, a levelek színt váltottak, aztán lehullottak, aszott tetemük beborította az utakat, és a bomlás édeskés szagával itatta át a levegőt; a hálaadás előtti héten leesett az első hó, nyirkosan és zordan beköszöntött első New England-i telem. Úgy éreztem, ez is része az egész éven át tartó beavatássorozatnak. Nem került szóba, hogy hálaadásra hazautazzak, és Ohio úgyis túl messze volt, a szünet felét a buszon töltöttem volna, úgyhogy elfogadtam Lucessi meghívását Bronxba. Arra számítottam – mekkora ostobaság volt tőlem! –, hogy egy hollywoodi film tipikus olasz családjába csöppenek: zsúfolt lakás egy pizzéria fölött, mindenki túlüvölteni igyekszik egymást, az apja alsótrikóján fokhagymaszagú hónaljfoltok ütköznek ki, a bajszos anyja köntösben és papucsban jár, és félpercenként kezét az égre emelve „Mamma miá”-t kiált. A valóság nem is különbözhetett volna jobban ettől. Lucessiék Riverdale-

ben laktak – ami hivatalosan ugyan Bronxhoz tartozott, de a legelőkelőbb környék volt, ahol valaha jártam –, hatalmas Tudor-stílusú kőházban, amely úgy nézett ki, mintha egyenesen a vidéki Angliából orozták volna el. Se spagetti, se húsgolyó sehol, se a Madonna tiszteletére emelt házi szentély, se drámai karlengetés; a ház körülbelül olyan inspiráló volt, mint egy kripta. A hálaadási vacsorát egy fehérkötényes guatemalai szobalány szolgálta fel, és étkezés után mindenki átvonult a „dolgozószoba” nevű helyiségbe, hogy meghallgassa Wagner végeérhetetlen Ring-ciklusát a rádión. Lucessi korábban azt mondta, a családjának „a vendéglátásban van érdekeltsége” (ezért képzeltem pizzériát a házukba), de valójában az apja a Goldman Sachs étteremüzletágának volt a gazdasági igazgatója, és a Wall Street-i irodaházba akkora Lincoln Continentallal járt, mint egy tank. Tudtam, hogy Lucessinek van egy húga; azt nem említette, hogy egy valóságos mediterrán istennő, valószínűleg a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam – fejedelmi alkat, fényes fekete haj, bőre olyan tejfehér, hogy legszívesebben megittam volna, és előszeretettel sétafikált egy szál kombinéban. Ariannának hívták. Hazajött a szünetre valami virginiai bentlakásos iskolából, ahol egész nap lovagoltak, és amikor épp nem alsóneműben flangált, magazint olvasott, vajas pirítóst evett, vagy hangosan telefonált, olyankor hosszú szárú lovaglócsizmában, pengő sarkantyúban és szűk bricseszben járkált a lakásban, ami legalább annyira hatékonyan pumpálta ágyékomba a vért, mint a kombiné. Más szóval Arianna messze fölötte állt a szintemnek, ami napnál világosabb volt, mégis minden adandó alkalommal emlékeztetett rá, egyfolytában „Tom”-nak szólított, hiába javította ki a bátyja mindannyiszor, és olyan lesújtóan megvető pillantásokat lövellt felém, hogy úgy éreztem magam, mint akit jeges vízzel öntöttek nyakon. Utolsó Riverdale-ben töltött estémen valamivel éjfél után arra ébredtem, hogy éhes vagyok. Azt mondták, tekintsem úgy a házat, „mintha otthon lennék” – nevetséges és lehetetlen, viszont tudtam, hogy nem bírok elaludni, amíg ilyen üres a gyomrom. Felhúztam egy melegítőnadrágot, és leosontam a konyhába, ahol Ariannát az asztalnál ülve találtam, flanel fürdőköpenyben, elegáns ujjaival a Cosmopolitant lapozgatta, és hibátlanul formás, buja ajkú szájába zabpelyhet kanalazott. Egy doboz Cheerios és egy négyliteres tej állt a pulton. Első reakcióm az volt, hogy megfutamodom, de már észrevette, ahogy ott állok a küszöbön, mint egy idióta. – Nem akarlak zavarni – mondtam. – Csak bekapnék valamit. Már vissza is fordította a tekintetét a magazinjára. Evett egy kanál zabpelyhet, és hanyagul legyintett.

– Felőlem. Töltöttem magamnak egy tálkába a dobozból. Nem volt máshol hely, úgyhogy a lány mellé ültem az asztalhoz. Még flanelköntösben, smink nélkül és fésületlen hajjal is lenyűgözően szép volt. El sem tudtam képzelni, hogyan szóljak egy ilyen teremtéshez. – Bámulsz – jegyezte meg, és lapozott. Éreztem, hogy elvörösödöm. – Nem bámultalak. Nem válaszolt. Nem tudtam, hova nézzek, hát a zabpelyhemre meredtem. A rágás zaja fülsértően hangosnak tűnt. – Mit olvasol? – kérdeztem végül. Bosszúsan felsóhajtott, becsukta a lapot, és felpillantott. – Oké, legyen. Tessék. – Én csak beszélgetni próbáltam. – Hát nem lehet? Na, légyszi! Láttam, hogy folyton nézel, Tim. – Mégiscsak tudod a nevem. – Tim vagy Tom, nem mindegy? – mondta, unottan égnek emelve a tekintetét. – Eh, rendben, essünk túl rajta. Széthúzta a köntöse tetejét. Nem volt más rajta, csak egy fényes rózsaszín selyem melltartó. Leírhatatlan vágy vett rajtam erőt. – Kezdjed! – nógatott. – Mit kezdjek? Gúnyos unottsággal méregetett. – Ne légy már ilyen sötét, kis harvardos. Na, hadd segítsek! Megfogta a kezem, és elég egykedvűen a bal mellére tette. Micsoda káprázatos mell volt! Először érintettem meg istennőt. A gömbölyű puhaság, melyet csipkével szegélyezett, méregdrága selyem burkolt, úgy simult a tenyerembe, mint egy barack. Éreztem, hogy Arianna gúnyt űz belőlem, de nem érdekelt. Mi fog most történni? Vajon megcsókolhatom? Mint kiderült, nem. Miközben a gondolataimban már egy komplett szexuális kaland képe bontakozott ki, csodálatos dolgokkal, melyeket művelni fogunk, s az egész egy ziháló aktusban teljesedik majd ki a földön, Arianna

egyszer csak elhúzta a kezem, és ugyanazzal a megvető gesztussal ejtette az asztalra, amellyel a szemetet dobja ki az ember. – Na – szólt, miközben megint fellapozta a magazint –, ezt akartad? Kielégítő volt? Elhűlve néztem rá. Lapozott egyet, aztán még egyet. Mi az ördög volt ez? – Egyáltalán nem értelek – hebegtem. – Persze, hogy nem. – Fintorogva felpillantott. – Árulj el valamit! Minek barátkozol vele? Úgy értem, mindent egybevéve te kábé normálisnak tűnsz. Ez valamiféle bóknak lehetett szánva. S ugyanakkor felkeltette bennem a védelmi ösztönt: hogy beszélhet így a bátyjáról? Mit képzel magáról, hogy így heccel engem? – Szörnyű vagy – közöltem. Undokul felkacagott. – Egyik fülemen be, a másikon ki, kis harvardos. Most pedig, légy szíves, hagyj olvasni! S azzal le volt zárva. Visszamentem lefeküdni, de annyira tele voltam szexuális feszültséggel, hogy alig aludtam, és reggel, még mielőtt a többiek felébredtek volna, Lucessi apja kivitt minket az állomásra a gigantikus Lincolnnal. Mikor kiszálltunk, az ilyenkor szokásos udvariasságot esetlenül visszájára fordítva ő köszönte meg nekem a látogatást, mintha ő is kissé meg volna ütközve a fiával kötött barátságomon. Kezdett összeállni a kép: Lucessi a család szégyenfoltja, zavarba ejtő, szánalomra méltó csökevény. Mélységesen megsajnáltam, de láttam a hasonlóságot is kettőnk helyzete között. Kitaszítottak voltunk mind a ketten. Felszálltunk a vonatra. Hullafáradtnak éreztem magam, nem volt kedvem beszélgetni. Egy darabig csak a vonat zötyögését hallgattuk némán. Lucessi szólalt meg elsőként. – Bocs az egész miatt. – Ujjával krikszkrakszokat rajzolt az ablaküvegre. – Gondolom, valami izgalmasabbra számítottál. Nem meséltem el neki, ami történt, sem akkor, sem később. Az is igaz, hogy a haragom csillapodott, kíváncsiság lépett a helyére. A világ egészen új arcát villantotta föl előttem; tudtam eddig is, hogy létezik ilyen mértékű gazdagság, de tudni nem ugyanaz, mint egy tető alatt lakni vele. Úgy éreztem magam, mint a felfedező, aki aranyvárosra bukkan a dzsungelben. – Ne viccelj – válaszoltam. – Jól éreztem magam.

Lucessi felsóhajtott, hátradőlt, és behunyta a szemét. – Iszonyat hülyék tudnak lenni – mondta. Persze a pénz kápráztatott el a leginkább. Nem csak azért, amit venni lehet rajta, bár ez is vonzott (példának ott volt Lucessi húga). Igazi bűvereje inkább az atmoszférájában rejlett. Azelőtt soha nem időztem gazdagok társaságában, de nem is éreztem a hiányát; elvégre marslakók közt se időztem. Persze a Harvardra sok gazdag gyerek járt, olyanok, akik exkluzív elitiskolában végeztek, és idétlen beceneveken szólították egymást, mint például Baki, Bömös meg Kacsa. De a mindennapokban a jómódjuk nem volt szembeszökő. Ugyanolyan lepukkant szobákban laktunk, ugyanazon dolgozatokkal küszködtünk, ugyanazt a csapnivaló kaját ettük az ebédlőben, mint egy kibuc lakói. Illetve ez volt a látszat. A Lucessinél tett látogatás felnyitotta a szemem az életünk látszólagos egyenfelszíne mögött megbúvó titkos világra, mint egy föld alatti barlangrendszerre. Lucessit kivéve nem sokat tudtam a barátaimról és csoporttársaimról. Akármilyen valószínűtlen ilyet mondani, korábban egyáltalán föl sem merült bennem, hogy valamiféle alapvető különbség lehet köztünk. A hálaadás utáni hetekben alaposabban felmértem a környezetemet. Velem egy folyosón lakott egy fiú, akinek a San Franciscó-i polgármester volt az apja; egy lány, akit valamennyire ismertem, és erős spanyol akcentussal beszélt, állítólag egy dél-amerikai diktátor lánya volt; egyik laboratóriumi társam bizalmasan elmesélte, minden különösebb apropó nélkül, hogy a családjának nyaralója van Franciaországban. Mindez újfajta tudatossággá állt össze bennem; tisztábban láttam a saját helyemet, és ez feszélyezett; ugyanakkor szerettem volna jobban megismerni ezt a világot, feltárni szociális kódjait, és rájönni, hogyan illek bele. Legalább ennyire kíváncsivá tett az is, hogy maga Lucessi teljesen elzárkózott mindettől. Látogatásom ideje alatt nem csinált titkot abból, hogy megveti a húgát, a szüleit, még a házat is, melyet jellegzetes lucessis stílusban „idióta kőrakásnak” aposztrofált. Próbáltam többet kihúzni belőle erről a témáról, de sehová sem jutottam; tapogatózásom inkább dühössé és ingerültté tette. Kezdtem viszont megérteni szobatársam példáján, hogy a túlzott intelligenciának ára van. Képes volt kódexnyi adatot kiszámítani anélkül, hogy bármi öröme telt volna benne. Számára a világ összefonódó rendszerek gyűjteménye volt minden értelem híján, egy csak önmaga által irányított

felszíni valóság. Például a New York Yankees összes játékosának az ütőátlagát tudta fejből, de amikor megkérdeztem, ki a kedvence, arra nem volt válasza. Egyetlen érzelemre tűnt hajlamosnak, s ez mások lenézése volt, de még ezt is valamiféle gyerekes csodálkozás jellemezte, mintha unott óvodás lenne férfitestben, akit a felnőttek asztalához ültettek, és kénytelen érthetetlen párbeszédeket hallgatni ingatlanárakról meg válófélben lévő házaspárokról. Azt hiszem, ez nagyon bántotta – nem volt tudatában annak, hogy mi a problémája, csak hogy létezik –, és nihilista magányba taszította; egyszerre vetett meg és irigyelt mindenki mást, csak engem nem, mivel hasonló szemléletet tulajdonított nekem, egyszerűen azért, mert sokat voltam vele és nem gúnyoltam. Ami a tragikus sorsát illeti: talán nem becsültem meg eléggé a barátságát. Néha azt hiszem, talán én voltam az egyetlen barátja életében. És furcsa, hogy ennyi év után is elidőznek rajta a gondolataim, holott epizódszereplője volt csak az életemnek. Valószínűleg a kényszerű tétlenség idézi fel az emlékét. Ennyi év alatt magától értetődik, hogy minden emlékre sor kerül, az elme minden fiókját van idő áttúrni. Nem ismertem jól Lucessit; nem ismerhette őt senki. Ám a megismerés kudarca nem zárja ki egy ember fontosságát az életünkben. Vajon mit gondolna most rólam? Ha valami csoda folytán életben lenne és betévedne önként vállalt börtönömbe, az elvesztett dolgok eme védett emlékhelyére, fellépdelne a márványlépcsőn lomha lucessis járásával és suta cipőjében, lötyögő nadrágjában, és lucessis verejtéktől büdös, mosatlan Yankees-logós pulcsijában elém állna, mit mondana? Látod, így szólna talán. Már te is érted, Fanning. Te is megértetted végre. Karácsonykor hazalátogattam Ohióba. Örültem, hogy otthon lehetek, de ez a száműzött öröme volt; úgy tűnt, semmi közöm nincs már az egészhez, mintha nem hónapokat, hanem éveket töltöttem volna távol. A Harvard nem volt az otthonom, legalábbis akkor még nem, de az Ohio állambeli Mercy sem. Az otthon mint egyetlen igazi menedék gondolata is idegenné vált. Anyám rossz bőrben volt. Sokat fogyott, és rosszabbodott a dohányzás miatti köhögése. A legkisebb erőfeszítéstől is verejték ütött ki a homlokán. Nem sokat törődtem ezzel, elfogadtam apám magyarázatát, hogy megerőltette magát az ünnepekre való készülődésben. Kötelességtudóan részt vettem az érzelgős programpontokban: fát díszítettem és pitét sütöttem, elmentem az éjféli misére (más alkalmakkor nem is jártunk templomba), a szüleim szeme láttára bontottam ki az ajándékaimat – kínos szertartás, az egykék életének

megrontója –, de nem nagy kedvvel, és két nappal a tervezett idő előtt visszautaztam, arra hivatkozva, hogy vannak még vizsgáim, tanulnom kell. (Kellett is, de nem ez volt a fő ok.) Ahogy szeptemberben is, apám elvitt a pályaudvarra. A nyári eső helyett most hóban és csípős hidegben autóztunk, a nyitott ablakon beömlő meleg menetszél helyett most a műszerfal szellőzőrácsának szárított levegőjét szívtuk. Tökéletes alkalom lett volna arra, hogy valami jelentőségteljeset mondjunk egymásnak, ha bármelyikünknek eszébe jutott volna ilyesmi. Mikor a busz elindult, vissza sem néztem. Első évem hátralévő részéről nincs sok mondanivalóm. Jó jegyeket kaptam, sőt. Noha tudtam, hogy jól teljesítettem, így is elámultam, amikor az első félévi bizonyítványomban megláttam a jelesek sorfalát, régimódi mátrixnyomtatóval a papírba vájva. Ahelyett, hogy lazítást engedélyeztem volna magamnak, megkétszereztem az igyekezetemet. Rövid ideig még barátnőm is volt, a dél-amerikai diktátor lánya. (Valójában az argentin pénzügyminiszteré.) Fogalmam sincs, mit láthatott bennem, de eszembe sem jutott ezt feszegetni. Carmen tapasztaltabb volt szexuális téren nálam, sokkal tapasztaltabb. Az a fajta nő volt, akinek – szerinte – nem barátja, hanem „szeretője” van, és önfeledt mohósággal vetette magát a testiség örömeibe. Nagy áldás volt, hogy egyszemélyes szobában lakott – gólyáknál ritkaság –, és a lenge kendők és női aromák e megszentelt zónájában megismertetett az én fogalmaim szerint valódi, felnőtt erotikával, az előételtől a desszertig végighabzsolva az egész érzéki menüt. Nem voltunk egymásba szerelmesek – ez a nemes érzelem még mindig elkerült engem, és Carment sem érdekelte –, és klasszikus szépségnek sem lehetett őt nevezni. (Nekem szabad ilyet mondanom, mert én sem voltam az.) Kissé túlsúlyos volt, és álla enyhén férfias vonala egy bokszolóéra emlékeztetett. De ruhátlanul, a szenvedély hevében, ahogy argentin ízű spanyol pajzánságokat kiáltozott, a legérzékibb teremtéssé lett a földön, s ezt százszorosára fokozta az, hogy maga is tisztában volt ezzel. Annyira lefoglaltak e nemi kalandok – Carmennel gyakran felrohantunk a szobájába két előadás között egyórányi vad közösülésre –, a tetemes mennyiségű tananyag, meg persze a könyvtári munkaóráim – a következő aktus előtti feltöltődés ideje –, hogy Lucessivel egyre kevesebbet láttuk egymást. Mindig is sajátosan osztotta be a napját, áttanulta az éjszakát, és rövid szunyókálásokkal pótolta, de ahogy telt a szemeszter, egyre kiszámíthatatlanabbul jött-ment. Amikor Carmennél éjszakáztam, néha napokig nem is találkoztam Lucessivel. Mostanra a társaságom kibővült a Wigglesworth falain túliakkal is, főleg Carmen barátaival, akik jobban kiismerték magukat a nagyvilágban, mint én. Lucessi szemmel láthatólag

rossz néven vette ezt, de ha megpróbáltam bevonni a körbe, kategorikusan elutasított. Ápolatlansága mélypontra jutott; a szobánk bűzlött a zokniktól és penészes ételmaradékokkal tarkított tálcáktól, melyeket a menzáról hozott fel, de sosem vitt vissza. Sokszor arra mentem be, hogy az ágyán ül hiányos öltözékben, magában motyog, és furcsán, idegesen gesztikulál, mintha komoly beszélgetésbe merülne egy láthatatlan partnerrel. Lefekvéskor – amikor épp úgy döntött, itt az ideje, akár a nap közepén is – olyan vastag réteg pattanásgátló krémmel kente be az arcát, mint egy pantomimes maszkja; rászokott arra, hogy a lábára rögzített gumitokba rejtett búvárkéssel aludjon. (Ezen a kelleténél kevésbé rémültem meg.) Aggódtam érte, de nem vittem túlzásba. Egyszerűen túl sok volt a dolgom. Annak ellenére, hogy új, érdekesebb baráti köröm lett, mindig feltételeztem, hogy továbbra is lakótársak leszünk Lucessivel. Az év végén minden elsőéves részt vett a sorsolásban, amely eldöntötte, melyik harvardos épületben lakhat a következő három évben. A költözés legalább akkora társadalmi súlyú beavatási szertartás volt, mint a házasság, és két szempont érvényesült benne. Az egyik, hogy ki melyik házban szeretne lakni. Tizenkettő volt, mindegyik más hírű: az elitház, a művészház, a sportos ház, és így tovább. A legkívánatosabbak a Charles folyó mentén helyezkedtek el – elképesztően úri lakhatást nyújtottak az egyetemi tandíj áráért. A legkevésbé kívánatosak pedig a régi Radcliffe Quad épületei voltak, jó messze a Garden Streeten. A Quadba kerülni egyet jelentett a száműzetéssel; az ember a céljárat menetrendjének foglya lett, s elég kellemetlen módon, az utolsó busz jóval a bulik vége előtt indult. A másik szempont természetesen az volt, ki kivel kerül egy szobába. Rázós hetek következtek, amíg mindenki felmérte a kapcsolati hálóját, és fontossági sorrendbe állította a barátságait. Sokszor megesett, hogy az elsőéves szobatársat lecserélték, ami legalább olyan kínos helyzetet eredményezett, mint egy válás. Fontolgattam, hogy magam is átessek ezen a beszélgetésen Lucessivel, de rájöttem, hogy nincs szívem ilyet tenni vele. Ki más lenne hajlandó vele lakni? Ki viselné el a furcsaságait, a borongós természetét, a körülötte terjengő egészségtelen aromát? Ráadásul, ha őszinte akartam lenni, engem sem hívott még senki. Úgy tűnt, Lucessi az enyém marad. A sorsolás napjának közeledtével fölvetettem neki a témát, hogy kiderüljön, ő mit szeretne. Elmondtam, hogy én első körben a Winthrop House-szal vagy a Lowell-lel próbálkoznék. Esetleg vésztartalék lehet a Quincy. Ezek folyópartiak, de nincs olyan erősen körvonalazott társadalmi álláspontjuk, mint sok másiknak a többi közül. Egy meleg tavaszi nap délutánján zajlott ez a beszélgetés, Lucessi láthatóan csak az imént kelt fel. Az asztalánál ült

rövidnadrágban és alsótrikóban, egy számológéppel babrált egész idő alatt, értelmetlen számjegyeket pötyögött be egy ceruza radíros végével. Rászáradt fehér fogkrémcsík szegélyezte a száját. – Szóval szerinted? Lucessi vállat vont. – Én már beadtam a kérvényt. Elképzelni sem tudtam, mit jelent ez. – Hogy érted? – Egyágyas szobát kértem a Quadban. Pszichopata szinglik, így nevezték őket. A beilleszkedésre képtelenek menhelye; szobák azoknak, akik nem bírják a szobatársakat. – Egész kellemes hely – folytatta. – Nyugisabb. Érted. Mindegy, már megtörtént. Leesett az állam. – Lucessi, hogy a francba? Jövő héten van a sorsolás! Azt hittem, együtt költözünk! – Hát én feltételeztem, hogy te nem akarsz. Sok barátod van. Azt hittem, örülni fogsz. – Elvileg te vagy a barátom! – Dühödten jártam fel-alá a szobában. – Most emiatt? Nem hiszem el, hogy ezt csinálod. Nézz már körül! Nézz magadra! Van bárkid rajtam kívül? És épp te csinálod ezt velem? Iszonyú, visszaszívhatatlan szavak. Lucessi arca eltorzult, mint egy összegyűrt papírlap. – Jézusom, bocsánat. Nem úgy értettem… Nem hagyta, hogy befejezzem. – Ne, igazad van. Tényleg szánalmas vagyok. Elhiheted, nem először hallom. – Ne beszélj így magadról! – A bűntudat majd összeroppantott. Az ágyára ültem, azt akartam, hogy nézzen rám. – Nem lett volna szabad ezt mondanom. Csak ideges voltam. – Semmi baj. Hagyd. – Néhány pillanatra elhallgatott, és homlokát ráncolva meredt a számológépre. – Meséltem már neked, hogy örökbe fogadtak? Még

csak nem is igazi testvérem. Legalábbis nem úgy. Amilyen váratlan volt a témaváltás, egy pillanatig fel sem fogtam, hogy Ariannáról beszél. – Mindenki folyton azt hiszi, pont fordítva van – folytatta. – Mert hát, atyaég, csak rá kell nézni. De nem. A szüleim valami árvaházból hoztak el. Azt hitték, nem lehet gyerekük. Mit tesz isten, tizenegy hónap múlva megszületett Miss Tökély. Sose hallottam még ilyen keserves vallomást. Mit lehet erre mondani? És miért meséli el ezt most nekem? – Nagyon utál, az a helyzet. Egyszerűen gyűlöl. Hallanod kéne, miket mond rólam. – Azért biztos nem. Reményvesztetten vonta meg a vállát. – A többiek is. Azt hiszik, nem tudom, pedig igen. Oké, tényleg a világ lúzere vagyok. Magamtól is rájöttem. De Arianna. Te láttad… tudod, miről beszélek. Istenem, egyszerűen beleőrülök. – A húgod egy szemét dög. Valószínűleg mindenkivel ilyen. Ne is gondolj rá! – Áh, nem az az igazi baj. – Fölemelte tekintetét a számológépről és egyenest a szemembe nézett. – Nagyon rendes voltál velem, Tim, és hálás vagyok érte. Komolyan. Ígérd meg, hogy barátok maradunk, jó? Megértettem, miért csinálja. Amit féltékenységnek vagy önsajnálatnak hittem, valójában sajátosan fonák nagylelkűség volt. Ahogy az apám is, Lucessi is megszakította velem a kapcsolatot, mert azt gondolta, így járok jobban. És ami a legrosszabb: tudtam, hogy jól gondolja. – Persze – mondtam. – Megígérem. Kezet nyújtott. – Lehet? Csak hogy tudjam, hogy nem haragszol túlságosan. Férfiasan kezet ráztunk, miközben egyikünk sem hitte, hogy van jelentősége. – Akkor ennyi? – kérdeztem. – Aha, azt hiszem.

Persze szerelmes volt belé. Noha gyakorlatilag közölte ezt velem, sokáig tartott – túl sokáig –, mire összeraktam magamban. Szerette, amit ugyanakkor gyűlölt, és tönkrement ebbe. Egy másik dolgot is elárult, anélkül, hogy kimondta volna: a legjobb úton haladt afelé, hogy az összes tárgyából elhasaljon. A lakhatás ügye tárgytalan volt számára, mert úgysem jön vissza. Eközben számomra nyitott kérdés maradt, hogy hol fogok lakni. Úgy éreztem, elárultak, és dühös is voltam magamra, hogy ennyire félreértettem a helyzetet, de beletörődtem a sorsomba, valahogy úgy tűnt, meg is érdemlem. Mintha elvesztettem volna egy komikus székfoglaló játékot; abbamaradt a zene, én meg ott álltam, és nem láttam semmilyen kiutat. Körbekérdeztem, hogy van-e valaki, aki harmadik vagy negyedik lakótársat keres egy lakosztályba, de nem volt ilyen, és mivel nem akartam még mélyebbre ásni az ismerőseim listáján, hogy még jobban megalázzam magam, inkább nem is kérdezősködtem tovább. A folyóparti házakban nem voltak egyágyas szobák, de részt lehetett venni a sorsoláson mint „szabadúszó”, azaz várólistára tesznek a három választott háznál, és ha a nyáron kijelentkezik egy diák, én kapom a helyét. Megpályáztam a Lowellt, a Winthropot és a Quincyt, nem érdekelt, melyikbe kerülök, és vártam a híreket. Véget ért a tanév. Carmennel különváltak az útjaink. Egyik tanárom munkát ajánlott a laborjában. A fizetség elhanyagolható összeg volt, de a felkérés megtisztelő, és legalább Cambridge-ben maradhattam a nyárra. Allstonban szobát béreltem egy nyolcvanas éveiben járó nőnél, aki harvardos diákokat fogadott a legszívesebben; eltekintve a macskakollekciójától, amely számottevő volt – sosem tudtam, pontosan mennyien vannak – és az alomtálcák átható bűzétől, a helyzet gyakorlatilag ideális volt számomra. Reggel korán mentem el, este későn értem haza, általában valamelyik olcsó étkezdében ettem Cambridge szélén, így szállásadómmal alig láttuk egymást. Az összes barátom hazament a nyárra, azt hittem, szenvedni fogok a magánytól, de nem így lett. Bágyadtnak és telítettnek éreztem magam, mint egy kiadós ebéd után, és jólesett a nyugalom. A munkám abból állt, hogy hatalmas adattömeget dolgoztam föl az egerek plazmasejtjeinek strukturális biológiájáról, és gyakorlatilag minden emberi interakció nélkül lehetett végezni. Néha napokig alig szólaltam meg. Restellem, de azon a néma nyáron teljesen megfeledkeztem a szüleimről. Nem úgy értem, hogy nem törődtem velük. Hanem elfelejtettem, hogy léteznek. Megírtam nekik levélben, hogy hol fogok lakni és miért, de a telefonszámot nem adtam meg, mert még nem tudtam – aztán ez az egész

valahogy így maradt. Én nem hívtam fel őket, ők nem tudtak felhívni engem, és ahogy telt a nyár, ez a véletlen figyelmetlenség lélektani védőburokká vált, s kitörölte őket a gondolataim közül. Nem kétséges, hogy az agyam egy rejtett zugában tisztában voltam azzal, amit csinálok, és hogy még ősz előtt beszélnem kell velük az ösztöndíjamhoz szükséges iratok ügyében; de az éber tudatosság szintjén egyszerűen nem bírtak számomra jelentőséggel. S ekkor meghalt az anyám. Apám levélben értesített. Hirtelen rengeteg mindent megtudtam. Egy hónappal azelőtt, hogy eljöttem volna a Harvardra, anyámnál méhrákot diagnosztizáltak. Elhalasztatta a műtétet – a teljes hasi méheltávolítást – az elutazásom utánra, hogy ne árnyékolja be vele a nagy eseményt. A műtét utáni biopszia kimutatta, hogy a rák agresszív és ritka adenoszarkóma, és a gyógyulásra nincs remény. Télre már a tüdejében és csontjaiban is voltak áttétek. Egyszerűen nem lehetett mit tenni. Végső kívánsága az volt, írta apám, hogy szeretett fiát ne hátráltassa semmi az édesanyja büszke reménységeinek beteljesítése felé tartó úton: azazhogy én éljem csak az életem, és ne tudjak semmiről. Két héttel azelőtt halt meg, a hamvait minden különösebb parádé nélkül temették el, ahogy kívánta. Nem szenvedett sokat, írta apám elég ridegen, és a másvilág felé vezető úton utolsó gondolatai felém szálltak. Apám így zárta levelét: Valószínűleg dühös vagy rám, mindkettőnkre, amiért eltitkoltuk ezt előled. Ha valamennyire vigasztal: én azt akartam, hogy tudd, de édesanyád hallani sem akart róla. Amikor azon a napon a busz felé menet azt mondtam neked, hogy lépj túl rajtunk, ezek az ő szavai voltak, nem az enyémek, bár idővel beláttatta velem a bölcsességüket. Édesanyáddal boldogok voltunk együtt, azt hiszem, de soha egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy te voltál számára az igazi. Csak a legjobbat akarta neked, Timothy. Talán most szívesen hazajönnél, de arra biztatlak, várj még. Én jól vagyok, amennyire lehetséges, és semmi okot nem látok arra, hogy félbeszakítsd tanulmányaidat egy végső soron céltalan, fájdalmas kitérő kedvéért. Szeretlek, fiam. Remélem, hogy elhiszed, és hogy meg tudsz bocsátani – mind a kettőnknek –, és hogy amikor legközelebb találkozunk, nem édesanyád meggyászolása, hanem nagyszerű eredményeid ünneplése lesz rá az alkalom. Az előszobában olvastam a levelet, egy jóformán idegen nő házában, lábam körül macskákkal, egy meleg augusztus eleji estén tíz órakor, tizenkilenc évesen. Amit átéltem, arra nincsenek szavaim, meg sem kísérlem megfogalmazni. Erős volt a késztetés, hogy felhívjam apámat, addig ordítsak

vele, amíg ki nem szakad a torkom, és hang helyett vér ömlik a számból. S erős volt arra is a késztetés, hogy felszálljak egy buszra Ohio felé, egyenest odamenjek a házhoz, és megfojtsam az ágyában – abban az ágyban, melyen harminc évig osztozott anyámmal, s ahol feltehetőleg fogantam. De nem tettem egyiket sem. Ráeszméltem, hogy éhes vagyok. A test megköveteli, amit igényel – fontos lecke –, úgyhogy éltem az öreg hölgy kamrája nyújtotta lehetőségekkel, sajtos szendvicset csináltam száraz kenyérből, és ittam egy pohárral ugyanabból a tejből, melyet a néni csészealjakban szanaszét hagyott a házban. A tej már megromlott, mégis kiittam, és erre emlékszem a legtisztábban az egészből: a savanyú tej ízére.

TIZENHAT A nyár hátralévő része zsibbadt homályban telt. Közben levelet kaptam, melyben tudatták, hogy a Winthrop House-ba kerültem, és egyelőre meg nem nevezett lakótársam egyéves külföldi tartózkodás után tér vissza. Enyhén szólva nem érdekelt ez a hír. Azt sem bántam volna, ha maradnom kell az öreg hölgynél a piszkos alomtálcáival együtt. Anyámról nem szóltam senkinek. Egészen az új szemeszter kezdete előtti napig dolgoztam a laborban, hogy ne hagyjak magamnak átmeneti időszakot, amikor nincs, ami lekössön. A tanárom megkérdezte, hogy szeretnék-e tovább dolgozni nála a tanév alatt, de nemet mondtam. Talán nem volt bölcs dolog, meg is döbbent, hogy elutasítok egy ilyen kiváltságot, de nem maradt volna időm a könyvtárra, pedig hiányoltam már a vigasztaló csöndet. Most érkezem el történetemnek ahhoz a pontjához, ahol olyan gyökeresen megváltozott a helyzetem, hogy fejesugrásként emlékszem vissza rá, mintha addig csak lebegtem volna életem felszínén. Azon a napon kezdődött, amikor beköltöztem a Winthrop House-ba. Lucessivel eladtuk az Üdvhadseregtől kapott bútorainkat, és nemigen vittem mást magammal, mint ugyanazt a bőröndöt, mellyel egy éve a Harvardra érkeztem, egy asztali lámpát, egy doboz könyvet, és azt a benyomást, hogy már megint olyan színtiszta névtelenségbe süppedtem, hogy ha megváltoztattam volna a nevem, nem vette volna észre senki. Lakrészem két szobából állt vasútikocsi-jellegű folyosós elrendezésben, leghátul a fürdőszobával. A negyedik emeleten volt, a Winthrop négyszögletes belső parkjára nézett, a háttérben pedig Boston sziluettje szerénykedett. Lakótársam, akinek még mindig nem tudtam a nevét, egyelőre nem mutatkozott. Tűnődtem egy sort azon, hogy melyik szoba legyen az enyém – a hátsó kisebb, de félreesőbb; ugyanakkor a nap minden órájában hallgathatnám, ahogy lakótársam kivonul a vécére –, ám végül úgy határoztam, hogy a jó viszony megalapozása érdekében inkább megvárom, és együtt döntjük el. Éppen végeztem a holmim felcipelésével, amikor az ajtóban megállt valaki akkora halom dobozzal a karjában, hogy eltakarta az arcát. Az erőlködéstől nyögve belépett a szobába, és letette dobozait a földre. – Te vagy az! Az a fickó volt, akivel a Burgertanyán találkoztam. Rojtos khaki nadrágot viselt, meg egy szürke pólót, rajta a HARVARD SQUASH felirattal és verejtékfolttal a hóna alatt.

– Na várj – méregetett. – Téged ismerlek. De honnan? Elmeséltem neki a találkozásunkat. Elsőre azt mondta, nem emlékszik; aztán derengeni kezdett arcán a felismerés. – Hát persze! A bőröndös fiú. Felteszem, ezek szerint odataláltál a Wigglesworthbe. – Megakadt. – Ne vedd rossz néven, de akkor nem másodéves vagy? Jogos kérdés volt, és bonyolult a válasz. Noha elsőévesnek vettek föl, a magas felvételi pontszámom alapján három év alatt is elvégezhettem az egyetemet. Nem sokat törődtem ezzel, mivel végig úgy képzeltem, hogy kijárom mind a négy évet. De az apám levele óta eltelt hetekben egyre vonzóbbnak találtam a kilátást, hogy gyorsított tempóban tudjam le a tanulmányaimat és mielőbb leléceljek. Nyilvánvalóan így képzelték el a harvardos fejesek is, hiszen egy felsőbb évessel tettek egy szobába. – Akkor te igazi nagykoponya vagy, mi? – jegyezte meg. – Na, akkor halljuk! A modora egyszerre volt talányosan szarkasztikus, ugyanakkor valahogy tisztelettudó is. – Mit? – Tudod, neved, rendfokozatod, azonosító számod. Milyen szakos vagy, hová valósi, ilyesmik. Más szóval az élettörténeted. Ne bonyolítsd túl, ez a hőség taccsra vágja a memóriámat. – Tim Fanning. Biokémia. Ohio. – Ügyes! Bár ha holnap letesztelsz, valószínűleg nem fogok rá emlékezni, majd ne sértődj meg. – Kinyújtott karral felém lépett. – Jonas Lear, mellesleg. A tőlem telhető legférfiasabb kézszorítással viszonoztam a gesztust. – Lear – ismételtem. – Mint a repülőgyáros? – Sajna nem. Inkább mint Shakespeare őrült királya. – Körbepillantott. – Szóval melyik luxuskabint választottad ki? – Arra gondoltam, úgy fair, ha megvárlak. – Első számú lecke: sose várj másra. Farkastörvények meg minden. De ha már így eltökélted, hogy jó fej leszel, döntsünk pénzfeldobással! – Elővett egy érmét a zsebéből. – Fej vagy írás? Nem volt időm válaszolni, mielőtt a pénz felröppent. Elkapta a levegőben, és a kézfejére csapta.

– Legyen… fej. – Miért mindenki a fejet választja? Valaki írhatna egyszer erről egy tanulmányt. – Fölemelte a kezét. – És nézzenek oda, fej! – Hát, én a kisebbikre gondoltam. Elmosolyodott. – Na látod! Ugye, hogy nem nehéz? Én is azt választottam volna. Nem ígérek semmit, de igyekszem nem összekeverni az ágyadat a klotyóval az éjszaka közepén. – Nem is mondtad még, hogy mit tanulsz. – Milyen igaz! De bunkó vagyok. – Idézőjeleket húzott ujjával a levegőbe. – Organizmikus és evolúciós biológiát. Sose hallottam erről. – Van ilyen szak? Lehajolt az egyik dobozhoz. – Az indexem szerint igen. Meg vicces kimondani. Kicsit pajzánul hangzik. – Felpillantott és elmosolyodott. – Mi az? Nem erre számítottál? – Arra gondoltam volna… nem is tudom… valami színesebbre. Mint a történelem, talán. Vagy az angol. Kiemelt egy nagy halom tankönyvet az egyik dobozból, és nekiállt felpakolni őket a polcra. – Hadd kérdezzek valamit! A világ összes tárgya közül miért pont a biokémiát választottad? – Talán mert jól megy. Csípőre tett kézzel megfordult. – Na, látod, éppen erről van szó. Az az igazság, hogy megveszek az aminosavakért. Még a martinimba is azt teszek. – Mi az a martini? Megütközve nézett rám. – James Bond? Rázva, nem keverve? Ohióban nincsenek ilyen filmek? – Tudom, ki az a James Bond. Úgy értettem, nem tudom, mi van egy martiniban.

Kaján vigyorra húzódott a szája. – Vagy úgy! – mondta. A harmadik italnál tartottunk, amikor egy női hang ütötte meg a fülünket; Lear nevét kiáltotta, és léptek hallatszottak a folyosóról. – Erre! – kiabált Lear. A földön ültünk, előttünk Lear összes kelléke kiterítve. Soha nem láttam még senkit, aki állandóan magánál hord nemcsak egy üveg gint és vermutot, hanem olyan komplett bárpincérszettet – mérőpoharakat, shakereket, apró, kecses bárkéseket –, amilyet csak régi filmekben látni. Egy zacskó jég kókadozott az olvadt víz tócsájában, mellette nyitott üvegben a közeli piacról hozott olívabogyók. Délelőtt fél tizenegy volt, és én teljesen be voltam állva. – Jézusom, hogy nézel ki? Zavaros tekintetemmel igyekeztem fókuszba hozni az ajtóban álló alakot. Egy lány, halványkék nyári vászonruhában. Azért a ruhát említem először, mert azt a legkönnyebb leírni. Nem úgy értem, hogy azért, mert annyira szép lány volt, noha az is igaz; inkább arról van szó, hogy volt benne valami egészen egyedi, s ezért megfoghatatlan (szemben Lucessi húgával, akinek szoborszerű tökéletessége a maga tucatszerűségével semmilyen maradandó nyomot nem hagyott bennem). A részletekre kitérhetek – alakja karcsú, majdnem fiús, kicsi mellekkel; szandálból kikandikáló, az utca porától sötét lábujjai picik és formásak; arca szív alakú, szeme nedves kék; haja világosszőke, és se hajcsipesz, se csat nem zabolázta meg, hanem fénylő, napbarnított vállára omlott –, de az egész, ahogy mondani szokás, több volt a részek összességénél. – Liz! – Lear, vigyázva, hogy ki ne lötyögjön a koktélja, kisebb showműsor kíséretében felállt a földről. Ügyetlenül átölelte a lányt, aki megjátszott undorral tolta el magától. Kicsi, teknőckeretes, kerek szemüveget viselt, amely más nőkön férfiasnak hatott volna, de rajta nem. – Részeg vagy! – Kicsit sem! Inkább… nagyon. De nem annyira, mint az új lakótársam. – Szabad kezét a szája elé tette, és a lány fülébe suttogta komédiázva: – El ne mondd neki, de szerintem egy perccel ezelőtt olvadásnak indult. – Fölemelte a poharát. – Kérsz?

– Fél óra múlva találkozom a diáktanácsadómmal. – Tehát igen. Tim, ismerkedj meg a barátnőmmel, Liz Macomb-mal. Liz, ő Tim. A vezetéknevére nem emlékszem, de tutira be fog ugrani. Essetek túl a formaságokon, amíg összedobok egy koktélt ennek a lánynak. Illett volna felállni, de ez valahogy túl hivatalosnak tűnt, úgyhogy letettem róla. Meg aztán nem is voltam benne biztos, hogy sikerülne. – Helló – mondtam. Liz leült az ágyra, maga alá húzta karcsú lábát, és ruhája szélével betakarta a térdét. – Üdv, Tim! Szóval te vagy a szerencsés nyertes. Lear gint töltött a pohárba és mellé. – Tim Ohióból jött. Nagyjából ennyire emlékszem. – Ohióból! – Liz olyan lelkesen mondta ki ezt a szót, mintha Pago Pagóról vagy Rangunról lenne szó. – Mindig el akartam utazni oda. Milyen hely? – Hülyéskedsz? Fölnevetett. – Oké, egy kicsit. De neked az otthonod. A szűkebb pátriád. Pays natal! Mesélj valamit róla! Lefegyverző volt a közvetlensége. Igyekeztem valami hozzá méltó választ kiötölni. Mit mondhattam volna a magam mögött hagyott otthonról? – Hát eléggé sík. – Zavarba jöttem a saját suta megjegyzésemtől. – Rendesek az emberek. Lear poharat nyomott Liz kezébe, aki úgy vette át, hogy oda se nézett. Aprót kortyolt, aztán azt mondta: – Az jó, hogy rendesek. Az olyat szeretem. És még? Még mindig nem vette le a szemét rólam. Fürkésző tekintete nyugtalanított, bár nem esett rosszul, sőt. Láttam, hogy a felső ajkán verejtéktől harmatos, lágy pihe nő. – Tényleg nincs mit mesélni róla. – És a családod? Mivel foglalkoznak? – Apám optometrista. – Tiszteletreméltó hivatás! Én az orromig sem látok enélkül.

– Liz Connecticutba valósi – szólt közbe Lear. A lány ezúttal nagyobbat kortyolt az italból, és jólesően megborzongott. – Ha nem gond, Jonas, inkább ne beszélj helyettem. – Melyik részéről? – kérdeztem, mintha bármit is tudnék Connecticutról. – Egy Greenwich nevű kisvárosból, gyöngyöm. Elvileg utálnom kéne, kevés utálatosabb hely van, de nem megy. A szüleim angyalok, imádom őket. Jonas – mondta, és a poharába bámult –, ez finom! Lear a szoba közepére húzott egy széket, és fordítva ült le rá. Magamban megfogadtam, hogy ezentúl én is mindig így ülök. – Szerintem ennél szebben is tudod jellemezni – vigyorgott. – Már megint! Nem vagyok én bazári majom. – Na, bogárka! Teljesen ki vagyunk ütve. – ”Bogárka.” Hogy beszélsz? – Felsóhajtott, nagyot fújt. – Jól van, most az egyszer. De tudd, hogy csak azért csinálom, mert vendégünk van. El sem tudtam képzelni, miről szól ez a párbeszéd. Liz még egyet kortyolt. Zavarba ejtően hosszú ideig, talán húsz másodpercig csönd honolt a szobában. Liz behunyta a szemét, mint egy médium a szeánszon, aki a halottak lelkét próbálja megidézni. – Olyan ízű… – Homlokát ráncolva elhessegette a gondolatot. – Nem, ez nem jó. – Az ég szerelmére, Liz – nyögött fel Lear –, ne csigázz már minket. – Csitt! – Újabb néma pillanat, aztán felderült az arca. – Mint… egy fagyos napon a levegő. Tátva maradt a szám. Beletrafált! Sőt: szavai nem puszta díszei voltak az élménynek, hanem elmélyítették annak valóságát. Életemben először éreztem át a nyelv pezsdítő hatalmát. A mondat az ő ajkáról ráadásul még roppantul szexisen is hangzott. Lear elismerően füttyentett. – Ez jó! Őszinte bámulattal néztem Lizre. – Ezt hogy csináltad? – Á, ez az én speciális képességem. Ez és huszonöt cent megér egy

rágógumit. – Te valami író vagy? Fölnevetett. – Uramisten, dehogy. Láttál te már írót? Alkoholista az összes. – Liz az angol szakosok sorait erősíti – jegyezte meg Jonas. – Tudod, akiket emlegettünk, a társadalom élősködői, munkára alkalmatlanok. – Kímélj meg a faragatlan szövegedtől. – Felém fordult. – Azt bezzeg nem árulta el neked, hogy korántsem az az egoista playboy, akinek teszi magát. – Dehogyisnem vagyok! – Akkor miért nem meséled el neki, hogy hol voltál egy évig? Ebben az információdömpingben, meg három erős ital hatása alatt teljesen elkerülte a figyelmemet a nyilvánvaló kérdés. Miért kellett szabadúszó lakótársat osztani pont Jonas Lear mellé? – Jó, majd én – mondta Liz. – Ugandában volt. Learre néztem. – Mit csináltál Ugandában? – Ezt-azt. Kiderült, hogy valami polgárháború folyik náluk. A prospektusok nem ezt ígérték. – Az ENSZ egyik menekülttáborában dolgozott – magyarázta Liz. – Jó, hát latrinákat ástam meg kiosztottam néhány zacskó rizst. Ettől még nem avatnak szentté. – Hozzánk képest az vagy. Újdonsült lakótársad azt próbálja leplezni előtted, Tim, hogy komoly terveket kovácsol a világ megmentésére. Kifejlett messiáskomplexussal van dolgunk. Akkora az egója, mint egy ház. – Épp arra készülök, hogy feladjam – jegyezte meg Lear. – A vérhas túl nagy ár. Jól megfostatja az embert. – Fosatja – javította ki Liz. – Olyan nincs, hogy fostat. Micsoda páros: alig bírtam követni a fonalat, és nem csak azért, mert kótyagos voltam, vagy mert máris félig beleszerettem a lakótársam barátnőjébe. Úgy éreztem magam, mintha 1990 Harvardjáról átcsöppentem volna egy negyvenes évekbeli filmbe, ahol Spencer Tracy és Katherine Hepburn szócsatázik egymással.

– Hát szerintem az angol szuper szak – jegyeztem meg. – Köszönöm. Látod, Jonas? Nem mindenki totál nyárspolgár. – Figyelmeztetlek – mondta Lear, és felém bökött az ujjával –, személyében újabb sótlan tudóssal van dolgod. Liz csüggedt képet vágott. – Ellepik az életemet a sótlan tudósok. Mondd csak, Tim, te milyen tudományágat művelsz? – Biokémiát. – Ami micsoda is? Mindig is tudni akartam. Furcsán boldoggá tett, hogy erre a kérdésre válaszolhatok. Talán csak azon múlik, ki teszi föl. – Az élet építőanyagaival foglalkozik, egyszerűen szólva. Mitől él valami, mitől működik, mitől pusztul el. Nagyjából ennyi. Helyeslően biccentett. – Ezt szépen mondtad. Mintha mégiscsak bujkálna benned némi költészet. Kezdelek megkedvelni, ohiói Tim. – Kiitta a koktél maradékát, és letette a poharat. – Ami engem illet, én főleg azért vagyok itt, hogy kialakítsam a világnézetemet. Drága módszer, de eleinte jó ötletnek tűnt, hát belevágtam. Ez a fényűző ambíció – négy év egyetem, évenként huszonháromezer dollárért, hogy személyiséget szedjen össze magának – újabb egzotikus oldalát villantotta fel, melyet szerettem volna jobban megismerni. Egzotikust mondok, de voltaképp angyalit értek alatta. Eddigre már szilárd meggyőződésemmé vált, hogy mennybéli tündérrel találkoztam. – Nem helyesled? Valami az arckifejezésemen ezt sugallhatta. Éreztem, hogy elvörösödöm. – Azt nem mondtam. – Nem mondtál semmit. Egy jó tanács: „Nem férfi, ki, ha jól forgatja nyelvét, nem vívja ki egy nő viszontszerelmét.”[9] – Tessék? – Shakespeare, A két veronai nemes. Egyszerűbben szólva: ha egy nő kérdez valamit, ajánlatos válaszolni. – Ha ágyba akarod vinni – tette hozzá Lear. Felém fordult. – Nézd el neki.

Olyan, mint a huszonnégy órás Shakespeare-tévécsatorna. A felét nem értem annak, amit mond. Jóformán semmit nem tudtam Shakespeare-ről. A bárddal kapcsolatos tapasztalataim, mint oly sokaknak, abból álltak, hogy egyszer kötelességtudóan átrágtam magam a Julius Caesaron (brutális, helyenként izgalmas) és a Rómeó és Júlián (amit egészen eddig a pillanatig nyilvánvaló sületlenségnek tartottam). – Csak arra gondoltam, hogy nem találkoztam még senkivel, aki így gondolkozott volna. Fölnevetett. – Hát, ha meg akarsz maradni a közelemben, kis barátom, kapd össze magad! És most – mondta, és fölállt az ágyról –, valamint ebből kifolyólag, nekem mennem kell. – De hiszen feleolyan részeg sem vagy, mint mi! – tiltakozott Lear. – Azt reméltem, hogy elcsábíthatlak. – Csak nem? – Az ajtóból visszanézett rám. – Elfelejtettem megkérdezni. Melyikben vagy? Megint egy kérdés, amire nem tudtam válaszolni. – Hogy miben vagyok? – Fly? Owl? A. D.? Csak azt ne mondd, hogy a Porcellianben. Lear felelt helyettem. – Ami azt illeti, a barátunk, bár hivatalosan harmadéves, a harvardi közélet ezen aspektusával még nem ismerkedett meg. Bonyolult sztori, amit részegen nehéz elmagyarázni. – Akkor nem vagy benne egyik klubban sem? – Milyen klubban? – A felsőbb éves klubokban. Valaki csípjen meg! Te tényleg nem tudod, mik ezek? A neveket már hallottam, de ennyi. – Ezek valami diákszövetségek? – Hát nem egészen – mondta Lear. – Megmondom, mik ezek – kezdte Liz. – Anakronisztikus őskövületek, a

velejükig elitista banda. És ők szervezik a legjobb bulikat. Jonas a Speeben van. Mint ahogy ott volt az apukája, és az apukájának az apukája, és az összes Lear apuka azóta, hogy a halak lábat növesztettek. Ráadásul ő a klubban a minekhívják. Tényleg, Jonas, minek hívják? – Rostamester. Liz a szemét forgatta. – Előkelő cím! Ez lényegében azt jelenti, hogy rajta múlik, ki jut be. Mókuskám, intézkedj! – Még csak most ismertem meg a srácot. Lehet, hogy nem is érdekli. – Dehogynem – mondtam, pedig egyáltalán nem voltam biztos benne. Mibe keveredem? És mibe fog ez nekem kerülni? De ha azzal jár, hogy többet lehetek Lizzel, égő karikákon is átugráltam volna. – Abszolút. Kifejezetten érdekel a dolog. – Helyes. – Liz diadalmasan mosolygott. – Szombat este. Szmokingban gyere. Látod, Jonas? El van intézve. Efelől nem is lehetett kétségem. Az első gondot az jelentette, hogy nem volt szmokingom. Egyszer viseltem ilyet életemben, babakék bérelt holmi volt sötétkék bársony hajtókával és bumfordi, csiptetős csokornyakkendővel. Tökéletesen megfelelt az „éden szigete” alaptémájú szalagavatóra a Mercy Körzeti Középiskolában („Egy éjjel az édenben!”), de a Spee Club kifinomult termeibe aligha. Kölcsönözni akartam egyet, de Jonas lebeszélt róla. – Szmokingos életszakaszod – magyarázta – épp csak most kezdődik. Neked, barátom, harci szmokingra van szükséged. – Egy Keezer’s nevű boltba vitt, amely használt alkalmi ruhákat árult olyan olcsón, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül hányhatta le az ember. Hatalmas üzlethelyiség volt, pőrén funkcionális, mint egy buszpályaudvar, molyrágta trófeákkal a falon, és olyan sűrű naftalinszaggal, hogy csípte az orrom. A végeláthatatlan állványsorok egyikéről leakasztottam egy sima fekete szmokingot, egy rakott inget sárga foltokkal a hónalján, egy doboz olcsó díszgombot és mandzsettagombot, és egy lakkbőr alkalmi cipőt, amely csak akkor törte a lábam, ha jártam vagy álltam. A parti előtti napokban Jonas fölvett egy sajátos

modort, mely félúton volt a bölcs, fiatal nagybácsi és a vakvezető kutya között. A szmokingot én választottam ki, de ahhoz ragaszkodott, hogy a nyakkendőt és a selyemövet rábízzam, és többtucatnyit átnézett, mire megállapodott egy rózsaszín, apró zöld kárómintás selyemszettnél. – Rózsaszínt? – Mondanom sem kell, hogy Mercyben nem nézték volna az ilyet jó szemmel. A babakék szmoking, az elment. A rózsaszín nyakkendő, az nem. – Ez biztos? – Bízz bennem – mondta. – Illik a klubhoz. A parti, úgy értelmeztem, valamiféle precízen szabályozott első randinak felelt meg. A tagoknak alkalmuk nyílt megszemlélni a friss jelölteket, a „rostásokat”. Feszengtem amiatt, hogy nincs kit elhívnom, de Jonas megnyugtatott, hogy jobb is, ha egyedül jövök. Így esélyem lesz jó benyomást tenni a facér lányok seregére, akiket más egyetemekről importálnak erre az alkalomra. – Bújj ágyba kettővel, és már fel is vagy véve. Nevettem ezen a képtelenségen. – Miért csak kettővel? – Úgy értem, egyszerre – mondta Jonas. Lizt a Winthrop House-ba érkezésem óta nem láttam. Nem csodálkoztam rajta, mert ő a Matherben lakott, jóval lejjebb a folyó mentén, és művészkörökben mozgott. Időközben azért sikerült spontánnak tettetett, nem túl gyakori diszkrét kérdezősködéssel többet megtudnom a Jonasszal való kapcsolatáról. Valójában nem szigorú értelemben vett harvardi pár voltak, gyerekkoruk óta ismerték egymást. A két apa egy szobában lakott egy elit bentlakásos középiskolában, és évek óta együtt járt nyaralni a két család. Logikus – visszatekintve felismertem, hogy szópárbajuk jobban hasonlított két felvágott nyelvű testvér feleselésére, mint egy szerelmespáréra. Jonas azt mesélte, hogy sokáig ki nem állhatták egymást; csak tizenöt éves korukban jutottak el oda – mikor két hetet kényszerültek eltölteni szüleikkel egy lakatlan, ködbe burkolózó szigeten Maine partjainál –, hogy a kölcsönös ellenszenv máza alól kiütközzön a valóság. A két család elől titkolták a dolgot (Jonas maga is elismerte, hogy az egészben van valami halovány vérfertőzésjelleg), és mialatt a szülők felöntöttek kissé a garatra a terasz hűvösében, ők a szenvedélyüket pajtákban meg csónakházakban lebonyolított titkos találkákon élték ki, és nem is tartották egymást számon a barát-barátnő szerepben, amíg mindketten a Harvardra nem kerültek, és rá nem jöttek, hogy mégiscsak kedvelik egymást.

Ez a beszámoló magyarázatot adott, legalább részben, a kapcsolatuk rendhagyó voltára is. Mi más köthetett össze két ennyire különböző természetű, ilyen eltérő világlátású embert, mint a közös múlt? Minél jobban megismertem mindkettőjüket, annál tisztábban láttam, hogy mennyire mások. Az, hogy gyerekkorukban ugyanazon társadalmi körökben mozogtak, gyakorlatilag szabványosított óvodába, illetve bentlakásos iskolába jártak, és a New York-i, párizsi és londoni metrón már tizenkét éves korukban kiismerték magukat, mindez mit sem árult el valódi személyiségükről. Nem ritka, hogy ugyanazon körülmények, melyek két embert egymáshoz vonzanak, ugyanakkor örökké karnyújtásnyira tartják őket egymástól. Ebben rejlik a szerelem igazsága, s minden tragédia veleje. Persze nem voltam még elég bölcs ahhoz, hogy értsem ezt, és sok év telt el, mire megértettem. Mégis azt hiszem, hogy már a kezdetekkor megsúgták ezt az ösztöneim, és ebből fakadt a vonzódásom Lizhez, ez húzott felé ellenállhatatlanul. Eljött a parti napja. A nappali órák csupa kapkodós várakozással teltek; semmihez nem tudtam hozzáfogni. Ideges voltam? Hogy érzi magát a bika, amikor bevezetik az arénába, és meglátja az éljenző közönséget, meg a köpenyes, kardos férfit? Jonas egész nap nem volt otthon – nem tudtam, hová ment –, és amikor az óramutató a nyolcashoz közeledett, a megbeszélt időponthoz, még mindig nem mutatkozott. Közép-nyugati neveltetésem folytán mindig felkavartak a regionális különbségek a késés megítélésében, és fél tízre, amikor úgy döntöttem, felöltözöm (addig abban a naiv elképzelésben ringattam magam, hogy majd együtt öltözünk föl Jonasszal), szorongásom már a haraggal volt határos. Valószínűnek tűnt, hogy elfeledkezett az ígéretéről, és az estét szmokingban fogom tölteni a tévé előtt, mint egy faképnél hagyott vőlegény. További bonyodalmat jelentett, hogy nem tudtam csokornyakkendőt kötni. Valószínűleg amúgy sem sikerülhetett volna; reszketett a kezem. A dísz- és mandzsettagombok felhelyezése úgy próbára tett, mintha kalapáccsal próbáltam volna cérnát fűzni egy tűbe. Tíz percig káromkodtam, mint egy kocsis, mire a megfelelő lyukakba bújtattam őket, és mikor végeztem, csorgott rólam a verejték. Letörölgettem az arcomat egy áporodott szagú törülközővel, és szemügyre vettem magam a fürdőszoba ajtajának egész alakos tükrében, remélve, hogy biztató látvány fogad. Jelentéktelen külsejű fiú voltam, színtelen-szagtalan típus; természettől fogva karcsú ugyan, és különösebb szépséghibám sem volt, de mindig úgy találtam, hogy az orrom feltűnően nagy, a karom túl hosszú, a hajam pedig idétlenül foglal helyet a fejemen. Ám a tükörben látott arc és alak nem is látszott olyan kétségbeejtőnek. A fényes fekete öltöny, a csillogó cipő, a kikeményített ing –

sőt, félelmeimre rácáfolva még a rózsaszín selyemöv is – egészen illett hozzám. Utólag megbántam a szalagavatóra viselt babakék összeállítást; ki gondolta volna, hogy egy sima fekete öltöny egy csapásra szalonképessé teszi az ember megjelenését? Először mertem arra gondolni, hogy én, ez a vidéki senki, beléphet a Spee Club ajtaján anélkül, hogy megszólalna a riasztó. Kivágódott az ajtó; Jonas rontott be az előtérbe. – Bassza meg, hány óra van? – Beviharzott mellettem a fürdőszobába és megnyitotta a zuhanyt. Utánamentem az ajtóig. – Hol voltál? – tudakoltam, és csak kimondván vettem észre, milyen duzzogónak hangzik a kérdés. – Nem nagy ügy, de mindjárt tíz. – Le kellett adnom egy laborjegyzőkönyvet. – Lehámozta magáról az inget. – Ez a buli tizenegy körül kezd csak beindulni. Nem mondtam? – Nem. – Aha. Akkor bocs. – Hogy kell csokornyakkendőt kötni? Bokszerre vetkőzött. – Tudja a halál. Az enyém csiptetős. Kihátráltam az előtérbe. Jonas túlkiabálta a víz zubogását. – Liz nem volt itt? – Nem volt itt senki. – Azt ígérte, idejön és együtt megyünk. Aggodalmam most már teljes mértékben a nyakkendőprobléma köré összpontosult. Visszamentem a tükörhöz, és elővettem a holmit a zsebemből. Állítólag az a nyitja, hogy úgy kell megkötni, mint a cipőfűzőt. Annál csak nem nehezebb. Kétéves korom óta tudtam cipőfűzőt kötni. Mint kiderült: de igen, nehezebb. Sehogy sem jött ki akár csak hasonló hosszúságúra a két szára. Mintha ördög bújt volna a selyembe. – Te aztán fess vagy. Liz jött be a nyitott ajtón. Vagyis egy nő, aki hasonlított rá; ez a teremtés, aki a helyébe lépett, maga volt a megtestesült választékos elegancia. Szűk fekete koktélruhát viselt mély nyakkivágással, csillogó, magas sarkú piros bőrcipőt; valamivel dússá és fényessé tette a haját, és kontaktlencsére cserélte a szemüvegét. Egy hosszú gyöngysor, minden bizonnyal igazgyöngyökből,

mélyen a dekoltázsába lógott. – Azta – mondtam. – Ez az ékesszólás – felelte, miközben a borítéktáskát a kanapéra dobta – zene egy nő füleinek. – Gazdag illatfelhő szállt a nyomában. – Úgy veszem észre, gondod támadt a nyakravalóval. Elébe tartottam a sátáni ruhadarabot. – Fogalmam sincs, mit csinálok. – Nézzük csak. – Odalépett és kivette a kezemből. – Á! – bólogatott, miután szemügyre vette –, itt a probléma gyökere. – Hol? – Ez csokornyakkendő! – Fölnevetett. – Történetesen a legjobb emberhez fordultál, apámnak mindig én kötöm meg. Ne moccanj. A nyakam köré tekerte a nyakkendőt, és betűrte a gallér alá. A tűsarkúban majdnem olyan magas volt, mint én; centikre volt csak az arca az enyémtől. Szemét a nyakam tövére meresztve ügyködött a rejtélyes művelettel. Soha nem álltam még ennyire közel olyan nőhöz, akit nem megcsókolni készültem. Tekintetem ösztönösen a szájára siklott, melyet puhának és melegnek láttam, onnan pedig követtem lefelé a gyöngyök vonalát. Mintha kis frekvenciájú áram futott volna át testem minden sejtjén. – Szemet fel, öcsi! Éreztem, hogy elpirulok. Elkaptam a tekintetem. – Bocsánat. – Férfi vagy, mi mást tehetnél? Olyanok vagytok, mint a zsinóros gyerekjátékok. Szörnyű lehet. – Még egy utolsó igazítás, aztán hátralépett. Hogy fénylett az arca: csak nem ő is elpirult? – Tessék! Meg lehet nézni. Elővett egy pici púdertartót a táskájából és a kezembe nyomta. Csiszolt csontra hasonlító anyagból volt, finom meleg tapintása tiszta, női energiát sugárzott. Kinyitottam a dobozkát, feltárult a natúr színű púdertálkája, és egy kis kerek tükör, melyből a saját arcom nézett vissza rám, s alatta a makulátlanul megkötött rózsaszín csokornyakkendő. – Tökéletes – állapítottam meg. A vízcsobogás egy nyikorgással abbamaradt, s ez visszarántott a valóságba. Lakótársamról teljesen megfeledkeztem.

– Jonas! – kiáltotta Liz. – Elkésünk! Jonas egy szál törülközővel a derekán kiszökdelt a fürdőszobából. Olyan érzés fogott el, mintha valami bűnös dolgon kaptak volna rajta. – Szóval, most mind a ketten végignézitek, ahogy felöltözöm? Ámbár… – Lizre pillantott, és sokat sejtető riszálással rántott egyet a törülközőn, mint a közönségét ingerlő egzotikus táncosnő. – Ça te donne du plaisir, mademoiselle? – Inkább iparkodj. Késésben vagyunk. – Pedig franciául kérdeztem! – A kiejtéseden még van mit csiszolni. Kint megvárunk, ha megbocsátasz. – Karon ragadott és az ajtó felé terelt. – Gyere, Tim! Lementünk a lépcsőn az udvarra. Az egyetemi kampusz szombat este önálló életre kel: akkor ébredezik, amikor a környező világ nyugovóra tér. Mindenhonnan zene szólt, kiáradt az ablakokon; nevető alakok mozogtak a sötétben; beszélgetés hangja parázslott fel mindenfelé. Az átjáróban elsietett mellettünk egy lány, fél kezével a ruhája szegélyét fogta, a másikkal egy üveg pezsgőt. – Minden rendben lesz – nyugtatott meg Liz. A kapu előtt álltunk. – Úgy nézek ki, mint aki izgul? – Pedig naná, hogy izgultam. – Annyi a dolgod, hogy úgy tegyél, mint akinek ott a helye. Az egésznek ez a lényege. Mint ahogy valójában szinte minden másnak is. Így, hogy Jonas nem volt mellette, kicsit megváltozott: filozofikusabb hangulatba került, kissé még életuntnak is tűnt. Éreztem, hogy ez az arca közelebb áll az igazihoz. – El is felejtettem mondani – szólalt meg. – Össze szeretnélek ismertetni egy lánnyal. Ott lesz ő is. Nem tudtam mihez kezdeni ezzel. – Az unokatestvérem – folytatta. – Illetve másod-unokatestvérem. A bostoni egyetemre jár. Fejbe kólintott ez az ajánlat. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ami odafent történt, ártatlan flört volt csupán, semmi több – és ő valaki másnak a barátnője.

– Oké. – Ne örülj ilyen feltűnően. – Miből gondolod, hogy összeillünk? Nyersnek hatott a megjegyzés, kicsit sértődöttnek is. De ha rossz néven vette is, nem mutatta. – Csak ne hagyd, hogy túl sokat igyon. – Az baj? Vállat vont. – Steph hajlamos túlságosan beleélni magát a bulikba. Ha érted, hogy értem. Így hívják, Stephanie-nak. Jonas utolért minket, csupa mosoly volt és szabadkozás. Átmentünk a parti helyszínére, mindössze háromsaroknyira a kollégiumtól. Jonas korábban már megmutatta nekem a Spee Club épületét: vörös téglás, kétemeletes villaépület volt kerttel körülvéve, ezerszer elmentem már előtte. Az egyetemi bulik általában igen zajosak, a klubépületek környékén messzire elhallatszik a zene és a lárma, itt viszont egészen más volt a helyzet. Semmi jelét nem láttam, hogy bármi is történne odabent, és egy pillanatig azt hittem, Jonas eltévesztette a napot. Az ajtóhoz lépett, és előhúzott egy óraláncon lógó kulcsot a szmokingja zsebéből. Láttam ezt a kulcsot korábban is, a szekrényén szokott heverni, de eddig nem kapcsoltam össze a klubbal. Pedig az óraláncon medvefej fityegett, a Spee emblémája. Előrement, mi meg utána. Üres előcsarnokba léptünk, a padló fekete-fehér kockásra volt festve, mint egy sakktábla. Nem úgy éreztem magam, mintha partira érkeznék – inkább mint aki ejtőernyővel idegen országba ereszkedik az éjszaka közepén. Sötét, férfias tereket láttam magam körül, és ahhoz képest, hogy egyetemi hallgatók használták, feltűnő rend és tisztaság volt mindenütt. Elefántcsont tárgyak ütődtek egymáshoz: valaki biliárdozott. A sarokban nagy, kitömött medve állt egy talapzaton – nem plüss, igazi. A hátsó lábára ágaskodott, karmos mancsával előrenyúlt, mintha láthatatlan támadójára készülne lesújtani. (Vagy esetleg zongorázni.) Valahonnan az emeletről kapatos hangok örvénye hömpölygött le. – Gyertek! – mondta Jonas. Hátravezetett minket egy lépcsősorhoz. Az utcáról nézve megtévesztően szerény méretűnek tűnt az épület, de belül nem volt az. Elindultunk a két nagyteremből kitóduló lárma és forróság irányába.

– Jono! Amikor beléptünk, Jonas nyakára rákulcsolódott egy tagbaszakadt, vörös hajú, fehér szmokingos férfi karja. Pirospozsgás arca és vaskos dereka arról árulkodott, hogy hízásnak indult egykori sportoló lehet. – Jono, Jo-Jo, Jolly Jo-ker! – Megmagyarázhatatlan módon hatalmas csókot cuppantott Jonas arcára. – És Liz, hadd mondjam meg, hogy ma a szokásosnál is étvágygerjesztőbben nézel ki! Liz unott tekintettel húzta föl a szemöldökét. – Vettem. – Ugye, mennyire szeret? Most mondd meg, hát nem imád ez a lány? – Karját még mindig Jonasra tekerve rám nézett, és arcára riadt aggodalom ült ki. – Szent egek, Jonas, mondd, hogy nem ez az a srác! – Tim, ő Alcott Spence. A klub elnöke. – És részeg, mint a disznó! Szóval, Tim, áruld el, ugye nem vagy homokos? Csak mert ebben a nyakkendőben, már megbocsáss, eléggé homokosnak látszol. Ez teljesen váratlanul ért. – Ööö… – Vicceltem! – Harsogva nevetett. Most már minden oldalról összepréseltek a partira érkezők, akik mögöttünk jöttek fel a lépcsőn. – Komolyan, csak szívatlak. Itt a srácok fele totál buzi. Magamat leginkább szexuális mindenevőnek jellemezném. Igaz, Jonas? Jonas vigyorgott, ráhagyta a tréfát. – Bizony igaz. – Jonas egyike legkitűnőbb barátaimnak. Barát a javából! Úgyhogy menj csak, és legyél nyugodtan homokos, ha ahhoz van kedved. – Köszönöm – mondtam. – De nem vagyok az. – És azzal sincs semmi baj! Hát nem ezt mondom? Nézzenek oda. Nem vagyunk mi a Porcellian! Most komolyan, azok éjjel-nappal egymást kúrják. Hogy kívántam-e valami alkoholt abban a pillanatban? Az nem kifejezés. – Jó volt dumálni veletek – folytatta vígan Alcott –, de mennem kell. Randim van a szaunában egy bizonyos másodévessel a Laza Erkölcsök Egyeteméről, s vendégünk lesz némi cocaina más excelente is. Ti csak

menjetek, és érezzétek jól magatokat, gyerekek! Elnyelte a tömeg. Jonas felé fordultam. – Itt mindenki ilyen? – Nem, a többség elég rámenős. Lizre pillantottam. – Nehogy magamra hagyj! Fanyarul nevetett. – Hülyéskedsz? Átküzdöttük magunkat a bárpulthoz. Itt bezzeg nem langyos partihordókból ittak: hosszú asztal mögött egy fehér inges mixer állt, eszeveszett sietséggel italokat kevert és heinekenes üvegeket osztogatott. Miközben jeget lapátolt a vodka-tonikomba – már elsőéves koromban megtanultam, hogy amikor csak lehet, maradjak a színtelen alkoholnál –, erős késztetést éreztem, hogy valami marxista jellegű testvériesség jegyében titkos üzenetet közvetítsek neki. „Igazából ohiói vagyok”, mondtam volna. „Könyveket rakodok a könyvtárban. Én sem tartozom ide jobban, mint te.” (U.i.: Felkészülni! A dicsőséges munkásforradalom éjfélkor tör ki!”) Ám amikor a kezembe nyomta az italt, új érzés kerített hatalmába. Talán attól, ahogyan a munkát végezte – gépiesen, mint egy villámkezű robot, a figyelme máris átfordult a következő vendégre –, egyszerre felötlött bennem, hogy elértem a célt. Bejutottam. Sikeresen átsurrantam a másik világba, a rejtett világba. Ide igyekeztem egész idő alatt. Hagytam magamnak egy percet, hogy lubickolhassak a felismerés örömében. A Spee-be belépni: amit egy perccel ezelőtt lehetetlennek hittem, hirtelen eldöntött ténynek tűnt, a sors akaratának. A tagság soraiba lépek, mert Jonas Lear elintézi. Mi más lehetne a magyarázata a rendkívüli véletlennek, amely másodszor is egymás mellé sodort minket? A sors okkal terelte őt az utamba, és ez volt az ok, ez a kiváltságos, sűrű atmoszféra, amely betöltötte körülöttem a teret. Mintha újfajta oxigént szívtam volna be, amelyre egész életemben vártam, és felpezsdült tőle a vérem. Annyira lekötött ez a gondolatmenet, hogy észre sem vettem, amikor Liz megállt előttem. Volt vele valaki, egy lány. – Tim! – szólított meg a hátunk mögött dübörgő zenét túlkiabálva. – Bemutatom Stephet! – Örvendek!

– Én is! – Alacsony volt, a szeme mogyoróbarna, arca szeplős, haja fényes barna. Lizhez képest jelentéktelen, de a maga módján csinos – jó csaj, ez a helyes kifejezés –, és úgy mosolygott rám, hogy abból kiolvastam, Liz megalapozta az ismeretséget. Pohara alján valami színtelen ital maradéka látszott. Kiürült már az én poharam is. Egyet ittam vagy már kettőt? – Liz mondta, hogy a Bostonra jársz! – Aha! – A hangos zene miatt nagyon közel álltunk egymáshoz. Rózsa és gin szaga érződött rajta. – Hogy tetszik? – Egész jó! Te biokémiás vagy, ugye? Bólintottam. A világ legbanálisabb párbeszédét folytattuk, de túl kellett esni rajta. – És te? – Politológia! Figyi, nem akarsz táncolni? Szörnyen rosszul táncoltam, de hát ki nem? Átfurakodtunk a fénykonfettiben fürdő bálterembe, és esetlenül nekifogtunk ennek az intim tevékenységnek, mintha nem fél perccel azelőtt ismerkedtünk volna meg. A táncparkett már tele volt, a zene jól kiszámítottan csak akkor zengett föl, amikor mindenkit kellőképp ellazított az alkohol; tekintetemmel Lizt kerestem, de nem láttam sehol. Gondoltam, ő túl menő ahhoz, hogy bohócot csináljon magából, és reméltem, hogy nem lát engem. Stephanie lelkes táncos volt, ezen nem lepődtem meg; arra viszont nem voltam felkészülve, hogy ennyire jól is csinálja. Míg az én mozdulataim a tánc idétlen majmolásából álltak és semmilyen dal ritmusához nem igazodtak, Stephanie mozgása ruganyos volt és kifejező, már-már kecses. Forgott, pörgött, keringett. Úgy rángatta a csípőjét, hogy az máshol szemérmetlennek tűnhetett volna, de ebben a kontextusban másféle, kevésbé szigorú erkölcsiség érvényesült. Közben egész idő alatt sikerült rám is figyelnie, arcáról egy pillanatra sem tűnt el a csábító, meleg mosoly, tekintete, akár egy lézersugár, végig engem vett célba. Hogy is mondta Liz? „Beleéli magát a bulikba.” Kezdtem látni ennek előnyeit. A harmadik dal után újabb italszünetet tartottunk, úgy hajtottuk fel, mint a kimenős matrózok, és visszamentünk a parkettre. Rég nem ettem semmit, és a pia megtette a hatását. Az este innentől ködben úszott. Egy ponton Jonasszal társalogtam, aki bemutatott más klubtagoknak, meg Alcott-tal biliárdoztam, aki végül is egész jó fejnek bizonyult. Minden, amit csináltam vagy mondtam,

jól sült el. Eltelt kis idő, aztán Stephanie, akit átmenetileg szem elől tévesztettem, megint előkerült, és kézen fogva húzott arrafelé, ahol szüntelenül dübögött a zene, mint az éjszaka szívverése. Fogalmam sem volt, hány óra van, nem is érdekelt. Gyors tempójú tánc után kisebb sebességre kapcsolt a zene, és Stephanie a nyakam köré kulcsolta a karját. Alig beszélgettünk még, de ez a meleg, finom illatú lány ott volt a karomban, hozzám simult, ujjhegyével a nyakam pihéit cirógatta. Soha még ilyen ki nem érdemelt ajándékot nem kaptam. Ami a testemmel történt, azt nem tudta nem észrevenni, nem is volt célom rejtegetni előle. Mikor a dal véget ért, a fülemhez hajolt, édes leheletétől jóleső borzongás futott végig rajtam. – Van kokszom. Ezután egyszer csak egy mély bőrkanapén kötöttem ki vele, egy vadászlak belsejére emlékeztető helyiségben. Stephanie a táskájából előhúzott egy bonyolultan összehajtogatott jegyzetpapír csomagocskát. A harvardos diákigazolványommal két vastag csíkra osztotta a kokszot a dohányzóasztalon, majd egy dolláros bankjegyet csővé sodort. A kokain olyan eleme volt az egyetemi létnek, melyet eddig személyesen nem tapasztaltam meg, de nem láttam benne semmi rosszat. Stephanie az asztal fölé hajolt, mélyen az orrlyukába szippantotta a port egy lányos horkantással, majd átnyújtotta a csövet, hogy én is beleszívhassak. Nem is volt rossz. Sőt nagyon is jó. A por bevétele után másodperceken belül tűzijátékszerűen robbant szét bennem a jó érzés, amely nem a valóság tagadásának, hanem az igazság mélyebb átélésének tűnt. A világ remek hely volt, tele bámulatos emberekkel, a létezés varázsa minden csodálatot megérdemelt. Stephanie-ra néztem, aki gyönyörű szép lett most, hogy már tisztán látott a szemem, és kerestem a szavakat, melyek kifejezik ezt az újabb nagy felfedezést a nagy felfedezések éjszakáján. – Nagyon jól táncolsz – jegyeztem meg. Előrehajolt, és száját rátapasztotta az enyémre. Nem iskolás csók volt, hanem olyan, ami azt üzeni: nincsenek szabályok, ha én is úgy akarom. Nem tartott sokáig, mire a testünk nyelvek, kezek és testfelületek kavargásában fonódott össze. Ruhaszegélyek sodródtak félre, gombok kapcsolódtak ki, cipzárak húzódtak le. Mintha a színtiszta érzékiség örvényébe zuhantam volna. Más volt, mint Carmennel. Semmi szögletesség, semmi érdesség. Mintha megolvadtunk volna. Stephanie az ölembe ült, félrehúzta a bugyiját, és rám ereszkedett, beburkolt magával; boszorkányos, hullámzó mozgással vonaglott rajtam, ahogy a tengerirózsa karjai hajladoznak az áramlattal, ringatózott, emelkedett és merült, mindegyik variációval megnyikorgatva a

bőrkárpitot. Mindössze néhány óra telt el azóta, hogy fel-alá jártam a szobámban, beletörődve a megalázó magányban töltött este gondolatába, és tessék, itt kúrok egy koktélruhás lánnyal. – Ohó! Bocs, haver. Jonas volt az. Stephanie lepattant rólam, mint egy golyó. Egy pillanatnyi kapkodás következett, nadrág fel, ruha le, különféle alsóneműk a helyükre ráncigáltattak. Lakótársam alig féken tartott derültséggel nézett minket az ajtóból. – Jézusom – nyögtem föl. Felhúztam a sliccem, legalábbis próbáltam. Az ingem csücske beleakadt a cipzárba. Újabb hülye pillanat. – Kopoghattál volna. – Ti meg bezárhattátok volna az ajtót. – Jonas, megtaláltad? – Liz jelent meg Jonas háta mögött. Mikor belépett a szobába, kikerekedett a szeme. – Ó! – Ismerkedtek egymással – tudatta Jonas nevetve. Stephanie a haját igazgatta; ajka duzzadt volt, az arca kipirosodott. Sejtettem, hogy az enyém is. – Látom – felelte Liz. Száját rosszallóan összeszorította; nem nézett rám. – Steph, a barátaid kint várnak. Hacsak nem akarod azt üzenni nekik, hogy menjenek nélküled. Erre semmi esély nem volt; kipukkant a szenvedély buborékja. – Nem, inkább megyek. – Felkapta cipőjét a földről, felém fordult. – Hát köszi – mondta. – Örülök, hogy találkoztunk. Puszival búcsúzzunk? Kézfogással? Mit kell ilyenkor mondani? A „szívesen” nem tűnt adekvátnak. Mostanra túl messze is volt tőlem, végül egymáshoz sem értünk. – Én is – mondtam. Kiment Liz után az ajtón. Pocsékul éreztem magam – nemcsak fájdalmasan görcsölő ágyékom miatt, hanem Liz félreérthetetlen csalódása láttán is. Kiderült rólam, hogy én is olyan vagyok, mint az összes többi férfi: szimpla opportunista. Ebben a pillanatban eszméltem rá, milyen fontos lett számomra Liz véleménye. – Hol van mindenki? – kérdeztem Jonastól. Az épület feltűnően csendes volt.

– Hajnali négy van. Mindenki hazament. Alcottot kivéve, ő beájult a biliárdszobában. Az órámra néztem. És tényleg. Akár az adrenalin tette, akár az alkohol hatását legyűrő kokain, kitisztult a fejem. Kezdtek derengeni az éjszaka kínos momentumai: az egyik klubtag partnerére rádöntöttem egy poharat, kozáktáncot próbáltam járni a B-52 „Love Shack” című számára, túl hangosan nevettem egy viccen, amely igazából valakinek a fogyatékos testvéréről szóló szomorú történet volt. Mi ütött belém, hogy ennyit ittam? – Jól vagy? Várjunk meg? A legkevésbé sem akartam, hogy megvárjanak. Már most azt latolgattam, melyik padon aludjak. Szokás még az ilyesmi? – Ti menjetek csak előre. Majd jövök. – Liz miatt ne izgulj, ha ez a bajod. Ez az egész az ő ötlete volt. – Az övé? Jonas vállat vont. – Hát, talán nem pont az, hogy konkrétan dugd meg az unokatesóját a kanapén. De azt akarta, hogy… nem is tudom. Otthon érezd magad. Ettől csak még rosszabb lett. Amilyen hülye vagyok, azt hittem, hogy Liz az unokatestvérének tett szívességet, valójában pedig fordítva történt. – Figyelj, Tim, bocs, hogy… – Hagyd – mondtam, és legyintettem. – Minden oké, de tényleg. Menj csak haza. Tíz percet vártam, összeszedtem magam, majd elindultam. Jonas nem mondta, hogy hová mennek, valószínűleg Lizhez, de nem kockáztathattam. Lementem a folyóhoz, és elindultam gyalog. Nem volt konkrét úti célom; inkább vezekeltem, bár hogy pontosan miért, nem tudtam volna megmondani. Elvégre éppen azt tettem, amit ott és akkor vártak tőlem. A szürke pirkadat nyolc kilométerrel odébb, a Longfellow hídon ért, a Charles-folyó öble fölött. Az első evezősök már kint voltak, hosszú, elegáns lapátjaikkal hasították a vizet. Elvileg ilyen pillanatokban érik az embert a nagy felismerések, de engem egy sem talált meg. Túl sokat akartam markolni, és kínos helyzetbe kerültem; ilyen röviden össze lehetett foglalni a helyzetet. Durván másnapos voltam; vízhólyagos lett a lábam a szűk cipőben. Eszembe jutott, hogy nagyon rég nem beszéltem már apámmal, és sajnáltam, hogy így van, de tudtam, hogy nem fogom felhívni.

Mire visszaértem a Winthropba, majdnem reggel kilencre járt. Bezártam az ajtót magam mögött, és megláttam Jonast, aki frissen borotválkozva ült az ágyán, és épp egy farmernadrágot erőltetett magára. – Jesszus, hogy nézel ki – jegyezte meg. – Kiraboltak, vagy mi van? – Jártam egyet. – Jókedv és tettvágy sugárzott róla. – Mi a helyzet? – Az, hogy indulunk. – Felállt, és az ingét a farmer derekába tűrte. – Jobb lesz, ha átöltözöl. – Alig állok a lábamon. Nem megyek sehova. – Pedig ajánlatos lenne. Alcott most telefonált. Kocsival lemegyünk Newportba. Nem tudtam mire vélni ezt az abszurd állítást. Newport legalább kétórányira van. Semmi másra nem vágytam, csak lefeküdni és aludni. – Miről beszélsz? Becsattintotta az óraszíját, és a tükörhöz lépett, hogy megfésülje a zuhanyzástól még nedves haját. – Az after partyról. Most csak tagok és rostások jönnek. Mármint akik továbbjutottak. És te is köztük vagy, barátom. – Viccelsz, ugye? – Miért lenne ez vicc? – Á, nem is tudom. Talán mert totál hülyét csináltam magamból? Fölnevetett. – Ne légy túl szigorú magadhoz. Kicsit berúgtál, na és? Mindenki nagyon bírt, főleg Alcott. A jelek szerint a könyvtárszobás kalandod mély benyomást tett rá. Összeszorult a gyomrom. – Tud róla? – Ne hülyülj, mindenki tud róla. Egyébként Alcott házába megyünk. Nem akármilyen hely, megjelenhetne egy magazinban. – Elfordult a tükörtől. – Föld hívja Fanninget. Magamban beszélek vagy mi van? – Ööö, nem. – Akkor, baszki, öltözz már át!

TIZENHÉT Az ősz egy merő bulimaraton volt, mindegyik extravagánsabb az azt megelőzőnél. Éttermi vacsorák, melyeket nem engedhettem meg magamnak, sztriptízklubok, hajózás a kikötőben egy húszméteres sétahajón, melynek tulajdonosa, egy harvardos öregdiák, egész idő alatt ki sem jött a kabinjából. A jelöltek lassanként kikoptak, míg végül csak egy tucatnyi maradt. A hálaadás előtti hétvégén egy boríték jelent meg az ajtóm alatt. Éjfélkor jelentkeznem kellett a klubházban. Alcott a bejáratnál várt, felszólított, hogy hallgassak, és kezembe nyomott egy ónkupát, benne igen erős rummal, amit fel kellett hajtanom. Az épület üresnek tűnt; nem égtek a villanyok. Alcott a könyvtárszobába vezetett, bekötötte a szememet, és azt mondta, várjak itt. Eltelt néhány perc. Részegnek éreztem magam, és nehezen álltam meg a lábamon. Ekkor a hátam mögül rémítő hangot hallottam – mély, állati morgást, mint egy támadásra készülő kutya acsargása. Megpördültem, elbotlottam, letéptem a szemkötőt: egy medve ágaskodott a hátsó lábaira előttem. Felkapott, földhöz vágott, és rám vetette magát, kiszorítva tüdőmből a levegőt. A sötétben csak nagy, fekete tömegét és csillogó fogait láttam, éppen a nyakam fölött. Felordítottam, szentül meg voltam győződve róla, hogy meg fogok halni – egy ártatlannak szánt tréfa nyilvánvalóan iszonyúan félresikerült –, amíg észre nem vettem, hogy a medve nem a torkomba harap, hanem döngetni kezd. Kigyulladt a fény. Alcott volt az, medvejelmezben. Az összes tag ott állt körülöttünk, Jonast is beleértve. Általános derültség közepette előkerült a pezsgő. Felvettek. Száztíz dolláros havi tagdíjat szedtek – többet, mint amennyim volt, és kevesebbet, mint amennyit rászántam volna. Túlórákat vállaltam a könyvtárban, és kiderült, hogy könnyen meg tudom spórolni a hiányzó összeget. A hálaadást Jonaséknál töltöttem Beverlyben, de a karácsony gondot jelentett. Semmit nem mondtam neki az otthoni helyzetről, és nem akartam, hogy szánakozzon rajtam. A nonstop bulizás a tanulásban is eléggé visszavetett. Tanácstalan voltam, amíg eszembe nem jutott, hogy megkérdezzem Mrs. Chodorow-t, az idős nőt, akinél a nyáron laktam. Beleegyezett, sőt még azt is felajánlotta, hogy ingyen megkaphatom a szobát – milyen szép is lesz, ha egy fiatal társaságában telnek az ünnepek, mondta. Szenteste lehívott magához, és kettesben töltöttük a délutánt, sütit sütöttünk a

gyülekezetnek, ahová járt, és a tévében arra a csatornára kapcsoltunk, ahol azt közvetítették, ahogy egy kandallóban szépen leég egy karácsonyi farönk. Mrs. Chodorow még ajándékot is vett nekem, egy pár bőrkesztyűt. Azt hittem, immunis vagyok az ünnepi érzelgősségre, de annyira meghatódtam, hogy könnyek szöktek a szemembe. Csak februárban határoztam el magam, hogy felhívom Stephanie-t. Restelltem, ami történt, és már korábban is bocsánatot akartam kérni, de minél tovább vártam, annál nehezebb lett. Arra számítottam, hogy lecsapja a kagylót, de nem. Őszintén lelkesnek tűnt, hogy hall felőlem. Megkérdeztem, hogy nem akar-e meginni egy kávét, és fölfedeztük, hogy józanul is kedveljük egymást. Egy ponyvatető alatt csókolóztunk a hóesésben – egész másmilyen csók volt ez, félénk, szinte illedelmes –, aztán taxiba ültettem Back Bay felé, és mire hazaértem a szobámba, már szólt is a telefon. Így alakult ki életem következő két évének rendje. Valahogy a világ megbocsátotta kilengéseimet, elbizakodottságomat, nemtörődöm, könyörtelen önzésemet. Boldognak kellett volna lennem, és többnyire az is voltam. Két párosunk – Liz és Jonas, Stephanie és én – állandó négyessé alakult: bulik, mozik, hétvégi síelések Vermontban, és vidám, részeg Cape Cod-i kiruccanások, ahol Liz családjának volt egy háza, s a holt idényben szerencsénkre üresen állt. Hét közben nem találkoztam Stephanie-val, ahogy Jonas sem sokat Lizzel, mivel amúgy más körökben mozogtak, és ez a ritmus szépen működött. Hétfőtől péntekig kidolgoztam a belem, péntek este kezdődhetett a szórakozás. Kitűnőek voltak a jegyeim, a tanáraim is felfigyeltek rám. Arra biztattak, hogy kezdjek el azon gondolkozni, hol fogom elvégezni a doktori iskolát. Az első helyen a Harvard állt nálam, de más szempontok is fölmerültek. A diáktanácsadóm a Columbiáért lobbizott, a tanszékvezető a Rice mellett kardoskodott, ahol a PhD-jét szerezte, és még mindig jó szakmai kapcsolatai voltak. Úgy éreztem magam, mint egy árverésre bocsátott versenyló, de nem bántam. A kapuban álltam; hamarosan megszólal a startcsengő, és eliramodhatok a pályán. Ekkoriban történt, hogy Lucessi öngyilkos lett. Nyár volt. Cambridge-ben maradtam Mrs. Chodorow-nál, és megint beléptem dolgozni a laborba. Lucessivel az első év óta nem beszéltem – sőt alig gondoltam rá, legföljebb az enyhe kíváncsiság szintjén, amely azonban sosem jutott el a tényleges megkeresésig. A húga, Arianna hívott fel. Nem jutott eszembe megkérdezni, hogyan talált meg. Nyilvánvalóan sokkolta a dolog: míg a történteket elmesélte, a hangja tompa volt és színtelen. Lucessi

egy videotékában dolgozott. Eleinte úgy tűnt, a kizárását viszonylag könnyen feldolgozta. Az eset megviselte, de nem törte össze. Voltak bizonytalan tervei arra nézve, hogy elvégez egy helyi főiskolát, talán a Harvardra is újra jelentkezik egy-két év múlva. De a tél és a tavasz folyamán a szeszélyei súlyosbodtak. Mogorva és hallgatag lett, napokig nem állt szóba senkivel. Szinte szünet nélkül magában motyogott, mintha képzeletbeli beszélgetőpartnerekhez szólna. Aggasztó rögeszmék hatalmasodtak el rajta. Órákat töltött napilap olvasással, véletlenszerűen kiválasztott mondatokat húzott alá egymással össze nem függő cikkekben, és azt állította, hogy figyeli a CIA. Fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy egy pszichotikus epizódot él át, de az is lehet, hogy kifejlett skizofréniában szenved. Szülei megszervezték, hogy bekerüljön a pszichiátriára, de az utazás előtti nap eltűnt. Mint kiderült, vonattal bement Manhattanbe. Vitt magával egy vászonzsákot, s benne egy hosszú, erős kötelet. A Central Parkban kiválasztott egy fát, melynek lombjai alatt volt egy nagy kőtömb, a kötelet átvetette egy ágon, nyakára tette a hurkot, és lelépett a kőről. Az esés rövid volt ahhoz, hogy eltörje a nyakát; simán visszakapaszkodhatott volna a kőre. De olyan elszántság dolgozott benne, hogy nem tette, és a halálát lassú fulladás okozta – ezt a borzalmas részletet jobb szerettem volna nem megtudni. A zsebében cetlit találtak: Hívjátok Fanninget. A temetést a következő vasárnapra szervezték. A körülmények miatt a család a csendes, rövid szertartás mellett döntött, melyre csak a közeli rokonokat és barátokat hívták meg. A cédula biztosította a helyemet ebben a körben, noha az igazsághoz híven megmondtam Ariannának, hogy nem értem az okát. Barátok voltunk Lucessivel, de ez nem volt komoly barátság. Ami összekötött bennünket, az aligha jelentett annyit, hogy utolsó gondolatai között helyet kapjak. Eltűnődtem, vajon valamiféle büntetésnek szánta a cédulát, bár el sem tudtam képzelni, milyen bűnnel szolgáltam volna rá. A másik lehetőség az volt, hogy egészen másféle üzenetet akart közölni vele – azt, hogy a halála valami csak általa ismert okból a hasznomra váló demonstráció. De hogy mit kívánt vele közölni, arról homályos elképzelésem sem volt. Jonas egy tanzániai ásatáson töltötte a nyarat; Stephanie elnyert egy rangos gyakornoki pozíciót Washingtonban, a kongresszusnak dolgozott, de Lucessi halála idején Franciaországban járt a szüleivel, és nem lehetett elérni. Azt gondoltam, hogy a gyászhír nem rázott meg olyan nagyon, pedig így volt – az érzéseimet, ahogy Ariannáéit is, tompította a sokk –, de volt annyi eszem, hogy felhívjam az egyetlen embert, akiben megbíztam, és el is érhettem

telefonon. Liz családja Cape Codon volt, de Liz maga egy könyvesboltban dolgozott Connecticutban. Részvétem a barátod miatt, mondta. Jobb, ha most nem vagy egyedül. A Grand Central fő kioszkjánál várlak, ahol a négylapú óra van. Péntek reggel futott be a vonatom a Pennsylvania Stationre. Az 1-es metróval fölmentem a Negyvenkettedik utcáig, átszálltam a 7-esre, és a legnagyobb csúcsforgalomban érkeztem meg a Grand Centralhoz. Leszámítva az átszállásokat a Port Authority buszterminálon az éjszaka közepén, még sosem jártam New Yorkban, és amikor a feljárón elértem a pályaudvar főcsarnokát, mint az egyszeri turistát, engem is fejbe kólintottak az épület fenséges méretei. Úgy éreztem magam, mint aki hatalmas katedrálisba lépett, s nem puszta átszállóhelyhez, hanem önálló úti célhoz érkezett, valóságos zarándokhelyre. A legkisebb neszt is felnagyította az épület hatalmas tere. A kormos mennyezet a csillagképek ábráival olyan magasztos látványt nyújtott, mintha az egész világ méreteit definiálná újra. Liz a kioszknál várt, könnyű nyári ruhát viselt, és kis úti táska volt a kezében. Hosszabban és szorosabban ölelt át, mint amire számítottam, és az ő karja védelmében éreztem meg először Lucessi halálának súlyát, mintha hideg kő nyomta volna a mellkasom. – A szüleim lakására megyünk Chelsea-be – közölte. – Ne is tiltakozz. Taxival mentünk át a forgalomtól bedugult utcákon, a gyalogosok minden kereszteződésnél meglóduló sorfalai közt. Az 1990-es évek elejének New Yorkja ez, amikor a város a kezelhetetlen káosz küszöbén állt, és noha későbbi életem folyamán egészen másmilyennek ismerhettem meg Manhattant – biztonságosnak, tisztának, jómódúnak –, első benyomásom a városról oly kitörölhetetlen volt, annyira bevéste magát az emlékezetembe a forróság és a fény, hogy máig ez maradt a legigazibb képem róla. A lakás egy sorház első emeletén volt a Nyolcadik sugárút mellékutcájában – két alaposan bebútorozott kis szobából állt, és a Huszonnyolcadik utcán működő, érthetetlen avantgárd előadásokra specializálódott kis színházra nézett, meg egy férfi ruházati boltra, mely az „Ing és zokni világa” nevet viselte. Liz elmagyarázta, hogy a szülei csak akkor használják a lakást, ha feljönnek a városba bevásárolni vagy szórakozni. Valószínűleg hónapok óta nem járt ott senki. A temetés másnap délelőtt tízkor volt. Felhívtam Ariannát, és megmondtam, hol szálltam meg, mire megígérte, hogy értünk küld egy kocsit reggel, amely kivisz Riverdale-be. A lakásban nem volt mit enni, úgyhogy elsétáltunk Lizzel egy közeli kávézóba, ahol ki lehetett ülni a járdán az asztalokhoz. Elmesélte, mit tud Jonasról, ami nem volt sok. Csak három

levelet kapott tőle, elég rövideket. Soha nem értettem pontosan, mit keres az ásatáson – biológus volt, illetve az akart lenni, nem régész –, bár azt tudtam, hogy valami fosszilizálódott kórokozókról van szó, melyeket ősi emberszabásúak csontjaiból lehet kinyerni. – Lényegében – mondta Liz – a porban kuporog egész nap és ecsettel köveket tisztogat. – Érdekesnek hangzik. – Neki az is. Tudtam, hogy így igaz. Vele lakva megtanultam róla, hogy a bohóság látszatára rácáfolva Jonas rendkívül komolyan veszi a tanulmányait, olykor már-már a rögeszme határát súrolva. Szenvedélye mélyén az a gondolat rejlett, hogy az emberi állat egészen egyedi organizmus, evolúciósan minden más fajtól eltér. Értelmünk, nyelvünk, absztrakciós képességünk páratlan az állatok országában. Ezen különleges adottságok dacára ugyanazon fizikai korlátok tartanak minket rabságban, mint az összes többi élőlényt a földön. Megszületünk, megöregszünk, meghalunk, s mindezt viszonylag rövid idő alatt. Evolúciós szemszögből, mondta Jonas, ez egyszerűen értelmetlen. A természet egyensúlyra törekszik, ám a mi agyunk nincs szinkronban a rövid szavatossági határidővel, mely az agyunknak otthont adó testet sújtja. Gondolj bele, mondta: milyen lenne a világ, ha az emberek kétszáz évig élhetnének? Ötszázig? Vagy akár ezer évig? Milyen zseniális találmányok születhetnének, ha ezerévnyi felhalmozott tapasztalat alapozná meg őket? A modern biológia nagy tévedése, vélte Jonas, az az alapfeltevés, hogy a halál természetes, holott a legkevésbé sem az, és hogy a halált a test elszigetelt meghibásodásainak fogalmi körébe sorolja. Rák. Szívbaj. Alzheimer-kór. Cukorbetegség. Egyenként próbálkozni a gyógyításukkal, mondta, ugyanolyan kilátástalan, mint egy méhraj ellen légycsapóval védekezni. Kettőt elkapsz esetleg, de a raj úgyis megöl végül. Az a dolog nyitja, magyarázta, hogy a halál fogalmát kell megvizsgálni, a feje tetejére állítani. Miért kellene egyáltalán meghalnunk? Nem lehet, hogy valahol mélyen a fajunk molekuláris kódolásában található a következő evolúciós lépéshez vezető útmutatás – egy olyan lépéshez, amely egyensúlyba hozza testi adottságainkat elménk hatalmával? És nem lenne logikus, hogy a természet a maga zsenialitásában ránk bízta a felfedezést, miután ellátott bennünket a hozzá szükséges egyedülálló képességekkel? Egyszóval Jonas a halhatatlanságban látta az emberi állapot apoteózisát. Számomra hagymázas tudománynak hangzott mindez. Már csak egy

raklapnyi összevarrt testrész és egy villámhárító hiányzott a gondolatmenetéből, ezt meg is mondtam neki. Az én szememben a tudomány nem a kép egészével, hanem éppen hogy a részleteivel foglalkozik – kevéssé ambiciózus, aprólékoskodó vizsgálatokkal, melyeket Jonas lekicsinylően időpocsékolásnak nevezett. Mindamellett a szenvedélye megkapó volt – sőt a maga sajátos, tébolyult módján még inspiráló is. Ki ne szeretne örökké élni? – Csak ezt az egyet nem értem benne – jegyeztem meg. – Minden másban olyan gyakorlatias és józan. Könnyed hangon beszéltem, de láttam, hogy érzékeny pontra tapintottam. Liz intett a pincérnek és kért még egy pohár bort. – Hát, erre van válasz – felelte. – Azt hittem, tudsz róla. – Miről tudok? – Rólam. Így ismertem meg a történetet. Tizenegy éves korában Liznél Hodgkin-kórt diagnosztizáltak. A rák a légcsöve körüli nyirokcsomókban alakult ki. Műtét, sugárkezelés, kemoterápia – megvolt mind. Kétszer is tünetmentes lett, de mindkétszer visszatért a kór. A jelenlegi remisszió négy éve tartott. – Lehet, hogy meggyógyultam, legalábbis ezt mondják. Sosem lehet tudni. Fogalmam sem volt, mit mondjak erre. Lesújtó hír volt, de nem tudtam volna semmit hozzátenni, ami nem üres szólam. Ugyanakkor megfoghatatlan módon nem ért egészen újdonságként az információ. Azóta éreztem, hogy először találkoztunk: árnyék borul az életére. – Én vagyok Jonas dédelgetett projektje – folytatta. – A megoldásra váró probléma. Nemes törekvés, ha belegondolsz. – Nem hiszem – vágtam rá. – Imád téged. Ez nyilvánvaló. Belekortyolt a borba, és letette a poharat. – Hadd kérdezzek valamit, Tim! Szerinted van bármi olyan Jonas Learben, ami nem tökéletes? Ne olyasmire gondolj, hogy mindig elkésik, vagy piszkálja az orrát a piros lámpánál. Valami lényegesre. Megforgattam magamban a kérdést. Igaza volt, nem tudtam ilyet mondani. – Erről beszélek. Jóképű, okos, megnyerő, nagyra hivatott. Ez a mi Jonasunk. A születése napjától kezdve imádja mindenki. És ettől bűntudata van. Miattam van bűntudata. Mondta neked, hogy el akar venni feleségül? Nekem folyton mondja. Csak egy szavadba kerül, Liz, és megveszem a gyűrűt.

Ami nevetséges. Engem, aki talán a huszonötöt sem érem meg, vagy mit is mond a statisztika. És még ha nem is tér vissza a rák, nem lehet gyerekem. A sugárkezelés megtette a magáét. Későre járt; éreztem, hogy megváltozik körülöttem a város, átcsoportosítja energiáit. Egy sarokkal odébb az emberek kiléptek a színházból, taxikat intettek le, bárokba, vacsorázni indultak. Fáradt voltam, és az elmúlt napok érzelemtúltengése megviselt. Intettem a pincérnek, hogy kérjük a számlát. – Mondok neked még valamit – mondta Liz, miközben fizettünk. – Nagyon csodál téged. Bizonyos értelemben ez volt eddig a legfurcsább hír. – Engem? Miért? – Sokféle okból. De azt hiszem, az az egésznek a gyökere, hogy olyan vagy, amilyen ő soha nem lesz. Autentikus, ez a jó szó? Nem úgy értem, hogy szerény vagy, bár az vagy. Túl szerény, ha engem kérdezel. Alábecsülöd magad. De van valami… hogy is mondjam, tisztaság benned. És rugalmasság. Rögtön észrevettem, amikor megismertelek. Nem akarlak zavarba hozni, de a rák egyetlen előnye, de tényleg csak az egyetlen, hogy őszinteségre tanít. Nem tudtam, mit mondjak. – Én csak egy ohiói gyerek vagyok, akinek jól sikerült az érettségije. Nincs bennem semmi érdekes. Hallgatott, a poharába bámult, aztán azt mondta; – Soha nem kérdeztelek a családodról, Tim, és nem is szeretnék a magánügyeidben vájkálni. Csak annyit tudok, amennyit Jonas mesélt. Sose említed őket, sose hívnak fel, a szüneteket Cambridge-ben töltöd a macskás nénivel. Vállat vontam. – Nincs vele semmi baj. – Biztos vagyok benne, hogy nincs. Sőt biztos, hogy valóságos szent. És a macskákat is eléggé szeretem, a megfelelő mennyiségben. – Nem nagyon van mit mesélni. – Ezt erősen kétlem. Csönd támadt. Azon kaptam magam, hogy megerőltető a nyelés, valami összeszorította a légcsövemet. Mikor végül megszólaltam, a hangom mintha nem is a torkomból jött volna.

– Meghalt. A szemüveg mögül Liz tekintete rám tapadt. – Ki halt meg, Tim? Nagyot nyeltem. – Anyám. Meghalt az anyám. – Mikor? Most minden kibukott belőlem, nem lehetett visszatartani. – Tavaly nyáron. Pont mielőtt megismerkedtünk. Azt sem tudtam, hogy beteg. Apám írta meg levélben. – És te hol voltál? – A macskás néninél. Valami történt velem. Átszakadt egy gát. Tudtam, hogy ha nem mozoghatok most rögtön – nem állhatok, járkálhatok, nem érezhetem a szívverésemet és a levegő áramlását a tüdőmben –, darabokra hullok. – Tim, miért nem mesélted el nekünk? Megráztam a fejem. Hirtelen elszégyelltem magam. – Nem tudom. Liz átnyúlt az asztal fölött, és szelíden megfogta a kezem. Akárhogy próbáltam visszatartani, sírva fakadtam. Sírtam anyámért, magamért, halott Lucessi barátomért, akit cserben hagytam, ez világos. Biztosan tehettem volna, szólhattam volna valamit, ami segít. Nem a zsebében talált cédula mondatta ezt velem. Hanem az, hogy én éltem, ő pedig halott volt, és ha valaki, hát én megérthettem volna, hogy milyen fájdalmas úgy élni a világban, hogy nem kellesz senkinek. Nem akartam elhúzni a kezem – úgy éreztem, mintha Liz keze lenne az egyetlen dolog, ami a földhöz horgonyoz. Mintha egy végtelen álomban lebegnék, ahonnan sose tudnék leszállni, ha ez a nő nem ment meg. – Nincs semmi baj – susogta Liz –, semmi baj, semmi baj… Nem sokkal később már valahol sétáltunk, de fel sem fogtam, merre járunk. Liz még mindig fogta a kezem. Éreztem, hogy víz közelében vagyunk, aztán előtűnt a Hudson. Rozoga mólók nyúltak hosszú karjukkal a vízbe. A folyó széles sávjának túloldalán Hoboken fényeitől úgy hatott a város, mint egy kivilágított, élő dioráma. Só és kő illata szállt a levegőben. A part mentén

valamilyen park volt kialakítva, koszos és elhagyatott; nem látszott biztonságosnak, úgyhogy észak felé gyalogoltunk némán a Tizenkettedik sugárúton, később megint keletre fordultunk. Eddig nem gondolkoztam azon, hogy mi lesz ebből, de most töprengeni kezdtem rajta. Az elmúlt órában Liz olyan dolgokat mondott el nekem, amelyeket még senkinek, ebben biztos voltam; s én is így voltam vele. Jonasra is gondolni kellett, de férfi és nő voltunk, akik életük legszemélyesebb érzéseit és gondolatait osztották meg egymással, melyek ha egyszer kimondattak, többé nem lehetett kimondatlanná tenni őket. Hazaérkeztünk a lakásba. Percek óta csak semmiségekről beszélgettünk. Tapintható volt a feszültség – neki is éreznie kellett. Nem tudtam volna biztosra mondani, hogy mit szeretnék, csak hogy egy percet sem akarok nélküle tölteni. Zsibbadtan álltam a kicsi szoba közepén, kerestem a szavakat, melyek kifejezik az érzéseimet. Valamit mondani kellett. De én megnémultam. Liz törte meg a csendet. – Hát én lefekszem – közölte. – A kanapé kinyitható. A szekrényben van lepedő és takaró. Ha kell még valami, szólj. – Jó. Nem tudtam rávenni magam, hogy közelebb lépjek hozzá, pedig minden porcikámmal kívántam. Egyfelől itt volt Liz és mindaz, amit most megosztottunk egymással, és az a tény, hogy minden értelemben szerettem őt, valószínűleg azóta, hogy megismertem; másfelől viszont ott volt Jonas, akinek új életemet köszönhettem. – A barátodnak, Lucessinek mi volt a keresztneve? Elsőre nem is ugrott be a válasz. – Frank. De sose hívtam így. – Szerinted miért csinálta? – Szerelmes volt valakibe. Aki nem szerette viszont. Csak ebben a pillanatban tisztult le számomra ez a gondolatsor a maga szikárságában. Hívjátok Fanninget, írta a barátom. Hívjátok Farminget, és mondjátok meg neki, hogy csak a szerelem számít, és a szerelem fáj, és a szerelem elpártol tőlünk. – Mikor jön a kocsi? – kérdezte Liz. – Nyolcra.

– Veled megyek, tudod. – Örülök neki. Rövid csend támadt. – Hát akkor… – Elindult az ajtó felé, de a küszöbön megtorpant és visszanézett. – Stephanie szerencsés lány. Csak azért mondom, hátha még nem jöttél rá magadtól. Azzal kiment. Bokszerre vetkőztem, és lefeküdtem a kanapéra. Más körülmények között kínosan éreztem volna magam, amiért azt merészeltem remélni, hogy egy ilyen nő befogad az ágyába. Valójában azonban megkönnyebbülést éreztem; Liz a tisztességes utat választotta, kettőnk helyett döntött. Felötlött bennem, hogy sem az étteremben, sem a séta alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy ami a fejemben jár, az Stephanie elárulása lenne. Ez a nap egy egész évnek tűnt; az ablakokon át hallottam a város lüktetését, hullámzó morajlását. Mintha beszivárgott volna a mellkasomba, ahol hozzásimult a lélegzésem ritmusához. Csontjaimat átitatta a kimerültség, és hamarosan elnyomott az álom. Valamivel később felriadtam. Az a semmihez sem hasonlító érzés fogott el, hogy figyelnek. Enyhe áramütésre emlékeztető érintés nyomát éreztem a homlokomon, mintha megcsókoltak volna. Felkönyököltem, azt hittem, fölém hajol valaki. De a szoba üres volt, és arra gondoltam, biztosan csak álmodtam az egészet. A temetésről nincs sok mondanivalóm. Részletesen leírni tisztességtelen volna, a gyász bensőségességének, a fájdalom zárt áramkörének megsértése. A szertartás alatt nem vettem le a szemem Ariannáról, azon tűnődtem, mit érezhet most. Vajon ő tudta az igazat? Szerettem volna, ha megtudja, s ugyanakkor mégsem; még szinte gyerek. Nem vezetne jóra. Elhárítottam a család ebédmeghívását; Lizzel visszamentünk a lakásba a csomagomért. A Pennsylvania Station peronján megölelt, aztán rövid mérlegelés után gyors puszit nyomott az arcomra. – Szóval minden rendben? Nem tudtam, rám érti-e vagy kettőnkre. – Persze – mondtam. – Pompás. – Hívj, ha nagyon levert vagy.

Felszálltam a vonatra. Liz az ablakokon át nézte, ahogy üres helyet keresek a kocsiban. Eszembe jutott az a réges-régi szeptemberi nap, amikor felszálltam a clevelandi buszra – az esőcseppek az üvegen, anyám összegyűrt uzsonnás zacskója az ölemben, apám kocsijának hűlt helye a parkolóban, még mielőtt elindult volna a buszom. Az ablak mellé ültem le. Liz még mindig nem moccant. Meglátott, mosolygott, integetett; én visszaintegettem. A vonat megrázkódott; elindultunk. Liz még mindig ott állt, követte tekintetével a szerelvényt egészen addig, amíg be nem értünk az alagútba, aztán eltűnt a szemem elől.

TIZENNYOLC 1992. május: utolsó tantárgyaimat is elvégeztem. Summa cum laude minősítést értem el; válogathattam a bőkezű másoddiplomás ösztöndíjak között: MIT, Columbia, Princeton, Rice. És a Harvard, mely úgy döntött, ha van kedvem maradni, szívesen lát. Ez volt a logikus döntés, úgy éreztem, a végén úgyis itt kötök ki, bár egyelőre nem köteleztem el magam, élveztem inkább a széles kínálatot, amíg tudtam. Jonas nyárra megint Tanzániába készült, utána meg a Chicagói Egyetem doktori iskolájába; Liz a Berkeley-re jelentkezett mesterképzésre reneszánsz irodalomból; Stephanie-t fölvették egy washingtoni politikai tanácsadó céghez. Magára a diplomaosztóra június első hetéig várni kellett. Tranzitföldre léptünk, az eddigi és a leendő életünk közti sehol sem időbe. Mindeközben zajlottak a bulik, szinte folyamatosan. Kaotikus hordópartik, elegáns bálok, egy kerti mulatság, ahol mindenki mentakoktélt ivott és a lányok kalapot viseltek. Jól bevált harci szmokingomban és rózsaszín nyakkendőmben – időközben a védjegyemmé vált – minden táncfigurát bemutattam: repertoáromba tartozott a Charleston, a boogie-woogie, csacsacsa és a kacsatánc. A nap minden órájában vagy részeg voltam vagy másnapos. A diadal óráit éltem, de ennek ára volt. Életemben először ismertem meg azt a szomorúságot, amikor máris hiányoznak azok, akik még el sem mentek. A diplomaosztó előtti héten Jonas, Liz, Stephanie és én lekocsiztunk Cape Codra, Lizék házához. Egyikünk sem beszélt róla, de sejthető volt, hogy egy darabig nem leszünk együtt így négyen. Liz szülei is ott voltak, épp akkor nyitották ki a nyaralót a szezon idejére. Találkoztam már velük, Connecticutban. Az anyja, Patty a kissé rámenős, affektált nyájasságával és túlartikulált kiejtésével hajlamos volt megjátszani a társasági dámát, de az apja az egyik legkedvesebb, legbarátságosabb ember volt, akivel valaha találkoztam. Oscar Macomb magas, komoly tekintetű, szemüveges férfi volt (Liz tőle örökölte a rövidlátását); bankárként dolgozott, de korán nyugdíjba vonult, s azóta, ahogy ő mondta, csak „szöszmötölt a pénzzel”. Rajongott a lányáért – ezt nem lehetett nem észrevenni; kevésbé volt feltűnő, viszont kétségtelen, hogy sokkal jobban szerette a feleségénél, akit azzal a kissé furcsállkodó szimpátiával kezelt, amelyet egy túltenyésztett uszkár vált ki az emberből. Liz számára mindig volt egy mosolya – gyakorta társalogtak franciául és rokonszenve mindenkire kiterjedt a baráti körében, így rám is, akit Ohio Timnek becézett.

A ház egy Osterville nevű városkában állt, a Nantucket-szorosra néző szirten. Hatalmas épület volt, szoba szoba hátán, nagy pázsittal a ház mögött, és roskatag lépcsősorral a part felé. Biztos, hogy sok millió dollárt ért már maga a telek is, bár azokban a napokban nem értettem az ilyesmi megsaccolásához. Méretei ellenére otthonos hangulatot árasztott, nem volt túlságosan cifra. A legtöbb bútor ránézésre filléres piaci holmi is lehetett volna; délutánonként, amikor megfordult a szél, úgy dübörgött át a házon, mint a New York Giants támadófala. Az óceán még mindig túl hideg volt az úszáshoz, és a szezon legeleje lévén a város szinte teljesen kihalt volt. Nappal általában a parton heverésztünk, úgy tettünk, mintha nem fáznánk, vagy a teraszon lustálkodtunk, kártyáztunk vagy olvastunk, míg eljött az este és vele az italok. Apám néha ivott egy sört vacsora előtt a híradó közben, de ennyi; anyám pedig nem ivott soha. A Macomb családban az esti koktél kihagyhatatlan szertartás volt. Hatkor mindenki összegyűlt a nappaliban, vagy kellemes időben a teraszon, s akkor Liz apja ezüsttálcán felszolgálta az aznapi keveréket – volt minden: Whisky Old Fashioned, Tom Collins, vodka-martini hűtött pohárban és keverőpálcikán olajbogyóval –, valamint bájos porcelántálkákat a sütőben megmelegített mogyoróval. Az ezt követő vacsorához bőséges mennyiségű bort ittunk, utána még néha whiskyt vagy portóit. Úgy látszik, hiába reméltem, hogy a Cape Cod-i napok alatt a májamnak lesz esélye regenerálódni. Jonasszal közös hálószobában aludtunk, a lányok egy másikban, a ház másik végén, s közte volt a szülőké. Mikor tanév közben idejártunk, miénk volt a ház, és a döntés is, hogy ki hol alszik. Most nem. Arra számítottam, hogy a helyzet bizonyos mennyiségű ide-oda lopakodáshoz fog vezetni a hajnali órákban, de Liz megtiltotta. – Ne borítsuk ki a felnőtteket, légyszi – mondta. – Hamarosan épp eléggé kiborulnak úgyis. Nem is bántam. Ekkorra eléggé ráuntam Stephanie-ra. Csodálatos lány volt, de nem szerettem igazán. Nem ő tehetett róla; minden szempontból megérdemelte volna. Egyszerűen csak másé volt a szívem, és ettől képmutatónak éreztem magam. A New York-i temetés óta Lizzel nem beszéltünk sem anyámról, sem a rákról, sem arról az éjszakáról, melyet a város utcáin sétálva töltöttünk, s melynek a végén visszafordultunk a szakadék széléről, és nem ziláltuk szét meglévő kapcsolatainkat. Mégis nyilvánvaló volt, hogy az az éjszaka mély nyomot hagyott bennünk. Barátságunkban addig a napig Jonas volt az összekötő elem. Akkor azonban új áramkör nyílt, nem rajta keresztül, hanem megkerülve őt, s ebben az intimitás rejtett árama lüktetett. Tudtuk, mi történt, mindketten értettük a jelentését. Éreztem, hogy így van, és biztos voltam benne, hogy ő is, és az,

hogy nem tettünk akkor semmit, csak megerősítette a köteléket kettőnk közt, még jobban, mint ha ágyba bújtunk volna. Néha együtt üldögéltünk a teraszon, mindketten a korábbi vendégek által hátrahagyott penészes ponyvaregények egyikét olvastuk; felnéztünk ugyanabban a pillanatban, találkozott a tekintetünk; ironikus mosoly villant meg a szája szegletében, s én viszonoztam. Idenézzenek, üzentük egymásnak, hát nem vagyunk becsületes páros? Ha tudnák, milyen hűségesek vagyunk. Díjat érdemelnénk. Persze nem volt szándékomban ennél tovább menni. Tartoztam ennyivel Jonasnak, sőt. S nem is hittem, hogy Liz jól fogadta volna a próbálkozásomat. Jonasszal való kapcsolata régre nyúlt vissza, és mélyebbre, mint kettőnké valaha is tudna. A ház, végeérhetetlen szobarengetegével, óceáni kilátásával és kopottasan úri berendezésével minduntalan emlékeztetett ennek igazságára. Én vendég voltam ebben a világban, szívesen fogadott, sőt, ahogy Liz elárulta, egyenesen csodált vendég. De mégiscsak turista. Közös éjszakánk, bár kitörölhetetlen emlék, nem volt több: egyetlen éjszaka. Mindamellett Liznek már a közelsége is felvillanyozott. Ahogy a homlokára tolta a szemüvegét, hogy elolvassa az apró betűket. Az illata, amire nincs is szavam, mert semmire nem hasonlított. Fájdalmas volt ez vagy örömteli? Mind a kettő. Lubickoltam a puszta létezésében. Haldoklott? Próbáltam nem gondolni erre. Boldog voltam, hogy egyáltalán a közelében lehetek, és elfogadtam a helyzetet úgy, ahogy volt. Két nappal az indulásunk előtt Liz apja bejelentette, hogy homár lesz vacsorára. (Mindig ő főzött; soha nem láttam, hogy Patty akár csak egy tükörtojást megsütött volna.) Ezzel az én kedvemben akartak járni; Oscar nagy elképedésére megtudta ugyanis, hogy még sosem ettem homárt. Késő délután jött meg a halpiacról egy zsák vergődő vörösesfekete szörnyeteggel, kivett közülük egyet, és arcán egy ragadozó vigyorával a kezembe adta. Bizonyára lerítt rólam a rettegés; mindenki jót mulatott, de nem bántam. Igazából külön imádtam az öreget érte. Egész nap lustán esett az eső, kiszívta az energiánkat; most végre volt mit csinálnunk. Mintegy nyugtázva ezt, a nap is épp időben bújt elő az ünnepi alkalomra; Jonasszal kivittük az étkezőasztalt a hátsó teraszra. Feltűnt nekem valami szokatlan a viselkedésében. Az elmúlt két napban olyan modort vett föl, melyet leginkább titokzatoskodónak jellemezhetnék. Valamire készült. Az esti koktél helyett üveges barna sört ittunk (homárhoz az egyetlen helyénvaló kísérő ital, magyarázta Oscar); s aztán jött a fő attrakció. Oscar nagy ünnepélyesen átnyújtotta a partedlit, hogy kössem a nyakamba. Sosem értettem ezt az infantilis szokást; a többiek nem vettek föl ilyet, és kissé bosszankodtam is, amíg meg nem repesztettem az állat egyik ollóját, beterítve magam homárszafttal, az asztaltársaság nagy

derültségére. Képzelheted, micsoda pompás jelenet volt! A piros kockás abrosz; a képtelenül fényűző lakoma; a lemenő nap, melynek fénye aranyhidat vert az öböl vizén, hogy aztán egy végső villanással elmerüljön a tengerben, mint egy elegáns úr, aki búcsúzóul megemeli a kalapját. Előkerültek a gyertyák és hunyorgó ragyogással vonták be arcunkat. Hogyan vetett ilyen helyre az élet, ilyen emberek közé? Eltűnődtem, mit mondanának a szüleim. Anyám örült volna a szerencsémnek; reméltem, hogy akárhol is van most, az élőket onnan is látni lehet. Ami apámat illeti, azt nem tudtam eldönteni. Minden kapcsolatot megszakítottam vele. Most beláttam, milyen igazságtalan voltam vele, és megfogadtam, hogy keresni fogom. Talán még nem túl késő, hogy meghívjam a diplomaosztómra. Mikor végeztünk a desszerttel – epres-rebarbarás sütemény volt –, Jonas megkocogtatta villájával a poharát. – Egy kis figyelmet kérek! Felállt és megkerülte az asztalt, hogy Liz mellé léphessen. Egy nyögéssel kísért erőteljes mozdulattal megfordította Liz székét, hogy szemben legyenek egymással. – Jonas – nevette el magát Liz –, mi a fenét csinálsz? Jonas belekotort a zsebébe, és akkor már tudtam. Összerándult a gyomrom, aztán az egész testem. Barátom fél térdre ereszkedett, s közben elővett egy kis bársonydobozt. Felnyitotta a fedelét és Liz elé tartotta. Széles, izgatott vigyor ült az arcán. Láttam a gyémántot. Hatalmas volt, királynő ujjára való. – Liz, tudom, hogy beszéltünk már róla. De hivatalossá szeretném tenni. Úgy érzem, amióta csak élek, szeretlek. – Jonas, nem is tudom, mit mondjak. – Felpillantott és idegesen nevetett. Arca kipirult zavarában. – Ez annyira giccses! – Mondj igent! Csak ennyi a dolgod. Megígérem, hogy mindent megadok neked, amit csak akarsz. A rosszullét kerülgetett. – Na! – szólalt meg Stephanie. – Mi lesz már? Liz az apjára nézett. – Remélem, legalább téged előre megkérdezett. Apja cinkosan mosolygott.

– De meg ám! – És mit mondtál neki, bölcsek bölcse? – Szívem, ez csakis a te döntésed. Nagy lépés. De azt elárulom, hogy nem ellenzem. – Anyu? Az asszony alig észrevehetően pityergett. Némán, de hevesen bólintott. – Jézusom – sopánkodott Stephanie –, nem bírom a feszültséget! Ha te nem mondasz igent, én fogok. Amikor Liz tekintete újra Jonasra fordult, megállt egy pillanatra az arcomon? Emlékeim azt súgják, igen, de lehet, hogy képzelődtem. – Ó, én, hát… Jonas kivette a gyűrűt a dobozból. – Vedd föl! Csak ennyi a dolgod. Hadd legyek a legboldogabb férfi a világon. Liz kifejezéstelen arccal nézte a gyűrűt. Az az istenverte gyémánt akkora volt, mint egy zápfog. – Kérlek – mondta Jonas. Liz felpillantott. – Igen – felelte, és bólintott. – A válaszom igen. – Komolyan? – Ne légy ilyen tökkelütött, Jonas. Persze hogy komolyan. – Végre elmosolyodott. – Na, gyere ide! Összeölelkeztek, aztán megcsókolták egymást; Jonas felhúzta Liz ujjára a gyűrűt. Nem bírtam tovább a jelenetet, elfordítottam a fejem, lenéztem a partra. De még az óceán széles kék tömege is mintha engem csúfolt volna. – Ó, Liz! – kiáltotta az anyja. – Milyen boldog vagyok! – Aztán ne legyen ma éjjel császkálás, gyerekek – nevetett az apja. – Amíg itt vagyunk, külön szobában alusztok. Várjátok ki a nászéjszakát! – Apu, ne légy már közönséges! Jonas az apához fordult és a kezét nyújtotta. – Köszönöm, uram. Szívből köszönöm! Mindent elkövetek, hogy boldoggá

tegyem a lányát. Kezet ráztak. – Tudom, hogy úgy lesz, fiam. Előkerült a pezsgő, melyet Liz apja gondosan előkészített az alkalomra. Teli poharak emelkedtek a levegőbe. – Az ifjú párra! – mondta Oscar. – Kívánunk nektek hosszú életet, sok boldogságot, és szeretetteljes otthont! Finom volt a pezsgő. Egy vagyonba kerülhetett. Alig bírtam lenyelni. Nem tudtam elaludni. Nem is akartam. Amint meggyőződtem róla, hogy Jonas már álomba ájult, kiosontam a házból; a gömbölyű, fehér hold felkelt a szoros fölött. Nem volt semmilyen célom, csak egyedül akartam lenni elviselhetetlen magányérzetemmel. Levettem a cipőmet, s lementem a lépcsőn a partra. Mozdulatlan volt a levegő, mintha lefékezett volna az egész világ. Apró hullámok nyalogatták a partot. Gyalogolni kezdtem. Talpam alatt még nedves volt a homok az egész napos esőzéstől. A meredély tetején sötétlettek a házak, némelyiknek még be voltak deszkázva az ablakai, mintha koporsók lennének. Messziről megláttam, hogy valaki ül a homokban. Liz volt az. Megtorpantam, nem tudtam, mit tegyek. Pezsgősüveget tartott a kezében. A szájához emelte és hosszan ivott belőle. Észrevett, elfordult, de már nem volt mit tenni; így nem fordulhattam vissza. Leültem mellé a homokba. – Szia. – Naná, hogy pont te vagy az – mondta kásás hangon. – Miért „naná”? Még egy kortyot ivott az üvegből. A gyűrűt az ujján viselte. – Feltűnt, hogy nem szóltál semmit az este. Tudhatnád, hogy illik gratulálni a menyasszonynak. – Jó, akkor gratulálok. – Milyen meggyőzően mondod. – Gyászosan sóhajtott. – Jesszusom, de

berúgtam. Csinálj ezzel valamit! Kezembe nyomta az üveget. Már csak az üledék maradt az alján; bárcsak több lett volna. Megvan az ideje a józanságnak, de az nem most volt. Felhajtottam a maradékot, és félredobtam az üveget. – Ha nem akartad, miért mondtál igent? – Amikor mindenki bámul? Neked se menne. – Akkor visszakozz. Meg fogja érteni. – Nem fogja. Újra és újra megkér, végül beadom a derekam, és én leszek a legboldogabb nő a világon, mert Jonas Lear felesége lehetek. Hallgattunk egy sort. – Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg. Csúfondárosan nevetett. Elnézett a tenger felé. – Miért is ne? Ma úgyis mindenki azt csinálja. – Azon az éjszakán, amikor New Yorkban voltunk… aludtam, és történt valami. Éreztem valamit. – Csak nem? – De. – Vártam. Liz nem szólt semmit. – Akkor… megcsókoltál? – Miért csináltam volna ilyet? A szemembe nézett. – Liz… – Cssss. – Dermedt pillanat következett. Arcunk nagyon közel volt egymáshoz. Következő mozdulatával Liz nagyon meglepett. Levette a szemüvegét és a kezembe adta. – Tudod, az a helyzet, hogy enélkül nem látok semmit. Az a fura, hogy ilyenkor úgy érzem, engem sem lát senki. Nem érdekes? Láthatatlannak érzem magam. Megtehettem volna akkor. Meg kellett volna tennem, már réges-régen. Miért nem tettem hát meg? Miért nem kaptam soha a karomba, miért nem nyomtam a szám a szájára, és mondtam el, mit érzek, lesz, ami lesz? Miért ne adhatnék meg neki én is ugyanúgy mindent? Légy a feleségem, gondoltam. Az én feleségem légy. Vagy senkié. Maradj, ahogy vagy, és örökké szeretni foglak, úgy, ahogyan most, mert te vagy a másik felem.

– Úristen – nyögte Liz. – Azt hiszem, hányni fogok. Jól érezte; elfordította az arcát, és beleöklendezett a homokba. Fogtam a haját, míg az összes homárhús meg pezsgő kijött belőle. – Ne haragudj, Tim. – Eleredtek a könnyei. – Ne haragudj! Fölsegítettem. Tovább motyogta a bocsánatkéréseit, míg a vállam köré fontam a karját. Gyakorlatilag holtteher volt. Valahogy sikerült felcipelnem a lépcsőn, és leültetnem egy díványra a teraszon. Tanácstalanul néztem körül; mit fognak gondolni a többiek? A saját szobájába nem vihettem föl, ott aludt Stephanie. Egyébként is kételkedtem benne, hogy sikerülne felvonszolnom a lépcsőn anélkül, hogy fölverném az egész házat. Talpra állítottam, és bevittem a nappaliba. Be kellett érni a kanapéval; simán mondhatja, hogy nem tudott elaludni, és lejött olvasni. Horgolt takaró hevert a kanapé támláján; finoman ráterítettem. Most már mélyen aludt. Hoztam egy pohár vizet a konyhából és letettem a dohányzóasztalra, ahol könnyen megtalálja, aztán odahúztam egy széket, hogy nézzem. Mélyen, egyenletesen lélegzett, arca elernyedt. Vártam még egy kicsit, amíg meg nem győződtem róla, hogy nem lesz megint rosszul, aztán fölálltam. Valamit még meg kellett tennem. Föléje hajoltam, és homlokon csókoltam. – Jó éjt – suttogtam. – Jó éjt, isten veled. Felosontam a lépcsőn. Közeledett a hajnal; a nyitott ablakon át hallottam, hogy dalolni kezdenek az első madarak. Végigmentem a folyosón a Jonasszal közös szobámhoz. Óvatosan elfordítottam a kilincset, és beléptem, és ezzel egyidőben hallottam egy csukódó ajtó kattanását. A taxi hatkor gördült a kocsifelhajtóra. A teraszon vártam a táskámmal. – Hová? – kérdezte a sofőr. – A buszpályaudvarra. Kilesett a szélvédőn át. – Maga tényleg itt lakik? – Esélyem sincs rá. Épp beraktam a táskát a csomagtartóba, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, valaki kilépett a házból. Stephanie szapora léptekkel közeledett a gyalogjárón, az alváshoz hordott hosszú pólói egyikét viselte. Illetve ez

éppenséggel az én pólóm volt. – Kisettenkedsz, mi? Láttam az egészet, tudod? – Nem az történt, amire gondolsz. – Hogyne! Emeletes seggfej vagy, jobb, ha tőlem tudod! – Tisztában vagyok vele. Az égre nézett, kezét csípőre tette. – Úristen! Hogy lehettem ilyen vak! Totál nyilvánvaló volt! – Megtennél valamit a kedvemért? – Szórakozol velem? – Jonas nem tudhatja meg. Keserűen felkacagott. – Elhiheted, kicsit sem kívánok belekeveredni ebbe a mocsokba. A te bajod. – Így is gondolhatsz rá. – És mégis mit mondjak nekik? Ha már ilyen hazudós dög vagyok? Egy pillanatig gondolkoztam. – Mindegy. Beteg rokon. Nem számít. – Csak annyit mondj meg: én eszedbe jutottam ebben az egészben valaha is? Végigfutottam akár csak egyszer is az agyadon? Nem tudtam, mit válaszoljak erre. – Dögölj meg! – mondta, és elviharzott. Beültem a taxiba. A sofőr írómappára csíptetett papírt töltött ki. A tükörben rám pillantott. – Ez durva volt, öregem – jegyezte meg. – Ismerem a helyzetet, elhiheti. – Nincs igazán kedvem beszélgetni, elnézést. A műszerfal tetejére lökte a mappáját. – Csak megértő akartam lenni. – Hát ne legyen – vágtam rá, azzal elindultunk.

TIZENKILENC Magam mögött hagytam őket mind. Nem mentem el a diplomaosztóra. Cambridge-be érve összecsomagoltam – három év telt el, de még mindig alig volt mit –, és felhívtam a Rice Egyetem biokémiai tanszékét. Az összes képzési ajánlat közül az övék bírt azzal a legfőbb erénnyel, hogy a legmesszebb volt, és egy olyan városban, melyet egyáltalán nem ismertem. Szombat lévén csak az üzenetrögzítőre tudtam beszélni, de igen, mondtam, megyek hozzájuk. Eszembe jutott, hogy ott hagyom a szmokingomat; talán a következő lakó tudja használni. De elvetettem az ötletet: gyermeteg és erőltetetten jelképes; bármikor kidobhatom. Odalent várt rám a két helyet is elfoglaló bérelt autó. Mikor becsuktam a bőröndöt, megszólalt a telefon, de nem vettem föl. Levittem a holmimat, a kulcsot leadtam az irodán, és elhajtottam. Az éjszaka közepén érkeztem Mercybe. Olyan érzés volt, mintha egy évszázadot lettem volna távol. A ház előtt aludtam a kocsiban, és arra ébredtem, hogy kopogtatnak az ablakon. Apám volt. – Te mit csinálsz itt? Fürdőköpenyt viselt; a vasárnapi újságért jött ki, és észrevette a kocsit. Sokat öregedett, az olyan emberek módján, akik már nem törődnek a külsejükkel. Nem borotválkozott, és áporodott volt a lehelete. Bementem utána a házba, mely kísérteties módon nem változott semmit, bár állt benne a por, és állott ételek szagától bűzlött. – Nem vagy éhes? – kérdezte. – Zabpelyhet akartam enni, de talán van tojás. – Nem kérek semmit – válaszoltam. – Nem maradok sokáig, csak be akartam köszönni. – Akkor teszek föl kávét. A nappaliban vártam. Azt hittem, ideges leszek, de tévedtem. Nem nagyon éreztem semmit. Apám két bögrével jött vissza a konyhából, és leült velem szemben. – Magasabbnak látszol – jegyezte meg. – Pedig nem nőttem. Biztos rosszul emlékszel. Ittuk a kávét.

– Szóval milyen volt az egyetem? Tudom, hogy most végeztél. Küldtek táviratot. – Jó volt, köszönöm. – Ennyi a összes mesélnivalód? – Nem ingerülten kérdezte; inkább csak kíváncsian. – Nagyjából. – Vállat vontam. – Szerelmes lettem. De nem igazán jött össze. Eltöprengett. – Gondolom, szeretnél elmenni édesanyádhoz. – Igen, jó lenne. Megkértem, hogy álljunk meg egy üzletnél, virágot akartam venni. Nem volt nagy kínálat, csak margaréta és szegfű, de anyám úgyse bánta volna, és megkértem az eladólányt, hogy tegyen hozzá zöldet is, úgy lesz szép. Elhagytuk a várost. Apám Buickja tele volt gyorséttermi ételek maradékainak szemetével. Fölvettem egy mcdonaldsos zacskót. Kiszáradt sültkrumpliszálak zörögtek benne. – Nem kéne ilyeneket enned – jegyeztem meg. Megérkeztünk a temetőhöz, leparkoltunk, és onnan gyalog mentünk. Kellemes délelőtt volt. A sírok tengere vett körül minket. Anyám sírköve az urnás temetkezésnek fenntartott részen lett felállítva: itt kisebb, sűrűbben elhelyezett kövek sorakoztak. Az övén csak a neve állt, Lorraine Fanning, és az évszámok. Ötvenhét évesen halt meg. Letettem a virágokat, aztán hátrébb léptem. Régi napokra gondoltam, együtt töltött időkre, arra, milyen volt a fiának lenni. – Nem rossz itt – jegyeztem meg. – Azt hittem, az lesz. – Nem járok ide gyakran. Lehet, hogy kéne. – Apám nagy levegőt vett. – Elcsesztem ezt az egészet. Tisztában vagyok vele. – Semmi baj. Elmúlt már. – Kezdek szétesni. Cukorbeteg vagyok, a vérnyomásom az egekben. És feledékeny is lettem. Tegnap is fel kellett varrnom egy gombot az ingemre, és nem találtam meg az ollót. – Menj el orvoshoz. – Túl sok macera. – Néhány pillanatra elhallgatott. – A lány, akibe

szerelmes vagy, milyen? Elgondolkoztam. – Okos. Szép. Kicsit gúnyolódós, de olyan jópofán. De nehéz ezt így elmondani. – Így a természetes. Édesanyáddal is így volt. Felnéztem a tavaszi égre. Ezer kilométerrel odébb, Cambridge-ben, éppen most kezdődik a diplomaosztó. Vajon mit gondolnak most rólam a barátaim? – Nagyon szeretett téged. – Én is őt. – Ránéztem apámra és elmosolyodtam. – Jó itt – mondtam. – Köszönöm, hogy elhoztál. Visszamentünk a házba. – Ha szeretnéd, meg tudok ágyazni neked – ajánlotta apám. – Úgy hagytam a szobádat, ahogy volt. Viszont valószínűleg nem valami tiszta. – Igazából indulnom kéne. Hosszú út áll előttem. Kicsit szomorúnak tűnt. – Értem. Hát jó. – Kikísért a kocsihoz. – És hova mégy? – Texasba. – Mi van ott? – Texasiak, gondolom. – Vállat vontam. – Még több tanulás. – Szükséged van pénzre? – Kapok ösztöndíjat. Szerintem nem lesz gond. – Azért szólj, ha kell még. Szívesen adok. Kezet fogtunk, aztán kissé sután össze is ölelkeztünk. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, apám nem él már sokáig. Egyébként így is lett; összesen négyszer találkoztunk még, mielőtt elvitte egy szívroham. Egyedül volt otthon, amikor történt. Hétvége lévén napokig tartott, mire észrevette valaki, hogy nem mutatkozik, és gondolta, megnézi, hogy mi van vele. Beszálltam a kocsiba. Apám fölém hajolt. Intett, hogy tekerjem le az ablakot. – Hívj fel, amikor odaértél, jó? Megígértem, hogy úgy lesz, és fel is hívtam.

Houstonban kivettem az első lakást, amit megnéztem, egy melléképületben berendezett garzont, mely egy mexikói étterem hátsó kijáratára nézett, és beálltam a Rice könyvtárába könyveket pakolni, hogy valahogy kihúzzam a nyarat. A várost sajátos külleműnek találtam, és a pokol kapujánál is forróbbnak, de nekem tökéletesen megfelelt. Környezetünkben mindig önmagunkat keressük, és mindent vagy vadonatújnak vagy szétesőfélben lévőnek láttam. A város nagy része elég csúnya volt – egyszintes bevásárlóközpontok, elhanyagolt lakóparkok, és dühöngő őrültek uralta hatalmas, túlzsúfolt gyorsforgalmi utak végtelen óceánja –, de az egyetem kifejezetten előkelő környéken helyezkedett el, nagy, jól karbantartott házai között mocsártölgyekkel szegélyezett sugárutak futottak, melyek precízen manikűrözött fasora olyan benyomást keltett, mintha nem is fákból, hanem fákat ábrázoló szobrokból állna. Hatszáz dollárért megvettem első kocsimat, egy takonysárga 1983-as Chevy Citationt kopott abroncsokkal, 370 000-nél tartó kilométerszámlálóval, és megroggyant linóleum mennyezettel, melyet szögpisztollyal erősítettem vissza a helyére. Liz és Jonas felől nem hallottam semmit, de persze fogalmuk sem volt, hogy hol vagyok. Ebben az időben még el lehetett tűnni Amerikában pusztán azzal, hogy balra mentél, amikor mindenki más arra számított, hogy jobbra fogsz. Kis utánajárással valószínűleg megtalálhattak volna – néhány jól megválasztott tanszékvezető felhívásával –, de ez azt feltételezte volna, hogy meg akarnak találni. Fogalmam sem volt, mit akarnának. Szerintem addig se tudtam. Elkezdődött a tanév. A tanulmányaimról nincs mit mondanom, elég annyi, hogy teljesen lekötöttek. Összebarátkoztam a tanszéki titkárnővel, egy ötvenes fekete nővel, aki lényegében az egész helyet igazgatta; bizalmasan megsúgta nekem, hogy a tanszéken senki nem számított rá, hogy őket választom. Hogy őt idézzem, én egy „díjnyertes telivér” voltam, akit „fillérekért vásároltak meg”. Ha diáktársaimat aszociálisnak jellemezném, akkor nagyon enyhén fogalmaznék. Itt aztán nem voltak kerti partik. A hallgatók elméjét nem mételyezte meg a szórakozás gondolata. Engem pedig ki nem állhattak a leplezetlen kivételezés miatt, amit a tanáraim felém tanúsítottak. Leszegett fejjel, fogcsikorgatva dolgoztam. Szokásommá lett, hogy hosszú kocsiutakat tegyek meg Texas tájain. Szeles volt és lapos, határtalan sík terület, minden porszem ugyanolyan, mint a többi. Gyakran megálltam valahol, különösebb ok nélkül, félrehúzódva az út mellett, és csak néztem a semmibe.

Egyetlen szokásomat tartottam meg a keleti parton töltött évekből; itt is mindig megvettem a New York Timest, és ily módon értesültem róla, hogy Liz és Jonas egybekeltek. Kilencvenhárom őszén történt; eltelt egy év. „Mr. és Mrs. Oscar Macomb (Greenwich, Connecticut és Osterville, Massachusetts) örömmel tudatják, hogy lányuk, Elizabeth Christina házasságot kötött Jonas Abbott Learrel (Beverly, Massachusetts). A menyasszony a Harvard alapképzése után nemrégiben szerzett mesterfokozatot a kaliforniai Berkeley Egyetemen, és jelenleg a Chicagói Egyetem reneszánsz tanulmányok szakos doktorandusz hallgatója; ugyanott a szintén a Harvardon végzett vőlegény mikrobiológiai PhD-re készül.” Két nap múlva A4-es boríték érkezett a postán apámtól. Benne egy másik borítékot küldött, rajta öntapadó cetlivel, melyen elnézést kért, hogy ilyen későn továbbítja. Persze a meghívó volt benne, júniusi bélyegzővel. Félretettem egy napig, aztán a következő este egy üveg bourbon társaságában leültem a konyhaasztalhoz, és kihajtottam a boríték fülét. A szertartásra 1993. szeptember 4-én kerül sor a Hyannis Port-i Szent András-templomban. Az esküvőt követő fogadás helyszíne Oscar és Patricia Macomb otthona, Osterville, Sea View Avenue 41. A margón kézzel írott üzenet állt: Kérlek, nagyon kérlek, gyere el! Jonas is szeretné. Nagyon hiányzol mindkettőnknek. Szeretettel: L. Nézegettem a szöveget egy darabig. A lakásom ablakánál ültem, az étterem mögötti sikátorban konténerek bűzlöttek. Egy konyhai dolgozó, alacsony, pocakos latinó férfi foltos kötényben, éppen kilépett az ajtón. Szemeteszsák volt a kezében, felnyitotta az egyik konténert, bedobta a zsákot, és lecsapta a fedelet, csak úgy dongott. Azt hittem, visszamegy, de cigarettára gyújtott és hosszú, mohó slukkokkal szívta a füstöt. Felálltam az asztal mellől. Az iratszekrényemben tartottam zokniba bugyolálva Liz szemüvegét. Azon az éjszakán a tengerparton zsebre tettem, és elfeledkeztem róla, csak a taxiban vettem észre, s akkor késő volt már visszavinni. Most föltettem; eléggé kicsi volt az arcomra, a lencsék meg nagyon erősek. Visszaültem az ablak mellé, és néztem a sikátorban cigarettázó férfi távoli, torz alakját, mintha fordítva tartanék egy távcsövet, vagy a tenger fenekén ülnék, és kilométernyi vízen át bámulnék fölfelé.

HÚSZ Most előreugrom az időben, mert az idő is gyorsan haladt. Rohamléptekkel elvégeztem az egyetemet; utána posztdoktori kutató lettem a Stanfordon, aztán tanítani kezdtem a Columbián, ahol idővel állandó kinevezést kaptam. Szakmai körökben jól ismertek. Egyre szélesebb körben terjedt a hírem; egyre több helyre hívtak. Rengeteget utaztam, borsos tiszteletdíjakért adtam elő. A pályázatokon gond nélkül nyertem; olyan reputációm volt, hogy az űrlapokat jóformán ki sem kellett töltenem. Több szabadalom is fűződött a nevemhez, kettőt gyógyszeripari nagyvállalatok vettek meg szédületes összegekért, ami egész életemre biztosította a megélhetésemet. Fontos szakfolyóiratoknak dolgoztam szakbírálóként. Elit igazgatótanácsok tagja lettem. Tanúskodtam a kongresszus előtt, és különböző időpontokban tagja voltam a szenátus bioetikai különbizottságának, az elnök tudományos és technológiai tanácsának, a NASA szaktanácsadói testületének és az ENSZ biodiverzitás munkacsoportjának. Közben meg is nősültem. Először harmincévesen, az négy évig tartott, a második házasságom feleannyi ideig. Mindkét nő korábban a tanítványom volt, aminek voltak kínos következményei – férfi kollégáim cinkosan kacsintottak, a feletteseim felhúzták a szemöldöküket, női munkatársaim és barátaim feleségei fagyos megjegyzéseket tettek. Timothy Fanning, az a nőcsábász, az a mocskos vénember (holott még a negyvenet sem töltöttem be). Harmadik feleségem, Julianna csak huszonhárom éves volt az esküvőnkön. Házasságunk hirtelen fellángolásból született, a nemiség tüzében fogant döntés volt; két órával a diplomaosztója után úgy vetettük magunkat egymásra, mint két felajzott kutya. Nagyon kedveltem őt, de a természete zavarba ejtett. Zenei ízlése, kedvenc filmjei, olvasmányai, baráti köre, az értékrendje – egy kukkot sem értettem egyikből sem. Nem az önérzetemnek igyekeztem támasztékot adni a fiatal nők testével, mint más korosodó férfiak. Nem sirattam a múló éveket, nem féltem különösebben a haláltól, nem gyászoltam tovaszálló ifjúságomat. Ellenkezőleg, élveztem a siker hozadékait. Pénz, megbecsülés, tekintély, a legjobb asztal minden étteremben, meleg arc- és kéztörlők a repülőn – szóval az összes cucc és hóbelevanc, amivel a történelem a hódítókat jutalmazza: mindezekért hálásnak kellett lennem. Ugyanakkor nyilvánvaló volt magam előtt is mindennek az oka. Azt az egy dolgot próbáltam minduntalan pótolni, amit megtagadott tőlem az élet. Mindegyik feleségem és a többi nő is – sokkal fiatalabbak nálam, egyre növekvő korkülönbséggel – mind Liz

hasonmása volt. Nem a külsejükről beszélek, noha mindannyian egy jól felismerhető típusba tartoztak (sápadt, karcsú, rövidlátó), nem is a vérmérsékletükről, mely hasonlított Liz szellemes harciasságára. Nem; őt akartam bennük látni, hogy egész embernek érezhessem magam. Elkerülhetetlen volt, hogy Jonasszal előbb-utóbb keresztezzék egymást útjaink; ugyanahhoz a körhöz tartoztunk. Első alkalommal egy torontói konferencián futottunk össze 2002-ben. Ennyi idő elteltével már nem esett nehezünkre átsiklani afölött, hogy milyen hirtelen szakítottam meg a köztünk lévő kapcsolatot. Olyanokra szorítkoztunk, mint „hát mi a fene van veled”, meg „semmit se változtál”, és megfogadtuk, hogy ezentúl sűrűbben találkozunk, mintha addig bármennyit is találkoztunk volna. Persze ő visszatért a Harvardra – elvégre ez náluk családi hagyomány volt. Úgy érezte, hogy fontos tudományos áttörés küszöbén áll, bár a részletekre szándékosan nem tért ki, én meg nem faggattam. Lizről csak a szikár szakmai tényeket osztotta meg. A Boston College-ban tanít; élvezi, a hallgatói rajonganak érte; egy könyvön dolgozik. Mondtam, hogy üdvözlöm, és ennyiben hagytam a dolgot. Következő év karácsonyán képeslapot kaptam tőlük, egy róluk készült fotót, abból a fajtából, mellyel az emberek szépséges gyermekeikkel büszkélkednek, bár ezen a képen csak ők ketten voltak. Valami szikkadt tájon készült; mindketten tetőtől talpig khaki ruházatot és hamisítatlan trópusi kalapot viseltek. A lap hátán Liz üzenete állt, sietősen firkanthatta oda: Jonas mondta, hogy összefutott veled. Örülök, hogy jól megy a sorod! Évről évre jöttek a képeslapok. Mindegyik új, egzotikus tájon mutatta őket: elefántháton Indiában, a kínai nagy fal tetején, egy hajó orrában állva, vastag viharkabátban, a háttérben jeges tengerparttal. Csupa vidám kép, és mégis volt valami lehangoló bennük, valami erőltetett kompenzálás. Ugye, milyen mozgalmas az életünk! De tényleg! Isten bizony! Más dolgokat is észrevettem, Jonas ugyanolyan makkegészségesnek tűnt, mint mindig, de Liz idő előtt öregedni kezdett, és nem csak külsőre. Míg az első lapok pillanatképnek látszottak, ahol a figyelmét más kötötte le, az újakon egyenest a kamerába nézett, mint egy túsz, akit az aznapi újsággal fotóznak le. Mosolya mesterkéltnek hatott, az akaraterő teljesítményének. Csak képzelődtem volna? És az is csak képzelgés, hogy komorodó pillantása nekem szóló üzenet? De nem csak a szeme tűnt fel. Az első, sivatagi képen Lear mögötte állt, átkarolta hátulról. Ahogy teltek az évek, fokozatosan eltávolodtak egymástól. Az utolsó, melyet 2010-ben kaptam, egy folyóparti kávézóban készült, egyértelműen a Szajnánál. Szemben ültek egymással, jóval kartávolságon kívül. Borospoharak álltak az asztalon. Egykori lakótársamé majdnem üresen.

Liz hozzá sem nyúlt a sajátjához. Ugyanakkor különös szóbeszédek kezdtek terjengeni Jonasról. Mindig is tudtam róla, hogy szenvedéllyel hódol kissé bizarr vesszőparipáinak, de újabban felkavaró sztorikat hallottam róla. Jonas Lear, mondták, elvesztette az eszét. Kutatásai merő fantazmagóriává korcsosultak. Legutóbbi tanulmánya, mely a Nature-ben jelent meg, csak kerülgette a témát, de az emberek elkezdték azt a bizonyos V betűs szót használni vele kapcsolatban. Azóta semmit nem publikált, a szokásos konferenciákon sem jelent meg, és távollétében tömény gúny tárgya lett az esti koccintásoknál. Egyes kollégái arról pusmogtak, hogy az egyetemi kinevezése is veszélyben lehet. Szakmánknak szerves része volt bizonyos mennyiségű káröröm, arra az elvre alapozva, hogy az egyik ember bukása egy másik felemelkedésével jár. Én azonban őszintén aggódni kezdtem érte. Nem sokkal azután, hogy Julianna bedobta a törülközőt és kilépett házasságpótlékunkból, felhívott egy bizonyos Paul Kiernan. Párszor találkoztam már vele, sejtbiológus volt a Harvardon, Jonas fiatal kollégája, igen jó hírű szakember. Éreztem a telefonban, hogy feszeng. Hallott róla, hogy régóta ismerem Jonast; hívása lényege az volt, hogy aggódik a kinevezése miatt, amely meghiúsulhat, mert Jonas mellett dolgozik. Nem írnék ajánlólevelet az érdekében? Majdnem kicsúszott a számon, hogy nőjön fel, örüljön neki, hogy ismerhet egy ilyen kiválóságot, pletykák ide vagy oda. De a kinevezési bizottságok alávaló aknamunkáját ismervén tudtam, hogy jogos az aggodalma. – Az egész nagyrészt a felesége miatt van – jegyezte meg Paul. – Az embernek megesik a szíve a fickón. Kis híján elejtettem a kagylót. – Miről beszél? – Bocsánat, azt hittem, tudja, mivel olyan jóban vannak. Nagyon beteg a felesége, nem jók a kilátásai. Nem kellett volna szóba hoznom. – Megírom azt a levelet – feleltem, és leraktam a telefont. Teljesen tanácstalan voltam. Kikerestem Liz munkahelyi telefonszámát, és tárcsázni kezdtem, aztán visszahelyeztem a kagylót. Mit mondanék ennyi év után? Mi jogom van ezen a ponton visszaerőltetni magam az életébe? Liz haldoklott; soha nem szűntem meg szeretni, egy pillanatra sem, de egy másik ember felesége volt. Ilyenkor a köztük lévő kapocs mindennél előbbre való; ha valamit megtanultam a szüleimtől, az az volt, hogy az élet legutolsó szakaszát a házastársak kettesben teszik meg. Talán csak régi gyávaságom tért

vissza – mindenesetre többet nem nyúltam a telefonért. Vártam a híreket. Mindennap megnéztem a Times gyászjelentéseit, komor, virrasztó várakozásban. Kollégáimmal rideg voltam, a barátaimat elkerültem. A lakást átengedtem Juliannának, és egyszobás albérletet vettem ki a West Village-ben, ahol könnyű volt eltűnni, a háttérbe húzódni. Mit csinálok, ha már nem lesz az én Lizem? Ráébredtem, hogy az agyam egy szögletében mindig dédelgettem azt a lehetőséget, hogy egy nap valahogy együtt leszünk, ő meg én. Ha például elválnak. Vagy Jonas netán meghal. Most már nem maradt több reményem. Aztán egy este, nem sokkal karácsony előtt megszólalt a telefon. Éjfélre járt az idő, aludni készültem. – Tim? – Igen, itt Tim Fanning. – Bosszantott a késői hívás, és nem ismertem meg a hangot. – Liz vagyok. Majd kiugrott a szívem mellkasomból. Cserben hagytak a szavak. – Halló! – Itt vagyok – nyögtem ki. – Jó hallani a hangodat. Hol vagy? – Greenwichben, anyámnál. Feltűnt, hogy nem úgy mondta, „a szüleimnél”. Oscar nincs többé. – Találkoznom kell veled – folytatta Liz. – Persze! Persze hogy találkozunk. – Vadul turkáltam a fiókban ceruza után. – Itt hagyok csapot-papot. Csak mondd meg, hol és mikor. Másnap bejön a városba vonattal, mondta. Valamit el kell intéznie először, és ötkor találkozzunk a Grand Centralon, mielőtt visszautazna Greenwichbe. Jóval idő előtt jöttem el a munkahelyemről, én akartam előbb odaérni. Egész nap esett, de a sötét decemberi délutánban az eső hóra váltott. Dugig tele volt a metró; mintha minden lassított felvételen mozgott volna. Megérkeztem a pályaudvarra, és néhány perccel a megbeszélt időpont előtt megálltam az óránál. A közönyös tömeg elhömpölygött mellettem – esőkabátos ingázók esernyővel a hónuk alatt, vastag harisnyát és futócipőt

viselő nők, elázott hajú emberek. Sokan tarka ünnepi mintás bevásárlózacskókat cipeltek, ki milyen áruházban járt: Macys, Nordstrom, Bergdorf Goodman. E boldog, bizakodó embereknek már a puszta látványa is annyira felingerelt, hogy el se tudom mondani. Hogy képesek a karácsonyra gondolni egy ilyen pillanatban? Hogy képesek gondolni bármire? Nem tudják, hogy mi fog történni itt mindjárt? S akkor felbukkant ő. Amikor megpillantottam, szinte megsemmisültem; úgy éreztem, mintha hosszú álomból ébredtem volna fel. Liz sötét viharkabátot viselt, haját selyemsál fedte. A rohanó sokaság közt kereste felém az utat. Abszurd gondolat, de attól féltem, nem fog elérni, a tömeg elnyeli, mint valami álomban. Elkapta a tekintetemet, mosolygott, az előtte álló férfi háta mögött tett egy „el az útból” mozdulatot. Odafurakodtam hozzá. – Hát itt vagy – mondta. Életem legforróbb, legérzelmesebb ölelése következett. Már az illata is minden porcikámat boldogsággal árasztotta el. De más érzések is vegyültek az örömömbe. Minden csontja, minden ízülete erőtlenül hozzám préselődött ebben az ölelésben; mintha egy kismadarat tartottam volna a kezemben. Hátrébb lépve megszemlélt. – Remekül nézel ki – jegyezte meg. – Te is. Halkan nevetett. – Nagy hazug vagy, de a gesztust értékelem. – Levette a sálját, alatta pihés, színtelen haj borította a fejét, amilyen a kemó után szokott kinőni. – Mit szólsz az ünnepi frizurámhoz? Gondolom, ismered a sztorit. Bólintottam. – Jonas egyik kollégája hívott. Ő mondta. – Az a sunyi Paul Kiernan lehetett. Ti tudósok mekkora pletykafészkek vagytok! – Éhes vagy? – Nem szoktam. De tudnék inni egyet. Felmentünk a lépcsőn a nyugati galérián működő bárba. Még ez a minimális erőfeszítés is kimerítette. A fal mellett választottunk asztalt, ahonnan leláthattunk a tágas központi csarnokra. Skót whiskyt rendeltem, Liz martinit és egy pohár vizet.

– Emlékszel, mikor először találkoztunk itt? – kérdeztem. – Egy barátod miatt, ugye? Valami szörnyűség történt vele. – Úgy volt. Lucessi. – Évek óta nem ejtettem ki ezt a nevet. – Sokat jelentett nekem a segítséged. Nagyon jót tettél velem. – Része a szolgáltatásnak. De ha jól emlékszem, te ugyanennyire viszonoztad ezt felém. Vagy akár még jobban. – Szemügyre vett. – Tényleg jó formában vagy, Tim. Jól áll a siker, bár mindig is tudtam, hogy így lesz. Nagyjából követtem, mi van veled. Egyet árulj el! Boldog vagy? – Most boldog vagyok. Elmosolyodott. Keskeny és fehér volt az ajka. – Ügyesen kicselezte, doktor Fanning. Átnyúltam az asztal fölött és megfogtam a kezét. Jéghideg volt. – Mondd el, mi fog történni veled. – Meghalok, az fog történni. – Ezt nem fogadom el. Valamit biztosan tehetek. Hadd hívjak fel néhány orvost. Megrázta a fejét. – Épp elég orvos látott már. Hidd el, nem adom meg magam harc nélkül. De ideje kapitulálni. – Mennyi idő van még? – Négy hónap. Ha szerencsém van, hat. Ma ezt mondták. A Sloan Ketteringben voltam egy dokinál. Teljesen megjósolhatatlan. Ő mondta így. Hat hónap: az semmi. Hogy hagyhattam így eltelni az éveket? – Jézusom, Liz… – Ne mondd ki! Ne mondd, hogy sajnálod, mert én nem sajnálom. – Megszorította a kezem. – Szívességet kérek tőled, Tim. – Bármit kérhetsz. – Szeretném, ha segítenél Jonasnak. Biztos hallottad a pletykákat. Mind igaz. Most Dél-Amerikában van, ott kergeti a délibábot. Nem bírja elfogadni ezt az egészet. Még mindig azt hiszi, meg tud menteni. – Mit tehetek én?

– Csak beszélj vele. Benned megbízik. Nemcsak mint tudósban, hanem mint barátban. Tudod, milyen sokat beszél még mindig rólad? Minden lépésedet számon tartja. Valószínűleg azt is tudja, mit reggeliztél ma. – Ez képtelenség. Utálnia kellene. – Miért utálna? Még akkor sem bírtam kimondani. Liz haldoklott, nem mondhattam meg neki. – Azért, ahogy eljöttem. Sose magyaráztam el neki, miért. – Ó, azt tudja. Vagyis azt hiszi, tudja. Hátrahőköltem. – Mit mondtál neki? – Az igazat. Hogy végre rájöttél, hogy túl jó vagy hozzánk. – Ez őrültség! És nem ez volt az oka. – Tudom, hogy nem, Tim. Hallgattunk. Ittam a whiskymet. Szólt a pályaudvari hangosbemondó, emberek siettek a vonatjukhoz, indultak a téli sötétbe. – Jó katonák voltunk, te meg én – állapította meg Liz. Féloldalas mosoly játszott az ajkán. – Makulátlanul lojálisak. – Szóval Jonas erre nem jött rá. – Ugyanarról a Jonasról beszélünk? El sem tudna képzelni ilyesmit. – Milyen vele? Nem csak mostanában. – Nem panaszkodhatom. – De szeretnél. – Előfordul – vont vállat. – Mint mindenkivel. Szeret engem, azt hiszi, jót tesz velem. Kérhet ennél többet egy lány? – Azt, hogy megértsen. – Szigorú feltétel. Szerintem még én sem értem magamat. Hirtelen feldühödtem. – A rohadt életbe, te nem egy gimis szorgalmi feladat vagy! Csak Grállovagnak akarja érezni magát. Itt kellene lennie veled, nem a dzsungelben piszmogni, hol is? Dél-Amerikában?

– Ő így tudja ezt elviselni. – Ez nem korrekt. – Mi korrekt? Rákos vagyok. Az sem korrekt. Megértettem végre, mit próbál közölni velem. Félt, és Jonas magára hagyta. Talán azt akarja, hogy hazahozzam a dzsungelből; talán azt, hogy megmondjam neki, hogy cserben hagyta a feleségét. Talán mindkettőt. De azt tudtam, hogy bármit megtennék, amit Liz tőlem kér. Egy ideje egyikünk sem szólt. Ránéztem Lizre; egy perccel ezelőtt sokkal jobban nézett ki. Most verejték ült ki az arcára, noha a teremben elég hűvös volt. Megborzongva sóhajtott, és erőtlenül a vizespoharáért nyúlt. – Liz, jól vagy? Belekortyolt a vízbe. Reszketett a keze. Visszatette a poharat, majdnem kiloccsantotta, a könyökét az asztalra ejtette, és homlokát a tenyerére támasztotta. – Ami azt illeti, nem nagyon. Azt hiszem, el fogok ájulni. Felpattantam a székről. – Kórházba kell mennünk! Hívok taxit. Nyomatékosan nemet intett. – Elég volt a kórházakból. Akkor hová vigyem? – Járni tudsz? – Nem biztos. Pénzt dobtam az asztalra, és felsegítettem Lizt. Közel járt az összecsukláshoz, szinte a teljes súlyát én tartottam. – Mindig neked kell cipelni, mi? – dünnyögte. Taxiba ültettem, és megadtam a sofőrnek a saját címemet. Most már erősen havazott. Liz hátradőlt az ülésen és behunyta a szemét. – A hölgy jól van? – kérdezte a sofőr. Sűrű fekete szakállú, turbános férfi volt. Tudtam, hogy úgy érti: „Részeg?” – A hölgy betegnek látszik. Tilos hányni a taximban. Százdollárost nyomtam a kezébe. – Ez elég lesz?

Beállt az esti dugó. Majdnem fél óráig tartott, mire a belvárosba értünk. New York látványa megszelídült a hóban. Fehér karácsony lesz: milyen boldogság mindenkinek. A második emeleten laktam; muszáj lesz Lizt a karomban felvinni. Megvártam, amíg a kapun kilép egy szomszéd, és megkértem, hogy tartsa az ajtót, akkor kisegítettem Lizt a taxiból, és fölemeltem. – Hűha – bámulta meg a szomszéd. – Rossz bőrben van. Elkísért a lakásomig, kivette a kulcsot a zsebemből, és kinyitotta az ajtót. – Hívjam a mentőket? – kérdezte. – Nem kell, megoldok mindent. Csak kicsit sokat ivott. Undorító kacsintás volt a válasz. – Aztán ne kelljen csalódnom magában! Lefejtettem Lizről a kabátját, és bevittem őt a hálószobába. Amikor az ágyra fektettem, kinyitotta a szemét, és az ablak felé fordult. – Esik a hó – mondta, mintha ennél különlegesebbet még sose látott volna. Megint becsukta a szemét. Levettem a szemüvegét és a cipőjét, takarót borítottam rá, és eloltottam a villanyt. Az ablak mellett volt egy keményre kárpitozott fotel, ott szoktam olvasni. Leültem a sötétben és vártam, hogy mi lesz most. Valamivel később felébredtem. Az órámra néztem: majdnem éjjel kettő volt. Odaléptem Lizhez és a homlokára tettem a kezem. Hűvösnek éreztem, ezért bíztam benne, hogy túl van a nehezén. Kinyílt a szeme. Óvatosan körbepillantott, mint aki nem biztos benne, hol van. – Hogy érzed magad? – kérdeztem. Nem válaszolt azonnal. Nagyon halk volt a hangja. – Jobban, azt hiszem. Bocs, hogy rád ijesztettem. – Semmi baj. – Néha van ilyen, de elmúlik. Amíg aztán egyszer nem fog, persze. Erre nem tudtam mit mondani.

– Hozok egy kis vizet neked, jó? Megtöltöttem egy poharat a fürdőszobában, és bevittem neki. Fölemelte a fejét a párnáról, és belekortyolt. – Annyira furcsát álmodtam – jegyezte meg. – A kemótól van. Az a cucc olyan, mint az LSD. De azt hittem, már túl vagyok ezen. Eszembe jutott valami. – Van neked egy ajándékom. – Tényleg? – Várj! Az íróasztalomban tartottam a szemüvegét. Visszamentem a hálóba és a kezébe tettem. Hosszan szemlélte. – Már kezdtem azt hinni, sosem adod vissza. – Néha fel szoktam tenni. – Én meg nem hoztam neked semmit. Mekkora bunkóság! – Elsírta magát, de csak egy picit. Felpillantott, a szemembe nézett. – Nem csak te toltad el a dolgot, tudod? – Liz? Kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcomat. – Fura. Leéled az életed, aztán hirtelen rájössz, hogy semmit sem csináltál jól. Ujjaimat az ujjaira fontam. Odakint hullott a hó az alvó városra. – Meg kellene csókolnod – mondta Liz. – Akarod? – Azt hiszem, még sosem kérdeztél ekkora hülyeséget. Megcsókoltam. Szám a szájához ért. Puha, szelíd csók volt – megbékélt, ez a jó szó –, olyan, melytől az egész világ megszűnik létezni, és az idő körülöttünk fordul meg. A végtelen egy pillanatban összesűrűsödve, ahol a teremtés horizontja megcirógatja a tenger arcát. – Abba kellene hagynom – szólaltam meg. – Nem kellene. – Elkezdte kigombolni a blúzát. – Csak kérlek, légy velem óvatos. Könnyen széttörhetek, tudod.

HUSZONEGY Szeretők lettünk. Azt hiszem, addig nem is értettem ezt a szót. Nem csak a szexről volt szó, bár hozzátartozott – kapkodás nélküli, aprólékosan művelt, sosem ismert szenvedély. Hanem arról, hogy olyan gazdag életet éltünk, amilyet két ember csak élhet, azzal az abszolút bizonyossággal, hogy így helyes. Csak sétálni mentünk ki a lakásból. A hó utáni csontig hatoló hideg lepecsételte a város fehérségét. Jonas neve sosem vetődött fel. Nem azért, mert kerültük a témát. Egyszerűen csak nem számított. Mindketten tudtuk, hogy végül haza kell majd mennie; nem léphetett ki csak úgy az életéből. Ugyanakkor el sem tudtam képzelni, hogy hátralévő idejéből egy percet is külön töltsünk. Azt gondoltam, ő is így érez. Ott akartam lenni, amikor bekövetkezik. Hozzá akartam érni, fogni a kezét, a fülébe súgni, mennyire szeretem, miközben elfogy benne az élet. Egy héttel karácsony után egy reggel egyedül ébredtem az ágyban. Lizt a konyhában találtam, teát kortyolgatott, és már tudtam, mit készül mondani. – Vissza kell mennem. – Tudom – mondtam. – Hova? – Először Greenwichbe. Anyám biztosan aggódik. Aztán azt hiszem, Bostonba. – Nem kellett többet mondania, világos volt a helyzet. Jonas hamarosan hazajön. – Értem – feleltem. Taxival mentünk a Grand Centralra. Kevés szót váltottunk a bejelentése óta. Úgy éreztem magam, mint akit kivégzőosztag elé visznek. Légy erős, mondtam magamnak. Légy olyan férfi, aki nyitott szemmel, egyenes háttal néz szembe a puskacsövekkel. Bemondták a vonatát. A peronhoz mentünk, ahol a szerelvény állt. Liz körém fonta a karját és sírt. – Nem akarok elmenni – mondta. – Akkor ne menj! Ne szállj fel a vonatra. Éreztem, hogy habozik. Nemcsak a szavaiban; a testében is. Nem tudta rávenni magát, hogy elengedjen. – Muszáj.

– Miért? – Nem tudom. Emberek siettek el mellettünk. A szokásos felszólítás recsegett a hangszóróból: A New Haven… Bridgeport… Westport… New Canaan… Greenwich… felé utazók, kérjük, szálljanak fel a vonatra! Becsukódott egy ajtó; hamarosan lezárják. – Akkor gyere vissza! Tedd meg, amit kell, aztán gyere vissza. Elmehetünk valahova együtt. – Hova? – Olaszországba. Görögországba. Egy Csendes-óceáni szigetre. Mindegy. Valahova, ahol nem talál meg senki. – Szeretnék. – Mondj igent! Dermedt pillanat. Aztán Liz a mellkasomra dőlve bólintott. – Igen. Felujjongott a szívem. – Mennyi ideig tart, amíg mindent elintézel? – Egy hét. Nem, kettő. – Legyen tíz nap. Találkozzunk itt, az óránál. Mindent előkészítek. – Szeretlek – mondta. – Azt hiszem, az első pillanattól fogva. – Én már azelőtt is szerettelek. Utolsó csók, aztán tett egy lépést a vonat felé, majd megfordult és még egyszer megölelt. – Tíz nap – ismételte. Megtettem az előkészületeket. Néhány dolgot el kellett intéznem. Kanyarítottam egy e-mailt a dékánnak, fizetés nélküli szabadságot kértem tőle. Tudtam, hogy már nem leszek itt, mire kiderül, hogy elfogadta-e, de nemigen érdekelt. Úgysem tudtam elképzelni az életemet a következő hat hónapon túl.

Felhívtam egy onkológus barátomat. Elmagyaráztam neki a helyzetet, és ő elmondta, mire számítsak. Igen, fájdalommal fog járni, de jórészt lassú leromlással. – Ez nem az a helyzet, amit egyedül kellene kezelned – mondta. Nem feleltem, mire felsóhajtott. – Felíratok egy receptet. – Milyet? – Morfiumot. Segíteni fog. – Egy pillanatra elhallgatott. – Sokan a végén többet vesznek be, mint amennyit elvileg szabadna. Azt mondtam, értem, és megköszöntem. Hova menjünk? Olvastam egy cikket a Timesban egy égei-tengeri szigetről, ahol a fél lakosság megéri a száz évet. Nem volt rá tudományos magyarázat; a lakosok, zömmel kecskepásztorok természetesnek vették. A cikk idézett egy helyi embertől: „Itt máshogy telik az idő.” Vettem két első osztályú jegyet Athénba, és az interneten találtam kompmenetrendet. Csak hetente egyszer indult hajó a szigetre. Két napot kell majd maradnunk Athénban, de az nem a legrosszabb hely a várakozásra. Megnézzük az ókori templomokat, egy elveszett világ elpusztíthatatlan műemlékeit, aztán eltűnünk. Eljött a nagy nap. Összecsomagoltam; a pályaudvarról egyenest a reptérre megyünk az este tízkor induló repülőhöz. Alig bírtam gondolkozni; az érzelmeim meg leírhatatlan összevisszaságban kavarogtak. Az öröm és a szomorúság egybeolvadt a szívemben. Ostoba módon semmi mást nem terveztem be egész napra, így késő délutánig tétlenül ülhettem a lakásban. Nem volt mit ennem, mivel a hűtőt kiürítettem, de kétlem, hogy tudtam volna enni. Taxival mentem a pályaudvarra. Megint öt óra volt a megbeszélt időpont. Liz Amtrak-vonattal megy Stamfordba, hogy utoljára még találkozzon az anyjával Greenwichben, onnan pedig helyi vasúttal a Grand Centralra. Minden elhagyott útkereszteződéssel tovább szilárdult bennem a tiszta céltudatosság. Tudtam, amit csak kevesen, hogy miért születtem meg: egész életem e felé a pont felé tartott. Kifizettem a taxit, bementem és vártam Lizt. Szombati nap lévén gyér volt a forgalom. A színjátszó óralapok 4.36-ot mutattak. Liz vonata húsz perc múlva jön. Felgyorsult a szívverésem, amikor bemondta a hangszóró: A 16-os vágányra vonat érkezik… Felötlött bennem, hogy kimegyek elé a peronhoz, de elkerülhettük volna egymást a tömegben. Az utasok beáramlottak a központi csarnokba. Hamar világossá vált, hogy Liz nincs köztük. Lehet, hogy későbbi vonatra szállt; a New Haven-i vonalon félóránként jöttek a

járatok. Megnéztem a telefonom, de nem kaptam üzenetet. Megérkezett a következő vonat, Liz még mindig sehol. Kezdtem aggódni, hogy valami baj történt. Egyelőre nem merült föl bennem, hogy Liz meggondolta magát, bár a gondolat csak a kellő pillanatra várt. Hatkor felhívtam a mobilján, de rögtön a hangposta jelentkezett. Kikapcsolta volna? Vonatról vonatra nőtt bennem a pánik. Most már nyilvánvaló volt, hogy Liz nem jön, mégis vártam, reméltem tovább. Az ujjaim hegyével kapaszkodtam a szakadék szélén. Időnként hívni próbáltam mobilon, de mindig ugyanazzal az eredménnyel. Elizabeth Lear telefonja. Jelenleg sajnos nem vagyok elérhető. Az óramutatók is engem gúnyoltak könyörtelen forgásukkal. Kilenc óra. Tíz óra. Öt órája vártam. Mekkora szamár vagyok! Kimentem a pályaudvarról és elindultam gyalog. Szinte szúrt a levegő; a város hatalmas, élettelen jószágnak, irtózatos tréfának hatott. Nem gomboltam be a kabátomat, kesztyűt sem vettem, érezni akartam a szél csípését. Valamivel később felpillantottam, és a Broadway-n találtam magam, a Vasalóház közelében. Rájöttem, hogy a pályaudvaron felejtettem a bőröndömet. Először vissza akartam menni érte – valaki biztos leadta –, de az elhatározás hamar kihunyt bennem. Kit érdekel egy bőrönd? Persze ott volt benne a morfium. Lehet, hogy aki megtalálta, annak lesz egy jó napja. A következő logikus lépésnek az tűnt, hogy a sárga földig leiszom magam. Bementem az első étterembe, amit megláttam, egy irodaház előcsarnokában – tipp-topp, elegáns hely volt, csupa króm és márvány. Néhány pár még vacsorázott, holott elmúlt már éjfél. Leültem a bárpulthoz, skót whiskyt rendeltem, felhajtottam, még mielőtt a pultos visszatette az üveget a polcra, és kértem még egyet. – Elnézést, maga ugye Fanning professzor? Néhány székkel odébb ült a nő, aki megszólított. Fiatal volt, kissé molett, de elég vonzó, indiai vagy közel-keleti lehetett, a haja hollófekete, arca telt, ajka ívelt. Sablonosan szexis fekete szoknyát és leheletvékony krémszínű felsőt viselt. Valami gyümölcs látszott az italában, a pohár szélét rozsdaszínű rúzsfoltok tarkították. – Tessék? Elmosolyodott. – Gondolom, nem emlékszik rám… – Mivel nem válaszoltam, hozzátette: – Bevezetés a molekuláris biológiába? Kétezerkettő tavasza? – Tehát tanítottam magát.

Felkacagott. – Már amennyire. Kettest adott. – Ó. Sajnálom. – Á, sose bánja! Sőt, hálás lehet magának az emberiség. Sok életet kímélt meg azzal, hogy nem jutottam be az orvosira. Nem emlékeztem rá; százával jártak a hozzá hasonló fiatal nők az óráimra. Meg aztán más dolog reggel nyolckor a katedráról látni valakit, aki sportszerkóban ül és buzgón gépel a laptopján, mint egy bárban találni rá éjjeli kalandhoz öltözve három székkel odébb. – És végül milyen pályát választott? – Unalmas megjegyzés, de csak témát kerestem, ha már muszáj volt beszélgetni. – A könyvkiadást, mi mást? – Egyenest a szemembe nézett. – Tudja, akkor teljesen bele voltam zúgva magába. De teljesen. Meg egy csomóan még a lányok közül. Rájöttem, hogy részeg, különben nem tenne ilyen vallomást, mikor még a nevét sem mondta meg. – Miss…? Átült a szomszédos székre, és a kezét nyújtotta. Tökéletesen manikűrözött, a rúzsához illő színű körmei voltak. – Nicole. – Nehéz napom volt ma, Nicole. – Valami megsúgta, amikor ledöntötte azt a whiskyt. – Minden ok nélkül megigazította a haját. – Nos, tanár úr? Nem akar meglepni egy itallal? Jóvátehetné a kettest. Láthatóan remekül szórakozott, ismerte a hatalmát és élt is vele. Körbepillantottam; csak néhány vendég volt a bárban rajtunk kívül. – Egyedül van? Fölnevetett. – Gondolja, hogy pasival jöttem, csak kiment cigizni? Hirtelen zavarba jöttem; nem azért kérdeztem, hogy kikezdjek vele. – Csak feltételeztem. Hogy egy ilyen csinos lány, mint maga… – Hát tévedett. – Ujjaival kihalászott egy cseresznyét a poharából, és lassan

az ajkához emelte. Tekintete az arcomra szegeződött; a cseresznyét a nyelvére helyezte, fél másodpercig egyensúlyozta rajta, aztán kipattintotta a szárát, és a vörös gyümölcshúst a szájába kanyarította a nyelve hegyével. A legmodorosabb dolog volt, amit életemben láttam. – Érti már, tanár úr? Ma este csak a magáé vagyok! Taxiban ültünk. Nagyon részeg voltam. Keskeny utcákon furikázott velünk a sofőr, mi meg úgy smároltunk, mint két tinédzser, heves nyeldekléssel estünk egymás szájának. Elszállt belőlem az önálló akarat; egyszerűen csak maguktól történtek velem a dolgok. Valamit akartam, nem tudtam, hogy mit. Egyik kezem a lány szoknyája alatt matatott, a sima bőr és csipke női birodalmában; másikkal a fenekét emeltem magam felé, egymáshoz préselve a csípőnket. Lehúzta a sliccemet és kiszabadított a nadrágból, aztán az ölembe ejtette a fejét. A taxis hátrapillantott, nem szólt semmit. A lány fel-le mozgott rajtam, ujjaim hajának dús őserdejébe markoltak. Forgott velem a világ, alig kaptam levegőt. Lefékezett a taxi. – Huszonhét ötven – közölte a sofőr. Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Sietve rendbe szedtem magam és fizettem. Mikor kiszálltam a taxiból, a lány – Natalie? Nadine? – már a háza lépcsőjén állt, és a szoknyáját igazgatta. Valami nagy és hangos haladt el fölöttünk zörögve; úgy tippeltem, Brooklynban lehetünk, a Manhattan híd lehajtójánál. Az ajtónál némi dulakodás után a lány eltolt magától. – Várj meg itt! – Kipirult az arca, kapkodta a levegőt. – Valamit el kell intéznem. Majd beengedlek a kapucsengővel. Besurrant, még mielőtt tiltakozhattam volna. A járdán ácsorogva próbáltam összerakni a fejemben az este történéseit. Grand Central, többórás reménytelen várakozás. Vigasztalan séta a jeges utcákon. A bár meleg oázisa, és a lány – Nicole, ez az – mosolyog, közelebb csúszik, a térdemre teszi a kezét, aztán jön az óhatatlan, sietős távozás. Emlékeztem minderre, de semmi nem tűnt belőle egészen valóságosnak. Ahogy elhagyatva álltam a hidegben, elfogott a rémület. Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Hogy tehette ezt? Hogy hagyhatta Liz, hogy órákon át hiába várjak az állomáson? Ha a kapu nem zörren meg hamarosan, szó szerint felrobbanok. Eltelt néhány gyötrelmes perc. Hallottam, hogy nyílik a kapu, és mire

megfordultam, egy nő lépett ki a házból. Idősebb volt, nagydarab, talán latinó. Puffos tollbélésű kabátba bugyolálva, görnyedten indult el a szélben. Nem vette észre, hogy ott állok a félhomályban; mögé siklottam, és elkaptam az ajtót, mielőtt becsukódott volna. Ahogy beléptem a lépcsőházba, jóleső meleg járt át. Végignéztem a neveket a postaládákon. Nicole Forood, 0. lakás. Lementem a lépcsőn az alagsorba, ahol egyetlen ajtót találtam. Kopogtattam, majd amikor nem jött válasz, az öklömmel vertem az ajtót. Leírhatatlan frusztráció vett erőt rajtam. Színtiszta kétségbeeséssé, majdnem haraggá sűrűsödtek az érzéseim. Épp emeltem megint az öklömet, amikor lépteket hallottam bentről. Elkezdődött a New York-i lakások jellegzetesen komplikált ajtónyitási művelete, aztán résnyire kinyílt az ajtó, és a lány arca bukkant fel a lánc mögött. Lemosta már a sminkjét, mely meglehetősen szokványos, pattanásnyomokkal pettyezett arcot kendőzött el. Más férfi értette volna a helyzetet, de zaklatottságomban az agyam nem volt képes feldolgozni az adatokat. – Miért hagytál kint? – Szerintem ez nem jó ötlet. Menj haza. – Nem értem! Merev arccal állt, mint egy vak ember. – Valami közbejött. Sajnálom. Hogy lehet ez ugyanaz a lány, mint aki a bárban ostromolt? Ez valami játszma? Szerettem volna kirobbantani a láncot a falból és berontani az ajtón. Lehet, hogy épp ezt várja tőlem? Olyan típusnak tűnt. – Késő van. Nem volt szép, hogy úgy kint hagytalak, de most becsukom az ajtót. – Kérlek, csak hadd melegedjek föl odabent. Ígérem, utána elmegyek. – Sajnálom, Tim. Jól éreztem magam. Valamikor esetleg megismételhetjük. De most tényleg mennem kell. Beismerem: agyam egy része azt latolgatta, milyen erős lehet a lánc. – Nem bízol bennem, ezért nem engedsz be? – Nem arról van szó, csak… – Nem fejezte be. – Esküszöm, jól fogok viselkedni. Úgy, ahogy akarod. – Szégyenlős mosolyra húztam a szám. – Az az igazság, hogy még mindig egy kicsit részeg vagyok. Ki kéne józanodnom.

Láttam a tétovázást rajta. Rimánkodásom megtette a hatását. – Kérlek szépen – unszoltam. – Megfagyok odakint. Eltelt egy pillanat; megenyhült az arca. – De csak egy pár percre, oké? Korán kell kelnem. Feltartottam három ujjamat. – Cserkész becsületszavamra. Becsukta az ajtót, kiakasztotta a láncot, és újból kinyitotta. Kiábrándító látvány fogadott: a szoknya és a vékony felső helyett köntös volt rajta, meg egy formátlan flanel hálóing. Félreállt, hogy beeresszen. – Felteszek egy kávét. Nyomorúságos kis lakás volt: kis nappali magasan lévő, utcára néző ablakokkal, főzőfülke egy rakás mosatlan edénnyel a mosogatóban, keskeny folyosó, mely feltehetőleg a hálóba vezetett. Régimódi képcsöves tévével szemben állt a kanapé, rajta szennyes ruhák kupaca hevert. Kevés könyvet láttam, a szinte csupasz falakat csak két olcsó múzeumi poszter díszítette, egy tavirózsás meg egy táncosnős. – Bocs a rendetlenségért – mondta Nicole, és a kanapé felé intett. – Lökd csak odébb a cuccokat, ha akarod. Háttal állt nekem. A csapnál vizet töltött egy kannába, és elkezdte áttölteni egy foltos kávéfőzőbe. Valami különös történt velem. Nem tudom máshogy jellemezni, mint hogy testen kívüli élmény volt. Mintha szereplő lettem volna egy mozifilmben, kívülről néztem önmagam. Ebben a kettéosztott állapotban láttam, hogy a lány mögé lépek. Őrölt kávét töltött a gépbe. Épp átkaroltam volna, amikor megérezte, hogy ott vagyok mögötte, és megpördült. – Mit művelsz? A konyhapultnak nyomtam a testemmel. Csókolgatni kezdtem a nyakát. – Szerinted mit? – Tim, hagyd abba. Komolyan! Izzott belül a testem. Zsibongtak az érzékeim. – Úristen, de jó az illatod! – Nyalogattam, kóstolgattam, meg akartam inni. – Megijesztesz, Tim! El kell innen menned. – Mondd, hogy te vagy ő! – Honnan jöttek ezek a szavak? Ki beszélt? Én?

– Mondd ki! Mondd, hogy nagyon sajnálod! – Bassza meg, elég! Meglepő erővel taszított el magától. Nekiestem a pultnak, majdnem elvesztettem az egyensúlyom. Mikor felnéztem, hosszú kést vett elő egy fiókból. Úgy szegezte rám, mint egy pisztolyt. – Ki innen! Sötét erő kerített hatalmába. – Hogy tehetted? Hogy hagyhattál ott kint? – Sikítani fogok! – Te ribanc! Te büdös ribanc! Rárontottam. Mi volt a szándékom? Ki volt nekem ez a nő a késsel? Liz? Emberi lény, vagy csak tükör, melyben önnön nyomorúságom képét láttam meg? A mai napig nem tudom; az a pillanat mintha valaki más életéhez tartozna. Nem azért mondom ezt, hogy fölmentsem magam, csak hogy a lehető legprecízebben számoljak be a történtekről. Fél kézzel befogtam a száját, a másikkal megragadtam a karját, és lefelé rántottam a kést. Puhán összeütközött a testünk, majd a föld felé zuhantunk, én felül, köztünk a kés. A kés. A kés. Mikor a földnek csapódtunk, megéreztem. Nem lehetett eltéveszteni azt az érzést, sem a hangot. Ami ezután történt, az is idegen test az emlékezetemben, elsötétíti az iszony. Rémálomba kerültem, ahol ez a súlyos, visszavonhatatlan tett bekövetkezett. Föltápászkodtam a lány testéről. Sűrű, sötét, majdnem fekete vértócsa terjengett a test alatt; az ingemet is karmazsinvörös folt áztatta. A penge a lány szegycsontja alatt hatolt be, és a zuhanó súlyom lökte mélyen a mellüregbe. Nicole a plafont nézte; eltátotta a száját, egész aprót pihegett, mint akit enyhe meglepetés ért. Vége az életemnek? Ennyi az egész? Egy ilyen kis hülyeség, és mindennek vége? Lassanként kihunyt a fény a szemében, és természetellenes nyugalom ült ki az arcára. A mosogató felé fordultam és belehánytam. Nem emlékszem tudatos elhatározásra, hogy eltüntessem a nyomokat. Nem szőttem semmilyen tervet, csak végrehajtottam. Egyelőre nem gyilkosként

gondoltam magamra; inkább olyan valaki voltam, aki belekeveredett egy súlyos balesetbe, ami könnyen félremagyarázható. Alsó trikóra vetkőztem; azt a lány vére nem itatta át. Körbepásztáztam a helyiséget, van-e valami, amihez hozzáértem. A kés, természetesen; attól meg kell majd szabadulni. Az ajtó? Megfogtam a kilincset, a keretet? Láttam a sorozatokat a tévében, ahol jóvágású detektívek a legapróbb nyomok után kutatva fésülik át a helyszínt. Tudtam, hogy képességeiket erősen felnagyítják dramaturgiai célokból, de más kiindulópontom nem volt. Milyen láthatatlan jeleket hagyok itt ebben a pillanatban is a nő lakásában, hogy aztán begyűjtsék, megvizsgálják és rám bizonyítsák vele a bűnösséget? Kiöblítettem a számat, és lemostam a kilincseket és a mosogatót egy szivaccsal. A kést is letisztogattam, aztán az ingembe csavartam és óvatosan a kabátzsebembe csúsztattam. A holttestre nem néztem rá többször; nem bírtam volna elviselni. Lesikáltam a konyhapultot, majd megfordultam, hogy felmérjem a lakás többi részét. Valami megváltozott. Mit láthatok máshogy? Hangot hallottam a folyosó végéről. Mi a legrosszabb dolog a világon? Milliók halála? A világ pusztulása? Nem: a legrosszabb dolog az a hang, amit hallottam. Egyszerre olyan részletek tűntek elő, melyeket addig nem vettem észre. A szennyeskupac tele volt pici rózsaszín ruhadarabokkal. Élénk színű plüssállatok és műanyag játékok borították a padlót. A széklet jellegzetes, hintőporral elfedett szaga. Eszembe jutott a nő, akit láttam kijönni a házból. Nem volt véletlen a távozása ideje. Megint hallottam azt a hangot; menekülni akartam, de nem bírtam. Azzal vezekeltem, hogy mentem a hang után; ezt a terhet kell majd viselnem egész életemben. Lassan lépkedtem végig a folyosón, egyre nőtt bennem a rettegés. Sápadt fény virrasztott odabent, kivetült a résnyire nyitott ajtón. Erősödött a szag, szám belsejét bevonta az ízével. Megálltam a küszöbön, kővé dermedtem, de tudtam, mit kell tennem. A kislány ébren nézelődött. Féléves, egyéves lehetett – sosem tudtam az ilyesmit jól megítélni. Kartonból kivágott állatokból készült forgó játék lógott a kiságya fölött. Hadonászott, rugdalta a matracot, amitől az állatok egymásnak lökődtek zsinórjaikon; a baba megint azt a hangot hallatta, vidáman visongott. Látod, milyen ügyes vagyok? Mama, nézd! De az anyja vértócsában feküdt a szomszéd szobában, szeme az idő végtelen mélységeibe meredt. Mit tettem hát? Térdre estem előtte, és a bocsánatáért esedeztem?

Felkaptam tisztátalan kezemmel, gyilkos kezemmel, és azt mondtam, sajnálom, hogy anya nélkül fogja leélni az életét? Hívtam a rendőrséget, és megkezdtem szégyenletes virrasztásomat a kiságya mellett, amíg oda nem érnek? Egyiket sem tettem. Gyáván elrohantam. S az éjszaka mégsem itt ér véget. Voltaképp nem ért véget azóta sem. Lépcsősor vezetett az Old Fulton Streetről a Brooklyn híd gyalogos pályájára. A híd közepén fogtam a kést és a véres inget, és a vízbe ejtettem őket. Majdnem reggel öt volt már; hamarosan fölkel a város. Máris sűrűsödött a forgalom – korán kelő ingázók, taxik, árukihordó teherautók, és még néhány arcát elfedő, fázós biciklista is úgy suhant el mellettem, mint megannyi kerekeken járó démon. Senki sem érzi magát olyan névtelennek, olyan elfeledettnek, olyan magányosnak, mint egy egyedüllétre vágyó New York-i járókelő, de ez puszta illúzió; jövés-menésünk minden lépése lekövethető. A Washington Square-en vettem egy olcsó baseballsapkát egy utcai árustól, hogy elrejtsem az arcom, és kerestem egy nyilvános telefont. A segélyszámot nem hívhattam, a telefont azonnal lenyomozták volna. A tudakozótól megkaptam a New York Post számát, tárcsáztam, és a városi tudósítót kértem. – Itt a Metro. – Gyilkosságot szeretnék bejelenteni. Leszúrtak egy nőt. – Egy pillanat! Kivel beszélek? Megadtam a címet. – A rendőrség még nem tudja. Az ajtó nyitva van. Menjen, nézze meg – mondtam, s azzal letettem. Még két helyre telefonáltam, a Daily Newsnak és a Timesnak, két különböző telefonról, a Bleecker Streetről és a Prince-ről. Mostanra teljes sebességre kapcsolt a reggel. Úgy éreztem, vissza kéne mennem a lakásomba. Elvégre az volt a természetes, ha ott vagyok, és ami ennél lényegesebb, máshová nem is mehettem. Ekkor eszembe jutott az elhagyott bőrönd. Nem tudtam pontosan elképzelni, hogyan kapcsolható össze a lány halálával, de helyesnek láttam mielőbb elvágni ezt a szálat. Metróval elmentem a Grand Centralra. Rögtön feltűnt a pályaudvaron az erős rendőri jelenlét; immáron gyilkos voltam, aki

arra ítéltetett, hogy környezetét abnormális mélységig észlelje, örök félelemben éljen. A kioszknál útbaigazítottak a talált tárgyak osztálya felé, mely az alsó szinten volt. Megmutattam a jogosítványomat a pult mögött ülő nőnek, és leírtam, hogy néz ki a bőrönd. – Azt hiszem, a nagy csarnokban hagytam – mondtam, és igyekeztem átlagos, zaklatott utasnak mutatkozni. – Annyi poggyászunk volt, szerintem azért felejtettem el. A legkevésbé sem érdekelte a sztorim. Eltűnt a csomagok polcsorai között, és egy perc múlva a bőröndömmel és egy papírral tért vissza. – Ezt töltse ki, és írja alá. Név, rendfokozat, azonosító szám. Mintha vallomást tettem volna; úgy reszketett a kezem, hogy alig bírtam fogni a tollat. Abszurd félelem: csak egy újabb kitöltött űrlap abban a városban, ahol naponta egy erdő fogy el a bürokrácia oltárán. – Le kell fénymásolnom a jogosítványát – mondta a nő. – Muszáj? Eléggé sietek. – Fiam, nem én találtam ki a szabályokat. Kell a táska vagy nem? Átadtam a jogosítványt. Lehúzta a géppel, visszaadta, és a másolatot az űrlaphoz tűzte, majd egy fiókba dugta a pult alatt. – Gondolom, jó sok elveszett táska van – jegyeztem meg, mert úgy éreztem, illene mondani valamit. Elkerekedett szemmel sóhajtott föl. – Ó, angyalom, maga el sem tudja képzelni, miket hoznak be ide. Taxival mentem haza. Útközben leltárt készítettem a helyzetemről. A lány lakása, amennyire meg tudtam állapítani, tiszta volt; minden felületet lemostam, amelyhez hozzáértem. Senki nem látott bemenni vagy kijönni, csak a taxis; ebből még lehet gond. Aztán figyelembe kellett venni a bárpultost is. Elnézést, maga ugye Fanning professzor? Nem emlékeztem, hogy hallótávolságon belül volt-e, bár az biztos, hogy jól megnézett mind a kettőnket. Készpénzzel fizettem vagy kártyával? Készpénzzel, úgy véltem, de nem lehettem biztos benne. Volt hozzám vezető nyom, de tudja-e valaki követni? A lakásban az ágyra tettem a bőröndöt és kinyitottam. Nem meglepő módon a morfium hiányzott, de minden más megvolt. Kiürítettem a zsebeimet – tárca, kulcsok, mobiltelefon. Az akkumulátor lemerült az éjszaka folyamán.

Feltettem töltődni az éjjeliszekrényre, és lefeküdtem, bár tudtam, hogy nem fogok elaludni. Úgy éreztem, nem alszom soha többé. Amint magához tért az akku, csipogott a telefon. Négy új üzenet ugyanarról a számról. 401-es körzetszám. Rhode Island? Kit ismerek Rhode Islanden? Ahogy a kezemben tartottam, meg is szólalt a telefon. – Timothy Fanninggel beszélek? Nem ismertem a hangot. – Igen, itt doktor Fanning. – Á, szóval orvos. Így már értem. Lois Swan vagyok, ápoló a Westerly Kórház intenzív osztályán. Tegnap délután behoztak egy beteget, bizonyos Elizabeth Leart. Ismeri? Szívem a torkomba ugrott. – Hol van? Mi történt? – Leszállították egy bostoni Amtrak-vonatról, és behozta a mentő. Régóta próbálom elérni önt. Az orvosa? Kezdtem érteni a hívás jellegét. – Úgy van – hazudtam. – Milyen az állapota? – Sajnos Mrs. Lear elhunyt. Nem szóltam semmit. Széthullott körülöttem a szoba. Nem csak a szoba, a világ. – Halló! Nagy nehezen nyeltem egyet. – Itt vagyok. – Nem volt eszméletén, amikor behozták. Egyedül voltam vele, mikor magához tért. Ő adta meg az ön nevét és telefonszámát. – Üzent valamit? – Sajnálom, semmit. Nagyon legyengült. Abban sem voltam biztos, hogy jól értettem a számot. Néhány perc múlva meghalt. Próbáltuk elérni a férjét, de kiderült, hogy külföldön van. Ismer mást is, akit értesíteni kell? Letettem. Párnát borítottam az arcomra. Aztán elkezdtem ordítani.

HUSZONKETTŐ A lány halálával napokig tele voltak a bulvárlapok címlapjai, és így tudtam meg róla többet. Huszonkilenc éves volt, a marylandi College Parkban nőtt fel, iráni bevándorlók gyermekeként. Apja mérnök, anyja iskolai könyvtáros; három testvére volt. Már hat éve dolgozott a Beckworth and Grimesnál, a segédszerkesztőségig vitte; ő és a kisgyerek apja, egy színész, nemrég váltak el. Minden hétköznapi és csodálatra méltó volt vele kapcsolatban. Lelkes dolgozó. Odaadó barát. Szeretett gyermek, önfeláldozó anya. Egy időben táncosnő akart lenni. Sok fénykép megjelent róla. Az egyik gyerekkorában készült, tornadresszt viselt, kislányos balettmozdulatot gyakorolt a képen. Két nap múlva Jonas felhívott, értesített Liz haláláról. Igyekeztem meglepetést színlelni, és azon kaptam magam, hogy a reakcióm nem is teljesen színlelt, mintha Jonas megtört hangját hallva újra átélném Liz elvesztésének fájdalmát. Beszéltünk egy sort, régi sztorikat elevenítettünk föl. Időnként felnevettünk, ha szóba került valami mulatságos, amit Liz mondott vagy csinált; máskor hosszan elcsöndesedett a telefon, és hallottam, hogy Jonas sír. Füleltem, van-e valami jele, hogy tudja vagy gyanítja kettőnkről az igazat. De nem fedeztem föl semmi effélét. Ahogy Liz is mondta: teljességgel vak volt erre. El sem tudna képzelni ilyesmit. Kissé csodálkoztam, hogy velem még nem történt semmi: nem kopogtattak az ajtón, nem álltak sötét öltönyös emberek a küszöbömön, nem villantották fel a jelvényüket. Doktor Fanning, beszélhetnénk önnel egy pár szót? A cikkek nem említették sem a bárpultost, sem a taxist, amit jó jelnek véltem, bár sejtettem, hogy előbb-utóbb elér hozzám a törvény keze. Kiróják rám a penitenciát; térdre esem és meggyónok. Máskülönben nincs rend az univerzumban. Repülővel mentem Bostonba a temetésre. A szertartást Cambridge-ben tartották, a Harvard Yardtól egy ugrásra. Tömve volt a templom. Családtagok, barátok, kollégák, volt tanítványok: rövid élete alatt Lizt nagyon sokan szerették. Hátul ültem le, nem akartam látszani. Sokakat személyesen ismertem, másokat csak arcról, mindenkin éreztem a gyász súlyát. Egy püffedt arcú alkoholistában Alcott Spence-t ismertem föl. Tekintetünk találkozott, miközben kikísértük Liz koporsóját, bár nem hiszem, hogy emlékezett rá, ki vagyok. A temetés után a belső kör a Spee Clubba vonult ebédelni. Előre szóltam Jonasnak, hogy korán haza kell érnem, úgyhogy nem tudok velük menni, de

olyan vehemensen győzködött, hogy nemigen volt más választásom. Koccintásokkal, visszaemlékezésekkel, jó sok ivással telt az ebéd. Minden másodpercét gyötrelem volt kiállni. Mikor a vendégek szedelőzködni kezdtek, Jonas félrevont. – Menjünk ki a kertbe! Beszélnem kell veled valamiről. Hát itt az a pillanat. Most kitör a botrány. A könyvtárszobán át mentünk ki, és leültünk az udvari lépcsőkre. Szokatlanul meleg nap volt, a tavasz csúfondáros előhírnöke – mely tavaszt, úgy véltem, már nem fogom látni. Addigra bizonyára egy cellában lakom. Jonas a zakója belső zsebéből elővett egy laposüveget. Meghúzta, aztán átadta nekem. – A régi idők emlékére – mondta. Nem tudtam, hogy reagáljak. Az ő kezében volt a gyeplő. – Nem kell kimondanod. Tudom, hogy elcsesztem! Ott kellett volna lennem vele. Ez a legrosszabb az egészben. – Biztosan megértette. – Hogy is érthette volna meg? – Még egyet kortyolt, megtörölte a száját. – Az az igazság, hogy azt hiszem, el akart hagyni. Valószínűleg meg is érdemeltem. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Ámbár ha tudta volna, hogy miattam történt, már megmondta volna. – Ne butáskodj! Valószínűleg csak az anyját akarta meglátogatni. Rezignáltan vállat vont. – Hogyne, bár tudomásom szerint Connecticutba nem kell útlevél. Ebbe nem gondoltam bele. Nem volt mit mondanom. – De igazából nem ezért hívtalak ki ide – folytatta. – Biztos hallottad, mit pletykálnak rólam. – Hallottam valamit. – Mindenki bohócnak néz. Hát tévednek. – Nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat erre, Jonas. – Ami azt illeti, ez a tökéletes pillanat. Közel járok a sikerhez, Tim. Nagyon-nagyon közel. Van egy bolíviai hely. Egy templom, legalább

ezeréves. A legendák szerint van ott egy sír, egy férfi tetemével, akit az általam keresett vírus fertőzött meg. Ez nem újdonság – sok ilyen mendemonda van. Túl sok ahhoz, hogy az egész ne jelentsen semmit, véleményem szerint, de ez más téma. Ami a lényeg, hogy most már konkrét bizonyítékom van. Egy barátom a járványügyről meglátogatott néhány hónapja. Hallott a kutatásomról, és a munkája során ráakadt valamire, amiről azt gondolta, érdekelhet engem. Öt évvel ezelőtt egy amerikai turistacsoport kórházba került La Pazban. Úgy nézett ki, mintha mindegyikük a hantavírussal fertőződött volna meg. Valamiféle ökotúrára mentek a dzsungelbe. De most jön a java! Mindannyiuknak végső stádiumos rákja volt. A túra amolyan „utolsó kívánság” alapon szerveződött. Tudod, kipróbálni, amit mindig is akartál, mielőtt beadod a kulcsot. El sem tudtam képzelni, mire akar kilyukadni. – És? – Innentől érdekes a dolog. Mind kigyógyultak, és nemcsak a hantavírusból, hanem a rákból. Négyes stádiumú petefészek, operálhatatlan glioblasztóma, akut limfoid leukémia… nyomuk sem maradt. És nem egyszerűen meggyógyultak. Több mint egészségesek lettek Mintha visszájára fordult volna az öregedési folyamat. A legfiatalabb ötvenhat éves volt, a legidősebb hetven. És húszévesnek néztek ki. – Nem semmi történet. – Hülyéskedsz? Korszakos történet. Ha ez a dolog bebizonyosodik, a történelem legfontosabb orvosi felfedezése lesz. Még mindig kételkedve néztem rá. – Akkor miért nem hallottam még róla? Nem jelent meg ilyen tanulmány. – Jó kérdés. A járványügyis barátom gyanúja szerint a katonaság avatkozott közbe. Az egész átkerült a hadsereg orvosi kutatóintézetének illetékességébe. – Mire kell ez nekik? – Ki tudja? Talán csak ők akarják learatni a dicsőséget, bár ez túlzottan derűlátó feltételezés. Egyik nap Einstein a relativitás elméletén töpreng, másnap itt a Manhattan-terv és egy nagy kráter a földben. Nem az első eset lenne. Ebben igaza volt. – Megvizsgáltad őket? A négy beteget. Jonas megint belekortyolt a whiskybe.

– Hát itt van egy kis gubanc. Mind meghaltak. – De nem azt mondtad… – Ó, nem a rák miatt. Mind a négyen, nos… kvázi felgyorsultak, mintha a testük nem bírná el ezt az új állapotát. Valaki levideózta őket. Gyakorlatilag a falakon pattogtak. Nyolcvanhat napnál tovább egyikük se húzta. – Ez jókora gubanc. Éles pillantást vetett rám. – Gondolj bele, Tim! Ez a dolog létezik. Nem találtam meg időben ahhoz, hogy Lizt megmentsem, és ez életem végéig kísérteni fog. De nem állhatok meg. Nem Liz halála ellenére folytatom, hanem épp őmiatta. Százötvenötezer ember hal meg mindennap. Mióta is ülünk itt, tíz perce? Ez több mint ezer ember, olyanok, mint Liz. Olyanok, akik élhetnék az életüket, szerető családjuk van. Szükségem van rád, Tim. És nem csak azért, mert a legrégebbi barátom vagy, és a legokosabb ember, akit ismerek. Őszinte leszek: pénzhiánnyal küzdök. Senki nem akarja támogatni már a kutatást. Talán a te szakmai hiteled segítene, hogy is mondjam, megolajozni a kerekeket. A hitelem. Ha tudta volna, milyen keveset ér az! – Nem is tudom, Jonas. – Ha értem nem, tedd meg Lizért. Elismerem, tudományos szempontból felkeltette a kíváncsiságomat az ügy. Ugyanakkor nem akartam, hogy bármi közöm legyen ehhez a kutatáshoz, és Jonashoz sem, soha többé. Ebben a szűk tíz percben, mialatt ezer ember odalett, én eljutottam odáig, hogy mélyen megvetettem. Lehet, hogy mindig is így volt. Utáltam a nemtörődömségét, a veszett nagy egóját, a fellengzős fontoskodását. Utáltam a leplezetlen manipulációját, mellyel a lojalitásomra apellált, és a rendíthetetlen meggyőződését, hogy az égvilágon minden kérdésre karnyújtásnyira van tőle a válasz. Utáltam, hogy egy büdös kukkot sem tud a világon semmiről, és legfőképpen utáltam őt azért, mert hagyta Lizt egyedül meghalni. – Kapok egy kis gondolkodási időt? – Könnyű kibúvó; nem állt szándékomban semennyit sem gondolkodni rajta. A nyelve hegyén volt a válasz, de meggondolta magát. – Vettem az adást. A reputációdat félted. Elhiheted, tudom, hogy zajlik ez. – Nem erről van szó. Csak ez komoly kötelezettségvállalás. Elég sok a dolgom mostanában.

– Nem fogom annyiban hagyni, ugye tudod? – Sejtettem, hogy nem. Hallgattunk egy darabig. Jonas a kert felé nézett, bár tudtam, hogy nem látja. – Furcsa… mindig tudtam, hogy eljön ez a nap. Most pedig nem tudom elhinni. Mintha nem is lehetne igaz, érted? Úgy érzem, hogy ha hazamegyek, ő is ott lesz, dolgozatokat javít az asztalánál, vagy valamit kavargat a konyhában. – Nagyot fújt és rám nézett. – Nem voltam elég jó barátod az elmúlt években. Nem lett volna szabad hagynom, hogy így elfolyjon az idő. – Hagyd csak – mondtam. – Az én hibám is. Itt véget ért a beszélgetés. – Hát – szólalt meg lezárásképpen Jonas –, köszönöm, hogy eljöttél, Tim. Tudtam, hogy mindenképp eljössz, Liz miatt. De nekem sokat jelent. Majd szólj, hogy mit döntöttél. Üldögéltem még kint egy ideig, miután elment. Elcsöndesedett az épület, hazamentek a gyászolók, élni tovább az életüket. Milyen szerencsések, gondoltam. Jonas felől nem hallottam ezután semmit. A tél tavaszba fordult, aztán nyárba, és kezdtem elhinni, hogy végül is senki nem göngyölítette föl a szálat, és szabad ember maradok. A lány halála apránként megszűnt uralni minden gondolatomat és tettemet. Persze ott volt még az agyamban; emléke gyakran és váratlanul tört rám, olyan mély, bénító bűntudatot hozva rám, hogy alig kaptam levegőt. De az elme hajlékony holmi, őrzi saját épségét. Egy ritka szép, hűvös és száraz nyári napon, mikor az égbolt élénk kékje úgy borult a városra, mint egy kupola, a munkahelyemről a metró felé tartva egyszer csak ráeszméltem, hogy már teljes tíz perce nem éreztem magam emberi roncsnak. Talán mégis megy az élet tovább. Ősszel visszatértem a tanításhoz. Egész falka új tanársegéd várt rám; mintha a vezetőség direkt kínozni akart volna, zömmel nők voltak. De enyhén szólva véget értek számomra azok az idők. Szerzetesi életet éltem, s szentül elhatároztam, ezentúl ez már így is marad. Végeztem a munkám, megtartottam az óráim, senki társaságát nem kerestem, se férfiét, se nőét. Fél füllel hallottam, hogy Jonas végül mégiscsak kapott támogatást az

expedíciójára, és készül Bolíviába. Nem fog nekem hiányozni, gondoltam. Egy január végi napon laborjegyzőkönyveket osztályoztam az irodámban, amikor kopogtak az ajtón. – Tessék! Ketten léptek be, egy férfi és egy nő: tüstént rájöttem, kik, illetve mik ők. Arcom valószínűleg már az első szempillantásban elárulta a bűnösségemet. – Van egy perce, Fanning professzor úr? – kérdezte a nő. – Reynaldo nyomozó vagyok, a hölgy pedig Phelps nyomozó. Szeretnénk föltenni néhány kérdést, ha lehet. – Tessék csak. – Meglepetést színleltem. – Foglaljanak helyet. – Nem ülnénk le, ha nem bánja. A beszélgetés alig negyedórán át tartott, de ennyi elég volt ahhoz, hogy meggyőződjek róla, szorul a hurok. Jelentkezett egy tanú – a bébiszitter. Illegális bevándorló volt, ami megmagyarázta a késedelmet. Noha csak futólag látott, a személyleírása egyezett a bárpultoséval. A pultos nem emlékezett a nevemre, de hallotta a párbeszéd egy részét, amikor a lány bevallotta, hogy belém volt zúgva, és hogy hozzátette: „Meg egy csomóan még a lányok közül.” Ez elvezette őket Nicole egyetemi indexéhez, és végül hozzám, aki hasonlított a bébiszitter személyleírására a gyanúsítottról. Feltűnően hasonlított. A szokásos tagadással válaszoltam. Nem, sosem jártam a kérdéses bárban. Nem, nem emlékszem erre a lányra az óráimról; olvastam az esetről az újságokban, de nem ismertem föl az áldozatot. Nem, nem emlékszem, hol tartózkodtam aznap este. Mikor is? Bizonyára ágyban voltam. – Érdekes. Ágyban, azt mondja? – Talán olvashattam. Elég rossz alvó vagyok. De tényleg nem emlékszem. – Különös. Mert a közlekedésbiztonsági hivatal szerint egy athéni járatra volt repülőjegye. Van valami hozzáfűznivalója ehhez, doktor Fanning? Bűnösségről árulkodó nyirkos izzadság ült ki a tenyeremre. Persze hogy tudnak a repülőről. Hogy lehettem ennyire ostoba? – Nos, rendben – mondtam, a tőlem telhető legjobban mímelve a bosszankodást. – Jobban örültem volna, ha ez nem tudódik ki, de ha már ragaszkodnak ahhoz, hogy a magánéletemben vájkáljanak, egy barátnőmmel készültem elutazni. Egy férjezett barátnőmmel.

A nyomozó dévajul felvonta fél szemöldökét. – A nevét megtudhatnánk? Vadul kergetőztek a gondolataim. Össze tudnak kapcsolni kettőnket? A jegyeket készpénzben fizettem, és külön-külön vettem meg, hogy ne legyen gyanús. Még csak nem is egymás mellett voltak az üléseink; úgy terveztem, ezzel kapcsolatban majd felszállás előtt intézkedem. – Sajnálom, de nem. Nem adhatom ki. – Egy úriember nem tesz ilyet, hm? – Olyasmi. Reynaldo nyomozó gőgösen mosolygott, láthatóan jól szórakozott. – Egy úriember, aki megszökik másvalakinek a feleségével. Kitüntetést ne várjon érte. – Nem is érdemlek, nyomozó. – És miért nem utazott el? A lehető legártatlanabbul felrántottam a vállam. – A hölgy meggondolta magát. A férje a kollégám. Eleve ostoba ötlet volt. Ennyi az egész történet. Teljes tíz másodpercig egyikünk sem szólt – nyilván arra számítottak, hogy megtöröm a csendet, és valamivel gyanúba keverem magam. – Nos, egyelőre ennyi, doktor Fanning. Köszönjük, hogy ránk szánta az időt bokros teendői közepette. – Átadta a névjegyét. – Ha bármi eszébe jutna, hívjon, rendben? – Úgy lesz, nyomozó. – És tényleg úgy értem, hogy bármi. Fél órát vártam, mire úgy döntöttem, már biztosan elhagyták az épületet, s akkor hazamentem metróval. Mennyi időm lehet? Néhány nap? Néhány óra? Mennyi adminisztráció kell, mire elintézik, hogy a tanúk elé állítsanak azonosításra? Egyetlen kiutat láttam. Felhívtam Jonas munkahelyi számát, aztán a mobilját, de nem vette föl. Kénytelen voltam megkockáztatni egy e-mailt. Jonas, megfontoltam az ajánlatodat. Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. Nem

tudom, mennyi hasznomat veszed így az utolsó pillanatban, de szeretnék jelentkezni a csapatodba. Mikor indultok? T. F. A számítógépnél ülve vártam a választ, folyamatosan nyomkodtam a Frissítés gombot. Fél óra elteltével jött az üzenet. Örülök! Három nap múlva indulunk. Már el is intéztem a vízumodat. Nem mondhatod, hogy nincsenek kapcsolataim! Hány vízum kell a csapatodnak? Ahogy ismerlek, egy rakás csinos női tanársegédet hozol, ami igazán jót fog tenni a hangulatnak. Igyekezz, haver! Együtt megváltoztatjuk a világot. J. L.

HUSZONHÁROM Nem sok mondanivalóm maradt. Megfertőződtem. A fertőzöttek közül csak én maradtam életben. És így jött létre a faj, amely átveszi az uralmat a föld felett. Egy este Jonas eljött meglátogatni a zárkámban. Ez jóval az átalakulásom után történt, addigra már hozzászoktam a körülményekhez. Nem tudtam, hány óra van, az ilyesmik értelmüket veszítették a fogságban. Tervem már készen állt. Összeesküvő társaimmal együtt fölfedeztük a menekülés útját. A minket őrző gyenge akaratú foglárok gondolatai közé fokozatosan befurakodtunk, elméjüket megtöltöttük saját sötét álmainkkal, betereltük őket a karámba. Elpuhult lelkük lassanként szétmállott; hamarosan egyek lesznek velünk. Felcsendült Jonas hangja a hangszóróból: – Tim, Jonas vagyok. Nem először látogatott meg. Gyakorta láttam az arcát az üveg mögött. Ám az eszmélésem napja óta közvetlenül nem szólított meg. Az utóbbi évek megdöbbentő változást hoztak külső megjelenésében. Hosszú hajával, elvadult szakállával, eszelős tekintetével külsőre is megtestesítette az őrült tudóst, akinek mindig is tartottam. – Tudom, hogy nem tudsz beszélni. Az ördögbe is, azt sem tudom, értesz-e engem. Éreztem, hogy vallomás következik. Bevallom, alig érdekelt a mondanivalója. Mit érdekelt engem a háborgó lelkiismerete? Ráadásul a látogatása megbolygatta az etetési rendet. Bár emberi életemben nem lelkesedtem a vadhúsért, időközben igencsak megkedveltem a nyers nyulat. – Valami baj van. Kezd kicsúszni a kezemből az irányítás. De még mennyire, gondoltam. – Istenem, Tim, mennyire hiányzik Liz! Hallgatnom kellett volna rá. Hallgatnom kellett volna rád. Bárcsak tudnál szólni hozzám. Hamarosan hallasz felőlem, gondoltam. – Egy esélyem maradt, Tim. Még mindig hiszem, hogy működhet a dolog. Talán ha összejön, rá tudom venni a katonaságot, hogy szálljanak ki ebből. Még minden jóra fordulhat.

A remény hal meg utoljára, nem igaz? – Az a helyzet, hogy egy gyerek kell hozzá. – Elhallgatott egy pillanatra. – El sem hiszem, hogy ilyet mondok. Most hozták be. Nem is akarom tudni, hogy milyen áron juttatták ide. Jézusom, Tim, ez csak egy kislány! Egy gyerek, gondoltam. Érdekes bonyodalom; nem csoda, hogy Jonas úgy iszonyodik magától. Élveztem a kínszenvedését. Én már megtanultam, milyen mélyre tud süllyedni egy ember; tanulja csak meg ő is. – Amy VNI-nek hívják. „Vezetékneve ismeretlen.” Valami árvaházból hozták. Magasságos ég, még rendes neve sincs! Csak egy sehonnan jött lány. Elfogott a részvét e balsorsú gyerek iránt, akit kiszakítottak az életéből, hogy egy őrült végső, szánalmas reménysége legyen. Ám miközben ezen járt az eszem, új gondolat szökkent szárba bennem. Egy kislány, csupa gyermeki ártatlanság: hát persze. Tagadhatatlan a szimmetria; ez nekem szóló üzenet. Vele szembeszállni, az lesz a nagy próbatétel. Már hallottam is egy hadsereg távoli moraját. A sehonnan jött lány. Amy VNI. Melyikünk az alfa, melyikünk az ómega? Ki a kezdet, és ki a vég? – Szeretted őt, Tim? Nekem elmondhatod. Igen, gondoltam. Igen, igen és igen. Ő az egyetlen, aki valaha is számított. Jobban szerettem, mint bárki. Annyira szerettem, hogy végig mellette maradtam volna a haldoklásában is. – Ugyanis eljött hozzám a rendőrség. Tudták, hogy ugyanazzal a repülővel utaztatok volna. Tudod, mi a fura? Örültem neki. Megérdemelte, hogy valaki úgy szeresse, ahogy neki is jó. Ahogy én sosem tudtam. Arra próbálok kilyukadni: örülök, hogy épp te voltál az. Lehetséges volna? Szemem – egy vadállat, egy démon szeme – könnyezik? – Hát… – Jonas megköszörülte a torkát. – Voltaképp ezt akartam elmondani. Sajnálom ezt az egészet, Tim. Remélem, tudod. Te voltál a legjobb barátom. Besötétedett. Csillagok lebegnek a kiürült város fölött, a mennyek koronája. Egy évszázad telt el azóta, hogy utoljára ember járt itt, és még mindig nem róhatja utcáit itt senki, mint ahogy én sem anélkül, hogy saját arcát ne lássa ezerszeres tükörben. Kirakatok. Sarki boltok és sorházak. Felhőkarcolók, függőleges üvegkoporsók tükrös oldala. Nézek, és mit látok?

Embert? Démont? Ördögöt? A közönyös természet szörnyszülöttjét vagy a menny kegyetlen eszközét? Az első elviselhetetlen gondolat, a második nem kevésbé. Ki is a szörnyeteg? Sétálok az utcán. Ha figyelmesen fülelsz, még mindig hallani az embersereg kőbe vésett lépteit. A központban erdő emelkedik. Erdő New Yorkban! Hatalmas zöld burjánzás, állathangok és szagok eleven világa. Persze patkányok vannak mindenütt. Döbbenetes méretűre nőnek meg. Egyszer láttam egy olyat, amiről azt hittem, kutya vagy vaddisznó, vagy valami új szüleménye a világnak. A galambok búgnak, az eső esik, az évszakok rendületlenül váltakoznak; télen minden hóbundába öltözik. Emlékek városa, tükrök városa. Egyedül vagyok? Igen is, nem is. Sok utódom van. Meglapulnak, várakoznak. Némelyikük éppen itt, ők azok, akik valaha ezt a szigetet otthonuknak nevezték; az elfeledett nagyváros utcái alatt szenderegnek. Mások, az én nagyköveteim, valahol máshol, az utolsó megbízásra várnak. Álmukban visszaváltoznak önmagukká; újraélik emberi életüket. Melyik világ a valódi? Csak ha felébresztik őket, irtja ki igazi lényüket az éhség, eluralkodik rajtuk, lelkük átcsorog az enyémbe, hát meghagyom őket így, ahogy vannak. Ez az egyetlen irgalom, melyet nyújthatok nekik. Ó, fivéreim, Tizenkettek, kikkel elbánt a világ! Istenként szóltam hozzátok, s annak hittetek, mégsem menthettelek meg benneteket végül. Nem állítom, hogy nem láttam ezt előre. Sorsotok a kezdetektől elrendeltetett; nem tehettetek arról, amik voltatok, ti voltatok a mi igaz természetünk. Gondoljatok az ember nevű fajra! Hazudunk, csalunk, kívánjuk és elvesszük a másét; háborút viselünk egymás ellen s a föld ellen; lekaszálunk mindent, ami él. Elzálogosítottuk a bolygót, s a pénzen semmiségeket vettünk. Talán szerettünk valaha, de sosem elég jól. Sosem ismertük önmagunkat igazán. Megfeledkeztünk a világról; most a világ feledkezik meg rólunk. Hány év telik még el, mielőtt a féltékeny természet visszaszerzi magának ezt a helyet? Amíg a város eltűnik, mintha sosem lett volna? Elporladnak a házak. A felhőkarcolók recsegve-ropogva omlanak a földre. Fák sarjadnak a helyükön, és szétterjesztik koronájukat. Megemelkednek az óceánok, és elmossák, ami megmaradt. Azt mondják, egy nap megint a víz lesz az úr; végtelen óceán borítja majd a földet. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.[10] Hogyan emlékezik majd ránk Isten, ha van Isten? Tudni fogja a nevünket? Minden történet akkor ér véget, amikor visszatér az elejére. Mi mást tehetnénk, mint hogy emlékezünk Isten helyett?

Néha elhagyom az otthonomat, kimegyek az üres város utcáira, aztán mindig visszatérek. Elfoglalom helyem a lépcsőn, a fordított mennybolt alatt. Nézem az órát; gyászos lapjai mozdulatlanok. Az idő megdermedt, amikor eltávozott az ember, s elhagyta az állomást az utolsó vonat.

III A FIÚ TEXASI KÖZTÁRSASÁG NÉPESSÉG: 204 876 FŐ V. U. 122 MÁRCIUS HUSZONEGY ÉVVEL A BERGENSFJORD FELFEDEZÉSE UTÁN „Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.” SHAKESPEARE: Ahogy tetszik (Szabó Lőrinc fordítása)



HUSZONNÉGY Peter Jaxon, a Texasi Köztársaság ötvenegy éves elnöke, a kerrville-i kapunál állt a sápadt hajnali fényben, és várta, hogy elköszönhessen a fiától. Most érkezett meg Sara és Hollis; Kate a kórházban dolgozott, de megígérte, hogy a férje, Bill elhozza a lányokat. Caleb a felszerelés utolsó darabjait pakolta a kocsira, míg Pim bő kartonruhában állt nem messze, karjában a kis Theóval. Két erős, szántásra alkalmas ló hámba fogva várakozott. – Hát azt hiszem, ennyi – mondta Caleb, miután az utolsó ládát is rögzítette. Hosszú ujjú munkásinget és overallt viselt; haja jó hosszúra nőtt. Megnézte .30-06-os alsókulcsos puskája töltését, és föltette az ülésre. – Tényleg indulni kéne, ha sötétedésig Huntba akarunk érni. Az egyik külső telepre készültek, mely szekérrel kétnapos útra volt a várostól. A terület nemrég lett önálló településként bejegyezve, bár évek óta laktak és gazdálkodtak ott az emberek. Caleb az elmúlt két év nagy részét azzal töltötte, hogy előkészítette a költözést – felépítette a házat, kiásta a kutat, felhúzta a kerítést –, mielőtt visszajött volna Pimért és a babáért. Jó volt a termőföld, tiszta a folyóvíz, vadban gazdag az erdő: egész jó hely az életkezdéshez, gondolta Peter. – Még nem mehettek – szögezte le Sara. – A lányok szíve megszakad, ha nem búcsúztok el tőlük indulás előtt. Sara miközben beszélt, jelelte is a szavakat Pimnek, aki most szigorú tekintettel fordult a férjéhez. Ismered Billt, jelelte Caleb. Egész nap itt fogunk szobrozni. Nem. Várjunk. Ellenkezésnek nem volt helye, ha egyszer Pim valamit a fejébe vett. Caleb mindig azt mondta, az asszony csökönyössége tartotta őket együtt, mialatt ő az Olajúton állomásozott a hadsereggel, és Peter nem is kételkedett ebben. Egy nappal azután házasodtak össze, hogy Caleb végre beadta a derekát, és leszerelt – bár ahogy gyakran hangoztatta, nem sok maradt a hadseregből, ahonnan leszereljen. Mint majdnem minden más Kerrville-ben, a hadsereg is szétszóródott; jóformán senki nem emlékezett már a húsz évvel ezelőtt, a Texasi Törvénykönyv felfüggesztésekor feloszlatott Expedíciós Egységre. Caleb életének egyik legnagyobb csalódása volt, hogy már nincs ki ellen

harcolni. Katonáskodás címen lényegében árokásással teltek a szolgálati évei, a Kerrville és Boerne közti távíróvonal kiépítésén dolgozott. Más világ volt már ez, mint amit Peter ismert annak idején. A városfal őrségét megszüntették; a védelmi lámpák egyenként kialudtak, és nem lettek kicserélve; a kaput egy évtizede nem zárták be. Egy egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy a fertőzötteket csak az idősebbek eltúlzott rémmesei mumusainak tartotta, de hát az öregek már csak ilyenek, mindig azt hiszik, hogy ők mérhetetlenül nehezebb időket éltek, fajsúlyosabb tetteket vittek véghez. Kate férje, Bill senkit nem lepett meg azzal, hogy késett. Megvoltak a jó tulajdonságai – sokkal oldottabb természet lévén Kate-nél, gyakran ellensúlyozta felesége gyakorlatias földhözragadtságát –, és ahhoz nem fért kétség, hogy a lányaikat imádta. Viszont szétszórt volt és rendetlen, szerette a nyalatot és a kártyát, és a munkamorált hírből sem ismerte. Sara és Hollis iránti szívességből Peter megpróbált kormányzati munkát szerezni neki, kezdő szintű állást ajánlott az adózási hivatalban, ahova nemigen kellett több szakértelem, mint amennyi a bélyegző használatához szükséges. De ez sem tartott tovább, mint Bill többi rövidre szabott kiruccanása, hol ácsként, hol patkolókovácsként, hol teherautósofőrként. Úgy látszott, zömmel megelégszik azzal, hogy a lányaira vigyáz, olykor főz valamit Kate-nek, és éjszaka kisurran a játékasztalokhoz – nyert is, veszített is, de Kate szerint hangyányira a nyerés felé billent a mérleg. A kis Theo nyűgösködni kezdett. Caleb a várakozás ideje alatt megtisztogatta a lovak patáját, Sara pedig átvette Pimtől Theót, hogy tisztába tegye. Amikor már kezdett úgy tűnni, hogy Bill el sem jön, megjelent Kate, hozta a lányokat, s mögöttük Bill baktatott szégyenkező arckifejezéssel. – Hogy szabadultál el? – kérdezte Sara a lányát. – Ne izguljon, igazgató asszony! Jenny helyettesít. Meg úgysem rúgsz ki, mert szeretsz. – Nagyon utálom, ha így szólítasz. Elle és a húga, Merry, akit mindenki Bogárnak szólított, odarontott Pimhez, aki letérdelt és a karjába zárta őket. A lányok jelnyelvtudása egyszerű kifejezésekre szorítkozott, hát mindhárman szeretleket jeleltek, lapos tenyerükkel kört írtak a szívük fölé. Gyertek el hozzám, jelelte Pim, és Kate-re pillantott, aki lefordította, mit kér tőlük. – Lehet? – kérdezte Bogár lelkesen. – Mikor?

– Meglátjuk – felelte Kate. – Talán majd ha meglesz a baba. Érzékeny téma volt ez; Sara szerette volna, ha Pim vár még az indulással a második gyerekük születéséig. De addigra majdnem eltelik a nyár, túl késő a vetéshez. S Pim csökönyös természete nem engedte, hogy egyedül visszajöjjön pusztán a szülés miatt. Nem először csinálom, mondta. Csak nem olyan nehéz! – Légyszi, anyu! – könyörgött Elle. – Mondtam, hogy meglátjuk. A búcsúölelések következtek. Peter Sarára pillantott; ő is ugyanúgy érzett. A gyerekeik végleg kirepülnek. Elvileg ezt kívánja nekik egy szülő, ezért dolgozik, de más dolog megélni. Caleb kezet rázott Peterrel, aztán férfias ölelésbe vonta. – Hát, azt hiszem, itt az idő. Baj, ha mondok pár hülyeséget? Például hogy szeretlek. De azért még mindig pocsékul sakkozol. – Ígérem, gyakorolni fogok. Ki tudja, lehet, hogy nemsokára utánatok megyek. Caleb elvigyorodott. – Látod, én megmondtam! Elég a politikából. Ideje keresni egy helyes lányt és megállapodni. Ha sejtenéd, gondolta Peter. Minden este, amikor behunyom a szemem, pontosan így teszek. Lehalkította a hangját. – Megcsináltad, amit kértem? Caleb unottan sóhajtott. – Na, válaszolj vén atyád kedvéért. – Igen, igen, kiástam. – És azt az acélszerkezetet használtad, amit küldtem? Ez fontos. – Pont úgy csináltam, ahogy mondtad, esküszöm. Legalább lesz hol aludnom, amikor Pim kidob. Peter a menyére pillantott, aki már elhelyezkedett az ülésen. A kis Theót úgy kimerítette a dédelgetés, hogy álomba merült az ölében. Vigyázz a fiamra, jelelte Peter.

Úgy lesz. És a gyerekekre is. Pim rámosolygott. A gyerekekre is. Caleb felkapaszkodott a szekérre. – Jó utat – mondta Peter. – Sok szerencsét! Eljött az indulás elkerülhetetlen pillanata: mindenki hátralépett, a kocsi kigurult a kapun. Bill és a lányok mentek el elsőnek, utána Kate és Hollis. Peter estig be volt táblázva, de nem tudta rávenni magát, hogy elkezdje a napot. S a jelek szerint Sara sem. Szótlanul álltak egymás mellett, nézték a kocsit, melyen egyre távolodtak a gyerekeik. – Miért érzem néha úgy, hogy ők a szülők, mi a gyerekek? – Nem is olyan sokára úgyis a második gyermekkorunkat éljük. – Már alig várom – horkant fel Sara. Még mindig látszott a kocsi. Most haladt át a régi kerítés vonalán a Narancssárga Övezetbe. Azon túl csak a földek egy töredéke lett felszántva; egyszerűen nem volt elég munkaerő. Nem mintha olyan sok etetni való száj maradt volna a városban; Kerrville népessége alig ötezer lakosra zsugorodott. Most már csak 4997, gondolta Peter. – Bill szét van csúszva – jegyezte meg. Sara felsóhajtott. – Kate viszont szereti. Mit tehet ilyenkor egy anya? – Megpróbálhatok új állást szerezni neki. – Félek, hogy reménytelen eset. – Peterre pillantott. – Erről jut eszembe, mit hallok, hogy nem indulsz újra az elnökségért? – Honnan veszed ezt? Sara ártatlanságot mímelve vállat vont. – Ó, csak folyosói pletykákból. – Vagyis Chase-től. – Ki mástól? Egyfolytában ezen csámcsog. Szóval igaz? – Még nem döntöttem el. De tíz év talán tényleg elég már.

– Hiányolni fognak az emberek. – Kétlem, hogy egyáltalán észrevennék. Peter arra számított, hogy Sara Michaelról fogja faggatni. Tud az öccséről valamit? Legalább jól van? A részletekről, a fájdalmas tényekről nem szívesen beszéltek. Michael belebonyolódott a seftelésbe, állítólag valami őrült vállalkozásba fogott, Greer összeszűrte a levet Dunkkal, a hajózócsatorna melletti fölfegyverzett táborból több teherautónyi nyalatot és isten tudja, még mit szállítanak el nap mint nap. De nem faggatta. Hanem azt kérdezte: – Vicky mit szól hozzá? Peterbe belenyilallt a bűntudat. Hetek, sőt hónapok óta tervezte, hogy meglátogatja Vickyt. – El kell mennem hozzá – felelte. – Hogy van? Még mindig szorosan egymás mellett állva követték tekintetükkel a kocsi útját. Most már csak egy pontnak látszott a távolban. Felkapaszkodott egy bukkanóra, ereszkedni kezdett, majd eltűnt szem elől. Sara Peter felé fordult. – A helyedben nem halogatnám – mondta. Peter napját a szokásos feladatok töltötték ki. Egyeztetés az adószedővel a fizetést megtagadó telepesekről; új bíró kinevezése; a helyi törvényhozó testület következő ülésének napirendje; aláírandó papírok, melyeket Chase tolt elé minimális tájékoztatás kíséretében. Háromkor Apgar jelent meg az ajtóban. Volna egy perce az elnök úrnak? Az egész kabinet a keresztnevén szólította Petert a saját kérésére, de Gunnar egy jottányit sem engedett a protokollból. Neki csakis „elnök úr” lehetett. A lőfegyverekről akart tanácskozni – pontosabban a hiányukról. A hadsereg mindig is felújított polgári és katonai fegyverekkel dolgozott. Ezekből sok a Ford Hood támaszpontról származott, meg aztán Texas jól felfegyverzett hely volt. Gyakorlatilag minden házban volt fegyverszekrény, és államszerte voltak gyárüzemek, ahonnan bőséggel lehetett pótalkatrészeket és töltényeket szerezni. De hosszú idő eltelt már, és nem mindegyik gyártmány bírta egyformán a strapát. A fémtokos pisztolyok, mint a régi Browning 1911-es, a SIG Sauer félautomata és a katonai Beretta M9-es, már-már elpusztíthatatlanok voltak megfelelő karbantartás mellett. Ahogy a legtöbb

revolver, sörétes és tolózáras puska is. A polimertokos pisztolyok, mint a Glock meg a katonaság alapfelszerelése, az M4-es és AR-15-ös puska, nem bírtak ilyen örökszavatossággal. Ahogy műanyag borításuk elfáradt és megrepedt, egyre többet kellett kivonni a használatból; mások polgári kezekbe kerültek a seft útján; néhány egyszerűen eltűnt. De ez csak a kisebbik része volt a problémának. Sürgetőbb gondot jelentett az egyre fogyatkozó lőszerkészlet. Évtizedek óta nem lőttek ki a háború előttről származó töltényt; a Tifty légmentesen lezárt bunkerében tároltakat kivéve sem a csappantyú, sem a lőpor nem bírt ki húsz évnél többet. A hadsereg összes lőszere vagy újratöltött töltényhüvely volt, vagy a két közeli lőszergyár egyikéből, a wacóiból vagy a victoriaiból származó üres hüvellyel készült. Golyót könnyen öntöttek ólomból; ennél sokkal keményebb dió volt a töltetet legyártani. Fegyverbe alkalmas kordit előállításához igen illékony vegyi anyagok bonyolult egyvelegére volt szükség, többek közt nagy mennyiségű nitroglicerinre. Meg lehetett oldani, de nem könnyen, komoly munkaerőt és szakértelmet igényelt, s mindkettőben szűkölködtek. A hadsereg mindössze kétezer katonára fogyott – ezerötszáz a környéki településeken állomásozott, és ötszáz fős helyőrség maradt Kerrville-ben. Vegyész nem volt köztük egy se. – Szerintem mindketten tudjuk, miről van szó – mondta Peter. Apgar, aki a papírokkal megrakott íróasztal túloldalán ült, a körmeit mustrálta. – Nem állítottam, hogy örülök neki. De a seftnek megvan a gyártási kapacitása, és végtére is nem először egyezkednénk velük. – Dunk nem Tifty. – És Michael? Peter összevonta a szemöldökét. – Érzékeny téma. – Első osztályú szerelő volt a finomítóban. Tudja, hogy kell olajat főzni… ez is menni fog. – És mi lesz a hajójával? – kérdezte Peter. – Elnök úr barátja. Nálam jobban tudhatja, mit akar a hajóval. Peter nagy levegőt vett. – Bárcsak tudnám! Húsz éve nem találkoztam vele. A tetejébe, ha megmondjuk a sefteseknek, hogy elfogyott a lőszerünk, azzal kiteregetjük az

összes kártyánkat. Hétfő reggelre már Dunk ülne ebben a székben. – Akkor fenyegesse meg. Vagy együttműködik, vagy kész, az egyezség lefújva, lerohanjuk a földszorost, és vége a bizniszének. – Azon a töltésen keresztül? Vérfürdő lenne belőle. Kiszagolná a blöffünket, mielőtt befejeznénk a mondatot. Peter hátradőlt a székben. Elképzelte, ahogy felvázolja Apgar feltételeit Dunknak. A pasas a képébe röhögne, nem vitás. – Rázós ügy. Nem működne. Mit tudunk neki ajánlani? Gunnar arca elsötétült. – Mármint mi érdekli a pénzen, fegyvereken és kurvákon kívül? Tudtommal mindháromból van neki bőséggel. Plusz gyakorlatilag népi hősnek számít. Tudja, mi történt múlt vasárnap? A banderai táborban, az útépítők szállásán minden előzmény nélkül egyszer csak felbukkant egy öttonnás teherautó nőkkel megpakolva. A sofőr üzenetet vitt: „Egy kis figyelmesség a barátotoktól, Dunk Witherstől.” Vasárnap, érti! – Elküldték őket? Gunnar felhorkantott. – Nem, elkísérték a templomba. Mit gondol? – Nos, valami csak van, amivel meggyőzhetjük! – Megkérdezhetné tőle személyesen. Tréfa volt, de nem teljesen. És még Michaellal is számolni kellett. Mindennek dacára Peter merte azt remélni, hogy a férfi szóba állna vele. – Lehet, hogy végül az lesz. Miközben Gunnar felkelt, Chase bukkant fel az ajtóban. – Mi történt, Ford? – kérdezte Peter. – Újabb víznyelő nyílt. Jó nagy. Ezúttal két ház tűnt el. A tavasz kezdete óta nem először fordult elő: morajlik a föld, és másodperceken belül beomlik a talaj. A legnagyobb lyuk tizenöt méternél is szélesebb volt. Tényleg szétesik ez a hely, gondolta Peter. – Van sérült? – kérdezte. – Ezúttal nincs. Üresen álltak a házak. – Ez legalább szerencse. – Ford még mindig várakozásteljesen nézett rá. –

Van még valami? – Gondoltam, kiadunk egy nyilatkozatot. Az emberek nyilván tudni szeretnék, milyen intézkedést tervezünk. – Mint például? Megfeddjük a földfelszínt? – Ford nem válaszolt, Peter felsóhajtott. – Jó, üssön össze valamit, és aláírom. Mérnökök dolgoznak a problémán, kézben tartjuk a helyzetet, satöbbi. – Felvonta a szemöldökét. – Rendben? Apgar alig bírta visszafojtani a nevetést. Jézusom, gondolta Peter, ennek sose lesz vége. Felállt az asztal mellől. – Jöjjön, Gunnar! Járjunk egyet. Nem azért lett elnök, mert különösképpen vágyott a pozícióra, hanem Vicky iránti szívességből. Közvetlenül a második újraválasztása után állandó remegés alakult ki az elnök asszony jobb kezében. Ezután egy sor baleset következett, többek közt egy bokatöréssel végződött esés a kapitólium lépcsőjén. Mindig gondos kézírása macskakaparássá torzult; beszédébe dallam nélküli, bizarr monotónia költözött; a remegés aztán a másik kezére is átterjedt, feje pedig akaratlan meg-megrándult. Peter és Chase sikerrel leplezte az állapotát azzal, hogy nyilvános szerepléseit a minimumra korlátozta, de a második év felénél világossá vált, hogy az elnök nem folytathatja tovább a munkát. A Texasi Alkotmány, mely hatályon kívül helyezte a Rendkívüli Jogrend Módosított Törvénykönyvét, lehetővé tette számára, hogy ideiglenes elnököt nevezzen ki. Peter a kitelepülési ügyek minisztere volt ebben az időben, már Vicky második hivatali ciklusának közepe óta. Az egyik legtöbb figyelmet kapó pozíció volt a kormányzatban, és Vicky meg sem próbálta titkolni, hogy fontosabb szerepre készíti fel vele. Mindamellett Peter arra számított, hogy Chase veszi át a tisztséget; ő és Vicky hosszú évek óta dolgoztak együtt. Mikor Vicky az irodájába hívatta, Peter meg volt róla győződve, hogy Chase elnökségének részleteiről fognak egyeztetni; helyette egy bíró és egy Biblia várta. Két perc múlva ő volt a Texasi Köztársaság elnöke. Később megértette, hogy Vicky kezdettől fogva ezt tervezte: az alapokról akarta felépíteni az utódját. Peter két év múlva elindult a választáson, könnyen meg is nyerte, és második ciklusára kihívója sem akadt. Részben a személyes népszerűségének köszönhette, hogy sikeres vezető lett; ahogy

Vicky megállapította, az emberek igen nagyra tartották. De az is igaz, hogy épp akkor vette át a hivatalt, amikor könnyű volt kedvére tenni a lakosságnak. Maga Kerrville egyre inkább súlyát vesztette. Vajon mikor lesz csupán egy a számtalan vidéki városból? Minél távolabbra települtek ki az emberek, annál kevesebb létjogosultságát látták a központi kormányzásnak. A törvényhozás átköltözött Boerne-be, és szinte soha nem ülésezett. A humántőke után a pénztőke is kivonult a környéki falvakba; az emberek vállalkozásokba kezdtek, piaci áron kereskedtek az áruikkal, saját kezükbe vették az életük irányítását. Fredericksburgben magánbefektetők egy csoportja összeadta a pénzét, hogy elsőként alapítson bankot. Még mindig voltak gondok, és csak a szövetségi kormányzat rendelkezett a nagyobb infrastrukturális fejlesztésekhez – utak, gátak, távíróvonalak kiépítéséhez – szükséges forrásokkal. Ám ez sem tarthatott örökké. Ha Peter őszinte akart lenni magához, belátta, hogy nem irányítja a hajót, hanem csak a kikötőbe kormányozza. Hadd kapjon Chase is egy esélyt, gondolta. Két évtized közszolgálat, s a vele járó végeérhetetlen, zárt ajtók mögötti civódás bárkit próbára tenne. Peter soha nem gazdálkodott; még egy paradicsomot sem ültetett el soha. De meg tudná tanulni, és ami a leglényegesebb: az eke nem kötekszik. Vicky visszavonult egy kicsi faházba a város keleti részén. A környék jobbára elnéptelenedett már, az emberek rég elköltöztek. Sötétedett, mikor Peter a tornácra lépett. Egyetlen lámpa égett az utca felőli szobában. Lépések hallatszottak; kinyílt az ajtó, és Meredith, Vicky élettársa nézett ki, kezét egy konyharuhába törölgetve. – Peter! – Körülbelül hatvanéves, apró termetű, metsző kék szemű nő volt. Sok éve éltek már együtt Vickyvel. – Nem tudtam, hogy jössz. – Bocsánat, szólnom kellett volna. – Dehogy, gyere csak be! – Hátralépett. – Ébren van… épp most akartam megvacsoráztatni. Biztosan örülni fog neked. Vicky ágya a nappaliban állt. Amikor Peter belépett, feléje pillantott, feje jobbra-balra billent a felpolcolt párnákon. – Iiii… deee… jeee… vott már… eee… eeenök… úúú… Mintha lenyelte, majd kiköpte volna a szavakat. Peter széket húzott az ágya mellé. – Hogy vagy? – Maaa… eeeggészj… jóóó…

– Bocsánat, hogy így elmaradtam. Vicky keze nyughatatlanul járt a takarón. Féloldalas mosollyal felelte: – Sss… seee… mi… b… baj. M… min lááátot… soh… a d… dolg… gom. Meredith tálcával a kezében lépett be, és letette az éjjeliszekrényre. Egy tál üres húsleves és egy pohár víz állt rajta szívószállal. Meredith a tenyerével megemelte Vicky fejét, és pamutelőkét kötött a nyakába. Közben leszállt az este, tükrökké sötétedtek az ablakok. – Csináljam én? – kérdezte Peter Meredithtől. – Vicky, segítsen Peter megvacsorázni? – M… m… mér… n… n… ne. – Apró kortyokat – intette Meredith, és megveregette Peter karját. Haloványan rámosolygott; arca nyúzott volt a kimerültségtől. Valószínűleg hónapok óta nem tudta kialudni magát, ezért hálásan fogadta a segítséget. – Ha kellek, megtalálsz a konyhában. Peter a vízzel kezdte, a szívószálat Vicky száraz, cserepes ajkához tartotta, aztán következett a leves. Látta, hogy a legkisebb mennyiséget is emberfeletti erőfeszítés lenyelnie. A nagyja lecsorgott a szája szélén; Peter az előkével törölte meg az állát. – Fff… fff… visssszes. – Mi vicces? – Teee… etesssz. Mint eeed… kiiizs… babááát. Peter megint megmerítette a kanalat. – Ez a legkevesebb. Nemegyszer kellett a számba rágnod a dolgokat. Vicky nyakizma görcsösen összerándult, ahogy erőlködött a nyeléssel. Petert már a látvány is kimerítette. – Hooo… megy a k… k… kamm… pány? – Még be sem indult igazán. Mostanában eléggé el voltam havazva. – H… hhh… hazug d… d… disssz… nó. Egyből átlátott rajta, mint mindig. Peter még egy kanál levest emelt a szájához, nem sok sikerrel. – Caleb és Pim ma elköltözött vidékre. – A… rossz… sssz… kedv… eeel… m… múlik.

– Mi, szerinted nem tudnék gazdálkodni? – Isss… meee… lekk… P… Peter. B… belebb… bolonn… dulnáá… ááál. Nem szólt többet. Peter letette a tálat; alig fogyott a levesből. Mire felpillantott, Vicky szeme csukva volt. Peter lekapcsolta a lámpát, és csak nézte. Alvás közben csillapodott a test szüntelen mozgása. Eltelt néhány perc; Peter neszt hallott a háta mögül: Meredith állt a konyhaajtóban. – Mindig így van – mondta csendesen. – Egyik percben még jelen van, aztán… – Nem fejezte be a gondolatot. – Tehetek érte valamit? Meredith megfogta Peter karját és a szemébe nézett. – Olyan büszke volt rád, Peter! Boldoggá tette, amit elértél. – Ugye hívsz, ha szükség van rám? Ha bármi kell, jövök. – Szerintem ez a látogatás tökéletes volt, hát nem? Hadd legyen ez az utolsó. Peter visszafordult Vickyhez, és egyik kezét fölemelte a takaróról. A nő meg sem rezzent. Peter fogta egy percig a kezét, és csak rá gondolt, aztán lehajolt és arcon csókolta, először életében. – Köszönöm – suttogta. Kiment Meredith mögött a tornácra. – Nagyon szeretett ám téged – jegyezte meg a nő. – Nem gyakran mondta ki az ilyesmit, még nekem sem. Ilyen volt a természete. De szeretett. – Én is őt. – Tudja ő azt, Peter. – Megölelték egymást. – Isten veled. Csöndes volt az utca, nem égett egy lámpa sem. Peter a szeméhez nyúlt; nedves lett az ujja. No, hisz ő az elnök, sírhat is, ha akar. Elment a fia; elmennek majd mások is. Életének abba a szakaszába ért, amikor lassanként lemorzsolódnak a dolgok. Peter az ég felé emelte az arcát. Igaz, amit a csillagokról mondanak. Minél tovább nézed őket, annál többet látsz. Vigaszt nyújtottak, éber őrködésük megnyugvással töltötte el; ám nem volt ez mindig így. Peter állt, nézte az eget, és visszagondolt arra az időre, amikor ennyi csillag látványa egészen mást jelentett.

HUSZONÖT Huntban éjszakáztak, a szekér mellett aludtak a földön, és a második nap délutánján értek Mystic faluba. Kopár, félreeső település volt: rövid főutcáján alig néhány ház állt, meg egy vegyesbolt és egy kormányhivatal, amely minden funkciót betöltött a postától a börtönig. Végigmentek az utcán, és a folyó menti országúton haladtak tovább nyugat felé, a fák egyre sűrűsödő alagútjában. Pim még sosem járt kint vidéken; minden, amit látott, szemlátomást lenyűgözte. Nézd a fákat!, jelelte a babának. Nézd a folyót! Nézd a világot! Lemenőben volt a nap, mire a tanyára értek. A ház egy dombtetőn állt, a Guadalupéra nézett, külön kifutó volt a lovaknak, a kettő közt fekete termőtalajjal borított földek, hátul egy árnyékszék. Caleb leszállt a szekérről, és felnyújtotta a kezét Theóért, aki mózeskosarában aludt. – Hogy tetszik? Theo születése óta Caleb rászokott, hogy mindig egyszerre beszéljen és jeleljen, ha velük van a kisfiú. Így, hogy csak a család veszi körül, úgy fog felnőni, hogy a beszéd és a jelnyelv számára elválaszthatatlanul összetartozik. Ezt mind te csináltad? – Hát nem egyedül. Mutasd meg az egészet! Caleb bevezette a házba. Két szoba volt a földszinten, valódi üvegablakokkal, egy konyha tűzhellyel és szivattyús vízzel; lépcső vezetett a padlásra, ahol majd aludni fognak. Lábuk alatt megnyugtatóan szilárd volt a tölgyfa deszkákból ácsolt padló. – Nyáron túl meleg lesz idebent, de fabrikálok egy alvós tornácot hátulra. Pim mosolygott; úgy tűnt, alig hisz a szemének. Mikor lesz arra időd? – Megcsinálom, ne félj! Lepakolták a szekérről az éjszakára szükséges holmit. Néhány nap múlva Calebnek vissza kell majd térnie a tizenhárom kilométerre fekvő városba, hogy elkezdje feltölteni az állatállományt: fejőstehén kell, egy-két kecske, tyúkok. A magok készen álltak a vetésre; a talaj meg lett forgatva. Kukoricát és babot fognak termeszteni váltott sorokban, a konyhakert pedig elfér hátul. Az első év versenyfutás lesz az idővel. Caleb remélte, hogy utána beáll egy

kiszámíthatóbb ritmus, bár az élet semmiképp sem lesz könnyű soha. Egyszerű vacsorát ettek, és lefeküdtek a matracra, melyet Caleb behozott a szekérről, és letette a nagyszoba padlójára. Vajon Pim nem fog félni vagy legalábbis nyugtalankodni, ha ezen a kieső helyen alszanak, csak így hármasban? Még sosem éjszakázott a városfalon túl. De épp az ellenkezőjét tapasztalta: Pim fesztelennek látszott, egyszerűen kíváncsinak, hogy miképp alakul itteni életük. Persze megvolt ennek az oka. Ami kislány korában történt vele, megacélozta a természetét. Caleb nagyon lassan engedte be az életébe Pimet. Kezdetben, amikor Sara hazahozta a lányt az árvaházból, Caleb jóformán nem is látta emberi lénynek. Nyers mozdulatai és hörgő torokhangja riasztóan hatottak rá. A legapróbb kedvességre is értetlenül, sőt dühösen reagált. Akkor kezdett változni a helyzet, amikor Sara megtanította Pimet jelelni. Rögtönözve haladtak, eleinte minden szót kibetűztek, aztán eljutottak a komplett kifejezésekig és gondolatokig, melyeket egyetlen kézmozdulattal meg lehetett ragadni. Egy könyvtári könyvet is felhasználtak, de később, amikor Kate odaadta Calebnek tanulmányozásra, kiderült, hogy Pim gesztusai közül sok nem is szerepelt benne: saját fejlesztésű nyelvet használt, melyet csak ő, az anyja és valamennyire Kate és Kate apja ismert. Caleb tizennégy-tizenöt éves volt ekkoriban. Okos fiú lévén nem volt hozzászokva a megoldhatatlan problémákhoz. Ráadásul kezdte érdekesnek találni Pimet. Miféle ember lehet? Az, hogy vele nem tud úgy kommunikálni, mint mindenki mással, egyszerre volt frusztráló és vonzó. Elkezdte alaposan figyelni a családtagokkal való társalgását, hogy gesztusait jól megjegyezze. Szobájában órákig gyakorolt egy tükör előtt, véletlenszerű témákban eljelelte a párbeszéd mindkét felét. Hogy vagy ma? Köszönöm, jól. Mit szólsz ehhez az időhöz? Szeretem az esőt, de már várom, hogy melegebb legyen. Fontosnak tartotta, hogy addig ne árulja el új képességeit, amíg nem tudja a lányt számos témában magabiztosan szóval tartani. Egy közös családi kiránduláson adódott a nagy alkalom, amikor a délutánt a bukógátnál töltötték. Míg a többiek a víz mellett piknikeztek, Caleb felmászott a gát tetejére. Ott meglátta Pimet, aki a betonon ülve írt a naplójába. Állandóan írt; Caleb csodálkozott ezen. Ahogy közeledett hozzá, Pim felpillantott, sötét szeme élesen összeszűkült, aztán elutasítóan elfordította a fejét. Hosszú, barna, füle mögé simított haja megcsillant a napfényben. Caleb csak állt egy pillanatig és nézte. Pim idősebb volt három évvel a fiúnál, Caleb szemében szinte már felnőtt. Nagyon csinos lány lett belőle, bár konokul őszinte, nyers természete lenézőnek, sőt kissé hidegnek mutatta.

Láthatóan nem örült Caleb felbukkanásának, de a fiú most már nem hátrálhatott meg. Odament hozzá. Pim félrebillent fejjel nézett rá, egyszerre unottan és mulatva. Helló, jelelte Caleb. Pim rácsukta a naplót a ceruzájára. Meg akarsz csókolni, ugye? Olyan váratlanul szegezte neki a kérdést, hogy Caleb összerezzent. Azt akarja? Erről szólt volna ez az egész? A lány most már igazán mulatott – nevetett a szeme. Tudom, hogy tudod, mit mondok, jelelte Pim. Caleb keze eldadogta a választ. Megtanultam. Értem vagy magadért? Úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak valamin. Is-is. Csókolóztál már? Nem, még nem. De már tervezte. Tudta, hogy elpirult. Párszor. Nem is igaz. A kezek nem hazudnak. Caleb érezte ennek az igazságát. A sok tanulás és gyakorlás közben nem vette észre a nyilvánvaló tényt, melyre Pim egy pillanat alatt rátapintott: a jelelés a tökéletes őszinteség nyelve. Tömör kifejezésmódja nem adott teret a kertelésnek, az önvédelmi féligazságoknak, melyeket az emberek általában közölnek egymással. Te szeretnéd? Pim felkelt és elébe állt. Legyen. Hát csókolóztak. Caleb behunyta a szemét, úgy vélte, így kell, oldalt billentette a fejét, és előrehajolt. Összeütközött az orruk, aztán elfordult egymáson, és a szájuk puhán összeért. Mire felfogta volna, ami történik, már vége is volt. Tetszett? Alig bírta elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Eljelelte a választ: Nagyon. Most nyisd ki a szád közben. Így még jobb volt. Puha nyomás hatolt a szájába, és rájött, hogy az a lány

nyelve. Ő is utánozta, és most már igazából csókolóztak. Mindig úgy képzelte, hogy csak a bőr sima súrlódása a csók, ajak az ajkon, de most megértette, hogy sokkal összetettebb annál. Nem érintés, inkább egyesülés. Folytatták így egy darabig, kutatták egymás száját, aztán Pim elhúzódott, jelezvén, hogy a csókolózásnak vége. Caleb sajnálta; sokáig tudta volna még csinálni. De egyszerre megértette a félbeszakítás okát: Sara hívta őket a gát aljáról. Pim rámosolygott. Jól csókolsz. Mindössze ennyi történt, legalábbis egyelőre. Később aztán csókolóztak megint, és mást is csináltak, de nem nagyon lett belőle semmi, és közben más lányok is feltűntek a színen. Ám az a néhány hamar elillanó perc ott a gáton meghatározó pont maradt az életében. Amikor tizennyolc évesen belépett a hadseregbe, a parancsnoka azt mondta, találjon valakit odahaza, akivel levelezhet. Ő Pimet választotta. Az ő levelei csupa vidám semmiségről szóltak, az élelmezés hiányosságairól, meg a barátaival kapcsolatos jópofa sztorikról, de Pim írásai egészen egyediek voltak, mélyenszántók és élettelik. Olykor szinte költészetnek hatottak. Egyetlen szófordulata, akár csak valami hétköznapi dologról – mint a napsütötte lomb vagy egy ismerős futó megjegyzése, a készülő vacsora illata –, megragadta a képzeletét, és napokig motoszkált az agyában. Szemben a jelnyelv egyértelmű tömörségével, írásban Pim szavai túlcsordultak az érzésektől – mélyebb igazságot árultak el róla, közelebbről mutatták meg a szívét. Amilyen gyakran csak tudott, írt neki, mohón várta minden válaszát. Végre megismerte a hangját, az igazit, és innen már nem tartott sokáig, hogy beleszeressen. Mikor megmondta neki, nem levélben, hanem személyesen, egy háromnapos eltávozás alkalmával, odahaza Kerrville-ben, Pim ránevetett a szemével, és azt jelelte, Mikor jöttél rá végre? Ezekkel az emlékekkel aludt el. Kicsit később arra ébredt, hogy Pim nincs mellette. Nem aggódott; Pim éjjeli bagoly típus volt. Theo még mindig aludt. Caleb felhúzta a nadrágját, meggyújtotta a lámpást, felkapta a puskáját az ajtó mellől, és kilépett. Pim a tűzifa-hasogatáshoz használt tuskónak dőlve ücsörgött. Minden rendben? Oltsd el a lámpát, jelelte Pim. Ülj ide. Csak hálóinget viselt, noha elég csípős volt a levegő; mezítláb jött ki. Caleb leült mellé, és kioltotta a lámpás lángját. A sötétben külön módszert használtak: Pim megfogta a kezét, és a tenyerébe miniatűr jeleket rajzolt. Nézd!

Mit? Mindent. Megértette, amit a sorok közt mondott: Ez mind a miénk. Jó itt lenni. Örülök neki. Caleb mozgást észlelt a bozótban. Aztán újból hallotta a hangot, balra tőlük surrogott a fű. Nem mosómedve vagy oposszum volt – valami nagyobb. Pim megérezte Caleb hirtelen éberségét. Mi az? Maradj itt. Meggyújtotta a lámpást, mely fénytócsát vetett a földre. A surrogás most már több helyről hallatszott, bár nagyjából ugyanabból az irányból. Puskáját a hóna alá vette, és könyökével az oldalához szorította. Fél kezében a lámpással, a másikban a puskával előrelopózott, a neszek felé. A fény megcsillant egy szempáron. Fiatal szarvas volt az. Megdermedt a fényben, Calebre bámult. Ekkor meglátta a többit is, összesen hatan voltak. Egy pillanatra nem moccant semmi, az ember és a szarvasok kölcsönös megrökönyödéssel meredtek egymásra. Aztán mintha közös elme irányítaná őket, a csorda egyszerre fordult meg és eliramodott. Mit tehetett volna? Mi mást tehetett Caleb Jaxon, mint hogy felkacag?

HUSZONHAT – Oké, Rand, próbáld most! Michael a hátán feküdt, a padló és a kompresszor alja közti szűk résbe ékelődve. Hallotta, hogy kinyílik a szelep; a gáz megindult a csövön át. – Na, mi az ábra? – Úgy tűnik, tart a cső. Ne merészelj szivárogni, gondolta Michael. Elment rád a fél délelőttöm. – Nem. Csökken a nyomás. – Bassza meg! – Az összes szóba jöhető tömítést ellenőrizte. Honnan a fenéből jön a gáz? – A fene egye meg! Kapcsold le. Michael kikecmergett a résből. Az alsó szerelőszinten voltak. Fölöttük a pallóról fémnek ütköző fém döngése, ívhegesztő sziszegése, egymásnak kiabáló férfiak hangja hallatszott, s mindet felerősítette a gépház akusztikája. Michael negyvennyolc órája nem látott napfényt. – Valami ötlet? – kérdezte Randtől. A férfi zsebre dugott kézzel állt. Volt benne valami lószerű. Kicsi szeme szelídnek hatott markáns arcán, hullámos fekete hajába a kora ellenére – nem lesz még egyszer negyvenöt éves – csak elvétve vegyültek ősz szálak. Rand, a mindig higgadt, megbízható kolléga soha nem emlegetett feleséget, barátnőt; soha nem járt Dunk szajháihoz. Michael egyszer sem faggatta minderről, a kérdés szerfölött lényegtelen lévén. – Valahol a generátorban lehet – vetette föl Rand. – Csak oda ki fér be? Michael felnézett a pallóra, és elkiáltotta magát, hallja, aki hallja: – Hol van Pacni? Pacni valódi neve Byron Szumanski volt. Becenevét a szénfekete borostájától elütő ősz foltról kapta. Mint Michael emberei közül oly sokan, ő is az árvaházban nőtt fel; szolgált a katonaságnál, ott megtanult ezt-azt a motorokról, utána szerelőként dolgozott a polgári hatóságoknak. Rokonai nem voltak, soha nem házasodott meg és nem is vágyott rá. Michael nem tudott semmilyen rossz szokásáról; jól bírta az elszigeteltséget, nem beszélt sokat, zokszó nélkül teljesítette az utasításokat, és szeretett dolgozni – más szóval tökéletesen megfelelt Michaelnak. Százhatvan centis mokány

termetével a hajó olyan szegleteiben kuksolt naphosszat, ahol mások levegőt sem bírtak volna venni. Michael jól meg is fizette, bár a bérekre a többiek sem panaszkodhattak. Minden centet, melyet a szeszfőzdéken keresett, a Bergensfjordra fordított. Odafent felbukkant egy arc: Weir. Hegesztőpajzsát feltolta a homlokára. – Szerintem a hídon van. – Küldjetek érte valakit! Michael lehajolt a szerszámostáskájáért. Rand megböködte a karját: – Vendégünk jött. Michael felpillantott; Dunk jött lefelé a lépcsőn. Kettejüknek szükségük volt egymásra, de a viszony korántsem volt felhőtlen. Dunk persze mit sem tudott Michael valódi céljairól. A Bergensfjordot különcködő hóbortnak tartotta, komplikált, időrabló hobbinak, amely csak elvonja Michael figyelmét a lényegről, Dunk zsebének a megtöméséről. Az, hogy eszébe sem jutott eltöprengeni rajta, minek akar Michael tengerképessé tenni egy száznyolcvan méteres teherhajót, csak újabb bizonyítéka volt a korlátoltságának. – Remek – mondta Michael. – Hívjak össze párat a fiúk közül? A pasas be van pöccenve. – Gondolod? Rand eloldalgott. Dunk megállt a lépcső alján, csípőre tette a kezét, és bágyadt bosszankodással hordozta körbe tekintetét a helyiségen. Arcán a tetoválások átmenet nélkül fogytak el egykori hajvonala mentén. Zűrös életvitele nyomot hagyott az arcán, de alkatra még mindig olyan volt, mint egy tank. Szívesen múlatta azzal az időt, hogy teherautókat emelgetett a lökhárítójuknál fogva. – Miben segíthetek, Dunk? Mosolyáról Michaelnak általában a kirobbanni készülő pezsgősdugó jutott eszébe. – Gyakrabban kéne lejárnom ide. A cucc feléről gőzöm sincs, micsoda. Mint például azok az izék. – Vastag virsliujjával körbemutogatott. – Vízhűtőszivattyúk. – Mire valók? A fél nap elúszott már nulla eredménnyel, és most még ez is.

– Hosszú lenne elmagyarázni. Ne terheld magad vele. – Miért vagyok itt, Michael? Most meg kitalálósdit játszanak, mint az ötévesek. – A hajógépészet iránti váratlan érdeklődésed hozott? Dunk tekintete megkeményedett. – Azért vagyok itt, Michael, mert nem tartod be az egyezségünket. Mystic megnyílt a telepesek előtt. Ez keresletet jelent. Kell nekem az új főző, működésre készen. Nem majd valamikor, hanem ma. Michael elbődült a palló irányába: – Megtalálta valaki Pacnit? – Keressük! Michael visszafordult Dunk felé. Mekkora egy ökör ez az ember, eke elé kéne fogni. – Kicsit sok a dolgom. – Hadd emlékeztesselek a feltételekre! Te bűvészkedsz a szeszfőzdékkel, én átadok tíz százalékot a haszonból. Nem olyan bonyolult. Michael megint felkurjantott. – Jó lenne még napnyugta előtt! A következő pillanatban felkenődött a rekeszfalra, miközben Dunk karja a torkát szorította. – Most már ide tudsz figyelni? A pasas széles, ragyás orra centikre volt Michaelétól; savanyú, borszagú lehelet áradt belőle. – Nyugi, amigo. Nem kéne ezt a gyerekek előtt. – Te dolgozol nekem, bassza meg! – Ha megengedsz egy futó megjegyzést: lehet, hogy átmenetileg jólesne kitörni a nyakamat, de attól nem jutsz több nyalathoz. – Minden oké, Michael? Rand ott állt Dunk háta mögött két társával, Fastau-val és Weirrel. Rand hosszú villáskulcsot szorongatott a kezében, a másik kettő egy-egy csövet. Hanyagul lógatták ezeket az eszközöket, mintha csak a kezükben maradt

volna munka közben. – Csak egy kis félreértés – magyarázta Michael. – Ugye, Dunk? Nem kell ezt így felfújni. Odafigyelek, esküszöm. Dunk karja még mélyebben nyomódott Michael torkának. – Megdöglesz! Michael Weirre és Fastau-ra pillantott Dunk válla fölött. – Ti ketten, menjetek, nézzétek meg a főzdéket, mérjétek fel a helyzetet, aztán gyertek beszámolni. Oké? – Ismét Dunkra fordult a szeme. – El van intézve. Látod, csak egy szavadba kerül. – Húsz éve! Húsz éve tűröm ezt a baromságot. A hülye hobbidat! – Abszolút megértelek. Elszaladt velem a ló. Új főzők kellenek, működésre készen. Semmi akadálya. Dunk tekintete ölni tudott volna. Nehéz lett volna megtippelni, mi sül ki ebből. Végül még egyszer durván nekitaszította Michaelt a rekesz oldalának, aztán eleresztette. Megfordult, és Michael embereire szegezte rideg tekintetét. – Ajánlom, hogy vigyázzatok magatokra! Michael visszafojtotta a köhögést, amíg Dunk el nem tűnt a szemük elől. – Jézusom, Michael – bámult rá Rand. – Á, csak nehéz napja van. Majd lenyugszik. Ti ketten csak dolgozzatok tovább. Rand, gyere velem! Weir összevonta a szemöldökét. – Ne nézzük meg a főzdéket? – Ne. Majd később beugrom én. Magukra maradtak Randdel. – Nem kéne így heccelni – jegyezte meg Rand. Michael nem felelt, köhögött. Ostobán érezte magát, bár furcsa módon ez az egész egyszersmind némi örömmel is eltöltötte. Jó dolog, amikor tisztán lehet látni. – Nem tudod, hol van Greer? – Reggel elment egy motorcsónakkal. Szóval etetésnap van. Michael mindig aggódott ilyenkor. Amy minden

alkalommal megpróbálta megölni Greert, de az öreg könnyen túltette magát ezen. Rand kivételével, aki a kezdetektől velük volt, Michael emberei nem tudtak erről a dologról: Amyről és Carterról a Chevron Marineren, a vérrel teli kannákról, melyeket Greer lelkiismeretesen szállított nekik kéthavonta. Rand körbepillantott. – Szerinted mennyi időnk van még, míg visszajönnek a fertőzöttek? – kérdezte halkan. – Most már nem lehet sok hátra. Michael vállat vont. – Nem mintha nem lennék hálás. Mindannyian azok vagyunk. Csak jó lenne felkészülni. – Ha mindenki teszi az istenverte dolgát, rég felszívódunk, mire bekövetkezik. – A vállára vetette a szerszámostáskát. – És az istenit, valaki megkeresné végre Pacnit? Nem akarok délig várni rá. Beesteledett, mire Michael előbújt a hajó gyomrából. Majd szétment a térde; a nyakát is meghúzhatta munka közben. És még a szivárgást sem találta meg. De úgyis sikerül; mindig sikerült. Megtalálja, ahogy az összes többi lyukas csövet, rozsdás szegecset és kirojtosodott vezetéket a Bergensfjord kábeleinek, vezetékeinek és csöveinek rengetegében, és hamarosan, hónapokon belül feltöltik az akkumulátorokat, kipróbálják a motorokat, és ha minden szabályszerűen működik, akkor készen állnak. Michael szerette elképzelni azt a napot. A szivattyúk beindulnak, a víz a dokkba zúdul, a támfal megnyílik, és a Bergensfjord húszezer tonnás tömege elegánsan lesiklik az állványról a tengerbe. Az elmúlt húsz évben Michael jóformán nem is gondolt másra. A seftelés Greer ötlete volt – méghozzá egyszerűen zseniális. Pénzre volt szükségük, jó sokra. Mit tudtak pénzzé tenni? Egy hónappal azután, hogy megmutatta Luciusnak a Bergensfjordon talált újságot, Michael a Bátyó Klub nevű játékterem hátsó szobájában ült egy asztalnál Dunk Withersszel. Heves vérmérsékletű, gátlástalan embernek ismerte, akit egyedül a haszonlesés motivál; Michael élete mit sem jelentett neki, mert senki másé sem. De Michael hírneve elért hozzá, és a felkészültsége is imponáló volt. Hamarosan megnyílnak a kapuk, az emberek a városon kívülre tódulnak. A lehetőségek adottak, mutatott rá Michael, de megvan-e a kapacitás a rohamosan növekvő

kereslet kielégítésére? Mit szólna Dunk ahhoz, ha Michael azt mondaná, meg tudja háromszorozni – nem, négyszerezni – a hozamot? És hogy zavartalan hozzáférést tud biztosítani a munícióhoz? És ha ráadásul Michael ismer olyan helyet, ahol teljes biztonságban üzemelhet a seft, ahol nem éri el sem a katonaság, sem a civil hatóság, de ahonnan Kerrville és a városon túli települések is könnyen megközelíthetők? Vagyis mit szól Dunk ahhoz, hogy Michael gazdagabbá teheti, mint álmodni merte? Így született meg a földszoros. Az elején sok időt elvesztegettek. Még mielőtt Michael hozzájutott volna, hogy egyetlen csavart is meghúzzon a Bergensfjordon, el kellett nyernie a pasas bizalmát. Három évig felügyelte a hatalmas szeszfőzdék építését, melyek Dunk Withersből legendát csináltak. Michael tisztában volt vele, milyen ára van ennek. Hány embert csépelnek véresre és fogatlanra, hány hullát vetnek a sikátorokba, hány feleséget és gyereket vernek össze vagy akár ölnek meg Dunk mentális mérge miatt? Igyekezett nem gondolni rá. Csak a Bergensfjord számít, semmi más; a hajó követeli meg a véráldozatot. Időközben valódi céljaihoz is megvetette az alapokat. Az olajfinomítóban kezdte. Óvatos puhatolózással: kik tűnnek fásultnak? Elégedetlennek? Nyughatatlannak? Rand Horgan volt az első; évekig együtt dolgoztak a párlók mellett. Aztán jöttek a többiek, a város minden csücskéből toboroztak embereket. Greer néha napokra eltűnt, aztán beállított egy terepjárón valakivel, aki egy szál útitáskát hozott meg azt az ígéretet, hogy öt évig marad a földszoroson cserébe a csillagászati fizetésért, melyből egy életre megélhet. Gyarapodott a csapat; hamarosan ötvennégy szívós lelket számlált, csupa olyat, akinek nincs vesztenivalója. Michael felfigyelt valamire, ami minden jelentkezőben azonos vonás volt. A pénz ígérete csábította őket ide, de valójában az, amit kerestek, valami kevésbé kézzelfogható dolog volt: anyagiakban nem kifejezhető. Sokuk minden céltudatosság nélkül sodródott egész életében. Napjaik összefolytak, semminek nem látták az értelmét. Amikor az újoncoknak megmutatta a Bergensfjordot, látta, hogy megváltozott a tekintetük: a monoton hétköznapokon túlmutató valami állt előttük, az emberiséget ért csapás előtti idők tanúja. Michael a múltat ajándékozta ezeknek az embereknek, s vele a jövőt. Ezt tényleg meg tudjuk javítani?, kérdezte mindegyikük. Nem „ezt”, helyesbített Michael. Hanem „őt”. És nem, nem megjavítjuk: felébresztjük. Nem mindenki volt egyformán fogékony. Michael a következő rendszert vezette be: három év elteltével, ha már megbizonyosodott az embere lojalitásáról, elvitte egy eldugott kunyhóba, leültette egy székre, és elmondta

neki a rossz hírt. A legtöbben jól fogadták: röpke hitetlenkedés, a kozmosszal való átmeneti perlekedés, bizonyítékok követelése, melyeket Michael nem volt hajlandó kiadni, aztán az ellenkezést felváltotta az elfogadás, és végül a szomorúsággal vegyes hála. Elvégre ők a túlélők közé fognak tartozni. Akik nem bírták ki a három évet, vagy a kunyhó próbáján elbuktak, nos, ők szerencsétlenül jártak. Ezt a részét Greer intézte, Michael távol tartotta magát a dologtól. Telephelyüket víz övezte, ahol könnyen eltűnhetett egy ember. Azontúl a nevét sem ejtették ki többet. Két évig tartott a dokk helyrehozása, újabb kettőig a hajótest kiszivattyúzása és úszóképessé tétele, az ötödik év elment arra, hogy bevontassák. Az a nap, amikor a hajótestet elhelyezték az állványzaton, leeresztették a zsilipet, és kiszivattyúzták a dokkot, Michael életének legstresszesebb napja volt. Az állvány vagy megtartja, vagy nem; a hajótest vagy megreped, vagy nem. Ezer dolog üthetett ki balul, és nem volt második esély. Ahogy az apadó víz és a hajó feneke közé bekúszott egy fénysáv, az emberei éljenzésben törtek ki, de Michael másként érzett. Nem az eufória, hanem a sorsszerűség szele csapta meg. Leereszkedett a lépcsőn a dokk fenekére. Az éljenzés elhalkult; mindenki őt nézte. Bokáját mosta a víz, ahogy óvatosan a hajóhoz lépdelt, mintha valami szent ereklyéhez közelítene. A vízből kiemelkedve egészen új hatást keltett a hajó. Hatalmas mérete, rendíthetetlen tömege lélegzetelállító látványt nyújtott. A hajótest vízvonal alatti görbülete szinte nőiesen lágyan ívelt; a hajóorron kerekded dísz meredt előre, mint egy emberi orr vagy egy ágyúgolyó félgömbje. Michael a hajó alá lépett; most fölötte volt a Bergensfjord teljes tömege, mint egy feje fölé felfüggesztett hegy. Felágaskodott, és megérintette a hajótestet. Hűvösnek érezte, és ujja hegye mintha bizsergett volna. A hajó szinte lélegzett, életre kelt. Michael ereibe átszivárgott a megingathatatlan bizonyosság: ez az ő küldetése. Minden más út bezárult; amíg él, ez lesz az egyetlen célja. Azóta csak a Nautiluson hagyta el a földszorost. Lehetett ebben szolidaritást vagy politikai éleslátást feltételezni, de a szíve mélyén tudta a valódi okot. Csakis ide tartozott. Előrement a hajóorrba, hogy Greert keresve kikémleljen. Nyirkos márciusi szél fújt. A földszoros, egy régi hajóépítő telep része, a hídtól fél kilométerre délre nyúlt a csatornába. A Nautilus száz méterre horgonyzott a parttól. A hajótest még mindig jól bírta, és a vitorlák is sértetlenek voltak. Michael hűtlennek érezte magát, ha ránézett; hónapok óta nem hajózott ki rajta. Ő volt

pedig az úttörő; ha a Bergensfjord a felesége, akkor a Nautilus az a lány, aki megtanította szeretni. Előbb hallotta meg a csónakot, mint hogy meglátta volna az ezüstös fényben: a csatornahíd alatt csobbant a víz. Michael lement a szerelőszintre, míg Greer a mólóhoz kormányozta a csónakot. Kötelet dobott Michaelnak. – Mi volt? Greer kikötötte a csónakot, átnyújtotta a puskáját és kimászott a mólóra. Elmúlt hetven, de úgy öregedett, ahogy a bikák: egyik percben fújtatnak és prüszkölnek, fel akarnak öklelni, a következőben arra eszmélsz, hogy legyek lepik el testüket a mezőn. – No – próbálkozott tovább Michael –, mindenesetre nem ölt meg… ez pozitívum. Greer nem felelt. Michael érezte, hogy barátja fel van dúlva; a látogatás nem alakult valami jól. – Lucius, mondott valamit Amy? – Mondott? Tudod, hogy megy az. – Ami azt illeti, soha nem tudtam. – Csak egy megérzés – vont vállat. – Az ő megérzése. Valószínűleg nem jelent semmit. Michael úgy döntött, nem forszírozza a kérdést. – Valami másról akartam veled beszélni. Volt egy kis összetűzésem Dunkkal ma. Greer feltekert egy kötelet. – Tudod, hogy felszívja magát néha. Holnap ilyenkorra elfelejti. – Szerintem ezt nem hagyja annyiban. Elég durva volt. Greer felpillantott. – Az én hibám. Fölhergeltem. – Mi történt? – Lejött a gépházba. A szokásos baromságával traktált az újabb szeszfőzdékről. Rand és két másik fiú majdnem le kellett szedje rólam. Az öreg gondterhelten ráncolta a homlokát. – Kicsit sok volt ebből mostanában.

– Pontosan. Kezd útban lenni. – Néhány pillanatra elhallgatott, aztán kimondta: – Azt hiszem, eljött az idő. Greer hallgatott, emésztette a gondolatot. – Beszéltünk már erről. Greer fontolóra vette, aztán biccentett. – A jelen körülmények között valószínűleg igazad van. Végigvették a neveket: kire lehet számítani, kire nem, ki az, aki valahol a kettő közt van, és ezért óvatosan kell kezelni. – Most egy ideig húzd meg magad – javasolta Greer. – Randdel intézkedünk. – Ahogy gondolod. Felkapcsolódtak a reflektorok, fényárban úszott a dokk. Michael fél éjszaka dolgozni fog. – Csak legyen kész a hajó – tette hozzá Greer. Sara felnézett az íróasztal mellől; Jenny állt az ajtóban. – Sara, valamit látnod kell. Utánament a földszintre, a kórtermekhez. Jenny félrehúzott egy függönyt. – A BB-sek találták egy sikátorban. Eltartott egy pillanatig, mire Sara ráismert a vejére. Arcát pépesre verték. Mindkét karja be volt gipszelve. Visszamentek a folyosóra. – Csak most láttam meg a kórlapját, és rájöttem, ki az – magyarázta Jenny. – Hol van Kate? – Esti műszakos. Majdnem négy óra volt. Kate bármelyik másodpercben beléphet az ajtón. – Tartsd fel valamivel! – Mit mondjak neki? Sara elgondolkozott.

– Küldd át az árvaházba. Nincs ideje a vizitnek? – Nem tudom. – Nézz utána. Siess! Sara belépett a kórterembe. Ahogy az ágyhoz közeledett, Bill ránézett, és a tekintetéből egy olyan ember riadalma sugárzott, aki tudja, hogy mindjárt még rosszabb napja lesz. – Na jó, mi történt? – kérdezte Sara. Bill elfordította az arcát. – Csalódtam benned, Bill. A férfi fölrepedt ajka közt szűrte a szót. – Sejtettem. – Mennyivel tartozol nekik? Bill megmondta. Sara lehuppant egy székbe az ágy mellett. – Hogy lehettél ilyen átkozottul ostoba? – Gondolhatod, hogy nem így terveztem. – Ezek végeznek veled! Valószínűleg hagynom kéne. Meglepetésére Bill sírva fakadt. – A mindenségit, ezt ne csináld! – sóhajtotta Sara. – Nem tehetek róla. – Takony folyt feldagadt orrából. – Szeretem Kate-et, szeretem a gyerekeket. Annyira sajnálom! – A sajnálattal nem megyünk semmire. Mennyi időt adtak, hogy előteremtsd a pénzt? – Vissza tudom nyerni. Csak adj kölcsön egy estére! Nem kell sok, csak amennyivel el tudom kezdeni. – Kate bedől az ilyen szövegnek? – Nem kell tudnia róla. – Költői kérdés volt, Bill. Mennyi időt adtak? – A szokásos. Három napot. – Mi ebben a szokásos? Bár tudod, mit, inkább ne mondd el. – Fölkelt a székről.

– Nehogy szólj Hollisnak! Kinyírna. – Bizony lehet. – Bocsáss meg, Sara! Tudom, hogy elcsesztem. Jenny lépett be kifulladva. – Minden oké, azt hiszem, Kate bevette. Sara az órájára pillantott. – Ezzel körülbelül egy órát nyertél, Bill, mielőtt megjelenik a feleséged. Azt javaslom, hogy vallj be mindent, és könyörögj kegyelemért. A férfi halálra rémült. – Mit fogsz csinálni? – Nem azt, amit érdemelsz.

HUSZONHÉT Caleb a tyúkól építésével foglalatoskodott, amikor a poros úton egy alakot látott közeledni. Késő délutánra járt; Pim és Theo a házban pihent. – Láttam a kéményfüstöt. – Rokonszenves, kérges arcú, gyapjas szakállú férfi állt előtte. Széles szalmakalapot és nadrágtartót viselt. – Ha már szomszédok leszünk, gondoltam, beköszönök. A nevem Phil Tatum. – Caleb Jaxon. – Kezet ráztak. – Ott lakunk a dombtető túloldalán. Már jó ideje itt vagyunk, az elsők között jöttünk. A feleségemmel, Doriennel vagyunk ketten. Van egy felnőtt fiunk, most költözött saját házba kicsit odébb Bandera felé. Jól hallottam, Jaxon? – Igen. A fia vagyok. – Még ilyet! Mi szél hozta erre? – Mint mindenki mást, gondolom… Próbálunk boldogulni. – Lehúzta a kesztyűjét. – Jöjjön be, ismerkedjen meg a családommal! Pim a hideg tűzhely mellett ült, az ölében Theóval, és egy képeskönyvet mutogatott neki. – Pim – szólalt meg Caleb, és jelelt hozzá –, ő a szomszédunk, Mr. Tatum. – Üdvözlöm, Mrs. Jaxon! – A férfi a szívéhez szorította a kalapját. – Kérem, maradjon csak ülve. Örülök, hogy megismerhetem. – Szólnom kellett volna – kapott észbe Caleb. – A feleségem siket. Azt mondja, örül, hogy megismerheti magát. A férfi megértően bólintott. – Volt egy ilyen rokonom, nemrég halt meg. Megtanult kicsit szájról olvasni, de szegény teremtés csak a saját világában élt. – Emelt hangon szólalt meg, ahogy sokan ilyenkor. – Nagyon helyes a kisfia, Mrs. Jaxon! Mit mond? Gyönyörű vagy, le akar feküdni veled. A vendéghez fordult, aki még mindig a kalapja karimáját gyűrögette. – Azt mondja, nagyon kedves magától, Mr. Tatum.

Ne légy bunkó! Kérdezd meg, kér-e valamit inni. Caleb elismételte a kérdést. – Haza kell érnem vacsorára, de egy kicsit azért maradhatok, köszönöm. Pim vizet töltött egy kancsóba, citromszeleteket tett bele, és lerakta az asztalra a két férfi elé. Apróságokról beszélgettek: az időjárásról, a környékbeli telepesekről, hogy hol érdemes beszerezni a jószágot és milyen áron. Pim elvitte Theót; szeretett lesétálni vele a folyóhoz, és csöndben elüldögélni. Caleb számára világossá vált, hogy a szomszéd és a felesége kicsit magányosak. A fiuk odébbállt egy nővel, akit egy hunti táncmulatságon ismert meg, és jóformán el se búcsúzott. – Észrevettem, hogy a felesége várandós – jegyezte meg Tatum. A víz már elfogyott, most már csak úgy beszélgettek. – Igen, szeptemberre várjuk a babát. – Van egy orvos Mysticben, aki tud majd segíteni. – Megadta az illető adatait. – Nagyon kedves, köszönöm. – Caleb érezte, hogy szomorú történet lehet a férfi javaslatának hátterében. Volt egy gyerekük, talán több is, aki nem maradt életben. Mindez már a múlté, és mégsem egészen. – Nagyon köszönöm mindkettejüknek – szólt vissza Tatum a küszöbről. – Jó, hogy vannak errefelé fiatalok. Este Caleb újrajátszotta a beszélgetést Pimnek, miközben ő Theót fürdette a mosdótálban. A kisfiú eleinte nyűgösködött, de aztán megtetszett neki a víz, lelkesen pancsolt az öklével. Meg kéne látogatnom a feleségét, jelelte Pim. Menjek veled? Caleb arra gondolt, tolmácsolna neki. Pim úgy nézett rá, mint egy féleszűre. Ne bolondozz már! Calebnek napokig ez a találkozás járt az eszében. Valahogy a nagy tervezgetésben teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy más emberek is be fognak épülni az életükbe. Részben azért lehetett így, mert Pimmel olyan gazdag érzelmi közösségben élt, hogy amellett minden más kapcsolat lényegtelennek tűnt. S ő maga eleve nem volt társasági ember; saját gondolatai jobban lekötötték a legtöbb emberi érintkezésnél.

De az is igaz volt, hogy Pim világa kisebb körre korlátozódott, mint a legtöbb emberé. A családján kívül csak az a szűk csoport vett részt benne, akik ha jelelni nem is tudtak, ösztönösen megértették, amit ki akart fejezni. Sok időt töltött egyedül, ami láthatóan nem zavarta, és ennek az időnek nagy részét írásra fordította. Caleb belekukucskált néhányszor a naplójába az együtt töltött évek során; ennek az apró bűnnek nem tudott ellenállni. Akár a levelei, Pim naplóbejegyzései is csodálatos nyelven íródtak. Bár olykor kétségeket vagy aggodalmat fejeztek ki különféle témákban, többnyire derűs világlátásról tanúskodtak. Számos skiccet is tartalmaztak, noha Caleb soha nem látta Pimet rajzolni. A legtöbbje hétköznapi jelenetet ábrázolt. Sok rajza volt madarakról és más állatokról, meg ismerős arcokról, bár Calebről egy sem. Csodálkozott rajta, hogy Pim sose mutatta meg neki ezeket, és hogy vajon miért titokban rajzolt. Legjobbnak a tengeri tájképeket találta – különös, mivel Pim soha nem látta még az óceánt. Biztosan vágyik azért barátokra. Két nappal Phil üdvözlő látogatása után Pim megkérdezte, tudna-e Caleb néhány óráig Theóra vigyázni; meg akarta látogatni Tatumékat, és kukoricalepényt készült vinni nekik. Caleb a kertben dolgozott egész délután, míg Theo a mózeskosarában szunyókált. Mikor lassan leáldozott a nap, aggódni kezdett, de épp sötétedés előtt Pim feldobódva ért haza. Amikor Caleb megkérdezte, hogyan tudtak majdnem öt órán át kommunikálni, Pim rámosolygott. A nőknél ez nem jelent gondot, jelelte. Mi mindig remekül megértjük egymást. Másnap reggel Caleb a szekéren bement a faluba, hogy feltöltse a készleteiket, és megpatkoltassa az egyik lovat, egy nagy fekete heréltet, akit Délcegnek neveztek el. Pim írt egy levelet Kate-nek, azt is postára kellett adnia. Emellett fel akarta venni a kapcsolatot a környékbeliekkel. A férfiaknál rákérdezhet, van-e feleségük, így bővülhet Pim ismeretségi köre is, hogy ne legyen magányos. Nem nyújtott valami biztató látványt a helység. Alig néhány hét telt el azóta, hogy Pimmel áthaladtak rajta a tanya felé; akkor láttak embereket, de most az egész szinte néptelennek tűnt. A hivatalt zárva találta, a kovácsműhelyt is. Nagyobb szerencsével járt a vegyesboltnál. A tulajdonos, bizonyos George Pettibrew, özvegyember volt. Mint sok más telepes, ő is szűkszavúnak bizonyult, lassan engedett föl, és Caleb nem sokat tudott meg róla. George a sarkában járt, amíg a zsúfolt helyiségen végigment és leadta a rendelést: egy zsák liszt, répacukor, vastag lánc, cérna, harminc méter

csirkeháló, egy zacskó szög, zsír, kukoricadara, só, lámpaolaj és negyed mázsa takarmány. – Lőszert is vennék – tette hozzá Caleb, miközben George összeadta a számlát a pénztárnál. – Harminc-nulla-hatosba. A férfi arckifejezése azt üzente: Mint mindenki. Ceruzacsonkjával tovább írogatta a számjegyeket. – Hatot tudok adni. – Hány van egy dobozban? – Nem dobozt, hat töltényt. Először azt hitte, tréfál. – Csak ennyit? Hogyhogy? George hátrafelé bökött a hüvelykujjával a válla fölött. A pult mögé egy felirat volt tűzve a falra. $100 VÉRDÍJ PUMA ÁTVEHETŐ A HUNTI KÖZSÉGI HIVATALBAN A TETEM BEMUTATÁSA FEJÉBEN – Megkopasztottak a vevők, pedig eleve nem volt nagy a készlet. Nehéz lőszerhez jutni manapság. Darabját egy austinért adom. – Ne nevettessen! George vállat vont. Az üzlet, az üzlet; neki mindegy volt. Caleb legszívesebben megmondta volna neki, hogy hova tegye a töltényeit, viszont a puma nem tréfadolog. Kihajtogatta a bankókat. – Vegye befektetésnek – mondta George, miközben eltette a pénzt a kazettába. – Ha elejti azt a macskát, nem is fog olyan soknak tűnni, hm? Minden fölkerült a kocsira. Caleb végignézett az üres utcán. Tényleg átkozott csendes ahhoz képest, hogy dél van. Kissé nyugtalanította a jelenség, bár elsősorban az zavarta, hogy oly keveset sikerült elintéznie. Már a falu szélén járt, amikor eszébe jutott az orvos, akit Tatum ajánlott. Érdemes lenne bemutatkozni neki. Az orvost Elacquának hívták. Tatum

szerint valamikor a kerrville-i kórházban dolgozott, és utána vidékre vonult vissza. A kevés ház között könnyen megtalálta az övét: kis vasszerkezetes épület volt, vidám sárgára festve, és a tornácon felirat lógott: DR. BRIAN ELACQUA. Az udvaron rozsdás sárvédőjű kisteherautó állt. Caleb kikötötte a lovakat és bekopogott. Egyetlen szem lesett ki az ajtó függönyének résén. – Mit akar? – Harsány, szinte ellenséges hang szólt ki. – Ön doktor Elacqua? – Ki kérdi? Caleb már meg is bánta, hogy idejött. Valami nem stimmel ezzel az emberrel. Talán részeg. – Caleb Jaxon vagyok. Phil Tatum a szomszédom, ő mondta, hogy ön az orvos a faluban. – Miért, maga beteg? – Csak be akartam köszönni. Újak vagyunk itt. A feleségem várandós. Nem sürgős… jöhetek máskor. De ahogy lelépett a tornácról, kinyílt az ajtó. – Jaxon? – Igen. Az orvos püffedt pókhasával, bozontos hófehér hajával és szakállával úgy nézett ki, mint egy csavargó. – Felőlem bejöhet! Felesége, e félénk asszony formátlan otthonkában, kellemetlen ízű teát hozott nekik a nappaliba. Elacqua nem adott magyarázatot az iménti modortalanságára. Lehet, hogy errefelé így szokás, gondolta Caleb. – Hányadik hétnél tart a felesége? – kérdezte az orvos, miután túlestek a formaságokon. Caleb észrevette, hogy egy laposüvegből hozzáöntött valamit a teájához. – Nagyjából négy hónapnál. – Calebnek beugrott egy témaötlet. – Az anyósom Sara Wilson. Lehet, hogy ismeri. – Hogy ismerem-e? Én tanítottam. Viszont azt hittem, a lánya a kórházban dolgozik. – Ő Kate. A feleségem Pim.

Elgondolkozott. – Nem emlékszem Pim nevűre. Á, a néma! – Szomorúan csóválta a fejét. – Szegény jószág. Rendes magától, hogy elvette. Caleb nem először hallott ilyesmit. – Szerintem ő pont fordítva gondolja. – Az is igaz, hogy ki ne szeretne kuka feleséget? Én itt a saját gondolataimat sem hallom. Caleb szótlanul nézett rá. – Szóval – köszörülte meg a torkát Elacqua –, benézhetek az asszonyhoz, ha akarja, csak a biztonság kedvéért. Az ajtóban Calebnek eszébe jutott Pim levele. Megkérdezte Elacquát, nem tudná-e feladni, amikor nyitva van a posta. – Megpróbálhatom. Valahogy soha sincsenek ott. – Csodálkoztam is rajta – jegyezte meg Caleb. – Az egész falu üresnek tűnik. – Nem vettem észre. – Furcsállkodva ráncolta a homlokát. – Lehet, hogy a puma miatt. Előfordul az ilyesmi. – Megtámadott valakit? – Tudtommal nem, csak az állatokat. A vérdíj miatt most sokan keresik. Elég nagy ostobaság, ha engem kérdez. Komisz egy jószág az. Caleb elhajtott a szekérrel. A levelet legalább megpróbálta feladni. Ami Elacquát illeti, valami azt súgta neki, hogy Pim nem fog kérni a segítségéből. A puma miatt nem aggódott különösebben. Ez az ára annak, ha a vadon szélére költözik az ember. Azért szól majd Pimnek, hogy egy darabig ne vigye le Theót a folyóhoz. Amíg meg nem oldódik a dolog, jobb, ha a ház közelében maradnak. Megvacsoráztak és aludni tértek. Esett az eső, békésen kopogott a tetőn. Az éjszaka közepén Caleb éles rikoltásra ébredt. Egy borzalmas pillanatig azt hitte, valami történt Theóval, de aztán megint hallotta a zajt: kintről jött. A félelem hangja volt – félelem és gyilkos fájdalom hangja. Egy állat haláltusája.

Reggel átkutatta a bozótost a ház mögött. Talált egy helyet, ahol letöredeztek az ágak, és vértől ragacsos, rövid merev szőrcsomók borították a földet. Mosómedvének gyanította. Kereste a lábnyomokat, de elmosta őket az eső. Másnap átment a dombon Tatumékhoz. Sokkal nagyobb volt a majorságuk, mint neki, szép nagy istállóval, hegesztett lemeztetős házzal. Kék csillagfürttel teli ládák tarkították az elülső ablakokat. Dorien Tatum köszöntötte az ajtóban – pufók arcú, ősz kontyos asszony –, és a telek túlsó végébe küldte, ahol a férje a cserjét ritkította. – Azt mondja, puma? – Phil levette a kalapját és megtörölgette a hőségtől izzadt homlokát. – A faluban úgy híresztelik. – Nem az első eset. Gyanítom, hogy már messze jár. Ezek a pokolfajzatok nem bírnak megmaradni egy helyben. – Szerintem is. Valószínűleg nem nagy ügy. – Azért nyitva tartom a szemem. Köszönje meg a nevemben a feleségének a finom lepényt! Dory nagyon jól érezte magát vele. Órákon át írogatták egymásnak az üzeneteket. Caleb már indult volna, de megtorpant. – Milyen a falu általában? Tatum húzott egyet a kulacsából. – Hogy érti? – Hát, olyan csendes volt. Furcsának tűnt így fényes délben. – Most, hogy kimondta, kissé nevetségesnek érezte. – Zárva volt a hivatal, meg a kovács is. Patkoltatni szerettem volna az egyik lovat. – Pedig ott szoktak lenni. Lehet, hogy Juno beteg. – Juno Brand volt a kovács neve. – Az lehet. Phil a szakállába mosolygott. – Egy-két nap múlva nézzen át megint. Alighanem ott találja. Aztán ha bármiben megszorulnak, csak szóljanak!

Caleb úgy döntött, nem szól Pimnek arról, amit a bozótban talált; értelmetlen lenne ráijeszteni, és egy mosómedve halála nem jelent semmit. De este mosogatás közben ismét kérte, hogy Theóval maradjanak a ház közelében. Túl sokat aggódsz, jelelte Pim. Bocs. Semmi baj. Caleb meglepetésére Pim elfordult a mosogatótól, és hosszan megcsókolta. Ez az egyik oka annak, hogy úgy szeretlek. Caleb pajzánul felhúzta a szemöldökét. Jól értem a célzást? Előbb hadd tegyem ágyba Theót. De nem volt rá szükség. A kisfiú már mélyen aludt.

HUSZONNYOLC Az éjszakát, mint majdnem mindig, a Negyvenharmadik utca és az Ötödik sugárút kereszteződésénél álló félkész irodaház tetején kezdte. Enyhén langyos széllökésektől volt eleven a lég; csillagok hintették be az égboltot, sűrűn, akár az aranypor. A horizontot toronyházak koromfekete sziluettjei csipkézték. Empire State Building. Rockefeller Center. A fenséges Chrysler Building, Fanning kedvence, karcsú art deco koronájával messze a környezete fölé magasodott. Alicia az éjfél utáni órákat szerette a legjobban. Ilyenkor valahogy sűrűbb volt a csend, tisztább a levegő. Közelebb érezte magát a dolgok leglényegéhez, a hangok, szagok és textúrák dús szövedékéhez. Átcsorgott rajta az éjszaka, a vérében zubogott. Belélegezte, kilehelte. Legyűrhetetlen sötétség uralt mindent. Átvágott a tetőn a daruhoz, és elkezdett felmászni rá. A daru a felső emeletek kiálló gerendáira rögzítve harminc méterrel a tető fölé emelkedett. Volt lépcső is, de Alicia sose használta: a lépcső a múlt relikviája lett, egy ködbe vesző régi világ furcsa tartozéka. A legalább félszáz méterre kinyúló gém az épület nyugati homlokzatával párhuzamosan állt. Végigment a pallón a gém csúcsához, ahol hosszú, horgos lánc lógott le a sötétbe. Alicia felcsörlőzte, kieresztette a féket, és a horgot visszahúzta a gém mentén. Az oszlop és a gém találkozásánál volt egy kis párkány. Erre rakta a horgot, visszament a gém csúcsához, és újból rögzítette a féket. Onnan megint át a párkányra. Jóleső izgalom töltötte el, mint amikor élelemhez jut, aki éhes. Egyenesen állva, fölvetett fejjel megmarkolta a horgot. És elrugaszkodott. Széles ívben zuhant lefelé. Az volt a dolog nyitja, hogy a megfelelő pillanatban kellett elereszteni a horgot, amikor a sebessége és a felfelé tartó lendülete tökéletes egyensúlyba került. Ez nagyjából a hurok túlsó ívének kétharmadánál következett be. Egyre gyorsulva átlendült a legalsó ponton. Teste, érzékei, gondolatai tökéletes összhangban eggyé váltak a sebességgel és térrel. Elengedte a horgot. Teste megpördült, térdét a mellkasához húzta. Három légi bukfenc után kinyújtotta a tagjait. A lapos tető az utca túloldalán: ott volt a cél. A sima felület elébe szaladt, mintegy üdvözölve őt. Isten hozott, Alicia! Könnyű landolás volt. Képességei megsokszorozódtak. Mintha teremtője jelenléte szabadon

eresztette volna a benne megbúvó hatalmat. A város magaslatai összezsugorodtak; óriási távolságokon tudott átvetődni, a legkeskenyebb párkányon landolni, a legapróbb repedésben megkapaszkodni. A gravitáció játékszerré vált, madár módjára barangolta be Manhattant. Tükörképe vele együtt suhant és röppent, siklott és szökkent a felhőkarcolók üveglapjain. Valamivel később a Harmadik sugárút fölött találta magát, a szárazföld és a tenger határmezsgyéjén; az Astor Place-től néhány saroknyira délre kezdődött a sziget elárasztott mélységeiből felbugyogó, betolakodó víztömeg. Alicia az épületek között pattogva leereszkedett az utcára. Törött kagylóhéjak hevertek mindenütt a viharos hullámokkal partra sodródott óceáni hínár kiszáradt fonalai közt. Alicia letérdelt, és fülét a járdára szorította. Semmi kétség: mozgolódnak. A rács könnyen félrecsúszott; Alicia lehuppant az alagútba, meggyújtotta a fáklyáját, és elindult dél felé. A víz sötét szalagja mosta a lábát. Fanning Sokasága nemrég evett: mindenütt látszott bűzös és vizeletszagú ürülékük, ahogy táplálékuk csontmaradványai is – egerek, patkányok, a város nyirkos alagsorának apró élőlényei. Az ürülék néhol még frissnek tűnt, legfeljebb néhány naposnak. Áthaladt az Astor Place-i állomáson. Itt már érezte is: a tenger hatalmas tömege nyomakodott befelé, kereste az utat, hogy kiterjessze birodalmát, megfojtsa a világot hideg kék súlyával. Alicia szíve hevesebben dobogott, karja libabőrös lett. Csak víz, nyugtatta magát. Csak víz… Felbukkant a válaszfal. Vékony vízsugár, szinte csak pára tört elő a szélén. Alicia közelebb lépett. Egy pillanatnyi habozás után kinyújtotta a kezét, és megérintette a jéghideg felületet. Túloldalán irtózatos nyomás feszült tehetetlenül a kapunak, évszázados patthelyzetbe rekedve. Fanning elmesélte a történetét. Az egész manhattani metró tengerszint alatt fekszik; bármikor beüthetett a katasztrófa. Miután a Wilma hurrikán elárasztotta az alagutakat, a városatyák súlyos kapuk sorát építtették be, hogy az áradatot féken tartsák. A járvány tombolása idején, amikor az elektromos hálózat tönkrement, a biztonsági mechanizmus lezárta a kapurendszert. Így álltak száz éve lepecsételve, kordában tartották a támadásra kész óceánt. Ne félj, ne félj… Léptek koppanását hallotta a háta mögül. Megpördült és fölemelte a fáklyát. A sötétség szélén egy narancsszínű szempár izzott fel. Nagy, de sovány hím volt, kiütköztek a bordái; a sínek között kuporgott, mint a béka, foga hegyével egy patkányt szorított. Az állat vonaglott és vinnyogott,

csupasz farkát lengette. – Mit bámulsz? – szólalt meg Alicia. – Tűnés innen! Összecsattant a lény állkapcsa. Kifröccsent a vér, cuppogó hang hallatszott, és a fertőzött kiköpte a bőr és csontozat kiürült zsákját. Alicia gyomra megrándult, de nem az undortól, hanem az éhségtől; nem evett már egy hete. A fertőzött kimeresztette a karmait, belemancsolt a levegőbe, mint egy macska. Félrebillentette a fejét: Miféle szerzet ez vajon? – El innen! – Alicia meglóbálta a fáklyát, mint egy dárdát. – Hess! Sicc! A fertőzött vetett rá egy búcsúpillantást, majdhogynem rokonszenvvel nézett rá. Aztán eliramodott. Fanning már előkészült a pirkadatra, behúzta a függönyöket. Szokott asztalánál ült a központi csarnok fölötti galérián, gyertyafénynél olvasott. Fölemelte a tekintetét Alicia közeledtére. – Sikeres vadászat volt? Alicia leült egy székre. – Nem voltam éhes. – Enned kéne. – Neked is. Fanning tovább olvasott. Alicia a címre pillantott: Hamlet, dán királyfi. – Elmentem a könyvtárba. – Látom. – Nagyon szomorú darab. Nem, nem is szomorú. Indulatos. – Fanning vállat vont. – Nagyon rég olvastam. Most máshogy hat rám. – Fellapozott egy oldalt, Aliciára nézett, és tanárosan fölemelte a mutatóujját. – Hallgasd meg ezt! A látott szellem ördög is lehet, Mert az ölthet oly tetszős hüvelyt; S tán gyöngeségem, mélakórom által

– Mert ily kedélyre nagy hatalma van – A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság Ennél különb; de tőr lesz e darab, Hol a király, ha bűnös, fennakad.[11] Alicia nem szólt semmit. Fanning felvonta a szemöldökét. – Nem fogott meg? Gyakran változtak így a hangulatai. Néha napokig hallgatott, borongott szüntelenül, aztán egyik pillanatról a másikra előbújt ez az énje. Újabban fanyar vidámság jellemezte a modorát, szinte önelégültnek hatott. – Azt értem, hogy neked miért tetszik. – A „tetszik” talán nem a megfelelő szó. – Viszont a végének nincs értelme. Ki a király? – Erről van szó! Napfénypászmák kúsztak be a szövet résein, halvány sávokat húztak a padlóra. Fanning látszólag nem törődött velük, holott a fényérzékenysége messze túltett Aliciáén. Fanning bőrén a napsugarak rendkívüli fájdalmat okoztak. – Ébredeznek, Tim. Vadásznak. Kóborolnak az alagutakban. Fanning nem válaszolt. – Figyelsz rám? Homlokráncolva pillantott fel. – És akkor mi van? – Nem ebben egyeztünk meg. Újra a könyvnek szentelte a figyelmét, bár csak mímelte az olvasást. Alicia fölállt. – Meglátogatom Katonát. Fanning ásított, kivillantotta hosszú szemfogait, és vértelen ajkával rávigyorgott. – Én megvárlak.

Alicia fölerősítette a védőszemüvegét, kiment a Negyvenharmadik utcára, és a Madison Avenue-n elindult észak felé. Ráérősen érkezett a tavasz; csak néhány fa rügyezett ki, és az árnyékokban még mindig hófoltok fehérlettek. Az istálló a park keleti részén állt, a Hatvanharmadik utcánál, az állatkerttől délre. Alicia levette Katona takaróját, és kivezette a bokszából. A park mintha stagnált volna az évszakok közötti átmenetben. Alicia leült egy sziklára a tó mellett, és nézte, ahogy legel a ló. Katona méltósággal viselte az évek múlását; fáradékonyabb lett, de csak kicsivel, még mindig erős volt, a járása peckes. Fehér szálak vegyültek farok- és pofaszőrébe, s annál is több a bokapamacsába. Alicia megvárta, amíg jóllakik, s akkor fölnyergelte, és felszállt rá. – Mit szólnál egy kis testmozgáshoz, öregfiú? Átléptette a mezőn a fák árnyékába. Felidéződött benne első találkozásuk emléke, az a vadság, amely a lóban lakozott, mint egy összenyomott rugó, ahogy a kearneyi helyőrség romjai előtt állt, akár egy neki szóló üzenet. Tiéd vagyok, és te az enyém vagy. Mindkettőnknek mindig lesz egyvalakije. A fákon túl ügetésre fogta, aztán vágtára. Balra volt a víztározó, a város zöld szívének négymilliárd liternyi éltető ereje. A Kilencvenhetedik utcának a parkot átszelő szakaszánál Alicia leszállt a ló hátáról. – Egy perc és itt vagyok! Bement a ligetbe, levette a bakancsát, és a tisztás szélén felmászott egy alkalmas fára. Leguggolt és várt. Kívánsága végül teljesült, előtipegett egy fiatal szarvas, fülét billegtetve, mélyen lehajtott fejjel. Alicia nézte, ahogy felé tart. Közelebb. Még közelebb. Fanning el sem mozdult az asztalától. Felnézett a könyvből és elmosolyodott. – Mit látnak szemeim? Alicia levetette a szarvast a válláról, és rátette a bárpultra. Az állat feje élettelenül fityegett, rózsaszín nyelve ernyedten lógott ki a szájából, mint egy szalag. – Mondtam – jegyezte meg. – Tényleg muszáj enned.

HUSZONKILENC Az első lövések menetrend szerint dördültek el: távoli dörrenések sorozata hallatszott a töltés végéből. Éjjel egy óra volt. Michael a fémbarakk előtt rejtőzött Randdel és a többiekkel. Kivágódott az ajtó, fény és nevetés zaja tódult ki; egy férfi botladozott kifelé egy szajha vállát átkarolva. Szörcsögő hangot hallatva múlt ki. Ott hagyták, ahol összeesett, a talajt vérrel áztatta a nyakába vájó drót. Michael odalépett a nőhöz. Nem ismerte. Rand befogta a száját, elfojtotta rémült nyüszítését. Egy nappal sem lehetett idősebb tizennyolcnál. – Semmi bajod nem esik, ha csöndben maradsz. Világos? Rövid vörös hajú, jól táplált lány volt. Vastagon kikent szeme tágra nyílt. Némán bólintott. – A barátom most leveszi a kezét a szádról, te pedig megmondod, melyik szobában van a nagyfőnök. Rand óvatosan elhúzta a kezét. – Az utolsóban, a folyosó végén. – Egész biztos? A lány hevesen bólogatott. Michael neveket sorolt neki. Négyen az elülső teremben kártyáztak; másik kettő hátul volt a bokszokban. – Oké, és most tűnés! A lány futásnak eredt. Michael a többiekre nézett. – Két csapatra oszlunk. Rand velem jön; ti várakozzatok a külső szobában, amíg mindenki készen nem áll. Az asztaloknál ülők tekintete a belépőkre vetődött, de csak futólag. A brancsba tartoztak ők is, bizonyára ugyanazért jöttek, mint mindenki más: egy italért, a kártyáért, néhány perc eksztázisért a bokszokban. A kettes számú csapat szétszóródott a teremben, míg Michael és a társai feltűnés nélkül beszivárogtak a folyosóra, és elhelyezkedtek a szobák előtt. A megbeszélt jelre egyszerre lökték be az ajtókat. Dunk meztelenül feküdt az ágyban, egy nő buzgón lovagolt rajta. – Michael, mi a fasz? – De amikor meglátta Randet és a többieket, elváltozott az arcszíne. – Na, húzzatok el innen!

Michael a szajhára nézett. – Nem akarsz sétálni egyet? A nő felkapta a ruháját a földről, és kirohant. Az épület többi részéből sikolyok és kiáltások, csörömpölő üveg és egyetlen lövés zajának egyvelege hallatszott. – Előbb-utóbb úgyis sor került volna rá – közölte Michael Dunkkal. – Vágj hozzá jó képet! – Kibaszott okosnak hiszed magad, mi? Amint kilépsz innen, véged van. – Elég alaposan kitakarítottuk az egész épületet, Dunk. Téged hagytunk utoljára. Dunk arcáról átlátszó műmosoly sugárzott; a pimaszság álcája mögött tudta jól, hogy nagy bajban van. – Értem én. Nagyobb részt akarsz. No, ki is érdemelted. Meg tudjuk oldani. – Rand? Társa előrelépett, öklében szorongatta a drótot. Hárman közben lefogták Dunkot, és durván visszalökték az ágyra. – A kurva anyádat, Michael! – Úgy ficánkolt, mint egy hal. – Apád helyett apád voltam! – El se tudod képzelni, milyen viccesen hangzik. Amikor a drót Dunk nyakára feszült, Michael kilépett a szobából. Dunk utolsó szárnysegédje nem adta magát könnyen, de aztán egy utolsó nyögés és egy súlyos test zuhanása hallatszott a második bokszból. Greerrel a külső teremben találkozott össze; a felborult kártyaasztalok között holttestek hevertek szanaszét. Fastau volt az egyik: szemen lőtték. – Kész vagyunk? – kérdezte Michael. – McLean és Dybek elmenekült egy teherautóval. – Megállítják őket a töltésnél. Nem jutnak messzire. – Michael a halott Fastau-ra nézett. – Elveszítettünk még valakit? – Nem tudok róla. A holttesteket felpakolták a kint várakozó öttonnás teherautóra. Összesen harminchat tetem volt, Dunk belső köre, csupa gyilkos, strici és tolvaj: a kikötőbe szállítják őket, átteszik egy csónakra, és bedobálják mindet a csatornába.

– Mi lesz a nőkkel? – kérdezte Greer. Michaelnak Fastau-n járt az esze – ő volt az egyik legjobb hegesztője. Jelenleg minden veszteség aggodalomra adott okot. – Őrizze őket Pacni az egyik gépszínben. Amint készen állunk az indulásra, elszállítjuk őket. – El fog járni a szájuk. – És ki hisz nekik? – Mondasz valamit. A hullaszállító kocsi elhajtott. – Nem akarlak sürgetni – szólalt meg Greer –, de Lore-ral kapcsolatban döntöttél már? Michaelt hetek óta foglalkoztatta a kérdés. Mindig ugyanarra a válaszra jutott. – Ő az egyetlen, akire ezt rá merem bízni. – Egyetértek. Michael szembefordult Greerrel. – Biztos, hogy nem akarod átvenni az irányítást? Szerintem jól csinálnád. – Az nem az én szerepem. A Bergensfjord a tiéd. Ne izgulj, a sereget kordában tartom. Hallgattak egy darabig. Csak a kikötő nagy reflektorai világítottak. Michael emberei előtt hosszú éjszaka állt. – Valamit már rég meg akartam kérdezni – mondta Michael. Greer kérdőn félrebillentette a fejét. – A látomásodban… tudom, hogy nem láttad, ki van veled a hajón… – Csak a szigetet láttam és az öt csillagot. – Ezt értem. – Tétovázott. – Nem is tudom, hogy fogalmazzam… Érezted az én jelenlétemet? Greert meghökkentette a kérdés. – Nem tudnám megmondani. Ilyesmi nem tartozott hozzá. – Velem lehetsz őszinte.

– Tudom. Fegyverropogás zaja hallatszott a töltés felől: öt lövés, szünet, aztán még kettő, határozott és végleges. Dybek és McLean. – Hát azt hiszem, megvagyunk – állapította meg Greer. Rand jött oda hozzájuk. – Mindenki a kikötőben gyülekezik. Michael hirtelen megérezte a helyzet súlyát. Nem az nyomasztotta, hogy ennyi ember halálos ítéletét hozta meg; az könnyebben ment a vártnál. Most már ő a parancsnok – övé a földszoros. Megnézte az oldalfegyvere tölténytárát, biztosította az ütőszeget, és a pisztolyt visszadugta a tokjába. Mostantól egy pillanatra sem válik meg tőle. – Nos, az olajszállítmány harminchat nap múlva indul. Kezdődjön a műsor!

HARMINC IOWA SZABADÁLLAM (Korábban a Haza) Népesség: 12 139 fő Gordon Eustace seriff március 24-én reggel – ahogy minden március 24-én – úgy kezdte a napot, hogy revolverét tokostul felakasztotta az ágymennyezet oszlopára. Mert ezen a napon helytelen volna fegyverrel járni. Tiszteletlenség. A következő néhány órában ő is csak olyan lesz, mint bárki más, sajgó ízületeire nehezedve ácsorog majd a hidegben, és arra gondol, ami lehetett volna, de nem lett. A fogház hátsó részében lakott egy szobában. Tíz éve, azóta, hogy azon az éjszakán nem bírta rávenni magát, hogy visszamenjen a házba, mindig itt aludt. Mindig olyan embernek tartotta magát, aki könnyen talpra áll és továbblép, és hát nem ő volt az első, akivel mostohán bánt a sors. De valami kiveszett belőle és soha nem tért vissza, így hát itt lakott, ebben a salakbeton kockában, ahol egy ágyból, egy mosdókagylóból és egy székből állt a berendezés, a mellékhelyiség kint volt a folyosón, és összes társaságát a részegek szolgáltatták, akik itt aludták ki az alkoholt. Odakint felkelőben volt a nap, bátortalanul, amilyen a tipikus márciusi hajnal Iowában. Eustace vizet melegített a tűzhelyen egy kannában, majd a mosdóhoz vitte a szappannal és borotvakéssel együtt. Ócska, repedt tükörben vizslatta az arcát. Hát nem volt szívderítő látvány. Elülső fogainak fele kitörött, bal füle rózsaszín gumóvá zsugorodott egy lövés nyomán, hályogos fél szeme semmire sem volt jó: úgy festett, mint egy gyerekmese réme, a híd alatt lakó gonosz, öreg emberevő szörny. Megborotválkozott, vizet lötykölt az arcára és a hónaljába, aztán megtörölközött. Nem akadt más reggeli, csak némi kőkemény maradék kétszersült. Az asztalnál ülve alaposan megőrölte őket a hátsó fogai közt, és a mosdó alatti kancsóban tárolt kukoricawhiskyvel öblítette le. Nem volt iszákos, de reggel szeretett inni egy fél decit, kivált ezen a reggelek reggelén, március 24-én. Föltette a kalapját és elindult. A hó maradéka is elolvadt már, sártengerré változtatva a földet. A fogház egyike volt a régi belváros utolsó, még használatban lévő épületeinek; a legtöbbje évek óta üresen állt. Eustace a tenyerére lehelt, elhaladt a Kupola romjai mellett – csak egy halom kő meg

néhány elszenesedett gerenda maradt belőle –, és a dombon lement arra a területre, melyet még mindig mindenki Síkföldnek hívott, bár az egykori munkások szállásait rég szétszedték tűzifának. Laktak itt néhányan, de nem sokan; túl rossz emlékek kötődtek a helyhez. Általában fiatalabbak telepedtek meg itt, akik a vörös szeműek kora után születtek, vagy a nagyon idősek, akik nem tudták lerázni magukról a régi rezsim lélektani bilincseit. Nyomorúságos viskók szemétdombja volt ez, folyó víz nélkül, miazmás szennyvízpatakoktól lucskos utcákkal, ahol a szemét közt turkáló piszkos gyerekek és girhes kutyák nagyjából egyforma arányban oszlottak meg. Eustace szíve majd megszakadt, ahányszor meglátta őket. Nem így kellett volna alakulnia. Neki tervei voltak, reményei. Persze sokan éltek a Texasba költözés lehetőségével; Eustace számolt ezzel. Sebaj, gondolta akkor, hadd menjenek. Aki marad, csupa derék ember lesz, olyanok, akik a vörös szeműek uralmának végében nem csupán a rabság alóli felszabadulást látják, hanem többet annál: a jóvátétel, az újrakezdés, a nulláról történő újjáépítés esélyét. De ahogy a szeme láttára szivárgott el a lakosság, aggodalmaskodni kezdett. Azok, akik maradtak, nem az építők, nem a nagyot álmodók voltak. Sokan egyszerűen gyengék voltak az utazáshoz; néhányan túlságosan féltek; mások annyira megszokták, hogy mindent eldöntenek helyettük, hogy jóformán magatehetetlenné váltak. Eustace megtett minden tőle telhetőt, de senkinek nem volt fogalma se róla, hogyan kell egy várost működtetni. Nem voltak mérnökeik, vízszerelőik, villamosmérnökeik, orvosaik. A vörös szeműek után maradt gépeket tudták kezelni, de ha elromlottak, senki sem tudta őket megjavítani. Nem telt el három év, és leállt az erőmű, újabb két éven belül tönkrement a víz- és szennyvízcsatorna-hálózat is; egy évtizeddel a felszabadulás után szinte semmi nem működött már. A gyerekek iskoláztatása lehetetlennek bizonyult. Kevés felnőtt tudott olvasni, és a zömük értelmét sem látta. A telek kegyetlenek voltak – az emberek a saját házukban fagytak halálra –, és a nyarak is majdnem ennyire nehezek, egyik évben szárazság sújtott, a következőben szakadó esők áztatták szét a földet. Hiába volt szennyezett a folyó, az emberek vödörszám vitték belőle a vizet; rengetegen haltak meg a „folyóláz” néven emlegetett betegségben. Elhullott a marhaállomány fele, a lovak és birkák zöme meg az összes disznó. A vörös szeműektől megörökölték a működő társadalom kiépítéséhez szükséges eszközöket, egyet kivéve: a kellő akaratot. A Síkföldön átvezető út a folyó mentén haladt, és keletre vitte Eustace-t, a stadionhoz. Azon túl terült el a temető. Eustace végigment a sírkövek között.

Némelyik szépen fel volt díszítve – lecsorgott viaszgyertyákkal, játékszerekkel, rég megaszalódott vadvirágszálakkal. Szabályosan sorakoztak a kövek: a sírásás volt az egyetlen dolog, amiben nagy szakértelemre tett szert a lakosság. Eustace megtalálta azt, amelyikhez jött, és lekuporodott mellé. NINA VORHEES EUSTACE SIMON TIFTY EUSTACE SZERETETT FELESÉGEM, SZERETETT FIAM Néhány óra különbséggel veszítette el őket. Neki csak két nap múlva mondták meg; ő lázasan hánykolódott akkor, tébolyult álmok közt, melyekre szerencsére nem emlékezett később. A járvány megtizedelte a lakosságot. Véletlenszerűnek tűnt, hogy ki éli túl, ki hal bele; egy egészséges felnőtt éppen olyan eséllyel esett neki áldozatul, mint egy csecsemő vagy egy hetvenéves. A betegség hirtelen csapott le: lázzal, hidegrázással, tüdőt megreszkettető köhögéssel kezdődött. Gyakran már úgy tűnt, hogy a beteg túl van a nehezén, hogy aztán a kór újult erővel törjön ki rajta és percek alatt legyűrje. Simon hároméves volt – éber, okos tekintetű, életvidám fiú. Eustace soha ilyen mély szeretetet nem érzett senki, még Nina iránt sem. Még tréfálkoztak is ezen – hogy egymás iránti érzéseik szinte eltörpülnek a fiuk iránt érzett szeretetük mellett, noha ez persze nem volt teljesen igaz. Ez az érzés inkább az egymás iránti szerelem kiterjesztése volt. Pár percet töltött a sírnál. Ilyenkor apróságokra emlékezett szívesen. Közös étkezésekre, beszélgetésfoszlányokra, minden apropó nélküli futó simogatásokra. A lázadás már alig jutott eszébe; elvesztette a jelentőségét, és Nina harciassága csak kis alkotórészét jelentette az egész embernek, aki volt. Igazi énjét csak neki, a szerelmének mutatta meg. Mikor betelt az emlékezéssel, tudta, hogy ideje menni. Újabb éven van hát túl. Megérintette a sírkövet, rajta nyugtatta a kezét, amíg elbúcsúzott, aztán elindult visszafelé a sírok labirintusában. – Hé, öreg! Megfordult, és ekkor ököl méretű jégdarab zúgott el a feje mellett. Három kamasz fiú állt tőle tizenöt méterre a sírkövek között, s éktelenül vihogtak. De amikor jobban megnézték Eustace-t, hirtelen abbamaradt a nevetés. – Rohadt életbe! Ez a seriff!

Elporzottak, még mielőtt Eustace megszólalhatott volna. Igazából kár volt; szeretett volna mondani nekik valamit. Semmi baj, mondta volna. Engem nem zavar. Ő is nagyjából egykorú lenne veletek. Mikor visszaért a fogházba, Fry Robinson, a helyettese bakancsos lábát az asztalra támasztva, lebillent fejjel horkolt a gallérjába. Szinte gyerek volt még, a huszonötöt sem töltötte be, széles, derűs arcát és puha, kerek állát borotválnia is alig kellett. Nem volt feltűnően okos, de buta sem; tovább maradt Eustace mellett, mint a legtöbben, ami sokat számított. Eustace bevágta maga mögött az ajtót, amitől Fry egyszerre vigyázzba ült. – Jézusom, Gordo! Ezt meg mi a fenének csináltad? Eustace felcsatolta a fegyverét. Inkább csak a látszat kedvéért; megtöltve tartotta ugyan, de a vörös szeműek után maradt lőszer majdnem teljesen elfogyott, és ami maradt, az megbízhatatlan volt. Nemegyszer befulladt lövedékre csapódott az ütőszeg. – Megetetted Rudyt? – Épp arra készültem, amikor felébresztettél. Hol jártál? Azt hittem, még hátul vagy. – Ninát és Simont látogattam meg. Fry kifejezéstelenül bámult rá, aztán leesett a tantusz. – Basszus, huszonnegyedike van, mi? Eustace vállat vont. Mit mondhatott volna? – Ellátom a szolgálatot egyedül, ha gondolod… – ajánlotta Fry. – Kivehetnéd a mai napot. – És mit kezdjek vele? – Aludj vagy tudomisén. Idd le magad. – Elhiheted, hogy eszembe jutott. Eustace hátravitte a reggelit Rudy cellájába: két kiszáradt kekszet és egy szeletekre vágott nyers krumplit. – Hasára süt a nap, pajtás! Rudy csont és bőr alakja fölemelkedett a priccsről. Hol lopásért, hol

verekedésért, hol azért, mert folyamatosan borsot tört az orruk alá, a pasas annyit ült börtönben, hogy már volt kedvenc cellája is. Ezúttal részeg randalírozás volt a vád. Förtelmes horkantással felöklendezett egy váladékgombócot, belekrákogta a vécét helyettesítő vödörbe, és lecsúszó nadrágját markolva a rácshoz csoszogott. Legközelebb nála hagyhatnám az övét, gondolta Eustace. Mindenkinek szívességet tenne, ha felakasztaná magát. Betolta a tányért a nyíláson. – Ennyi? Keksz meg krumpli? – Mit akar? Március van. – Régen jobb volt itt a kiszolgálás. – Akkor egyszer az életben maradjon ki a balhéból. Rudy leült a priccsre, és beleharapott az egyik kekszbe. Undorító volt a fogsora, barna és egyenetlen, bár Eustace-nak sem lehetett oka bárki fogát kritizálni. Morzsák fröcsköltek a férfi szájából. – Mikor jön Harold? Harold a bíró volt. – Honnan tudjam? – Tiszta vödör is kellene. Eustace már a folyosó közepénél járt. – Komolyan mondom! – ordított utána Rudy. – Büdös van! Eustace visszament az irodába, és leült az íróasztalhoz. Fry a revolverét törölgette, ahogy napjában átlag tízszer. Úgy bánt vele, mint egy háziállattal. – Mi baja? – Elégedetlen a menüvel. Fry megvetően húzta össze a szemöldökét. – Hálás lehetne. Én se ettem sokkal többet. – Elhallgatott és a levegőbe szimatolt. – Jézusom, mi ez a bűz? – Hé, seggfejek! – ordította Rudy a cellából. – Meglepetés! A rács mögött állt, és diadalmas arccal fogta az immáron üres vödröt. Szar és húgy barna patakja csorgott végig a folyosón. – Ez a véleményem a kurva krumplijukról! – A rohadt életbe! – rikoltotta Fry –, ezt maga takarítja fel!

Eustace a helyetteséhez fordult. – Add ide a kulcsot. Fry leakasztotta a szíjáról a kulcscsomót, és átnyújtotta Eustace-nak. – Nem viccelek, Rudy! – bökött felé az ujjával. – Nagy szarban van, barátocskám! Eustace kinyitotta az ajtót, belépett a cellába, becsukta maga után a rácsot, a kulccsal kinyúlt a zárhoz, és ráfordította. Aztán a kulcscsomót a zsebébe süllyesztette. – Mi a fenét csinál? – kérdezte Rudy. – Gordon? – Fry bizonytalanul nézett rá. – Mire készülsz? – Adj egy percet! Eustace előhúzta a revolverét, megpördítette a kezében, aztán a fegyver agyával arcon vágta Rudyt. A férfi megtántorodott és a földre roskadt. – Elment az esze? – Rudy hátrakúszott a falig. Nyelvét megforgatta a szájában, és a tenyerébe köpött egy véres fogat. Fölemelte hosszú, rothadt gyökerénél fogva. – Nézze! Most aztán hogy egyek? – Aligha fogja hiányolni! – Ez már régóta érett, maga rohadék! – szólt közbe Fry. – Gyere, Gordo, hozzunk egy felmosórongyot ennek a seggfejnek. Szerintem megtanulta a leckét. Eustace nem értett egyet. Megleckéztetni a pasast – mit jelent ez egyáltalán? Nem volt biztos benne, mi az, amit érez, de tudta, hogy hamarosan rájön. Rudy a jogos felháborodás kifejezésével az arcán mutatta a fogát. Végtelenül undorító látvány volt; mintha magába foglalt volna mindent, ami Eustace életét megrontotta. Revolverét visszadugta a tokjába, hadd higgye Rudy, hogy a legrosszabbon már túl van, aztán felrántotta a földről, és arccal a falhoz vágta. Nedves roppanás hallatszott, mint amikor az ember széttapos egy csótányt. Rudy felüvöltött fájdalmában. – Gordon, komolyan mondom – szólt be a rácson Fry –, most már ki kéne nyitni az ajtót. Eustace nem volt dühös. Évekkel ezelőtt elszállt belőle minden düh. Megkönnyebbülést érzett. A férfit áthajította a cella másik végébe, és nekiesett: ököllel, a revolver agyával, a bakancsa orrával. Fry rimánkodását, hogy hagyja abba, jóformán fel sem fogta. Valami zár kipattant benne, és ez

mámoros érzéssel töltötte el, mint amikor lóháton ülve teljes sebességgel vágtat valaki. Rudy a földön hevert, karjával védte az arcát. Te szánalmas emberi roncs! Te hitvány csontkollekció! A te fajtádtól olyan ez a hely, amilyen, és most beleverem a fejedbe! Éppen megragadta Rudyt a gallérjánál fogva, hogy fölemelje és a fejét belevágja a priccs szélébe – az aztán jólesően fog reccsenni! –, amikor kulcs fordult a zárban, és Fry ragadta meg hátulról. Eustace belenyomta a könyökét Fry gyomrába és ellökte magától, aztán átkulcsolta Rudy nyakát a karjával. A férfi olyan volt, mint egy óriási rongybaba, egy petyhüdt tagokból lazán szőtt húsos zsák. Bicepszét ráfeszítette Rudy légcsövére, és a hátába mélyesztette a térdét, hogy megtámassza. Egyetlen erős rántás, és vége van. S akkor jöttek a hópelyhek. Fry fölötte állt, hangosan zihált, és azt a piszkavasat szorongatta, mellyel az imént csapott Eustace fejére. – Jézusom, Gordo! Ez meg mi a fene volt? Eustace pislogott; a hópelyhek egyenként elenyésztek. A feje mintha kettéhasadt volna, a gyomra is kavargott kissé. – Azt hiszem, kicsit elragadtattam magam. – Nem mintha nem érdemelte volna meg a pasas, de a kurva életbe már! Eustace elfordította a fejét, hogy megszemlélje a terepet. Rudy magzatpózban kucorgott a földön, kezét az ágyékára szorította. Az arca, akár a nyers hús. – Hát ezzel jól elbántam, mi? – Amúgy sem a szépségéből élt. – Fölemelte a hangját. – Ide figyelj, Rudy! Ha erről akár egy sóhaj is elhagyja a szádat, egy árokban fogod végezni, érted, seggfej? – Eustace-ra nézett. – Bocs, nem akartam ekkorát ütni. – Semmi baj. – Nem azért, hogy sürgesselek, de valószínű jobb lenne, ha egyelőre elpárolognál. Fel tudsz állni? – Mi lesz Rudyval? – Megoldom. Gyere, próbálj fölkelni. Talpra segítette. Eustace egy másodpercre megkapaszkodott a rácsban, hogy szilárdnak érezze a földet a lába alatt. Jobb kezén véreztek és feldagadtak az ujjpercek, a bőr fölrepedt a csont mentén. Megpróbálta ökölbe szorítani, de az ízületek nem engedték.

– Minden oké? – nézett rá Fry. – Azt hiszem, ja. – Menj, kapd össze magad! A kezeddel is kezdeni kéne valamit. A cella ajtajából Eustace visszanézett. Fry ülő helyzetbe húzta Rudyt. Az ingén partedliként terült szét a vér. – Hallod, neked volt igazad – jegyezte meg Eustace. Fry felpillantott. – Miben? Eustace nem bánta, amit tett, bár sejtette, hogy később fogja. Sok mindennel van ez így, a várható reakció lassan érik be. – Mégiscsak ki kellett volna vennem a mai napot.

HARMINCEGY Alicia újabban az istállóban éjszakázott. Fanning nemigen kommentálta a távollétét. Az a te lovad, ennyit jegyzett meg legföljebb, jóformán föl se nézve, úgy lefoglalták a könyvek minden ébren töltött percét. Én ugyan nem értem, mire jó ez neked, de nem az én dolgom. Gondolatai messze jártak, elméjére függöny borult. Igen, más lett; valami megváltozott. Mélyről jövő változás volt, mint a kőzetlemezek elmozdulása. Mostanában nem aludt, ez is új – már ha az ő fajtájuk pihenését alvásnak lehet nevezni. Régebben a nappali órák valami búskomor kimerültséget hoztak rá. Mintha transzba esett volna – lehunyt szemmel, szabályosan összefont ujjait az ölében nyugtatva ült. Alicia ismerte Fanning álmait. Az óramutatók könyörtelen forgása. Az arctalan tömeg áramlása. Ez az álom a végtelen várakozás lidércnyomása volt egy irgalom nélküli univerzumban – ahol nincs sem remény, sem szeretet, sem olyan célok, melyeket csak a remény és a szeretet éltethet. Neki is megvolt ez az álma. A gyermekéről. Rose-ról. Néha elgondolkozott a múlton. – New York – mondogatta Fanning – mindig is az emlékezés városa volt. – Aliciának hiányoztak a barátai, ahogy a holtak hiányolják talán az élőket, az örökre elhagyott világ lakóit. Mire emlékezett hát? Az Ezredesre. Arra, amikor kislányként félt a sötétben. Az Őrségnél töltött évekre, hogy milyen őszinte korszak volt. Gyakran eszébe jutott egy bizonyos éjszaka; úgy érezte, jelentése van. Felvitte Petert az erőmű tetejére, hogy megmutassa a csillagokat. Egymás mellett feküdtek a betonon, mely még mindig meleg volt a nappali forróságtól, és csak beszélgettek kettesben a csillagos ég alatt, melyet még különlegesebbé tett az, hogy Peter most látta először. Valahogy lekoptatta a gátlásaikat. Gondoltál már arra?, kérdezte akkor Alicia. Mire?, kérdezett vissza, és ő zavartan folytatta – nem tudta megállni. Tényleg azt akarod, hogy én mondjam ki? A pártalálásra, Peter. Arra, hogy Apróságaid legyenek. Sokkal később értette meg, hogy mit szeretne igazából tudni: hogy megmenti-e őt, visszavezeti-e az életbe. De túl késő volt már; eleve túl késő volt. Azóta, hogy az Ezredes magára hagyta azon az éjszakán, Alicia nem érezte magát többé valóságos személynek; végleg föladta. S mennyi év telt el azóta! Fanning azt mondta, az idő máshogy telik az ő fajtájuknak, és valóban. A napok egymásba olvadtak, az évszakok az évszakokba, az évek az évekbe. Mit jelentettek ők ketten egymásnak?

Fanning kedves volt hozzá. Megértette őt. Ugyanazt az utat jártuk be, mondta. Maradj velem, Lish! Maradj velem, és vége az útnak. Hitt neki Alicia? Néha úgy tűnt, Fanning a lelke legmélyebb titkait is ismeri. Tudja, mikor mit mondjon, mit kérdezzen, mikor figyeljen és meddig. Mesélj róla! Milyen lágy a hangja, milyen szelíd! Soha nem hallott ehhez fogható hangot; mintha könnyekkel teli medencében lebegne tőle. Mesélj Rose-ról! Ám volt egy másik oldala is, rejtőzködő, kifürkészhetetlen. Hosszú, töprengő hallgatásai nyugtalanították Aliciát, ahogy azok az alkalmak is, amikor kissé hamis vidámsága teljesen megjátszottnak hatott. Újabban kijárt éjszaka, amit pedig évek óta nem tett. Nem jelentette be, egyszerűen csak lelépett. Alicia elhatározta, hogy követi. Három éjjelen át Fanning látszólag céltalanul kóborolt, reményvesztett alakja kísértetként rótta az utcákat; aztán a negyedik éjszakán meglepő dolgot művelt. Határozott léptekkel bemasírozott a belvárosba, a West Village-be, ott megállt egy jellegtelen ötemeletes lakóház előtt, melynek kapujához lépcsősor vitt az utcáról. Alicia egy tető mellvédje mögött rejtőzött. Teltek a percek, Fanning a ház homlokzatát szemlélte. Alicia hirtelen megértette: Fanning valamikor itt lakott. Mintha váratlan elhatározásra jutott volna, a kapuhoz lépdelt, benyomta a vállával, és eltűnt odabent. Sokáig maradt. Eltelt egy óra, aztán kettő. Alicia aggódni kezdett. Ha nem jön ki hamarosan, nem lesz ideje visszamenni a pályaudvarra napkelte előtt. Végre kijött. Megállt a lépcső alján. Mintha érezné az ő jelenlétét, körbekémlelt az utcán, aztán egyenesen feléje nézett. Alicia lebukott a mellvéd mögé, és a tetőre lapult. – Tudom, hogy ott vagy, Alicia! De nem baj. Mire lekukucskált, már üres volt az utca. Fanning nem hozta szóba az éjjel történteket, Alicia pedig nem kérdezett rá. Meglátott valamit, valaminek a kulcsát, de azt nem tudta, milyen zárat nyithat. Miért szánta rá magát erre a zarándoklatra ennyi idő után? Többé nem hagyta el a helyét. Fanning nyilván előre tudta, mi következik; sőt ezt várta Aliciától. Az épület romos volt belül. Fekete penészfoltok pettyezték a falakat, mállott a padló. A lépcsőházban csöpögött a víz az öt emelet magas tető résén át. Alicia fölment a második emeletre, ahol hívogatóan nyitva állt egy ajtó. A lakás

belseje nagyrészt elkerülte a pusztulást. A bútorokat porréteg fedte, de szabályos rendben álltak; a könyvek, magazinok és dísztárgyak még mindig a helyükön voltak, ott, ahol Fanning emberi életének utolsó óráiban lehettek. Ahogy bejárta az elegánsan berendezett szobákat, tudatosult benne, hogy mit érez. Fanning meg akarta mutatni neki, ki volt ő valaha. Új, bensőségesebb viszonyra invitálta. Belépett a hálóba. Más volt, mint a többi helyiség, itt szinte tapintható volt, hogy nemrég használták. Egyszerű volt a berendezés: egy íróasztal, ruhásszekrény, kárpitos fotel az ablaknál, egy takarosan bevetett ágy. A matrac közepén mélyedés húzódott: emberi alak lenyomatának összetéveszthetetlen formája. A párnán hasonló bemélyedés látszott. Szemüveg hevert az éjjeliszekrényen. Alicia tudta, kié; a történet része volt. Óvatosan fölemelte az apró, drótkeretes holmit. A mélyedés a matracon, az ágynemű, a kéznyújtásnyira hagyott szemüveg. Fanning feküdt itt. És azért hagyta így, hogy ő is lássa. Hogy lássa, gondolta Alicia. Mit kell látnia? Lefeküdt az ágyra. Formátlan volt a matrac, belső szerkezete réges-rég összeroskadt. Alicia föltette a szemüveget. Sosem tudta volna elmagyarázni; abban a pillanatban, hogy átnézett a lencséken, mintha eggyé vált volna Fanninggel. Elárasztotta a múltja, a fájdalma. Mint az elektromos áram, úgy futott át szívén az igazság. Hát persze! Hát persze. Hajnalban már a hídnál járt. A háborgó víztől való félelme, bár erős volt, most banálisnak tetszett; elhessegette. A nap hosszú aranysugarakat vetett a háta mögül. Elindult a túloldalra Katona hátán, ment a saját árnyéka után.

HARMINCKETTŐ Billt a duzzasztómedencében találták meg, a bukógát tövében. Előző éjjel kiszökött a kórházból, magával vitte a ruháit és a cipőjét. Onnantól nyoma veszett. Valaki azt állította, hogy látta a kártyaasztaloknál, de utóbb az illető visszakozott; lehet, hogy nem is aznap volt, mondta. Bill mindig kártyázik. Az lett volna feltűnő, ha nem. A zuhanás ölte meg: a gát tetejéről harminc méter, onnan hosszú csúszdázás a medencébe, ahol Bill teste egy lefolyóba ékelődött. Szilánkosra tört a lába, a mellkasa behorpadt; máskülönben úgy nézett ki, mint mindig. Leugrott vagy lelökték? Más életet élt, mint hitték; Sara eltűnődött, mennyi mindent titkolt előle Kate. De ezt nem kérdezhette meg. Sok adósságot hagyott maga után. Sara és Hollis a tartozás felét sem tudta összegyűjteni Kate megtakarításaival együtt sem. A temetés után három nappal Hollis elvitte a pénzt a houstoni házba, melyet mindenki Bátyó Klubnak hívott még mindig, noha Bátyó maga már rég meghalt. Hollis azt remélte, hogy a jó szándéknak ez a jele, plusz régi kapcsolatai segítenek elsimítani az ügyet. Mikor hazajött, csüggedten rázta a fejét. Már új játékosok vannak; semmi protekciója nem maradt. – Ebből még gond lesz – állapította meg. Kate és a lányok átmenetileg Sara és Hollis házában szálltak meg. Kate zsibbadtnak tűnt, elfogadta a sorsot, melyre régóta számított, de a lányok fájdalmát szívszaggató volt látni. Az ő gyermeki szemük Billben egyszerűen az apát látta. Szeretetüket nem árnyékolta be az a tudat, hogy a férfi bizonyos értelemben megtagadta őket, olyan utat választott, amely végül örökre elragadta tőlük. Majd ahogy felnőnek, a seb másféleképp fog sajogni: nem a veszteség, hanem az elutasítás fájdalmától. Sara bármit megtett volna, hogy megóvja őket ettől a gyötrelemtől, de nem lehetett. Egyetlen dologban reménykedhettek: hogy a helyzet valahogy feledésbe merül. Két nap múlva Sara arra ment haza, hogy Hollis komor képpel ül a konyhaasztalnál. Kate a gyerekekkel kártyázott a földön, de Sara látta, hogy csak a figyelmüket próbálja lekötni; valami komoly történhetett. Hollis egy cédulát mutatott neki, az ajtó alatt csúsztatták be. Darabos kézírással, mintha gyerek írta volna, annyi állt rajta: „Aranyos kislányok.” Hollis az ágy alatt tartott egy revolvert zárható kazettában. Megtöltötte, és Sara kezébe nyomta.

– Ha bárki belép azon az ajtón, lődd le! – rendelkezett. Nem mondta el Sarának, mit csinált, de azon az éjjelen porig égett a Bátyó Klub. Sara elkísérte Kate-et a postára, hogy feladják a levelet, mely minden valószínűség szerint napokkal őutánuk fog Mysticbe érkezni. Elugrunk hozzátok látogatóba, írta Kate Pimnek. A lányok alig várják, hogy láthassanak.

HARMINCHÁROM Igen, elfáradtam. Belefáradtam a várakozásba, a gondolkodásba. Önmagamba. Kedves Aliciám, mily jó is voltál hozzám! Solamen miseris socios habuisse doloris: „A nyomorúság szereti a társaságot.” Ha rád gondolok, Alicia, és arra, hogy mit jelentünk egymásnak, eszembe jut első látogatásom a borbélynál. Hallgass végig – az emlékezés számomra minden dolgok szervező ereje, és a történet igenis kapcsolódik ide, majd meglátod. Gyermekkorom városában csak egy borbély volt. Afféle klubként működött. Egy szombat délutánon apám kíséretében beléptem ebbe a férfiszentélybe. Mámorítónak találtam minden apró részletet. A hajszesz, a bőrhuzatok, a hintőpor illatát. A türkiz fertőtlenítőfürdőben ázó fésűket. A tranzisztoros rádió sziszegését és recsegését, ahogy férfias szabadtéri sportokat közvetített. Apámmal az oldalamon egy repedt piros PVC széken várakoztam. Olló, szappan, sampon dolgozott a vendégek fején. A tulajdonos nevezetes második világháborús bombázópilóta volt. A pénztár mögötti falon egykori harcos énjéről készült fénykép függött. Zizzenő ollója és zümmögő borotvája alól mindegyik kisvárosi koponya a saját fejének tökéletes másaként került ki, úgy, ahogy annak idején festett, amikor fölvette a védőszemüveget, sálat kötött a nyakára, és a mennyek párkányára kapaszkodott, hogy cafatokra robbantsa a szamurájokat. Sorra kerültem; szólítottak. A jelenlevők összemosolyogtak, összekacsintottak. Leültem a helyemre – egy szék krómkarfáira fektetett deszkára –, míg a borbély, akár a köpenyét suhogtató torreádor, kirázta a függönyt, mellyel beteríteni készült, vécépapírt tekert a nyakam köré, és a vállamnál mintegy kettészelt egy műanyag gallérral. Akkor vettem észre a tükröket. Egy a falon előttem, egy mögöttem, és a képmásom – tükörképem tükörképének a tükörképe – a hideg végtelenség folyosóján görgött mindkét irányba. A látvány egzisztenciális iszonyt keltett bennem. Végtelen: a szót ismertem, igen, de a gyermekkor világa véges és kerek. A végtelen szívébe nézvén, és arcán milliószorosan viszontlátván a képmásomat, megszédültem. A borbély közben vígan munkához látott, s közben könnyed társalgásba merült apámmal a világ felnőtt dolgairól. Arra gondoltam, ha az első képmásra szegezem a tekintetem, azzal valahogy kiiktatom a többit, de ellenkező hatást értem el: még inkább tudatosodott bennem a mögötte lappangó megszámlálhatatlan árnyalak, ad infinitum, infinitum, infinitum.

S akkor történt valami velem. Kényelmetlen érzésem elhalványult. Érzékeim telítődtek a helyiség dús ingereivel, s ez a borbély ollójának jóleső csiklandozásával elegyítve transzállapothoz hasonlatos bódulatba ringatott. Egyszerre felötlött bennem: nem egyetlen apró lény vagyok. Hanem sokaság. Ahogy végtelen számú társaimon futott a tekintetem, finom különbségeket fedeztem föl köztük. Egyiknek közelebb ült a két szeme, a másiknak egy hajszállal följebb helyezkedett el a füle, a harmadik csöppet lejjebb ült a széken. Elméletem tesztelésére kis igazításokat végeztem az arcomon – más szögbe fordítottam a tekintetemet, ráncoltam az orromat, egyik szememmel kacsintottam, aztán a másikkal. Mindegyik verzióm hasonlóképp reagált, ám így is érzékeltem a pici elcsúszást, a másodperc töredékéig tartó késést a mozdulat és annak sokszoros ismétlődése között. A borbély figyelmeztetett, hogy ha nem maradok nyugton, még véletlenül levágja a fülem – a hallgatóság férfiasan göcögött –, de a szavai nem hatottak, annyira élveztem új fölfedezésemet. Olyan lett, mint egy társasjáték. Én, a játékvezető kiadom a parancsot: „Nyújtsd ki a nyelved! Emeld az ujjad!” Micsoda édes hatalom! – Elég, fiam – intett apám –, ne légy olyan izgága! – Pedig szó sem volt türelmetlenségről, ellenkezőleg. Soha nem éreztem még magam ennyire élettel telinek. Az élet elragadja tőlünk ezt az érzést. A gyermekkor magasztos felismerései fokozatosan elenyésznek. A szerelem, csakis a szerelem adja vissza önmagunkat, legalábbis ebben bízunk, de a szerelem elpártol tőlünk. Mi marad nekünk a szerelem nélkül? Egy kötél és egy szikla. Réges-régen haldoklom. Ezt próbálom elmondani. Haldoklom én is, ahogyan te is, Alicia. Téged láttalak a tükörben azon a gyermekkori délelőttön; s téged látlak most, ahogy az üvegfalú utcákat járom. Kétféle szeretet van: az egyik a remény sarja, a másik a gyászé. S én szeretlek téged, Aliciám. Hát elmentél; tudtam, hogy eljön ez a nap. Az arcodon, amikor bevonultál a csarnokba, harag ült, igen. Milyen dühös voltál rám, hogy villámlott a szemed az árulás gondolatára, hogy visszhangoztak bősz szitkaid! Nem ebben állapodtunk meg, mondtad. Azt ígérted, békén hagyod őket! De te is jól tudod, hogy nem lehet; felsőbb hatalom rendelése dönti el a célunkat. A remény csak jellegtelen édesség a vér íze nélkül. Mi mások lennénk, mint az emberiség vesszőfutása? A világ kése, Isten fogai közé szorítva?

Bocsásd meg nekem e szerény megtévesztést, Alicia. Megkönnyítetted a dolgom. Védekezésül hadd jegyezzem meg: nem hazudtam neked. Ha rákérdeztél volna, megmondtam volna az igazat; azért hittél nekem, mert hinni akartál. Fölteheted magadnak a kérdést: ki követett kit, kedvesem? Ki figyelt kit? Minden éjjel úgy portyáztál az alagutakban, mint egy tanítónő, aki névsorolvasást tart a folyosón. Őszintén szólva kissé csalódást keltett a hiszékenységed. Tényleg azt hitted, hogy itt van minden gyermekem? Hogy ilyen óvatlan vagyok? Hogy megelégszem az örökkévalóságig tartó céltalan léttel? Tudós vagyok, mindenben módszeres; mindenütt ott a szemem, mindent látok. Leszármazottaimat, a Sokaságomat mindig kísérem, velük barangolok éjjel, és mit látok? A nagyszerű város védtelen, szinte elnéptelenedett. A falvak és a farmok követelik a jogaikat. Az érett és felkészült emberiséget, mely újra tért hódít. Megfeledkeztek rólunk, gondolataik visszatértek a hétköznapok medrébe. Milyen lesz az idő? Mit vegyek fel a táncmulatságra? Kivel házasodjak össze? Legyen gyerekem? Mi legyen a neve? Mit mondanál nekik, Alicia? Az istenek játszadoznak velem; a végén diadalmaskodom. Épp eleget vártam erre a megmentőre, a Sehonnan Jött Lányra, Amy VNI-re. Hallgatásával, határtalan taktikai önuralmával ingerel. Ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból, ez a szándéka, hát megkapja. Tudom, mi jár az eszedben, Alicia. Hogy bizonyára gyűlölöm őt elvetemült társaim, a Tizenkettek halála miatt. Távol álljon tőlem! Az a nap, amikor szembeszállt velük, boldogtalan száműzetésem egyik legboldogabb napja volt. Önfeláldozása mindent eldöntött. Isten lemosolygott rá. S engem – merjem ezt a szót használni? – reménnyel töltött el. Alfa nélkül nincs ómega; kezdet nélkül nincs vég. Hozd el őt hozzám, ezt mondtam neked. Nem az emberiség az én ellenségem; ők pusztán a váltságdíj a nemes célért. Hozd el őt hozzám, kedvesem, drága Lish, és megkímélem a többit. Ó, nincsenek illúzióim! Tudom, mit fogsz tenni. Mindig is tudtam, és nemhogy kevésbé szerettelek tőle, hanem ellenkezőleg. Te vagy az én jobbik felem; mindketten a magunk szerepét játsszuk. Eljött hát a várva várt nap. Azt kérdezted tőlem: Ki a király, ki fennakad a tőrön? Én volnék, vagy van valaki más? Megesik-e a teremtő lelke a teremtményén? Hamarosan megtudjuk. A színpad készen áll, kialszanak a fények, a színészek a helyükre lépnek. Kezdődjék hát!

IV A ZSÁKMÁNY V. U. 122 MÁJUS „Hol ítéletre gyűlnek, Lehet néhány az esküdtek között, Ki a vádlottnál is nagyobb lator.” SHAKESPEARE: Szeget szeggel (Mészöly Dezső fordítása)

HARMINCNÉGY – Mindenki állítsa le a motort! 0440 volt: az utolsó ötven métert evezve tették meg a sötétben a partig, majd a csónakokat kihúzták a homokra. Néhány száz méterre délre égő butángáz fáklya izzó fénye pislákolt a magasban. Michael ellenőrizte a puskáját, csőre töltötte az oldalfegyverét, majd visszacsúsztatta a tokba. A többiek ugyanígy tettek. Három csapatra oszlottak, és felkapaszkodtak a dűnén. Rand osztaga foglalja el a dolgozói szállásokat, Weiré a rádiós és irányítói termeket. Michael csapata, a háromból a legnagyobb, Greerével egyesülve biztosítja a laktanyát és a fegyverraktárat. Ott várható a lövöldözés. Michael a szájához emelte a rádiót. – Lucius, elfoglaltad a helyed? – Igenis! Várom a jelet. A finomítót kétlépcsős, őrtornyokkal ellátott kerítésrendszer védte, s az egészet valóságos drótakadálypálya vette körül. Észak felől csak a kapun át lehetett bejutni. Greer feladata volt a frontális támadás vezetése a hóekével felszerelt olajszállító teherautóban. Őt két teherautó követi, emberekkel tele. Leghátul egy platós kocsi halad, egy ötvenes kaliberű géppuskával és gránátvetővel fölfegyverezve, ez fogja leszedni az őrtornyokat, ha szükséges. Michael utasítása úgy szólt, áldozatok lehetőség szerint ne legyenek, de ha úgy alakul… A csapatok futólépésben szóródtak háromfelé. Michael és az emberei készenlétbe helyezkedtek a laktanya körül, mely egy hosszú, félhenger alakú barakk volt egy-egy ajtónyílással az elején és a végén. Ötven jól fölfegyverzett emberrel számoltak, de lehettek többen is odabent. – Egyes csapat! – Készen áll! – Kettes csapat! – Igenis! Michael az órájára pillantott: 0450. Pacnira nézett, aki biccentett. Michael fölemelte a rakétapisztolyt, és lőtt. Egy pukkanás, egy villanás, és

máris fények és árnyékok tömbjeire különülve jelent meg szemük előtt a tábor. A következő másodpercben Pacni kilőtte a gázpatront a csőből. Kiáltások és fegyvertűz zaja hallatszott a kapu felől, aztán a kerítést áttörő kamion robaja. Gáz kezdett szivárogni a laktanyába az ajtó alatt. Amint kivágódott az ajtó, Michael emberei pásztázó tüzet eresztettek a porba. A menekülő katonák tántorogva hátráltak a laktanya belseje felé. Beléjük rohantak a mögülük érkezők, mindenki fulladozott, köhögött, köpködött. – Térdre! Fegyvert eldobni! Kezeket a tarkóra! A katonáknak nem volt hova menekülniük; térdre vetették magukat. – Mindenki: jelentést kérek! – Kettes csapat: helyszín biztosítva! – Lucius? – Nincsenek áldozatok. Feléd tartok. – Egyes csapat? Michael emberei előrementek összedrótozni a katonák csuklóját és bokáját. Legtöbbjük még mindig köhögött, néhányan tehetetlenül öklendeztek. – Egyes csapat, jelentést kérek! A rádió sercegett és zúgott, aztán egy hang – nem Randé – megszólalt: – Helyszín biztosítva. – Hol van Rand? Rövid hallgatás után nevetés volt a válasz. – Adj neki egy percet. Ez a nő aztán nagyot tud ütni! Túl könnyen ment a művelet. Michael több ellenállásra számított – bármiféle ellenállásra. – Ezek a fegyverek gyakorlatilag üresek. Greer meg is mutatta: a katonák tölténytárai közül egyben sem volt kettőnél több lőszer. – És a fegyverraktár? – Kong az ürességtől.

– Ez nem valami jó hír. Greer feszesen biccentett. – Tudom. Valamit tennünk kell. Lore-t Rand hozta elé. A nő csuklója meg volt kötve. Amikor meglátta Michaelt, látszott az arcán a megütközés, de higgadt maradt. – Hiányoztam, mi, Michael? – Szia, Lore. – Randhez fordult. – Azt vedd le róla! Rand levágta a köteleket. Lore jobbegyenesétől bedagadt a szeme, csak félig nyílt ki, az arcán pedig a nő öklének nyoma éktelenkedett. Michael szinte büszkeséget érzett. – Üljünk le valahol beszélgetni! – mondta Lore-nak. Az állomásvezető irodájába vezette. Azaz Lore saját irodájába: már tizenöt éve ő vezette a finomítót. Michael az íróasztal mögé ült, hogy érzékeltesse az erőviszonyokat; Lore vele szemben foglalt helyet. Odakint pirkadt, a nap meleg fénybe öltöztette a szobát. Lore idősebbnek látszott, persze, a szabad ég alatt végzett munka nyomot hagyott rajta, de nyers, zabolátlan ereje még a régi volt. – Hogy van Dunk, a haverod? Michael rámosolygott. – Örülök, hogy látlak! Semmit nem változtál. – Szórakozol velem? – Komolyan gondolom. A nő dühösen félrefordította a tekintetét. – Mit akarsz, Michael? – Üzemanyagot. Nehézdízelt, piszkos fajtát. – Beszállsz az olajbizniszbe? Nem könnyű élet, nem ajánlom. Michael nagy levegőt vett. – Tudom, hogy nem örülsz neki. De jó okom van rá. – Csak nem? – Mennyitek van? – Tudod, mit szerettem benned mindig a legjobban, Michael?

– Nem, mit? – Én sem emlékszem. Tényleg nem változott semmit. Michael testén végigborzongott a régi vonzalom. A nő még mindig nagy hatással volt rá. Hátradőlt a székben, ujjai hegyét összeillesztette, és azt mondta: – Öt nap múlva esedékes egy nagyobb szállítmányotok a kerrville-i depóba. Ha azt összeadjuk a tárolótartályok készletével, akkor úgy tippelem, cirka háromszázezer liter lehet. Lore közönyösen vállat vont. – Ezt vehetem igennek? – Ezt feldughatod magadnak. – Úgyis kiderítem. Lore felsóhajtott. – Oké, rendben. Igen, durván háromszázezer lehet. Most elégedett vagy? – Helyes. Az összesre szükségem van. Lore nem hitt a fülének. – Tessék? – Húsz olajszállító kamionnal szerintem szűk hat nap alatt el tudjuk vinni. Utána szabadon engedjük az embereidet. Senkinek nem esik bántódása. Szavamat adom. Lore rábámult. – Hova vinnéd? Mi a fenének kell neked háromszázezer liter? Helyben vagyunk. Megkezdődött a kamionok feltöltése; az első konvojnak 0900-ra indulásra kész kell lennie. Michaelra ötnapnyi folyamatos óranézegetés várt, meg a szüntelen ordítozás mindenkivel: kapkodjátok már magatokat! Egyetlen gikszer történt eddig, talán apró, talán nem. Amikor Weir emberei megrohanták a rádiós barakkot, a kezelő éppen egy üzenet küldésével foglalatoskodott. Nem derülhetett ki, hogy mi volt az üzenet, mert az ember

halott volt – a hadművelet egyetlen halálos áldozata. – Ez meg hogy a francba történt? Weir vállat vont. – Lombardi azt hitte, fegyver van nála. Úgy festett, mintha elő akarná rántani. A fegyver egy tűzőgépnek bizonyult. – Volt azóta bejövő üzenet? – kérdezte Michael, és közben arra gondolt: Lombardi, jellemző rád, te hősködő seggfej! – Eddig semmi. Michael magát átkozta. A férfi halála sajnálatos dolog, de nem ez volt a mérge igazi oka. A rádiót kellett volna elsőnek kiiktatni. Ostoba hiba, és feltehetőleg nem az egyetlen. – Szólj be telefonon – mondta, aztán helyesbített. – Nem, várj vele tizenkettő-nulla-nulláig. Akkor számítanak az olajfinomító jelentkezésére. – Mit mondjak nekik? – Elnézést, lelőttük a rádióst. Irodaszerekkel fenyegetőzött. Weir némán ránézett. – Mit tudom én, valami hétköznapit! Minden rózsás, hogy vagytok, szép napunk van. Társa elsietett. Michael a Humvee-hoz ment. Lore a hátsó ülésen várt. Rand a bukócsőhöz bilincselte. – Magaddal kéne vinned még valakit erősítésnek – jegyezte meg Rand. Michael átvette a bilincs kulcsait, és beszállt a vezetőfülkébe. A tükörben Lore-ra pillantott. – Jó leszel, vagy hozzak bébiszittert? – Az embert, akit lelőttetek, Cooleynak hívták. A légynek sem tudott volna ártani. Michael Randhez fordult. – Nem lesz semmi bajom. Csak igyekezzetek azzal a dízellel.

Három órán át tartott az út a csatornához. Lore jószerével ki sem nyitotta a száját, és Michael nem erőltette, hogy szóra bírja. A nőnek nehéz délelőttje volt – egy karrier vége, egy barát halála, nyilvános megaláztatás –, és mindez egy olyan ember miatt, akit minden oka megvolt utálni. Időre volt szüksége, hogy hozzászokjon a helyzethez, főleg annak fényében, amit Michael nemsokára a tudomására hoz. Áthajtottak a drótkerítésen, és a töltésen haladtak tovább. Michael megállította a kocsit a rakodópart szélén álló gépszínnél. Innen nem látszott a Bergensfjord. Meg akarta adni a módját a nagy leleplezésnek. – Szóval mit keresek én itt? Michael kinyitotta a hátsó ajtót, és lekattintotta a bilincset. Miközben Lore kiszállt a Humvee-ból, elővette az oldalfegyverét és a nő elé tartotta. – Ez meg mi? – Egy pisztoly, természetesen. – És miért adod nekem? – Hogy választhass. Vagy lelősz, elviszed a kocsit, és estére már Kerrvillebe érsz, vagy maradsz, és megtudod, miről van itt szó. De akkor be kell tartani néhány szabályt. Lore nem szólt, csak felhúzta a szemöldökét. – Első szabály: nem távozhatsz, csak az én engedélyemmel. Nem fogoly vagy, hanem közénk tartozol. Amint elmondom, mi folyik itt, be fogod látni ennek szükségességét. Második szabály: én vagyok a főnök. Nyugodtan lehetsz őszinte, de az embereim előtt ne kérdőjelezd meg a döntéseimet. Lore úgy meredt rá, mintha csupa zagyvaságot beszélne. De mindezt el kellett mondani neki, a nőnek tudnia kellett, mi a választása. – Mi a fenéért akarnék közétek állni? – Mert olyan dolgot mutatok neked, ami mindent megváltoztat, amit eddig a világról hittél. És mert a lelked mélyén bízol bennem. Lore nagyot nézett, aztán elnevette magát. – Bámulatos a humorérzéked! – Csúnyán viselkedtem veled, Lore. Nem vagyok büszke rá, jobb bánásmódot érdemeltél volna. De okkal tettem. Azt mondtam, hogy semmit nem változtál, és ez így is van. Ezért hoztalak ide. Szükségem van a segítségedre. Megértem, ha nemet akarsz mondani, de remélem, hogy nem

fogsz. Gyanakodva nézett rá. – Dunk hol van? – Ez az egész soha nem a seftelésről szólt. Nekem pénz és munkások kellettek. És ami ennél is fontosabb: teljes titoktartás. Öt héttel ezelőtt Dunk és a szárnysegédjei eltűntek a csatornában. A seftnek vége. Csak én maradtam és a hűséges embereim. – Újra felkínálta a pisztolyt. – Tele a tár, és csőre van töltve. Rajtad áll, hogy mit kezdesz vele. Lore elvette a fegyvert. Egy hosszú pillanatig csak nézte, aztán mélyet sóhajtva a farmerja derekába csúsztatta, a gerince mellé. – Ha nem bánod, ezt megtartom. – Természetesen. Most már a tiéd. – Valószínűleg elment az eszem. – Jól döntöttél. – Máris megbántam. Ezt csak most az egyszer mondom ki, de összetörted a szívemet, ugye tudod? – Tudom. Bocsánatot kérek. Rövid csend támadt. Aztán Lore kurtán biccentett: az ügy le volt zárva. – Szóval? – Most légy erős. Azt akarta, hogy Lore lentről lássa a Bergensfjordot. Onnan volt a leghatásosabb: nemcsak látni kellett, hanem megérteni; csak így foghatta fel az ember a jelentőségét. Lementek a lépcsőn a szárazdokk aljára. Michael várt, míg Lore a hajótesthez lépdelt. A hajó oldalának sima, kecses ívén minden szegecs szorosan tartott. Lore megállt a Bergensfjord óriási hajócsavarjai alatt és felnézett. Michael várta, hogy megszólaljon. Fölöttük léptek döngtek, emberek kiáltoztak, egy légkalapács vinnyogott, s a hajó masszív fémfelületei úgy felhangosítottak minden zajt, mint egy hatalmas hangvilla. – Tudtam, hogy van egy csónakod…

Michael mellette állt. Lore ránézett. Szemében látszott a belső küzdelem. – Bergensfjord a neve – szólalt meg Michael. Lore széttárta a karját és körülnézett. – Ez az egész… – Igen. Őérte van. Lore előrelépett, jobb kezét a feje fölé nyújtotta, és a hajótestre simította a tenyerét – éppen úgy, ahogy Michael tette azon a napon, amikor kiszivattyúzták a vizet a dokkból, és feltárták a Bergensfjordot a maga rozsdás, diadalmas pompájában. Lore ott tartotta a kezét, aztán mint aki hirtelen megijed, elrántotta. – Megrémítesz! – Tudom. – Mondd, hogy csak el akartad magad foglalni valamivel. Hogy rosszul látom, amit látok. – Szerinted mit látsz? – Egy mentőcsónakot. Kissé elsápadt, és úgy tűnt, nem tudja, hova nézzen. – Sajnos ez pontosan az – felelte Michael. – Hazudsz! Ezt most találtad ki! – Rossz hír, tudom… nagyon sajnálom. – Honnan veszel ilyesmit? – Sok mindent el kell magyaráznom. De semmi kétség: a fertőzöttek visszajönnek, Lore. Igazából soha el sem tűntek. – Ez őrültség. – Zavarodottságát düh váltotta fel. – Te megőrültél! Tisztában vagy vele, miket beszélsz? – Sajnos igen. – Engem ezzel az egésszel hagyj békén! – Elhátrált. – Nem lehet igaz. Hogyhogy nem tudják az emberek? Tudnák, ha igaz volna, Michael! – Úgy, hogy mi nem mondtuk el nekik. – Ki a fene az a „mi”? – Én és Greer. És még egy maroknyian. Ezt a dolgot nem lehet szépíteni,

úgyhogy kimondom, ahogy van. Mindenki, aki nem lesz a hajón, meghal, és az időnk fogytán. Van egy sziget a Csendes-óceán déli részén. Úgy hisszük, ott biztonságban lennénk… lehet, hogy az az egyetlen megmaradt biztonságos hely. Van elegendő élelmünk és üzemanyagunk hétszáz utasra, talán valamivel többre. Számított rá, hogy nem lesz könnyű. Ideális körülmények között igyekezett volna tompítani a mondanivalóját. De Lore meg fog vele birkózni, mert olyan a természete, mert Lore DeVeer szívós és edzett. Ami sok évvel ezelőtt köztük történt, az talán fájdalmas emlék a nő számára, időnként belényilall a harag és a megbánás, de Michaelnak mást jelentett. Lore az élete része volt, és jó része, mert egyike a keveseknek, akik valaha is megértették őt. Bizonyos emberek egyszerűen elviselhetőbbé teszik a létezést; Lore is közéjük tartozott. – Ezért hoztalak ide. Hosszú út áll előttünk. Szükségem van a dízelre, de az nem minden. Az embereim, nos, találkoztál velük: keményen dolgoznak, és hűségesek, de ez sem elég mindenre. Nekem rád van szükségem. Lore még mindig küzdött magával. Sok magyarázat hátravan még. Mindamellett Michael látta, hogy a szavak kezdenek leülepedni benne. – Még ha igaz is, amit mondasz – szólalt meg Lore –, mit tehetek itt én? A Bergensfjordnak mindent megadott eddig. S most még valamit. – Meg kell tanulnod a hajót vezetni.

HARMINCÖT Kora reggel tartották a temetést. Egyszerű temetői szertartás volt: Meredith kérésére Vicky halálát csak másnap tették közhírré. Magas pozíciója dacára Vicky zárkózott ember volt, csak maréknyi embert avatott be a magánéletébe. Elég, ha csak mi vagyunk ott. Peter szólt néhány szót, utána Peg nővér következett. Végül Meredith zárta a sort. Higgadtnak látszott; évek óta számíthatott a legrosszabbra. És mégis, mondta megbicsakló hangon, az ember soha nincs igazán felkészülve rá. Aztán elmesélt egy sor kacagtató történetet, mindenkinek potyogtak a könnyei a nevetéstől. A végén ugyanazt mondták mindnyájan: Vickynek tetszett volna. Átvonultak a házba, ahol Meredith immáron egyedül lakott. A nappaliból eltűnt az ágy. Peter elvegyült a gyászolók között – kormányhivatalnokok, katonák, néhány barát volt jelen –, majd amikor indulni készült, Chase félrevonta. – Peter, ha van egy perce, valamit szeretnék megbeszélni magával. Várható volt, gondolta Peter. Az időzítés nem véletlen; most, hogy Vicky már nincs, Chase úgy érezhette, szabad az út előtte. Beléptek a konyhába. A férfi tőle szokatlanul idegesnek tűnt, a szakállát babrálta. – Kissé kínos ez nekem – vallotta be. – Ne is folytassa, Ford! Minden rendben… amúgy sem akartam újra jelöltetni magam. – Peter maga is meglepődött, milyen könnyen kimondta. Nagy kő esett le a szívéről. – Maximálisan támogatni fogom. Sima ügy lesz. Chase megrökönyödve nézett rá, aztán elnevette magát. – Attól tartok, félreérti a dolgot. Le akarok mondani. Peternek leesett az álla. – Vártam vele, amíg Vicky… szóval érti. Tudtam, hogy csalódna bennem. – Én azt hittem, mindig is akarta a pozíciót. Chase megvonta a vállát. – Valaha akartam is. Amikor Vicky magát választotta, eléggé nehezteltem, nem tagadom. De már nem. Sokszor összekülönböztünk, de Vicky jól döntött, maga volt a megfelelő ember. Hogy ismerhette ennyire félre?

– Nem is tudom, mit mondjak. – Mondja azt: „Sok szerencsét, Ford!” Megtette. – Mik a tervei? – Oliviával arra gondoltunk, Banderába költöznénk. Jó legelők vannak arrafelé. Bekötötték a távíróvonalakat, a falu a vasútvonaltervek közt első helyen szerepel. Úgy számítom, ötven év múlva gazdag emberek lesznek az unokáim. – Okos terv – bólintott Peter. – Hallja-e, ha tényleg nem indul a választáson, partnerséget ajánlok. – Komolyan beszél? – Igazából Olivia ötlete volt. A feleségem jól ismer engem: a részletek megszállottja vagyok. Ha egy csatornát kell megjavíttatni, megoldom. De a marhatenyésztéshez ennél több kell: vállalkozó kedv és tőke. A maga neve jó cégér, önmagában is egy csomó helyre belépést biztosít. – Semmit sem tudok a tehenekről, Ford. – Én talán igen? Majd beletanulunk. Manapság ez a módi, nem igaz? Jó csapat lennénk. Eddig is jó csapat voltunk. Peternek el kellett ismernie: izgalmas az ötlet. Valahogy az évek során elkerülte a figyelmét, hogy Chase és ő – ki hitte volna? – barátok lettek. – De ki lesz a jelölt, ha maga nem? – Nem mindegy? Már így is csak fél gőzzel működik a kormány. Tíz év múlva ez a hely elnéptelenedik, történelemmé válik. Az emberek a saját kezükbe veszik a sorsukat. Az a tippem, hogy már a következő, aki abba a székbe beleül, leoltja itt a villanyt. Személy szerint én örülök, hogy nem maga lesz az. A tanácsadója vagyok, úgyhogy hadd adjak egy utolsó tanácsot: a csúcson hagyja abba, gazdagodjon meg, és hagyjon nagy vagyont örökül. Élje az életét, Peter! Kiérdemelte. A többi majd magától kialakul. Peter nem tudott vitába szállni ezzel. – Mikorra kéri a válaszom? – Én nem vagyok Vicky. Gondolja meg alaposan. Tudom, hogy komoly lépés. – Köszönöm – mondta Peter.

– Mit? – Mindent. Chase elvigyorodott. – Szívesen. A lemondólevelem amúgy már az íróasztalán van. Miután Chase elment, Peter még a konyhában maradt; mire pár perc múlva előjött, majdnem mindenki elindult már. Elbúcsúzott Meredithtől, és kilépett a teraszra, ahol Apgar várta zsebre tett kézzel. – Chase kiszállt. Felhúzott szemöldök fogadta ezt a közlést. – Csak nem? – Véletlenül nincs kedve indulni az elnökségért? – Haha! Fiatal tiszt kocogott feléjük a gyalogúton. Levegőért kapkodott, és ömlött róla a víz, láthatóan messziről futott idáig. – Mi történt, fiam? – kérdezte Peter. – Uraim – nyögte a katona zihálva –, meg kell nézniük valamit. A teherautó a kapitólium előtt parkolt. Négy katona állt őrt mellette. Peter lehajtotta a raktér hátsó ajtaját, és félrehúzta a vászonlapot. Katonai ládák töltötték meg a belső teret a padlótól a tetőig. Két őrszem kiszabadított egy ládát az első sorból, és letette a földre. – Évek óta nem láttam ilyet – jegyezte meg Apgar. A ládák Dunk bunkeréből származtak. Műanyag szalagokkal légmentesen becsomagolt lőszerek voltak benne: .223-as, 5.56-os, 9 mm-es, .45-ös ACP. Apgar letépte a csomagolást az egyik töltényről, a fény felé tartotta, és elismerően füttyentett. – Ez komoly cucc. Az Expedíciós Egységé volt. – Fölállt, és az egyik katonához fordult. – Tizedes, hány töltény van az oldalfegyverében? – Egy a tárban, egy a csőben, uram. – Adja ide!

A katona átnyújtotta a pisztolyt. Apgar ledobta a tárat, kiürítette a töltényűrt, és friss töltényt tett a tár tetejére. Csőre töltötte a fegyvert, és Peter elé tartotta. – Megtisztel az első lövéssel? – Csak maga után. Apgar három méter távolságra, a földre célzott, és meghúzta a ravaszt. Kellemes dörrenés hallatszott, és porzott a föld. – Nézzük, mi van még – javasolta Peter. Kiemeltek még egy ládát. Ebben egy tucat M16-os volt harminc lőszeres tölténytárakkal, ezek is gondosan csomagolva, mintha frissen kerültek volna le a gyártósorról. – Látta valaki a sofőrt? – kérdezte Peter. Senki; a kocsi egyszer csak ott volt. – Miért küldené ezt nekünk Dunk? – kérdezte Apgar. – Hacsak elnök úr nem állapodott meg vele a tudomásom nélkül. Peter megrántotta a vállát. – Én ugyan nem. – Akkor mi a magyarázat? Azt Peter sem tudta.

HARMINCHAT Az egykori 20-as főúton jutott át Texasba. A negyvenharmadik nap reggelére Alicia félkontinensnyi utat tett meg. Eleinte lassan haladt előre – a romos partvidéken, majd az Appalache sziklás vonulatai közt küzdelmes volt az átjárás, de utána már tisztult az út, és sikerült jó tempót tartania. Melegedtek a nappalok, virágot bontottak a fák, beköszöntött a tavasz. Olykor több napon át zuhogott az eső; utána a nap sugarai elomlottak a tájon. Az éjszakák lenyűgözően gyönyörűek voltak, tágas, csillagos égbolttal, amelyen a hold békésen barangolt hol töltekezve, hol apadva. Megálltak pihenni. Egy benzinkút oszlopos tetejének védelmében Alicia lefeküdt a földre, míg Katona a közelben legelt. Csak néhány óra, aztán indulnak tovább. Elnehezültek a csontjai, elnyomta az álom. Egész útjuk alatt ezt a ritmust követték; napokig tartó alvás nélküli vándorlás, szinte a fájdalomig feszített éberséggel, majd úgy zuhant álomba, mint az égből kilőtt madár. Egy nagyvárosról álmodott. Nem New Yorkról; ezt a várost nem látta még, nem ismerte. Káprázatos látvány volt. Szinte fényszigetként úszott a sötétségben. Hatalmas bástyafalak vették körül, minden veszélytől megvédték. A falakon belül zajlott az élet: beszéd, nevetés, zene, játszadozó gyerekek örömrikkantásai hallatszottak. A hangok úgy hullottak rá, mint csillogó esőcseppek. De jó lett volna abban a boldog városban lakni! Közelebb ment hozzá, körbejárta, kereste a bejáratot. Úgy tűnt, nincs egy sem, de végül talált egy kaput. Aprócska volt, gyerekméretű. Letérdelt és elfordította a kilincset, de a kapu nem moccant. Egyszerre ráeszmélt, hogy a hangok elhallgattak. A városfalak a sötétbe vesztek a feje fölött. Engedjenek be! Dörömbölni kezdett a kapun; lassan úrrá lett rajta a pánik. Valaki! Kérem! Egyedül vagyok idekint! A kapu még mindig nem engedett. Kiáltásai üvöltéssé nyúltak, és akkor meglátta; nincs is kapu. Csak a csupasz fal volt. Ne hagyjanak itt! A túloldalon elnémult a város: az emberek, a gyerekek eltűntek. Addig dörömbölt, amíg minden ereje elhagyta, lerogyott a földre, és csak zokogott fejét a kezébe hajtva. Miért hagytál el, miért hagytál el… Alkonyatkor ébredt föl. Mozdulatlanul fekve kipislogta az álmot a szeméből és felkönyökölt: Katona ott ácsorgott nem messze tőle, fél szemét Alicián tartotta. – Jó, jó, jövök már!

Kerrville négy nap járásra volt.

HARMINCHÉT Kate és a lányok bő egy hónapja laktak már náluk. Caleb eleinte nem bánta. Jó volt, hogy Pim együtt lehet a családdal, és a lányok imádták Theót. De ahogy múltak a hetek, Kate egyre komorabb hangulatba került. Szomorúsága úgy töltötte be a házat, ahogy a gáz betölti a teret. Kevés házimunkát végzett, sokat aludt, néha meg a bejárati lépcsőkön ücsörgött és a messzeségbe bámult. Meddig emészti még magát? Pim a reggelihez használt edényeket mosogatta el. Megtörölte a kezét egy konyharuhában, és komoly arccal nézett Calebre. Ő a testvérem, Caleb. Most vesztette el a férjét. Azzal csak jól járt, gondolta ő, de nem mondta ki. Nem is kellett. Légy vele türelemmel, Caleb. Caleb kiment a házból. Elle és Bogár az udvaron játszott Theóval, aki már tudott négykézláb mászni. A kisfiú elképesztő sebességre volt képes; Caleb figyelmeztette a lányokat, hogy tartsák szemmel az unokaöccsüket, és ne kószáljanak el messzire a háztól. Miközben eke elé fogta a lovakat, rémült, fájdalmas kiáltást hallott. Visszarohant az udvarra; Kate és Pim a házból rontott ki. – Szedjétek le őket! Szedjétek le! Elle két csupasz lábán százával rajzottak a hangyák. Caleb fölkapta a vonagló, süvöltő kislányt, és a teknőhöz szaladt vele. A vízbe merítette, és vadul söpörte le a hangyákat a gyerek lábáról, fel-le járt a keze a bőrén. Most már rajta is hangyák másztak; érezte az áramütésszerű apró harapásokat a karján, kezén, a gallérja alatt. Elle végül elcsöndesedett, sikolyai elcsukló hüppögéssé szelídültek. Hangyatetemek sötét rétege lebegett a víz tetején. Caleb kiemelte a gyereket, és átadta Kate-nek, aki törülközőbe bugyolálta. A kislány mindkét lábát hurkás sebek csíkozták. Odabent van gyógykenőcs, jelelte Pim. Kate bevitte Elle-t a házba. Caleb lehúzta az ingét a fején át, és jól kirázta, csak úgy hullottak belőle a hangyák. Rajta is sok csípés volt, de messze nem annyi, mint az unokahúgán.

Hol van Theo és Bogár?, kérdezte. A házban. Ezen a tavaszon meggyűlt a bajuk a hangyákkal. A szomszédok szerint az időjárás miatt – a lucskos tél, száraz tavasz, korán érkező és példátlanul meleg nyár az oka. Az erdő tele volt a hangyabolyok kupacaival, némelyik egészen gigászi méretűre nőtt. Pim aggódva nézett rá. Mit tehetünk? Ez nem tarthat örökké. Amíg el nem múlik, tartsuk a gyerekeket bent a házban. De nem múlt el. Másnap hemzsegett a ház körüli talaj a hangyáktól. Caleb úgy döntött, felégeti a bolyokat. Elővett egy kanna petróleumot a fészerből, és kivitte az erdő szélére. Kiválasztotta a legnagyobb halmot, mely egy méter széles és fél méter magas volt, leöntötte, rádobott egy égő gyufát, és hátrahúzódva nézte. Fekete füst tekergőzött fölfelé, és a bolyból hangyák masszív hordái áradtak kifelé. Ugyanakkor a boly megkeményedett kérge kidülledt, mint a vulkán, és hirtelen felhasadt, akár a rothadt gyümölcs héja. Talajgöröngyök szakadtak le a halom oldalán. Caleb döbbenten szemlélte. Mi a fene van odalent? Valami óriáskolónia volt ez, több millióan lehettek a dögök, és a füst meg a tűz dühödt pánikba kergette őket. A boly összeomlott. Caleb óvatosan közelebb lépett. Az utolsó lángok sercegve hunytak ki. Csak egy sekély mélyedés maradt a boly után. Pim odajött hozzá. Mi történt? Én sem tudom. Ott, ahol állt, még öt másik bolyt számolt meg. Elviszem a kocsit. Maradjatok a házban. Hova mész?, jelelte Pim. Hozok még petróleumot.

HARMINCNYOLC Eltűnt az oposszumos ember. Az oposszumos ember, meg a kutyák is – rengeteg kutya. A városban általában hemzsegtek, különösen a Síkföldön. Tíz lépést se lehetett megtenni, hogy az ember ne lásson egy ilyen pokolfajzatot, girhes lábú, gubancos szőrű, dülledt szemű jószágot, amint egy szemétdombon szaglászik, vagy lekuporodva férgeset ürít a sárba. S most hirtelen sehol egy kutya. Az oposszumos ember a folyónál lakott, a régi védelmi vonal közelében. Úgy nézett ki, mint az állatai: fakó arca volt, hegyes orra, enyhén dülledt szeme és elálló füle. A nője feleannyi idős lehetett, mint ő, bár nem volt valami kívánatos fehérnép. Azt mesélte, hogy késő éjjel zajt hallottak odakintről. Rókákra gyanakodtak, azok már máskor is bejutottak az ólakba. Az oposszumos ember fogta a puskáját, és kiment körülnézni. Egyetlen lövés hallatszott, aztán csönd lett. Eustace az ólak maradványai mellett térdelt. Mintha tornádó pusztított volna az udvaron. Ha voltak is nyomok, Eustace nem látott egyet sem: túl tömör volt a talaj. Oposszumtetemek hevertek szanaszét, véres cafatokra tépve, bár néhány méterre két állat motozott a porban, és gyászosan nézett rá, mint két traumatizált szemtanú. Egész aranyosak voltak. Amikor a közelebbi odabattyogott hozzá, Eustace elébe tartotta a kezét. – Nem ajánlom – intette a nő. – Leharapják az ujjait a kis rohadékok. Eustace elrántotta a kezét. – Vagy úgy. Fölegyenesedett és a nőre nézett. Rena, Renee vagy valami efféle volt a neve, és Eustace életében nem látott még ilyen zilált külsejű teremtést. Simán elképzelhetőnek tartotta, hogy a szülei adták az oposszumos embernek étel fejében. Nem volt ritka az ilyen üzlet. – Azt mondja, megtalálta a puskát? A nő kihozta a fegyvert a házból. Eustace szétkattintotta a závárzatot, mire kipottyant egy üres töltényhüvely. Megkérdezte, hol találta a puskát. A nő két szeme nem egy irányba nézett, így kissé nehéz volt beszélgetni vele. – Nagyjából ahol most maga áll.

– És nem hallott semmi mást. Csak egy lövést. – Úgy volt, ahogy mondtam. Eustace eltöprengett, vajon a nő műve lehetett-e az egész – lelőtte az oposszumos embert, a holttestét levonszolta a folyóhoz, majd feldúlta az ólakat, hogy elterelje a gyanút. Hát ha így történt, valószínűleg jó oka volt rá, és Eustace bizony nem fogja felelősségre vonni érte. – Kerestetni fogjuk. Ha mégis hazajönne, értesítsen. – Biztos, hogy nem akar bejönni, seriff? Sokatmondó pillantást vetett rá. Eltartott egy másodpercig, mire Eustace értelmezni tudta. A felemás tekintet lefelé vándorolt a férfi testén, és félreérthetetlen célzásként hosszan elidőzött rajta. Nyilván csábítónak szánta a szemezést, de inkább úgy hatott, mintha egy jószág szeretne gazdára találni a piacon. – Az a hír járja, hogy magának nincsen nője. Eustace-t nem feszélyezte a dolog. Vagy csak egy kicsit. De hát ezt a nőt egész életében tárgyként kezelték; nincsenek jobb eszközei. – Ne higgyen el mindent, amit hall. – De mit csináljak, ha az emberem meghalt? – Van két oposszum, igaz? Tenyéssze őket. – Azokat? Azok fiúk. Eustace visszaadta neki a puskát. – Valamit biztos ki tud ötölni. Visszament a fogházba. Fry az asztalra támasztotta a lábát, és egy képeskönyvet nézegetett. – Megpróbált behálózni? – kérdezte Fry föl se nézve. Eustace leült az íróasztalához. – Honnan tudtad? – Mondják, hogy ez a szokása. – Lapozott egyet. – Szerinted ő nyírta ki? – Meglehet. – A könyv felé intett. – Az meg mi? Fry felmutatta a borítót: Ahol a vadak várnak. – Az jó könyv – jegyezte meg Eustace.

Kitárult az ajtó, belépett egy férfi, és leveregette a port a kalapjáról. Eustace felismerte; ő és a felesége a folyó túloldalán gazdálkodtak egy kis telken. – Seriff, seriffhelyettes. – Odabiccentett mindkettőjüknek. – Miben segíthetünk, Bart? A férfi idegesen köszörülte a torkát. – A feleségemről van szó. Nem találom sehol. Reggel kilenc volt ekkor. Délre Eustace már tizennégy ilyen történetet hallgatott végig.

HARMINCKILENC Mire Caleb beért a faluba a szekéren, eltelt a fél délután. Teljesen kihaltnak tűnt a helység – sehol senki. A kétórás út során sem találkozott egy lélekkel sem. Zárva volt a vegyesbolt ajtaja. Caleb beárnyékolta a szemét, hogy belásson az üvegen. Semmi mozgást nem látott. Megmerevedett, fülelt. Hol a fenében lehet mindenki? Miért zárt be George fényes nappal? Megkerülte az épületet. Az átjáróra nyíló ajtó résnyire nyitva állt. Fakerete szilánkosra hasadt; az ajtót felfeszíthették. Visszament a szekérhez a puskájáért. A puskacsővel belökte az ajtót és belépett. A raktárba jutott. A zsúfolt helyiségben a feltornyozott takarmányos zsákok, kerítésdrótok, föltekert láncok és kötelek között csak keskeny folyosón lehetett közlekedni. – George! – kiáltott. – George, itt van? A talpa alatt valami reccsent. Az egyik takarmányos zsák fel volt tépve. Amikor lehajolt, hogy közelebbről megnézze, éles csattogást hallott a feje fölül. Hátraugrott, és ugyanazzal a lendülettel felfelé célzott a puskacsővel. Egy mosómedve volt. A takarmányos halom tetején ült. Hátsó lábaira emelkedett, és mellső lábait összedörzsölte, tekintete százszázalékos ártatlanságot sugárzott. Ez a rumli a földön? Nem én voltam, pajtás! – Gyerünk, kopj le! – Caleb előrebökött a puskával. – Húzz el, még mielőtt sapkát csinálok belőled! A mosómedve lemászott a halomról és eliszkolt. Caleb nagy levegőt vett, hogy csillapítsa a szívdobogását, aztán a gyöngyfüzéres függönyön át belépett a boltba. A kazetta, ahol George a napi bevételt tartotta, a szokott helyén volt a pult alatt. Caleb végigment a polcsorok között, de nem talált semmi szokatlant. A pult mögött lépcső vezetett az emeletre – feltehetőleg George lakásába. – George, ha ott van, itt Caleb Jaxon! Fölmegyek! Egyetlen nagy helyiségből állt a lakrész, kárpitozott bútorokkal volt berendezve, az ablakokon függönyök lógtak. Calebet meglepte a szoba otthonossága – elhanyagolt legénylakásra számított. De George házasember volt valaha. Két részre volt osztva a szoba, az egyik nappaliként, a másik

pedig hálóként funkcionált. Konyhaasztal; kanapé, csipketerítővel borított fejtámlás fotelok; öntöttvas ágy megereszkedett matraccal; egy díszesen faragott szekrény, az a fajta, amely nemzedékeken át kísér egy családot, mindig együtt költözik a tulajdonosokkal. Minden rendben lévőnek tűnt, de ahogy Caleb alaposabban körülnézett, feltűnt neki néhány dolog. Az egyik étkezőszék felborult; könyvek és egyéb tárgyak – konyhai edény, fonalgombolyag, olajlámpa – hevertek a földön; egy egész alakos állótükör összetört a keretben, koncentrikus körökben repedt meg az üveg, mint egy fényes pókháló. Az ágyhoz közeledve arcul csapta a bűz: az áporodott hányás savas, szerves kipárolgása. George éjjeliedénye az ágytámla közelében állt a földön; onnan jött a szag. A takarók az ágy végébe gyűrődtek, mintha nyugtalan alvó rúgta volna le őket. Az éjjeliszekrényen volt George fegyvere, egy hosszú csövű .357-es revolver. Caleb kinyitotta a forgótárat, és megtolta a kivetőt. Hat patron hullott a tenyerére; az egyiket kilőtték. Megfordult, és a pisztollyal végigpásztázta a szobát, majd leeresztette, és a törött tükörhöz lépett. A repedések epicentrumában golyó ütötte lyuk volt. Valami történt itt. George nyilvánvalóan rosszul lett, de ennél többről lehetett szó. Rablás? De a pénzes kazettához nem nyúltak. És furcsa volt az a golyónyom is. Persze lehetett véletlen találat, de szándékosnak tűnt – mintha George az ágyban fekve a saját tükörképére lőtt volna. Az átjáróban megtöltötte a kannáit a tartályból, és felpakolta őket a szekérre. Fizetés nélkül mégsem távozhatott, úgyhogy jobb híján a pult alatt hagyta a pénzt egy üzenettel együtt: „Nem volt itt senki, nyitva találtam az ajtót. Elvittem ötven liter petróleumot. Ha nem elég a pénz, jövő héten úgyis jövök és fizetek. Üdvözlettel: Caleb Jaxon.” A faluból kifelé menet megállt a hivatalnál, hogy bejelentse a fölfedezését. Legalább a boltajtót meg kéne javítania valakinek, és lezárni az egészet addig, amíg ki nem derül, mi történt George-dzsal. De ott sem volt senki. Alkonyodott, amikor a házhoz ért. Lepakolta a petróleumot, a lovakat a kifutóba engedte, és belépett. Pim a hideg kályha mellett ült Kate-tel és a naplóját írta. Megkaptad, ami kellett? Bólintott. Furcsa, hogy jelenleg Kate a néma. Jóformán föl se nézett a

kötéséből. Mi volt a faluban? Caleb tétovázott, aztán azt jelelte: Elég csöndes volt. Kukoricás pitét ettek vacsorára, játszottak néhány kártyapartit, aztán aludni tértek. Pimet rögtön elnyomta az álom, de Calebnek rossz éjszakája volt; szinte végig ébren virrasztott. Csak súrolta az álom felszínét, mint a kacsázó kő a víz tetejét, de nem merült el benne. A hajnal közeledtével feladta a próbálkozást, és kiosont a házból. A talaj nyirkos volt a harmattól, az utolsó csillagok belehalványultak a sápadt égboltba. Mindenütt madarak énekeltek, de látszott, hogy már nem sokáig: délen, ahonnan minden időváltozás jött, szikrázó fellegek kavarogtak a horizonton. Tavaszi zivatar közeleg tehát. Caleb úgy tippelte, talán húsz perc van még addig. Még egy percig nézte, aztán a fészerből kihozta az első petróleumos kannát, és elcipelte az erdő szélére. Nem fogta föl, mit lát. Egyszerűen nem volt értelme. A fény játéka lenne? De nem. A hangyabolyok eltűntek.

NEGYVEN 0600 órakor Michael Fisher, a seftesek királya a rakodópartról nézte a reggel első fényét. A sűrű, felhős hajnalon a csatorna dagálytól megemelkedett vize tökéletesen mozdulatlan volt. Mióta nem aludt már? Nem fáradtnak érezte magát – azon már rég túl volt –, hanem mint aki az erőtartalékait égeti, és a folyamat halálos végű, mintha saját magát emésztené el. Ha a tartalék elfogy, nincs tovább; csak egy füstgomoly marad utána. Amikor kibújt a Bergensfjord gyomrából, motoszkált valami bizonytalan szándék benne, mely elpárolgott a fejéből, amint a friss levegőre ért. Elkószált a dokk széléhez, és azon kapta magát, hogy csak ácsorog céltalanul. Huszonegy év: döbbenetes, mennyi idő tud elfolyni az ember mellett. Sodorják magukkal az események, és a következő szempillantásban fájós térddel, égő gyomorral és alig felismerhető tükörképpel azon töri a fejét, hogyan is történt mindez. Hogy tényleg ez-e az élet. A Bergensfjord majdnem készen állt. Hajtás, hidraulika, navigáció. Elektronika, stabilizátorok, kormányrúd. Tele a raktárak, működőképesek a sótalanítók. A hajót a lehető legminimalistább szerkezetűre egyszerűsítették; lényegében úszó üzemanyagtartály lett belőle. De sok mindenben a szerencsére kellett hagyatkozni. Például fennmarad-e egyáltalán a vízen? A papíron végzett számítások és a valóság két külön dolog. És ha fenn is marad, vajon az ezernyi hulladékfémlapból összeeszkábált, millió csavarral, szegeccsel és folthegesztéssel megerősített hajótest kibír-e egy ilyen hosszú utat? Elég lesz az üzemanyag? És milyen lesz az időjárás, főleg a Horn-fok megkerülésekor? Michael minden hozzáférhető anyagot elolvasott az útvonalról. Nem volt biztató, amit megtudott. Legendás viharok, olyan erős ellenáramlatok, hogy akár a kormánylapát is eltörhet, toronymagas hullámok, melyek egy másodperc alatt eláraszthatják a hajót. Észlelte, hogy valaki közeledik a háta mögött. Lore. – Szép reggelünk van – jegyezte meg a nő. – Esőre áll. Lore vállat vont, a víz felé nézett. – Attól még szép. Úgy értette: hány reggelünk lesz még egyáltalán? Hány hajnalt láthatunk? Örüljünk neki, amíg tudunk.

– Mi a helyzet a kormányosfülkében? Lore nagyot fújt. – Ne izgulj – mondta Michael. – Bele fogsz jönni. A felhők színébe most halvány rózsaszín vegyült. Sirályok buktak le a vízre. Tényleg pompás reggel, gondolta Michael. Váratlan büszkeség töltötte el. Büszke volt a hajójára, a Bergensfjordra. Átutazta a fél világot, hogy az ő helytállását próbára tegye. Adott egy esélyt, és azt mondta: éljetek vele, ha tudtok. Fény izzott fel a töltésen. – Megjött Greer – állapította meg Michael. – Mennem kell. Michael végigment a rakodóparton, és akkor ért az első kamionhoz, amikor Greer kiszállt a vezetőfülkéből. – Elfogyott – közölte Greer. – Tizenkilenc kamion telt meg, úgyhogy az utolsót ott hagytuk. – Volt bármi gond? – Egy járőr jól megnézett minket a rosenbergi laktanyától délre. Gondolom, feltételezték, hogy Kerrville-be tartunk. Azt hittem, mostanra kiszagolják a dolgot, de a jelek szerint még nem. Greer válla fölött Michael kézjellel üzent Randnek. „Menni fog?” Nyüzsögtek az emberek a kamionokon. Rand fölemelte a hüvelykujját. Michael megint Greerre nézett. Barátja feltűnően nyúzottnak látszott. Arcbőre a koponyájára feszült: arccsontja akár a kés, beesett szeme körül vörös kontúr, bőre viaszos, verejtékes. Fehér borosta hintette be arcát és nyakát; lehelete savanyú szagot árasztott. – Együnk valamit – indítványozta Michael. – Szunyókálnék egyet. – Előbb reggelizz meg velem. A rakodóparton felhúztak egy sátrat, hogy legyen helye a kantinnak meg a priccseknek a pihenéshez. Michael és Greer vizes zabkását töltöttek a táljukba és leültek egy asztalhoz. Néhányan a reggelijük fölé görnyedtek, gépiesen lapátolták szájukba a kását, arcuk megnyúlt a kimerültségtől. Senki nem beszélt. – Minden más készen van? – kérdezte Greer.

Michael vállat vont. Többé-kevésbé. – Mikor árasztjuk el a dokkot? Michael belekanalazott a zabkásába. – Egy-két nap múlva már lehet. Lore személyesen akarja ellenőrizni a hajótestet. – Alapos a mi Lore-unk. Pacni bukkant fel a sátor túlsó végén. Semmibe meredő tekintettel átcammogott az edényhez, fölemelte a fedőt, aztán meggondolta magát, és inkább az egyik priccset választotta, nem is lefeküdt, inkább összerogyott, mint akit golyó talált el. – Te is alhatnál egy szemhunyásnyit – jegyezte meg Greer. Michael fájdalmasan fölnevetett. – Milyen szép is lenne! Végeztek a reggelivel, kimentek a rakodótérre, ahol Michael platós kocsija parkolt. Két kamion már kiürült és félreállt. Michael fejében új ötlet körvonalazódott. – Hagyjuk az egyik kamiont érintetlenül, és állítsuk át a töltés végéhez. Van még azokból a kénes gyutacsokból? – Kell lennie. Több magyarázatra nem is volt szükség. – Rád bízom. Beszállt a kocsiba, és Berettáját a kormány alatti polcra tette; a két ülés közé egy rövid csövű, pisztolymarkolatos vadászpuska ékelődött, mellette egy nyeregtáskában néhány póttöltény hevert. Hátizsákja az anyósülésen pihent, benne további lőszerek, váltás ruha, gyufa, elsősegélyláda, feszítővas, éteres üveg és rongy, meg egy spárgával átkötött kartonmappa. Beindította a motort. – Még sose voltam börtönben. Milyen az, mondd? Greer rávigyorgott a nyitott ablakon át. – A kaja jobb, mint itt. A szundi egyenesen mennyei. – Akkor nagy örömmel nézek elébe. Greer arckifejezése megkomolyodott.

– Amyről nem beszélhetsz neki, Michael. És Carterról sem. – Nem könnyíted meg a dolgom, hallod-e. – Amy akarja így. Michael néhány másodpercig még mustrálta a barátját. Tényleg szörnyen nézett ki. – Menj aludni – mondta neki. – Rajta van a listámon – válaszolta Greer. Kezet fogtak. Michael sebességbe tette a kocsit.

NEGYVENEGY – Mindenki nyugodjon le! A terem zsúfolásig megtelt, az összes ülőhely elfogyott, hátul és a sorok közt is emberek álltak. A félelem szaga mosdatlan testek bűzével elegyedett. A terem elejében a vörös, izzadt arcú polgármester mindhiába verte kalapácsával az emelvényt, és hiába követelte, hogy csend legyen, mögötte pedig a Szabadállam Tanács tagjait – Eustace életében nem látott még ilyen tehetetlen bandát – teljesen lekötötte a papírtologatás és a gombjaik igazgatása, miközben bűntudatosan lesütötték a szemüket, mint a puskázáson kapott diákok. – Eltűnt a feleségem! – Látta valaki a férjemet? – A gyerekeim! Mindkettő! – Mi történt a kutyákkal? Más is észrevette? Nincsenek sehol kutyák! Döngött a kalapács. – Az ördög vigye, emberek, nyugalom! És így tovább. Eustace Fryra pillantott, aki a terem másik végében állt. A seriffhelyettes tekintete azt üzente: Öregem, ez nem lesz vidám menet! Végre elcsöndesedett annyira a tömeg, hogy a polgármester hangját hallani lehessen. – Oké, így már jobb. Tudjuk, hogy mindenki aggódik, és válaszokat akar kapni. Szólítom a seriffet, aki talán meg tudja világítani a kérdést. Gordon? Eustace fellépett az emelvényre és belefogott. – Nos hát, jelenleg nem tudunk sokkal többet, mint bárki más. Körülbelül hetven lakosnak veszett nyoma az elmúlt két éjszakán. Pontosabban ennyiről tudunk. Fry seriffhelyettessel még nem jutottunk el az összes tanyára. – Akkor miért nem a keresésükkel foglalkoznak? – ordította valaki. Eustace megkereste a férfi arcát a tömegben. – Mert itt vagyok és magával beszélek, Gar. Tegyen lakatot a szájára, hadd fejezzem be. A másik oldalon felcsattant valaki:

– Ez az, fogd be, hadd beszéljen! Újabb ordítozás, ideges hangok párbaja következett. Eustace hagyta lecsengeni. – Mint mondtam – folytatta –, nem tudjuk, hová mentek ezek a lakosok. A jelek szerint valamilyen okból az éjszaka közepén fölkeltek, kimentek, és nem jöttek vissza. – Lehet, hogy elrabolják őket! – üvöltötte Gar. – Lehet, hogy valaki, aki itt van a teremben! Azonnali volt a hatás; mindenki gyanakodva nézett mindenkire. Halk moraj hullámzott végig a hallgatóságon. Lehetséges volna…? – E pillanatban még semmit nem zárhatunk ki – mondta Eustace, és tisztában volt vele, milyen gyámoltalanul hangzik, amit mond –, de ez azért nem tűnik valószínűnek. Ahhoz túl sok emberről van szó. – Lehet, hogy többen is benne vannak! – Gar, akar idejönni és levezetni a gyűlést? – Én csak azt mondom… – Maga megijeszti az embereket. Nem tűröm, hogy pánikot keltsen, és az embereket bizalmatlanná tegye egymás iránt. Még az is lehet, hogy az eltűntek saját jószántukból távoztak. Most pedig hallgasson, mielőtt lecsukom. Az első sorban fölállt egy nő. – Azt akarja mondani, hogy a fiaim elszöktek? Hat- és hétévesek! – Nem ezt mondom, Lena. Egyszerűen csak nincs több információnk, mint amennyit most közöltem. A legjobb, amit tehetnek, hogy mindenki otthon marad, amíg föl nem derítjük az ügyet. – És a feleségem? – Eustace nem látta, ki beszél. – Maga szerint simán faképnél hagyott? Előlépett a polgármester, megint elfoglalta a helyét az emelvényen, és fölemelte mindkét kezét. – Úgy vélem, a seriff azt próbálja kifejezni… – Nem „fejez ki” semmit! Hallhatta! Nem tud semmit! Megint kiabálás hallatszott a terem minden pontjáról. Most már nem lehetett lecsillapítani a kedélyeket; elvesztették a helyzet fölött az irányítást.

Eustace a színpad túloldalára nézett, Fry pedig a kulisszák felé biccentett. Míg a polgármester folytatta a kalapálást, Eustace észrevétlenül eltűnt a színpad mögött, és az ajtóban találkozott Fryjal. Kiléptek az épületből. – Hát ez nagyon gyümölcsöző volt – jegyezte meg Fry. – Örülök, hogy kijöttünk, mielőtt elkezdődik a lövöldözés. – Inkább ne is viccelj ezzel. Ha nem oldjuk meg a rejtélyt, mi leszünk az első célpontok. – Szerinted élnek még? – Aligha. – Mit csináljunk? Ragyogó, meleg idő volt, a nap a zeniten járt a felhőtlen égbolton. Eustace visszaemlékezett egy ugyanilyen napra: tavasz volt, már a nyár küszöbén, a talaj merev ökle lassan elernyedt, a fákon illatos, sűrű lombozat zöldellt. A folyó mellett sétáltak, Simon a nyakában ült, Nina az oldalán lépkedett; a csodás idő pazar ajándéknak hatott, aztán eljött az eltéveszthetetlen pillanat, amikor a kisfiú jóllakott a sétával; akkor visszamentek a házba, és letették aludni. Nina a küszöbről hívogatta Eustace-t a csak neki fenntartott jellegzetes mosolyával, s lábujjhegyen mentek a szobájukba egy csöndes, komótos szeretkezésre. A szokásos vicc: hogy bírod megcsókolni a ronda pofámat? De nagyon is meg tudta; és meg is tette. Az utolsó ilyen nap volt; Eustace soha többé nem élhette át. – Keressük meg az eltűnteket!

NEGYVENKETTŐ Apgar ott találta meg Petert, ahol mindig: az íróasztalánál, ahogy az előtte tornyosuló papírmunkán próbálta átrágni magát. Csak két napja kellett boldogulnia Chase szervezőkészsége nélkül, és máris úgy érezte, hogy maga alá temeti a káosz. – Van egy perce? – De csak egy. Apgar leült vele szemben. – Chase jól kitolt magával, elnök úr. Nem kellett volna ilyen könnyen szélnek eresztenie. – Mit mondhatnék? Vajszívem van. Apgar megköszörülte a torkát. – Van egy kis gond. Peter éppen egy nyomtatványt töltött ki. – Maga is felmond? – Nem ez volna az ideális pillanat. Üzenetet kaptam ma reggel Rosenbergből. Az elmúlt napokban egy csomó tartálykocsi ment arra, de itt egy sem jelent meg. Peter fölkapta a fejét. – Jól hallotta. – Mit mondanak a finomítóban? – Minden a terv szerint, bla-bla-bla. Aztán ma reggel egy kukkot sem hallottunk felőlük, és hiába próbáljuk elérni őket. Peter hátradőlt a széken. Te jó isten. – Elküldtem néhány emberünket a finomítóhoz, hogy nézzenek utána a dolognak – folytatta Apgar –, de sejtem, hogy mit fogunk találni. El kell ismerni, a pasasnak van vér a pucájában. – Mi a fenére kellene Dunknak az olajunk? – Az a tippem, hogy semmire. Ez egy játszma. Valamit akar tőlünk.

– Mint például? – Most megfogott. De aligha apróságról van szó. A Világítás és Áram szerint tíz napra elegendő üzemanyagkészletünk van, kicsivel több, ha csak fejadagokat osztunk. Még ha sikerül is visszafoglalni a finomítót, kizárt dolog, hogy elég olajat tudjunk a rendszerbe tölteni a lámpák működtetéséhez. Két héten belül elsötétül a város. Kutyaszorítóba kerültek. Peter, ha nem is szívesen, de elismerte, hogy Dunk húzása zseniális. De valami nem illett a képbe. – Szóval először küld egy teherautónyi fegyvert és lőszert, aztán meg túszul ejti az összes olajunkat? Itt van némi ellentmondás. – Lehet, hogy a fegyverek valaki mástól származnak. – Lepecsételt lőszerek voltak. Csak a sefteseknek van olyan. Apgar fészkelődött. – Van még egy figyelemre méltó tény. Először valahogy kigyullad a Bátyó Klub, aztán azt pusmogják, hogy Dunk egyik nője azzal állított be a városba, hogy valami történt arrafelé. Jó sok lövöldözés. – Szóval az egyik embere hatalmi játszmába fogott? – Lehet, hogy csak pletyka. És nem igazán áll össze a kép, de azért figyelembe kell venni. – A nő hol van most? – Dunk szajhája? – Apgar majdnem elnevette magát. – Tudja a fene! A fegyverek és az olaj összefüggenek, de hogyan? Nem Dunk stílusa ez; sakkban tartani egy egész várost még neki is túl kemény dió, és a hadsereg most már kellően fel van fegyverezve akár a földszoros elfoglalásához is, amivel vége lenne Dunk bizniszének. Valóságos mészárszék volna mindkét félnek – az a töltés egy taktikai rémálom –, de amint elülne a csatazaj, Dunk Withers azon kapná magát, hogy vagy szitává lőve fekszik egy árokban, vagy a bitófán himbálózik. Tegyük föl hát, gondolta Peter, hogy az olaj nem csupán egy játszma része. Tegyük föl, hogy tényleg célja van vele. – Mit tudunk arról a bizonyos hajóról? Apgar a homlokát ráncolta. – Nem sokat. A kívülállók hosszú évek óta színét sem látták.

– De jó nagy. – Állítólag. Gondolja, hogy ahhoz van köze? – Nem tudom, mit gondoljak. De valami nem kerek. Szétosztottuk már a lőszert? – Még nem. A fegyvertárban van. – Akkor rajta! És küldjön járőröket a földszoroshoz, mérjék föl a terepet. Mikor kapunk híreket Freeportból? – Két órán belül. Délután három múlt. – Állítsunk embereket a védelmi vonalra! Mondja azt nekik, hogy hadgyakorlat. És nézesse meg a kaput a mérnökökkel. Tíz éve nem volt bezárva. Apgar kétkedve nézett rá. – Fel fog tűnni az embereknek. – Jobb félni, mint megijedni. Ha mi nem is értjük, mi folyik itt, valaki nagyon is érti. – És mi legyen a földszorossal? Nem lenne jó húzni-halasztani a terv kidolgozását. – Nem húzom. Írja össze a tervet. Apgar fölállt. – Egy órán belül az asztalán lesz. – Olyan hamar? – Egyetlen bejutási útvonal van. Nincs sok kidolgoznivaló rajta. – A küszöbről visszafordult. – Elcseszett egy helyzet, az tény, de talán pont ez lesz az az alkalom, amire vártunk. – Így is föl lehet fogni. – Annak azért örülök, hogy most nem Chase ül abban a székben. Peter egyedül maradt. Alig öt perc alatt az asztalán tornyosuló papírok minden jelentőségüket elveszítették. Megfordult a székével, hogy az ablak felé nézzen. Reggel még tiszta idő volt, de most beborult az ég. Alacsonyan szálló, szürke felhők telepedtek a városra. Széllökések tépázták a fák koronáját, egy villám fehér fényt villantott az égboltra. Mire felrobajlott a

mennydörgés, az üvegre koppantak az első nehéz, lomha esőcseppek. Michael, gondolta Peter, mi a fenében mesterkedsz?

NEGYVENHÁROM Anthony Carter, Tizenkettedik a Tizenkettekből, az imént kapcsolta ki a fűnyírót, és a terasz felé nézve látta, hogy megérkezett a tea. Máris? Létezik, hogy már megint dél van? Állát fölemelve az égre nézett – tikkasztó houstoni nyár, az égbolt színtelen, mintha kifehérítették volna. Carter elővette a zsebkendőjét, és lekapta a sapkáját, hogy izzadt homlokát megtörölgesse. Egy pohár jeges tea, az kell ilyenkor! Mrs. Wood tisztában volt ezzel. Bár persze ezt a teát nem ő hozta. Carter nem tudta volna megmondani, hogy akkor ki. Ugyanaz, aki a virágos tálcákat és tőzeges zsákokat hozza a kapuhoz, aki megjavítja az elromlott szerszámokat, aki gondoskodik az idő itteni sajátos múlásáról: minden nap egy évszak, minden évszak egy év. A fűnyírót betolta a fészerbe, tisztára törölte, és a teraszhoz ment. Amy a gyep túlsó végén ügyködött a porban. Ott gyömbér nőtt, de úgy, mintha húznák, állandóan vissza kellett vágni; mellette terültek el a virágágyások, azokat Mrs. Wood úgy szerette, ha nyári színekben pompáznak. Ma éppen háromtálcányi pillangóvirág díszlett bennük, a rózsaszín fajta, az volt Miss Haley kedvence, mindig tűzött belőle a hajába. – Itt a tea – mondta Carter. Amy felpillantott. Kendőt viselt a nyaka körül; piszkos volt a keze meg az arca is, ahol letörölte a verejtéket. – Kezdd csak el nyugodtan. – Elhessegetett egy szúnyogot. – Előbb végzek ezekkel. Carter leült és belekortyolt a teába. Tökéletes, mint mindig: édes, de nem túlságosan, és a jég kellemesen csilingel a pohár oldalán. Háta mögül, a házból élénk hangok szűrődtek ki: a kislányok játszanak. Néha Barbie-kkal babáztak, máskor jelmezeket vettek föl. Vagy tévét néztek. Carter mindig ugyanazokat a filmeket hallotta – a Shreket például, meg A herceg menyasszonyát –, és sajnálta őket, Miss Haleyt meg a húgát, hogy egyedül vannak a házban, és várják, hogy hazajöjjön a mamájuk. De amikor belesett az ablakon, soha nem látott senkit; a bent és a kint két különböző hely volt, és bent üresen, bútorozatlanul álltak a szobák, semmi jele nem volt, hogy lakna ott valaki. Ezen sokat töprengett. Meg sok minden máson is. Például hogy egyáltalán

mi ez a hely? Nem tudott jobbat kiokoskodni, mint hogy valamiféle várószoba, mint az orvosi rendelőben. Az ember kitölti valamivel az időt, esetleg egy magazint lapozgat, és aztán mikor sorra kerül, egy hang elkiáltja a nevét, és mehet a következő helyre, akármi is legyen az. Amy úgy nevezte a kertet: „a világ mögötti világ”, és Carter ezt találónak érezte. Milyen gyorsan telik a nap, gondolta. Hamarosan muszáj folytatnia a munkát; az egyik öntözőfejet ki kell cserélni, a medence felszínét letisztogatni, és még hátravan a szegélynyírás. Rendben akarta tartani a kertet, hogy szép legyen, amikor Mrs. Wood visszatér. Mr. Carter, milyen nagyszerűen gondoskodott mindenről! Maga egy istenáldása. Nem is értem, hogyan boldogultam maga nélkül. Szívesen gondolt rá, miket mondanak majd egymásnak, ha találkoznak. Jót fognak beszélgetni, mint régen, a teraszon üldögélve, mint két jó barát. De egyelőre megelégedett azzal, hogy megpihen csöppet, amíg a forróság alább nem hagy. Kikötötte a cipőfűzőjét, és behunyta a szemét. A kert gondolkozásra való, hát most azt tette. Visszaemlékezett arra, amikor Wolgast eljött hozzá Terrellbe, az a halálraítéltek helye volt, utána a jeges hidegben havas hegyek között mentek a furgonnal, és aztán az orvosok injekciót adtak be neki. Szörnyen hányingere lett tőle, de nem az volt benne a legrosszabb. Hanem a hangok a fejében. Babcock vagyok. Morrison vagyok. ChávezBaffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-Martínez-Reinhardt vagyok… Képeket is látott, borzalmas dolgokat, emberek halálát meg ilyeneket, mintha valaki más álmait álmodná. Járt egy darabig iskolába, és ott olvastak egy könyvet Mr. William Shakespeare-től. Carter igazából nem sokat olvasott el belőle. A szavak olyanok voltak, mintha turmixgépben összekeverték volna őket, annyira zavarosnak találta az egészet. De a tanárnő, Mrs. Coe, aki csinos fehér néni volt, és állatos meg hegymászós poszterekkel díszítette a termet, meg olyan mondásokkal, hogy „A határ a csillagos ég” és „A türelem rózsát terem”, mutatott az osztálynak egy videót. Carternak tetszett, mert mindenki folyton kardozott benne, és kalózruhában volt, és Mrs. Coe elmagyarázta, hogy a főszereplő, akit Hamletnek hívtak, és egyébként herceg, kezd megőrülni, mert valaki megölte az apukáját, mérget öntött a fülébe. Tovább is volt a történet, de Carternak ez a rész jutott az eszébe, mert erre hasonlítottak a hangok. Mintha mérget öntenének a fülébe. Egy ideig így ment ez, bár Carter nem volt biztos benne, meddig. A többiek folyton suttogtak, sok mindent mondtak, csúnya dolgokat, de leginkább a saját nevüket ismételgették, mintha nem bírnának magukkal betelni. Aztán elcsöndesedtek, mint vihar előtt a táj, és Carter meghallotta a Nulladikat. A „meghallotta” nem pontos kifejezés. A Nulladik képes volt arra kényszeríteni

másokat, hogy az ő agyával gondolkodjanak. Behatolt Carter fejébe, és ez olyan érzés volt, mintha nem létező lépcsőre lépne, és sötét lyukba zuhanna, és a lyuk fenekén egy pályaudvar volt. Télikabátos népek siettek mindenfelé, és a hangszóró bemondta a peronszámokat, meg hogy melyik vonat hova megy. New Haven. Larchmont. Katonah. New Rochelle. Carter nem ismerte ezeket a helyeket. Hideg volt. A padló csúszott az olvadt hótól. A kioszknál állt, ahol a négylapú óra van. Várt valakire, egy fontos valakire. Jött egy vonat, aztán még egy. Hol lehet? Történt vele valami? Miért nem telefonált, miért nem veszi föl? Egyik vonat érkezett a másik után, izgatott várakozással leste őket, s végül amikor az utolsó utasok is elrobogtak mellette, jött a kegyetlen csalódás. Megszakadt a szíve, de sehogysem bírt eljönni onnan. Az óramutatók őt gúnyolták könyörtelen forgásukkal. Azt mondta, eljön, hol van, mennyire vágyott rá, hogy a karjába zárhassa, mindig csak te számítottál, Liz, hadd legyek én az, aki karjában tart, míg az életed lassan elillan ebből a világból… Aztán Carter egyszerűen elvesztette az eszét. Mintha egy végtelen rémálmot látna, ahol saját maga legszörnyűbb tetteit kell végignéznie, és nem tud megálljt parancsolni magának. Embereket evett. Darabokra tépte őket szét. Némelyiket nem ölte meg, csak megkóstolta, ennek az okát sem értette egyáltalán, egyszerűen csak csinálta, mert a Nulladik azt akarta. Emlékezett egy házaspárra egy kocsiban. Nagyon siettek valahova, és Carter rájuk vetette magát a fák közül. Hagyd békén őket, mondogatta magának, mit ártottak neked, de az a része, amelyik az éhséget érezte, ügyet se vetett erre, tette, amihez kedve volt, és az öléshez volt kedve. Nagy csattanással ért le a motorháztetőre, és hagyta, hogy jó alaposan megnézzék őt, a fogait meg a karmait, hadd lássák, mit fog mindjárt csinálni velük. Fiatalok voltak. A férfi ült a volánnál, mellette a nő, Carter azt gondolta, hogy a felesége lehet. Rövid szőke haja volt a nőnek, nagy kerek szeme, bámuló tekintete. Hirtelen kifarolt a kocsi. Összevissza csúszkált az úton. A férfi kiabált, hogy Bassza meg! és Mi a fasz!, de a nő szinte nem is reagált semmit. Egyenesen keresztülnézett Carteron, arca kifejezéstelen volt, mintha a szörnyeteg a motorháztetőn az agyának felfoghatatlan látvány lenne, és Carter egész megrökönyödött ettől, annyira fura volt, és akkor észrevette a fegyvert – nagy fényes pisztoly volt, amibe beférne az ember ujja, és ezt próbálta rászegezni a férfi a kormány fölött. Na, ne fordítsa mások felé, gondolta egyik része, a még-mindig-Carter része; senki felé nem szabad fegyvert fordítani, Anthony; talán a mama hangjának az emléke miatt, vagy mert a kocsi széles ívben farolt hol erre, hol arra, mint egy hintázó gyerek, aki egyre magasabbra és egyre gyorsabban hajtja magát, de egy másodpercre Carter megdermedt, és amikor a kocsi megbillent, a pisztoly elsült, egy dörrenés, egy villanás, és Carter éles kis

csípést érzett a vállában, egy méh tud ilyet csípni, aztán a következő pillanatban már az aszfalton gurult. Mire föltápászkodott, a kocsi már az oldalára dőlt. Teljes körben megpördült maga körül, aztán átfordult a tetejére, szilánkokra robbantak az ablakok, és fölhasadó fém csikorgó hangja hallatszott. Görgött a kocsi az úttesten, mint egy farönk, fényes darabok röpültek le róla, végül még egyszer, utoljára a tetejére fordult, s egy zökkenéssel megállt végre. Minden nagyon csendes volt; néptelen vidéken jártak, kilométerekre a legközelebbi településtől. Széles, csillogó törmeléksávot hagyott maga mögött a kocsi. Carter benzinszagot szimatolt, meg valami forró csípőset is, mint amilyen az olvadt műanyag. Tudta, hogy éreznie kéne valamit, de nem jött rá, mit. Összevissza kavarogtak a gondolatai, mintha filmkockákat látna, melyeket nem tud sorrendbe rakni. A kocsihoz loholt, és leguggolt, hogy belenézzen. A két utas fejjel lefele lógott, a biztonsági öv tartotta őket, testük nekinyomódott az összeroncsolódott műszerfalnak. A férfi meghalt, az biztos, mert nagy vasdarab állt ki a fejéből, de a nő élt. Előrebámult, kitágult a szeme, tetőtől talpig vérfoltos volt – az arca, blúza, keze, haja, szája, nyelve és a fogai. Fekete füst kígyózott a műszerfal alól. Carter talpa alatt megcsikordult egy üvegszilánk, és a nő odafordította az arcát lassan, csak a feje mozgott, kereste a hang forrását. – Van ott valaki? – Vérbuborékok gyöngyöztek a száján, ahogy a szavakat formálta. – Kérem szépen! Van… ott… valaki? Pont őrá nézett. Akkor jött rá Carter, hogy nem is látja, mert vak. Halk surrogással felcsaptak az első lángok, a műszerfal alját nyalogatták. – Istenem – nyöszörögte a nő. – Hallom a lélegzését! Az isten szerelmére, válaszoljon, kérem! Valami történt Carterral, valami különös. Mintha a nő két világtalan szeme két tükör lenne, meglátta bennük önmagát – nem a szörnyeteget, akivé tették, hanem azt, aki valaha volt. Mintha felébredvén eszébe jutott volna, ki is ő valójában. Válaszolni próbált. Itt vagyok, ezt akarta mondani. Nincs egyedül. Sajnálom, amit csináltam. De a szája képtelen volt a beszédre. Terjedtek a lángok, az utastér megtelt füsttel. – Istenem, égek, kérem, istenem, istenem… Kinyújtotta a kezét Carter felé. Nem, jött rá Carter, nem a kezét nyújtotta neki; valamit markolt benne. A nő egész testében megrázkódott; fulladozni kezdett a szájából ömlő vértől. Szétnyíltak az ujjai, és az a valami a földre esett.

Egy cumi volt. A kisbaba a hátsó ülésen volt, még mindig a gyerekülésbe szíjazva, fejjel lefelé. A kocsi bármelyik pillanatban fölrobbanhatott. Carter leguggolt és bekúszott a hátsó ablakon. A baba már fölébredt, és sírni kezdett. A gyerekülés nem fért volna ki – ki kellett vennie belőle a kicsit. Kikapcsolta a csatot, a gyerek vállát kibújtatta az övből, és a következő pillanatban a karjában érezte a síró csecsemő súlyát. Kislány volt, rózsaszín pizsamában. Carter magához szorította, kifurakodott a kocsiból és futásnak eredt. Ennél többre nem emlékezett. Itt ért véget a történet. Azt sem tudta, mi lett a kislánnyal. Mert Anthony Carter, Tizenkettedik a Tizenkettekből, csak három lépést tudott megtenni, mikor a lángok megtalálták, amit kerestek, a benzin meggyulladt, és a kocsi apró darabokra robbant szét. Soha többé nem ölt. Enni evett, persze. Patkányokat, oposszumokat, mosómedvéket. Olykor egy-egy kutyát, és azt mindig nagyon bánta. De hamarosan elcsöndesedett a világ, és egyre kevesebb ember akadt, aki kísértésbe hozhatta volna, míg végül egy nap rájött, hogy egyáltalán nem maradtak emberek. Kizárta az agyából a Nulladikat – és az összes többit is. Nem akart részt kérni semmiből, ami velük kapcsolatos. Falat húzott az elméjében, egyik oldalon a Nulladik és a többi volt, a másikon ő; és bár a vékony falon át hallotta őket, ha akarta, soha nem küldött vissza semmilyen üzenetet. Magányos időszak volt. Nézte, ahogy vízbe fullad a városa. Abban a One Allen Center nevű épületben telepedett meg, merthogy az magas volt, és éjszaka kiállhatott a tetejére, a csillagok közé, a társaságukban nem érezte magát olyan egyedül. Évről évre emelkedett a vízszint az épületek tövében, aztán egyik éjjel hatalmas szélvihar rontott a városra. Carter megélt egy-két hurrikánt annak idején, de ilyet még soha. A felhőkarcoló úgy tántorgott tőle, mint a részeg. Repedeztek a falak, kipattantak az ablakok, az egész szerkezet dübörgött. Megfordult Carter fejében, hogy jön a világvége; lehet, hogy Istennek elege lett az egészből. Miközben emelkedett a víz, jobbra-balra kilengett az épület és süvöltött a mennybolt, Carter imádkozni kezdett; kérte Istent, hogy vegye el az életét, ha akarja, újra és újra bocsánatot kért mindazért, amit tett, és azt mondta neki, ha van egy jobb hely, ahová jutni lehet, persze tudja, hogy nem

érdemli, de azért reméli, hogy megláthatja, már ha Isten meg tud neki bocsátani, de Carter azt nemigen hitte. S akkor meghallott egy hangot. Rémítő, szívet tépő, nem emberi hangot, mintha megnyílt volna a pokol kapuja, hogy millió sikoltó lelket eresszen ki a forgószélbe. A feketeségből kivált egy hatalmas, sötét idom. Egyre nagyobbra nőtt, és a villám cikázó fényénél Carter meglátta, mi az, bár nem hitt a szemének. Egy hajó. Houston belvárosában. Egyenest feléje tartott, tőkesúlyával végigboronálta az utcát, félresöpörve az Allen Center toronyházait, mintha Isten tekegolyója lenne, s az épületek a bábuk. Carter a földre vetette magát, karjával védte a fejét, és várta a becsapódást. Nem történt semmi. Hirtelen minden elcsöndesedett; még a szél is elállt. Carter nem értette, hogyan lehetséges ez, az egyik percben még dühöng az ég, a következőben elnyugszik. Fölállt, és kilesett az ablakon. Feje fölött szétnyíltak a felhők, mint egy kajütablak. A szem, gondolta Carter, az lesz az; a vihar szemében van. Lenézett. A hajó a torony oldalánál állt meg, mint egy parkoló taxi. Lemászott az épület oldalán. Nem tudhatta, mennyi ideje van, mire újból föltámad a vihar. Csak annyit tudott, hogy a hajó megjelenése neki szóló üzenet. Sikerült bejutnia a hajó gyomrába; átjárók és csövek labirintusában találta magát. Mégsem tartott tőle, hogy eltéved; mintha láthatatlan erő irányította volna a lépteit. Olajos tengervíz mosta a lábát. Minden elágazásnál tudta, merre forduljon, hívta az a rejtelmes lény. A folyosó végén meglátott egy ajtót – súlyos acélajtót, amilyenek a páncéltermeket védik. T1, ez a jelzés állt rajta: az egyes számú tartály. A víz megóv, Anthony. Összerezzent. Ki szól hozzá? A hang mintha mindenünnen jött volna egyszerre: a környező levegőből, a lába körül csobbanó vízből, a hajó fémszerkezetéből. Beburkolta, mint egy végtelenül puha paplan. Itt nem találhat rád. Várakozz itt biztonságban, és a lány eljön érted. Akkor megérezte őt: Amy nem volt sötét, mint a többi, a lelke fényből szövődött. Carter teste belerázkódott a zokogásba. Vége a magánynak. Mintha lehullott volna róla, akár egy lepel, és alatta másfajta bánat rejtőzött – a világ szenvedéseiért érzett fenséges, szent fájdalom. Megmarkolta a tárcsát. Lassan elfordult a keze alatt. Odakint, a hajó falain túl újra süvölteni kezdett a szél. Zuhogott az eső, dörgött az ég, óriási hullámok zúdultak végig az elöntött város utcáin.

Gyere be, Anthony! Kinyílt az ajtó; Carter belépett. Teste a hajón volt, a Chevron Marineren, de Carter maga már nem. Zuhant és zuhant és zuhant, és mikor véget ért a zuhanás, pontosan tudta, hogy hol van, a szemét sem kellett kinyitnia, mert megérezte a virágok illatát. Carter föleszmélt; elfogyott a tea. Amy elültette a pillangóvirágokat, és most az ágyásokat tisztogatta. Carter felajánlotta volna, hogy befejezi a gyomlálást, Amy pihenjen kicsit, de tudta, hogy nem fogadná el: amíg volt munka, nem hagyta abba. Amy nehezen viselte a várakozást. Nemcsak amiatt, amivel szembe kell majd néznie, hanem azért is, amiről le kellett mondania. Soha nem hozta szóba, az ilyesmi nem lett volna jellemző rá, de Carter megérezte. Ő is szeretett valakit, ő is elveszítette. Mert a Nulladik el fog jönni. Ez elkerülhetetlen. Carter ismerte, tudta, hogy nem nyugszik, amíg az egész világot a saját fájdalmának a képére nem formálja. Ami azt illeti, Carter sajnálta is egy kicsit. Ő is járt azon a pályaudvaron. Nem abban tévedett a Nulladik, hogy feltette a kérdést, hanem abban, ahogyan feltette. Carter fölkelt a székről, sapkáját a fejére tette, és odament a porban térdeplő Amyhez. – Jót szunyókáltál? – nézett föl a lány. – Elaludtam volna? Amy a többi közé dobott egy szál gyomot. – Ha hallottad volna a horkolásodat! No, ez újdonság volt Carternak. Bár ha belegondol, tényleg pihentette kicsit a szemét az imént. Amy a sarkára ült, és széttárta karját a frissen elültetett virágok fölött. – Mit szólsz? Carter hátralépett, és szemügyre vette az ágyásokat. Minden nagyon takaros volt. – Helyesek ezek a pillangóvirágok. Mrs. Woodnak tetszeni fog. Meg Miss

Haleynek is. – Locsolni kell majd őket. – Bízza csak rám! De menjen az árnyékba egy kicsit. A teája is ott van még, ha kéri. A slagot a kapu melletti csaphoz erősítette, s akkor meghallotta az úttesten futó abroncs lágy surranását: a Denali közeledett az utcán. Megállt a sarkon, aztán óvatosan közelebb gurult. Carter épphogy csak ki tudta venni Mrs. Wood arcának körvonalait a sötétített üvegen át. A kocsi lassan elhaladt a ház előtt, alig kivehető, de soha meg nem torpanó mozgással, ahogy egy kísértet libeg, aztán egyszer csak felgyorsított és elhúzott. Amy odalépett mellé. – Kicsivel ezelőtt hallottam játszani a lányokat. – Ő is az utcát nézte, holott a Denali már rég eltűnt. – Erre szükséged lesz. Egy szórófej volt a kezében. Egy másodpercig Carternak semmit nem jelentett a tárgy látványa. A pillangóvirágok miatt kellett, hát persze. – Minden rendben? – kérdezte Amy. Carter csak megrántotta a vállát. A szórófejet a slag végére tekerte, és megnyitotta a csapot. Amy a teraszhoz ment, míg Carter a virágágyakhoz húzta a slagot, és locsolni kezdte őket. Nincs sok jelentősége, tudta ő azt; hamarosan itt az ősz. Megfakulnak és lehullanak a levelek, metszővé válik a szél. Zúzmara csipkedi a fű hegyét, és a felszínre lebeg Mrs. Wood teste. Minden átadja a helyét valami másnak. Carter mégis öntözte tovább a virágokat, oda-vissza lépkedett a szórófejjel, mert a szívével örökké hitte, hogy a legkisebb dolgok is számíthatnak.

NEGYVENNÉGY Egész nap ömlött az eső. A ház foglyaként mindenki csupa ideg volt. Caleb látta, hogy Pim türelme Kate iránt fogyóban van, és parázs veszekedés várható. Néhány napja még örült is volna ennek a fejleménynek; legalább túlesnek rajta. Esteledett már, mikor felszakadoztak a felhők. Az alacsonyan járó nap sugarai beragyogták a földeket, a felázott táj csillogott a fényben. Caleb átkutatta a ház környékét, de nem látott hangyákat, hát kijelentette, hogy sötétedésig kimehetnek a friss levegőre. A hangyabolyokból csak ovális, horpadt sárhalmok maradtak, szinte beleolvadtak a talajba. Nyugalom, mondta magának. Ezen az isten háta mögötti helyen túl sokat képzelődsz, semmi több. Kate és Pim a gyerekekre vigyázott, akik a kertben cipókat gyúrtak a sárból, Caleb pedig kiment megnézni a lovakat. A kifutó túlsó végébe épített nekik egy fedett menedéket, hogy rossz időben az alá húzódhassanak be, és most ott talált rájuk. Délcegnek nem volt semmi baja, de Jeb furcsán vette a levegőt és fennakadt a szeme. Ráadásul a levegőben tartotta a bal hátsó lábát. Hagyta, hogy Caleb behajlítsa az ízületet; látszott is egy apró seb a pata homorú közepén. Egy hosszú és éles valami fúródhatott bele. Elment a fészerbe, és hozott egy kötőféket, egy hegyes végű csipeszt és egy kötelet. Miközben Jeb kötőfékét rögzítette, meglátta, hogy Kate közeledik felé. – Nem tűnik valami vidámnak az a jószág. – Tüske ment a patájába. – Elkél a segítség? Caleb egyedül is boldogult volna, de ha már az asszonyban végre feltámadt a segítőkészség, esze ágában sem volt visszautasítani. – A kötél elvileg megfogja. Csak tartsd a kötőféket. Kate megmarkolta a ló szájánál a bőrszíjat. – Betegnek tűnik. Normális, hogy így veszi a levegőt? Caleb az állat hátsó fertályánál guggolt. – Te vagy az orvos… szerinted? Fölemelte a ló lábát. Másik kezével a sebhez illesztette a csipeszt. Nehéz

volt fogást találni. Amikor összecsattant a csipesz hegye, az állat hátrahőkölt, nyihogott és a fejét rángatta. – A fenébe, fékezd meg! – Próbálom! – Ez egy ló, Kate. Mutasd meg neki, ki a főnök. – Mit csináljak, verjem? Jeb hevesen tiltakozott. Caleb otthagyta őket, majd visszajött egy két centi vastag lánccal, összefűzte a kötőfékkel és rátekerte a ló orrára. Meghúzta a láncot Jeb állánál, és a két végét Kate kezébe adta. – Fogd meg – mondta. – És ne finomkodj! Jebnek nem tetszett ugyan a lánc, de bevált. A csipesz szárai közt lassan előbukkant a baj okozója. Caleb a fény felé tartotta. Körülbelül öt centi hosszú volt, merev, majdnem áttetsző anyagból való, mint a madárcsont. – Valamiféle tövis lehet – jegyezte meg. A ló kissé lenyugodott, de még mindig szaporán vette a levegőt. Nyálcseppek lógtak a szája sarkában; nyaka és horpasza csillogott a verejtéktől. Caleb egy vödörből vizet lötykölt a sebre, aztán bekente jóddal. Délceg a búvóhely mellett ácsorgott és gyanakodva figyelte őket. Kate tartotta a kötőféket, míg Caleb bőrpapucsot húzott a patára, és egy zsineggel rögzítette. Mást nemigen tehetett érte. Éjszakára kikötve hagyja az állatot, és reggel meglátja, jobban van-e. – Köszönöm a segítséget. A fészer ajtajában álltak; szinte teljesen besötétedett már. – Figyelj – szólalt meg végül Kate –, tudom, hogy mostanában nem voltam kellemes társaság. – Semmi baj, nem érdekes. Mindenki megérti. – Ne légy ilyen tapintatos, Caleb. Túl régóta ismerjük egymást ehhez. Caleb nem felelt. – Bill egy seggfej volt. Tisztában vagyok vele. – Kate, erre semmi szükség. Az asszony nem tűnt dühösnek, inkább csak rezignáltnak. – Csak azért mondom, mert tudom, mit gondol mindenki. És nem is

tévednek. Valójában a felét se tudjátok az igazságnak. – Akkor miért mentél hozzá? – Caleb maga is meglepődött, hogy a kérdés így kibukott belőle. – Bocsánat, ez kicsit túl nyersre sikerült. – Nem, teljesen jogos kérdés. Elhiheted, hogy én is föltettem már magamnak. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán kissé földerült. – Tudtad, hogy amikor Pimmel gyerekek voltunk, azon veszekedtünk, hogy melyikünk fog hozzád menni feleségül? Valódi verekedésig fajult, pofozkodtunk, húztuk egymás haját, ami csak kell. – Ne hülyéskedj. – Ne vigyorogj annyira! Kész csoda, hogy egyikünk sem kötött ki a kórházban. Egyszer elloptam a naplóját. Tizenhárom éves lehettem. Úristen, micsoda szemétláda voltam! Tele volt rólad szóló bejegyzésekkel. Hogy milyen jóképű vagy, és milyen okos! Mindkettőtök nevét beleírta egy nagy, dagadó szívbe. Hú, de gusztustalan volt. Caleb határtalanul szórakoztatónak találta a gondolatot. – És mi történt? – Na vajon? Idősebb volt nálam, nem lehetett kiegyenlített a küzdelem. – Megcsóválta a fejét és fölnevetett. – Nézzenek oda! Élvezed, mi? Nem is tagadta. – Vicces sztori. Most hallok róla először. – De ne áltasd magad, öcsi… nem fogom a lábad elé vetni magam. Caleb elmosolyodott. – Megnyugtató. – Ráadásul majdnem vérfertőzés lenne. – Megborzongott. – Pfuj, de komolyan. Leszállt az este a földeken. Caleb ráeszmélt, mit hiányolt eddig: Kate barátságát. Gyerekkorukban sülve-főve együtt voltak, mint két testvér. De aztán közbejött az élet – a hadsereg, Kate orvosi tanulmányai, Bill és Pim, Theo és a lányok, meg a jövőt illető tervezgetések – s ők valahogy elvesztették egymást az élet kanyaraiban. Évekig nem is beszélgettek igazán úgy, ahogy most. – De a kérdésedre nem válaszoltam. Hogy miért mentem feleségül Billhez. Elég egyszerű a válasz. Azért, mert szerettem. Nem tudnék jó okot mondani, hogy miért, de az ilyesmit nem választja az ember. Aranyos, életvidám

semmirekellő volt, és az enyém. – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Igazából nem azért jöttem ki, hogy a lovaknál segédkezzek. – Nem? – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért vagy ilyen ideges. Pim szerintem még nem vette észre, de előbb-utóbb fogja. Caleb úgy érezte, rajtakapták. – Valószínűleg semmiség. – Ismerlek, Caleb. Nem semmiség. És a lányaimra is gondolnom kell. Bajban vagyunk? Nem szívesen válaszolt, de Kate sarokba szorította. – Nem biztos. De lehet. Hangos nyerítés szakította félbe a gondolatmenetét. A kifutó felől csattanást hallottak, majd ütemes döngések sorát. – Ez meg mi a fene? – kérdezte Kate. Caleb fölkapott egy lámpást a fészerből, és végigszáguldott a kifutón. Jeb az oldalán feküdt, és vadul rángatta a fejét. Hátsó lábai görcsösen rugdalták a búvóhely falát. – Mi baja van? – kérdezte Kate. Az állat haláltusáját vívta. Előbb a belei engedtek, aztán a hólyagja. Három görcs rázta meg a testét egymás után, s végül egy utolsó, heves rángás után minden tagja megmerevedett. Másodpercekig feküdt így, mintha drótok feszítenék ki. Aztán kiszállt belőle a lélegzet, és elernyedt. Caleb lekuporodott a tetem mellé, és a lámpást az állat arcához tartotta. Vérrel szennyezett tajték csorgott a ló szájából. Sötét szeme fölfelé bámult, visszaverődött róla a fény. – Caleb, miért van nálad fegyver? Lenézett a kezére: és tényleg. George revolvere volt, a nagy .357-es, a fészerben rejtegette. Nyilván fölkapta, amikor a lámpásért nyúlt – olyan gépiesen, hogy nem is tudatosult benne a mozdulat. Még a kakast is felhúzta. – El kell mondanod, mi folyik itt – közölte Kate. Caleb visszaengedte a revolver kakasát, és megfordult a sarkán a ház felé. Gyertyafény pislákolt az ablakokban. Pim bizonyára vacsorát főz, a lányok a földön játszanak vagy könyveket nézegetnek, a kis Theo az etetőszékében

fészkelődik. De lehet, hogy nem; akár el is aludhatott már. Előfordult, hogy vacsoraidőben elnyomta az álom, hogy aztán órák múltán az éhségtől bömbölve ébredjen. – Válaszolj, Caleb! Fölkelt, a pisztolyt a nadrágja derekába csúsztatta, és ingét ráhúzta, hogy ne látszódjon. Délceg a fénykör szélén állt, fejét mélyen, búsan lehajtotta, mint aki gyászol. Szegény fiú, gondolta Caleb. Mintha sejtené, hogy az ő dolga lesz egyetlen barátjának tetemét kihúzni a mezőre, ahol aztán reggel Caleb a maradék benzinnel elégeti.

NEGYVENÖT Késő délutánra Eustace és Fry már a legtávolabbi farmok zömét is végigjárta. Felborult bútorokat találtak, felforgatott ágyneműket, elejtett pisztolyokat és puskákat, általában teli tárral. És egyetlen élő lelket sem. Hat óra után az utolsó farmon is végeztek; ez valóságos szemétdomb volt hat kilométerrel lejjebb a folyó mellett, a régi ADM etanolüzem közelében. A pici házikó egyetlen szobából állt, a vázat hulladékfából és korhadó bitumenes zsindelyekből eszkábálták össze. Eustace nem ismerte az itt lakókat. Gyanította, hogy már nem is fogja. Nagyon megfájdult a beteg lába; és már épp csak annyi idejük maradt, hogy sötétedés előtt visszaérjenek a városba. Nyeregbe szálltak, és észak felé fordultak, de száz méter után Eustace megtorpant. – Kukkantsunk be abba a gyárba. Fry a nyeregkápa fölé hajolt. – Két óránk sincs már, Gordo. – Üres kézzel akarsz visszamenni? Hallottad az embereket. Fry meghányta-vetette magában. – De akkor siessünk! Belovagoltak a telepre. Három hosszú, kétszintes épület U alakban helyezkedett el, s a jóval nagyobb negyedik zárta a négyszöget. Ez utóbbi ablaktalan betontömb volt, csövek és csúszdák kusza rengetege kötötte össze a gabonasilókkal. Járművek és más gépezetek rozsdás héjai lepték el a gyomverte földet. Mozdulatlan és hűvös volt a levegő, madarak röpködtek kibe az épületek üres ablaknyílásain. A három kisebb építménynek már csak a váza állt, tetejük rég beszakadt, de a negyedik nagyjából épen maradt. Ez érdekelte Eustace-t. Ha valaki el akar rejteni kétszáz embert, ez a megfelelő hely. – Ugye van egy felhúzós lámpád a nyeregtáskában? – kérdezte Eustace. Fry elővette a holmit. Eustace addig tekerte a kurblit, amíg fel nem izzott az égő. – Kábé három percig bírja – figyelmeztette Fry. – Szerinted odabent

vannak? Eustace ellenőrizte a pisztolyát. Becsukta a dobot és eltette a fegyvert, de a tokot nem szíjazta be. Fry is ugyanígy tett. – Mindjárt kiderítjük. Az egyik rakodórámpánál félig nyitva állt az ajtó; leguggoltak és bebújtak. Arcul csapta őket a szag. – A válasz megvan, azt hiszem – jegyezte meg Eustace. – Azt a kurva, ez undorító! – Fry befogta az orrát. – Muszáj közelebbről megnézni? – Szedd már össze magad! – Komolyan, mindjárt hányok. Eustace tekert még néhányat a kurblin. Szekrényekkel szegélyezett folyosó vezetett a központi munkaterületre. Minden lépéssel intenzívebb lett a szag. Eustace látott már egyet s mást életében, de eléggé biztosra vette, hogy ez mindenen túl fog tenni. Elértek egy lengőajtóhoz a folyosó végén. – Szerintem eljött a pillanat, amikor fizetésemelést kérek – suttogta Fry. Eustace előhúzta a pisztolyt. – Mehet? – Szórakozol velem? Berontottak az ajtón. Több dolog taglózta le Eustace érzékeit gyors egymásutánban. Először a bűz – a rothadás olyan gyomorbavágóan iszonyú párája, hogy Eustace azonnal kiöklendezte volna az ebédjét, ha vette volna aznap a fáradságot az evésre. Sűrű, vibráló hang volt a másik, mely úgy rezegtette a levegőt, mint egy járó motor. A terem közepén nagy halom sötétlett. A széle mintha mozgott volna. Ahogy Eustace közelebb lépett, legyek ezrei röppentek szét a tetemekről. Kutyák voltak. Amikor fölemelte a pisztolyát, hallotta, hogy Fry felordít, de tovább nem jutott, mert ebben a pillanatban hatalmas súly zuhant rá fentről és a földre teperte. Az a rengeteg eltűnt ember; rá kellett volna jönnie. Megpróbált elkúszni, de valami szörnyűség lett úrrá a testén. Valami… örvénylett benne. Szóval ez lesz a vége. A pisztolyáért nyúlt, hogy megölje magát, de persze üres volt a tok, aztán elzsibbadt, elvizenyősödött a keze, majd egész teste. Lebukott a porba. A fejében érezte az örvényt, ami egyre mélyebbre és

mélyebbre szippantotta magába. Nina, Simon! Édeseim, megígérem, hogy nem felejtelek el titeket soha! Pedig pontosan ez történt.

V AZ UTASLISTA „Az emberek dolgának árja van, Mely habdagállyal boldogságra visz.” SHAKESPEARE: Julius Ceasar (Vörösmarty Mihály fordítása)

NEGYVENHAT Majdnem kilenc óra volt, amikor Peg nővér kikísérte Sarát. – Köszönöm, hogy eljött – mondta az idős hölgy. – Sokat jelent a segítsége. Száztizenhat gyerek, pici babáktól a serdülőkig; Sarának két teljes napjába került, mire mindegyiküket megvizsgálta. Az árvaházi vizitekkel rég felhagyhatott volna. Tudta, hogy Peg nővér megértené. De nem bírta rávenni magát. Ha egy gyerek rosszul lett éjszaka, belázasodott, vagy leugrott a hintáról és megütötte magát, mindig ő ment ki hozzájuk. Peg nővér mosolya, amikor ajtót nyitott, elárulta: egy pillanatig sem voltak kétségei afelől, hogy ki áll a küszöbön. Hogy is boldogulna nélkülünk a világ? Sara úgy számította, Peg nővér elmúlhatott nyolcvanéves. Kész csoda volt, hogy még mindig képes úrrá lenni az intézmény alig megzabolázható fejetlenségén. Az évek múlásával sokat enyhült a modora. Érzelgősen beszélt a gyerekekről, akiknek még a gondját viselte, és akik már kiléptek az életbe; nyomon követte a sorsukat, hogyan boldogulnak, ki lett a házastársuk, van-e gyerekük, akár egy szerető anya. Habár Sara tudta, hogy a nővér soha nem mondaná ki, de a gondozottjai voltak az ő családja, ugyanúgy, ahogy Hollis, Kate és Pim volt Sara családja; hozzátartoztak, s ő hozzájuk tartozott. – Nagyon szívesen, nővér. Örömmel segítek. – Mi hír Kate-ről? Peg nővér egyike volt a keveseknek, akik ismerték a történetet. – Eddig semmi, de nem is számítottam rá. Lassú a posta. – Nehéz ügy volt ez Bill-lel. De Kate megoldja. – Ahogy mindig. – Nem bánja, ha aggódom magáért? – Minden rendben lesz. – Tudom. De én azért aggódom. Elbúcsúztak. Sara sötét utcákon ment hazafelé; sehol nem égtek a lámpák. A generátorokba nem jutott elég üzemanyag – egy kis fennakadás történt a finomítóban, ennyit közöltek a hatóságok. Hollist az olvasófoteljában szundikálva találta, petróleumlámpa világított mellette az asztalon, a hasán pedig egy rémítően vastag kötet pihent. A házat,

ahol az elmúlt tíz évben laktak, az első kiköltözési hullám után találták üresen – kis omladozó faházikó volt. Hollis két évet dolgozott a felújításán, amikor éppen nem volt dolga a könyvtárban, melynek azóta átvette a vezetését. Ki hitte volna, hogy ez a lomha óriás azzal tölti a napjait, hogy egy kocsit tologat a poros polcok között és gyerekeknek olvas fel? Pedig ezt csinálta a legszívesebben. Sara a ruhásszekrénybe akasztotta a kabátját, és bement a konyhába föltenni a teavizet. Még forró volt a tűzhely – Hollis mindig így hagyta neki. Várta, hogy felforrjon a kannában a víz, aztán átfolyatta a fűszernövényekkel teli szűrőn. A teásdobozok szabályos sorban álltak a mosogató fölött, mindegyiken Hollis kézírásával: citromfű, fodormenta, csipkebogyó, és így tovább. Könyvtárosi szokás, magyarázta Hollis, az ember a részletek rabjává válik. Ha Sarán múlik, mindent félóráig kellett volna keresgélnie. Hollis fölrezzent, amikor Sara belépett a nappaliba. Megdörgölte a szemét és álomittasan mosolygott. – Hány óra? Sara az asztalnál ült. – Nem tudom. Tíz? – Azt hiszem, elaludtam. – Forró a víz. Csinálhatok neked egy teát. – A nap végén mindig együtt teáztak. – Nem, majd én. Hollis kicammogott a konyhába, és gőzölgő bögrével jött vissza, letette az asztalra. Nem ült le, hanem Sara mögé lépett, vállára tette a kezét, és egyre fokozódó nyomással az izmaiba masszírozta a hüvelykujját. Sara feje előrebukott. – Ó, ez finom! – nyögött fel. Hollis most a nyakát gyúrta egy percig, aztán megmarkolta a vállát és körkörösen mozgatta, apró kattanásoktól és roppanásoktól kísérve. – Au! – Csak lazíts – csitította Hollis. – Szent ég, hogy feszül a hátad! – Neked is feszülne, ha száz gyereket vizsgáltál volna végig. – Na és hogy van a vén boszi?

– Hollis, ne légy piszok! Az a nő valóságos szent. Csak feleannyi energiám legyen az ő korában! Ó, ott jó! Hollis folytatta a kellemes műveletet; apránként elpárolgott Sarából a nap feszültsége. – Utána cserélünk, ha akarod – ajánlotta. – Ezt már szeretem! Sara hirtelen elszégyellte magát. Hátrabillentette a fejét és Hollisra nézett. – Kicsit elhanyagoltalak, igaz? – Ez vele jár. – Úgy érted, az öregedéssel? – Nekem elég csinosnak tűnsz. – Hollis, nagyszülők vagyunk! Gyakorlatilag ősz a hajam, a kezem meg mint a szárított hús. Nem tagadom, megvisel. – Túl sokat beszélsz. Hajolj megint előrébb! Sara az asztalra dőlt, a karjára hajtotta a fejét. – Sara és Hollis – sóhajtotta –, az öreg házaspár. Ki gondolta volna, hogy egy nap azok leszünk? Megitták a teát, levetkőztek és ágyba bújtak. Általában beszűrődtek ilyenkor a zajok – beszélgetés az utcáról, kutyaugatás, az élet apró neszei –, de az elsötétítés óta minden nagyon csöndes lett. Igaz, tényleg elmaradt egy ideje a dolog. Lehetett egy hónapja is, vagy kettő. De a régi ritmus, a házasság beidegződései még mindig működtek. – Gondolkodtam valamin – mondta utána Sara. Hollis befészkelte magát mögé, karját átfonta rajta. Két kifli a kosárban, így hívták maguk közt. – Sejtettem. – Hiányoznak. Ne haragudj. Így olyan más. Azt hittem, megszokom, de nem megy. – Nekem is hiányoznak. Sara átfordult a másik oldalára és Hollisra nézett. – Nagyon zavarna? De őszintén.

– Attól függ. Szerinted szükség van könyvtárosra vidéken? – Utánanézhetünk. De orvosra biztosan, nekem meg rád. – És mi lesz a kórházzal? – Majd Jenny átveszi. Már elég érett rá. – Sara, neked egy jó szavad sincs soha Jennyről. Sara meghökkent. – Tényleg? – Még mutatóba se. Elgondolkozott. Igaz ez? – Mindegy, valaki majd átveszi. Először csak látogatóba megyünk, kitapasztaljuk, milyen. Felmérjük a terepet. – Nem biztos ám, hogy szeretnék, ha odamennénk – mutatott rá Hollis. – Nem. De ha minden jól megy, és mindenki beleegyezik, kérvényezhetünk egy tanyát. Vagy építkezhetünk a faluban. Berendezhetnék ott egy rendelőt. Sőt, amennyi könyved van itthon, te is nyithatsz saját könyvtárat. Hollis kétkedőn ráncolta a homlokát. – Hogy férünk el ennyien abban a kicsi házban? – Majd kint alszunk. Nem érdekel. A gyerekeinkről van szó. Hollis nagy levegőt vett. Sara tudta, mit fog mondani, de fontos volt hallania. – Szóval mikor akarsz indulni? – Hát ez az – mondta Sara, és megcsókolta. – Arra gondoltam: holnap. Lucius Greer a szárazdokk alján állt, a reflektorok alatt, és egy távoli alakot figyelt, aki testhevederben himbálózott a hajó oldalán. – Az ég szerelmére! – ordította Lore. – Ezt a hegesztést meg ki a rák csinálta? Greer felsóhajtott. Hat óra alatt Lore nemigen talált olyasmit, amivel elégedett lett volna. Most leeresztette magát a dokkra, és kiszállt.

– Fél tucat szerelőre van szükségem idelent. És nem azokra a bohócokra, akik ezeket a hegesztéseket csinálták. – Fölnézett a hajóra. – Weir! Fönt vagy? A férfi lenézett a korlát mögül. – Köss fel még három beülő hevedert! És hívd Randet. Napkeltéig ki kell javítani ezeket az illesztéseket! – Lore a szeme sarkából Greerre sandított. – Egy szót se! Tizenöt évig vezettem a finomítót. Tudom, mit csinálok! – Én aztán nem panaszkodom. Michael épp ezért ragaszkodott hozzád. – Mert nem tökölök? – Te mondtad. A nő hátralépett, csípőre tett kézzel, szórakozottan mustrálta a hajótestet. – Akartam kérdezni valamit – mondta. – Rajta! – Sose gondoltad, hogy ez az egész baromság? Kedvelte Lore szókimondását. – Soha. – Egyszer sem? – Nem mondhatnám, hogy át sem futott a fejemen a gondolat. A kétkedés emberi dolog. Az a fontos, amit kezdünk vele. Öregember vagyok, nincs időm folyton megkérdőjelezni a döntéseimet. – Érdekes filozófia. Egy kötélpár vetődött le a Bergensfjord oldalán, aztán még kettő. – Tudod – kezdte Lore –, annyi éven át spekuláltam rajta, hogy vajon Michael rátalál-e az igazira, megállapodik-e valaki mellett. Legvadabb álmaimban sem fordult meg a fejemben, hogy a vetélytársam húszezer tonna acél lehet. Rand bukkant föl a párkányon. Weirrel elkezdték fölhúzni a beülőket. – Kellek még itt? – kérdezte Greer. – Nem, aludj egyet. – Intett Randnek. – Várjatok, feljövök! Greer kiment a dokkból, beszállt a kocsijába és végighajtott a töltésen. Rosszabbodott a fájdalom; nem sokáig fogja tudni titkolni. Néha hidegnek érezte, mintha jégcsappal döfnék le, néha forrónak, mintha izzó parazsak

lökdösődnének a testében. Alig maradt meg benne az étel; ha sikerült vizelnie, az úgy nézett ki, mint az artériás vérzés. Mindig rossz ízt érzett a szájában, savanyút, húgyszagút. Sokféle folytatást fölvázolt magának az elmúlt hónapokban, de mindegyik egyformán végződött. A töltés végén elkeskenyedett az út, mindkét oldalon a tenger szegélyezte. Egy tucat fölfegyverzett ember őrködött ennél az útszűkületnél. Amikor Greer melléjük ért, Pacni kiszállt a tartálykocsi vezetőfülkéjéből és odament hozzá. – Mi a helyzet odaát? – kérdezte Greer. A fickó valamit szívogatott a foga közt. – Úgy tűnik, a hadsereg kiküldött egy őrjáratot. Napnyugtakor fénypontokat láttunk nyugat felől, azóta semmi. – Kellene még ember? Pacni vállat vont. – Ma éjszakára elegen vagyunk. Egyelőre csak szaglásznak. – Greer arcára meredt. – Jól vagy? Nem úgy nézel ki. – Csak le kéne dőlnöm kicsit. – A fülke a tiéd, ha kell. Hunyjál egyet. Mondom, odaát nincs semmi. – Volna még pár elintéznivalóm. Majd talán később visszajövök. – Mi itt leszünk. Greer megfordult a teherautóval és elhajtott. Amint eltűnt a szemük elől, félreállt, kiszállt, a sárvédőre támaszkodott és a sóderre hányt. Nem sok minden jött fel, csak víz meg némi sárgás köpet. Két percig maradt így görnyedten; amikor úgy döntött, több már nem lesz, elővette a kulacsát a fülkéből, kiöblítette a száját, öntött egy kis vizet a tenyerébe, és az arcába lötykölte. A társtalanság – az volt benne a legrosszabb. Nem annyira a fájdalom, hanem hogy egyedül kell elviselnie. Azon tűnődött, mi fog történni. Vajon föloszlik körülötte a világ, elenyészik, mint egy álom, míg elfogynak az emlékei; vagy épp ellenkezőleg, az életéből minden és mindenki megjelenik előtte, s szeme megtelik az áldott látomás fényességével, míg végül, mint aki napba néz, el kell fordítania a tekintetét? Felnézett az égre. Haloványan pislákoltak a csillagok, fátylat vont eléjük a párás tengeri levegő, megrezegtette fényüket. Greer gondolatban egyetlen csillagra összpontosított, ahogy tanulta, és behunyta a szemét. Amy, hallasz engem?

Csönd. S aztán: Igen, Lucius. Amy, bocsáss meg. Azt hiszem, haldoklom.

NEGYVENHÉT Tavaszi délután: Peter a kertben dolgozott. Egész éjjel esett, de mostanra kitisztult az ég. Peter ingujjra vetkőzve vájta kapáját a puha földbe. Hónapokig csak befőttet ettek és nézték a hóesést; milyen jó is lesz, gondolta, újra friss zöldséget szedni. – Hoztam neked valamit. Amy bukkant fel a háta mögött. Mosolyogva tartott elé egy pohár vizet. Peter elvette és belekortyolt. Jéghideg volt. – Miért nem jössz be? Későre jár. Valóban. A házra hosszú árnyék vetült, a fény utolsó sugarai kikandikáltak a dombhát fölött. – Sok a munka – mondta Peter. – Mindig sok. Holnap folytathatod. A kanapén vacsoráztak, az öreg kutya a lábuk körül sündörgött. Míg Amy elmosogatott, Peter megrakta a tüzet. A fa fürgén, pattogva kapott lángra. Az esti óra lusta elégedettséget hozott magával; nehéz takaró alól nézték a tűz lobogását. – Olvassak neked? Peter azt mondta, az jó lenne. Amy egy pillanatra kiment, és egy vaskos, megviselt kötettel jött vissza. Hátradőlt a kanapén, kinyitotta a könyvet, megköszörülte a torkát, és belekezdett. – Charles Dickens: Copperfield Dávid. Első fejezet. Világra jövök. Hogy én magam leszek-e vajon hőse saját élettörténetemnek, vagy valaki más tölti be ezt a tisztséget, az okvetlenül kiderül majd e könyvből. Az életem elején akarom kezdeni az önéletrajzomat, feljegyzem hát mindjárt, hogy egy pénteki napon jöttem a világra – ahogy mesélték nekem, s miként el is hiszem –, pénteken, és pontosan éjfélkor. Hozzátették azt is, hogy egyszerre szólaltunk meg az állóórával: az óra ütni kezdett, én meg bömbölni.[12]

Milyen csodálatos, ha felolvasnak az embernek, s egy másik világba sodródik a szavak hátán! És Amy hangja, ahogy mesélt: az volt a legszebb része. Úgy folyt át Peter testén, mint valami jótékony elektromos áram. Örökké tudta volna hallgatni, így összebújva, míg az elméje két helyen jár egyszerre, a történet bámulatosan érzékletes világában, és itt Amy mellett, a házban, ahol laknak, ahol mindig is laktak, mintha az álom és az ébrenlét nem világosan elválasztható, egymás utáni állapotok lennének, hanem egy skála elmosódott határú fokozatai. Később észrevette, hogy megszakadt a történet. Elszunyókált volna? És már nem is a kanapén ült; időközben valamikor felment az emeletre. Sötét volt a szoba és hűvös. Amy mellette aludt. Hány óra lehet? És mi ez az érzés – az a benyomás, hogy valami nem stimmel? Félrehúzta a takarót és az ablakhoz ment. A lomha félhold derengő fénnyel vonta be a tájat. Mi az a mozgás odalent, a kert szélén? Egy férfi volt. Sötét öltönyt viselt; az ablakot nézte, kezét a háta mögött összekulcsolva, a türelmes megfigyelő pózában állt. Holdfény vetült az arcára, élesen kirajzolta arca kontúrjait. Peter nem riadalmat érzett, hanem felismerést, mintha már várta volna az éjjeli látogatót. Eltelt talán egy perc, Peter a férfit nézte a kertben, a férfi a kertből őt. Aztán az idegen udvarias biccentéssel elfordult, és elballagott a sötétben. – Mi az, Peter? Elfordult az ablaktól. Amy felült az ágyban. – Volt kint valaki – válaszolta Peter. – Valaki? Kicsoda? – Egy férfi. A házat nézte. De már elment. Amy egy pillanatig hallgatott. Aztán azt mondta: – Fanning lehetett. Már vártam, hogy mikor jelenik meg. A név semmit nem mondott Peternek. Ismer ő Fanninget? – Semmi baj. – Amy félrehúzta a takarót. – Gyere vissza aludni! Peter bebújt a paplan alá; a férfi képe egyszerre a jelentéktelenség ködébe veszett. A paplan meleg súlya, s mellette Amy: másra nem is volt szüksége. – Szerinted mit akart? – kérdezte. – Fanning? Amit mindig. – Amy fölsóhajtott, szinte unottan. – Megölni bennünket, mi mást?

Peter fölriadt álmából. Hallott valamit. Nagy levegőt vett, és mozdulatlanul figyelt. Megint ugyanaz a nesz: egy padlódeszka nyikorgása. Oldalt fordult, lenyúlt a padlóra, és jobb kezével megmarkolta a pisztolyt. A nyikorgás az előszoba felől hallatszott; egyetlen ember lépésének tűnt; az illető halkan próbált járkálni; nem tudta, hogy Peter ébren van, a meglepetés ereje tehát őt segíti. Fölkelt és átment a szobán, kinézett az utcai ablakon; a két katona, személyes testőrsége eltűnt a tornácról. Hüvelykujjával kibiztosította fegyvert. A hálószoba ajtaja csukva volt, és tudta, hogy a zsanérok csikorognak. Amint kinyílik az ajtó, a behatoló számítani fog a felbukkanására. Kitárta az ajtót, és szapora léptekkel végigment a folyosón. A konyha üres volt. Azonnal sarkon fordult és bekanyarodott a nappaliba, maga előtt tartva a pisztolyt. Egy férfi ült a kandalló melletti régi fa hintaszékben. Arca csak félig látszott, a kandallóban izzó parazsakat nézte. Látszólag ügyet sem vetett Peterre. Peter a férfi mögé lépett, és megcélozta a pisztollyal. Nem túl magas a betolakodó, de mokány, válla kitöltötte a széket. – Emelje föl a kezét! – Á, szóval ébren vagy. – A férfi hangja nyugodt volt, majdnem lezser. – Azt mondtam, a kezét! – Jól van, na! – Szétnyitott ujjakkal felemelte a kezét. – Álljon fel. Lassan! A férfi fölemelkedett a székről. Peter erősebben markolta a pisztolyt. – És most forduljon felém! A férfi szembefordult vele. Szent isten, gondolta Peter. Szentséges ég! – Lehetne, hogy nem fogod rám azt az izét?

Michael megöregedett, de hát melyikük nem? Csakhogy ez más volt: az a Michael, akit ismert – ahogy az emlékeiben élt –, egyik pillanatról a másikra ugrott előre két évtizedet az időben. Mintha tükörbe nézett volna, csak az évek nyoma, melyeket magán nem vett észre, valaki más arcán lepleződött le. – Mi történt a testőrséggel? – Ne izgulj miattuk. Bár a fejfájásra sokáig emlékezni fognak. – Kettőkor jön a váltás, ha esetleg érdekel. Michael az órájára nézett. – Másfél óra. Azt hiszem, az bőven elég. – Mire? – A beszélgetésre. – Mit csináltál az olajunkkal? Michael a fegyverre sandított. – Komolyan mondtam, Peter! Ne ijesztgess. Peter leeresztette a pisztolyt. – Jut eszembe, ajándékot hoztam. – A földön álló hátizsákra intett. – Megengeded…? – Kérlek, csak érezd magad otthon! Michael elővett egy foltos viaszosvászonba tekert palackot. Kicsomagolta, és Peter elé tartotta. – A legújabb receptem szerinti. Kisikálja még a koponyádat is belülről! Peter röviditalos poharakat hozott a konyhából. Mire visszaért, Michael már áttette a hintaszéket a kanapé előtti kisasztalhoz; Peter leült vele szemben. Az asztalon nagy kartonmappa hevert. Michael levágta a viaszt az üveg nyakáról, kitöltött két féldecit és fölemelte a poharát. – A barátságra! Az íz kiégette Peter orrlyukát; mintha színtiszta alkoholt ivott volna. Michael jólesően nyalogatta az ajkát. – Nem rossz, ha mondhatok ilyet. Peter elfojtott egy köhintést, közben majd kicsordult a könnye. – Szóval Dunk küldött?

– Dunk? – Michael elhúzta a száját. – Nem. Dunk barátunk a cimboráival egyetemben jó nagyot úszik éppen. – Gyanítottam. – Nem kell hálálkodni. Megkaptad a fegyvereket? – Elfelejtettél szólni, hogy mire kellenek. Michael fogta a mappát, és kibogozta a madzagot. Három lapot vett elő: valami festményszerűséget, egy teleírt papírt és egy újságot. A fejlécen az állt: INTERNATIONAL HERALD TRIBUNE. Michael újratöltötte Peter poharát, és odatolta elé. – Idd meg! – Elég volt egy. – Hidd el, hogy nem. Várta, hogy Peter mondjon valamit. Barátja az ablaknál állt, kibámult az éjszakába, bár Michael sejtette, hogy nemigen lát semmit. – Sajnálom, Peter. Tudom, hogy rossz hír. – Hogy lehetsz ilyen fene biztos benne? – Muszáj bíznod bennem. – Ennyi? Bízzak benned? Legalább ötféle törvényt szegek meg már azzal is, hogy szóba állok veled! – Meg fog történni. Visszatérnek a fertőzöttek. Valójában soha nem is tűntek el. – Ez egyszerűen… nonszensz. – Bárcsak az lenne. Michael soha senkit nem sajnált még ennyire azóta, hogy kint ült a tornácon Theóval azon a réges-régi napon, és megmondta neki, hogy lassan tönkremennek az akkumulátorok. – Ez a másik fertőzött… – kezdte Peter. – Fanning. A Nulladik. – Miért nevezed így?

– Ő nevezi így magát. A Nulladik alany, az első fertőzött. A dokumentumok, amiket Lacey mutatott Coloradóban, tizenhárom tesztalanyról számoltak be, ezek voltak a Tizenkettek plusz Amy. De a vírusnak jönnie kellett valahonnan. Fanning volt a gazdatest. – Akkor mire vár? Miért nem támadt meg minket évekkel ezelőtt? – Én csak azt tudom mondani, hogy szerencsénk, hogy nem. Időt adott a felkészülésre. – És Greer ezt onnan tudja, hogy volt valami… látomása. Michael hallgatott. Tudta, hogy néha pont erre van szükség. Az elme ki akar lökni bizonyos tényeket; hagyni kell, hogy magától megtörjön az ellenállása. – Huszonegy éve nyitottuk meg a kaput. Most meg belejtesz ide, és közlöd, hogy hatalmas hiba volt. – Tudom, hogy fájdalmas, de nem tudhattad. Senki sem tudhatta. Az életnek mennie kellett tovább. – Na és mit mondjak az embereknek szerinted? Hogy egy öregember rosszat álmodott, úgyhogy a jelek szerint mégiscsak mind meghalunk? – Semmit nem fogsz mondani nekik. A fele nem hinne neked, a másik fele beleőrülne. Kitörne a káosz… minden összeomlana. Az emberek tudnak számolni. A hajón csak hétszáz hely van. – És erre a szigetre megy. – Peter lefitymálóan intett Greer rajza felé. – Ami az öreg fejéből pattant ki. – Ez nem egyszerű rajz, Peter. Hanem térkép. Ki tudhatja, honnan való? Ez Greerre tartozik, nem rám. De okkal látta, ebben biztos vagyok. – Te mindig olyan fene józannak tűntél! Michael vállat vont. – Tény, hogy emészteni kell kicsit a dolgot. De a részletek klappolnak. Olvastad a levelet. A Bergensfjord oda tartott. – És ki dönti el, kik mehetnek? Te? – Te vagy az elnök… a döntés végső soron a tiéd. De azt hiszem, abban egyetértünk… – Egyelőre semmiben nem értünk egyet. Michael nagy levegőt vett.

– Azt hiszem, abban egyetértünk, hogy szükségünk van bizonyos készségekre. Orvosokra, mérnökökre, gazdálkodókra, ácsokra. Kellenek vezetők is, természetesen, úgyhogy te is benne vagy. – Ne nevettess! Még ha igazad volna is, ami képtelenség, kizárt dolog, hogy én is menjek. – A helyedben meggondolnám. Szükség lesz egy irányító szervre és a lehető legsimább átmenetre. De erre még visszatérünk. – Kicsi, bőrkötéses noteszt vett elő a hátizsákjából. – Összeállítottam egy utaslistát. Vannak rajta konkrét nevek, olyanok, akik illenek a képbe, és belevettük a szűk családjukat. Az életkor is számít. A legtöbben negyven alattiak. Ezenkívül munkaköröket listáztam kategóriák szerinti csoportosításban. Peter átvette a noteszt, kinyitotta az első oldalon, és olvasni kezdte. – Sara és Hollis. Milyen rendes vagy. – Nem kell gúnyolódni. Caleb is benne van, ha éppen érdekel. – És Apgar? Őt nem látom sehol. – Hány éves lehet? Hatvanöt? Peter utálkozva csóválta meg a fejét. – Tudom, hogy a barátod, de itt az emberiség új kezdete a tét. – És mellesleg a hadsereg tábornoka. – Mint mondtam, ezek csak ajánlások. De vegyed komolyan őket. Sok munkát fektettem a listába. Peter szótlanul olvasta végig a maradékot, aztán fölnézett. – Mi ez az utolsó kategória, ötvenhat hellyel? – Az embereim. Helyet ígértem nekik a hajón. Ezt az ígéretemet nem másítom meg. Peter az asztalra lökte a noteszt. – Neked elment az eszed! Michael előrehajolt. – Ez meg fog történni, Peter! El kell fogadnod. És nincsen sok időnk. – Húsz évig nem láttalak, és most hirtelen de sürgős lett! – A Bergensfjord helyrehozásához idő kellett. Ha előbb be tudtam volna fejezni, megtettem volna. És már itt se lennénk.

– És elképzelésed szerint mégis hogy juttatjuk ezeket az embereket a hajóra anélkül, hogy pánikot keltenénk? – Valószínűleg sehogy. Arra kellenek a fegyverek. Peter csak bámult rá némán. – Három lehetőséget látok – folytatta Michael. – Az első egy nyilvános sorshúzás az üres helyekre. Ezt természetesen ellenzem. A második, hogy mi csináljuk a kiválasztást, a listán lévőknek elmondjuk, miről van szó, eldöntik, hogy maradnak vagy jönnek, és igyekszünk rendet tartani, amíg odacsempésszük őket. Véleményem szerint ebből katasztrófa lenne. Kizárt, hogy sikerül eltitkolni, és nem biztos, hogy a hadsereg mellénk áll. A harmadik lehetőség, hogy semmit nem mondunk az utasoknak, csak néhány kulcsszemélynek, akikben megbízunk. A többit begyűjtjük, és az éjszaka leple alatt kijuttatjuk. Amint a földszoroson vannak, elmondjuk nekik a jó hírt, hogy ők a szerencsés kiválasztottak. – Szerencsések! Nem hiszek a fülemnek! – Pedig tévedés ne essék: azok. Élhetik tovább az életüket. Sőt újrakezdhetik egy igazán biztonságos helyen. – És ez a hajó tényleg elviszi őket oda? Ez a roncs? – Remélem. Hiszem, hogy igen. – Nem valami meggyőző. – Megtettük, amit tudtunk. De nincs garancia. – Szóval lehet, hogy a hétszáz szerencsés az óceán fenekén végzi. Michael bólintott. – Lehet, hogy pontosan ez lesz. Soha nem hazudtam neked, és most sem fogom elkezdeni. De ez a hajó egyszer már átszelte az egész világot. Meg tudja csinálni másodszor is. A beszélgetést hangzavar szakította félbe, és három erélyes dobbanás az ajtón. – Nos… – mondta Michael, és a térdére csapott. – Úgy látszik, lejárt az időnk. Gondolkozz azon, amit mondtam! Most pedig játsszuk hitelesen ezt a jelenetet. – A hátizsákjába nyúlt, és elővette a Berettát. – Michael, mit csinálsz? Bágyadtan Peter felé tartotta a fegyvert.

– Próbálj meggyőző túsznak kinézni. Két katona rontott be a szobába. Michael talpra állt, és fölemelte a kezét. – Megadom magam – közölte, éppen mielőtt a közelebbi katona két lépéssel mellette termett, fölemelte a puskáját, és a tussal hatalmasat vágott Michael koponyájára.

NEGYVENNYOLC Rudy éhes volt. Kibaszottul éhes. – Hahó! – kiáltotta, és arcát a rácsok közé szorította, hogy hangját a sötét folyosó végén is hallhassák. – Elfeledkeztek rólam? Hé, seggfejek, éhen pusztulok! Hiába ordított; kora délután óta nem járt senki az irodában, sem Fry, sem Eustace. Rudy ledobta magát a priccsre, és próbált nem gondolni az üres gyomrára. Mit meg nem adott volna most azért a hülye krumpliért! Hátradőlt az ágyon, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. Még mindig sok helyen sajgott a teste; minden pozíció máshogy fájt. Oké, ezt a verést tényleg kiprovokálta. Nem mondhatja, hogy nem. De mi lett volna, ha Fry nem nyitja ki az ajtót? Az, hogy Rudy kinyiffan, de ki ám. Elbóbiskolt egy időre. Bugyborékoltak a belei. Nem volt biztos benne, hány óra lehet; valószínűleg késő, bár így, hogy Fry nem hozta a kajáját, a nap ritmusa szétesett. Nem bánta volna, ha van egy könyve, ami leköti, már ha lett volna hozzá fény, vagy ha tudott volna egyáltalán olvasni, márpedig nem tudott, mert sose látta értelmét. Baszódj meg, Gordon Eustace! Telt az idő. Rudy az álom határán lebegett, amikor hirtelen zakatoló szívvel riadt föl. Odakint egy nő sikoltozott. Az ablak magasan volt a falon; Rudy csak lábujjhegyre állva, a rácsba kapaszkodva tudta a párkány fölé emelni az orrát. Az elsőt egyre több hang követte – lövések, kiáltások, sikolyok. Sötét alak robogott el az ablak előtt, aztán még kettő. – Hé! – kiáltott utánuk Rudy. – Hé, itt vagyok! Valami történt odakint, valami rossz. Rudy kiáltozott még egy sort, de senki nem állt meg, senki nem is válaszolt. Elhalt a sikoltozás, aztán újrakezdődött, még hangosabban, most sok ember hangja üvöltött egyszerre. Talán mégse olyan jó ötlet mindenkivel tudatni, hogy hol van, gondolta Rudy. Eleresztette a rácsot, és elhátrált az ablaktól. Akármi is folyik odakint, ő itt csapdába esett patkány. Jobb lesz, ha befogja a száját. Megint elcsöndesedett minden. Talán egy perc telhetett el, mikor Rudy

hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Lekuporodott a földre, és a priccs alá kúszott. Nyikorgott egy szék, valami odébb csúszott, fiók nyílt: az illető keresett valamit. Aztán Rudy meghallotta: kulcscsomó zörgött. – Seriff? Semmi válasz. – Fry seriffhelyettes? Maga az? Lágy zöld fény derengett föl a folyosón. Ugyanebben az időben Mystic község külterületén három fertőzött bújt elő a földből. Akár a védőburkot levedlő lárvák, fokozatosan tűntek elő: először karmaik gyöngyházfényű csúcsa, aztán hosszú, csontos ujjaik, majd leomlott róluk a föld, és sima démonarcuk csupaszon bukkant föl a csillagok alatt. Fölemelkedtek, kutyák módjára lerázták magukról a port, és kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat. Beletelt egy másodpercbe, amíg fölmérték a helyzetüket. Éjszaka van. Frissen felásott mezőn állnak. Aki elsőnek jött elő, a raj domináns tagja, a boltos volt, George Pettibrew; a második a kovács, Juno Brand; a harmadik egy tizennégy éves lány Huntból, akit négy éjszakával ezelőtt ragadtak el, amikor éjfélkor kiszaladt a családi farm árnyékszékére. Ezeket a személyiségeket már nem idézhette föl az emlékezetük, mert az már nem volt nekik; csak küldetésük. Meglátták a tanyaházat. Lomha füst kacskaringózott fel a kéménycsőből. A lények körbejárták az épületet, felmérték kívülről. Elöl és hátul volt egy-egy ajtó. Bár idegen volt a természetüktől, hogy ajtókkal bajlódjanak, ahogy a kilincs használatának finomkodó emberi allűrje is, a feladatuk teljesítése érdekében megtették. Beléptek. Érzékszerveik kitapogatták a belső teret. Zaj hallatszott odafentről. Valaki horkolt. Az első fertőzött, az alfa, fellopakodott a lépcsőn. Puha léptei alatt még a padlódeszka sem nyikkant; szinte a levegő is magától nyílt szét előtte. Az emeleti szobából petróleumlámpa halovány fénye szűrődött ki, a gondatlan lakók égve hagyták lefekvéskor. Ketten aludtak a nagy ágyban, egy férfi és egy nő.

A fertőzött a nő fölé hajolt. A bal oldalán feküdt, fél karját a párna alá dugva, a másik a takarón nyugodott. A tompa fényben étvágygerjesztően ragyogott a bőre. A fertőzött kiakasztotta állkapcsát, és a nő fölé hajolt. Fogai finoman a bőr barázdái közé siklottak, mikroszkopikus sebet ejtettek a nő húsán: kész. A nő megrezzent, felnyögött, a másik oldalára fordult. Talán azt álmodta, hogy rózsametszés közben megszúrta egy tüske. A fertőzött az ágy másik oldalához lépett. A férfinak csak a feje és nyaka látszott ki a takaró alól. A fertőzött érzékelte, hogy a férfi, akinek horkolásában váladékon átszűrt levegő rezeg, kevésbé mélyen alszik a nőnél. A fertőzött lehajolt, és oldalt billentette a fejét, mint aki csókra készül. A férfi szeme felpattant. – Mi a fasz?! Egyik kezével eltolta magától a fertőzött fejét, hogy féken tartsa, amíg a párna alá nyúl a másik kezével. – Dory! – süvöltötte. – Dory, ébredj fel! – A fertőzött a megrökönyödéstől bénultan állt fölötte: ennek nem így kellene történnie. És az a név: Dory. Valami megrebbent az agyában. Ismer Doryt? Talán a férfit is ismeri? Ez a kettő valamikor része volt az életének? És mit kotorász ez az ember a párna alatt? Pisztoly volt. A férfi üvöltve a fertőzött szájába dugta a csövet, a torkolatot a szájpadláshoz szorította, és tüzelt. Mennydörgés, vérfüggöny, koponyán kirobbanó agyvelő szétfröccsenése a plafonon. A test élettelenül előredőlt. Most már a nő is ébren volt, kővé meredt a rettegéstől, és sikoltott, ahogy a torkán kifért. A másik két fertőzött felszáguldott a lépcsőn. A férfi ellökte a tetemet, és rálőtt az elsőre, amikor az berontott az ajtón. Már nem is célzott, csak meghúzta a ravaszt. A harmadik lövés nagyjából jó irányba ment, de nem talált. Még két lövés, és az ütőszeg üres töltényűrbe csapódott. Az egyik fertőzött előreszökkent, és ekkor a férfi megragadta az egyetlen tárgyat, ami eszébe jutott – a petróleumlámpát –, és a támadóihoz vágta. Ezúttal jól célzott. A fertőzött lángra lobbant. Utána minden más is.

Amyt mintha gyomorszájon vágták volna. Meggörnyedt, az ültetőkanalat elejtette, és térdre esett. – Amy, jól van? Carter letérdelt mellé. Amy próbált felelni, de nem tudott; a lélegzet bennakadt a tüdejében. – Fáj valami? Mondja meg, mi a baj! Ugyanebben a pillanatban Caleb Jaxon nyugtalanító füstszagra ébredt. Az éjszakát az ajtó mellett töltötte egy széken, mellette az asztalon hevert George pisztolya, a puska meg az ölében. Első gondolata az volt, hogy a saját háza ég; egész teste megfeszült, szívében lüktetett a pánik. De nem, a szobában minden változatlan; a szag máshonnan jön. Megmarkolta a pisztolyt és kilépett. Nyugatra, a dombtető fölött tűz fénye világította meg az ég alját. – Kérem, Miss Amy! – rimánkodott Carter. – Ne rémítsen meg. Amy reszketett, nem tudott megszólalni. Micsoda fájdalom, micsoda rettegés! Mennyien, és mind egyszerre! Torka elernyedt, a levegő megtöltötte a tüdejét. – Elkezdődött!

VI A NULLADIK ÓRA „A kioltott tűz sokszor csak szunnyad a hamu alatt.” PIERRE CORNEILLE: Rodogune

NEGYVENKILENC Pirkadat után Caleb megrázta Pim vállát. Valami történt Tatuméknál. Pim felült az ágyban, rögtön kiment a szeméből az álom. Micsoda? Caleb mindkét kezét szétterpesztette, és a mellkasa előtt körözött velük. Tűz. Pim félrelökte a takarót. Veled megyek! Maradj itt! Majd én megnézem. Ő a barátom! Doryra gondolt persze. Rendben, jelelte Caleb. A gyerekek még mindig mélyen aludtak. Míg Pim felöltözött, Caleb fölkeltette Kate-et, hogy elmondja neki, mi a helyzet. – Szerinted mi van emögött? – Kate hangja álomittas volt, de a tekintete éber. – Nem tudom. – Kihúzta a pisztolyt a nadrágja korcából, és átnyújtotta. – Ez legyen kéznél! – Van valami elképzelésed, hogy mire kell lőnöm? – Ha tudnám, megmondanám. Maradj a házban, hamar visszajövünk. Caleb a kertben csatlakozott Pimhez. Felesége a dombtető felé nézett csípőre tett kézzel. Vastag, fehér füstoszlop lengett a távolban, színe a nyári felhőé. Tehát a tűz már elaludt. Jeb?, jelelte Pim. A ló még mindig ott feküdt, ahol összeesett. Délceg a kifutó másik végébe vonult, távol tartotta magát tőle. Meghalt az este. Pim arckifejezése tárgyilagos maradt. Hogyan? Talán kólikában. Nem akartalak fölzaklatni. A feleséged vagyok. Feszült indulattal jelelte ezeket a szavakat. Láttam,

hogy fegyvert adtál Kate-nek. Mondd meg, hogy mi folyik itt! Caleb nem tudott mit felelni. Csak egy halom elszenesedett gerenda és izzó hamu maradt a tanyaházból. A rendkívüli forróságban még az ablaküvegek is megolvadtak. Órákig, talán egy napig is lehetetlen lesz megkeresni a holttesteket, bár Caleb sejtette, hogy csak csontokat és fogakat fog találni. Szerinted kijutottak?, kérdezte Pim. Caleb tanácstalanul csóválta a fejét. Mi történhetett? Kihullott egy parázs a kandallóból? Feldőlt egy lámpa? Valami apróság, és most mindkettejüknek vége. Feltűnt neki valami. Üres volt a kifutó. Nyitva állt a kapu, s körülötte meg volt bolygatva a talaj, mintha valaki megölte és elvonszolta volna a lovakat. Mit jelenthet ez? Nézzük meg a pajtát, jelelte. Caleb lépett be elsőnek. Egy pillanatig szoktatta a szemét a sötétséghez. Hátul a homályban egy halom lapult meg a földön. Dory volt az. Magzatpózban feküdt. Leégett a haja, nem maradt szemöldöke és szempillája, kormos arca felpüffedt. Hálóinge elszenesedett, néhol beleolvadt a bőrébe. Jobb karja és mindkét lába feketére égett; máshol hólyagos lett a bőre, mintha belülről felforrt volna. Caleb letérdelt mellé. – Dory, mi vagyunk, Caleb és Pim. A nő jobb szeme keskeny résnyire kinyílt; a másik mintha összeforrt volna. Jobb szeme Calebre rebbent. A nő torkából félig nyöszörgésnek, félig hörgésnek ható hang tört fel. Caleb el sem tudta képzelni ezt a kínszenvedést. Kavargott a gyomra. Pim hozott egy vödör vizet és egy merőkanalat. Letérdelt Dory mellé, tenyerével finoman megemelte a fejét, és az ajkához tartotta a kanalat. Dory aprót kortyolt belőle, a többi kifreccsent a szájából. Át kell vinnünk, jelelte Pim. Kate tudni fogja, mit kell tenni. Kész csoda volt, hogy még él; aligha maradhat meg sokáig. De meg kellett próbálni. A falnak támasztva állt egy talicska. Caleb közelebb tolta, és a

lószerszámos ládából kivett két nyeregalátétet, hogy kibélelje az alját. Fogd a lábát! Caleb elhelyezkedett az asszony mögött, és könyökét a válla alá hajlította. Dory visítani és vergődni kezdett. Sikerült betenni a talicskába, ami Caleb életének leghosszabb öt másodperce volt. Csupasz alkarjára ragacsos anyag tapadt: a nő bőrének darabjai. A sikoltozás abbamaradt. Dory görcsösen kapkodva vette a levegőt. Az út elviselhetetlen lesz a számára; minden zökkenés felér a kínok kínjával. Caleb fölemelte a talicska nyelét, és még egy problémával szembesült. Dory nem volt kis termetű asszony. Calebnek minden erejét össze kell szednie, hogy egyenesben tartsa a járgányt. Fogom az egyik oldalát, jelelte Pim. Caleb határozottan rázta a fejét. A baba! Ha elfáradok, átadom. Nem szívesen ment bele, de Pim nem tágított. Az ajtóhoz tolták Doryt. Amikor rávetődött a napfény, egész teste összerázkódott, és a talicska veszélyesen megbillent. A szeme, jelelte Pim. Biztos égeti. Visszament a pajtába, és kihozott egy rongyot, megnedvesítette a vödörben, és a nő arcának felső felére borította. A test elernyedt. Menjünk, jelelte Pim. Majdnem egy óráig tartott, mire áttolták a házhoz Doryt, aki addigra áldott öntudatlanságba süppedt. Kate kisietett eléjük. Mikor meglátta Doryt, visszafordult az ajtó felé, ahol Elle és Bogár állt kíváncsian, nézték, mire a nagy izgalom. Theo, mint egy kiskutya, Bogár lábai közül kandikált ki. – Menjetek vissza a házba! – parancsolta Kate. – És vigyétek az unokaöcséteket is! – Meg akarjuk nézni! – nyafogott Elle. – Befelé! Eltűntek odabent. Kate leguggolt Dory mellé.

– Jóságos ég! – A pajtában találtuk – magyarázta Caleb. – És a férje? – Semmi nyoma. Kate fölnézett Pimre. A lányoknak nem szabad meglátniuk. Pim bólintott. Kiviszem őket a ház mögé. – Kéne egy ponyva vagy egy vastag pokróc – mondta Kate Calebnek. – Bevihetjük a hátsó szobába, és nem engedjük oda a gyerekeket. – Túléli? – Borzalmas állapotban van, Caleb. Nem sokat tehetek érte. Caleb hozott egy vastag gyapjú lópokrócot. Leterítették a földre a talicska mellé, kiemelték Doryt és lefektették rá, a pokróc csücskeit összekötözték, és átbújtattak a hurkok alatt egy lécet, így lett egy rögtönzött hevederjük. Amikor fölemelték, Dory torka mélyéről elfojtott sikoly gurgulázott föl. Caleb megborzongott; nem bírja tovább hallgatni ezt. Irtózatos kegyetlenségnek tűnt, hogy Dory nem halt meg. Bevitték a házba, a kis lomtárba, ahol eddig a lányok aludtak, és leeresztették a matracra. Caleb nyeregalátétet szögezett az apró ablakra redőny gyanánt. – Le kell vennem a hálóingét. – Kate komor pillantást vetett Calebre. – Ez durva lesz. A férfi nagyot nyelt. Alig bírta rávenni magát, hogy a perzselt és hólyagos bőrű nőre nézzen. – Rosszul viselem az ilyesmit – vallotta be. – Mindenki rosszul viseli, Caleb. Valami más is felötlött benne. Túl sokáig várt; most itt ragadtak, várhatják, hogy meghaljon az asszony. Egyetlen lóval nem tudják a szekéren bevinni Mysticbe Doryt, Pim pedig nem egyezne bele, hogy itthagyják. – Tiszta rongyok kellenek, egy üveg alkohol és olló – rendelkezett Kate. – Forrázd ki az ollót, és utána ne nyúlj hozzá, csak tekerd be egy rongyba. Aztán menj és vigyázz a gyerekekre! Pim segíthet nekem itt. A gyerekeket egy darabig tartsd távol a háztól. Caleb nem sértődött meg, sőt hálás volt. Megkereste és behozta, amit Kate kért, és helyet cserélt Pimmel. A lányok a konyhakertben babáztak, levelekből

és botokból kicsi ágyakat vetettek, Theo pedig körülöttük téblábolt. – Gyerünk, gyerekek, sétáljunk le a folyóhoz! Theót a karjára ültette, és megfogta Elle kezét, aki megfogta a testvéréét, ahogy tanulták, így alkottak láncot. Félúton jártak, amikor sikoly hasította ketté a levegőt. A hang puskagolyóként fúródott Caleb testébe. Lucius, elkezdődött! Szükségem van rád. Greer pirkadat előtt már úton volt. – Te csak folytasd tovább, fejezd be, amit kell – mondta búcsúzóul Lorenak. Sötétben hagyta el Rosenberget, északnyugat felé zötyögött, és a 10-es úton járt már, mikor fölkelt a nap. Négyre, legkésőbb ötre ér vissza Kerrville-be. Mit hoz a sötétség? Jövök, Amy.

ÖTVEN Michael sötétben tért magához. A priccsen fekve megtapogatta a fejsebét. Hajában keményre száradt a vér; szerencséje, hogy nem törték be a koponyáját. Persze egy fegyveres bűnöző az elnök otthonában számítson rá, hogy minimum jól kupán vágják. Nem épp ideális módszer arra, hogy kipihenje magát, de mindent egybevéve nem is járt rosszul. Aludt tovább; mikor fölébredt, lágy napfény áradt be az ablakon. Kattant a retesz, két BB-s tiszt jelent meg az ajtóban. Egyikük tálcát hozott. Míg a másik őrt állt, az első a földre rakta a tálcát. – Hálás köszönetem, fiúk! Elmentek. Valószínűleg azt az utasítást kapták, hogy ne álljanak szóba vele. Michael fölemelte a tálcát és rátette az ágyra. Egy tál zabkása, tojásrántotta, egy barack – napok óta nem evett ilyen jót. Csak egy kanalat adtak hozzá – villát persze nem –, úgyhogy azzal ette a tojást, aztán meg a kását. Utoljára hagyta a barackot. Lefolyt az állán a leve. Friss gyümölcs! Már el is felejtette, milyen az. Telt az idő. Végre lépteket és beszédet hallott a folyosóról. Bizonyára Peter, és hozott valakit. Apgart? Előbb-utóbb tágítani kell az egyeztetés körét. De nem Peter volt. Sara állt az ajtóban. Kevesebbet változott, mint Michael gondolta volna. Persze öregedett, de elegánsan, ahogy azok a nők szoktak, akik nem küzdenek ellene, hanem elfogadják az évek múlását. – Nem hiszek a szememnek! – Szia, Sara. Michael felült az ágyán, amikor a nővére belépett. Kis bőrtáskát hozott. Mögötte jött az őr, kezében gumibottal. – A rohadt életbe, Michael! – Sara tartotta a két lépés távolságot. – Tudom. – Idétlen megjegyzés: mit akart ezzel mondani? Tudom, hogy megbántottalak? Tudom, hogy most mit gondolsz rólam? Tudom, hogy én vagyok a legrosszabb testvér a világon? – Annyira… haragszom rád! – Minden jogod megvan rá.

Sara fölhúzta a szemöldökét. – Ennyi a mondanivalód? – Esetleg: bocsánat? – Viccelsz velem? Bocsánat? – Jól nézel ki, Sara. Hiányoztál. – Ne is próbálkozz! Egyébként te meg pocsékul nézel ki. – Pedig most egész jó formában vagyok. – Michael, mit csinálsz itt? Azt hittem, nem látlak többet. Michael fürkészőn nézett az arcába. Tudja vajon? – Mit mondott neked Peter? – Csak azt, hogy letartóztattak, és van egy vágás a homlokodon. – Fölemelte a táskát. – Azért jöttem, hogy összevarrjam. – Szóval mást nem mondott. Sara hitetlenkedve nézett rá. – Mit mondott volna, Michael? Hogy valószínűleg fölakasztanak? Azt anélkül is tudtam. – Ne aggódj, senkit nem fognak fölakasztani. – Huszonegy éve, Michael! – Jobb kezét, azt, amelyik üres volt, ökölbe szorította, mintha meg akarná ütni. – Huszonegy éve egy üzenetet, egy levelet nem kaptam, semmit! Segíts, hogy megértsem! – Most nem tudom elmagyarázni. De tudnod kell, hogy volt oka. – Tudod te, hogy mit kellett csinálnom? Van róla fogalmad? Tíz éve azt mondtam magamnak, ennyi, nem jön vissza soha! Akár halott is lehetne. Eltemettelek, Michael. Elhantoltalak és elfelejtettelek. – Csináltam néhány borzasztó dolgot, Sara. Kibuggyantak a könnyek. – Gondodat viseltem! Fölneveltelek! Gondoltál erre valaha? Michael fölkelt az ágyról. Sara a földre ejtette a táskát, fölemelte mindkét öklét, és püfölni kezdte az öccse mellkasát. Most már csakugyan sírt. – Te seggfej! – fakadt ki.

Michael szoros ölelésbe vonta. Sara vergődött kicsit a karjában, aztán hagyta, hadd ölelje. Az őr gyanakodva figyelte őket; Michael szúrósan meredt rá: Maradjon ott! – Hogy tehetted ezt velem? – zokogta Sara. – Sosem akartalak bántani. – Cserben hagytál, mint ők! Semmivel se vagy jobb náluk! – Tudom. – Rohadj meg, Michael, rohadj meg! Michael sokáig ölelte még utána. – Ez nem semmi történet. Késő délelőtt volt; Peter kiüríttette az irodáját. Apgarral a konferenciaasztalnál ültek, Chase-t várták. Rekordrövidségű nyugállomány volt, gondolta Peter. – Az – hagyta rá Peter. – Hisz neki? – És maga? – Elnök úr ismeri őt. – Az még húsz évvel ezelőtt volt. Chase jelent meg az ajtóban. – Peter, mi folyik itt? Hol vannak a többiek? Mint a kripta, olyan ez a hely. – Farmerba, munkásingbe, súlyos bakancsba öltözve képviselte a marhatenyésztőket, akik sorába kívánt lépni. – Üljön le, Ford! – mondta Peter. – Sokáig fog tartani? Olivia vár, tárgyalásunk lesz a bankban. Peter eltűnődött, hány ilyen beszélgetés vár még rá. Mint aki a szakadék szélére vezeti az embereket, megmutatja a kilátást, aztán lelöki őket. – Sajnos sokáig – válaszolta.

Alicia Fredericksburg előtt látta meg az első halmokat – három lapos, embernyi hosszúságú földkúp dudorodott egy pekándiófa árnyékában. Továbblovagolt, elérte az első tanyákat. Leszállt a nyeregből a döngölt földes udvaron. Semmi életjelet nem észlelt a házból. Belépett. Fölborult bútorok, szétszóródott tárgyak, puska a földön, bevetetlen ágyak. A lakókat alvás közben fertőzték meg; most a földben alszanak, a pekándiófa alatt. Megitatta Katonát a vályúnál, és folytatta az útját. Sziklás dombok hullámai emelkedtek, ereszkedtek az út mentén. Hamarosan újabb házakat látott meg – némelyik diszkréten megbújt a táj redői között, mások a nehezen megszerzett, frissen felszántott sík mezők közepén álltak. Nem kellett közelebbről megnézni őket; a teljes mozdulatlanság elárulta Aliciának, amit tudni akart. Az égbolt végtelen kupolája gyászosan borult a feje fölé. Erre lehetett számítani: először a kieső vidékeken gyűjtik be a lakókat, aztán egyre bővül a sereg, s akár az áttétes daganat, terjed a város felé. A falu maga már kiürült. Alicia végiglovagolt a poros főutcán, kis boltok és házak között; voltak új épületek, másokat új életre keltettek. Alig néhány napja itt még élték az életüket az emberek; nevelték a gyerekeiket, dolgoztak és kereskedtek, semmiségekről beszélgettek, lerészegedtek, csaltak a kártyában, vitatkoztak és verekedtek, szeretkeztek, a tornácról köszöntek az arra járóknak. Tudták, mi történik körülöttük? Lassan szivárgott be életükbe a gyanú – először eltűnt egy ember, szinte csak mellékes furcsaság, aztán még egy és még egy, mire világossá vált az igazság –, vagy a fertőzöttek egyetlen iszonyú éjszakán rohanták le őket? A falu déli szélénél Alicia egy mezőhöz ért. Számolni kezdett. Húsz földhalom. Ötven. Hetvenöt. Száznál abbahagyta a számolást.

ÖTVENEGY Teltek az órák. Dory még mindig élt. A szobából, ahol feküdt, csak halk neszek hallatszottak ki – sóhajtozás, dünnyögés, a széklábak súrlódása a padlón. Kate vagy Pim néha föltűnt egy percre, egy-egy eszközt vittek be, vagy rongyokat forráztak. Caleb a kertben ült a gyerekekkel, bár ahhoz nem volt ereje, hogy szórakoztassa őket. Az elvégzetlen teendőkön járt az esze, de aztán megszólalt benne egy másik hang, hogy hiábavaló az egész, hamarosan itthagyják ezt a helyet, és vérmes reményei szertefoszlanak. Kate kijött, és leült mellé a verandára. A gyerekek bementek a házba pihenni. – Hm? – nézett rá Caleb kérdőn. Kate belehunyorgott a délutáni fénybe. Aranyszőke tincs tapadt a homlokára; odébb simította. – Mindenesetre még lélegzik. – Meddig fog ez még tartani? – Már meg kellett volna halnia. – Kate ránézett. – Ha reggel még életben van, fogd Pimet és a gyerekeket, és menjetek el innen. – Ha bárki marad, az én leszek. Csak mondd el, mi a dolgom. – Caleb, egyedül is megoldom. – Tudom, de miattam kerültünk ebbe a kutyaszorítóba. – Mit tehettél volna? Megbetegszik egy ló, eltűnik néhány ember, leég egy ház. Ki tudhatja, hogy ezek összefüggenek-e? – Akkor sem hagylak itt! – És hidd el, nagyra értékelem a fölajánlást. Sosem voltam egy vidéki lány, és ettől a helytől a hideg futkos a hátamon. De ez a munkám, Caleb. Hadd végezzem, és nem lesz semmi gond. Egy darabig csak ültek szótlanul. Aztán Caleb megszólalt: – Valamiben segíthetnél. Jeb teteme fölpuffadt és megmerevedett a hőségben. Hátsó lábait összekötözték, Délceget befogták az ekehámba, és nekiláttak a test lassú

elvonszolásának. Amikor Caleb úgy érezte, már elég messzire jutottak a háztól, visszavezették Délceget a búvóhelyre, és elővették az egyik üzemanyagos kannát. Caleb száraz ágakat hozott az erdőből, és a tetem fölé halmozta, máglyát rakott; petróleumot locsolt rá, visszatette a kupakot, és hátralépett. – Miért neveztétek el Jebnek? – kérdezte Kate. Caleb vállat vont. – Így hívták, amikor megvettük. Nem volt mit mondani már. Caleb gyufát gyújtott és előredobta. A lángok egy hussanással elborították a halmot. Szinte teljes volt a szélcsend; a sűrű füst pattogó szikrákat szállítva, függőlegesen emelkedett az ég felé. Eleinte mesquitófa szaga érződött, aztán valami egész más. – Hát ennyi, azt hiszem – mondta Caleb. Elindultak vissza a házba. Ahogy közeledtek, Pim lépett ki az ajtón. Tágra nyílt a szeme. Valami történik, jelelte. Hűvös és sötét volt a szoba. Dorynak csak az arca látszott, teste többi részét kiforrázott rongyok takarták. – Mrs. Tatum – szólította meg Kate –, hall engem? Tudja, hol van? Az asszony a plafont bámulta, és látszólag nem vett róluk tudomást. Különös változás következett be rajta. Különös és nyugtalanító. Arcán megszelídültek az égési sebek. Rózsaszínűek lettek, szinte hamvasak; foltokban olyan fehér volt a bőre, mint a zsírkő. Dory megmoccant az ágyon, előbukkant bal keze és alkarja a rongyok alól. Nemrég még leforrázott húsú, hátborzongató karomnak látszott. Most viszont jól felismerhetően emberi kéz volt a helyén – eltűntek a hólyagok, lehámlottak a megperzselt darabok, és rózsás, friss bőr bukkant föl alóluk. Kate Pim felé fordult. Mióta van ébren? Eddig nem volt. Ez csak most történt. – Mrs. Tatum – folytatta Kate tekintélyt parancsoló hangon –, orvos vagyok. Megégett egy tűzben. Jaxonék tanyáján van; Caleb és Pim van

velem. Emlékszik, mi történt? Az asszony tekintete eddig céltalanul járta be a szobát, de most megállapodott Kate arcán. – Tűz? – dünnyögte. – Úgy van, tűz ütött ki az otthonában. – Kérdezd meg, emlékszik-e, mi okozta – szólt közbe Caleb. – Tűz – ismételte Dory. – Tűz. – Igen, mire emlékszik a tűzből? Pim előlépett, és letérdelt az ágy mellé. Óvatosan fölemelte Dory fedetlen karját, mutatóujját a nő tenyerére tette, és betűket rajzolt rá. – Pim – szólalt meg Dory. De nem mondott többet; tekintete eltompult. Megint becsukta a szemét. – Caleb, most megvizsgálom – mondta Kate. Aztán Pimhez fordult: Maradj itt és segíts! Caleb a konyhában várt. A gyerekek szerencsére aludtak. Eltelt néhány perc, és előjött a két nő. Kate a hátsó ajtó felé intett. Beszélgessünk odakint. Estébe fordult a kinti fény. – Mi történik Doryval? – kérdezte Caleb, s közben jelelte is. – Az, hogy javul az állapota. – Ez hogy lehet? – Ha tudnám, szabadalmaztatnám. Még mindig súlyosak az égések… nincs túl a krízisen. De még sosem láttam ilyen gyors gyógyulást. Azt hittem, már a sokk maga megöli. – És az mit jelent, hogy így föleszmélt? – Az jó jel, hogy Pimet megismerte. De nem hiszem, hogy a többiből sokat megértett. Lehet, hogy soha nem is fog. – Úgy érted, így marad? – Láttam már ilyet. – Kate most közvetlenül a testvéréhez szólt. Vele kéne maradnod. Ha megint fölébred, próbáld szóra bírni. Miről?

Egyszerű dolgokról. A tűzre egyelőre ne emlékeztesd. Pim visszament a házba. – Ez megváltoztatja a dolgokat – jegyezte meg Caleb. – Valóban. Lehet, hogy előbb el tudjuk szállítani, mint gondoltuk. Szerinted Mysticben van valamilyen jármű? Calebnek eszébe jutott a platós teherautó, melyet Elacqua kertjében látott. Kate elcsodálkozott. – Brian Elacqua? – Igen. – Az a részeges vénember! Kíváncsi voltam, mi lett vele. – Én is olyannak ismertem meg. – Azért biztos segíteni fog. Caleb bólintott. – Reggel belovagolok. Sara a tornácon várakozott a csomagokkal, amikor Hollis megjelent egy nyomorúságos kanca hátán. Egy ismeretlen férfi lovagolt mellette egy öreg, nedvedző szemű fekete herélten; az állat háta olyan horpadt volt, mint egy függőágy. – Mit látnak szemeim? – tette föl Sara a kérdést. – Csak nem minden idők két leghitványabb lovát? A két férfi leszállt a nyeregből. Hollis társa zömök alakján overallt viselt ing nélkül. Hosszú, fehér hajú, dörzsölt ábrázatú ember volt. Váltott néhány szót Hollisszal, kezet ráztak, aztán elballagott. – Ki ez az ember? Hollis kikötötte a lovakat a tornác korlátjához. – Ismerős a régi időkből. – Kedvesem, úgy emlékszem, hogy teherautóról volt szó. – Á, igen… a teherautó. Kiderült, hogy azt nem adják bagóért. Ráadásul benzin sincs. Viszont jó hír, hogy Dominic ingyen hozzácsapta a

lószerszámot, így voltaképp, ha úgy vesszük, nem lettünk teljesen nincstelenek. – Dominic. A félmeztelen barátod. – Tartozott nekem egy szívességgel. – Akarom tudni? – Valószínűleg nem. Bementek a házba, a nehezebb poggyászokat ott hagyták, a többit nyeregtáskákba pakolták és fölerősítették a lovakra. Hollis választotta a kancát, Sara a heréltet. Ő járt jobban, bár nem sokkal. Hosszú évek óta nem lovagolt, de a mozdulatok rutinja egyből visszatért; izmaiban föléledt a mélyre temetett emlék. Sara előrehajolt a nyeregben, és háromszor megpaskolta a ló nyakát. – Nem is vagy olyan ügyetlen öreg fiú, hm? Lehet, hogy túl szigorú voltam hozzád. Hollis fölpillantott. – Bocsánat, hozzám beszélsz? – Ugyan, ugyan! – rótta meg Sara. Kimentek a kapun, lebaktattak a domboldalon. A földeken itt-ott munkások dolgoztak a késő délutáni napsütésben. Néhol még látszottak a petyhüdten lógó zászlók, melyek a bunkerek helyét jelölték; a völgyben szirénákkal ellátott őrtornyok és lőállások árválkodtak évek óta személyzet nélkül. A Narancssárga Övezet külső határánál kettévált az út: nyugatra a folyó menti falvakhoz vezetett, keletre Comfort és az Olajút felé. Hollis megállt, és az övéből elővette a kulacsát. Beleivott és átadta Sarának. – Hogy van az öregfiú? – Ez egy disztingvált úr. – Megtörölte kézfejével a száját, és a kulaccsal kelet felé intett. – Hú, de siet valaki! Hollis is látta: egy jármű porfelhőt fölverve robogott a város felé. – Megkérdezhetnénk, nem cseréli-e le a lovakra – mondta Hollis viccelődve. Sara mustrálta a férjét egy pillanatig, tetőtől talpig végigmérte. – Meg kell mondanom, nagyon daliásan festesz a nyeregben. A régi szép időkre emlékeztetsz.

Hollis előrehajolt, két kézzel a nyeregkápára támaszkodott. – Mindig megnéztelek a lovon, tudtad? Ha nappalra osztottak be az Őrségnél, néha megvártam a Falon, amíg hazajössz a nyájjal. – Tényleg? Nem vettem észre. – Tudom, ízléstelen volt tőlem. Sara megvidámodott. Felragyogott az arca, napok óta először. – Ugyan, hogyan is állhattál volna ellen? – Nem én voltam az egyetlen. Néha egész rajongótáborod gyűlt össze. – És te lettél a szerencsés! – Rátette a kupakot a kulacsra, és visszaadta. – Na, gyerünk a gyerekekhez!

ÖTVENKETTŐ – Üdv mindenkinek! Két BB-s tiszt volt szolgálatban a fogház külső irodájában – az egyik az íróasztalnál ült, a másik, jóval idősebb férfi a pult mögött állt. Greer rögtön felismerte az utóbbit; sok évvel ezelőtt ő volt az egyik foglára. Winthrop? Nem, Winfield. Akkor még szinte gyerek volt. Találkozott a tekintetük, és Lucius látta, hogy kattognak a fogaskerekek az őr agyában. – Hát ezt nem hiszem el – mondta Winfield. Kezével az oldalfegyveréhez kapott, de a mozdulat riadt volt és ügyetlen, így időt adott Greernek, hogy a kabátja alól előhúzza a sörétes puskáját, és a másik mellkasára szegezze. Hangos kattanással betöltött egy lövedéket a töltényűrbe. Winfield megdermedt. A fiatalabbik még mindig az asztalnál ült, és tágra nyílt szemmel bámult. Greer feléje bökött a puskával. – Fegyvert a földre! Maga is, Winfield. Szaporán! A földre tették a pisztolyaikat. – Ki ez a pasas? – kérdezte a fiatal. – Rég nem találkoztunk, Hatvankettes – mondta Winfield, Greert egykori sorszámán szólítva. – Hallom, tevékeny életet él azóta. Hogy van Dunk? – Michael Fisher – tért a tárgyra Greer. – Itt van? – De itt ám. – Vannak még BB-sek az épületben? Ne legyen semmi cirkusz, essünk túl rajta! – Viccel? Nekem aztán halálmindegy! Ramsey, dobd ide a kulcsokat! Winfield kinyitotta a fogda ajtaját. Greer néhány lépéssel a két férfi mögött haladt, a puskát a hátukra célozva tartotta. Michael a priccsén feküdt; mikor nyílt a cella ajtaja, felkönyökölt. – Ez gyors volt – jegyezte meg. Greer a cellába parancsolta Winfieldet és a másik tisztet, majd Michaelra nézett. – Mehetünk?

– Örültem a viszontlátásnak, Hatvankettes – kiáltott utánuk Winfield. – Semmit sem változott, faszkalap! Greer becsukta az ajtót, elfordította a kulcsot és zsebre tette. – Pisszenést se akarok hallani! – rivallt be a beadónyíláson. – Nem szeretném, ha vissza kéne jönnöm. – Michael felé fordult. – Mi történt a fejeddel? Ez fájhatott! – Nem szeretnék hálátlannak tűnni, de az az érzésem, a látogatásod nem jelent jót. – Elő kellett vennünk a B tervet. – Volt nekünk olyan? Greer odaadta neki Winfield pisztolyát. – Útközben elmagyarázom. Peter, Apgar és Chase épp Michael utaslistáját böngészte, amikor kiáltások csendültek a folyosón. – Letenni! Letenni! Egy csattanás, majd egy lövés. Peter a fiókjába nyúlt a pisztolyáért. – Gunnar, mi van magánál? – Semmi. – Ford? Chase megrázta a fejét. – Bújjon az asztal mögé! Megrázkódott a kilincs. Peter és Apgar kétoldalt a falhoz lapult. Döngött a fa a keretben: valaki rugdosta. Bevágódott az ajtó. Az első belépőt Apgar hátulról szerelte le. Egy puska elszánkázott a padlón. Apgar a földre szegezte a férfit a térdével, fél kezét a torkára szorította, a másikat ütésre emelte. Ekkor megtorpant. – Greer?

– Üdvözlöm, tábornok! – Michael – szólalt meg Peter, és leeresztette a pisztolyát. – Ez meg mi a fasz? Három katona rontott be az ajtón, fölemelt puskákkal. – Ne lőjenek! – ordította Peter. A katonák némi fenntartással ugyan, de engedelmeskedtek. – Mi volt az a lövés odakint, Michael? Könnyed legyintéssel válaszolt. – Á, nem talált. Semmi bajunk. Peter reszketett a haragtól. – Maguk hárman – szólt a katonáknak –, hagyják el a szobát! Távoztak. Apgar lekászálódott Greerről. Chase közben kijött Peter asztala mögül. Michael Chase felé intett. – Ő okés? – Hogy értve? – Úgy értem, tud róla? – Igen – közölte Chase kurtán. – Tudok. Peter még mindig dühöngött. – Mégis mit műveltek itt? – A jelen körülmények közt az egyenes utat tartottuk a legcélravezetőbbnek – felelte Greer. – Odakint vár egy kocsi. Velünk kell jönnie, Peter, és most azonnal indulnunk kell. Peter türelme a végét járta. – Nem megyek sehová! Ha nem adnak tüstént valami magyarázatot, személyesen zárom mindkettőjüket a fogdába, és eldobom a kulcsot! – Sajnos változott a helyzet. – Mégsem jönnek vissza a fertőzöttek? Ez az egész valami vicc? – Sajnos épp ellenkezőleg – mondta Greer. – Már itt is vannak.

ÖTVENHÁROM Amy arra gondolt: hiányozni fog ez a hely. Úgy döntöttek, ma már nem fejezik be a munkát. Most már nem látták értelmét. Néha, mondta Carter, hagyni kell, hogy egy kert gondoskodjon saját magáról. Amynek kavargott a gyomra, mintha láza is lett volna. Tud majd uralkodni magán? Nem öli meg? És mi lesz a vízben? Ahogy Nulladik csinálta, úgy kell, mondta neki Carter. Máshogy nem lehet olyanná visszaváltozni, amilyen volt. A lányok filmet néztek a házban. Erre Amy is emlékezett még a saját gyerekkorából: Óz, a csodák csodája. Annak idején nagyon félt a filmtől – a tornádótól, a pipacsmezőtől, a méregzöld bőrű gonosz boszorkánytól, no meg a repkedő, egyenruhás majomseregétől –, ugyanakkor nagyon tetszett is neki. A motelban látta, ahol az anyjával laktak. Anyja fölvette a rövid szoknyát és szűk felsőt, hogy kimenjen az útra, és mielőtt elindult, leültette Amyt a tévé elé valami zsíros, zacskós harapnivalóval, és azt mondta neki: Maradj itt, ne menj sehova! Mama nemsokára hazajön. Senkinek ne nyiss ajtót! Amy látta anyja szemében a lelkifurdalást – megértette, hogy nem volna szabad az anyjának egyedül hagyni egy gyereket –, és nagyon sajnálta, mert szerette, és mert olyan bűntudatos és szomorú volt mindig, mintha az élete csalódások sorozata lenne, melynek nem tud gátat szabni. Néha egész nap alig bírt fölkelni, és aztán beesteledett, előkerült a szoknya, a felső, bekapcsolta a tévét, és megint egyedül hagyta Amyt. Az Oz, a csodák csodája azon az estén ment, amikor utoljára voltak a motelban, legalábbis Amy így emlékezett. Egy darabig rajzfilmeket nézett, aztán amikor véget értek, akkor vetélkedőt, majd addig kapcsolgatta a csatornákat, amíg rá nem akadt erre a filmre. Furcsák voltak a színek, túl élénkek. Ezt vette észre először. Az ágyon feküdt, amelyen érezte az anyja illatát – verejték, parfüm és valami egyéni, csak rá jellemző –, és belefeledkezett a történetbe. Annál a jelenetnél kapcsolódott be, ahol Dorothy, miután kiszabadította a kutyáját a gonosz Miss Gulch karmaiból, a vihar elől menekül. Elragadta a tornádó; a mumpicok földjén találta magát, akik arról énekeltek, milyen boldogok. De persze ott volt a két láb problémája – a gonosz Keleti Boszorkány lába ugyanis Dorothy tornádó hányta háza alól kandikált ki.

És így kezdődött. Amy figyelmét teljesen lekötötte a film. Megértette Dorothy honvágyát. Ez volt a történet magva, és Amy ezt teljesen természetesnek tartotta. Ő már régóta nem járt otthon; alig emlékezett már rá, csak néhány szoba képe maradt meg benne homályosan. Ahogy a végéhez közeledett a film, és Dorothy összecsapta a cipője sarkát, és a családja kebelén ébredt föl, Amy úgy döntött, ezt ő is kipróbálja. Neki nem volt rubincipellője, de az anyjának volt egy csizmája, nagyon magas, hegyes sarkakkal. Amy belebújtatta a lábát. A szára betakarta csontos gyerekcombját egész a tövéig; a magas sarkakkal nehéz volt járni. Tett néhány óvatos lépést a szobában, hogy ráérezzen a mozdulatra, aztán amikor megszokta, behunyta a szemét, és összeütötte a sarkát háromszor. Mindenütt jó, de legjobb otthon, mindenütt jó, de legjobb otthon, mindenütt jó, de legjobb otthon… Annyira beleélte magát a mozdulat varázserejébe, hogy amikor kinyitotta a szemét, alig tudta elhinni, hogy nem történt semmi. Még mindig a piszkos szőnyeggel és az unalmas, mozdíthatatlan bútorokkal berendezett motelszobában volt. Lerántotta a csizmákat, áthajította a szobán, levetette magát az ágyra, és sírva fakadt. Biztosan elaludt, mert utána arra eszmélt, hogy az anyja rémült arca hajol fölé. Durván rázta Amy vállát, a felsője foltos volt és szakadt. Gyere, drágám, mondta az anyja. Ébredj fel, szívem. Mennünk kell, most rögtön. Carter a medencét tisztogatta. Lehullottak az első ropogós, barna levelek. – Úgy volt, hogy ma szabadnapot tartunk – jegyezte meg Amy. – Tartunk is. Csak ezeket akarom kiszedni. Zavar a látvány. Amy a teraszon ült. Odabent a lányok ahhoz a részhez értek a filmben, ahol Dorothy és a barátai elérkeznek Smaragdvárosba. – Le kéne halkítaniuk kicsit – állapította meg Carter. A medence szélén húzogatta a hálót, hogy fölvegye vele az apró szennyeződéseket. – Szétmegy a fülük. Igen, hiányozni fog ez a hely. A kis feladatok, melyek a várakozás napjait kitöltötték. Carter a medence mellé fektette a hálót, és leült Amyvel szemben. Egy darabig hallgatták a filmet. Amikor a gonosz boszorkány megolvadt, a lányok örömsikolyokban törtek ki. – Hányszor nézték már meg? – kérdezte Carter.

– Ó, rengetegszer. – Gyerekkoromban szinte másnaponként ment a tévében. Halálra rémített. – Néhány pillanatra elhallgatott. – De mindig nagyon tetszett nekem. Megpakolták a Humvee-t benzineskannákkal. A raktérben műanyag ládák álltak, bennük Greer felszerelése – kötél, csiga, halászháló, két villáskulcs, takarók, egyszerű pamutruha. – Jobban örülnék, ha vihetnénk Sarát – mondta Peter. – Nálunk jobban tudná, mi a teendő. Greer beemelt egy kannát a raktér ajtaján. – Egyelőre nem jó ötlet. A minimumra kell szorítani a beavatottak számát. – Értesíteni kell a falvakat – mondta Peter Apgarnak. – Az emberek keressenek menedéket. Alagsor, belső helyiségek, amit találnak. Reggel kiküldünk járműveket, behozunk, akit csak tudunk. – Bízza rám! Peter Chase-re pillantott. – Ford, maga a főnök. – Értettem. Peter megint Apgarhoz fordult. – A fiam és a családja… A tábornok nem hagyta, hogy befejezze. – Rádión felhívom a luckenbachi állomást. Kiküldetek oda néhány embert. – Calebnek van bunkere a tanyán. – Átadom az információt. Greer ült a volánhoz, Michael az utasülésre. Peter hátulra ült be. – Gyerünk! – mondta. 1830 óra volt ekkor. Még két óra napnyugtáig.

ÖTVENNÉGY Sara és Hollis jó tempóban haladt. Beértek abba a zónába, melyet még mindig mindenki Senkiföldjének hívott – üres országút volt Ingram és Hunt község között. Az út vonala a Guadalupét követte, mely kellemesen csobogott a sekély gázlókban. Öt mocsártölgy koronája feszült az út fölé; utána nyílt terepre értek, ahol az ég alján járó nap az arcukba tűzött, aztán megint fás, árnyékos rész jött. – Szerintem ez a fiú pihenni szeretne – mondta Sara. Leszálltak a nyeregből, és a lovakat a folyóhoz vezették. Hollis kancája habozás nélkül a vízbe merítette hosszú pofáját, de a herélt bizonytalanul topogott. Sara levette a csizmáját, feltűrte a nadrágszárát, és a gázlóba vezette az állatot. Csodásan hűvös volt a víz, a folyó sima mészkőmedrén könnyű járás esett. Miután a lovak teleitták magukat, Sara és Hollis adott nekik egy kis időt bóklászni. Leültek egy kiálló sziklaperemre. Vastag növényzet nőtt a parton – füzek, pekánok, tölgyek, mesquitók, fügekaktuszok. Esti rovarok fénypettyei röppentek fel a vízről. Száz méterrel följebb a folyó megpihent egy széles, mély medencében. – Olyan békés itt – jegyezte meg Sara. Hollis bólintott, arcán jóleső elégedettség honolt. – Azt hiszem, hozzá tudnék szokni. Sarának egy réges-régi hely jutott az eszébe. Sok évvel ezelőtt ő, Hollis és a többiek kelet felé, Coloradóba utaztak Amyvel. Theo és Maus már nem volt velük, a tanyán maradtak, hogy Maus megszülje a babát. Átkeltek a La Salhegyláncon, és leereszkedtek egy magas fűvel benőtt, széles völgybe, ahol megálltak pihenni a kék ég alatt. A láthatárt a Sziklás-hegység hófödte csúcsai szegélyezték, itt viszont még langyos volt a levegő. Egy juharfa árnyékában ülve Sara olyasmit tapasztalt meg, amit még soha: a világ szépségét. Mert szép volt valóban. A fák, a fények, a szellőben hajladozó fű, a hegycsúcsokon megcsillanó jég: hogyhogy soha nem vette észre még mindezt? És ha mégis, eddig miért tűnt másmilyennek, hétköznapibbnak, kevésbé élettelinek? Beleszeretett Hollisba, és ott, a juharfa árnyékában, a barátai körében – Michael el is aludt, úgy ölelve a puskáját, mint egy plüssjátékot – megértette, hogy Hollis miatt szebb a világ. A szerelem, csakis

a szerelem nyithatja föl az ember szemét. – Indulni kéne – szólt Hollis. – Hamarosan besötétedik. Összeterelték a lovakat, és továbbmentek. Gunnar Apgar tábornok a fal tetejéről nézte a völgyben elnyúló árnyékokat. Az órájára pillantott: 2015. Percek múlva lemegy a nap. Most porzottak föl a dombon a munkásokat hazaszállító utolsó fuvarok. Emberei elfoglalták állásaikat a falon. Új fegyverekkel és friss lőszerrel fölszerelve, de kevesen – nem elegen ahhoz, hogy a tízkilométeres védvonal minden centiméterét belássák, pláne hogy meg is védjék. Apgar nem volt vallásos ember. Sok éve nem mormolt el egyetlen imát sem. Bár kissé nevetségesnek érezte, most úgy döntött, elmond egyet: Istenem, gondolta, ha hallasz, előre is bocs a kifejezésért, de ha nem gond, kérlek, add, hogy ez az egész egy nagy faszságnak bizonyuljon. Léptek döngtek feléje a pallón. – Tessék, tizedes! A katonát Ratcliffe-nek hívták, rádiós volt. A lépcsőn futástól teljesen kifulladt. Előrehajolt és megtámaszkodott a térdén, nagyokat zihált a szavak között. – Tábornok úr, az üzenetet kiküldtük, ahogy kérte. – Mi a helyzet Luckenbachban? Ratcliffe bólintott, még mindig a földet nézve. – Igen, kiküldenek egy osztagot. – Elakadt, köhögött. – De ez a bökkenő. Csak ők reagáltak. – Először is lélegezzen, tizedes. – Igenis, uram. Elnézést, uram. – És most magyarázza el, miről van szó. A katona kihúzta magát. – Ahogy mondom. Hunt, Comfort, Boerne, Rosenberg… sehonnan nem kaptunk semmi választ. Még annyit sem, hogy vették az üzenetet. Luckenbach kivételével minden állomás néma.

Az utolsó busz is behajtott a kapun. Lent a gyülekezési körletben kisorjáztak a munkások a járművekből. Néhányan beszélgettek, tréfálkoztak, nevettek; mások hamar kiváltak a csapatból és elindultak haza. – Köszönöm a hírt, tizedes. Apgar megvárta, amíg a katona eltámolyog, mielőtt újra a völgyet kezdte pásztázni a tekintetével. A földeket ellepte a sötétség. Hát, mondta magának, ennyi volt. Szép lett volna, ha tovább tart. Lement a lépcsőn, és a kapuhoz ballagott. Két katona állt ott egy negyvenéves forma civillel, aki foltos overallt viselt, és akkora villáskulcs volt a kezében, mint egy kőtörő kalapács. A férfi nagyot köpött a földre. – A kapu most már működni fog, tábornok. Mindent szépen meg is olajoztam. Nyikkanni se fog. Apgar az egyik katonára nézett. – Minden fuvar beérkezett? – Tudomásunk szerint igen. A tábornok az ég felé fordította az arcát; megjelentek az első csillagok, ráhunyorítottak a sötétből. – Rendben, uraim – mondta. – Zárjuk be! Caleb a tornácról nézte, ahogy leszáll az éj. Délután ellenőrizte a bunkert, melyre hónapok óta rá sem nézett. Azért építette, hogy apjának kedvére tegyen; akkor elég idétlennek találta. Persze vannak tornádók, néha meg is hal bele valaki, de mekkora rá az esély? Megtisztította a csapóajtót a levelektől és egyéb törmeléktől, és lement a létrán. Odabent hűvös volt és sötét. Petróleumlámpa és üzemanyagos kannák álltak az egyik fal tövében; a csapóajtót bentről két acélrúd reteszelte el. Amikor Pimnek megmutatta második itt töltött estéjükön, kissé zavarban volt, mert drága és fölösleges luxusnak érezte az építményt, amely teljesen elütött a költözés bizakodó szellemétől. De Pimnek a szeme sem rebbent. Apád tapasztalt ember, jelelte. Ne kérj emiatt bocsánatot. Örülök, hogy rászántad az időt. Most, nyugat felé nézve Caleb szemügyre vette a napot. Alsó pereme a dombtetőt súrolta. Utolsó pillanataiban gyorsulni látszott, ahogy mindig.

Van, volt, nincs. Érezte, hogy megváltozik a levegő. Mintha minden megállt volna körülötte. De a következő pillanatban megakadt valamin a szeme – az erdő szélén megrebbent egy pekándiófa koronája. Mi az, amit lát? Nem madarakat; ahhoz túl erőteljes a mozgás. Egy másik fa is megrázkódott, aztán egy harmadik. Eszébe jutott egy kifejezés a régmúltból. Ha jönnek, felülről jönnek. Betöltött egy lövedéket a puska töltényűrébe, amikor mögötte, a házban, a nevét kiáltotta valaki. – Hát ez meg mi? – torpant meg Hollis. Egy felborult katonai terepjáró hevert az úton; egyik hátsó kereke még mindig nyikorogva forgott. Sara fürgén leszállt a nyeregből. – Lehet, hogy vannak sérültek! Hollisszal a sarkában odasietett az autóhoz. A vezetőfülke üres volt. – Talán már elmentek – vetette föl Hollis. – Nem, ez az imént történhetett. – Tekintetével végigpásztázta az utat. Kinyújtotta a karját. – Nézd! A katona a hátán feküdt. Levegőért kapkodott, nyitott szeme az égre meredt. Sara letérdelt mellé. – Nézzen rám, katona! Tud beszélni? – Súlyosan megsérülhetett, viszont nem vérzett, csonttörésnek sem volt semmi jele. Egyenruhája ujján két sávot viselt: tehát tizedes. Arcát Sara felé fordította, és előtűnt egy apró, friss vértől csillogó seb a torkán. – Meneküljenek! – hörögte. Caleb berontott a házba. Pim a karjában Theóval hátrált Dory szobájának ajtajától; Bogár és Elle a lábához simult. Kate hangja kiáltott. – Caleb, gyere gyorsan!

Dory az ágyon vonaglott, nyál fröcskölt a szájából. Tüsszentésszerű zaj kíséretében kirepültek a fogai. Kate az ágy mellett állt, kezében a revolverrel. – Lődd le! – ordította Caleb. Kate mintha meg sem hallotta volna. Dory ujjai hátborzongató reccsenéssel megnyúltak, a végükön csillogó karmok nőttek ki. Teste izzani kezdett. Kikattant az állkapcsa; szélesre nyílt a szája, föltárva hegyes fogsorát. – Lődd le azonnal! Kate lába földbe gyökerezett. Mikor Caleb emelni kezdte a puskáját, Dory fölpattant, lekuporodott, majd feléjük vetette magát. A három test összegabalyodott, Dory Kate-re zuhant, Kate Calebre; a puska kivágódott a kezéből, és elszánkázott a padlón. Caleb négykézláb kúszott utána. Ordított Pimnek, hogy fusson, bár persze úgysem hallhatta. Keze ráakadt a fegyverre, felkapta, és villámgyorsan a hátára gördült. Kate a szemközti fal felé hátrált a földön; Dory ott állt fölötte, állkapcsát csattogtatta, ujjait szétterpesztette, és a levegőt markolászta. Caleb felsőtestével fölemelkedett a földről, térdét szétnyitotta, és két kézzel az alakra szegezte a puskát. – Dory Tatum! Neve hallatán Dory megmerevedett, mintha különös gondolat ötlött volna föl benne. – Dory Tatum vagy! A férjed Phil! Nézz rám! Feléje fordult, felsőteste célkeresztbe került. Egyetlen lövés, gondolta Caleb, a mellkas közepére irányította a csövet, és meghúzta a ravaszt. A katona reszketni kezdett. A mozgás az ujjainál kezdődött: karom formájúra görbültek, mint a karvaly lába. Torka mélyéről morgás tört elő. A rázkódás görcsös vonaglássá erősödött, gerince ívbe merevedett, nyál habzott a száján. Sara hátrálni kezdett. Tudta, mi az, amit lát. Lehetetlennek tűnt, mégis a szeme láttára történt. Mozgást észlelt a feje fölül, de nem tudta levenni a tekintetét a katonáról, akinek az átváltozása sosem tapasztalt gyorsasággal történt. – Gyere, Sara! El kell tűnnünk innen! Az egyik ló fölnyerített, és eliramodott Sara mellett. Alig tizenöt méterre jutott az úton, amikor lecsapott rá egy izzó alak, és ledöntötte a lábáról. Nyakába mélyedtek a fogak, szakadt a hús.

Sara tudata visszazökkent a pillanat valóságába. Hollis a csuklójánál fogva vonszolta magával. A folyó!, ordította Hollis. Le kell jutnunk a folyóhoz! Erőteljes rántással a fák fedezékébe húzta; futásnak eredtek. Árnyak szökkentek fölöttük ágról ágra. Gallyak csapódtak Sara arcának, karjának. Hol lehet a folyó, a megmentőjük? Sara hallotta a csobogását, de a sötétben nem tudta kivenni. – Ugorj! A levegőben jött rá, mi történik. Levetették magukat egy szikláról. A vízbe csapódva az éjszakánál is sötétebb sötétség, a folyó ölelte körül. Úgy tűnt, sose ér véget a zuhanás, de végre a meder fenekét érte a lába. Ellökte magát, és kibukott a felszínre. – Hollis! – Megpördült a vízben, vakon kereste a férjét. – Hollis, hol vagy? – Itt. Ne olyan hangosan. Sara vadul forogva kutatta a hang forrását. – Nem talállak. – Maradj egy helyben. Hollis felbukkant mellette, taposta a vizet. – Megsérültél? Tényleg, megsérült? Végigtapogatta a testét. Valószínűleg nem. – Mi folyik itt? Honnan jöttek? – Nem tudom. – Ne hagyj itt! – Lélegezz egyenletesen, Sara. Próbálta lenyugtatni magát. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. – Úgy látom, üregek vannak a szikla tövében – mondta Hollis. – Odaúszunk. Sikerülni fog? Sara bólintott. Jeges volt a víz, vacogni kezdett a foga. – Maradj mellettem. Egyenletes mellúszással siklott a vízen, a nyomában Sarával. Alakot öltött fölöttük a szikla. Nem volt olyan magas, mint ahogy Sara hitte, talán hat méter lehetett, a formája szabálytalan, és halovány mészkőtömbök nyúltak ki belőle a medence fölé. Itt sekélyebb lett a víz; Sara ráeszmélt, hogy le tudja

tenni a lábát. Hollis egy kiszögellés alá vezette. Lapos tetejű kő emelkedett a vízfelszín fölé. Hollis fölsegítette Sarát. – Itt biztonságban leszünk reggelig – mondta. Sara reszketve nekidőlt; Hollis átkarolta, és magához húzta. Sara a gyerekeire gondolt, akik ott vannak valahol a sötétben. Arcát Hollis mellkasába fúrta, és sírva fakadt. Dory a földre roskadt, mint egy bábu, ha elvágják a zsinórjait. Caleb átlépett a holttest fölött. Kate még mindig a falnak dőlve ült ernyedten, a döbbenettől és félelemtől elzsibbadva. – Odakint is vannak – közölte Caleb. – El kell jutnunk a menedékbe! Kate kifejezéstelen tekintettel meredt rá. – Kate, szedd össze magad! Nem várhatott tovább. Fölrántotta a csuklójánál fogva, és kilökte az ajtón. Pim a kandalló mellett kuporgott a gyerekekkel. A lövést nem hallotta, de Caleb tudta, hogy éreznie kellett, belereszketett a ház. Caleb egyetlen szót jelelt: Gyerünk! Ledobta a puskát, és a karjába kapta a két kislányt, a csípőcsontján egyensúlyozta őket; Pim hozta Theót. Kirohantak a hátsó ajtón a kertbe. Pim futott elöl, Kate leghátul. Életre kelt a sötétség. A fák koronája úgy hajlongott, mintha közeledő vihar szele rázná. Pim és Theo ért először a menedékhez. Caleb talpra állította a lányokat, és felnyitotta a csapóajtót. Pim lemászott a létrán, felnyúlt Theóért, aztán a lányokért; utánuk indult Caleb is. A létra tetején megtorpant. Kate tíz méterre megállt. – Kate, gyere már! A nő félrehúzta a gallérját. Nyaka tövén véres seb látszott. Calebnek mintha kő zuhant volna a gyomrába; kiszállt belőle minden erő. – Csukd le az ajtót – mondta Kate. Kezében volt a revolver. Caleb moccanni sem tudott. – Caleb, kérlek! – Térdre rogyott. Testén végigfutott egy erőteljes rángás. Az ölében szorongatta a fegyvert, próbálta fölemelni. Az ég felé fordította az arcát, miközben másodszor is megrázkódott a teste. – Könyörgök, Caleb! –

zokogta. – Ha szeretsz, csukd le az ajtót! Caleb légcsöve összeszorult; alig kapott levegőt. Kate mögött árnyak hullottak le a fákról. Caleb a feje fölé nyúlt, és megmarkolta a fogantyút. – Bocsáss meg – suttogta. Lehúzta az ajtót, rázárta a sötétségre a keresztrudakkal. A gyerekek sírtak. Caleb kitapogatta a lámpást, zsebéből elővett egy doboz gyufát. Remegő kézzel gyújtotta meg a kanócot. Pim a fal mellett gubbasztott a gyerekekkel. Tágra nyílt a szeme. Hol van Kate? Lövés dördült odakint.

VII AZ ÉBREDÉS „A kerek föld képzelt sarkainál fújjátok meg a kürtöt, angyalok, és keljen fel a számtalan halott lélek-sereg.” JOHN DONNE: Szent szonettek (Eörsi István fordítása)

ÖTVENÖT Peter arra ébredt, hogy ágak súrlódnak a Humvee oldalának. Lerázta magáról a bágyadtságot, és fölült. – Hol járunk? – Houstonban – válaszolta Greer. Michael az utasülésen aludt. – Mindjárt odaérünk. Néhány perc elteltével Greer megállította az autót. Keletre már apadni kezdett a sötétség. – Siessünk – mondta Greer. Peter és Michael lepakolta a felszerelést. A lagúna szélén voltak; keletre szédületesen magas felhőkarcolók fekete tömbjei fedték el a halványuló csillagok fényét. Greer a parthoz húzott egy csónakot. Michael az orrába ült, Peter a végébe, Greer középre, háttal a menetiránynak. A csónak majdnem a pereméig elmerült, de nem süllyedt el. – Kicsit aggódtam emiatt – vallotta be Greer. Széles evezőcsapásokkal hajtotta a csónakot keresztül a lagúnán. Peter nézte, ahogy kibontakoznak a város magvának méretei. Szemük elé tárult a Mariner, széles tatja magasan a víz fölé emelkedett. A One Allen Centerben kikötöttek, összeszedték a felszerelést, és elindultak a lépcsőn. A tizedik emelet egyik ablakából leereszkedtek a fedélzetre. Greer rendbe hozta az egyik kis darut, amely valaha a rakomány leengedésére szolgált. Kiterítette alatta a hálót, a rugót a kampóhoz erősítette, és az egészet a gém végén átfűzött kötélhez rögzítette. Egy másik kötél a víz fölé lendíti majd a gémet. Greer kezeli az első kötelet, Michael a másodikat. Peternek az volt a dolga, hogy odacsalja Amyt – Greer elmélete szerint őt akarná Amy a legkevésbé megölni. Greer a kezébe adta a villáskulcsot. – Ne feledje, ő nem az az Amy, akinek mi ismerjük. Elfoglalták a helyüket. Peter az első csavarra illesztette a kulcs végét. – Itt vannak – mondta Amy.

Carter szemközt ült vele az asztalnál. – Én is érzem. Amynek zakatolt a szíve; kicsit szédelgett. Mindig így játszódott le; a gyorsulás érzésével, melynek csúcspontján átvetődött a másik világba, mint egy parittyából kilőtt kő. – Bárcsak velem jönnél – sóhajtotta. – Amíg itt vagyok, ők is biztonságban vannak. Tudja. Amy tudta. Ha Carter meghal, vele halnak a holdkórosok, az ő Sokasága. Nélkülük Amy és Carter tehetetlen. Még egyszer utoljára körülnézett a kertben, és elbúcsúzott. Behunyta a szemét. Még két csavar, mindkét oldalon egy. Peter meglazította az elsőt, de a helyén hagyta. Amikor a villáskulcs fejét a másik csavarra illesztette, hatalmas erővel a csapóajtónak vágódott valami alulról, mintha óriás ököl döngetné. A fedélzet megrázkódott Peter térde alatt. – Amy, én vagyok! Peter! Újabb robaj; a meglazított csavar kipattant a lyukból és elgurult a fedélzeten. Peternek csak másodpercei maradtak. Egy utolsó rántással kiszabadította a negyedik csavart, és futni kezdett. A csapóajtó kirobbant a helyéről. Amy a fedélzetre szökkent, hüllőszerű pózban kuporgott. Fényes, tömör testén kemény izmok feszültek a bőr kristályos pajzsa alatt. Peter a háló mögött állt. Egy pillanatig úgy tűnt, Amy nem érti, hol van; aztán hirtelen fölkapta a fejét, megmerevedett: fölfedezte a férfit. Négykézláb nyargalt felé. Peter nem látott felismerést a szemében. – Amy! – Szétnyitott ujjakkal felé emelte egyik kezét. – Én vagyok. Centiméterekre a hálótól Amy megállt. – Peter vagyok. Amy két lábra egyenesedett és előrelépett. Greer meghúzta a kötelet; a háló bekerítette Amyt és fölrántotta, a súlytól megpördült a kampó. A háló forogni kezdett, egyre gyorsabban. Amy sikoltozott, vergődött csapdájában. Michael

megfeszítette a másik kötelet, a hajó oldala fölé lendítette a daru gémjét. Greer eleresztette a maga kötelét, s az keresztülsüvített a gém csúcsán. Peter a korláthoz rohant. Már csak a csobbanást látta, mielőtt Amy eltűnt az olajos vízben. Sötétség. Amy teste pörgött, kicsavarodott, zuhant. Érzékeit elárasztotta a víz borzalmas vegyszeríze. Megtöltötte a száját. Megtöltötte orrát, szemét és fülét, fojtogatta a tömény halál. Leért a mocskos vízfenékre. A háló szorosan a testére tekeredett. Levegőt kell vennie. Most! Vergődött, karmolta a hálót, de nem volt menekvés. Buborék szökött ki a száján. Nem, gondolta, ne végy levegőt! Kitárni a tüdőt, lélegezni: a test követelte ezt az alapvető jussát. Még egy buborék, aztán kinyílt a torka, és a víz benyomult a tüdejébe. Fulladozni kezdett. Körülötte megsemmisült a világ. Nem a világ: ő semmisült meg. Teste mintha különvált volna a gondolataitól, már nem tartozott hozzá. Lelassult a szíve. Újfajta sötétség borult rá. Belülről bontakozott ki. Ilyen érzés hát, gondolta. Pánik és fájdalom, aztán belenyugvás. Ilyen érzés meghalni. Aztán valahova máshova került. Zongorázott. Különös, mert sohasem tanulta. S mégis ott volt és nemcsak jól, hanem mesterien játszott, ujjai könnyed táncot jártak a billentyűkön. Nem állt előtte kotta, a fejéből jött a dal. Szomorú és szép dal, csupa gyengédség, csupa keserédes bánat. Miért tűnt úgy, hogy valami újat játszik, mégis emlékezetből, mintha álmában hallotta volna? Miközben játszott, kezdte fölismerni a dallam motívumait. Nem véletlenszerűen követték egymást; jól kivehető ciklusokat alkottak. Mindegyik ciklus a dal érzelmi magvát variálta, egy mindig visszatérő melódiát, melynek vonala úgy viselte a zene súlyát, mint a szárítókötél a ruhát. Milyen lenyűgöző! Mintha egészen új nyelven szólna, mely sokkal árnyaltabb és kifejezőbb, mint a hétköznapi beszéd, a legmélyebb igazságok átadására is alkalmas. Amyt boldoggá tette, nagyon boldoggá, és játszott tovább, ujjai virtuózan mozogtak a hangszeren, lelke szárnyalt az örömtől. A dal a végéhez közeledett, érezte, hogy már csak a befejezés van hátra. A

dallam leereszkedett. Az utolsó hangok lebegtek a levegőben, mint a porszemcsék, aztán elenyésztek. – Ez csodálatos volt. Peter állt mögötte. Amy nekidőlt a mellkasának. – Nem hallottam, hogy bejöttél – mondta. – Nem akartalak megzavarni. Tudom, mennyire szeretsz zongorázni. Játszol nekem még egyet? – kérdezte Peter. – Szeretnéd? – Ó, igen – felelte. – De még mennyire! – Húzzák fel! – ordította Peter. Greer az óráját nézte. – Még korai. – Bassza meg, belefullad! Greer őrjítő türelemmel nézte továbbra is az órát. Végül felpillantott. – Most – mondta. Sokáig játszott, egyik dal követte a másikat. Az első könnyed volt, csupa vidám energia; baráti együttlétet idézett, beszélgetést és nevetést, miközben odakint sűrűsödik az este, és a buli a hajnali órákba nyúlik. A következő komolyabb lett. Mély, zengő akkorddal kezdődött, enyhén keserű felhanggal. A megbánás dala, a visszavonhatatlan tetteké, jóvátehetetlen hibáké. Új dalokkal folytatta. Az egyik olyan volt, mint a tűz látványa. Egy másik; mint a hóesés. Egy harmadik; kék őszi ég alatt magas fűben vágtázó lovak. Amy játszott, egyre játszott. Mennyi érzésből áll a világ! Mennyi a szomorúság, mennyi az elvágyódás, mennyi az öröm! Mindennek lelke van. A virágszirmoknak. A mező egereinek. A felhőknek, az esőnek, a csupasz faágaknak. Mindez és még sok más benne volt a dalaiban. Peter még mindig mögötte állt. Neki szólt a zene, a szerelem ajándéka. Amy szívébe béke költözött.

Átlendítették a hálót a korlát fölött és leeresztették a fedélzetre. Greer elővett egy kést, és vagdosni kezdte a szálakat. Egy nő teste volt a hálóban. – Siessen! – sürgette Peter. Peter fölhasogatta a hálót. Lyukat nyitott rajta. – Fogják a lábát! Michael és Peter kiszabadította Amyt, és arccal fölfelé a fedélzetre fektették. Fölkelt a nap. A test ernyedten feküdt, kékes színben játszott. Fejét fekete haj vonta be. Nem lélegzett. Peter lerogyott mellé; Michael lovaglóülésben a nő dereka fölé térdelt, két kezét egymásra fektette, és a szegycsont fölé helyezte. Peter bal kezével Amy nyaka alá nyúlt, kissé megemelte, hogy kinyíljanak a légutak; másik kezével becsippentette Amy orrát. A szájára tapasztotta a száját és belefújt. – Amy! Ujjai megálltak, s a szobában hirtelen beállt a csönd. Amy a billentyűzet fölé emelte a kezét, merev tenyérrel, ujjait kinyújtva. – Kérek tőled valamit – mondta Peter. Amy hátranyúlt a válla fölött, fogta a férfi bal kezét, és az arcára simította. Hideg, folyószagú volt a keze, hiszen ott töltötte a napjait. Milyen csodálatos minden! – Mondd csak! – Ne hagyj el, Amy. – Miből gondolod, hogy megyek valahová? – Még nincs itt az ideje. – Nem értem. – Tudod, hogy hol vagy?

Meg akart fordulni, hogy lássa az arcát, de nem tudott. – Igen. Azt hiszem. A tanyán vagyunk. – Akkor tudod, hogy miért nem maradhatsz. Hirtelen kihűlt a teste. – De maradni akarok. – Túl korai. Sajnálom. Amy köhögni kezdett. – Szükségem van rád – mondta Peter. – Sok a dolgunk. Erősödött a köhögés. Amy egész teste belerázkódott. Tagjai fagyosra dermedtek. Mi történik vele? – Gyere vissza, Amy! Fulladozott. Hánynia kellett. Elhalványult előtte a szoba. Valami más került a helyére. Fájdalom nyilallt a mellkasába, mintha ököllel verték volna. Összegörnyedt, teste az ütés köré görbült. Undorító ízű víz ömlött ki a szájából. – Gyere vissza, Amy! Gyere vissza hozzám… – Gyere vissza hozzám! Amy arca elernyedt, teste nem moccant. Michael a mellkaskompressziókat számolta. Tizenöt. Húsz. Huszonöt. – Bassza meg, Greer! – ordította Peter. – Haldoklik! – Ne hagyják abba. – Nem működik! Peter megint lehajolt, befogta Amy orrát, és belefújt a szájába. Valami helyére zökkent odabent. Peter elhúzódott, s Amy szája szélesre nyílt, erőlködve kapott levegőért. Peter hasra fordította, karját a törzse alá csúsztatta, enyhén megemelte, és ütni kezdte a hátát. Öklendező hang kíséretében víz buggyant ki Amy száján a fedélzetre.

Egy arcot látott maga előtt. Ez volt az első dolog, amit észlelt. Egy arc, a vonásai homályosak, s mögötte csak az égbolt. Hol lehet? Mi történt? Ki lehet az, aki a mennyekből nézi őt? Amy pislogott, próbált az arcra koncentrálni. Lassan kitisztult a kép. Egy orr. Két fül íve. Széles, mosolygó száj, s fölötte könnyben úszó szempár. Mint egy felrobbanó csillag, úgy lobbant szét benne a színtiszta boldogság. – Ó, Peter – sóhajtotta, és az arcához húzta a férfi tenyerét. – De jó látni téged!

VIII AZ OSTROM „Oly nagy számban, mint falevél, vagy mint a fövenyszem; jönnek a síkságon, bekeríteni harcban a várost.” HOMÉROSZ: Íliász (Devecseri Gábor fordítása)

ÖTVENHAT A fertőzöttek egész éjszaka döngették a csapóajtót. Hullámokban jöttek. Öt percig, tízig verték öklüket, testüket a fedélhez – aztán csöndes időszak következett, majd újrakezdődött a püfölés. Idővel egyre hosszabbak lettek a támadások közötti szünetek. A lányok belefáradtak a sírásba és elaludtak, fejüket Pim ölébe hajtva. Még több idő telt el csöndben; végül a fertőzöttek már nem jöttek vissza. Caleb várt. Mikor jön el a hajnal? Mikor biztonságos kinyitni az ajtót? Pim is elaludt közben; az éjszaka borzalmai mindannyiukat kimerítették. Caleb a falnak dőlt, és behunyta a szemét. Beszéd elfojtott hangjaira ébredt; megérkezett a segítség. Az illetők, akárkik is voltak, bekopogtattak. Pim is fölébredt. A lányok még aludtak. Pim csak egy kérdőjelet mutatott. Emberek jöttek, felelte Caleb. Mégis volt benne némi szorongás, amikor kireteszelte az ajtót. Csak résnyire hajtotta föl; nappali fény tűzött a szemébe. Fölnyomta a csapóajtót, és pislogott a világosságban. Sara térdre hullott előtte. – Hála istennek! – nyögte. Vele volt Hollis is; mezítláb voltak, bőrig átáztak. – Hozzátok jöttünk, amikor megtámadtak – magyarázta Hollis. – A folyóban rejtőztünk el. Pim fölemelte a gyerekeket, és kimászott mögöttük. Sara sírva ölelte át. – Hála istennek, hála istennek! – Letérdelt, és karjába zárta a gyerekeket. – Megvagytok! A családom megmenekült! Caleb megkönnyebbülése elpárolgott. Ráeszmélt, hogy most mi következik. – Kate! – kiáltotta Sara. – Gyere elő! Senki nem szólt. – Kate?

Hollis Calebre nézett. A fiatalember megrázta a fejét. Hollis megmerevedett, lába reszketni kezdett, kifutott arcából a vér. Caleb egy pillanatig azt hitte, apósa összeesik. – Sara, gyere ide – mondta Hollis. – Kate? – Kétségbeesett volt a hangja. – Kate, gyere ki! Hollis megragadta a derekát. – Kate! Válaszolj! – Nincs a bunkerben, Sara. Sara a karjában vergődött, próbált kiszabadulni. – Eressz el, Hollis! Kate! – Odalett, Sara. A kislányunk nincs többé. – Ne mondj ilyet! Kate! Az anyád vagyok, gyere ki azonnal! Elhagyta az ereje, térdre hullott; Hollis még mindig fogta a derekát. – Istenem – nyöszörögte Sara. Hollis gyötrődve hunyta be a szemét. – Elment. Elment. – Kérlek, ne! Csak őt ne! – A kislányunk nincs többé. Sara az égre emelte az arcát. Hosszú üvöltés szakadt ki belőle. Lágy, színtelen fény vette őket körül; a napot alacsony, súlyos felhők takarták. Peter a jármű rakterébe fektette Amyt és betakarta. Arcába visszatért egy kis szín; szeme csukva maradt, de nem úgy, mint az alvónak; inkább mintha átmeneti zónában lenne, mintha az elméje a két világ közti folyón ringana. Greer feszülten szólalt meg: – Indulnunk kell. Peter hátul utazott Amyvel. Lassan haladtak, a földutat benőtte a bozót. Az ideúton, a sötétben Peter szinte semmit nem fogott föl a tájból. Most látta csak, milyen: lagúnák szabdalta ellenséges mocsár, kúszónövényekkel benőtt

romos építmények világa, ahol a talajnak nincsenek kontúrjai, mintha megolvadt volna. Néhol pocsolyák borították az utat, a mélységük sem látszott; Greer áthajtott rajtuk. Ritkulni kezdett a növényzet; fölbukkant előttük egy összegabalyodott autópálya-csomópont. Greer az országút melletti törmelékhalmaz közt rátalált egy felhajtóra, és elindult az emelkedőn. Egy darabig az autópályán mentek, aztán Greer lekanyarodott. A Humvee erős rázkódása dacára Amy még mindig nem ébredezett. Megkerültek egy összedőlt visszakapaszkodtak az autópályára.

csomópontot,

aztán

a

töltésen

Michael hátrafordult az ülésen. – Innentől simább az út. Esni kezdett az eső, kopogott a szélvédőn; aztán fölszakadoztak a felhők, és a texasi nap ragyogott az égről. Amy sóhajtott, mint aki föleszmél; Peter ránézett, és látta, hogy kinyílt a szeme. Amy pislogott, aztán vadul hunyorogva eltakarta a szemét a karjával. – Túl nagy a fény – szólalt meg. – Mit mond? – kérdezte Greer a volán mellől. – Azt mondja, túl nagy a fény. – Húsz évig a sötétben volt… egy darabig még zavarni fogja a világos. – Greer előrehajolt, és benyúlt az ülés alá. – Adja oda neki ezt. A válla fölött hátraadott Peternek egy sötét szemüveget. Karcos és lepattogzott lencséi forrasztott drótba voltak ágyazva. Peter föltette a szemüveget Amy arcára, és óvatosan a füle mögé csúsztatta a szárait. – Most jobb? Amy bólintott. Megint lehunyta a szemét. – Olyan fáradt vagyok – dünnyögte. Peter előrehajolt. – Mennyi van még hátra? – Elvileg visszaérünk naplemente előtt, de épphogy csak. Üzemanyagra is szükségünk lesz. Lennie kell a Sealytől nyugatra lévő bunkerben. Némán folytatták az utat. A feszültség ellenére Peter érezte, hogy leragad a

szeme. Két órát aludt, s arra ébredt, hogy áll az autó. Greer és Michael két súlyos műanyag kannát cipelt ki a bunkerből. Beletelt néhány percbe, mire Peter teljesen felébredt; tagjai elnehezültek, meglassúdtak, mint ahogy egy medencében mozdul meg a víztömeg. Minden porcikájában érezte a korát. Michael rápillantott, amikor kilépett az ajtón. – Hogy van Amy? – Még mindig alszik. Greer benzint töltött egy tölcsérrel a kocsi tankjába. – Rendbe fog jönni. Jó, hogy alszik, arra van szüksége. – Hadd vegyem át a kormányt egy időre – ajánlotta Peter. – Innen már tudom az utat. Greer lehajolt, hogy visszacsavarozza a kupakot, és az ingébe törölte a kezét. – Inkább Michael vezessen egyelőre. Lesz még pár rázós hely. Az erdő szélén találtak rá Kate-re. Még mindig a kezében volt a fegyver, ujja a ravaszvédő kengyelbe görbült. Egyetlen lövés, egyenest az érzékeny pontba: az örökké precíz Kate nem kockáztatott. Nem volt idő eltemetni. Úgy döntöttek, beviszik a házba, Caleb és Pim ágyára fektetik, hiszen úgysem jönnek ide vissza többet. Hollis és Caleb vitte be. Nem akarták a véres ruháiban hagyni; Pim és Sara levetkőztette, megmosta a testét, aztán ráadták Pim egyik hálóingét. Párnát tettek a feje alá, és szorosan bebugyolálták egy takaróval; Pim halkan sírdogálva fésülte húga haját. Volt még egy utolsó kérdés: beengedjék hozzá a lányokat? Igen, mondta Sara. Kate az anyjuk volt. El kell búcsúzniuk tőle. Caleb odakint várt. Javában délelőtt volt már, vakított a fény. A természet mintha gúnyt űzött volna belőle a nemtörődömségével. Daloltak a madarak, fújdogált a szellő, az égen felhők nyargaltak, a nap tunyán járta be elrendeltetett útját. Délceg holtan feküdt a mezőn; ölyvek egész serege falatozott a húsából, óriás szárnyukkal zajosan csapkodtak körülötte. Minden romba dől, s a világ nem tud róla, vagy nem érdekli. A hálószobában, mielőtt kijött, elmondta Kate-nek, hogy szereti, és homlokon csókolta. Ijesztően hideg volt a bőre, de Caleb nem ezt találta a legfölkavaróbbnak. Rájött, hogy arra számított, Kate válaszol. Nem fájt túlzottan. Vagy Semmi baj, Caleb, nem

a te hibád. Te mindent megtettél. Vagy valami csúfondárosat mond, például Most komolyan, ágyba dugsz? Nem vagyok ám gyerek. Élvezed, mi, Caleb? De semmi. Kate teste még létezett, de mindaz, ami őt egyedi személyiséggé tette, már elszállt. A hangja sem volt többé; soha nem hallja már senki. Pim jött ki először, a lányokkal együtt. Elle halkan sírt; Bogár inkább mintha összezavarodott volna. Eltelt néhány perc, aztán előjött Sara és Hollis is. – Ha készen álltok, indulnunk kéne – mondta Caleb. Hollis bólintott. Sara a többiektől elhúzódva állt, és a fák felé bámult. Üveges volt a tekintete, arca kifejezéstelen, mintha kiveszett volna belőle valami elemi energia. Megköszörülte a torkát és megszólalt: – Hollis, megteszel nekem egy szívességet? – Persze. A szemébe nézett. – Pusztítsd el az összes rohadék dögöt! Lassan haladtak. Kis idő múlva már mindhárom gyereket vinni kellett – Bogár Caleb nyakában ült, Elle a nagyapja hátán, Theo a kenguruban, Pim és Sara felváltva vették föl. Bőven délután lett, mire a faluba értek. Élettelen utcákat találtak. Elacqua kertjében ráleltek a teherautóra, még mindig ott parkolt, ahol Caleb látta. Caleb beült a kormány mögé. Azt remélte, hogy a gyújtáskapcsolóban lesz a slusszkulcs, de nem volt ott. Miután hiába kereste a vezetőfülkében, kiszállt. – El tudsz indítani slusszkulcs nélkül egy teherautót? – kérdezte Hollistól. – Nem én. Caleb a házra nézett. Az emeleten be volt törve egy ablak, kiszakadt a keretből. A keret és az üveg szilánkjai borították alatta a földet. – Valakinek be kell mennie megkeresni a kulcsot. – Majd én – ajánlkozott Hollis. – Az én dolgom. Maradj itt. Nála hagyta a puskát, magához vette a revolvert. A házban olyan mozdulatlan volt a levegő, mintha sose lélegezték volna be. Caleb szobáról

szobára osont, kinyitotta a fiókokat, a szekrényeket. Mivel nem találta meg a kulcsot, fölment a lépcsőn. Két szoba volt odafönt, egy keskeny folyosó két oldalán. Kinyitotta az első ajtót. Itt aludt valaha Elacqua és a felesége. A bevetetlen ágy mellett csipkefüggönyök lengedeztek a törött ablakon beáramló szellőben. Caleb átkutatta a fiókokat, aztán az ablakhoz lépett és leintegetett. Hollis kérdőn nézett rá. Caleb megrázta a fejét. Már csak egy szoba maradt. Mi lesz, ha nem találják meg a kulcsot? Nem látott másik járművet a faluban. Ettől még lehetett, de szorított az idő. Caleb nagy levegőt vett, és lábával belökte az ajtót. Elacqua ruhástul feküdt az ágyon. A szobában húgyszag és áporodott lehelet bűze terjengett. Caleb először halottnak hitte, de aztán az orvos váladékos horkantással az oldalára fordult. Üres whiskysüveg állt az ágy mellett a földön. Nem halott volt, csak holtrészeg. Caleb erősen megrázta a vállát. – Ébresztő! Elacqua csukott szemmel, sután lökdöste arrébb Caleb kezét. – Hagyj békén – motyogta. – Doktor Elacqua, Caleb Jaxon vagyok. Szedje össze magát! A férfi nyelve alig forgott. – Te… hülye picsa. Caleb kezdte kapiskálni, mi történhetett. Miután a felesége kirúgta az ágyukból, az orvos a teljes feledésbe érzéstelenítette magát, és kimaradt az egészből. Lehet, hogy már eleve részeg volt, és azért adta ki az útját az asszony. Mindenesetre Caleb irigyelte; egyszerűen kikerülte a katasztrófa. Hogyhogy nem nyúltak hozzá a fertőzöttek? Lehet, hogy túl büdösnek találták; lehet, hogy ez a megoldás. Rúgjanak be mindannyian, és maradjanak is úgy. Újra megrázta Elacquát. A férfi szeme megrebbent és kinyílt. Zavaros tekintete körbejárt, s végül megállt Caleb arcán. – Ki a franc maga? Semmi értelme nem volt magyarázkodni; az orvos nem volt olyan állapotban. – Doktor Elacqua, nézzen rám! Szükségem van a kocsija kulcsára.

Akárha a világ legkomplikáltabb kérdését tette volna föl. – A kulcsára? – Igen, a slusszkulcsra. Hol van? A férfi szeme elhomályosult; megint becsukta, és bozontos feje a párnába süppedt. Caleb rájött, hogy egy helyet még nem nézett meg. A férfi nadrágja átázott a vizelettől, de mit lehetett tenni. Caleb megmotozta. A bal első zseb alján valami éleset tapintott. Becsúsztatta a kezét, és kihúzta: egyetlen öreg, kopott kulcs volt kis fémkarikán. – Megvagy! Motorzúgás szakította félbe a gondolatait. Az ablakhoz lépett. Sara és a többiek vadul integettek a jármű felé, és kiáltoztak: – Hahó! Erre! Mire Caleb kilépett a tornácra, a három öttonnás katonai teherautó a ház elé ért és megállt. Széles vállú egyenruhás ember szállt ki az első autó vezetőfülkéjéből: Gunnar Apgar. – Caleb! Hála az égnek. Kezet ráztak. Hollis és Sara is odament. Apgar végigmérte a csapatot. – Ennyien vannak? – A házban is van még valaki, de őt csak segítséggel tudjuk kihozni. Tökrészeg. – Nem mondja! – Caleb nem felelt, hát Apgar a második autóból kiszálló két katonához fordult. – Hozzák ki, egy-kettő! Felügettek a lépcsőn. – Nyugat felé tartunk, túlélőket keresünk – magyarázta Apgar. – Hányat találtak eddig? – Magukat. Még holttesteket sem találtunk. A fertőzöttek vagy elhurcolták az összeset, vagy áttérítették. – Mi van Kerrville-ben? – szólt közbe Hollis. – Még semmi nyomuk. Akármi is ez, először idekint zajlik le. – Elhallgatott, bizonytalan kifejezés jelent meg az arcán. – Valamit tudnia kell, Caleb. Az apjával kapcsolatos.

Seguintől keletre Peter vette át a kormányt. Amy rövid időre felébredt délután, és vizet kért. Lement a láza, és már kevésbé bántotta szemét a fény, bár fejfájásról panaszkodott, és még mindig elég gyenge volt. Az oldalablakon kisandítva megkérdezte, milyen messze vannak. Fejét, vállát bebugyolálta a takaróba, mint egy kendőbe. Három óra még, felelte Greer, vagy négy. Amy eltöprengett a válaszon, aztán halkan azt mondta: – Sietnünk kell. Átkeltek a Guadalupén, és észak felé fordultak. Az első településre Boerne óvárosától keletre bukkantak rá. Nem volt nagy, de legalább távíróállomással rendelkezett. Csak két óra volt a sötétedésig, amikor megálltak a kis főtéren. – Szörnyen csöndes hely – jegyezte meg Michael. Üresek voltak az utcák. Furcsa ez ilyen korán, gondolta Peter. Kísérteties némaság vette őket körül, amikor kiszálltak az autóból. A település alig néhány épületből állt: vegyesbolt, hivatal, kápolna, egy maroknyi szedettvedett lakóház, némelyik csak félig fölépítve, mintha a gazdáik időközben lemondtak volna róluk. – Van itt valaki? – kiáltotta Michael. – Hahó! – Különös – mondta Greer. Michael behajolt a Humvee-ba, és kivette a puskát a tartójából. Peter és Greer ellenőrizte a pisztolyát. – Én Amyvel maradok – mondta Greer. – Keressék meg a távírót! Peter és Michael átvágott a téren a hivatalhoz. Nyitva volt az ajtó, ez is furcsa. Odabent mindent rendben találtak, csak épp életnek nem volt semmi nyoma. – Hova a fenébe tűnt mindenki? – kérdezte Peter. Az épület hátuljában, egy kis helyiségben leltek rá a távíróra. Michael leült a kezelőasztalhoz, és áttanulmányozta a naplót, egy nagy, bőrkötéses könyvet. – Az utolsó üzenetet péntek délután öt óra húszkor küldték a banderai állomásra. Mrs. Nills Grath a címzett. – Mi az üzenet? – ”Boldog születésnapot kíván Lottie néni.” – Michael fölpillantott. – Azóta semmi, legalábbis nem lett fölírva.

Most vasárnap volt. Akármi is történt itt, gondolta Peter, az elmúlt negyvennyolc óra alatt kellett történnie. – Küldj üzenetet Kerrville-be – mondta neki Peter. – Szólj Apgarnak, hogy jövünk. – A morzetudásom kicsit berozsdásodott. Valószínűleg azt fogom írni neki, hogy csináljon szendvicset. Megtolt egy kart a kapcsolótáblán, és nyomkodni kezdte a gombot. Néhány másodperc múlva abbahagyta. – Mi a baj? Michael a táblára mutatott. – Látod ezt a kijelzőt? A tűnek el kéne mozdulni, amikor összeérnek a lemezek. – Vagyis? – Vagyis saját magammal beszélgetek. Az áramkör nem zár. Peter semmit sem értett ehhez. – Meg tudod javítani? – Kizárt. Valahol meg van szakadva a vonal, bárhol lehet innen Kerrvilleig. Lehet, hogy a vihar kidöntött egy oszlopot. A villám is okozhat ilyet. Elég sérülékeny rendszer. Kimentek a hátsó ajtón. A gyomverte udvaron egy régi gázgenerátor gubbasztott, mint egy lesben álló szörny, mellette rozsdás platós kocsi és egy törött tengelyű szekér, melynek deszkái közül kikandikált a fű. Mindenféle szemét – építési törmelék, törött ládák, széthasadt dongájú hordók – borította az udvart. Az emberi terjeszkedés roncsai gyűltek itt össze, mindaz, amit kihajítottak, amint bevégezte a feladatát. – Nézzük meg a többi épületet – vetette föl Peter. Beléptek a legközelebbi házba, egy földszintes, kétszobás épületbe. Az asztalon halomban állt a mosogatnivaló, ellepték a legyek. A hátsó szobában volt egy állványra helyezett mosóteknő, ruhásszekrény, nagy tollpaplan, rajta ágytakaró. A masszív, díszes ágy faragott támláján egymásba fonódó virágok kacskaringóztak; készítői nem sajnálták rá az időt. Nászágy lehet, gondolta Peter. De hol vannak az emberek? Mi történt, amitől a lakók eltűntek, még mielőtt elpakolhatták volna a piszkos edényeket? Peter és Michael visszament a

nappaliba, ahol Greer csatlakozott hozzájuk. – Mi tart ennyi ideig? – Nem működik a távíró – válaszolta Michael. – Mi a baja? – Valahol megszakadt a vezeték. Greer Peterre fordította a tekintetét. – Muszáj indulnunk. Mi az, amit nem vesznek észre? Mit próbál közölni vele ez a szellemtanya? Peter tekintete megállt valamin, ami a földön hevert. – Hallja, amit mondok, Peter? – sürgette Greer. – Ha sötétedés előtt vissza akarunk jutni, most rögtön indulnunk kell. Peter leguggolt, hogy közelebbről megnézze a tárgyat, s közben az asztal felé intett: – Kérem azt a rongyot! A törlőruha csücskével megfogta a tárgyat. A fertőzöttek fogai sajátosan verték vissza a fényt, majdnem mint a prizma, gyöngyházfényű, tejfehér csillogással. A fog csúcsa hegyes volt, szinte láthatatlan; szabad szemmel nem lehetett kivenni. – Szerintem a Nulladik nem hadsereget küld – közölte Peter. – Akkor mit csinál? – kérdezte Michael. Peter fölnézett Greerre; látta az arcán, hogy ő is ugyanarra gondol. – Szerintem hadsereget teremt.

ÖTVENHÉT Mire a konvoj Kerrville-be ért, már majdnem hét óra volt. A csapat ostromállapot közepén találta magát. A fal tetején katonák sürögtek, tölténytárakat és más felszerelést osztottak szét. Ötvenes kaliberű géppuskákat állítottak föl a kapu mindkét oldalán. Apgar már kiszállt a teherautóból, és Ford Chase mellett állva az egyik reflektorra mutatott. Mikor Chase odébb ment, Caleb odalépett Apgarhoz. – Tábornok úr, szeretném visszakérni a tiszti kinevezésemet. Apgar összevonta a szemöldökét. – Meg kell mondanom, ilyen még nem volt. Soha senki nem akar visszakerülni a hadseregbe. – Lefokozhat közlegénynek, nekem mindegy. A tábornok Caleb válla fölött Pimre nézett, aki Sara és a gyerekek mellett állt. – A parancsnokával egyeztetett erről? – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örült neki. De megérti. Tegnap este elveszítette a húgát. Apgar intett a kapuba beosztott egyik tiszthelyettesnek. – Őrmester, kísérje el ezt az embert a fegyvertárba és szerelje föl! A rangjelzés egy aranysáv. – Köszönöm, tábornok! – mondta Caleb. – Még lehet, hogy megbánja. Az örege pedig ki fogja tekerni a nyakamat. – Van róluk valami hír? Apgar a fejét rázta. – Próbáljon nem aggódni érte, fiam. Ennél durvább helyzeteket is túlélt már. Jelentkezzen Henneman ezredesnél. Majd ő megmondja, hová menjen. Caleb odament Pimhez és megölelte. Tenyerét a felesége gömbölyű hasára simította, aztán homlokon csókolta Theót. Vigyázz magadra, jelelte Pim. – A kórházban leszünk – mondta Sara. – Az alagsorban van óvóhely.

Levisszük oda a betegeket. Az őrmester türelmetlenül topogott. – Uram, mennünk kellene. Caleb még egyszer a családjára nézett. Érezte, hogy máris nő köztük a távolság, mintha egy megnyúló cső túlvégéről nézné őket. Szeretlek, jelelte Pim. Én is szeretlek. S azzal elkocogott. Boerne-től Greer vette át a vezetést. Most a nappal szemben utaztak. Michael az utasülésen, Peter hátul Amyvel. Nem láttak más járművet, és az élet egyéb jelét sem. Mintha kihalt volna az egész világ, és idegen táj telepedett volna a helyére. Meghosszabbodott a dombok árnyéka; közelgett az este. Greer az éles fénybe hunyorgott, arcán elszánt kifejezés ült – karja és háta merev volt, mint a deszka, ujjai görcsösen fogták a kormányt. Peter látta, hogy megfeszülnek állkapcsában az izmok; a férfi a fogát csikorgatta. Áthajtottak Comforton. Ősöreg épületek romjai szegélyezték az országutat – éttermek, benzinkutak, szállodák. Lecsiszolta vázukat a homok, ami használható volt bennük, az emberek rég elhordták. Az új település az óvilág roncsaitól elkülönülve, a város nyugati részén épült föl. Akárcsak Boerne, ez is kihalt volt; meg sem álltak körülnézni. Még huszonöt kilométer. Sara és a többiek a kórház kapujában találkoztak össze Jennyvel. A nő szeme tágra nyílt az alig leplezett pániktól. – Mi folyik itt? Mindenütt katonák vannak. Most jött erre egy megafonos Humvee, azt mondta, mindenki vonuljon védett helyre. – Támadás várható. Ezeket az embereket az alagsorba kell vinnünk. Hány beteg van a kórtermekben?

– Hogyhogy támadás? – Úgy értem, jönnek a fertőzöttek, Jenny. A nő elsápadt, de nem szólt semmit. – Hallgass rám! – Sara megfogta Jenny kezét, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Nincs sok időnk. Hányan vannak? Jenny megrázta kicsit a fejét, hogy koncentrálni tudjon. – Talán tizenöten. – Gyerekek is vannak? – Csak kettő. Egy tüdőgyulladásos fiú, meg egy másik, akinek eltört a csuklója, most gipszeltük be. Egy nő vajúdik, de még a korai fázisban. – Hol van Hannah? Hannah Jenny tizenhárom éves lánya volt; a fia már megnőtt és külön lakott. Jenny és a férje réges-rég elváltak. – Otthon, gondolom. – Fuss és hozd be! Addig tudom kezelni itt a helyzetet. – Úristen, Sara! – Csak siess! Jenny kiviharzott az épületből. Pim a karjában fogta Theót, mellette álltak a lányok. Sara leguggolt eléjük. – Most Pim nénivel kell mennetek. Elle riadtnak és elveszettnek látszott; folyt az orrából a takony. Sara letörölte a blúza aljával. – Hova megyünk? – kérdezte a kislány bánatosan. Körülöttük nagy volt a sürgés-forgás – ápolók, orvosok, hordágyat cipelő beteghordozók siettek el mellettük. Sara fölpillantott Pimre, aztán megint az unokájára. – Le az alagsorba – felelte. – Ott biztonságban lesztek. – Haza akarok menni. – Csak egy kis időt kell kibírnod. Megölelte Elle-t, aztán a testvérét; Pim a lépcsőhöz vezette a lányokat. Mikor elindultak lefelé, Sara a férje felé fordult. Fölismerte az arckifejezését.

Ugyanígy nézett azon az estén, miután Billt megtalálták, és Hollis megmutatta neki a küszöbön bedugott üzenetet. – Rendben van – mondta Sara. – Biztos? – Kézben tartom itt a dolgokat. Menj, mielőtt meggondolom magam! Több szóra nem volt szükség. Hollis megcsókolta, és kiment az ajtón. Lehajtottak a 10-es autópályáról. Innentől nyílegyenes földút vezetett dél felé a városig. A teherautó vadul rázkódott a kátyúkban. A nyitott ablakokon bevágott a szél; jobb válluk felől fényesen sütött az alacsonyan járó nap. – Michael, fogd a kormányt és tartsd egyenesben. – Greer benyúlt az ülése alá. – Peter, adja oda neki ezt! Peter előrehajolt a pisztolyért. Egy lőszer már a töltényűrben volt. – Nem lesz időd célozni – mondta Amynek. – Csak tartsd irányban és süsd el, mintha az ujjaddal mutatnál rájuk. Amy átvette a pisztolyt. Bizonytalanság ült az arcán, de a keze nem remegett. – Tizenöt töltényed van. Közel kell menni hozzájuk… távolról ne próbáld meg lelőni őket. – Vedd elő a sörétest – mondta Greer. Michael kiszabadította a fegyvert a tokból. Extra méretű tár csatlakozott a csőhöz, nyolc lövedék volt benne. – Mi van ebben? – kérdezte Greertől. – Gyöngygolyók, jó nagyok. Nem lehet vele finnyáskodni, de gyorsan elintézi őket. A távolban kirajzolódott a város sziluettje. A domb hátán aprónak látszott, mint egy játékvár. – Ez kemény lesz – jegyezte meg Greer.

Az utolsó betegeket vitték le a földszintről. Jenny az óvóhely ajtajánál állt egy csiptetős mappával, és egy listán pipálta ki a neveket, míg Sara és az ápolók az ágyak között járkáltak, és igyekeztek mindenkit kényelembe helyezni. Sara odament a terhes nőhöz, akiről Jenny beszélt. Fiatal nő volt, sűrű és sötét hajjal. Míg megmérte a pulzusát, gyorsan átfutotta a lány kórlapját is. Egy órája vizsgálta meg az egyik ápoló; akkor még alig kezdett el tágulni a méhszája. Grace Alvadónak hívták. – Grace, én doktor Wilson vagyok. Az első szülése lesz? – Egyszer voltam már terhes, de nem maradt meg a magzat. – És hány éves? – Huszonegy. Sara meghökkent; a kora stimmelt. Ha ő ugyanaz a Grace, akkor Sara utoljára egynaposnak látta. – A szülei Carlos és Sally Jiménez? – Ismerte a szüleimet? Sara majdnem elmosolyodott; bármelyik másik napon meg is tette volna. – Biztos meglepi, Grace, de ott voltam, amikor született. – A lány kísérőjére nézett, aki az ágy másik oldalán ült egy ládán. Idősebb volt a lánynál, negyven körüli, és kissé durva külsejű, bár a legtöbb várandós apához hasonlóan ő is kissé megilletődöttnek tűnt, hogy a várakozással töltött hónapok után hirtelen fölgyorsultak az események. – Ön Mr. Alvadó? – Hívjon Jocknak, mint mindenki. – Kérem, hogy segítsen neki ellazulni. Mély levegő, és egyelőre nem kell nyomni. Megteszi a kedvemért? – Igyekszem. Jenny lépett Sara mögé. – Mindenki bent van – jelentette. Sara rátette a kezét Grace karjára. – Csak a babára koncentráljon, rendben? Az alagsor ajtaja súlyos acélból készült, vastag betonfalba ágyazva. Sara

épp becsukta volna, amikor egyszerre sötétség borult a teremre. A bent lévők először aggodalmasan pusmogtak, aztán lármázni kezdtek. – Mindenki nyugodjon le, kérem! – kiáltotta Sara. – Mi van a villannyal? – ordította egy hang a sötétből. – A hadsereg átköti az áramot a reflektorokba, ennyi az egész. – Akkor jönnek a fertőzöttek! – Ezt nem tudhatjuk. Kérem, mindenki próbáljon uralkodni magán. Jenny mellette állt. – Tényleg azt csinálják? – kérdezte halkan. – Honnan tudjam? Keress lámpásokat és gyertyákat a raktárszobában. Két perc múlva Jenny visszajött. Meggyújtották és szétosztották a helyiségben a lámpákat. A kiáltások suttogássá szelídültek, aztán feszült csönd telepedett a félhomályos helyiségre. – Jenny, gyere, segíts! Az ajtó száznyolcvan kilót nyomott. Sara és Jenny együttes erővel behúzta, és elforgatta a tárcsát, hogy zárjanak a reteszek. Apgar embereinek egynegyede a kapu ötszáz méteres körzetében helyezkedett el; a többi szabályos közönként a falakon őrködött, rádión tartották a kapcsolatot. Caleb egy tizenkét fős szakaszt vezetett. Hatan közülük legutóbb Luckenbachban állomásoztak – abba a kis kontingensbe tartoztak, amely elérte a bunkert a helyőrség ostroma idején. Egyetlen tiszt sem élte túl, így a katonák parancsnok nélkül maradtak. Most Caleb örökölte meg őket. A pallón döngő léptekkel közeledett egy férfi. Hollis nem viselt egyenruhát, de szabványos katonai táska volt széles mellkasára szíjazva, benne fél tucat póttárral és egy hosszú késtokkal. A hevederről egy M4-es gépkarabély lógott le, csöve lefelé mutatott; combján pisztolyt tartott egy szíj. Feszesen tisztelgett. – Wilson közlegény jelentkezik, uram! Abszurd helyzet volt, hogy Hollis így beszél hozzá. Mintha komédiázott

volna. – Viccelsz velem? – A nők és gyerekek biztonságban vannak. Azt mondták, jelentsem. – Arcán olyan elszántság tükröződött, melyet Caleb még sosem látott rajta. Ez a szelíd óriás, könyvgyűjtő és mesemondó egyszerre harcossá alakult át. – Ígéretet tettem, hadnagy – emlékeztette Hollis. – Azt hiszem, ön is jelen volt. Fölizzottak a reflektorok, és éles fehér fényből védelmi zónát vontak a fal köré. Recsegni kezdtek a rádiók; a gyalogjáró mentén szinte sistergett az energia. Fölharsant egy kiáltás: – Csőre tölts! Kattantak a fegyverek. Caleb a fal fölé emelte a puskáját és kibiztosította. Jobbra nézett, ahol Hollis lövésre készen állt; szétvetett lábbal, puskatussal a vállán, tekintetét mereven a cső vonalához igazítva. Tartása valahogy egyszerre volt feszült és könnyed, eltökélt és laza, mintha a csontjaihoz nőtt volna a régi rutin, melyet erőlködés nélkül hívott elő, ha kellett. Honnan jönnek a fertőzöttek? Hányan lesznek? Caleb mellkasa szabálytalanul süllyedt és emelkedett; látómezeje természetellenesen beszűkült. Kényszerítette magát, hogy hosszan, mélyen beszívja a levegőt. Ne gondolkozz, mondta magának. Van, amikor gondolkozni kell, de az nem most van. Izzó pont jelent meg a távolban, egyenesen északon. Caleb szívét elárasztotta az adrenalin; a vállához szorította a puskatust. A fénypont ugrándozott, aztán kettévált, mint egy osztódó sejt. Nem fertőzöttek; autólámpák. – Célpont! – ordította egy hang. – Harminc fok balra! Kétszáz méter! – Célpont! Húsz balra! Két évtizede először fölvijjogott a sziréna. Greer padlóig nyomta a gázpedált. A sebességmérő megugrott, a mezők elmosódva suhantak el mellettük, süvöltött a motor, rázkódott a teherautó váza. – Pont mögöttünk vannak! – ordította Michael.

Peter megpördült ültében. Fénypontok emelkedtek ki a földekből. – Vigyázz! – üvöltötte Greer. Peter arra a látványra fordult vissza, hogy három fertőzött veti magát a lámpák fényébe. Greer feléjük irányította a kocsit, és egyenest belehajtott a rajba. Míg a testek végiggörögtek a motorháztetőn, Peter előrevágódott, majd vissza az ülésébe. Mikor megint fölnézett, egyetlen fertőzött kapaszkodott a kocsi elejébe. Michael rászegezte a puskát a műszerfal fölött, és lőtt. Szétrobbant az üveg. Greer balra rántotta a kormányt; Peter az ajtóra esett, Amy őrá. Babföldön gázoltak át, a városkapu most oldalt volt tőlük. Greer az ellenkező irányba kormányzott; a kocsiszekrény balra billent, kis híján fölborultak; aztán lecsattantak a földre a kerekek. Greer fölhajtott egy bukkanóra, és a kocsi egy pillanatra a levegőbe emelkedett, mielőtt kipördült az útra. Baljós kettyenés hallatszott az alváz felől; lassulni kezdtek. – Mi a baj? – üvöltött Peter Greerre. Füst ömlött ki a rácson; a motor hasztalan zúgott. – Valamit eltalálhattunk, kiment a sebváltó. Jobbra! Peter elfordult, célkeresztbe vette a fertőzöttet, és meghúzta a ravaszt; a lövés teljesen félrement. Újra és újra lőtt. Fogalma sem volt, hogy eltalált-e bármit is. A szán megakadt; kiürült a tár. A megvilágított védvonal még mindig száz méterre volt. – Kifogytam! – ordította Michael. Mikor a kocsi csúszása megállt, jelzőrakéták röppentek föl a falról, fény- és füstcsíkot húzva a fejük fölött. Peter Amyhez fordult, aki ernyedten dőlt az ajtónak, a pisztoly teli tárral fityegett az ujjai között. – Greer – szólt Peter –, segítsen! Kihúzta a lányt a fülkéből. Amy vontatottan és esetlenül mozgott, mint egy alvajáró. A rakéták lomhán, villódzva elindultak lefelé. Míg Amy kidugta a két lábát az autóból, Greer megállt a motorháztetőnél, és friss lőszert tett a puska tárába. Peter kezébe nyomta a fegyvert, és Amy karja alá csúsztatta a vállát, hogy fölemelje. – Fedezzen minket – mondta.

Caleb tehetetlenül nézte a közeledő teherautót. A fertőzöttek még mindig elérhetetlen távolságban voltak még a legszerencsésebb golyó számára is. A falon itt is, ott is fölhangzott a kiáltás, hogy ne lőjenek, várjanak, amíg az alakok lőtávolságba érnek. Látta, hogy megáll a kocsi. Négyen szálltak ki belőle. A csoport hátsó tagja, egy férfi megfordult és sörétes puskával belelőtt egy közelgő rajba. Egy lövés, kettő, három, a csőtorkolat fölizzott a sötétben. Caleb tudta, hogy az az ember az apja. Beleült a hevederbe, és becsatolta magát, még mielőtt egyáltalán tudatosult volna benne, hogy mit tesz. Gépies cselekedet volt; nem tervezett semmit, az ösztönei irányították. – Caleb, mi a fenét csinálsz? Hollis rábámult. Caleb a fal tetejére ugrott, és háttal fordult a mezőnek. – Mondd meg Apgarnak, hogy szükség lesz egy szakaszra a gyalogoskapunál. Menj! Mielőtt Hollis válaszolhatott volna, Caleb ellökte magát. Széles ívben érkezett vissza, bakancsa a betonnak ütközött; újból elrúgta magát. Még két lökés, és a porban landolt. Kicsatolta magát, és a vállára kapta a puskát. Apja fölfelé futott a dombon a társaival, épphogy a fénykörön belül. A fertőzöttek a kör szélén gyülekeztek. Némelyik eltakarta a szemét; mások lekuporodtak, gömbformára húzták össze magukat. Egy pillanatig tétováztak, küszködtek az ösztöneikkel. Visszatartja őket a fény? A fertőzöttek rohamra indultak. Ropogni kezdtek a géppuskák. Caleb ösztönösen lebukott a feje fölött elsüvítő golyók elől, melyek nedves csattanással vágódtak a lények közé. Fröccsent a vér; hús hasadt le a csontról; a fertőzöttek testének egész tömbjei szakadtak le. Nem egyszerűen meghaltak, hanem szétfoszlottak. Dübörögtek a géppuskák, egyik lövedék a másik után csapódott be. Valóságos mészárlás volt, csakhogy nem fogytak el, folyamatosan tódultak be a fénykörbe. – A kiskapu! – kiáltotta Caleb. A faltól negyvenöt fokos szögben futott el, és a feje fölött lengette a karját. – Menjetek a gyalogoskapu felé! Fél térdre vetette magát, és lőni kezdett. Látta vajon az apja? Fölismerte? A závárzat megakadt; harminc töltény fogyott el egy szempillantás alatt. Eldobta a tárat, a táskába nyúlt egy újért, és benyomta a tokba. Valami nekivágódott hátulról. Lélegzet, látás, gondolatmenet: elhagyta

mind. Érezte, hogy úszik a levegőben, majdhogynem lebeg. Nem tudta mire vélni. Repülés közben csak arra volt ideje, hogy a teste könnyűségén elcsodálkozzon. Aztán elnehezült megint, és a földbe csapódott. Gurult lefelé a lejtőn, puskája ide-oda csapódott a szíján. Caleb próbált úrrá lenni a testén, ezen a vad bukfencezésen. Keze megtalálta a puska alját, de a mutatóujja beleakadt a sátorvasba. Még egyet fordult, a mellkasára huppant, a puska a teste és a föld közé ékelődött, és nem lehetett megakadályozni: elsült a fegyver. Fáj! A hátára érkezett, a puska a mellkasán hevert. Meglőtte volna magát? Forgott alatta a föld; sehogy sem akart megállni. A reflektorokba pislogott. Nem így képzelte a lőtt seb hatását. Két helyen érezte a fájdalmat: a mellén, ahova a puska a lövéskor hevesen visszarúgott, és a homlokán, a jobb szemöldöke szélénél. Odanyúlt, vérre számított; az ujja száraz maradt. Megértette, mi történt. A kilökődő töltényhüvely visszapattant a földről, és fölfelé röppent, egyenest az arcának, hajszál híján a szemének. Rohadt nagy szerencséd van, Caleb Jaxon, gondolta. Remélem, ezt nem látta senki. Árnyék vetült rá. Fölemelte a puskát, de amikor bal kezével előrenyúlt, hogy megtámassza, ráébredt, hogy üres a tártölcsér; leszakadt róla a tár. Élete során többször is elképzelte a halála pillanatát. Egyik képzelgésének sem volt része, hogy egy üres puskával fölszerelve fekszik a hátán, miközben szétszaggatja egy fertőzött. Lehet, morfondírozott, hogy mindenkivel így van: Na, erre nem számítottál. Ledobta a puskát. Már csak az oldalfegyverében bízhatott. Csőre van töltve? Kibiztosította? A helyén van egyáltalán, vagy azt is elhagyta valahol? Az árnyék emberi sziluettet formázott, de nem ember volt, távolról sem. Az alak félrebillentette a fejét. Kimeresztette a karmait. Fölhúzta az ajkát, kivicsorította szájának fogakkal teli sötét üregét. Caleb kezében emelkedni kezdett a pisztoly. Vérfelhő robbant ki a lényből, és a mellkasában tátongó lyuk köré görnyedt. Szinte szelídnek ható mozdulattal fölemelte egyik karmos kezét, és megérintette a sebet. Értetlen arccal nézett föl. Meghaltam? Ezt te csináltad? De nem Caleb volt; ő meg sem húzta a ravaszt. A lövés valahonnan Caleb mögül jött. Egy másodpercig farkasszemet néztek, Caleb és ez a haldokló lény; aztán jobbról előlépett valaki, egy sörétes puska csövét a fertőzött arcába nyomta, és lőtt. Az apja volt. Mezítlábas nő volt vele, egyszerű ruhában, amilyet a nővérek hordtak az árvaházban. Haja csak leheletnyi sötét patinarétegként fedte a fejét. Kinyújtott kezében tartotta a pisztolyt, mely az első, halálos lövést

leadta. Amy. – Peter… – nyögte a lány. És térdre omlott. Aztán meg futottak. Caleb utólag nem emlékezett rá, hogy egyetlen szó is elhangzott volna köztük. Apja a vállán cipelte Amyt; két másik férfi is volt velük; egyikük a puskát hozta, melyet az apja eldobott. Nyitva állt a gyalogoskapu; hat katona tűzvonalat alkotott előtte. – Földre! Hollis hangja volt. Mindannyian levetették magukat. Lövések süvítettek el mellettük, aztán hirtelen abbamaradtak. Caleb fölemelte a fejét. Puskája csöve mögül Hollis integetett nekik. – Fussatok, ahogy bírtok! Az apja lépett be elsőnek Amyvel, mögöttük Caleb. Sortűz ropogott a hátuk mögött. A katonák egymásnak kiáltoztak – Neked balra! Neked jobbra! Lőj, lőj! –, és közben folyamatosan tüzelve hátráltak be a keskeny ajtónyíláson. Hollis volt az utolsó. Ledobta a puskát, meglendítette az ajtót, és elkezdte becsukni, a tárcsát markolva, melynek elfordításával helyükre csúsznak a reteszek. Az ajtó széle majdnem a kerethez ért, amikor megakadt. – Segítség kéne! Hollis a vállával tartotta az ajtót. Caleb odaszökkent, és ő is tolni kezdte; mások is jöttek. Mégis egyre nőtt a nyílás. Egy ujjnyi, aztán három. Fél tucat férfi feszült az ajtónak. Caleb megpördült, hogy a hátát vethesse neki, és sarkát a földbe vájta. De csak egyféle befejezése lehetett ennek; még ha bírják is még néhány percig, a fertőzöttek ereje felülmúlja az övéket. Támadt egy ötlete. A derékszíjához kapott. Utálta a gránátokat; sose tudta leküzdeni irracionális félelmét, hogy maguktól föl fognak robbanni. Így hát le kellett küzdenie az idegenkedését ahhoz, hogy levegyen egyet a szíjról, és kibiztosítsa. Az ütőszeget a helyén tartva az ajtó széléhez dugta az arcát. Több helyre volt szüksége; túl szűknek találta a rést. Senkinek nem fog tetszeni, amire készül, de nem volt ideje magyarázkodni. Hátralépett, az ajtó húsz

centivel beljebb lódult. Szélénél megjelent egy kéz, karmos ujjai kutató mozdulattal tapogatták a perem belső oldalát. Kórusban ordítottak a katonák. Mit csinálsz? Nyomjad a rohadt ajtót! Caleb ellazította az öklét, szabaddá tette az ütőszeget. – Kapjátok el! – mondta, és kidobta a gránátot a résen. Vállát az ajtónak vetette. Csukott szemmel számolt, mint aki imádkozik. Egy másodperc, két másodperc, három… Bumm. Repeszek süvítése. Porfelhő.

ÖTVENNYOLC – Kérek egy szanitécet ide, gyorsan! Peter lefektette Amyt a földre. A lány szája nehézkesen mozgott; végül azt kérdezte nagyon halkan: – Bent vagyunk? – Mindenki biztonságban van. Sápadt volt, leragadt a szeme. – Ne haragudj, azt hittem, egyedül is bírni fogom. Peter fölpillantott. – Hol a fiam? Caleb! – Itt vagyok, apu! A fiú mögötte állt. Peter fölkelt és hevesen megölelte. – Mi a fenét csináltál odakint? – Értetek mentem. – Karcolások voltak a karján és az arcán; vérzett az egyik könyöke. – Mi van Pimmel és Theóval? – Peter nem tudta fegyelmezni magát; mindent egyszerre akart megkérdezni. – Semmi bajuk. Néhány órája értünk ide. Peter hirtelen úgy érezte, összecsaptak a hullámok a feje fölött. Gondolatai összegabalyodtak. Kimerült volt és szomjas, ostrom alatt állt a város, a fia családostul biztonságban van. Két egészségügyi katona hordágyat hozott; Greer és Michael ráfektette Amyt. – Vele megyek az elsősegély-állomásra – mondta Greer. – Nem, majd én. Greer megszorította Peter könyökét, és egyenesen a szemébe nézett. – Amynek nem lesz semmi baja, Peter, az akció sikerült. Menjen, végezze a dolgát. Elvitték a lányt. Peter fölpillantott, és látta, hogy Apgar és Chase közeledik felé. Fejük fölött elhalt a sortűz, csak olykor durrant egy-egy lövés.

– Elnök úr – kezdte Apgar –, ha kérhetek egy szívességet, legközelebb ne centizze ki ennyire az érkezést. – Jelentést kérek. – A támadás csak észak felől érkezett. A fal többi részéről nem láttak fertőzötteket. – Mi a hír a kinti településekről? Apgar tétovázott. – Semmi. – Hogyhogy semmi? – Nem reagálnak az üzenetekre. Délelőtt őrjáratokat indítottunk Huntig nyugat felé, Banderáig délre és Fredericksburgig északra. Nincsenek túlélők, és jóformán holttestek sem. Kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy minden település elesett. Peter nem találta a szavakat. Kétszázezer ember nincs többé. – Elnök úr? Apgar várakozásteljesen nézte. Peter nagyot nyelt, majd megkérdezte: – Hányan vagyunk a falakon belül? – A katonasággal együtt négy-, talán ötezren, de az a maximum. Nem valami nagy haderő. – Mi van a földszorossal? – kérdezte Michael a tábornoktól. – Ami azt illeti, pont két órája hívtak a rádión. Egy bizonyos Lore arról érdeklődött, hogy maga hol van. A tegnap esti támadásról nem tudtak semmit, úgyhogy a jelek szerint őket elkerülték a drakok. Vagy volt annyi eszük, hogy ne próbáljanak meg átmenni a töltésen. Fejük fölött elhallgattak a fegyverek. – Lehet, hogy ma estére vége – jegyezte meg Chase. Reménykedve fürkészte az arcukat. – Lehet, hogy sikerült őket elijeszteni. Peter nem hitte; látta Apgar arcán, hogy ő sem. – Döntést kell hoznunk, Peter – szólt közbe Michael. – Nem sokáig lesz nyitva a lehetőség. El kell kezdenünk megbeszélni, hogyan juttassuk ki innen az embereket. Ebben a pillanatban teljesen képtelennek tűnt a gondolat.

– Nem hagyom védtelenül az ittenieket, Michael! Ez a dolog elkezdődött. Jelenleg mindenkire a falon van szükség, aki föl tud emelni egy vasvillát. – Hibát követsz el! Kiáltás harsant a falról: – Célpont! Kétezer méter! Először csak egy fénycsíkot láttak a távolban. – Adja ide a messzelátóját, katona. Az őrszem engedelmeskedett; Peter a szeméhez tartotta a lencséket. Apgar és Michael mellette állt az állványon, ők is az északi utat kémlelték. – Meg tudja állapítani, hányan lehetnek? – kérdezte Peter a tábornoktól. – Túl messze vannak hozzá. – Apgar lecsatolta az adóvevőt a derékszíjáról és a szájához tartotta. – Minden állomásnak; mit látnak? Sercegő hang után jött a válasz: – Egyes őrhely: negatív. – Kettes őrhely: nincs célpont. – Hármas őrhely: ugyanaz. Nem látunk semmit. És így tovább a teljes védvonal mentén. A fénycsík kiszélesedett, noha nem látszott, hogy közelebb jött volna. – Mi a fenét csinálnak? – morfondírozott Apgar. – Csak ácsorognak ott. – Várjon csak – mutatott oldalra Michael. – Ott, harminc fok balra. Peter követte tekintetével a karját. Egy második vonal kezdett el formálódni. – Van még egy – közölte Apgar. – Negyven jobbra, a fák vonalában. Nagy rajnak látszik. Északon is nő a sereg. A fővonal most már több száz méter széles volt. Minden irányból özönlöttek a fertőzöttek, a középső sereg felé tartottak. – Ez nem felderítő osztag – állapította meg Peter. Apgar elbődült:

– Futárok, készenlétbe! – Peterhez fordult. – Elnök úr, fedezékbe kell vonulnia. Peter odaszólt az egyik őrszemnek: – Tizedes, adja ide azt az M16-ost! – Peter, ez nem jó ötlet. A katona átnyújtotta a fegyvert. Peter kivette a tárat, ráfújt a tetejére, hogy megtisztítsa a portól, aztán visszatette a tölcsérbe, és meghúzta a töltőkart. – Tudja, Gunnar, szerintem tíz éve most először szólít a keresztnevemen. Félbeszakadt a beszélgetés. Mély, dübörgő hang csapta meg a fülüket. Minden másodperccel erősödött a moraj. – Mi ez a hang? – kérdezte Michael. A földnek verődő lábak zaja volt. A sereg egyre sűrűsödött, és hatalmas, hullámzó tömege megindult feléjük. Mögöttük magasan szállt a fölvert porfelhő. – Szent isten! – sóhajtotta Peter. – A teljes lakosság. Apgar túlkiabálta a hangzavart. – Senki se lőjön, amíg nem érnek a fénybe! Háromszáz méterre járt a horda, és gyorsan közeledett. Nem is hadseregnek látszott, inkább valami lenyűgöző természeti jelenségnek, mint egy lavina, hurrikán vagy özönvíz. Rezonálni kezdett az állvány, csavarjai és szegecsei ritmusra vibráltak a fertőzöttek rohamának földrengető dübörgésétől. – Bírni fogja a kapu? – kérdezte Peter Apgartól, aki időközben ugyancsak lecserélte a messzelátót egy puskára. – Ezt?! Még kétszáz méter. Peter a kulcscsontjához szorította a puskatust. – Kész! – üvöltötte Apgar. Száz méter. – Cél! Minden megdermedt. A fertőzöttek megálltak a fénykör szélénél. Nem egyszerűen megálltak – egyszerre földbe gyökerezett a lábuk, mintha kikapcsolták volna őket.

– Mi a jószagú…? A tömeg kétfelé vált, folyosót formált. Hátul kezdődött a szétválás, onnan továbbsodródott középen, hullámokat verve kétoldalt. Tiszteletteljesnek tűnt a mozgás, mintha a fertőzöttek egy nagy királynak engednének utat, és meghajolnának előtte. Sötét alak tört előre a horda sorai közt. Valamilyen állatnak látszott. Szertartásos lassúsággal közeledett a városhoz; a folyosó folyamatosan nyílt szét előtte. Minden fegyver arra a pontra szegeződött, ahol ki fog bukkanni. Harminc méter, tizenöt, már csak hat. A fertőzöttek arcvonala rést nyitott, és kivonult rajta egy meghökkentően hétköznapi látványt nyújtó lovas. – Ő az? – kérdezte Apgar. – A Nulladik? A lovas a fénykörbe ért. Félúton a kapu felé megállította a lovat. A férfi leszállt a nyeregből. Nem, döbbent rá Peter. Nem férfi, nő. Az arca felső részét takaró sötét szemüveg lencséi visszaverték a reflektorok fényét. Hátán keresztbe állt egy hosszú fegyvertok, kard vagy puska lehetett benne; felsőtestén két bőr fegyverszíj futott X alakban. Keresztben átvetett fegyverszíjak. – Szent Habakuk – lehelte Michael. Peter elméje beleszédült a múltba. – Ne lőjetek! – Szélesre tárta a karját a feje fölött. – Mindenki vissza! A nő egyenes tartással állva, arcát a fal teteje felé fordította. – Alicia Donadio vagyok, az Expedíciós Egység századosa! Peter Jaxont keresem!

ÖTVENKILENC Fél óra telt el; mindenki elfoglalta a helyét. Peter a gyalogoskapu előtt állt, és Henneman felé biccentett. – Nyissa ki, ezredes! Henneman elfordította a tárcsát, és elhátrált. Az átjáróból lópatkók kopogása hallatszott. A kapu előtti katonák sorfalán végigborzongott a várakozásteljes izgalom; minden fegyver csöve a bejáratra szegeződött, minden tekintet a cső vonalára tapadt. Egy árnyék egyre hosszabbra nyúlt az átjáró falán; végül fölbukkant Alicia. Fél kézzel a ló kantárjához erősített rövid kötelet fogta, a másikat könnyedén lógatta az oldala mellett. Haja, a jellegzetes vörös sörény most szorosan összefogva, sűrű fonatban csüngött le a háta közepéig. Ujjatlan pólója kiemelte karja és válla izmait; bő nadrágja meg volt kötve a derekán; lábán bőrcsizmát viselt. Fürgén végigpásztázta az összegyűlteket, szemüvege úgy verte vissza a gyülekezési körlet lámpáinak a fényét, mint két kis reflektor. Lépett még egyet előre, aztán megállt, várta az utasítást. – Közelebb! – vezényelt Peter. – Lassan. Alicia előrébb jött még öt métert; Peter rászólt, hogy álljon meg. – Először a tőröket! Dobd őket magad elé. – Ennyi a mondanivalód? Peter úgy érezte, valami szürreális világba csöppent; akárha egy kísértethez szólt volna. – A tőröket, Lish! Alicia Peter jobbjára pillantott. – Michael! Csak most veszlek észre. – Szia, Lish! – És Apgar ezredes. – Alicia kurtán biccentett felé. – Örülök, hogy látom, uram. – Magának csak „tábornok”, Donadio. – Apgar karba tett kézzel, mogorván méregette a lányt. – Elnök úr, csak egy szavába kerül, és elintézem. – ”Elnök úr?” – Alicia elfintorodott. – Sokra vitted, Peter.

A régi csipkelődés, a gunyoros hangnem: taktika volna? – Azt mondtam, dobd le őket! Peter számára komótosnak tűnő mozdulattal Alicia lecsatolta a szíjakat és a földre dobta őket. – És most a kardot! – folytatta Peter. – Én csak beszélgetni jöttem, semmi másért. Peter a fal teteje felé kiáltott. – Mesterlövészek! Megcélozni a lovat! – Aliciához fordult. – Katona, jól mondom? Ha sikerült is kibillenteni a nyugalmából, Alicia nem adta semmi jelét. A kardhüvelyt mindenesetre áthúzta a feje fölött, és levetette a földre. – És most a szemüveget – mondta Peter. – Nem vagyok veszélyes, Peter. Csak hírnök. Peter várt. – Ahogy akarod. Levette a szemüveget, előtűnt a szeme. Narancssárga színe intenzívebb lett, áthatóbb. A lány számára megállt az idő; egy napot sem öregedett. Valami mégis megváltozott benne, inkább érződött, mint látszott rajta; mint a vihar előszele, még mielőtt megsötétednek a felhők. Tekintetét nem fordította el, Peterre szegezte. Kihívás sugárzott belőle, noha most, hogy az arcát már nem rejthette el, csupasznak tűnt, már-már védtelennek. Magabiztossága álca volt csak; bizonytalanság bujkált mögötte. – Fényeket! Három hordozható nátriumlámpasor helyezkedett el Peter háta mögött. Mint a sortűz, úgy csapták szembe Aliciát. Amint a lány fölkapta a kezét, fél tucat katona rontott rá, és arccal előre a földre teperték. Katona hangos nyerítéssel fölágaskodott, és vadul kapálta a levegőt. Az egyik katona Alicia nyakszirtjének nyomta a pisztolya csövét, míg a többiek a testét fogták le. – Valaki zabolázza meg azt az állatot – vakkantotta Peter. – Ha nem bír magával, lőjék le! – Hagyják békén! – Henneman ezredes, bilincselje meg a foglyot!

Miközben két katona elvezette a lovat, Henneman a tokjába süllyesztette a pisztolyát, előrelépett, és megláncolta Alicia csuklóját és bokáját. Egy harmadik lánc hátul kötötte össze a béklyókat. – Kelj föl, és nézz rám – szólította föl Peter. Alicia térdelő helyzetbe tornázta magát. Szemét összeszorította, arcát elfordította a lámpák vakító fényétől, mint aki egy ütés elől húzódik el. – Az életeteket akarom megmenteni, Peter! – Sajátosan fogtál hozzá. – Meg kell hallgatnod! – Hallgatlak. Egy pillanatnyi hallgatás után Alicia belekezdett: – Van egy ember… több embernél, voltaképp fertőzött, de úgy néz ki, mint mi. Fanningnek hívják. New Yorkban van, a Grand Central nevű épületben. Ő küldött ide. – Ott voltál egész idő alatt? Alicia bólintott. – Bizonyos dolgokat nem árultam el neked, Peter. Nem árulhattam el. A fertőzött énem mindig erősebb volt, mint mutattam. Egyre rosszabbá vált… tudtam, hogy nem tudok a végtelenségig uralkodni rajta. Iowa után elkezdtem hallani Fanninget a fejemben. Ezért mentem New Yorkba. Meg akartam ölni. Vagy ha ő öl meg, azt sem bántam volna. Csak véget akartam vetni az egésznek. – És mi tartott vissza? – Hidd el, komoly volt a szándékom. Le akartam nyisszantani a fejét a rohadéknak. De nem voltam rá képes. A fertőzött, aki megharapott Coloradóban, nem Babcocké volt, hanem Fanningé. Az ő vírusa van bennem. Hozzá tartozom, Peter. Hozzá tartozom. Hátborzongató vallomás. Peter Apgarra pillantott, vajon ő is fölfogta-e, mit is jelent ez. Látta, hogy igen. – Fanninggel egyezséget kötöttem. Ha vele maradok, békén hagy titeket. – A jelek szerint meggondolta magát. Alicia erélyesen rázta a fejét.

– Ebben nem volt semmi részem! Mire rájöttem, mit művel, késő volt megakadályozni. Végig arra várt, hogy szétszóródjatok, és felhagyjatok a védekezéssel. Amy kell neki. Ha elviszem hozzá, lefújja a támadást. Tehát erről van szó. – Mit akar Amytől? – Nem tudom. – Ne hazudj! – Hol van Amy, Peter? – Fogalmam sincs. Senki sem látta már több mint húsz éve. Alicia modora megváltozott, végleg lefoszlott róla a fölényesség. – Kérlek, hallgass rám! Nem lehet megállítani. Láttad, hogy mire képes! Ő nem olyan, mint a többi. A többi semmi nem volt hozzá képest! – Vannak falaink. Vannak reflektoraink. Máskor is megküzdöttünk velük. Menj vissza, és mondd meg neki, hogy ezt üzenjük. – Peter, nem érted az egészet! Nem is kell csinálnia semmit. Nektek van, hány is, mondjuk néhány ezer katonátok? És mennyi élelmetek? Üzemanyagotok? Add meg neki, amit akar! Ez az egyetlen esélyetek. – Wilson közlegény, lépjen ki, kérem! Hollis a lámpafénybe lépett. – Emlékszel Hollisra, ugye, Lish? Nem is köszönsz? Alicia lehajtotta a fejét. – Miért kérdezel ilyet? – És a lányára, Kate-re? Amikor utoljára láttad, még kisgyerek lehetett. Alicia bólintott. – Mondd ki! Mondd, hogy emlékszel Kate-re! – Igen, emlékszem rá. – Ennek örülök. Orvos lett belőle, mint az édesanyjából. Neki is született két kislánya. Aztán az egyik barátod megharapta tegnap este. Akarod tudni, mi történt azután? Alicia hallgatott. – Akarod?

– Csak bökd ki, Peter! – Rendben, azt teszem. Az a kislány, akire te is emlékszel, agyonlőtte magát. Dühítette a lány hallgatása. Mi történt vele? Mivé lett? – Nincs semmi mondanivalód? – Mit akarsz hallani? Hogy sajnálom? Azt tehetsz velem, amit akarsz, de az nem segít semmin. Peter pulzusa lüktetett; ökölbe szorult a keze. Ujjával a lány felé döfött. – Nézz a szemébe! Kihívom Sarát is és Kate lányait. Megmondhatod mindegyiküknek, milyen rohadtul sajnálod! Alicia nem felelt. – Kétszázezer ember, Lish! És erre idejössz, és a megadásról szónokolsz? A barátod kedvéért? Megrázkódott Alicia válla. Vajon sír? – Még egyszer kérdezem. Mit akar Fanning Amytől? Alicia a fejét ingatta. – Nem tudom. – Gunnar, kérem az oldalfegyverét! Apgar előhúzta a pisztolyt, megpörgette a kezében, és átnyújtotta Peternek. Peter kivette a tárat, ellenőrizte, és visszanyomta a tölcsérbe, tüntető zajossággal. – Peter, mi a fenét csinálsz? – szólt közbe Michael. – Ez a nő egy fertőzött. Az ellenséggel cimborál. – Ő Alicia! Közénk tartozik! Peter előrelépett, és a csövet Alicia halántékához emelte. – Mondd meg, mit akar, bassza meg! – Tudom, hogy Amy itt van – mormolta Alicia. – Hallom a hangodon. Peter hátrahúzta a kakast, és összeszorított foga között szűrte a szót; most már az ösztönei irányították, a minden józan észt felülíró vak düh. – Válaszolj a kérdésre, különben golyót repítek a fejedbe!

– Várj! Peter megfordult. Amy a kör szélén állt, Greer karjába kapaszkodott. – Lucius, vigye innen azonnal! Két katona eléjük lépett, elállta az útjukat. Az egyik a tenyerét Greer mellkasának nyomta. Az öregember teste megfeszült, aztán meggondolta magát, és nem ellenkezett. – Hadd beszéljek vele – kérte Amy. Abszurd ötlet volt. A lány alig állt a lábán, egy széllökés feldöntötte volna. – Komolyan mondom, Greer! – Megértem, hogy dühös vagy – mondta Amy –, de ez a dolog bonyolultabb, mint gondolod. Úgy szólt hozzá, mintha egy veszélyes állatot vagy egy szakadék szélén álló embert csitítana. Peter hirtelen nehéznek érezte a kezébe simuló pisztolyt. – Lucius maradhat itt – folytatta Amy –, de ha válaszokra van szükséged, akkor engem oda kell engedned. Peter visszanézett Aliciára. A nő alázatosan lehajtotta a fejét; kicsinek, sebezhetőnek, megtörtnek látszott. Tényleg majdnem lelőtte? Lehetetlennek tűnt, mégis abban a pillanatban elvesztette az uralmat a tettei fölött, valami felülkerekedett a józanságán. – Kérlek, Peter! Egy hosszú pillanatig mindenki Peterre bámult. – Rendben – mondta végül. – Engedjék ide. A katonák hátraléptek. Amy hosszú árnyékot vetett, ahogy Alicia földön kuporgó alakjához közeledett. Testével elállta a bántó fényt, és leguggolt Alicia mellé. – Üdvözöllek, húgom. Jó látni téged. – Bocsáss meg, Amy! – Megrázkódott a válla. – Bocsáss meg! – Nincs miért. – Gyengéden fölemelte Alicia állát az ujja hegyével. – Tudod, milyen büszke vagyok rád? Olyan erős voltál! Könnyek peregtek Alicia arcán, fényes csíkokat húztak piszkos bőrén. – Hogy mondhatsz ilyet? Amy rámosolygott.

– Hiszen testvérek vagyunk, nem igaz? Vértestvérek. Sokat gondoltam ám rád. Alicia nem felelt. – Megvigasztalt, igaz? Alicia ajka nedves volt, állán legördültek a könnyek. – Igen. – Befogadott, törődött veled. Megmutatta neked, hogy nem vagy egyedül. Alicia hangja suttogássá halkult. – Igen. – Érted már? Ezért vagyok olyan büszke rád! Mert nem adtad föl magad, a szíved mélyén nem. – De igen. – Nem, húgom. Én tudom, milyen érzés egyedül lenni. A falakon kívül élni. De ennek már vége. – Nem eresztette el Alicia tekintetét, úgy szólt az egybegyűltekhez. – Hallanak engem? Letehetik a fegyvereket. Ez a nő a barátunk. – Mindenki maradjon a helyén! – vezényelt Peter. Amy odakapta az arcát. – Peter, nem hallottad? Alicia velünk van! – Lépj hátra a fogolytól! Amy zavartan fordult Aliciához, aztán megint Peterhez. – Semmi baj – mondta Alicia. – Csináld, amit mond. – Lish… – Azt teszi, amit tennie kell. Most itt kell hagynod. Némi habozás után Amy fölkelt. Bizonytalan arckifejezéssel állt még egy pillanatig, aztán elhátrált. Alicia lehajtotta a fejét. Henneman a háta mögül lépett hozzá. Vastag gumikesztyűt húzott; kezében rézdróttal betekert fémrudat tartott, melynek egyik végét hosszú zsinór kötötte össze a lámpákat működtető generátorral. Amikor a rúd vége Alicia tarkójához ért, a lány teste ívbe feszült, válla hátrarándult, dereka előrebicsaklott, mintha hátba döfték volna. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Néhány másodpercig így maradt, minden tagja megnyúlt, mintha húznák.

Aztán kiszakadt belőle a lélegzet, és arccal előre a porba bukott. – Eszméletlen? Henneman a bakancsa orrával megbökte Alicia bordáit. – Úgy fest. – Peter, miért? – Sajnálom, Amy. Nem bízhatok benne. Feléjük tolatott egy teherautó. Ketten kiugrottak a raktérből, és lehajtották az ajtaját. – Nos, uraim – mondta Peter –, vigyük a fogdába ezt a nőt! És csak óvatosan. Nehogy elfeledkezzenek róla, mi is ő valójában.

HATVAN 0530: Peter Apgarral állt a pallón, nézte a világosodó eget. Egy órával pirkadat előtt elvonult a horda – némán húzódott vissza a hatalmas sereg, ahogy a partról visszacsapódó hullám olvad bele a tenger tömegébe. Csak a letiport föld széles sávja maradt utánuk, s mögötte a letöredezett kukoricatáblák. – Azt hiszem, ma éjjelre ennyi volt – állapította meg Apgar. Gondterhelt és lemondó hangon beszélt. Némán várakoztak, mindketten a gondolataikba merültek. Eltelt néhány perc, majd felbőgött a sziréna – mint egy hatalmas sóhaj, hangja kirobbant és szétterült a völgy fölött, majd elhalt. A két férfi a rettegő emberekre gondolt, akik most előbújnak az alagsorokból és óvóhelyekről, szekrényekből és ágyak alól. Öregek, szomszédok, gyermekes családok néznek egymásra tágra nyílt szemmel, elcsigázva: Vége már? Biztonságban vagyunk? – Aludnia kellene – jegyezte meg Apgar. – Magának is. De egyikük sem mozdult. Peter gyomra üres volt és égett – már nem is emlékezett, mikor evett utoljára –, teste többi része pedig elzsibbadt, szinte súlytalannak érződött. Arca megfeszült, húzódott, mintha a bőre papírból lenne. A test szükségletei kérlelhetetlenek: ha eljön a világvége, akkor is kell vizelni. – Tudja – mondta Apgar, és a markába ásított –, lehet, hogy Chase fején találta a szöget. Hagyjuk az egészet a gyerekekre. – Érdekes ötlet. – Tényleg lelőtte volna Donadiót? Ez a kérdés gyötörte Petert is egész éjjel. – Nem tudom. – Mindenesetre ne eméssze magát miatta. Engem nem zavart volna. – Néhány pillanatra elhallgatott. – Viszont Donadiónak egyvalamiben igaza volt. Még ha vissza is tudjuk verni a támadásokat, csak néhány éjszakára elegendő üzemanyagunk van a világításhoz. Peter a falhoz lépett. Szürke volt a reggel, fénye közönyös és bágyadt: a

helyzethez illő. – Hagytam, hogy védtelenül maradjanak. – Mindannyian hagytuk. – Nem, ez az én saram. Nem lett volna szabad megnyitni a kaput! – Mi más választása volt? Nem lehet az embereket örökre bezárni. – Ne próbáljon meg fölmenteni. – Én csak a realitásokra mutatok rá. Ha valakit hibáztatni akar, hibáztassa Vickyt. Vagy akár engem. A községek létrehozása eldöntött tény volt jóval a maga belépése előtt. – Én ültem abban a székben, Gunnar. Meg tudtam volna akadályozni. – És forradalmat kapott volna a nyakába. Miután a drakok eltűntek, a kitelepülés volt az egyetlen út. Már az is kész csoda, hogy olyan sokáig kézben bírtuk tartani a helyzetet. Akárhogy is győzködte Gunnar, Peter tudta az igazat. Elbizakodott volt, elhitette magával, hogy a veszély a múlté – vége a háborúnak, a fertőzötteknek, a régi rendnek –, és most kétszázezer ember nincs többé. Henneman és Chase dübögött feléjük a pallón. Chase úgy nézett ki, mint aki egy híd alatt éjszakázott, de Hennemannak, aki mindig adott a megjelenésére, valahogy sikerült úgy átvészelnie az éjszakát, hogy most is mintha skatulyából húzták volna ki. – Mi a parancs, tábornok? – kérdezte az ezredes. Nem engedhették meg maguknak, hogy lazítsanak a védelmen, de az embereknek pihenniük kellett. Apgar négyórás váltásra osztotta be őket: egyharmaduk a falakon legyen, egyharmaduk a védvonal mentén járőrözzön, egyharmaduk aludjon. – És most? – kérdezte Chase, miután Henneman távozott. De Peter már nem figyelt; egy ötlet motoszkált az agyában. Valami régi sugallat a múltból. – Elnök úr? Peter a két férfi felé fordult. – Gunnar, hol vannak a gyenge pontjaink? A kaput leszámítva. Apgar elgondolkodott.

– A falak erősek. A gát gyakorlatilag bevehetetlen. – Tehát a kapu a probléma. – Úgy hiszem. Vajon működne? Elképzelhető. – Megbeszélést tartunk az irodámban – mondta Peter. – Két óra múlva. – Nyissa ki az ajtót. A tiszt elforgatta a kulcsot a zárban; Peter belépett. Alicia a cella padlóján ült. Karja és lába össze volt láncolva elöl; egy harmadik lánc a falból kiálló súlyos vaskarikához kötötte a kezét. Vastag szövet takarta az ablakot, hogy tompítsa a fényt. – Épp ideje volt – mondta Alicia csúfondárosan. – Már azt hittem, elfeledkeztél rólam. – Kopogok, ha végeztem – mondta Peter az őrnek. Az őr magukra hagyta őket. Peter leült a priccsre Aliciával szemben. Egy néma pillanatig méregették egymást a fizikai távolságnál jóval szélesebb szakadék két oldaláról. – Hogy vagy? – kérdezte Peter. – Á, megvagyok. – Flegmán vállat vont. – A fejlövéshez képest eszményien. Egy pillanatra rám hoztad a frászt. – Dühös voltam. És vagyok. – Igen, érzékeltem. – Alaposan szemügyre vette Peter arcát. – Most, hogy alkalmam van rendesen rád nézni, meg kell mondanom, jól tartod magad. Jól állnak a deres fürtök. Peter halványan elmosolyodott. – Te pedig pont ugyanúgy nézel ki. Alicia körbepillantott a parányi lyukban. – És tényleg te vagy itt a góré? Elnök meg minden? – Minden jel szerint. – És milyen?

– Az elmúlt két nap nem volt a legjobb buli. Ezek a fanyar szóváltások, a párbeszédek tánca egy csak kettejük által hallott dal ritmusára: mi tagadás, ezek hiányoztak Peternek. – Lehetetlen helyzetbe hoztál, Lish. Az esti belépőd jó nagy vihart kavart. – Nem valami jól időzítettem. – A kormányzat árulóként tekint rád. Alicia fölnézett. – És mit gondol Peter Jaxon? – Sokáig távol voltál. Amy úgy véli, hogy a mi oldalunkon állsz, de nem ő itt a döntéshozó. – A ti oldalatokon állok, Peter. De ez nem változtat a helyzeten. Végül így is, úgy is át kell engedned Amyt. Fanninget nem győzheted le. – Látod, épp itt van a bökkenő. Soha nem hallottalak így beszélni semmiről. – Ez most más. Fanning más. Kezdettől fogva ő irányított mindent. Csak azért tudtuk megölni a Tizenketteket, mert ő hagyta. Mi csak bábuk vagyunk a kezében. – Akkor most miért bízol a szavában? – Talán nem voltam elég világos. Nem bízom. – ”Megvigasztalt. Törődött veled.” Vagy rosszul emlékszem? – Igaz is volt, Peter. De ez nem ugyanaz. – Ennél meggyőzőbb is lehetnél. – Miért? Csak hogy higgy nekem? Én úgy látom, úgysincs más választásod. – Kivel beszélek most? Veled vagy Fanninggel? Alicia szeme dühösen villant; Peter szavai érzékenyen érintették. – Esküt tettem, Peter. Mint te, mint Apgar, mint mindenki, aki a falon volt tegnap este. Azért maradtam Fanninggel, mert azt hittem, békén hagyja Kerrville-t. Igen, jó volt hozzám. Nem is állítottam, hogy nem. Hiszed vagy sem, igazából még sajnálom is a pasast, amíg eszembe nem jut, hogy ki ő. – Miért, ki ő? – Az ellenség.

Hazudik? Ebben a pillanatban mindegy is volt; Peter kezére játszott már a puszta tény is, hogy Alicia meg akarta győzni. – Mondd el, hogy mivel állunk szemben, hány drak gyülekezik a város körül! – Azt hiszem, annyi, ahányat tegnap láttál. – Más szóval Fanning haderejének többi része New Yorkban van. Tartalékolja őket. Alicia bólintott. – Nem követtek ide, ha erre gondolsz. A többi a város alagútjaiban van. – És tényleg nem tudod, mit akar Amytől? – Ha tudnám, elmondanám. Fanninget megérteni kilátástalan vállalkozás. Bonyolult személyiség, Peter. Húsz évig voltam mellette, és sosem sikerült teljesen kiismernem. Többnyire egyszerűen csak szomorúnak tűnik. Nem szereti, hogy az lett, ami, de valamiféle igazságtételt lát benne. Vagy legalábbis azt akar látni benne. Peter összeráncolta a homlokát. – Ez nem világos. Alicia hallgatott egy pillanatig, összeszedte a gondolatait. – A pályaudvaron van egy óra. Valamikor régen Fanningnek ott lett volna találkozója egy nővel. – Fölpillantott. – Hosszú történet. Elmesélhetem az egészet, de órákig tartana. – Akkor foglald össze röviden. – A nőt Liznek hívták. Jonas Lear felesége volt. Peter meghökkent. – Igen, engem is meglepett. Ők mind ismerték egymást. Fanning szerette, mióta ismerte. Amikor Liz feleségül ment Learhez, Fanning kvázi lemondott róla, de nem egészen. Aztán Liz megbetegedett. Haldoklott valami rákban. Kiderült, hogy ő is szereti Fanninget, és mindig szerette. Úgy volt, hogy megszöknek, az utolsó hónapokat együtt töltik. Hallanod kéne, ahogy Fanning elmeséli, Peter. Az embernek megszakad a szíve. Az óránál találkoztak volna, de Liz nem jött el. Meghalt az odaúton, de Fanning ezt nem tudta; azt hitte, meggondolta magát. Aznap éjjel lerészegedett egy bárban, és hazament egy nővel. Idegen volt, nem ismerős. És megölte.

– Vagyis egy gyilkos. Alicia kissé megütődött ezen. – Hát, inkább baleset volt, abból ítélve, ahogy elmondta. Félig eszét vesztette, azt hitte, gyakorlatilag vége az életének. A nő kést rántott, dulakodtak, a nő a késre zuhant. – Vagyis Fanning halálraítélt volt, mint a Tizenkettek. – Nem, megúszta. Igazából eléggé megviselte az egész. Zűrös természet volt, de nem hidegvérű gyilkos, legalábbis akkor még nem. Később aztán elment Dél-Amerikába Learrel, és onnan származott a vírus. Amit Lear évek óta keresett; azt hitte, megmentheti vele a feleségét, bár addigra ez már elvesztette a jelentőségét. Fanning szerint a pasas totál rögeszmés volt. – Ott kapta el Fanning a vírust? Alicia bólintott. – Fanning sztorijából ítélve véletlenül, bár ő Leart tekinti felelősnek érte. Miután megfertőződött, Lear visszahozta Coloradóba. Még mindig abban reménykedett, hogy általános gyógymódnak használhatja a vírust, de beavatkozott a katonaság. Ők fegyvert akartak csinálni belőle, valamiféle emberfeletti képességű katonákat akartak kitenyészteni. Emiatt vonták be a tizenkét halálraítéltet. Peter eltöprengett. Aztán formát öltött benne a gondolat: – Na és Amy? Őt miért csinálta a hadsereg? – Nem a hadsereg; az Lear műve volt. Egy másik fajta vírust használt, amelyik nem Fanning vírusából származott. Amy ezért más, mint a többiek. És mert annyira fiatal volt. Szerintem Lear érezhette, hogy az egész dolog rosszul sült el, és jóvá akarta tenni. – Sajátos módszert választott. – Mint mondtam, Fanning véleménye szerint a pasas nem volt komplett. Mindenesetre Fanning úgy érzi, Amy az igazi ellenfél. A Tizenkettek elpusztítása próbatétel vol, nem minket akart próbára tenni, mert nekünk semmi esélyünk nem volt ellenük. Hanem Amyt. Nem is értem, miért nem gondoltam erre akkor, amikor egy helyre terelte az összeset. Soha nem kedvelte őket valami nagyon, és akkor enyhén fogalmaztam. Egy rakás pszichopata volt, hogy őt idézzem. – Miért, ő nem az?

Alicia vállat vont. – Nézőpont kérdése. Ha úgy érted, hogy nem tud különbséget tenni jó és rossz között, akkor azt kell mondanom, nem az. Sőt elég felkészült a témában. Ez benne a legfurcsább, ezt nem értettem soha igazán. A drakoknak alapesetben minden mindegy… azok csak zabálógépek. Fanning viszont a világon mindenen tépelődik. Talán Michael tudná tartani vele a lépést, de nekem sose sikerült. Olyan érzés vele beszélgetni, mintha egy ló vonszolna magával. – És miért tette próbára Amyt? Mit akart kideríteni? Alicia elfordította a tekintetét, aztán így felelt: – Szerintem azt akarta megtudni, hogy tényleg más-e, mint a többi. Nem hiszem, hogy meg akarja ölni. Az túl egyszerű lenne. Ha tippelnem kell, azt mondanám, az egész a Lear iránti érzéseiből táplálkozik. Fanning gyűlölte őt. De tényleg szívből gyűlölte. És nem csak azért, amit Lear tett vele. Ennél mélyebben gyökereznek az érzései. Lear azért hozta létre Amyt, hogy jóvátegye, amit elrontott. Talán Fanning ezt nem bírja annyiban hagyni. Mint mondtam, többnyire egyszerűen boldogtalannak látszik. Ott ül a pályaudvaron, és az órát bámulja, mintha az idő megállt volna neki akkor, amikor Liz nem jött el. Peter várta a folytatást, de úgy látszott, Alicia a történet végére ért. – Tegnap este embernek nevezted. Alicia bólintott. – Legalábbis úgy néz ki, bár van néhány eltérő vonása. Érzékeny a fényre, sokkal inkább, mint én. Soha nem alszik, vagy majdnem soha. Melegen szereti a vacsoráját. És – hüvelyk- és mutatóujjával megérintette a metszőfogait – ilyenjei vannak. Peter összevonta a szemöldökét. – Tépőfogai? Bólintás. – Csak ez a kettő. – Mindig ilyen volt? – Ami azt illeti, nem. Eleinte pont olyan volt, mint a többi. De történt vele valami, egy baleset. Elmerült egy bányatóban. Ez a kezdeti időszakban volt, csak pár nappal azután, hogy kiszabadult a NOÉ-laborból. Mi nem tudunk

úszni; Fanning egyenest a tófenékre süllyedt. Mikor magához tért, a parton feküdt, és úgy nézett ki, mint most. – Elhallgatott, összeszűkült a szeme, mintha hirtelen felötlött volna benne egy gondolat. – Ez történt Amyvel is? – Valami ilyesmi. – De nem fogod elárulni nekem. Peter nem reagált erre. – A víz vissza tudná változtatni a Sokaságát? – Fanning szerint nem, csak őt. Peter fölkelt a priccsről. Kissé megszédült; tényleg ideje ledőlnie pihenni, legalább néhány percre. De fontosnak tartotta, hogy Alicia előtt ne mutassa, milyen kimerült – régi beidegződés volt ez, az Őrségben töltött napjaikból való, amikor mindig megpróbálták egymást lepipálni. Nekem sikerült, lássuk, mit tudsz! – Bocs a láncok miatt. Alicia fölemelte összekötött csuklóját, és közönyösen nézte, mintha nem is az ő keze lenne, hanem valaki másé. Vállat vont, és visszaejtette az ölébe. – Ugyan! Tudom, hogy nehéz helyzetbe hoztalak. – Szükséged van valamire? Ételre, italra? – Mostanában elég sajátos az étrendem. Peter megértette. – Meglátom, mit tehetek. Hallgattak egy pillanatig; emésztették a helyzet kínosságát. – Tudom, hogy nem akaródzik hinned nekem – mondta Alicia. – Mi tagadás, én se hinném el. De az igazat mondtam. Peter nem válaszolt. – Barátok voltunk, Peter! Éveken át te voltál az egyetlen, akire számíthattam. Mindig kiálltunk egymásért. – Igen, úgy volt. – Csak nyugtass meg, hogy ez még mindig jelent valamit. Peter ránézett, és fölidéződött benne annak az éjszakának az emléke, amikor elbúcsúztak egymástól a coloradói helyőrségnél sok-sok évvel ezelőtt – mielőtt Peter föllovagolt Amyvel a hegyre. Milyen fiatalok voltak akkor! A

laktanya előtt álltak, jeges szél mart beléjük, és Peter szenvedélyesen szerette Aliciát, ahogy még soha senkit – sem a szüleit, sem Nénit, de még a bátyját, Theót sem: senkit. Nem úgy szerette, ahogy férfi a nőt, vagy testvér a testvért; szikárabb érzés volt, a lényegig lecsupaszított szeretet, megnevezhetetlen, szubatomi szintű kötés kettejük között. Peter nem emlékezett már, hogy mit mondtak akkor egymásnak; csak az emlék lenyomata maradt meg, mint hóban a lábnyomok. Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor még úgy tűnt, az élet lényege és célja megérthető – elég fiatal volt még ahhoz, hogy ezt lehetségesnek higgye –, és az emlék frissen megőrizte az érzelmeket, mintha nem telt volna el három évtized a fagyos óra óta, amikor Alicia bátorsága jelentette a fényt és a menedéket. Peter pislogott, gondolatai visszatértek a jelenbe; elhessegette az emléket, csak a szívére nehezedő szomorúság maradt. Kétszázezer lélek elveszett, és a történtek Alicia köré összpontosultak. – Igen – válaszolta. – Jelent. De sajnos nem változtat semmin. Háromszor megdöngette az ajtót. Elfordult a zár, fölbukkant az őr. – Ne légy idióta, Peter! Fanning pontosan olyan, amilyennek mondom. Nem tudom, mit tervezel, de rossz ötlet! – Köszönöm – szólt Peter az őrhöz. – Végeztem. A falhoz rögzített lánc megcsörrent, ahogy Alicia megrángatta. – Bassza meg, hallgass rám! Semmi értelme harcolni vele! De ezek a szavak jóformán el sem értek Peter füléhez; már elindult kifelé a folyosón.

HATVANEGY S most, Aliciám, közöttük vagy. Hogy honnan tudom? Ahonnan mindent; millió elme, millió élet, millió fürkész szempár vagyok egyszerre. Ott vagyok mindenütt, Alicia, és téged figyellek. A kezdetektől fogva figyeltelek, fölmértelek, elkönyveltelek. Vajon túloznék, ha azt mondanám, éreztem a világba lépésedet a születésed napján – lucskos, visító méregzsák voltál, már akkor is az ereidben keringett a heves dac. Persze ez lehetetlen, mégis így érzem. Ilyen a gondviselés varázsereje; minden elrendeltetettnek, öröktől fogva ismertnek tűnik, előre- és visszatekintve is. Micsoda belépőt produkáltál! Az a vakmerő kinyilatkoztatás, az a tökéletes ritmusérzék, az a tiszteletet parancsoló méltóság, mellyel a város fényébe léptél, és büszkén kihirdetted a rangodat! Hogyhogy nem aléltak el az ostromlott metropolisz lakói mágikus erőd, drámai érkezésed hatására? Alicia Donadio vagyok, az Expedíciós Egység századosa! Nézd el nekem ezt a bőbeszédű csapongást, Alicia; a grandiózusságra fogékony hangulatban vagyok. Azóta, hogy a nagy Akhilleusz megállt Trója bástyái előtt, nem látott a világ hozzád fogható csodát. A falakon belül, semmi kétség, most összeül a nagytanács. Viták, határozatok, fenyegetések és ellenfenyegetések következnek – az ostrom szokásos koreográfiája. Harcoljunk? Meneküljünk? Mily komoly, mily csodálatra méltó, és mégis – bocsáss meg az analógiáért – olyanok ezek a megbeszélések az eredmény szempontjából, mint a kapálózás a fuldoklónak: csak siettetik a véget. Távollétedben, Alicia, hogy úgy mondjam, követem a példádat. Minden éjjel hívogat a sötétség; újra és újra a hatalmas Gotham City utcáira visz a lábam. Végre elérkezett a nyár erre a lakatlan szigetre. Az ágakon dalolnak a madarak; a levegőt a fák és virágok nemi életének salakanyagai dúsítják; a fűben mindenféle újszülött teremtmények indulnak életük első, óvatos felfedező útjára. (Tegnap este, visszaemlékezvén az erőnlétemmel kapcsolatos aggodalmaidra, fél tucat kisnyulat, egy egész almot faltam föl a tiszteletedre.) Mi ez a váratlan nyughatatlanság bennem? Manhattan üveg-, acél- és kőrengetegében kóborolva közelebb érzem magam hozzád, ez igaz, de van itt valami más is: olyan égetően heves nosztalgia, akárha hallucinálnék. Hisz nyár volt akkor is, amikor Lucessi barátom temetésére New Yorkba utaztam, s amikor a szerelem elragadta a szívem és nem eresztette többé. Behunyom a szemem és ott vagyok vele, Lizzel, a nő és a hely elszakíthatatlanul

összetartoznak, a kettő egy és ugyanaz. A megbeszélt időpont az óránál, sodródásunk a tömeg párás melegében, majd a taxi váratlan zártsága, repedt műbőr huzata és rajta a milliónyi korábbi utas lenyomata; az utakat és járdákat eltömő, hullámzó embersereg; a türelmetlenül, szaggatottan fölvisító dudák és a tüzelő macskák rikoltásaira emlékeztető szirénák; a belváros fenséges toronyházai a fáradt déli fényben csillogó üvegfalukkal; érzékeim szinte fájdalmas túlterheltsége, ahogy az ingerek válogatás nélkül rohanták meg az agyamat, és minden elválaszthatatlanul összetartozott vele, a drága, örök Lizzel. Fényes, napbarnított válla. Verejtékének halovány, nőies illata a taxi zárt terében. Sápadt, kifejező arca, a benne tükröződő halandóság, és rövidlátó pillantása, mely mindig mélyebbre nézett a láthatónál. Kezembe simuló kezének tökéletessége, mikor a sötét utcákon csatangoltunk, kettesben a milliók között. Van olyan nézet, hogy az ősidőkben egyetlen emberi nem volt csak, se nő, se férfi; abban az üdvözült állapotban létezett az egész emberiség, míg aztán az istenek büntetésképpen kettévágtak mindannyiunkat, s a kegyetlen mitózis örök bolyongásra készteti a két felet, keresik a párjukat, hogy újra egésszé válhassanak. Így éreztem én magam Liz kezét fogva, Alicia: mintha én lennék az egyedüli ember a földön, aki megtalálta a másik felét. Megcsókolt azon az éjszakán, miközben aludtam? Álom volt csak? Mi a különbség? Ez az én New Yorkom, mint egykor oly sokaké: az álmok csókjának városa. Mindennek vége, minden elveszett – a te szíved városa is, Alicia, Rose leányod városa. Hívjátok Fanninget, írta a barátom, Lucessi. Hívjátok Fanninget, és mondjátok meg neki, hogy csak a szerelem számít, és a szerelem fáj, és a szerelem elpártol tőlünk. Hány órán át lóghatott ott? Hány napon és éjszakán át küzdött az anyám, meddig úszott a kín tengerében? És hol voltam akkor én? Milyen bolondok is vagyunk! De bolond az ember faj! Közeledik hát az igazság pillanata. Istenhez folyamodom jogos panaszommal; ő kecsegtetett minket lelketlenül a szerelem ígéretével, mint aki tarka játékot függeszt a csecsemő bölcsője fölé. A semmiből teremtette ezt a bús világot; semmivé oszlik majd egykoron. Tudom, hogy Amy itt van, mondtad tegnap. Hallom a hangodon. Én pedig a tiéden, Alicia. Én a tiéden.

HATVANKETTŐ Két katona állt a gyalogút végén, puska lógott a kezükben. Peter közeledtére vigyázzba álltak, fürgén tisztelegtek. – Volt itt valami mozgás? – kérdezte Peter. – Doktor Wilson ment be nemrég. – Senki más? – Arra gondolt, hogy Gunnar benézhetett, vagy esetleg Greer. – Azóta nem, hogy mi szolgálatba álltunk. Kinyílt az ajtó, amikor Peter a tornácra lépett: Sara volt az, kis orvosi bőrtáska volt nála. Összetalálkozott a tekintetük, és Peter megértette, amit érez. Átölelte, aztán elengedte. – Nem tudom, mit mondjak – kezdte. Sara haja csapzottan tapadt a homlokára, véreres szeme megduzzadt. – Mindannyian nagyon szerettük Kate-et. – Köszönöm, Peter. – Színtelen, fásult volt a hangja. – Igaz, amit Aliciáról hallottam? Peter bólintott. – Mit fogsz csinálni vele? – Momentán nem tudom. A fogdában van. Sara nem válaszolt; nem is volt rá szükség. Az arca elárult mindent. Bíztunk benne, erre tessék. – Hogy van Amy? – kérdezte Peter. Sara mélyet sóhajtott. – Megnézheted magad is. Kissé idegen terep ez nekem, de amennyire meg tudom állapítani, jól van. Úgy értem, ez egy emberi szervezet. Kicsit alultáplált, és elég gyenge, de lement a láza. Ha behoznád úgy, hogy nem mondod meg, ki az, azt mondanám, tökéletesen egészséges huszonéves nő, aki nemrég esett át egy súlyos influenzán. Megmagyarázná valaki ezt az egészet? A tőle telhető legtömörebben Peter elmondott neki mindent: a Bergensfjordot, Greer látomását, Amy átalakulását. – És mi a terved? – kérdezte Sara.

– Dolgozom rajta. Sara kissé kábultnak látszott; most kezdte megemészteni a hallottakat. – Lehet, hogy tartozom Michaelnak egy bocsánatkéréssel. Fura, hogy elsőre ilyesmi jut az eszembe erről. – Megbeszélést tartok az irodámban nulla-hét-harminckor. Szükségem lesz rád ott. – Rám miért? Sok oka volt; Peter a legegyszerűbbre szorítkozott. – Mert a kezdetektől részese vagy ennek az egésznek. – És most részese leszek a befejezésnek – mondta Sara komoran. – Reméljük, nem. Sara hallgatott, aztán azt mondta: – Tegnap bejött a kórházba egy vajúdó nő. A korai fázisban volt, máskor hazaküldtük volna, de a férjével ott voltak, amikor megszólalt a sziréna. Hajnali három körül fogta magát, és megszülte a babát. Egy babát ennek az őrületnek a közepén. – Sara egyenest Peter szemébe nézett. – Tudod, mit akartam mondani neki? Peter megrázta a fejét. – Hogy ne tegye. A hálószoba ajtaja nyitva állt; Peter megtorpant a küszöbön. Be voltak húzva a függönyök, sárgás, szórt fénnyel vonták be a szobát. Amy az oldalán feküdt csukott szemmel, ellazult arccal, fél karját a párna alá dugva. Peter már éppen kiosont volna, amikor Amy szeme megrebbent és kinyílt. – Helló. – Nagyon halk volt a hangja. – Nem zavarlak, aludj tovább. Csak megnéztem, hogy vagy. – Nem, maradj. – Álomittasan hordozta körbe tekintetét a szobán. – Hány óra? – Nem tudom pontosan. Korán van. – Itt volt Sara.

– Tudom. Találkoztam vele, amikor elment. Hogy érzed magad? Amy összeráncolt homlokkal mélázott a kérdésen. – Nem tudom… – Aztán tágra nyílt a szeme, mintha maga is meglepődne a gondolaton. – Talán éhes vagyok. Milyen hétköznapi igény. Peter bólintott. – Meglátom, mit tudok intézni. A konyhában bekapcsolta a petróleumos tűzhelyet – hónapok óta nem használta –, és kiment a katonákhoz, megmondta, mire van szüksége. Míg rájuk várt, elmosogatott; mire visszaértek egy kis kosárral, már lobogott a láng. Aludttej, tojás, egy krumpli, tömör fekete kenyér, és viasszal lepecsételt üvegben vegyes bogyólekvár. Peter munkához látott, örült ennek a kis feladatnak, amely elterelte a figyelmét a gondjairól. Öntöttvas serpenyőben megsütötte a krumplit, majd a tojást; vékony szeletekre vágta a kenyeret, és megkente lekvárral. Mikor főzött utoljára másnak? Valószínűleg Caleb gyerekkorában, sok évvel ezelőtt. Tálcára rakodta Amy reggelijét, kitöltött hozzá egy pohár aludttejet, és bevitte a hálószobába. Arra gondolt, lehet, hogy azóta Amy elaludt megint; de a lány ébren ült az ágyban. Időközben a függönyt is elhúzta; ezek szerint már nem zavarja a fény. Fölragyogott az arca, amikor meglátta Petert a tálcával, mintha egy pincér lépett volna be az ajtón. – Nahát! – ámult el. Peter az ölébe tette a tálcát. – Nem vagyok nagy szakács. Amy úgy bámult az ennivalóra, mint akit hosszú börtönbüntetés után most engedtek ki. – Nem is tudom, hol kezdjem. A krumplival? Vagy a kenyérrel? – Mosolyogva megrázta a fejét. – Nem! A tejjel. Kiitta a poharat, majd hozzáfogott a többihez, erélyesen szurkálta villájával az ételt, mint egy mezei munkás. Peter az ágy mellé húzott egy széket. – Talán lassítanod kéne. Amy fölpillantott, és tojással teli szájjal azt kérdezte: – Te nem eszel?

Peter majd éhen halt, de tetszett neki Amy étvágya. – Később bekapok valamit. Kiment a konyhába, hogy teletöltse Amy poharát; mire visszatért, már üres volt a tányér. Odaadta a lánynak az aludttejet, és nézte, ahogy az utolsó cseppig kiissza azt is. Egészséges szín költözött az arcába. – Ülj le mellém – mondta. Peter elvette a tálcát, és leereszkedett az ágy szélére. Amy a kezébe csúsztatta a kezét. – Hiányoztál – mondta. Olyan valószerűtlen volt, hogy itt ül és Amyvel beszél. – Sajnálom, hogy megöregedtem. – Á, ebben azért én vezetek. Peter majdnem elnevette magát. Annyi mindent akart mondani neki. Épp úgy nézett ki, mint az álmaiban; a rövid haj volt az egyetlen különbség. Szeme, meleg mosolya, a hangja – minden ugyanolyan volt. – Milyen volt a hajón? Amy lehajtotta a fejét; hüvelykujjával gyengéden simogatta Peter kezét. – Magányos. Furcsa. De Lucius gondoskodott rólam. – Megint fölnézett. – Bocsáss meg, Peter! Te nem tudhattad meg. – Miért? – Mert azt akartam, hogy éld az életedet. Hogy… boldog légy. Hallottam, hogy Caleb „apu”-nak szólított. Nagyon örülök neki. – Megnősült ám. A feleségét Pimnek hívják. – Pim – ismételte Amy, és elmosolyodott. – Van egy fiuk is. Theónak nevezték el. Amy szelíden megszorította a kezét. – Látod, ez egy élet. Mi más tett még boldoggá? Tudni szeretném. Te, gondolta Peter. Te tettél boldoggá. Minden éjjel veled voltam, mióta elmentél. Egy egész életet leéltem veled, Amy. De nem találta a szavakat, hogy kifejezze. – Az az iowai éjszaka – fogott bele. – Az valóság volt, ugye?

– Én már nem vagyok benne biztos, mi a valóság. – Úgy értem, megtörtént. Nem álom volt. – Igen – bólintott Amy. – Miért jöttél oda hozzám? Amy elkapta a tekintetét, mintha fájdalmas volna az emlék. – Nem tudom biztosan. Össze voltam zavarodva, olyan gyorsan történt az átváltozás. Valószínűleg nem kellett volna megtennem. Annyira szégyelltem, ami voltam. – Hogy gondolhatsz ilyet? – Egy szörnyeteg voltam, Peter. – Számomra nem. Összefonódott a tekintetük; Amy keze meleg volt, de nem a láztól: az élettől. Ezerszer fogta már, és mégis először. – Alicia jól van? – kérdezte Amy. – Ó, az ilyesmi neki meg se kottyan. Szerinted mit csináljak vele? – Nem nekem kell eldönteni. – Nem. De akkor is tudni szeretném, mit gondolsz. – Ez nem könnyű neki. Sokáig volt Fanninggel. Azt hiszem, sok mindent nem mond el nekünk. – Például? Amy elgondolkozott, aztán megrázta a fejét. – Nem tudom pontosan. Alicia nagyon szomorú. De mintha volna benne egy zárt doboz, amihez nem férek hozzá. – Megint találkozott a tekintetük. – Az kell neki, hogy bízz benne, Peter. Én vagyok az ő egyik fele, Fanning a másik. S kettőnk közt ott vagy te. Miattad van itt valójában. Tudni akarja, ki ő. Sőt nemcsak hogy ki, hanem hogy mi ő. – És mi ő? – Ami mindig volt. Része ennek, része a közösségnek. Te vagy a családja, Peter. Kezdettől fogva az voltál. Tudnia kell, hogy még mindig az vagy. Peter érezte az igazságot ezekben a szavakban. De tudni és hinni két különböző dolog. Ez benne a pokoli, gondolta.

– Nem mehetsz vele – mondta. – Nem engedhetem. – Lehet, hogy nem lesz más választásod. Aliciának igaza van, a város nem állhat ellen a végtelenségig. Előbb-utóbb szembe kell néznem Fanninggel. – Nem érdekel. Egyszer már elvesztettelek… Még egyszer nem foglak. Lépteket hallottak a folyosóról: Peter megfordult; Caleb állt az ajtóban, mögötte Pim. Egy pillanatra Peter fia szóhoz sem jutott az ámulattól. Meleg fény gyúlt ki a szemében. – Tényleg te vagy! Amy mosolygott. – Caleb, azt hiszem, szeretnélek megölelni. Peter hátralépett; Amy felkönyökölt, Caleb az ágy fölé hajolt és összeölelkeztek. Mikor végül elhúzódtak egymástól, még mindig fogták egymás könyökét, és boldog mosoly ült az arcukon. Peter megértette, mit lát: a szoros köteléket, mely Iowa előtt szövődött Amy és a fia közt, amikor Amy az árvaházban gondozta. – Milyen felnőttnek nézel ki – nevetett Caleb. Amy is nevetett. – Te is! Caleb a feleségéhez fordult, egyszerre beszélt és jelelt. – Amy, ő a feleségem, Pim. Pim, ő Amy. Hogy vagy, Pim?, jelelte Amy. Nagyon jól, köszönöm, válaszolta Pim. Amy keze gyakorlott sebességgel mozgott. Szép a neved. Pont olyan vagy, amilyennek képzeltelek. Te is. Caleb rábámult a két nőre; Peternek csak ekkor jutott eszébe, hogy az imént látott párbeszéd elméletileg képtelenség volt. – Amy – szólt közbe Caleb –, ezt hogy csináltad? A lány szétterpesztett ujjaira meredt. – Nem tudnám megmondani. Gondolom, a nővérek tanítottak meg rá. – Egyikük sem tud jelelni.

Amy az ölébe ejtette a kezét és fölnézett. – Hát valaki márpedig megtanította. Különben honnan tudnám? Újabb lépések; Apgar érkezésével a hivatalosság és hatékonyság levegője áramlott be a szobába. – Elnök úr, bocsánat az alkalmatlankodásért, de sejtettem, hogy itt találom. – Állával az ágy felé intett. – Elnézést, hölgyem. Hogy érzi magát? Amy összefont ujjakkal ült az ágyon. – Sokkal jobban, tábornok úr, köszönöm. A tábornok figyelme Calebre fordult. – Hadnagy, nem a priccsén kéne lennie? – Nem voltam fáradt, uram. – Nem azt kérdeztem. És ne nézzen az apjára… őt nem érdekli a téma. Caleb megfogta Amy kezét, és megszorította búcsúzóul. – Gyógyulj meg, oké? – Indulás, Mr. Jaxon. Caleb gyors, olvashatatlan jelet váltott Pimmel, és kiment a szobából. – Ha végzett itt – folytatta Apgar –, ideje menni. A többiek már várják. Peter Amyhez fordult. – Mennem kell. Amy látszólag meg sem hallotta; Pimre szegeződött a tekintete. Nyúltak a másodpercek, és a két nő között szinte sistergett a levegő, mintha néma, titkos párbeszédet folytattak volna. – Amy? A lány összerezzent, az áramkör megszakadt. Egy pillanatig mintha nem tudta volna hova tenni a környezetét. Aztán nagyon nyugodtan válaszolt: – Hogyne, menj csak. – És jól megleszel itt? – kérdezte Peter. Amy megint mosolygott, de másképp – inkább megnyugtatóan, mint őszintén. Volt benne valami hamis, sőt erőltetett. – Pompásan.

HATVANHÁROM – Tükrök – ismételte Chase. A konferenciaasztal körül ült a csapat, Peter balján a hadikormánya: Apgar, Henneman, Sara, Michael, Greer. – Nem feltétlen kell tükörnek lennie. Bármilyen tükröződő felület megteszi, a fő, hogy meglássák benne magukat. Chase mély levegőt vett, és összefonta ujjait az asztalon. – Ennél őrültebb dolgot még nem hallottam. – Nincs ebben semmi őrültség. Harminc évvel ezelőtt Las Vegasban Lishsel egy hármas raj elől menekültünk, és egy konyhában sarokba szorítottak minket. Elfogyott a lőszerünk, gyakorlatilag védtelenek voltunk. A plafonról lelógott egy csomó edény meg serpenyő. Megragadtam az egyiket, hogy bunkósbotnak használjam, de amikor az első fertőzött elé tartottam, a bestia sóbálvánnyá vált, mintha hipnotizálták volna. És ez egy sima rézedény volt. Michael, erősítsd meg. – Igazat mond. Én is tapasztaltam ezt. Apgar Michaelhoz fordult. – És mit csinál velük a tükör? Miért lassítja le őket? – Nehéz kérdés. Én arra tippelek, hogy valami szunnyadó emléket ébreszt föl. – Vagyis? – Vagyis nem tetszik nekik, amit látnak, mert az elüt az önképüktől. – Peterre nézett. – Emlékszel a fertőzöttre, akivel megküzdöttél Tifty ketrecében? Peter bólintott. – Miután megölted, mondtál valamit Tiftynek. Azt, hogy „Emilynek hívták. Az utolsó emléke az volt, hogy megcsókol egy fiút.” Honnan tudtad? – Régen volt, Michael. Nem tudom megmagyarázni. Rám nézett, és egyszerűen megtörtént. – Nem simán nézett. Bámult. Mind a ketten a másikra bámultatok. Az emberek nem szoktak a fertőzött szemébe nézni, aki mindjárt széttépi őket. A

természetes reakció az, hogy félrenézel. De te nem. És pont mint a tükör, ez is lebénította. – Michael egy pillanatra elhallgatott, aztán magabiztosabban folytatta: – Minél többet gondolkozom rajta, annál logikusabb a dolog. Sok mindent megmagyaráz. Amikor valakit elragadnak, első gondolatuk az, hogy hazamenjenek. A haldoklók is így vannak vele. Sara, jól mondom? Sara bólintott. – Így igaz. Sokszor ez az utolsó szavuk. „Haza akarok menni.” Meg sem tudnám mondani, hányszor hallottam. – Tehát a fertőzött olyan valaki, akibe beleköltözött egy erős, rendkívül agresszív vírus. De valahol mélyen emlékszik rá, ki volt előtte. Az átalakulási fázisban eltemetődik ez az emlék, de nem tűnik el, nem teljesen. Csak egy apró mag legbelül, de ott van. A szem is tükröződő felület. Amikor meglátják magukat, az emlék a felszínre bukkan és összezavarja őket. Ettől bénulnak meg, kvázi a nosztalgiától. Attól a fájdalomtól, amit az emberi életük emléke jelent, és hogy meglátják, mivé lettek. – Elég elrugaszkodott elmélet – szólalt meg Henneman. Michael vállat vont. – Lehet. Lehet, hogy zöldségeket beszélek, volt már rá példa. De hadd kérdezzek valamit, ezredes úr. Hány éves? – Tessék? – Hatvan? Hatvanhárom? Henneman elhúzta a száját. – Ötvennyolc vagyok, engedelmével. – Pardon. Szokott tükörbe nézni? – Igyekszem elkerülni. – Pont erre célzok. A fejében még mindig ugyanaz az ember, aki régen volt. Jómagam az agyam szerint még mindig tizenhét éves suhanc vagyok. De a valóság más, és szembesülni vele kiábrándító. Nem látok húszéveseket az asztal körül, úgyhogy gyanítom, nem vagyok ezzel egyedül. Peter a kabinetfőnökére nézett. – Ford, milyen tükröződő anyagaink vannak? Az egész kaput be kell fednünk, és nem ártana plusz száz méter mindkét oldalon, vagy még több, ha van mivel megcsinálni.

Ford elgondolkozott. – A galvanizált tetőlemezek megfelelnének, azt hiszem. Azok elég fényesek. – Mennyi van belőlük? – Sokat elvittek a külső építkezésekhez, de azért elég lesz. Lebonthatjuk néhány ház tetejéről, ha mégis elfogy. – Fogja munkára a mérnököket! A kaput is meg kell erősítenünk. Mondja meg nekik, hogy ha kell, hegesszék be úgy, ahogy van. És a gyalogoskaput is. Chase összevonta a szemöldökét. – Hogy fognak kijutni az emberek? – Pillanatnyilag nem a ki-, hanem a bejutás a problémánk. Senki nem megy sehova. – Elnök úr, ha közbeszólhatok – mondta Henneman. – Feltéve, hogy mindez működik, ami véleményem szerint erősen kérdéses, még akkor is kétszázezer fertőzött kószál odakint. Nem maradhatunk örökre a falak között. – Nem szívesen mondok ellent, ezredes, de Kaliforniában pontosan ezt tettük. Az Első Kolónia majdnem egy évszázadon át fönnmaradt, holott az itteni erőforrásoknak csak a töredékével rendelkezett. Néhány ezer emberünk maradt, ez helyes irányítás mellett fönntartható népesség. A falakon belül van elegendő megművelhető föld a növénytermesztéshez és állattenyésztéshez. A folyó révén állandóan el vagyunk látva ivó- és öntözővízzel. Némi módosításokkal Freeportból továbbra is szállíthatjuk az olajat kisebb adagokban, és a finomító maga védhető. A készletek okos beosztásával, és ha a finomított kőolajat kizárólag a világításra tartogatjuk, sokáig elboldogulhatunk. – És a fegyverek? – Tiffy bunkeréből egy darabig elláthatjuk magunkat, és valószínűleg gyártani is tudunk valamennyit, legalább néhány évi készletet. Utána íjakat, nyílpuskákat és tűzbombákat használunk. Az Első Kolóniában megoldottuk. Itt is menni fog. Néma csönd telepedett az asztalra; Peter tudta, hogy mindenki ugyanarra gondol: Hát ide jutottunk. – Minden tiszteletem mellett – szólalt meg Michael –, ez egy marhaság, és te is tudod.

Peter odafordulva hallgatta. – Mondjuk, hogy a tükrök lelassítják őket. Fanning viszont még mindig él és virul. Ha Alicia igazat mondott, akkor az este látott fertőzöttsereg csak az előőrse volt. Egy komplett hadsereget tart készenlétben. – Ez hadd legyen az én gondom. – Ne fölényeskedj! Én húsz éve töröm ezen a fejem. Apgar mogorván nézett rá. – Mr. Fisher, azt javaslom, hallgasson el! – Miért? Hogy Peter lemészároltathasson mindnyájunkat? – Michael, légy szíves, hallgass végig. – Peter nem haragudott; számított rá, hogy Michael ellenkezni fog. Most az volt a legfontosabb, hogy mindnyájan egyként gondolkozzanak. – Jól ismerem az érzéseidet. Elég világosan kifejezted őket. De azóta megváltozott a helyzet. – Annyiban, hogy előbbre kell hozni a határidőt. Ezzel a teszetoszasággal csak eljátsszuk az esélyünket. Már el kellett volna kezdeni feltölteni a buszokat. – Korábban talán sikerült volna. De ha most elkezdjük elszállítani az embereket, abból felkelés lesz. Széthullik az egész város. És kizárt, hogy hétszáz embert a földszorosra tudjunk juttatni sötétedés előtt. Nyílt terepen fogják megrohamozni őket. Esélyük sem lenne. – Amúgy sincs esélyünk. A Bergensfjord az egyetlen. Lucius, ne csak ülj ott! Greer nyugodt arccal felelt: – Nem a mi dolgunk eldönteni. Peter a főnök. – Nem hiszek a fülemnek! – Michael körbenézett, aztán megint Peterhez fordult. – Csak az istenverte makacsságod miatt nem vagy hajlandó beismerni, hogy vesztettél! – Fisher, elég legyen – figyelmeztette Apgar. Michael a nővérére nézett. – Sara, ugye nem veszed ezt be? Gondolj a lányokra! – Rájuk gondolok. Meg mindenki másra. Peterrel értek egyet. Még sosem jártunk rosszul az ő irányítása alatt.

– Michael, tudnom kell, hogy velünk vagy-e – mondta Peter. – Ilyen egyszerű. Igen vagy nem. – Oké, akkor nem. – Akkor távozhatsz. Arra van az ajtó. Peter nem volt benne biztos, mi fog most történni. Néhány másodpercig Michael farkasszemet nézett vele. Aztán dühös sóhajjal fölállt az asztaltól. – Felőlem! Értesítsetek, ha túléltétek az éjszakát. Lucius, jössz? Greer fölhúzta a szemöldökét és Peterre nézett. – Semmi gond – mondta Peter. – Nem árt, ha valaki vigyáz rá. A két férfi távozott. Peter megköszörülte a torkát és folytatta: – Az a fő, hogy a ma éjszakát valahogy átvészeljük. Minden jó erőben lévő felnőttet a falakon akarok látni, de a többieknek biztos menedék kell. Ford? Chase fölállt, odament Peter asztalához, és egy összetekert papírral jött vissza, melyet kiterített az asztalon, és a sarkait levélnehezékekkel leszorította. – Ez a városépítők egyik eredeti tervrajza. Bunkerek épültek itt – mutatta az ujjával –, itt és itt. Mindhárom a város korai korszakából való, és évtizedig nem használták őket, a 38-as tavaszi betörés óta egyszer sem. Gyanítom, hogy nincsenek valami jó állapotban, de némi megerősítés után végszükség esetére jók lesznek. – Hányan férnek be? – kérdezte Peter. – Nem sokan, legfeljebb néhány százan. És hát – folytatta –, itt van még a kórház, oda befér mondjuk még száz ember. Ez alatt az épület alatt található még egy kisebb rejtekhely, egy régi banki páncélterem. Teli van aktákkal és más kacatokkal, de amúgy jó állapotban van. – És az alagsorok? – Nincs belőlük sok. Néhányat építettek az üzlethelyiségek alá, a régebbi lakótömbök alá, és feltételezhetjük, hogy néhány magánház alatt is van. De a várost alapvetően kőtömb alapzatra meg cölöpökre építették. A folyó menti talaj meg többnyire agyag, úgyhogy ott nincsenek pincék. Ez a szakasz egészen a déli falig tart. Rossz hír, gondolta Peter. Eddig ez alig ezer embernek nyújthat menedéket. – És itt a nagyágyú. – Chase most az árvaházra hívta föl a figyelmet, amely

a térképen B1 jelzéssel szerepelt. – Amikor Austinból átköltöztették a kormányzatot, többek közt épp emiatt választották Kerrville-t. A falak építésének idején biztonságos helyre volt szükség, ahol a munkások és maga a kormány éjszakázhattak. A városnak ez a fele egy nagy mészkőképződményre épült, ami teli van üregekkel. A legnagyobb ilyen üreg az árvaház alatt van, és jó mélyen, legalább tíz méterrel a felszín alatt. A régi feljegyzések szerint a nővérek a polgárháború előtt eredetileg az úgynevezett földalatti vasút részeként használták, vagyis a rabszolgamentő hálózat rejtekhelyei voltak itt. – Hogy jutunk le oda? – kérdezte Apgar. – Délelőtt elmentem megnézni. A csapóajtó az étkező padlódeszkái alatt található. Egy falépcső vezet lefelé, elég rozoga, de használható. A barlang nyirkos, mint egy kripta, de jó nagy. Ha betereljük oda az embereket, legalább ötszázan elférnek. – Chase fölnézett. – Nos, mielőtt bárki megkérdezné: megnéztem tegnap este a népesség-nyilvántartási adatokat. Csak becsléseket tudok mondani, de a következőképp állunk: a falakon belül tizenhárom év alatti gyerekből van körülbelül ezeregyszáz. Ha levonjuk a katonaságot, a maradék elég egyenletesen oszlik meg a nemek szerint, viszont életkor szerint az idősebbek felé billen a mérleg. Sokan vannak hatvan fölött. Lesz köztük, aki részt akar venni a harcban, de az igazat megvallva nem hiszem, hogy nagy hasznukat vesszük. – És a többiek? – Durván ezerháromszáz harcképes korú férfiról beszélünk. Nagyjából ugyanannyi a nő, talán valamivel kevesebb. Bátran feltételezhetjük, hogy a nők egy része beáll a falat védeni, és nincs ennek akadálya. A problémát a felszerelés jelenti. Csak körülbelül ötszáz civilt tudunk felfegyverezni. Nyilván nagyon sokaknak van lőfegyvere a lakosok közül, de meg sem tudjuk tippelni, hogy ez mennyi lehet. Nem tudunk mit tenni, várunk és meglátjuk, mi kerül elő, ha itt lesz az ideje. Peter Apgarra nézett. – Hogy állunk a lőszerrel? A tábornok összeráncolta a homlokát. – Nem túl jól. A múlt éjszaka alaposan megcsapolta a készleteket. Talán húszezer lövedékünk lehet különféle kaliberekben, zömmel kilenc millisek, negyvenötösök, és öt-ötvenhatosok. Van egy csomó sörétes puskába való golyó, de ezek csak közelről hatásosak. A nagyobb puskákba összesen kábé tízezer ötvenes kaliberű lövedékünk maradt. Ha a drakok áttörik a kaput, nem tart ki sokáig a muníciónk.

Nyugtalanító végeredmény: talán ezer védő a falakon, legföljebb néhány percre elegendő lőszer, ezer ember a bunkerekben, és kétezer fegyvertelen civil menedék nélkül. – Kell hogy legyen egy hely, ahová el tudjuk rejteni az embereket – mondta Peter. – Valakinek valamilyen javaslata…? – Ami azt illeti – kezdte Chase – ezzel kapcsolatban van egy ötletem. – Kiterített egy másik térképet: a gát tervrajzát. – A leeresztő csöveket használnánk. Van belőlük hat, mindegyik harmincméteres, úgyhogy egyenként elférhet bennük százötven ember. A kivezető nyílásnál be van rácsozva, ott soha egy fertőzött sem hatolt be. A bevezető oldalon csak a vízművön keresztül lehet bejutni, de a csövek és a külvilág között három vastag ajtó is van. Az egészben az a legszebb, hogy még ha a drakok be is hatolnak a falakon, eszükbe sem jutna ott keresni őket. Teljesen el lennének rejtve ott az emberek. Ez jól hangzott. – Tudja, mit, Ford, ezzel ki is érdemelte a havi keresetét. Gunnar? Apgar összeszorított szájjal biccentett. – Éppenséggel egészen kiváló ötlet. – Többiek? Egyetértő dörmögés volt a válasz. – Helyes, akkor ez el van döntve. Chase, maga irányítja a polgári lakosságot. Minél előbb el kell kezdeni az óvóhelyekre vinni az embereket, ne kelljen az utolsó pillanatban kapkodni. A tizenhárom évnél fiatalabb gyerekek az árvaházba menjenek, a legfiatalabbakkal kezdve. Sara, hány betegetek van a kórházban? – Nem sok. Húsz körül. – Az alagsori bunkerben elhelyezhetjük a kimaradtak egy részét, plusz a nyugati bunkerekben is. Gunnar, ezek mindegyikéhez állítson biztonsági szolgálatot. Csak gyerekek és kisgyerekes anyák mehetnek be. Férfiak nem. Aki járni tud, az harcolni is. – És ha nem hajlandóak? – A hadiállapot, az hadiállapot. Ha nem fogadják meg a tanácsát, bárhogy is dönt, én támogatom, de ne legyen belőle nagy felhajtás. Apgar feszes biccentéssel jelezte, hogy érti a célzást.

– A többi, aki nem akar harcolni, a gát csatornáiba menjen. Tizennyolcnulla-nullára az összes menedékre jogosult civil legyen a helyén, de minél rendezettebben kell levezényelni, hogy a pánikot a minimumra szorítsuk. Ezredes, maga felügyeli a polgári haderő összeállítását. Küldjön ki két szakaszt, menjenek házról házra és tudassák, hogy a fegyvereket le kell adni. Mindenki megtarthat egy darab puskát vagy pisztolyt, de azon túl minden a fegyvertárba kerül újraelosztás céljára. Ettől a pillanattól fogva minden működő lőfegyver a texasi hadseregé. – Intézkedem – válaszolta Henneman. Peter a teljes csapathoz szólt most. – Nem tudjuk, mennyi ideig kell visszatartanunk őket, emberek. Talán percekig, talán órákig, lehet, hogy egész éjjel. Lehet, hogy nem is támadnak, hanem kivárnak. De ha a drakok bejutnak, az árvaház felé vonulunk vissza. Megvédjük a gyerekeket. Világos? Némán bólintott mindenki. – Akkor az ülést berekesztem. Tizenöt-nulla-nullára mindenki jöjjön vissza. Gunnar, maradjon egy percre! Szeretnék valamit megbeszélni magával. Megvárták, amíg kiürül az iroda. Apgar az asztalra könyökölt, és összefont ujjai fölött nézett Peterre. – Nos? Peter fölállt és az ablakhoz lépett. Csöndes volt a tér, senki nem járt odakint, minden mozdulatlanul párolódott a kánikulában. Hol lehet mindenki? Valószínűleg az otthonaikban rejtőznek, gondolta Peter, nem mernek kijönni. – Fanninggel le kell számolni – mondta. – Különben soha nem lesz ennek vége. – Most jön az a rész, amikor közli velem, hogy New Yorkba megy. Peter megfordult. – Szükségem lesz egy kisebb kontingensre… mondjuk két tucat emberre. Texarkanáig, akár még tovább is kitart az üzemanyag. Gyalog télre már New Yorkban leszünk. – Ez öngyilkosság. – Egyszer már sikerült. Apgar szúrós pillantást vetett rá.

– És bazi nagy szerencséje volt, már elnézést a szóért. Arról nem is beszélve, hogy azóta harminc évvel idősebb lett, és New York háromezer kilométerre van innen. Donadio szerint hemzsegnek ott a drakok. – Aliciát magammal viszem. Ismeri a terepet, és a fertőzöttek őt nem támadják meg. – A tegnap esti műsora után? Ne szórakozzon. – A város elesik, ha Fanninget meg nem öljük. Az a kapu nem fog örökké ellenállni. – Ezzel nem vitatkozom. De Fanninget két tucat katonával megtámadni nem tűnik valami kiforrott tervnek. – Mi a maga javaslata? Adjuk ki Amyt? – Ennél már jobban ismerhetne. Ráadásul amint átadjuk Donadiónak, nincs semmink. Nem marad egyetlen kártya sem a kezünkben. – Akkor mi legyen? – Nos, gondolkozott azóta Fisher hajóján? Peternek tátva maradt a szája. – Ne értsen félre – folytatta Apgar. – Annyira sem bízom a fickóban, hogy hátat fordítsak neki, és örülök, hogy kirúgta innen a fenébe. Nem tűröm a seregben a széthúzást, és Fisher nagyon elvetette a sulykot. Amellett fogalmam sincs, hogy a hajó egyáltalán fönnmarad-e a vízen. – Nem hiszek a fülemnek. Apgar hallgatott egy pillanatig. – Elnök úr! Peter. Én vagyok a katonai tanácsadója. Egyben a barátja is vagyok. Ismerem önt és a gondolkodásmódját. Eddig jó szolgálatot tett önnek, de ez más helyzet. Ha csak rólam volna szó, azt mondanám, persze, küzdve kell elesni. Lehet, hogy csak jelképes gesztus, de az olyan vén csatalovaknak, mint mi vagyunk, számít az ilyesmi. Utálom a megfutamodást, világéletemben utáltam. De akárhogy is nézzük, ennek rossz vége lesz. Ha tetszik, ha nem, ön a Texasi Köztársaság utolsó elnöke. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ön kezében van az emberiség sorsa. Lehet, hogy Fisher csak a pofáját jártatja. Ön ismeri, ön tudja megítélni. De a hétszáz több, mint a semmi. – Akkor ez a hely széthullik. Kizárt dolog, hogy működőképes védelmet tudjunk szervezni.

– Nem, valószínűleg nem tudunk. Peter visszafordult az ablak felé. Tényleg borzasztóan csöndes odakint minden. Peternek az a nyomasztó érzése támadt, hogy a távoli jövőből nézi a várost: üres, elhagyott épületek között száraz levelek sodródnak, minden felületet lassan lekoptat a szél, a por, az évek – a félbeszakított életek, elnémított hangok örök csöndje uralkodik. – Nem mintha zavarna – mondta –, de ebből a „Peter” megszólításból rendszer lesz? – Csak amikor szükség van rá. Lent a téren megjelent egy csapat fiú. A legidősebb alig tízéves lehetett. Mit csinálhatnak odakint? Aztán megértette: az egyik fiúnál labda volt. A tér közepén a földre dobta és belerúgott, mire a többiek utánanyargaltak. Két öttonnás teherautó hajtott be a térre, katonák szálltak ki belőle, és elkezdtek kirakni egy sor asztalt. Mások fegyveres és lőszeres ládákat rakodtak le, hogy szétosszák a civil újoncok között. A fiúk nem sokat törődtek velük, teljesen elmerültek a játékukban, amely látszólag minden struktúrát nélkülözött: nem voltak szabályok és kijelölt határok, nem voltak kitűzött célok és nem gólra játszottak. Akinél a labda volt, megpróbálta magánál tartani, amíg valamelyik társa meg nem szerezte, s akkor az üldözés újrakezdődött. Peter gondolatai a múltba szálltak, először a magával ragadó gyermeki lendülettel vívott céltalan vetélkedésekhez, melyekkel Caleb és a barátai órákig elszórakoztak – csak még öt perc, apu, még tök világos van, légyszi, még egy meccset hadd –, aztán saját gyerekkorához, az ártatlanság túlontúl hamar elröppenő időszakához, amikor teljes tudatlanságban élt, a történelem folyásán kívül, nem ismerve még az élet soknemzedéknyi terhét. Elfordult az ablaktól. – Emlékszik arra a napra, amikor Vicky az irodájába hívatott, hogy állást ajánljon nekem? – Nem mondhatnám. – Amikor már elmenőben voltam, még utánam szólt. Calebről kérdezett, hogy hány éves. Azt mondta, azt hiszem, pontosan idézem: „Ha belegondol, valójában éppen a gyerekekért dolgozunk, nem igaz? Mi már rég nem leszünk, de a mi döntéseink határozzák meg, milyen világban élik le ők az életüket.” Apgar lassan bólintott. – Ha belegondolok, valami mégiscsak rémlik. Ravasz egy nőszemély volt,

meg kell adni. Ez mesteri manipuláció. – Esélytelen volt, hogy elutasítsam. Csak ki kellett várnia, hogy mikor adom be a derekam. – És mit akar ezzel mondani? – Azt, hogy ez a darab föld nemcsak a miénk, Gunnar, hanem az övék is. Az Első Kolónia haldoklott. Mindenki feladta már a küzdelmet. De ez a város nem. Kerrville ezért maradt fönn ennyi ideig. Mert az itteniek nem adták meg magukat harc nélkül. – Most a fajunk fönnmaradása a tét. – Tudom. De ki is kell érdemelnünk erre a jogot, és háromezer embert cserben hagyni azért, hogy hétszáz megmeneküljön, hát ez számomra nem elfogadható egyenlet. Lehet, hogy mindennek vége. Akár ma éjjel. De ez a város a miénk. Ez a földrész a miénk. Ha elmenekülünk, Fanning már nyert is. Vicky ugyanezt mondaná. Holtpontra jutottak; néhány pillanatig némán néztek egymásra. Végül Apgar törte meg a csöndet. – Szép beszéd volt – mondta. – Ja, fogadok, hogy nem tudta, mekkora filozófus veszett el bennem. – Akkor hát el van döntve? – El – válaszolta Peter. – Ez az utolsó szavam. Maradunk és harcolunk.

HATVANNÉGY Sara lement a kórház alagsorába. Grace a második sor végén ült az ágyán, kisbabájával az ölében. Fáradtnak látszott, de megkönnyebbültnek is. Haloványan elmosolyodott, amikor Sarát látta közeledni. – Kicsit nyűgösködik – mondta. Sara átvette tőle a babát, lefektette a szomszédos ágyra, és kibontogatta a takaróból, hogy megvizsgálja. Nagy, egészséges kisfiú volt, göndör fekete hajjal. Sara erős szívhangot hallott. – Carlosnak neveztük el az apám után – mondta Grace. Éjszaka Grace elmesélt Sarának mindent. Tizenöt éve a család kiköltözött vidékre, Boerne-ben telepedtek le. Apjának azonban nem volt szerencséje a gazdálkodással, kénytelen volt a távírósoknál munkát vállalni, ami néha hónapokra is elszakította a családtól. Miután leesett egy oszlopról és meghalt, Grace és az anyja – két bátyja akkor már rég elköltözött – visszament Kerrville-be, rokonokhoz. De nehezen éltek, és aztán az anyja is meghalt, bár Grace erről nem mondott többet. Tizenhét évesen elment dolgozni egy illegális mulatóba – a munkakörét nem részletezte, és Sara nem is akarta tudni –, és ott ismerkedett meg Jockkal. Nem valami biztató kezdet egy románcnak, pedig, bizonygatta Grace, nagyon is szerelmesek egymásba, és amikor kiderült, hogy terhes, Jock tisztességes férfi módjára viselkedett. Sara bebugyolálta a babát és visszaadta az anyjának a megnyugtató hírrel, hogy minden rendben van vele. – Amíg meg nem indul a tej, kicsit panaszkodni fog. Ne izguljon, ez nem jelent semmit. – Mi lesz velünk, doktor Wilson? Sok mindent lehetett volna válaszolni erre. – Gondoskodni fog a fiáról, az lesz. – Hallottam arról a nőről. Azt mondják, valamiféle fertőzött. Az hogy lehet? Sarát váratlanul érte a kérdés – de hát persze, hogy pusmognak róla az emberek. – Talán az, én nem tudom. – Grace vállára tette a kezét. – Próbáljon meg

pihenni. A hadsereg tudja a dolgát. Jennyt a raktárhelyiségben találta, leltárt vett föl a készletekről: kötszerek, gyertyák, takarók, víz. A földszintről hoztak még le dobozokat, ezek a fal mellett álltak. Jennynek a lánya, Hannah segített: tizenhárom éves, szeplős, lefegyverzően zöld szemű lány, lába hosszú, mint a csikónak. – Kedvesem, válthatnék anyukáddal egy szót? Nézd meg odafönt, kér-e valaki valamit. A lány magukra hagyta őket. Sara gyorsan felvázolta neki a tervet. – Szerinted hány embert tudunk itt elhelyezni? – kérdezte. – Százat mindenképp. Többet is akár, ha jól telezsúfoljuk a termet. – Tegyünk egy regisztrációs pultot a bejárati ajtóhoz, hogy követni tudjuk a létszámot. Férfiak nem jöhetnek be, csak nők és gyerekek. – És ha megpróbálják? – Az nem a mi gondunk. A katonaság ezt majd kézben tartja. Sara még négy beteget megvizsgált – a tüdőgyulladásos fiút; egy negyvenes nőt, aki légzési nehézségekkel jött be, és azt hitte, szívrohama van, de csak pánikroham volt; két iker kislányt, akiken éjjel heveny hasmenés és láz tört ki –, aztán fölment a földszintre, épp mikor két öttonnás teherautó érkezett nagy dübörgéssel a bejárathoz. Kilépett, hogy fogadja őket. – Sara Wilson? – Igen. A katona az elsőnek érkezett teherautó felé fordult. – Oké, kezdjétek meg a lepakolást! A katonák kettesével homokzsákokat hordtak a bejárathoz. Ugyanakkor két Humvee tolatott az épület elé, egy-egy .50-es kaliberű géppuskával a tetején, és elhelyezkedtek a kapu két oldalán. Sara zsibbadtan nézte a manővert; nehéz volt megemészteni ezt az új helyzetet. – Meg tudja mutatni a többi bejáratot? – kérdezte az őrmester. Sara körbevezette a hátsó és oldalsó ajtókhoz. A katonák furnérlemezeket hoztak, és elkezdték a kerethez szögelni őket. – Ezek nem tartanak kint egy drakot – mondta Sara. Az épület homlokzatánál álltak, ahol épp az ablakokat szögelték be a katonák.

– Nem is a drakok ellen van. Szűzanyám, gondolta Sara. – Van fegyvere, hölgyem? – Ez egy kórház, őrmester. Nem hagyunk puskákat szanaszét. A katona az elülső teherautóhoz ment, és egy puskával meg egy pisztollyal jött vissza. Sara elé tartotta őket. – Válasszon! Minden porcikája berzenkedett az ajánlat ellen; ez mégiscsak egy kórház volt. De ekkor eszébe jutott Kate. – Rendben, a pisztolyt kérem. – Becsúsztatta a fegyvert a szoknyája derekába. – Használt már ilyesmit? – kérdezte az őrmester. – Megtaníthatom az alapokra. – Nem szükséges. A fogdában Alicia a láncok erősségét latolgatta. A fali csavar bagatell – egy erős rántás és kint van –, de a béklyókkal nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Valamiféle keményített ötvözetből készültek. Valószínűleg Tifty bunkeréből származtak; az a fickó tudományos szinten űzte a fertőzöttek megfékezését. Úgyhogy még ha sikerül is a falról leszakítania a láncot, még mindig olyan tehetetlen volna, mint egy disznó a mészárszéken. Csábította az alvás gondolata. Nemcsak azért, hogy teljesen kitörölje az időt, hanem hogy eltérítse a gondolatait. De álmaiba nem akart visszatérni: a ragyogó fényű városra boruló sötétség, a boldog rikkantások elhalkulása, majd elnémulása, a könyörtelenül eltűnő ajtó ismétlődött mindig. És ott volt a másik probléma is: Alicia nem volt egyedül. Haloványan észlelte, hogy Fanning még mindig vele van: mint egy alig kivehető zümmögés az agyában, melyet inkább érintésnek érzékelt, mint hangnak, mintha szellő borzolná az elméje felszínét. Feldühítette, kavargott a gyomra, elege lett mindenből, legszívesebben véget vetett volna az egésznek. Szállj ki a fejemből, bassza meg! Nem tettem talán meg, amit kértél?

Hagyjál már békén! A megígért táplálék elmaradt. Peter elfeledkezett róla, vagy úgy döntött, hogy Alicia éhesen kevésbé veszélyes, mint jóllakottan. Talán ezzel a taktikával akarja megpuhítani: mindjárt kapsz enni; no várj, mégsem. Egyébként valami perverz módon még örült is neki; a szíve mélyén még mindig utálta a táplálkozását. Amikor a húsba mélyedt a fogsora, és forró vér fröccsent a szájpadlására, fejében az undor kiáltásai visszhangoztak: mi a fenét csinálsz? Mégis mindig az utolsó cseppig kiitta, aztán önmagától iszonyodva dőlt hátra, és átadta magát a bágyadt jóllakottságnak. Csigalassúsággal teltek az órák. Végre kinyílt az ajtó. – Meglepetés! Michael lépett be a cellába. Kis fémketrecet szorított a mellkasához. – Öt perce van, Fisher – mondta az őr, és bevágta mögötte az ajtót. Michael a földre tette a ketrecet, és leült a priccsre, szembefordult Aliciával. A ketrecben egy barna nyúl volt. – Hogy jutottál be? – kérdezte Alicia. – Engem itt jól ismernek. – Megvesztegetted őket. Michael elégedetten nyugtázta a gyanút. – Bizony gazdát cserélt egy kis pénz. Az ember még ezekben a zavaros időkben is gondoljon a családjára. No meg senki másnak nem volt gusztusa behozni a reggelidet. – A ketrec felé biccentett. – Ugyanis ez a kis szőrmók valakinek a házi kedvence. Otis névre hallgat. Alicia alaposan szemügyre vette Michaelt. Az egykor ismert fiú már nem létezett; helyére egy mokány, szívós, rátermett középkorú férfi lépett. Szikár arcát mintha precíz kezek faragták volna. Bár szemében még ott csillogott a régi, eleven éberség, tekintetében tudás és tapasztalat ült: egy olyan emberé, aki már sokat látott. – Megváltoztál, Michael. Hanyagul vállat vont. – Ezt sokat hallom. – Hogy megy a sorod, mióta nem láttalak? – Á, hiszen ismersz. – Sandán elmosolyodott. – Őriztem a lángot.

– És Lore? – Hát az nem működött. – Kár. – Tudod, hogy megy ez. Én kaptam a cserepes növényeket, ő vitte a házat. Mindenkinek így jobb. – A padló felé biccentett megint, ahol a ketrecbe zárt nyúl aggodalmasan rezegtette az orrát. – Nem eszel? Nagyon is kívánt enni. Felajzotta a meleg hús, meleg élet kábító illata, az állat ereiben lüktető vér, mely úgy susogott, mint a fölhöz szorított tengeri kagyló. – Nem valami kellemes látvány – mondta Alicia. – Jobb, ha várok vele még. Néhány másodpercig csak nézték egymást. – Köszönöm, hogy kiálltál mellettem az este – szólalt meg Alicia. – Nem kell megköszönnöd. Peter nagyon elvetette a sulykot. Alicia kutatva nézett az arcába. – Te miért nem gyűlölsz engem, Michael? – Már miért kéne? – Mert úgy tűnik, mindenki más gyűlöl. – Akkor lehet, hogy én nem vagyok mindenki más. Magam sem vagyok túl népszerű errefelé. – Nehéz elhinni. – Pedig úgy van. Kész csoda, hogy nem a szomszédban lakom. Alicia önkéntelenül mosolyra húzta a száját; jó érzés volt egy baráttal beszélgetni. – Izgalmasan hangzik. – Így is lehet mondani. – Összeillesztette az ujjai hegyét, mint aki súlyt akar adni a mondanivalójának. – Végig tudtam, hogy életben vagy, Lish. A többiek talán már lemondtak rólad. De én soha. – Kösz, Páka. Ez sokat jelent. Nagyon sokat. Michael elvigyorodott. – Ez egyszer elnézem a becenevet, de csak mert rólad van szó.

– Beszélj Peterrel, Michael! – Közöltem vele a véleményemet. – Mit fog csinálni? Michael vállat vont. – Amit mindig. Nekiesik a problémának, és addig csépeli, amíg nem enged. Kedvelem a fickót, de olyan csökönyös, mint egy öszvér. – Ez most nem fog működni. – Nem fog. Figyelmesen nézte Aliciát – bár Peterrel ellentétben az ő szemében nem bujkált gyanakvás. Alicia a bizalmasa volt, a cinkosa, szilárd támasz. Michael egész lénye ellenállhatatlan erőt sugárzott: a szeme, hangja, magabiztos tartása. – Sokat gondoltam rád, Lish. Sokáig úgy éreztem, szerelmes vagyok beléd. Ki tudja, talán még most is. Remélem, nem jössz ettől zavarba. Aliciának a lélegzete is elállt. – Látom az arcodon, hogy ez váratlanul ért. Vedd bóknak, én annak szántam. Azt akarom mondani vele, hogy sokat jelentesz nekem, mindig is sokat jelentettél. Tegnap, amikor fölbukkantál, rájöttem valamire. Érdekel, hogy mire? Alicia bólintott, még mindig nem találta a szavakat. – Rájöttem, hogy egész végig rád vártam. Sőt nem csak vártam, számítottam rád. – Néhány pillanatra elhallgatott. – Emlékszel arra, amikor utoljára találkoztunk? Amikor meglátogattál a kórházban. – Persze hogy emlékszem. – Sokáig töprengtem rajta: miért pont engem? Miért engem választott Alicia abban a pillanatban? Peter lett volna a természetes. Abból jöttem rá a válaszra, hogy eszembe jutott, amit mondtál. „Egy nap ez a gyerek fog kihúzni minket a csávából.” – Arról beszélgettünk, amikor kicsik voltunk. – Pontosan. De ennél sokkal többről. – Előrehajolt. – Már akkor is tudtad, Lish. Vagy ha nem is tudtad, érezted. A jövő körvonalait, ahogyan én is. Ahogy most is, húsz év elteltével, miközben egy börtöncellában beszélek veled. A „miért”, az már más kérdés. Erre nincs válaszom, és föladtam, hogy

megtaláljam. Ami a végkifejletet illeti, csak tippelni tudok. Az elmúlt huszonnégy óra alakulását elnézve nem vagyok különösebben derűlátó. De akárhogy is, nélküled nem tudom megcsinálni. Kattant a zár; az őr jelent meg az ajtóban. – Fisher, öt percet mondtam. Tűnjön el innen! Michael az inge zsebébe nyúlt, és a válla fölött meglengetett egy köteg pénzt, még csak hátra sem nézett, mikor az őr kikapta a kezéből és eloldalgott. – Mekkora szamarak! – sóhajtotta. – Tényleg azt hiszik, hogy a pénz ér még valamit holnap ilyenkor? – A zsebébe nyúlt, és kihúzott egy összehajtott lapot. – Tessék, vedd el. Alicia kihajtotta: térkép volt, Michael sebtiben rajzolt műve. – Amikor eljön az ideje, menj dél felé a rosenbergi úton. A helyőrség után lesz a bal oldalon egy tanya, víztoronnyal. A következő kereszteződésnél fordulj balra, és nyolcvan kilométeren át haladj az úton kelet felé. Alicia fölpillantott a térképről. Valami újat látott Michael szemében: vad, szinte mániákus csillogást. Kiegyensúlyozott erőt sugárzó fegyelmezett külseje fanatikus hitet takart. – Michael, mi van az út végén? Miután magára maradt, Alicia gondolatai megint elkalandoztak. Szóval mégiscsak volt valakije Michaelnak. A hajója, a Bergensfjord. Mi vagyunk a számkivetettek, mondta Aliciának búcsúzóul. Mi vagyunk azok, akik a kezdetektől értették az igazságot; ez a mi életünk terhe. Milyen jól ismeri őt! A nyúl éberen figyelte a lányt. Fekete szeme úgy csillogott, mint két csepp tinta; görbe tükrében Alicia meglátta a saját arcát, árnyékmását. Ráébredt, hogy nedves az arca; miért nem bírja abbahagyni a sírást? A ketrechez kúszott, kinyitotta az ajtót és benyúlt. Puha bunda simult a tenyerébe. Az állat meg sem próbált elmenekülni; vagy meg volt szelídítve, valakinek a háziállata lévén, ahogy Michael állította, vagy megbénult a félelemtől. Alicia kiemelte a ketrecből és az ölébe vette. – Semmi baj, Otis – mondta neki. – A barátod vagyok. – És így maradt,

simogatta a nyúl puha bundáját még sokáig.

HATVANÖT Léptek hallatszottak, megnyikordult az ajtó. Amy kinyitotta a szemét. Szia, Pim. Az asszony megállt a küszöbön. Magas, ovális arcú nő volt, kifejező szempárra. Egyszerű kék pamutruha volt rajta. A ruha puha anyaga alatt kirajzolódott a terhességtől gömbölyű hasa. Örülök, hogy visszajöttél hozzám, jelelte Amy. Pim egy pillanatig habozott, aztán belépett. Szabad?, kérdezte Amy. Pim bólintott. Amy gyengéden megérintette Pim előredudorodó hasát. A vadonatúj élet odabent tiszta elevenséget sugárzott – ha szín lett volna, a nyári felhők fehérsége lett volna –, de teli volt kérdésekkel is. Ki vagyok én? Mi vagyok? Ez a világ? Én vagyok minden, vagy csak az egész része? Mutasd meg a többit is, jelelte Amy. Pim leült az ágyra Amynek háttal. Amy kigombolta a ruháját és szétnyitotta. A csíkok, az égésnyomok a hátán elhalványultak, de nem tűntek el. Az évek során barázdákká formálódtak, mint a talaj felszínén futó gyökérzet. Amy végighúzta közöttük az ujját. Az érintetlen részeken Pim bőre puha volt és melegen lüktetett, de alatta kemények voltak az izmok, mintha a fájdalom emléke kovácsolta volna őket. Amy összegombolta a ruhát; Pim megfordult ültében, és ránézett. Álmodtam rólad, jelelte Pim. Úgy érzem, hogy egész életemben ismertelek. Én is téged. Pim szemében megnevezhetetlen érzések tükröződtek. Akkor is, amikor… Amy megfogta a kezét, hogy megállítsa a mondatot. Akkor is. Ruhája zsebéből Pim előhúzott egy jegyzetfüzetet. Kicsi füzet volt, de vastag: merev levélpapírból fűzték össze. Ezt neked hoztam. Amy átvette a könyvet és kihajtotta a puha bőrborítót. Itt volt lapról lapra. A rajzok. A szavak. A sziget és az öt csillag. Megmutattad másnak is?, kérdezte Amy.

Csak neked. Calebnek sem? Pim megrázta a fejét. Könnyben úszott a szeme; úgy látszott, teljesen legyűrték az érzelmek, nehezen találta a szavakat. Honnan tudok ezekről a dolgokról? Amy becsukta a jegyzetfüzetet. Nem tudok válaszolni. Mit jelent? Azt hiszem, azt jelenti, hogy életben maradsz; a kisbabád életben marad. Egy pillanatra elhallgatott, majd azt kérdezte: Segítesz nekem? A nappaliban talált papírt és tollat. Megírta az üzenetet, harmadába hajtotta, odaadta Pimnek, aki elsietett. Miután újra egyedül maradt, Amy kiment a fürdőszobába. A mosdó fölött volt egy kis kerek tükör. A külsejében történt változásokat eddig inkább csak érezte, mint látta; még nem nézte meg magát. Odalépett a tükörhöz. Az arc, amelyet látott, nem is a sajátjának tűnt, és mégis ennek az embernek érezte magát már régóta: sötét hajú nő, éles körvonalú, de nem kifejezetten szögletes arccal, halvány, hibátlan bőrrel, mélyen ülő szemmel. Haja fiúsan rövid volt, kirajzolódott alatta a feje vonala, és szúrós volt a tapintása, mint a kefe sörtéinek. A tükörképben volt valami nyugtalanítóan hétköznapi; bárki lehetett volna, egy nő a névtelen tömegben, holott e mögött az arc mögött, ebben a testben lakozott minden gondolata, érzése – önmaga tudata. Erős késztetést érzett, hogy kinyújtsa a kezét és megérintse a tükröt, és engedett a késztetésnek. Amikor ujjai az üveghez értek, és tükörképe követte a mozdulatot, valami megszólalt benne. Ez vagy te, üzente az elméje. Ez az igazi Amy. Eljött az idő. Az elme lecsöndesítése, az abszolút mozdulatlanság elérése – ez volt a módszer. Amy egy tó képét használta hozzá. Nem képzeletbeli víztömeg volt ez, hanem az oregoni tó, ahol Wolgast a táborban töltött első napokban úszni tanította. Behunyta a szemét, és odaképzelte magát; a látvány fokozatosan előtűnt a gondolataiban. Az éjszaka kapuja megnyílik, az első csillagok átszúrják a kékesfekete égboltot. A sziklás parton az illatos fenyők sötét, fenséges sorfalat állnak. Maga a víz hideg, tiszta, friss; fenyőtűk rétege béleli az alját, mint egy puha szőnyeg. Ebben a képzeletbeli jelenetben Amy egyszerre volt a tó és az úszó; a felszínen a mozgás keltette apró hullámok gyűrűztek a part felé. Mély levegőt vett, és lebukott a felszín alatti rejtett világba; amikor az aljára ért, siklani kezdett a tófenék vonalát követve. Messze a feje fölött koncentrikus körökben oszlottak el a merülésével vert

hullámok. Mikor az utolsó vízfodor is partot ér, és a tó felszíne visszanyeri tökéletes egyensúlyát, akkor éri el Amy a szükséges tudatállapotot. Kisimult a felszín. Elcsitult a tó. Hallasz engem? Csönd. S utána: Igen, Amy. Azt hiszem, készen állok, Anthony. Készen állok végre. Michael csaknem egy órán át várt a kapunál. Hol a fenében van Lucius? Már majdnem 1030 volt; még a végén kicsúsznak az időből. A munkások nehéz fémkonzolokat hegesztettek a kapu mellé, hogy legyen mire tenni a vasgerendákat. Mások galvanizált tetőlemezeket kalapáltak a kapu külső oldalára. Ha Greer nem jelenik meg hamarosan, őket is bezárják ide a többiekkel együtt. Végre fölbukkant Greer, szapora léptekkel jött be a gyalogos átjárón. Bemászott a teherautóba, és a szélvédő felé biccentett. – Gyerünk! – Szerintem a barátnőd csak áltatja magát. Greer sokatmondó pillantása azt üzente: inkább ne menjünk bele. Michael beindította a motort, kidugta a fejét az ablakon, és odakiáltott a brigádvezetőnek: – Vigyázat, jövünk! – Mivel a férfi oda sem nézett, Michael rátenyerelt a dudára. – Hé! Kimegyünk! Erre fölfigyelt a brigádvezető; odalépett a kocsi ablakához. – Mit tülköl itt nekem? – Mondja meg az embereinek, hogy menjenek el az útból. A férfi a földre köpött. – Senki nem hajthat ki. Dolgunk van itt. – Ja, persze, de mi kivételek vagyunk. Mondja meg nekik, hogy menjenek odébb, különben elütöm őket. Na?

A másik olyan képet vágott, mint aki mindjárt mond valamit, de meggondolta magát. A kapu felé fordult. – Adjatok utat ennek a pacáknak! – Hálás köszönet – mondta Michael. A brigádvezető még egyet köpött. – A temetésére megy, seggfej! Maga is, gondolta Michael.

HATVANHAT 1630 órakor már az utolsó evakuáltakat költöztették át a gátba; teli voltak a bunkerek; a kevés hátralévő civil újonc a beosztását várta. Történt néhány incidens – egy pár letartóztatás, még egy-két lövés is eldördült. Ám az emberek többsége belátta, hogy miért kérik ezt tőlük; a saját életük volt a tét. Az újoncok sorozása viszont elhúzódott. Hosszú sorok alakultak ki, kevesen igazodtak ki azon, hogy kinek milyen fegyver jár, ki kinek az alárendeltje, milyen felszerelés szükséges és mi a szolgálat: Peter és Apgar fél nap alatt próbált egy hadsereget kiképezni. Volt, aki azt sem tudta, hogyan kell fogni a fegyvert, nemhogy megtölteni és elsütni. A lőszerre úgy kellett vigyázni, mintha aranyból lenne, de azért fölállítottak egy lőteret a sorozó mellett, homokzsákokat használtak golyófogónak. A kezdők számára tartott gyorstalpaló három lövésből állt, aztán sikerült, ahogy sikerült, már mentek is a falra. Kevés fegyver maradt, és csak pisztolyok; a puskák elfogytak, kivéve azt a párat, amit tartalékba félretettek. Feszült volt a hangulat, mindenki órák óta állt a tűző napon. Peter a sorozó asztal mellett ült Apgarral, az utolsó újoncok regisztrálását figyelték. Hollis a neveket ellenőrizte egy listán. Az asztalhoz lépett egy férfi – negyvenes éveiben járt, szikár alakja viszontagságos életet sejtetett, magas, boltozatos homloka volt, bőrén régi pattanáshegekkel. Vadászpuska lógott a válláról. Peternek eltartott egy pillanatig, mire fölismerte. – Csak nem Jock? A férfi bólintott – Peter úgy találta, hogy kissé szégyenlősen. Húsz év telt el, de látszott, hogy az a nap a tetőn máig ható emlék Jock számára. – Soha meg sem köszöntem, elnök úr. Apgar Peterre pillantott. – Miért, mit csinált? Jock válaszolt. – Megmentette az életemet. – Peterhez fordult. – Sose felejtettem el. Mindkétszer magára szavaztam. – Mi lett veled utána? Gondolom, tetőre nem másztál többet.

Jock vállat vont; megszokott élete, mint mindannyiuké, lassan a múlt ködébe veszett. – Többnyire szerelőként dolgoztam. És nemrég nősültem. A feleségem tegnap éjjel szülte meg a gyerekünket. Peter visszaemlékezett arra, amit Sara mesélt. Jock .30-30-as alsókulcsos puskájára mutatott: – Hadd nézzem meg a fegyvert! Jock átadta. Az emelőkar akadozott, a ravasz laza volt, az irányzék üvege meggörbült és foltosodott. – Mikor sütötted el ezt utoljára? – Soha. Még apámtól kaptam. Hollis fölnézett. – Nincs harminc-harmincasunk. – Hány lőszered van hozzá? – kérdezte Peter Jocktól. A férfi mutatta a tenyerét: négy töltény volt benne, öregek, mint az országút. – Ez a holmi használhatatlan. Hollis, adj neki egy rendes puskát! Előkerült a fegyver: Tifty egyik M16-osa, új és csillogó. – Nászajándék – mondta Peter, és odaadta Jocknak. – Jelentkezz a lőtéren! Ott adnak lőszert, és megmutatják, hogyan kell használni. Jock elámulva pillantott föl. Arcán elömlött a hála; soha még nem kapott ehhez fogható ajándékot. – Köszönöm, uram! – Feszesen biccentett, és odébbállt. – Oké, ez mi volt? – kérdezte Apgar. Peter követte a tekintetével Jockot, aki a lőtér felé tartott. – Hátha szerencsét hoz – felelte. Az árvaházban az utolsónak maradt nők és gyerekek ereszkedtek lefelé a lépcsőn. Úgy szólt a döntés, hogy csak öt év alatti gyerekeket kísérhet el az anyjuk; sok könnyes búcsúzásra került sor, fájdalmas és szívet tépő

jelenetekre. Jó néhány anya fiatalabbnak mondta a gyerekét, mint amilyen szemmel láthatóan volt; a határeseteknél Caleb beengedte őket. Egyszerűen nem volt szíve nemet mondani. Aggódott Pimért; a menedék gyorsan megtelt. Végre megérkezett az asszony, és elmagyarázta, hogy a gyerekek Kate és Bill házában töltötték a délelőttöt. Pim számára keserves zarándokút volt ez, mindenhol Kate szellemét érezte, de a lányoknak jóleső kikapcsolódást jelentett: néhány órát ismerős szobákban tölthettek, ismerős játékokkal játszhattak. Fél óráig ugráltak a régi ágyaikon, mondta Pim. És valami mégsem stimmelt; Caleb érezte, hogy kimondatlan szavak lebegnek a levegőben. A nyitott csapóajtó mellett álltak. Az egyik nővér a lenti állványról fölnyúlt, hogy lesegítse a gyerekeket, először Theót, aztán a lányokat. Mikor Pim került sorra, Caleb megfogta a könyökét. Mi a baj? Pim tétovázott. Igen, itt van valami. Pim? Bizonytalanság rebbent a szemében; aztán összeszedte magát. Szeretlek. Vigyázz magadra! Caleb annyiban hagyta a dolgot. Most nincs erre idő; nyitva a csapóajtó, mindenki rájuk vár. Peg nővér oldalról figyelte őket. Caleb már fölvetette a kérdést, hogy Peg nővér is csatlakozik-e a gyerekekhez odalent. – Hadnagy – mondta a nővér szemrehányóan –, nyolcvanegy éves vagyok. Caleb megölelte a feleségét, és lesegítette a lépcsőre. Amikor Pim megkapaszkodott a legfelső fokban, egy búcsúpillantásra fölnézett. Caleb szíve összeszorult. Ez az asszony az élete. Vigyázz a kicsikre, jelelte. Még több gyerek jött; aztán egyszer csak megtelt az óvóhely. Odakint fölharsant egy kiáltás, s utána a megafonban bemondta egy hang, hogy oszoljon a tömeg. Henneman ezredes jött be az előtérbe. – Jaxon, itt maga a főnök. Caleb a legkevésbé sem vágyott erre. – A falon több hasznomat venné, uram.

– Ez nem alku tárgya. Caleb láthatatlan kéz közbeavatkozását érezte ebben. – Apámnak van ehhez valami köze? Henneman eleresztette a füle mellett a kérdést. – Emberek kellenek a tetőre és az épület köré, odabent pedig két szakaszra lesz szükség. Minden világos? Senki nem mehet be. Az, hogy ezt hogyan éri el, a maga dolga. Baljós szavak. De észszerűek. Az emberek bármit megtennének a túlélésükért.

HATVANHÉT Michael és Greer Rosenbergtől északra vette föl az első túlélőket – három kábult, éhes katonát kiürült karabélyokkal és pisztolyokkal. A fertőzöttek megtámadták a laktanyát két nappal korábban, mesélték, úgy szaggatták szét a helyet, mint a tornádó, mindent tönkretettek, a járműveket és felszerelést, generátort és rádiót, úgy tépték le a tetőt a fémbarakkokról, mintha húskonzervet bontanának ki. Később mások is voltak. Dunk egyik örömlánya, fehér tincsekkel vegyes fekete hajú nő, aki mezítláb gyalogolt az országúton, billegős cipőjét az ujjain lóbálta, és azt mesélte, hogy egy szivattyúházban rejtőzött el. Két ember a távírósoktól. Egy Winch nevű szerelő – Michael emlékezett rá a finomítóból – törökülésben ült az út szélén, húszcentis késével összevissza vonalakat rajzolt a földre, és összefüggéstelenül motyogott maga elé. Arcát vastagon fedte a por, overallján megfeketedett a rászáradt vér, amely azonban nem a sajátja volt. Mindannyian döbbent csöndben ücsörögtek a teherautó hátuljában, azt sem kérdezték, hová tartanak. – Ezek a legszerencsésebb emberek a világon – jegyezte meg Michael –, és nem is tudnak róla. Greer nézte az elsuhanó tájat, a száraz bozótosokat fölváltotta a part menti sáv sűrű növényzete. Az elmúlt huszonnégy óra sűrű történései elterelték a figyelmét a fájdalomról, de most, a gondolatai alaktalan ürességében újult erővel támadt rá a kín. Állandó, tompa hányinger kavargott a gyomrában; nyála sűrű volt és fémes ízű; hólyagja lázasan, duzzadtan lüktetett a csillapíthatatlan telítettségtől. Amikor megálltak fölvenni a nőt, Greer félreállt egy bokorba, azt remélte, sikerül vizelnie, de csak szánalmasan vékony, vörössel szennyezett szivárgást produkált. Rosenbergtől délre kelet felé kanyarodtak a hajózócsatorna irányába. Sáros vizet vertek föl a kerekek; a kátyús úton minden zökkenéstől belényilallt a fájdalom. Greer nagyon kívánta a vizet, ha másért nem, hát hogy kiöblítse a rossz szájízét, de amikor Michael elővette a kulacsát az ülés alól, jól meghúzta és megkínálta őt is, Greer mereven az útra bámulva elhessegette. Michael oldalvást rásandított – Biztos? –, és abban a pillanatban úgy látszott, tudja, vagy legalábbis sejti az igazságot. De mivel Greer egy szót sem szólt, Michael a térde közé szorította a kulacsot, és egy vállrándítással visszacsavarta a tetejét.

Megváltozott a levegő a kocsiban, aztán az égbolt színe is; közeledtek a csatornához. – A kurva életbe, hisz innen jöttem – szólalt meg a nő. Még nyolc kilométer, és fölbukkant a töltés. Pacni a legszűkebb pontján várt az embereivel. Szögesdrót akadályok állták el az utat. A teherautó lefékezett, és Pacni odalépett a vezetőoldali ablakhoz. – Nem számítottunk rátok ilyen korán. – Mit mondott nektek Lore? – kérdezte Michael. – Csak a legrosszabbakat. De errefelé színüket sem láttuk. – Belesett az autó hátuljába. – Látom, barátokat hoztatok. – Lore hol van? – A hajónál, gondolom. Rand azt mondja, mindenkit az őrületbe kerget. Michael az útitársaikhoz fordult. – Ti hárman – mondta a katonáknak –, szálljatok ki! Értetlenül néztek körül. – Mit csináljunk itt? – kérdezte a legmagasabb rangú közülük, egy üres borjútekintetű, pufók gyerekarcú tizedes. – Nem is tudom – felelte Michael szárazon. – Esetleg katonáskodjatok! Lövöldözzetek! – Mondtam, hogy nincs lőszerünk. – Pacni? A férfi bólintott. – Ellátjuk őket. – Bemutatom Pacnit – mondta Michael a triónak. – Ő az új parancsnokotok. A katonák kifejezéstelen arccal néztek egymásra. – Ti nem valami bűnözőfélék vagytok? – kérdezte az egyik. – Momentán ki a francot érdekel ez? – Na, gyerünk – szólt közbe Pacni –, legyetek jó fiúk, és hallgassatok a kollégára! A katonák bosszúsan összenéztek, aztán kiszálltak. Miután Pacni és a

többiek félrehúzták a drótakadályt, Michael felpörgette a motort, és végigrobogott a töltésen. Rand a fészernél csatlakozott hozzájuk, félmeztelen volt és izzadt, feje köré olajos kendő volt kötve. – Hogy állunk? – kérdezte Michael, miközben lelépett a járműről. – Elárasztottátok a dokkot? – Van egy kis gond. Lore talált még egy hibás szakaszt. Teli van sérülékeny pontokkal. – Hol? – Az orr jobb oldalán. – Bassza meg! – Michael a potyautasaik felé intett, akik zavarodottan álltak egyik lábukról a másikra. – Valamit kezdeni kéne ezekkel az emberekkel. – Honnan vannak? – Útközben találtunk rájuk. – Ez nem Winch? – kérdezte Rand. A férfi a gallérjába dünnyögött. – Mi a fene történt vele? – Mindenesetre nem lehetett leányálom – válaszolta Michael. Rand tekintete elsötétült. – Igaz, amit a településekről mondanak? Odalett mindegyik? Michael bólintott. – Igen, úgy tűnik, mi maradtunk. Greer közbeszólt. – Michael, szerintem kell az erősítés a töltésre. Néhány óra és sötét lesz. – Rand, mit szólsz? – Végül is pár embert átküldhetünk. Lombardit meg azokat ott. Ti ketten – mondta a távírósoknak – velem jöttök. És maga – fordult a nőhöz – milyen munkát tud végezni? A nő kacéran fölhúzta a szemöldökét. – Úgy értem, azon kívül. Elgondolkodott. – Tudok kicsit főzni. – Az több annál, amit mi tudunk. Föl van véve!

Michael a rámpán lesietett a hajóhoz. A dokkban, a hajóorr közelében fölállítottak egy darut, melyről emelőheveder lógott le; hat munkás a hajótesten ügyködött beülőben lógva a hajó oldalán. A zsilip túlsó végénél hegesztőmaszkos, védőkesztyűs emberek egy nagyobb lemezből vágták ki a pótelemeket, körfűrészük pengéje szikrát hányt. Lore a korlátnál állt, meglátta és odament hozzá. – Bocs, Michael! – Gyakorlatilag ordítania kellett a fűrészek zúgása miatt. – Nem valami jó időzítés, tudom! – Mi a jóistent csinálsz, Lore? – Azt akarod, hogy elsüllyedjen? Mert az lett volna a vége. Nem én szúrtam el! Inkább hálás lennél. Ez több volt késedelemnél: valóságos katasztrófa. Amíg a hajótesten egy apró hibát is találnak, nem áraszthatják el a dokkot; amíg el nem árasztják a dokkot, nem indíthatják be a hajómotorokat. Csak az elárasztás plusz hat óra lesz. – Meddig tart még a javítás? – kérdezte. – Kivágni a lemezeket, kihúzni a régieket, helyükre illeszteni, szegecselni, hegeszteni, azt mondanám, minimum tizenhat óra. Nem volt érdemes vitába szállni vele; az ilyesmivel nem lehet kapkodni. Sarkon fordult és elindult le a dokkba. – Hová mész? – kiáltott utána Lore. – Levágni néhány kibaszott acéllemezt!

HATVANNYOLC 1730: három óra múlva lemegy a nap. Egyelőre Peter mindent megtett, amit csak lehetett. Ami a kialvatlanságot illeti, már átjutott a holtponton, de szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje magát. A ház felé menet Jock jutott az eszébe. Nem érzett különösebb rokonszenvet iránta; éretlen, ellenszenves kölyök volt annak idején, és kis híján Peter halálát okozta. Valószínűleg pazarlás volt odaadni neki a puskát. De Peter fordulópontnak tekintette azt a napot a tetőn, és hitt a második esélyekben. A testőrségnek hűlt helye volt. Peter fölrohant a lépcsőn, és berontott a házba. – Amy! – kiáltotta. Csönd, majd a válasz: – Itt vagyok bent. Az ágyon ült, kezét összefonta az ölében. – Jól vagy? – kérdezte Peter. Amy fölnézett. Elváltozott az arca; mélabúsan mosolygott rá. Különös csönd telepedett a szobára, a hang hiányánál is mélyebb, súlyosabb csönd. – Igen. Jól. – Megpaskolta a matracot. – Gyere, ülj ide mellém! Peter elhelyezkedett az ágyon. – Mi az? Mi a baj? Amy megfogta a kezét, nem nézett rá. Peter érezte, hogy valamilyen bejelentésre készül. – Amikor a vízben voltam, egy másik helyen jártam – kezdte. – Legalábbis a fejemben. Nem biztos, hogy jól el tudom magyarázni. Olyan boldog voltam ott! Peter rájött, miről beszél. – A tanyán. Találkozott a tekintetük. – Én is jártam ott. – Furcsamód meg sem lepődött; a szavak csak arra vártak, hogy kimondja őket.

– Zongoráztam. – Igen. – És együtt voltunk. – Igen. Együtt. Csak mi ketten. Milyen jó kimondani! Tudni, hogy mégsem egyedül éli meg az álmait, van bennük valami valóságos, noha nem tudhatta, mi ez a valóság, csak azt, hogy létezik. Ahogy ő is. Amy is. A tanya, és az ottani boldogságuk létezik. – Megkérdezted reggel, hogy miért mentem oda hozzád Iowában – mondta Amy. – Nem mondtam neked igazat. Legalábbis nem a teljes igazságot. Peter várta a folytatást. – Amikor átváltozol, egyvalamit megtartasz, egyetlen emléket. Ami a legkedvesebb volt a szívednek. Egész életedből csak egyet. – Fölpillantott. – Én téged akartalak megtartani. Sírt, de csak egy kicsit: apró, fényes cseppek tapadtak a szempillái végére, mint levelekre a harmat. – Peter, megteszel a kedvemért valamit? Bólintott. – Csókolj meg, kérlek! Megcsókolta. Beleolvadt a lány világába; lelassult, megállt az idő, komótosan keringett körülöttük, mint a mólót fürösztő hullámok. Peter végtelen nyugalmat érzett. Elméje a magasban szárnyalt. Két helyen volt egyszerre, ebben a világban és a másikban: a tanya világában, az időn túl, ahol csak ketten lakoztak és senki más. Szétváltak. Centiméterekre volt egymástól az orruk. Amy a tenyerébe fogta Peter arcát, mélyen a szemébe nézett. – Bocsáss meg, Peter! Furcsa megjegyzés. Amy tekintete még áthatóbb lett. – Tudom, mire készülsz – mondta. – Nem élnéd túl. Valami elpattant Peter tudatában. Minden erő kiszállt a testéből. Szólni próbált, de nem tudott. – Fáradt vagy – mondta Amy. Esés közben elkapta.

Amy az ágyra fektette Petert. Az utcai szobában lehúzta magáról a ruhát, és fölvette a Greer által szerzett öltözéket: vastag, zsebes vászonnadrágot, bőrcsizmát, drapp, letépett ujjú inget az Expedíciós Egység jelvényével a vállán. Meleg emberi szaguk volt – munka és élet szaga. Akárkié is volt ez a holmi, kis termetűnek kellett lennie; szinte tökéletesen passzolt a méret. A hátsó tornácon mélyen aludtak a katonák, akár a csecsemők; arcuk alá dugták a kezüket, számukra a világ minden gondja megszűnt létezni. Amy óvatosan elvette az egyiknek a pisztolyát, és a gerince mellett a nadrágja derekába csúsztatta. Mélységes csönd ülte meg az utcát, mindenki rejtőzködött, készült a rohamra. A városközpont felé menet a katonák fölfigyeltek Amyre, de nem szólította meg senki; máshol járt az eszük, mit számított egyetlen nő? A fogdát kívülről nem őrizték. Amy elszánt léptekkel az ajtóhoz ment és benyitott. Három férfit látott. A pult mögül fölpillantott az ügyeletes tiszt. – Segíthetek, katona? Kattant a zár: Alicia fölemelte a tekintetét. Amy? – Szervusz, húgom. Alicia mögéje nézett, de nem látott senkit; Amy egyedül jött. – Mit csinálsz itt? – kérdezte. Amy lecsatolta róla a béklyókat. Átadta neki a védőszemüveget. – Útközben elmagyarázom. A külső szobában a földön aludtak az őrök. Greer útmutatását követve Amy és Alicia mellékutcákban és szemetes sikátorokban haladt a piros lámpás negyed felé. Kisvártatva szemük elé tárult a déli falszakasz. Amy belépett egy kis házba, vagy inkább viskóba. Még bútorok sem voltak benne. A nagyszobában félrehúzott egy kopott szőnyeget, mely alatt csapóajtó nyílt, s alatta létra vezetett lefelé. A seftesek egyik rejtekhelye, magyarázta Amy, bár Alicia enélkül is rájött. Hűvös, nyirkos, rothadó gyümölcs szagát árasztó pincébe jutottak.

– Ott – mutatta Amy. Az italos üvegekkel megrakott polcokat elhúzva föltárult egy alagút. A túlsó végén újabb létrára bukkantak, melynek tetejénél, három méter magasan fém csapóajtó volt a betonba ágyazva. Amy elforgatta a kereket, és fölnyomta az ajtót. A városon kívül találták magukat, száz méterre a faltól, a fák között. Katona és egy másik ló ki volt kötve, önfeledten legeltek. Mikor Alicia kimászott a nyíláson, Katona fölemelte a fejét: Á, hát itt vagy. Már kezdtem aggódni. Alicia kardja és fegyverszíjai a nyereghez voltak erősítve. Fölcsatolta a tőröket, míg Amy betakarta a csapóajtót száraz ágakkal. – Neked kéne Katona hátára ülni – mondta Alicia, s közben a kardot is nyújtotta felé. Amy elgondolkozott. – Rendben – válaszolta. Átvetette a kardot a hátán és fölkapaszkodott a nyeregbe. Alicia a második ló, egy sötét pej csődör hátára ült; fiatal, szilaj állatnak látszott. Késő délután volt, fehéren tűzött a nap. Ellovagoltak. Most más volt az álom a tanyáról. Peter az ágyában feküdt. A szoba megtelt holdfénnyel, szinte izzottak a falak. Hideg volt Peter alatt a lepedő; ez a hidegség ébresztette föl. Úgy érezte, régóta alszik. Amy oldalán üres volt az ágy. A nevét kiáltotta. Hangja erőtlenül hatott, beitta a sötétség. Fölkelt és az ablakhoz ment. Amy a kertben állt, háttal a háznak. Ez a póz jelent valamit; Peter szívét elöntötte a pánik. Amy elindult – elsétált a háztól, tőle és az életüktől, a holdfényes tájban sötét alakja egyre kisebb lett. Peter nem tudott sem moccanni, sem kiáltani. Úgy érezte, kiszakad a lelke a testéből. Ne hagyj el, Amy… Fölriadt; zakatolt a szíve, teste verejtékben fürdött. Kiélesedett a kép: Apgar állt fölötte. – Elnök úr, történt valami.

Be sem kellett fejeznie. Peter egyből tudta. Amy eltűnt.

IX A CSAPDA „Bősz patakokban a vér tovacsurgott, lassan egész Tróját beterítvén. Hullt a sok ember, trójai, s más is, halva hevertek, vérük a porban.” SZMÜRNAI QUINTUS: Trója bukása

HATVANKILENC Elhallgattak a fűrészek; kivágták az új lemezeket. A hajó jobb oldalán tátongó lyukon át föltárultak a belső fedélzetek és folyosók. Fogyóban volt a napvilág, aranyhidat vert a csatorna vizére; kigyulladtak a reflektorok. Rand működtette a darut. Michael a dokk fenekéről nézte, ahogy az első lemez leereszkedik a hevederben. A műveletet kiáltások sortüze kísérte a dokkból, s még annál is sűrűbb a hajófedélzetről, ahonnan Lore parancsnokolt. Elérték a megfelelő magasságot. Az emberek odasereglettek, kalapácsok és fúrók lógtak az öveikről; mások belülről terelték a helyére a lemezt. A hatalmas acéllap döngve a keretnek csapódott. Michael fölment a lépcsőn, és a pallón átlépkedett a fedélzetre. – Eddig jól állunk – mondta Lore. Hihetetlen, de tartották az ütemtervet. A múló órák, mint egy tölcsér, egyetlen pillanat felé terelték őket. Minden döntés végleges volt; minden hiba is. Lore a korláthoz lépett, és utasítások özönét zúdította a munkásokra, a generátorok dübörgését és a fúrók zúgását túlkiabálva. Michael megállt mellette. Az első lemez tökéletesen simult a hajótestre. Még hat volt hátra. – Akarod tudni, hogy csinálták? Lore furcsán nézett rá. – Az utasok. Hogyan ölték meg magukat. Michael eredetileg nem akarta szóba hozni ezt a témát. Magától bukott ki belőle, ettől a titoktól is meg akart szabadulni. – Mondjad. – Félretettek valamennyi üzemanyagot. Nem sokat, de eleget. Lezárták az ajtókat, és a motor kipufogóját átvezették a szellőzőrendszerbe. Olyan lehetett, mintha elaludnának. Lore arca kifejezéstelen maradt. Aztán aprót biccentett. – Örülök, hogy elmondtad. – Talán nem kellett volna.

– Ne szabadkozz. Michael rájött, miért mondta el neki. Ha minden kötél szakad, ők ugyanígy tehetnek.

HETVEN Lassan elfogyott a fény. Dolgozni kezdtek a futárok; a palló parancsnoki emelvényéről Peter hideg józansággal állapította meg, milyen erőtlen a védelem. Tíz kilométeres védvonal, képzetlen katonák, félelmet nem ismerő, példátlan erejű ellenség. Bár Apgar egy szót sem szólt a témáról, Peter olvasott a gondolataiban. Lehet, hogy Amy azért ment Aliciával, hogy föladja magát; lehet, hogy a drakok nem is jönnek. Vagy így is, úgy is jönnek; talán épp ez a lényeg. Visszaemlékezett az álmára: Amy alakja a holdfényben, ahogy ellépdel, vissza se néz. Csak a következő órák történéseinek bizonyossága adott erőt Peternek, hogy összeszedje magát. Tennie kell a kötelességét, és tenni is fogja. Chase érkezett az emelvényre. Peter alig ismert rá a kabinetfőnökére. Tiszti egyenruhát viselt, bár a jelvényt eltávolította róla, láthatóan kapkodva metszette le, talán tiszteletből; puskát szorongatott, igyekezett természetesen tartani. A fegyver úgy nézett ki, mintha évekig egy kandalló fölött tartották volna. Peter majdnem mondott valamit, de uralkodott magán. Apgar kétkedve méregette ezt a műkatonát, de csak a szemöldökét húzta föl, nem szólt. – Hol van Olivia? – kérdezte végül Peter. – Az elnöki bunkerben. – Chase elbizonytalanodott. – Remélem, nem baj. Meghallgatták az őrhelyek bejelentkezését. Mindenki készen állt, várta a rohamot. Megnyúltak a völgyben az árnyékok. Szép nyári este volt, a felhők alkonyi színekben ragyogtak.

HETVENEGY Nem volt szükség rá, hogy Amy megtalálja a helyet. Tudta, hogy a hely meg fogja találni őt. A napnak háttal vágtáztak, repült alattuk a föld. Szemcsés felhőben szállt mögöttük a por; a lovak patái sárdarabokat szaggattak ki a talajból. Amy bensejében nőttön-nőtt egy új érzés. Minden kilométerrel erősödött, akár egy rádiós hívójel. Katona mozgása sima volt és energikus. Csodálatosan vigyáztál a barátunkra, mondta neki Amy. Milyen bátor vagy, milyen erős! Mindig emlékezni fognak rád. Zöld mezők várnak; az örökkévalóságot nemes fajtád körében töltöd majd. Katona vágtája járássá lassult. Megállították a lovakat és leszálltak. Katona száján a megerőltetéstől sűrű tajték ütközött ki; sötét horpasza csillogott a verejtéktől. – Itt van a hely – mondta Amy. Alicia bólintott, de nem válaszolt. Amy érezte, hogy társában kikristályosodik a félelem. Odébb lépett, és némán várakozott. Szél süvített a füle mellett, a hajában, aztán elhalt. Minden megdermedt, végtelen nyugalom ereszkedett a tájra. A nap utolsó percei ketyegtek. Lába előtt a földön megnyúlt az árnyék – hosszabbra, még hosszabbra. Érezte, amikor a napkorong egyesült a földdel, megérintette a távoli dombtetőket, hallani vélte, mint egy sóhajt. Behunyta a szemét és elméjét a sötétségbe merítette; feje fölött a tó nyugodt felszínén kitágultak a hullámok körei. Itt vagyok, Anthony. Előbb a csönd, s utána: Igen, Amy. Készen állnak. Mind a tiéd. Sötétedés. Gyertek hozzám, gondolta Amy. Sötét.

HETVENKETTŐ Holdkórosoknak hívták őket. De életükben sokfélék voltak. A földrész minden sarkából, minden államából és városából jöttek. A Washington állambeli Seattle-ből. Az új-mexikói Albuquerque-ből. Az alabamai Mobile-ból. New Orleans toxikus mocsarából, Kansas City szélfútta síkságáról, Chicago jeges szurdokaiból. Tömegként valóságos csemegét jelentettek volna egy statisztikusnak, tökéletesen reprezentatív mintáját nyújtották a nagy észak-amerikai birodalomnak. Farmokról és falvakból származtak, arctalan kertvárosokból és hatalmas metropoliszokból; mindenféle bőrszínt és meggyőződést képviseltek; lakókocsikban, házakban, lakásokban, tengerparti villákban laktak. Emberi állapotukban mindegyiknek megvolt a maga egyedi, önálló személyisége. Reméltek, gyűlöltek, szerettek, szenvedtek, daloltak és sírtak. Megismerték a veszteséget. Tárgyakkal vették körül magukat, s megvigasztalódtak. Autót vezettek. Kutyát sétáltattak, gyerekeket hintáztattak, sorban álltak a boltban. Butaságokat mondtak. Titkolóztak, sérelmeiket dédelgették, a megbánás parazsát szították. Különféle isteneket imádtak, vagy semmilyet. Eső neszére ébredtek éjjel. Bocsánatot kértek. Szertartásokon vettek részt. Elmesélték az élettörténetüket pszichológusoknak, papoknak, a szerelmüknek, idegeneknek a bárban. Váratlan pillanatokban olyan vegytiszta, minden történéstől független örömet éltek át, hogy felsőbb hatalom ajándékának tűnt; kívánták, hogy megértsék őket, s néha majdnem el is érték. Anthony Carter, a Tizenkettekből a Tizenkettedik fertőzött leszármazottai voltak ők; természetüknél fogva kevésbé voltak vérszomjasak, mint a többi; az emberek sokszor megfigyelték, hogy a holdkórosok örömtelen kötelességként elégítették ki étvágyukat, és éppen ez az egyedi jellemzőjük tette őket sebezhetőbbé. Hülye, mint egy holdkóros, mondta a szólás. Igaz volt, ugyanakkor mélyebb igazság rejlett mögötte. Valóban nem szerettek enni; az ártatlanok lemészárlása fölzaklatta őket. Ugyanakkor visszafojtott, az emberiség számára láthatatlan vadság is lakozott bennük. Több mint egy évszázada várakoztak, készültek a napra, amikor elrendeltetik, hogy szabadon eresszék titkolt erejüket. Életükben sokfélék voltak. Azután egyek lettek egymással. Most pedig hadsereggé váltak. Alkonyi fényben indultak, majd sötétben meneteltek Texas csillagos ege alatt, nyugat felé dübörgött a zaj és por masszív tömbje. A raj élén, mint a

dárda hegye, két lovas járt. Alicia számára a lendületet jelentette a tömeg: nemcsak ő vezetett, hanem őt is vezették, egy ősi, elemi erő részévé vált. Amy a közösséget érezte benne, a lelkek belső egyesülését. Amint Carter átadta neki a sereg parancsnokságát, megszűntek rajta kívül állónak lenni. Önnön tudatának és akaratának kiterjesztései lettek: az ő Sokasága. Gyertek velem! Gyertek velem gyertek velem gyertek velem… Mint valamely távoli part fényei, előtűnt a sötétből az ostromlott város. – Fegyvereket készenlétbe! A pallón tölténytárak csattantak, závárok kattantak, lőszerek csusszantak a töltényűrbe. Eltűntek az utolsó árnyékok is, bekebelezte őket a sötétség. Nem kellett sokáig várni. Izzó sáv jelent meg keleten. Másodpercről másodpercre vastagodott, szétterjedt a tájon. A végzetszerűség úgy lengte körül, mint a pára; a város tehetetlennek tűnt vele szemben. – Jönnek! Feléjük robogott a horda. Döbbenetes volt a sebessége. Itt-ott a fal mentén lövések hasították ketté a levegőt – a rettegéstől és adrenalintól pattanásig feszült idegekkel néhányan nem tudták leküzdeni a késztetést, hogy elsüssék a fegyverüket. Eltűntek a csillagok, kitakarta őket a hatalmas porfelhő, mely a fertőzöttek nyomában szállt. A raj ék alakba rendeződött. – Úgy fest, hogy a tárgyalási szakasznak vége – mondta Apgar. Újabb fejvesztett lövések dörrentek; a raj rendületlenül közeledett. Ha így folytatják, egyenest átfúrják a kaput, mint a céltábla közepébe süvítő nyílvessző. – Várjunk csak – mondta Apgar. Látcsövön keresztül nézte a sereget. – Valami nem stimmel. – Mit lát? A tábornok tétovázott, majd így felelt: – Máshogy mozognak. Rövideket szökkennek, közte nagyokat lépnek, ahogy az idősebb példányok szoktak. – Leeresztette a lencséket. – Szerintem

ezek holdkórosok. Valami történt. A raj lelassított. A kémlelőtoronyból kiáltás csendült: – Lovasok! Kétszáz méterre! Felkészülni! Amy ügetésre, majd szapora járásra lassította Katonát. Megvédjük ezt a várost. Őrizzük ezt a kaput, vértestvéreim! Akár az elcsorgó folyadék, serege szétterjeszkedett. Amy közöttük járt, nem mert félelmet mutatni; bátorsága az ő bátorságuk lesz. Egyenes derékkal lovagolt, Katona kantárját lazán tartotta fél kezével, a másikat áldást osztó mozdulattal kinyújtotta, mint egy pap. Ők is emberek voltak valaha, mint ti. De ők valaki mást követnek: a Nulladikat. Amy serege ezer fő hosszú, háromszáz fő vastag élő védvonalat formált az északi fal előtt, és a földek felé fordult. Keletre kibukkant a holdsarló a dombok fölött. Ne habozzatok, mert ők sem fognak! Öljétek meg őket, testvéreim, de mindig irgalommal a szívetekben. Érezte magán a katonák tekintetét, fegyvereik csövét és célkeresztjét. A hatalmas porfelhő ülepedni kezdett. Amy földízt érzett a szájában. Bátorság! Kitartás! Mutassátok meg neki, kik és mik vagytok! Megállították a lovakat a sorfal előtt. Amy elővette a pisztolyt, átnyújtotta Aliciának, utána a hátán lévő tokból kihúzta a kardot. Jólesően vastag, kézbe illő volt a markolat. Csuklóját megbillentve a levegőbe suhintott a pengével. – Nagyszerű fegyver, húgom. – Pedig elég rögtönözve csináltam. Amy elméje fegyelmezett volt, gondolatai rendezettek, nyugodtak. A félelem mellett megkönnyebbülést is érzett, és még kíváncsiságot is, hogy mi fog történni. – Soha nem mentem még csatába – jegyezte meg. – Milyen?

– Meglehetősen… mozgalmas. Amy figyelmesen hallgatta. – Minden olyan gyorsan történik. Föl sem fogod, csak utólag. A zöméről úgy érzi az ember, hogy valaki mással történt. – Ez elég logikusnak hangzik. – Még hozzátette: – Alicia, ha nem élem túl… – Valamit kifelejtettem. – Mit? Alicia a szemébe nézett. – Csata előtt tilos ilyeneket mondani. A falon kitört a káosz. A futárok ide-oda rohangáltak, a katonák ujja szinte viszketett a ravasz fölött, senki nem tudta, mi a teendő. Ne lőjünk? Ezek fertőzöttek! És miért a rossz irányba néznek? – Komolyan beszélek – vakkantotta Peter a rádióba. – Minden állomásnak: fegyvereket le! – Apgar kezébe dobta a rádiót, és a legközelebbi futárhoz fordult: – Közlegény, hozzon nekem egy hevedert! – Peter, nem mehet oda! – tiltakozott Apgar. – Amy megvéd. Láthatja! Azért jöttek, hogy megvédjenek minket. – Az se érdekel, ha azért jöttek, hogy megjavítsák a csöpögő csapot. Elment az esze? Nem akarhatja, hogy két vállra fektessem, de az lesz! A katona Peterről a tábornokra kapta a pillantását, aztán vissza Peterre. – Uram, akkor most hozzam a hevedert vagy ne? – Közlegény, ha egyetlen lépést tesz, átbillentem a falon – mondta Apgar. Az őrszem megint fölkiáltott. – Mozgást észlelek! A lovasok távolodnak! Peter fölnézett. – Hogyhogy távolodnak? Egy arc bukkant ki a korlát fölött. Gyors tanácskozást folytatott a mögötte állóval, aztán észak felé mutatott:

– Át a mezőn, uram! Peter visszalépett a fal széléhez, és fölemelte a látcsövet. – Gunnar, látja ezt? – Mit csinálnak? – kérdezte Apgar. – Visszavonulnak? Amy és Alicia megállította a lovakat. A paták alatt fölverődött a por. Amy kihúzta és fölemelte a kardot. Nem a megadás, hanem a dac gesztusa volt. Csaléteknek kínálják föl magukat. – Fanning, hallasz? Amy szavait elnyelte a homály. – Ha kellek, gyere, fogj meg! – Ne menjünk messzebb? – kérdezte Alicia. – Akkor nem biztos, hogy időben visszajutunk. – Majd ismét emelt hangon szólt: – Hallod? Itt vagyok, te szemét! Alicia várt. Nem történt semmi. Aztán egy hang: Jó szolgálatot tettél, Alicia. Befogta a fülét, de hiábavaló mozdulat volt; Fanning hangja a fejében szólt. Mindent elértél, amit csak kívánhattam. Nővéred hadserege semmiség, egy mozdulattal elsöpröm. Ezt tőled kaptam, s még mennyi mindent! – Fogd be! Hagyj békén! Amy rábámult. – Mi az, Lish? Fanning? Érzed, Alicia? Bársonyos, csúfondáros hangon szólt, mintha olajos lé folyna szét Alicia agyában. Persze hogy érzed. Mindig is érezted. Csatangoltál az utcákon és számoltad őket. Neked is részeid, ahogy én is a részed vagyok. Alicia ekkor meghallotta a zajt. Nem is hallotta… megérezte. Valamiféle… kaparászás. Honnan jöhet? Tönkreverve kell elém kerülnie. Ez lesz az igazi próbatétel. Érezze, amit én. Amit mi, Aliciám. Ismerje meg a kétségbeesést! A reménytelenséget,

céltalanságot, veszteséget. – Alicia, mondd meg, mi történik! Ismerem az álmaidat, Alicia. A nagy városfalat, s belül az élénk lármát. A zenét, a vidám gyerekkiáltásokat. A vágyakozásodat, hogy bejuthass, a bevehetetlen ajtót. Tudtad már akkor is, Alicia? Tudtad, hogy mit hoz a jövő? Erősödött a zaj. Alicia nyakában lüktetett egy ér; a rosszullét kerülgette. Hiszen már megtörtént, Alicia. Érzed? Érzed őket? Alicia hirtelen visszazökkent a valóságba. Megfordult a nyeregben. Amy seregének sorfala mögött ragyogtak a város fényei. Kívül, gondolta. Kívül vagyok, mint az álomban. – Úristen, ne! Sara emlékeztette magát, hogy lélegezzen. Százharminc lélek zsúfolódott be az alagsorba. A teremben szerteszét elhelyezett gyertyák és lámpások különös, eleven árnyékokat vetettek. Sara az ölében tartotta a pisztolyt, lazán fogta, de cselekvésre készen. Jenny és Hannah körfogócskát rendezett a gyerekek között, hogy lekössék őket. Mások a becsempészett játékukkal foglalták el magukat. Néhányan sírtak, bár valószínűleg maguk sem tudták, miért; a felnőttek szorongása ragadt át rájuk. Sara hátát az ajtónak vetve ült a földön. Hűvösen simult a bőréhez a fémfelület. Vajon elég erős? Lepergett a szeme előtt a jelenet: dong az ajtó, behorpad a fémlap, mindenki sikoltozik, hátrál, végül egy nagy reccsenés, és beözönlik a halál, bekebelezi őket. Jennyt és Hannah-t nézte. Jenny halálra volt rémülve – sose tudta titkolni az érzéseit –, de Hannah fegyelmezettebb természet volt. Ő javasolta a játékot is. Vannak ilyen emberek, gondolta Sara, akiket semmi nem hoz ki a sodrukból, legalábbis nem mutatják; akiknek hatalmas belső nyugalomtartalékaik vannak. Hannah az arcán ravasz vigyorral nyargalt körbe a két hosszú lábán; egy kisfiú üldözte. Persze hagyta magát megfogni; színpadiasan sopánkodott, amikor a gyerek elkapta, amitől a kisfiú alig bírta abbahagyni a kacagást, és Sara egy pillanatra egészen ellazult. Emlékezett ezekre a játékokra, milyen jók is voltak, olyan egyszerűek, tiszták. Ő is körfogócskázott kislánykorában,

később meg Kate-tel és a barátaival. De a következő pillanatban kisiklottak a gondolatai. Kate, gondolta, Kate, hol vagy, hová tűntél? A tested egy messzi ágyon fekszik, a lényed elszállt. Nélküled el vagyok veszve. – Jól van, doktor Wilson? Carlosszal a karjában Grace állt meg fölötte. Sara lesöpörte a könnyeit. – Hogy van a kicsi? – Ő még kisbaba… nem ért semmit. Sara odébb ült, helyet csinált maga mellett. Grace leereszkedett a földre. – Biztonságban vagyunk itt? – kérdezte Grace. – Persze. Hallgattak, aztán Grace vállat vont. – Hazudik, de nem baj. Csak hallani akartam. – Sara felé fordította az arcát. – Maga volt az, aki átruházta a szülési engedélyét a szüleimre, ugye? – Ezek szerint elmesélték. – Csak azt, hogy a doktornő volt. Viszont nem látok itt más női orvost, úgyhogy gondoltam, maga volt. Miért csinálta? Biztosan volt erre helyes válasz, de Sarának nem jutott eszébe. – Így éreztem helyesnek. – A szüleim jól bántak velem. Nem volt könnyű életünk, de úgy szerettek, mint senki más. Mindig imádkoztunk magáért a vacsoránál. Gondoltam, jó, ha tudja. A kis Carlos ásított; lassan eljött az alvás ideje. Úgy egy percig Sara és Grace némán figyelte a játékot. Grace hirtelen fölkapta a fejét. – Mi ez a hang? – Hatos őrhely. Mozgást látok. Peter megragadta a rádiót. – Ismételje! – Nem tudom, mi volt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Most mintha eltűnt volna.

A 6-os őrhely a gát déli részénél volt. – Mindenki, folyamatos készenlét! – kiáltotta Apgar. – Maradjanak a helyükön! Peter a mikrofonba dörrent. – Mit látnak? Recsegett a rádió, aztán a hang megszólalt: – Semmit, tévedtem. Peter ránézett Chase-re. – Mi van a hatos őrhely alatt? – Csak bokrok. – Búvóhelynek alkalmas? – Valamennyire. Peter megint fölkapta a rádiót. – Hatos őrhely, jelentést kérek. Mit látott? – Mondom, hogy semmit – ismételte a hang. – Szerintem csak megint beszakadt egy víznyelő. Az árvaház tetejéről Caleb Jaxon nem annyira hallotta, inkább érezte a hangot: meghatározhatatlan eredetű rezgés volt, mintha láthatatlan méhraj zsibongana a levegőben. Messzelátójával végigpásztázta a várost. Minden szabályosnak, változatlannak látszott, ám amikor már-már megnyugodott, más hangok is megütötték a fülét, különböző irányokból. Hasadó deszka. Megrepedő és csörömpölő üveg. Talán öt másodpercig tartó moraj, ismeretlen forrásból. Körülötte a tetőn, és odalent az utcán néhány embere szintén észlelte ezeket; elhallgattak, egymástól kérdezgették: Hallod? Ez meg mi? Caleb a sötétségbe meresztette kialvatlanságtól égő szemét. A tetőről tisztán látszott a kapitólium és a város főtere. A kórház négysaroknyira keletre volt. Lecsatolta a rádiót a derékszíjáról. – Hollis, ott vagy? – Apósa a kórház bejáratánál őrködött. – Aha. Még egy csattanás. Mintha a város utcáinak sűrűjéből hangzott volna.

– Te hallod ezt? Egy pillanatra elnémult a rádió, aztán jött a válasz: – Megerősítem. – Mit látsz? Van valami mozgás? – Negatív. Caleb fogta a messzelátót, és egyenesen a kapitóliumra irányította. Két teherautó és egy hosszú asztal ott maradt a téren a sorozás után. Megint fölvette a rádiót. – Nővér, hall engem? Peg nővér a csapóajtó mellett virrasztott. – Igen, hadnagy. – Nem biztos, de azt hiszem, valami történik idekint. Néhány pillanatra csönd támadt. – Köszönöm, hogy szólt, Jaxon hadnagy. Visszacsíptette a rádiót a szíjára. Ösztönösen erősebben szorította a puskát. Noha tudta, hogy van lőszer a töltényűrben, óvatosan visszahúzta a töltőkart, hogy megbizonyosodjon róla. Az apró üveg mögött megcsillant a réz töltényhüvely. Sercegett a rádió. – Caleb, jelentkezz! – Mi a helyzet? – Valami van idekint. Caleb szíve hevesebben vert. – Hol? – A tér felé tart, az északnyugati saroknál nézd. Caleb megint a szeméhez szorította a látcsövet. Kínzó lassúsággal sikerült beállítania a fókuszt. – Nem látok semmit. – Egy másodperccel ezelőtt még ott volt. Le sem vette a látcsövet a szeméről, úgy emelte a szájához a rádiót, hogy a

parancsnoki emelvényt hívja. – Egyes állomás, itt a kilences őrhely… A mondat közepén elhallgatott; pásztázás közben valami megragadta a tekintetét. Megkereste a lencsékkel. A téren álló asztal fölborult; mögötte az egyik teherautó orra negyvenöt fokos szögben égnek állt, hátsó kerekei mélyen a földbe süllyedtek. Beszakadt víznyelő. Jó nagy. Peter hátat fordított a csatatérnek. A város házainak csak a körvonalai látszottak a sötétben, oldalról érte őket a holdfény. Chase állt mellette. – Mi az? Mint a statikus elektromosság, úgy bizsergette a bőrét az érzés. Légy résen. – Valamit nem veszünk észre… – Fölemelte a kezét. – Várjunk. Hallotta ezt? – Mit? – Apgar szeme összeszűkült, félrebillentette a fejét. – Pillanat. Igen. – Mint… a patkányok a falakban. – Én is hallom – tette hozzá Chase. Peter megragadta a mikrofont. – Hatos őrhely, látnak valamit? – Néma csend. – Hatos őrhely, jelentést kérek! Peg nővér belépett az éléskamrába. A puska a legfelső polcon rejtőzött, viaszosvászonba tekerve. Az öccséé volt, Isten nyugosztalja; sok évvel ezelőtt az Expedíciós Egységnél szolgált. Emlékezett a napra, amikor az a katona eljött az árvaházba a halálhírét közölni. Elhozta az öccse ládáját, ebben volt minden holmija. Senki nem ellenőrizte a tartalmát, különben a puskát visszavezették volna a leltárba. Legalábbis ezt feltételezte akkor Peg nővér. A ládában található holmik többségében nem volt semmi, ami az öccsére emlékeztette volna, így nem volt érdemes megtartani. De a fegyvert igen.

Öccse a kezében fogta, használta, harcolt vele; ez a tárgy róla szólt. Több volt emléktárgynál; Peg nővér ajándéknak tekintette, melyet azért hagyott nála a testvére, hogy majd egy nap, ha szüksége lesz rá, kéznél legyen. Helyére állította a létrát, és óvatos léptekkel fölmászott rá, lehozta a puskát, és arra az asztalra tette, ahol a nővérek kenyeret szoktak dagasztani. Peg nővér gondosan karbantartotta a fegyvert; a töltőszerkezet feszes volt és jól olajozott. Szerette, ahogy elsült, a ravasz határozott kattanását, az erős, tiszta dördülést. Évente egyszer, májusban – az öccse halálának hónapjában – levette a formaruháját, sima munkásöltözéket húzott, és busszal kiment a Narancssárga Övezetbe. Vászonzsákba rejtve vitte magával a puskát. A szélfogó sövényen túl konzervdobozokat állított föl célnak, néha almákat vagy egy dinnyét; vagy fához szögezett egy rajzolt céltáblát. A megtöltött puskát az ebédlőbe vitte. Az évek során egyre nehezebbnek érezte, de elbírta, még a visszarúgást is, melyet a tusgumihoz csatlakozó rugós cső tompított. Ennek nagy jelentősége lesz a plusz lövéseknél. Peg nővér úgy helyezkedett el a csapóajtónál, hogy tisztán lássa a folyosót, és a terem mindkét oldali ablakait. Arra gondolt, imádkoznia kellene. De kezében a puskával a hagyományos ima nem tűnt igazán helyénvalónak. Peg nővér remélte, hogy Isten segíteni fog, de ő abban hitt, hogy az Úr jobban szereti, ha az emberek a saját erejükből boldogulnak. Az élet egy próbatétel; mindenkin magán múlik, hogy jól vizsgázik vagy sem. Peg nővér a kulcscsontjához emelte a fegyvert, és fél szemével végignézett a csövön. – Az én gyermekeimet ugyan nem! – mondta, meghúzta a töltőkart, és az első lőszert a töltényűrbe tolta. – Ma éjjel nem. – Lovas közelít! Feszültség hullámzott végig a fal mentén. Valami megváltozott. A fertőzöttek sorfala kettévált, folyosót formált, mint előző éjszaka. Magányos lovas vágtatott a város felé ezen az átjárón. A pallón minden szem az irányzékokra tapadt; a vállakból a karokba, karokból a kipárnázott ujjhegyekbe áramlott át az izmok feszülése. Világos volt a parancs, lőni tilos; mégis szinte leküzdhetetlen volt a késztetés. A lovas egyre közeledett. Fölvetett fejjel ült a nyeregben, és egyelőre kivehetetlen szavakat kiabált. Fél kezével a kantárba kapaszkodott, a másikkal a feje fölött kaszált. Kétséges volt a gesztus jelentése. Fenyegetés? Megadás?

A parancsnoki emelvényen Peter azonnal tudta, mi következik. Az újoncok tapasztalatlanok voltak; hiányzott belőlük a katonai kiképzés nyújtotta mentális rutin; csak ködös elképzelésük volt az alá- és fölérendeltség jelentőségéről. Abban a pillanatban, hogy Alicia a megvilágított védvonalba ér, Peter nem lesz többé ura a helyzetnek. – Fegyvereket le! – ordította. – Ne lőjenek! – De a szavak súlytalanok voltak. Alicia teljes sebességgel vágtázott be a fénykörbe. – Csapda! Peter el sem tudta képzelni, mit jelent ez. Alicia lefékezte a lovat. – Csapda! Odabent vannak! Kiáltás harsant Peter balján: – Ez a tegnapi nő! – Fertőzött! – Lőjétek le! Az első golyó a jobb combján érte, és szétzúzta a combcsontját; a második a bal tüdejébe fúródott. A ló mellső lábai összecsuklottak, Alicia előrebukott. Az első lövéseket dübörgő sortűz követte, fölverte a port Alicia körül, miközben az elesett, szitává lőtt állat mögé kúszott. A lövések célba találtak. A golyók a testébe hatoltak. Alicia kemény, sorozatos ütlegeknek érezte őket. Bal tenyere fölrepedt, mint egy alma. Jobb csípőcsontja szilánkokra hasadt, mint egy fölrobbanó gránát. Még két lövés érte a mellkasán, a második lepattant a negyedik bordájáról, átlósan átszelte a mellüreget, és megrepesztette a második ágyékcsigolyáját. Minden erejét összeszedve a ló testével próbálta védeni magát. Vér fröccsent ki az állat húsából, ahogy a golyók felszabdalták. Vesztettünk, gondolta Alicia, mielőtt leereszkedett rá a sötétség függönye. Minden elveszett. A fertőzöttek zöme a város négy pontján bújt elő: a főtéren, a duzzasztómedence délkeleti csücskénél, egy beszakadt üregből a seftes negyedben és a főkapu előtti gyülekezési körletben. A többiek utat kerestek

maguknak a város alatti járatokban, és kisebb rajokban másztak elő. Házak padlóján át; gazos, elhanyagolt telkeken, ahol gyerekek játszottak valaha; zsúfolt környékek utcáin törtek ki a földből. Kapartak és kúsztak. Kikutatták a szennyvíz- és ivóvízcsatornákat. Leleményesek voltak; a leggyengébb pontokat keresték. Hónapok óta úgy hemzsegtek a város alatti természetes és mesterséges járatokban, mint egy hangyainvázió. Menjetek, adta ki az utasítást a gazdájuk. Töltsétek be rendeltetéseteket! Tegyétek, amit parancsoltam. A pallón Peternek nem sok ideje volt Alicia figyelmeztető szavain töprengeni. A fegyverropogás közepette – sok katona a tömeghisztériától megvezetve a holdkórosokra is lövöldözött – megbillent alatta az építmény. Mintha lába alatt a fémrács szőnyeg lett volna, melyet egyik oldalról fölrántottak és megráztak. Megrándult és fölkavarodott a gyomra, akár egy tengeribetegé. Körülnézett, kereste a mozgás eredetét, s közben tudatosult benne, hogy sikoltozást hall. Egy második zökkenés után az egész építmény lefelé billent. Elvesztette az egyensúlyát, és térdre esett a pallón. Dörögtek a puskák, ordítottak az emberek. Golyók süvítettek el az arca mellett. A kapu, kiáltotta valaki, kinyitják a kaput! Lőjetek! Lőjétek le a dögöket! Meghajtó fém döndülése hallatszott, és a palló elkezdett oldalra dőlni. Peter a perem felé gurult. Tehetetlen volt; keze nem talált kapaszkodót. Testek bukfenceztek el mellette, lehullottak a sötétbe. Amikor átgurult a peremen, fél keze sima fémrudat talált: az egyik merevítőt. Teste meglendült a rúd körül, mint az inga. Érezte, hogy nem tud megfogódzkodni benne; csak egy pillanatra lassul le. Alatta sikolyok és fegyvertűz káoszában forgott a város. – Fogja meg a kezem! Jock volt az. Beszorította magát a korlát alá, fél karját lelógatta a peremnél. A palló negyvenöt fokos szögben elakadt. – Kapaszkodjon! Pattogó hang hallatszott: az utolsó csavarok szakadtak ki a falból. Jock ujjai centiméterekre voltak Peteréitől, de egy kilométerre is lehettek volna. Két szálra bomlott az idő. Az egyik a lárma, kapkodás és erőszak ideje, a párhuzamos másikon Peter és körülötte minden lomhán sodródott. A rúd elkezdett kicsúszni a kezéből. Másik kezével tehetetlenül hadonászott, próbálta elérni Jock kezét. – Húzódzkodjon föl!

Peter egy rántást érzett. – Fogom! Jock a csuklójánál ragadta meg. A korlát fölött megjelent egy másik arc: Apgar. Miközben lehajolt, Jock fölfelé emelte Petert; Apgar elkapta a derékszíjánál. Ketten fölhúzták a falra. A palló zuhanni kezdett. Megkezdődött a mészárlás. A rejtekhelyeikről kiszabadult fertőzöttek elözönlötték a várost. Megrohamozták a falat, és a levegőbe hajították az embereket. Kivetették magukat a földből, a tetőkről, mint egy izzó tűzijáték. Bunkerek alapzatán törtek át, hogy legyilkolják a bentlévőket, házak padlójából robbantak ki, hogy kirángassák a lakókat a kamrákból és az ágyak alól. Megrohanták a kaput, amely minden megerősítés dacára nem úgy volt tervezve, hogy belülről elhárítson egy támadást; a város megnyitásához csak arra volt szükség, hogy kitépjék a keresztrudakat a tartópántokból, meglazítsák a féket, és megtolják. A medencénél előbújó rajnak is konkrét küldetése volt. Érzékeny idegrendszerük egész nap észlelte az egy irányba tartó tömeg lépteit. Hallották a járművek zúgását, a megafonok bömbölését. Hallották a „gát” szót. Hallották a „menedék” szót. Hallották a „csövek” szót. Akik a közvetlen bejutást keresték a gáthoz, kudarcot vallottak. Chase jól mondta, onnan lehetetlen betörni. Mások, mint egy elit kommandó, a közeli kockaépületet vették célba. Az itt őrködő kis csapat katona gyors és fájdalmas halált halt. A fertőzöttek csattogó állkapcsokkal, a levegőt markolászó ujjakkal, fürkész szemekkel mérték föl a belső teret. Mindenhol csöveket láttak. A csövek vizet jelentenek; a víz a gátat jelenti. Lépcsősor vezetett lefelé. Nyirkos kőfalú csarnokba értek. Egy létrán még mélyebbre jutottak a föld alá, egy másodikon annál is mélyebbre. Sűrű embertömeg jelenlétét érezték. Egyre közelebb. Mintha jeladó hívását követné, feléjük tartott a raj. Elértek egy nagy kerékkel fölszerelt fémajtóhoz. Az első fertőzött, az alfa kinyitotta az ajtót és bebújt a résen, s mögötte jött a többi. A belső szobában dús emberszag érződött. Szekrénysor, pad, egy asztalon a hirtelen félbehagyott vacsora maradéka. Csövek és fogaskerekek bonyolult hálózatához csatlakozott egy tábla, rajta hat, csatornafedél méretű

acéltárcsával. Igen, mondta Nulladik. Azokat. Az alfa megragadta az első tárcsát, 1-ES BEÖMLŐ, így szólt rajta a felirat. Forgasd el! Hat tárcsa. Hat betoncsatorna. Nyolcszáz halálsikoly. Kinyújtott kezében a pisztollyal Sara a raktárhelyiséghez osont, és a lábával óvatosan belökte az ajtót. – Lehet, hogy csak egerek – suttogta Jenny. Megint hallatszott a kaparászás. A föltornyozott ládák mögül jött. Sara a földre tette a lámpást, és két kézzel maga elé tartotta a pisztolyt. Négy sor láda állt egymás tetején. A legalsók egyike mozogni kezdett, megbillentette a fölötte lévőket. – Sara… A ládák leborultak. Sara megtántorodott, amikor a fertőzött áttörte a padlót, és a levegőben megpördült, hogy aztán a plafonra tapadjon, mint egy csótány. Sara vaktában lőtt. A fertőzött mit sem törődött a pisztollyal; az is lehet, hogy tudta, Sara rémületében úgysem tud célozni. A pisztoly szánja megakadt; kiürült a tár. Sara megfordult, kilökte Jennyt az ajtón, és futásnak eredt. Alicia magára hagyva feküdt a fal tövében, bénultan és összetörve. Gyötrelmes volt a lélegzés, melyet éles, fájdalmas nyilallások szakítottak meg. Vér ízét érezte a szájában. Látása elhomályosult, a kép sehogy sem akart kiélesedni. Időérzéke eltompult. Lehet, hogy fél perce lőtték meg. Lehetett egy órája is. Sötét árny öltött testet fölötte: Katona hajtotta hozzá a fejét. Ó, nézd, mibe keveredtél, mondta. Egy percre magadra hagylak, és ez lesz belőle. Meleg lehelete Alicia arcát érte; közelebb hajolt, megbökte az orrával, finoman kifújta orrlyukain a levegőt. Jó fiú. Alicia megérintette a ló pofáját véres kezével. Pompás, nemes

Katonám, úgy sajnálom! – Mit tettek veled, húgom? Amy letérdelt mellé. Megrázkódott a válla a zokogástól; kezébe temette az arcát. – Ne – nyöszörögte. – Jaj, ne! Kialudtak a reflektorok. Alicia lövéseket és kiáltásokat hallott, de távolról, egyre tompábban. Áldott sötétség burkolta be. Amy fogta a kezét. Úgy tűnt, ami idáig történt, egy utazás volt; idehozta az út, és itt véget ért. Némaság ereszkedett az éjszakára. Hirtelen fázni kezdett. Az öntudatlanság határán lebegett. Egy pillanat. Kipattant a szeme. Szellő lengett fölötte – sűrű, poros – és vele valami dübörgés, mint a mennydörgés, ám ez a lárma folyamatos volt. Egyre csak görgött feléjük, hangereje nőttön-nőtt, a levegőben szélhordta törmelék örvénylett. Rázkódni kezdett alattuk a föld; Katona nagyot nyerítve fölágaskodott, patáival a levegőt kaszálta. A hadserege semmiség, egy mozdulattal elsöpröm. Alicia fölemelte a fejét, és a következő pillanatban meglátta őket. Peter, Apgar és Jock az összeomló pallón rohant. Az építmény szakaszról szakaszra dőlt össze, mint a dominósor. Peter parancsát, hogy az árvaház felé kell visszavonulni, ott legyen a végső támaszpont, figyelmen kívül hagyták a védők; eluralkodott a pánik. Nem csak azért, mert leszakadt a palló, és a katonák harminc méter magasból a halálba zuhantak. A fertőzöttek meg is rohamozták a falat. Volt, akit lehajítottak róla, volt, akit fölfaltak, belemélyesztették állkapcsukat a rángatózó, sikoltozó emberekbe. Egy harmadik csoportot alkottak azok, akiket csak megharaptak, majd sorsukra hagytak. Ahogy a környékbeli településeken már megmutatkozott, Fanning vírusa példátlanul gyorsan hatott; kisvártatva Kerrville védőinek egyre nagyobb hányada fordult korábbi sorstársai ellen. Száz méterrel a köddé vált parancsnoki emelvénytől Peter, Apgar és Jock kutyaszorítóban találták magukat. Mögöttük folytatódott a palló fokozatos összedőlése; előttük közeledtek a fertőzöttek. Egyetlen lépcső sem volt elérhető távolságban.

– Ó, a francba! – mondta Apgar. – Ezt mindig utáltam. A kötél kigöngyölődött a fal oldalán. Jock sem volt odáig a mélységekért; a missziósház tetején történtek egy életre megsebezték. Viszont az is igaz volt, hogy az elmúlt huszonnégy órában megváltozott benne valami. Mindig állhatatlan embernek tartotta magát, olyannak, aki csak sodródik az életben. De a fia születése óta, amikor föllobbant benne a szeretet, olyan jellemszilárdságot fedezett föl magában, amelyet elképzelhetetlennek tartott volna azelőtt; egészen új szemmel látta az élet jelentőségét, s a saját helyét annak struktúrájában. Olyan ember akart lenni, akiről elmondható, hogy mások életét mentette a sajátja helyett, és az ő védelmükért áldozta föl magát. Így a frissen besorozott és új emberré lett Jock Alvado közlegény félretette a rettegését, átlépett a korláton, és hátat fordított az alatta tátongó mélységnek. Peter és Apgar is ugyanígy tett. Leugrottak. Harminc méteren át csak a kezük és lábuk súrlódása lassította őket: keményen landoltak a földön. Peter és Apgar gyorsan talpra állt, de Jock nem. Kificamította, talán ki is törte a bokáját. Peter fölhúzta, és a férfi karját a saját vállára vetette. – Szent ég, de nehéz vagy! Elrohantak. Az alagsor halálcsapdává vált. Míg Sara az ajtó felé futott, éles rikoltás úszott a nyomában, mint a fűrészelt fém sikolya; aztán az egész terem megtelt kiáltásokkal. Egy kislányt vitt a karjában; gondolkodás nélkül kapta föl menet közben. Ha bírta volna, vitt volna többeket is; vitt volna mindenkit. Jenny ért elsőnek az ajtóhoz. Mögéje tódultak az emberek. Hirtelen moccanni sem tudott; a kétségbeesett tömeg súlya megbénította, nekinyomta a fémlapnak. Ordított, hogy hátráljanak, de alig hallatszott a hangja. A gyerekek sikolyai a skála legmagasabb hangjain szóltak, képtelenül élesen. Kirobbant az ajtó; száz ember próbált kiözönleni rajta egyszerre. Úrrá lett rajtuk a vak ösztön – menekülni, túlélni bármi áron. Sokan elestek, sok gyereket letiportak. A fertőzöttek cikáztak a teremben, falról falra pattogtak, áldozatról áldozatra. Perverz látványt nyújtott, ahogy lubickoltak a kéjben. Az

egyik egy gyereket vitt a szájában, és úgy rázta, mint egy kutya a rongybabáját. Mikor Sara átoldalazott az ajtón, egy arctalan nő kirántotta a gyereket a karjából, és előrefurakodott, fellökte Sarát a lépcső alján. Eldübörögtek mellette az emberek. Egy ismerős arc bukkant föl a káosz közepén: Grace a csecsemőjével. A lépcsősor fala mellett kuporgott. Odafönt lövések dördültek. Sara megragadta a nő ruhaujját, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Maradjon velem, fogja a kezem! Jenny és Hannah a lépcső tetejéről integetett neki. Sara félig húzta, félig vonszolta maga után Grace-t az előcsarnokig. A bejárat túloldalán öldöklő csata zajlott. Gyerekek sikoltoztak, anyák bújtak össze a gyerekeikkel, senki sem tudta, merre menjen. Néhányan vakon a kapu felé rohantak, bele a csata sűrűjébe. A fertőzöttek mögöttük voltak, jöttek fölfelé a lépcsőn. Hatalmas csattanás: beszakadt az épület homlokzata. Téglák, üvegszilánkok, szétforgácsolódott furnérlemezek röpködtek a levegőben. Hirtelen egy öttonnás katonai teherautó állt az előcsarnokban. Hollis ült a kormánynál. – Beszállás! Amy a testével védte Aliciát. A hadserege haldoklott; érezte, ahogy a lelkük leválik róla, eloszlik az éterben. Nem ti vallottatok kudarcot, gondolta. Én tévedtem. Menjetek békével – végre szabadok vagytok. Fanning fertőzöttjei áttörtek a soraikon. Amy az arcát Alicia nyakába temette, magához ölelte. Gyorsan fog történni, gyorsabban, mint a fény száll. Peterre gondolt, aztán már semmire. Mintha madárrajjal repült volna; mintha a levegő milliónyi csapkodó szárnnyá változott volna körülötte. Caleb az árvaház tetejéről nézte a város pusztulását. Hallotta a palló összeomlását, a borzalmas robajt. Az elé táruló látvány sajátosan távolinak tetszett. Mintha őt magát alig érintő események szemtanúja lett volna, valahonnan nagyon messziről. Noha tudta, hogy amint elkezdődik a lövöldözés, másképp fog érezni. Huszonöt katona meddig tarthat ki?

Megritkultak a lövések, a torkolattüzek, a szánalmas, kétségbeesett kiáltások. Kerrville megnémult, kísértetvárossá lett. A pillanatnyi döbbent csöndet újfajta zaj törte meg. Caleb a szeméhez szorította a messzelátót. Egy vászontetős katonai teherautó robogott feléjük a térről, kétoldalt egy-egy Humvee-val. A lőtornyokból vadul tüzeltek a katonák, mások a vezetőfülkéből lövöldöztek. Caleb ugyanakkor egy másik, egyenletesebb mozgást is észlelt jobboldalt. Odakapta a messzelátó csövét. Áthatolhatatlan sötétséget látott, aztán megjelent két alak. Egy harmadik férfit cipeltek magukkal. Apgar. Az apja. Az épület elejénél fognak csatlakozni a teherautóhoz. Caleb lába jóformán nem is érte a létrát, míg leereszkedett. Az egyik Humvee elfarolt a másik két járműtől; fertőzöttek csimpaszkodtak rá. Az oldalára dőlt és pörögni kezdett, mint amikor egy állat darázsrajt próbál lerázni. A teherautó túl gyorsan hajtott; biztosan az épületbe ütközik. Az utolsó pillanatban a sofőr balra rántotta a kormányt és csikorgó kerekekkel megállt. Hollis leugrott az ülésről, Sara a platóról. Mindenki fölkapott egy gyereket, és becipelte az ajtón. Caleb átvetette magát a homokzsákokon, és apja és a tábornok felé száguldott. – Vedd át – mondta az apja. Caleb átkarolta a sérült férfit. Összerakta a helyzetet az agyában: az árvaház a végső támaszpont. Az étkezőben Peg nővér a nyitott csapóajtó mellett várta őket. Puska volt a kezében. Calebet annyira meglepte a látvány, hogy agya egyszerűen képzelgésnek minősítette. – Gyorsan! – kiáltotta Peg nővér. Caleb apja és Apgar utasította a katonákat, hogy helyezkedjenek el az ablakoknál. Kezek nyúltak ki a padló nyílásán, hogy lesegítsék a gyerekeket, akiknek lassú haladása a tölcsér torka felé fájdalmasan elütött a jelenet fejvesztettségétől. Az emberek lökdösődtek, a nők sikoltoztak, a csecsemők sírtak. Caleb benzinszagot érzett. Üres üzemanyagos kanna hevert a földön, egy másik az éléskamra ajtajánál. Ennek nem volt semmi értelmes magyarázata – ez is abba a megmagyarázhatatlan kategóriába tartozott, mint Peg nővér puskája. A férfiak étkezőszékeket hajítottak ki az ablakon. Mások asztalokat döntöttek föl, hogy barikádul szolgáljanak. Minden összeütközött mindennel. Caleb elhelyezkedett a legközelebbi ablaknál, puskáját a sötétségbe szegezte, és tüzelni kezdett.

Peter Jaxon, a texasi köztársaság utolsó elnöke számára az éjszaka záró pillanatai váratlanul alakultak. Mikor a palló elkezdett összeomlani, és világossá vált számára a helyzet, teljes szívvel készen állt a halálra. Ez volt az egyetlen tisztességes vég, amelyet el tudott képzelni. Amy, a barátai, a város nincs többé, és minderről csakis ő maga tehet. Kerrville pusztulását túlélni elképzelhetetlen szégyen lenne. Az utolsó civilek is lementek a csapóajtón át, de vajon tartani fog-e? Az elmúlt tíz perc történéseiből ítélve Peter csak arra a következtetésre juthatott, hogy ez is szükségszerűen kudarcot vall, mint minden más. Fanning, akárhogy is csinálta, mindent tudott. Azért meg kell próbálni. A jelképes gesztusok számítanak, ahogy Apgar mondta. Odakint gyülekeztek a fertőzöttek; hordában fogják megrohanni az épületet. Peter még mindig az ablakból tüzelve utasította a katonákat, hogy vonuljanak vissza az óvóhelyre; már nem volt kit védeni saját magukon kívül. Sokan kifogytak a lőszerből amúgy is. Peter puskájából egy utolsó lövés dördült, aztán elakadt a töltőkar. Félredobta a fegyvert, és előhúzta a pisztolyát. – Elnök úr, ideje menni! Apgar állt mellette. – Azt hittem, most már Peternek szólít. – Komolyan beszélek. Most azonnal le kell mennie azon a lyukon. Peter kilőtt egy golyót. Vagy talált, vagy nem. – Nem megyek sehová. Peter később sem tudta meg, mivel ütötte le Apgar. A pisztolya agyával? Egy törött szék lábával? Valami a tarkójának puffant, amitől összecsuklott a lába, majd az egész teste. – Caleb – hallotta Apgar hangját –, segítsen elvinni az apját! Peter testéből kiszállt minden akarat; gondolatai síkosak voltak, mint a jég, képtelen volt megragadni őket. Vonszolták, aztán fölemelték, aztán megint letették. Furcsamód gyereknek érezte magát, és ez az érzés emlékképpé lényegült át – irreálisan régi emlékké, melyben kisfiú volt megint, nem is gyerek, hanem csecsemő, akit kézről kézre adogatnak. Arcokat látott maga fölött. Hatalmas, lebegő arcokat, püffedt, elmosódott vonásokkal. Lefektették

valami deszkaszerűre. Egyetlen arcot látott most élesen: a fiáét. De Caleb már nem kisfiú volt, hanem férfi, és kettejük helyzete fölcserélődött. Caleb volt az apa, ő a fiú, legalábbis így tűnt. Jólesett ez a szimmetria, volt benne valami szükségszerű, és Peter örült, hogy ezt még megérte. – Minden rendben, apu – mondta Caleb. – Most már biztonságban vagy. S akkor elsötétült minden. Apgar lecsapta az ajtót, és fülelt, amíg a csavarokat belülről meghúzták. – Mehetett volna maga is – mondta Peg nővér. – Ahogy ön is. – Fölkelt és ránézett. Hirtelen minden olyan nyugodtnak tűnt. – Jó ötlet volt a benzin. – Én is azt hiszem. – Készen áll? Hangokat hallottak fentről: a fertőzöttek a tetőt szaggatták. Apgar fölvett egy puskát a földről, megnézte a tölténytárat, aztán visszalökte az aknába. Peg nővér gyufásdobozt vett elő a ruhája zsebéből. Meggyújtott egy gyufát, és messzire hajította. Kék lángtenger kúszott végig a padlón, majd szétvált, és több irányban futott tovább. – Mehetünk? Szapora léptekkel elindultak a folyosón. Vastag füst gomolygott a folyosón. Az ajtónál megálltak. – Tudja, mit – mondta Peg nővér –, azt hiszem, én mégis maradnék inkább. Apgar fürkészőn nézett az arcába. – Így lesz a legjobb – magyarázta Peg nővér. – Ha velük lehetek. Hát persze hogy így akarja. Hogy megértését kifejezésre juttassa, Apgar a tenyerébe fogta a nővér állát, előrehajölt, és könnyedén ajkon csókolta. – Nahát – préselte ki magából a nővér. Elszorult a torka. Soha nem csókolta még meg felnőtt férfi. – Ez váratlanul ért. – Remélem, nem bánja. – Mindig is olyan drága kisfiú volt. – Nagyon kedves, hogy ezt mondja.

Peg nővér megfogta Apgar kezét. – Isten áldja és óvja magát, Gunnar. – Önt is, nővér. Azzal elment. Peg nővér visszavonult a folyosón. Az étkezőben lángok nyaldosták a falakat; sűrűn kavargott a füst. Peg nővér köhögni kezdett. Lefeküdt a csapóajtóra. Lejárt az ideje az anyagi világban. Nem félt attól, ami várta, a szeretet világától, mellyel a lelke egyesülni fog. A tűz elharapózott az épületben. Magasba szöktek a lángok, bekebeleztek mindent. Ahogy a füst beszivárgott a tüdejébe, Peg nővér elméjét arcok töltötték meg. Száz és ezer arc. A gyermekei. Velük lesz megint. Az épület minden csücskében fertőzöttek várakoztak. A tűz megtorpanásra késztette őket; a lángok izzásában üvegesen fénylett kifejezéstelen arcuk. Legyőzettek; a tűz áthatolhatatlan akadályt jelentett számukra. Mégis vártak és reménykedtek. Teltek az órák. Az épület égett, égett, égett. A parázs még mindig izzott, mikor eljött a hajnal, és a néma városon végigsöpört a felkelő nap pengevékony fénye.

X EXODUS „Elszólít a fegyver s háború.” RICHARD LOVELACE: Lucastához, háborúba menet

HETVENHÁROM – Greer! Szóval meghalt az innenső világban. A másikból valaki a nevén szólongatja. – Lucius, ébredj föl! Hirtelen magához tért. A kamion vezetőfülkéjében ült. Pacni a nyitott ajtóban állt a kocsi hágcsóján. A szélvédő túloldalán ködös hajnal derengett. – Hány óra? – kérdezte Greer. Kiszáradt a szája. – Nulla-hat-harminc. – Fölébreszthettél volna. – Nem pont azt csináltam? Greer lelépett a kocsiról. Sima volt a víztükör, madarak csaptak le üvegszerű felszínére. – Történt valami, amíg aludtam? Pacni fölhúzta csontos vállát. – Semmi különös. Napkelte előtt láttunk egy kisebb rajt a parton menetelni. – Hol? – A csatornahíd tövénél. Greer összeráncolta a homlokát. – És ezt nem találtad elég jelentősnek? – Sose jönnek túl közel. Nem láttam értelmét, hogy fölébresszelek miatta. Greer beszállt a teherautóba, és végighajtott a földszoroson. Lore a dokkban állt, csípőre tett kézzel mustrálta a hajótestet. Az utolsó javításokon dolgoztak. – Mikor kezdhetjük az elárasztást? – kérdezte Greer. – Három, maximum négy óra múlva. – Fölemelte a hangját. – Rand! Óvatosan a lánccal! – Hol van Michael? – Azt hiszem, a barakkban.

Greer a rövidhullámú rádió mellett talált rá Michaelra. – Kerrville, jelentkezz. Itt a Földszoros állomás. – Egy pillanatnyi szünet után megismételte a hívást. – Van valami? Michael megrázta a fejét. Kifejezéstelen arccal ült, gondolatait lekötötte az aggodalom. – Nekem viszont híreim vannak. Egy fertőzöttrajt észleltek a hídnál nemrég. Michael megpördült. – Közel jöttek? – Pacni szerint nem. Barátja hátradőlt. Kimerülten dörgölte az arcát. – Szóval tudják, hogy itt vagyunk. – Ezek szerint igen. Még mindig túl forrók voltak a reteszek. Peter a csapóajtó alatti lépcső tetején állt. Kitisztult a feje, de még mindig úgy sajgott, mintha jégcsákányt mélyesztettek volna a tarkójába. – Odakint már biztosan világos van – mondta Sara. – Mit csináljunk? Caleb és Hollis is ott volt. Peter kutatva nézett rájuk; mindkettőjük arcán ugyanaz a kifejezés ült: kimerültség, a vereség és tehetetlenség tudata. Egyikük sem aludt egy szemhunyásnyit sem. – Várjunk, mi mást. Eltelt vagy egy óra. Peter a lépcsőn szunyókált, amikor kopogást hallott a csapóajtón. Fölnyúlt és megérintette a lemezt; valamennyit hűlt a fém. Levette a pulóverét és a kezére tekerte; Caleb követte a példáját. Mindketten megmarkoltak egy-egy fogantyút és elfordították. Nappali világosság csíkja jelent meg a lemez szélénél, s erős füstszag áradt be. Víz csöpögött le a résen. Kilökték a csapóajtót. Chase állt fölöttük, vödörrel a kezében. Arca fekete volt a koromtól. Peter kimászott a létrán, mögötte a többiek. Romhalmaz tárult a szemük elé. Az

árvaházból csak parázsló hamu és leszakadt gerendák maradtak. Még mindig pokoli volt a hőség. Peter kabinetfőnöke mögött hétfős csoport állt: három különböző rangú katona és négy civil, köztük egy tizenéves lány és egy legalább hetvenéves férfi. Mindannyian vödröket szorongattak, ruhájuk elázott, arcuk és karjuk szénfekete volt. Ösvényt locsoltak maguknak a hamuban, kiutat a pusztulásból. A tűz átterjedt a szomszédos épületekre is, több közülük lángban állt. – Örülök, hogy látom, elnök úr! Mint mindenki, aki túlélte az éjszakát, Chase is a szerencsének és a jó időzítésnek köszönhette az életét. Amikor elkezdett leomlani a palló, éppen lőszer keresésére indult, így a kritikus pillanatban a kapu nyugati oldalán lévő lépcsőnél állt. Mire leérkezett, az egész építmény recsegve-ropogva összeroskadt mögötte. Két katona fölismerte; betaszigálták egy teherautóba, hogy az elnöki bunkerbe vigyék, de nem jutottak messzire, megtámadták őket a fertőzöttek, a sofőrt kirántották a szélvédőn át. A jármű fölborult és Chase kizuhant. Puskájából kifogyott a lőszer, a bunker túl messze volt, így hát a legközelebbi épületbe rohant, egy kis faházba, melyet raktárnak használt az adóhivatal. A fölöslegessé vált akták dobozai között a következő két órában csatlakozott hozzá az a hét túlélő, akikkel idejött. Az éjszaka hátralévő részét ott töltötték, igyekeztek észrevétlenek maradni, és várták az örökkévalóságnak tetsző éjszaka végét. Napfelkelte óta más túlélők is előkerültek, bár nem sokan. A rengeteg holttest látványa megrendítő volt, fölkavaró. Máris megjelentek a keselyűk, szaggatták a húst. Nem volt ajánlatos, hogy meglássák a gyerekek. Az éjszaka során Sara fölmérte a létszámot. 654 lélek volt az óvóhelyen, zömmel gyerekek és nők. Sara leereszkedett a létrán, hogy segítsen Jennynek megszervezni a kivonulást. – Mi van a többi bunkerrel? – kérdezte Peter. Chase arca elkomorult. – Azokba a padlón keresztül törtek be. – Olivia? Chase nemet intett. – Részvétem, Ford.

A férfi tétován rázta a fejét. Még nem fogta föl teljesen a történteket. – És a gátcsatornák? – Elárasztották őket vízzel. Nem tudom, hogyan csinálták, de megtették. Peter gyomra összerándult; váratlanul megszédült. – Peter? – Chase megragadta a karját; hirtelen ő lett kettejük közül az erősebbik. – Nincsenek túlélők? Chase megrázta a fejét. – Van még valami, amit látnia kell. Apgarhoz vezette. A tábornok életben volt, de alig. Egy fölborult Humvee mellett hevert a földön. Lábát összezúzta a kocsi, de nem ez volt a legrosszabb; mellkasán nyugvó bal kezén félkör alakú fognyom látszott. Az árnyékban feküdt, de látszott, hogy hamarosan eléri a nap. Peter letérdelt mellé. – Gunnar, hall engem? Úgy tűnt, a férfi csak testben van jelen; ám egyszerre kissé összerezzent, és a tekintete megállapodott Peter arcán. – Peter. Jó reggelt. – Közönyös volt a hangja, érzelemmentes; talán csak enyhe meglepődés érzett ki belőle. – Ne mozogjon. – Ó, nem megyek én sehová. – A lába pépesre volt zúzva, mégsem látszott rajta, hogy fájdalmai lennének. Fölemelte sebzett kezét, tett egy bizonytalan mozdulatot. – Hát ehhez mit szól? – Van valakinél víz? Caleb elővett egy kulacsot; csak néhány ujjnyi víz lötyögött az alján. Peter megemelte a tábornok fejét a kezével, és a szájához tartotta a kulacs csőrét. Nem egészen értette, miért nem alakult át még Apgar. Persze ebben is voltak egyéni eltérések. Apgar erőtlenül kortyolt néhányat a kulacsból, szája sarkán lecsorgott a víz; aztán visszahanyatlott. – Igaz, amit mondanak. Az ember érzi belül. – Mélyet, reszketőset lélegzett. – Hány túlélő van? Peter megrázta a fejét.

– Nem sok. – Ne magát hibáztassa. – Gunnar… – Vegye úgy, hogy ez az utolsó szakmai tanácsom. Mindent megtett, amit lehetett. Ideje kimenekíteni innen az embereket. – Megnyalta az ajkát, és megint fölemelte sérült kezét. – De ne húzzuk ezt sokáig. Nem akarom, hogy így lássanak. Peter elfordította az arcát, és végignézett a csoporton; Chase, Hollis, Caleb, néhány katona volt jelen. Mindenki őt bámulta. Zsibbadtnak érezte magát, egyelőre semmi nem volt igazán valóságos. – Valaki adjon valamit! Hollis átnyújtott egy kést. Peter hidegnek, nehéznek találta. Egy pillanatig úgy érezte, nem lesz ereje megtenni, amit várnak tőle. Megint lekuporodott Apgar mellé, a kést a háta mögött tartotta, hogy ne legyen szem előtt. – Megtiszteltetés volt önnek dolgozni, elnök úr! Noha a torka elszorult, Peter fölemelte a hangját, és kimondta azokat a szavakat, melyeket húsz éve nem mondott ki senki. – Ez az ember az Expedíciós Egység katonája! Ideje, hogy útra keljen! Mindenki köszöntse Gunnar Apgar tábornokot! Hip-hip… – Hurrá! – Hip-hip… – Hurrá! – Hip-hip… – Hurrá! Apgar mély levegőt vett, aztán lassan kiengedte. Béke ült ki az arcára. – Köszönöm, Peter. Készen állok. Peter szorosan megmarkolta a kést. Ketten voltak még rajta kívül. Peter Apgar holttestét nézte. Gyorsan meghalt, szinte hangtalanul.

Felnyögött, amikor behatolt a kés, tágra nyílt a szeme, a következő pillanatban kihunyt benne az élet. – Valaki adjon egy takarót! Senki nem válaszolt. – Bassza meg, mire várnak? Maga – bökött rá az egyik katonára. – Hogy hívják, közlegény? A férfi kissé kábultnak látszott. – Uram? – Mi van, nem tudja a saját nevét? Teljesen hülye? A katona idegesen nyelt egyet. – Verone a nevem, uram. – Szervezzen egy temetési osztagot. Mindenki legyen harminc perc múlva a felvonulási téren! Teljes katonai díszpompát akarok, megértette? A katona a többiekre pillantott. – Valami gondja van, közlegény? – Apu… – Caleb karon fogta, és maga felé fordította az apját. – Tudom, hogy ez nagyon fájdalmas. Mindenki megérti, mit érzel most. Hozok egy takarót, oké? Ömleni kezdtek a könnyek Peter szeméből; álla remegett a visszafojtott haragtól. – Nem hagyjuk csak így itt a madaraknak, bassza meg! – Sok a holttest. Nincs erre idő. Peter lerázta magáról a fia karját. – Ez az ember hős volt. Nélküle egyikünk sem élne most. Caleb higgadt hangon válaszolt. – Tudom, apu. Mindenki tudja. De igaza volt a tábornoknak. Most azzal kell foglalkoznunk, mi a következő lépés. – Megmondom, mi a következő lépés! Az, hogy eltemetjük! – Elnök úr… Peter megfordult: Jock szólt hozzá. Valaki bekötötte a bokáját, és egy pár mankót is szerzett neki. Kissé verejtékezett, ki volt fulladva.

– Most meg mi a fene van? A férfi tétovázni látszott. – Az ég áldja meg, mondja már! – Úgy fest, hogy… túlélők vannak odakint. Eltűnt a kapu: az egyik szárnya félig leszakadt, és egyetlen zsanéron lógott ferdén; a másik harminc méterrel beljebb a földön hevert. Amikor kiléptek a nyíláson, Peter első, képtelen benyomása az volt, hogy éjjel esett a hó. Finom, világos por borított mindent. A következő pillanatban fölfogta, mit lát. Carter hadserege elpusztult; napfényre került csontjaik bomlani kezdtek. Amy a fal tövében ült, karjával átkulcsolta a térdét, szeme a mező felé meredt. A testét ellepő hamutól kísértetnek nézett ki, gyerekmesébe illő rémalaknak. Néhány méterre tőle, Katona holtteste mellett feküdt Alicia. A ló torka föl volt tépve, testét számtalan seb borította. Legyek zümmögtek fölötte, lubickoltak a húsában. Peter egyre gyorsuló léptekkel közelített feléjük. Amy odafordította az arcát. – Nem ölt meg minket – mondta. Mintha önkívületben beszélt volna. – Miért nem ölt meg minket? Peter szinte tudomást sem vett a jelenlétéről; Alicia miatt jött. – Te tudtad! – Elsüvített Amy mellett, karon ragadta Aliciát és a hátára gördítette. – Te végig tudtad, baszd meg! Amy fölkiáltott. – Peter, hagyd abba! Peter Alicia fölé térdelt; ujjai a lány torkára fonódtak. Szemét és agyát elborította a köd; nem látott semmi mást, csak a gyűlöletes arcot. – Gunnar a barátom volt! Más hangok is rákiabáltak, nem csak Amyé, de ez mit sem számított. Akár a holdról is szólongathatták volna. Alicia torkából bugyborékoló hang tört elő; ajka kékes színűre halványult. Belehunyorgott a reggel fényébe. A keskeny résen át találkozott a tekintetük. Peter nem félelmet, hanem fatalista beletörődést látott a szemében. Csináld csak, üzente neki. Minden másban

társak voltunk, ebben miért ne? Hüvelykujjával érezte a rugalmas, porcos nyelőcsövet. Lejjebb csúsztatta az ujjait, a nyak tövének bemélyedéséhez. Hirtelen kezek ragadták meg Petert. Valaki a vállát rángatta, mások az ujjait próbálták lefejteni a lány nyakáról. – Gunnar a barátom volt, és megölted! Mindenkit megöltél! – Még egy erőteljes szorítás, és szétzúzza a gégéjét, vége lesz. – Mondd ki, áruló! Mondd, hogy tudtad előre! Hatalmas erő rántotta félre. Hanyatt zuhant a porba. Hollis állt mellette. – Szedd össze kicsit magad, Peter. Elhelyezkedett Peter és Alicia között. A lány köhögni kezdett; Amy letérdelt mellé és az ölébe vette a fejét. – Mindannyian hallottuk, amit kiabált – folytatta Hollis. – Figyelmeztetni akart minket. Peternek égett az arca; ökölbe szorított keze reszketett az adrenalintól. – Hazudott nekünk! – Megértem a haragodat. Mind megértjük. De Alicia nem tudott semmiről. Peterben egyszerre tudatosult, hogy a többiek néma döbbenettel nézik. Caleb. Chase. Jock a mankóival. Az öregember, aki valamiért még mindig magánál tartotta a vödröt. – Szóval beleegyezel, hogy békén hagyod, igen vagy nem? – kérdezte Hollis. Peter nagyot nyelt. A düh köde lassan szerteoszlott az agyában. Kisvártatva bólintott. – Akkor jó – mondta Hollis. Kinyújtotta a kezét, és talpra segítette Petert. Alicia köhögése enyhült kissé. Amy fölpillantott. – Caleb, fuss el Saráért! Amy Alicia mellett várta, hogy Sara megérkezzen. A sebesült láttán Sara hátrahőkölt. – Szórakoztok velem? – Rideg volt a hangja, hiányzott belőle minden szánalom. – Kérlek, Sara! – Amy szeme megtelt könnyel.

– Azt hiszitek, segíteni fogok rajta? – Sara körülpillantott. – Felőlem elmehet a francba! Hollis megfogta a vállát, és a szemébe nézett. – Nem ő az ellenségünk, Sara! Kérlek, higgy nekem! És szükségünk is lesz rá. – Minek? – Hogy segítsen kijutni. Nem csak neked és nekem. Gondolj Pimre. Theóra. A lányokra. Egy pillanatig csönd volt, aztán Sara fölsóhajtott, és kibontakozott a karjából. Leguggolt Alicia mellé, kifejezéstelen arccal végigmérte, aztán fölnézett. – Nem kell ehhez ekkora közönség. Amy, te maradj. Mindenki más menjen odébb! A csoport elhátrált. Caleb félrevonta Petert. – Apu? Minden rendben? Nem tudta, mit mondjon. A haragja elszállt, de a gyanakvása nem. Elnézett a fia válla fölött. Sara az ujjaival tapogatta Alicia mellkasát és hasát. – Aha. – Mindenki megérti. Caleb nem szólt többet, ahogy senki más sem. Eltelt még néhány perc, mire Sara fölkelt és odament hozzájuk. – Elég csúnyák a törései. – Közönyösen szólt; csak a munkáját végezte. – Nem tudom megítélni a sérülései mértékét. És az ő esetében valószínűleg más lefolyású a gyógyulás. Két lőtt seb már be is forrt, de azt nem tudom, belül mi történik. Eltört a gerince, és további hat törést is azonosítottam. – Túléli? – kérdezte Amy. – Ha bárki más lenne, már nem is élne. Össze tudom varrni, és sínbe tenni a lábát. Mozdulatlanul kell maradnia. Ezen túl viszont… – Közönyösen megvonta a vállát. – Fogalmam sincs, mi lesz vele. Caleb és Chase hordágyat hozott; bevitték Aliciát. Mostanra már az összes túlélőt kivezették az óvóhelyről, és a gyülekezési körletbe terelték. Jenny és Hannah vizesvödrökkel és merőkanalakkal járkált körbe. Itt-ott sírdogált valaki; mások halkan beszélgettek, vagy a semmibe bámultak.

– És most mi legyen? Peter olyan távolinak érzett mindent, mintha a magasban lebegne. Keserű szagú pernye szállt a levegőben. Terjedni kezdtek a tüzek. Házról házra szöktek a lángok, látszott, hogy a folyó felé letarolják a várost, bekebeleznek mindent. A tűztől megkímélt városrészek tovább fönnmaradnak majd – évekig, évtizedekig. Az eső, a szél, az idő vasfoga elvégzi pusztító munkáját. Peter látta lelki szemei előtt. Kerrville is újabb romhalmaz lesz a rommá lett világon. Hirtelen mázsás súllyal roppantotta össze a helyzet egyszerű igazsága. A város elesett, nem volt többé. Élesen belényilallt a vereség tudata. – Caleb! – Itt vagyok, apu! Peter megfordult. A fia rá várt; mindenki rá várt. – Járművekre lesz szükségünk. Buszokra, teherautókra, bármire, amit találtok. És üzemanyagra. Hollis, menj vele! Ford, mi a helyzet az elektromossággal? – Nincs áram. – A laktanyában van tartalék generátor. Nézze meg, sikerül-e beindítani! Üzenetet kell küldenünk Michaelnak, hogy számítson ránk. Sara, itt te vagy a főnök. Élelem és víz kell az embereknek a mai napra. De mindenki maradjon a helyén! Semmi kószálás, se a családtagjait keresni, se a holmijait összepakolni ne menjen senki. – Nem kéne egy keresőosztag? – kérdezte Amy. – Lehetnek még túlélők a városban. – Két ember menjen körbe egy kocsival! A folyó túloldalán kezdjétek, onnan haladjatok befelé. Árnyékos helyekre ne menjetek, az épületekbe ne merészkedjetek. – Segíteni szeretnék – mondta Jock. – Helyes, jó munkát, de szaporán! Egy órátok van. Csak a sebesültek szállhatnak a kocsiba! Aki járni tud, az gyalog is ideér. – És ha találunk még olyanokat, akiket megfertőztek, de még nem alakultak át? – kérdezte Caleb. – Tegyetek az ő döntésük szerint. Ajánljátok föl a segítséget. Ha nem kérik, hagyjátok őket ott, ahol vannak. Nem változtat semmin. – Elhallgatott. – Minden világos?

Az egybegyűltek bólogattak, egyetértően dünnyögtek. – Akkor ennyi – mondta Peter. – Itt végeztünk. Hatvan perc van az indulásig, emberek!

HETVENNÉGY 764 volt a létszám. Csupa piszkos, kimerült, rettegő, összezavarodott ember. Hat busz ülésenként hármasával szállította őket; négy öttonnás teherautó zsúfolásig megtelt emberekkel; nyolc kisebb teherautó, katonaiak és polgáriak is, a készleteket vitték a rakterükben: vizet, élelmet, üzemanyagot. Kevés fegyverük volt és jóformán semmi lőszerük. 532 tizenhárom év alatti gyereket, köztük 309 hat év alattit számoltak össze. 122 hároméves vagy fiatalabb gyerek anyja tartozott a csoporthoz, köztük 19 szoptatós kismama. A többi 110 különböző korú és családi hátterű utas közül 68 férfi és 42 nő volt. Harmincketten katonák voltak, amíg létezett a katonaság. Kilencen voltak hatvan év fölött; a legidősebb túlélő, egy özvegyasszony, aki a házában üldögélt egész éjjel és azt motyogta magában, hogy a kinti lárma csak eszelős képzelgés, nyolcvankét éves volt. Akadtak köztük szerelők, villanytechnikusok, ápolók, szövőmunkások, boltosok, csempészek, gazdálkodók, patkolókovácsok, egy fegyverkovács és egy cipész. Az egyik utas a részeg orvos, Brian Elacqua volt. Mivel előző nap nem volt olyan állapotban, hogy fölfogja a gáthoz vonulásra szólító parancsot, sötétedéskor csodálkozva tapasztalta, hogy sehol senki. A megérkezése óta eltelt huszonnégy órát azzal töltötte, hogy eszméletlenre itta magát az elhagyatott házban, mely egykor az övé volt – kész csoda, hogy megtalálta egyáltalán –, és fölébredvén baljós csönd és sötétség vette körül. Italért indult el otthonról, és mire a térre ért, elkezdődött a lövöldözés a falon. Összezavarodva és még mindig részegen azon töprengett, vajon miért lőnek. Úgy döntött, a kórházhoz megy. Azt a helyet ismerte, az egy jó kiindulópont. Ott talán valaki meg is tudja mondani, mi a fene folyik itt. Útközben csak nőtt benne a nyugtalanság. Folytatódott a lövöldözés, és más hangokat is hallott: száguldó autókat, segélykiáltásokat. Amikor megpillantotta a kórházat, fölharsant egy kiáltás, melyet sortűz követett. Elacqua hasra esett. Fogalma sem volt, mire vélje ezt az egészet; mintha nem is vele történt volna. Egyébként is, jutott eszébe hirtelen támadt aggodalommal, mi történt vajon a feleségével? Igaz, hogy az asszony ki nem állhatta, de Elacqua már megszokta a jelenlétét. Miért nincs itt? Ezeket a kérdéseket egy óriási ütközés hangja és rázkódása söpörte félre. Elacqua felemelte arcát a földről. Egy teherautó csapódott az épület homlokzatába. Sőt nem csupán nekiment: egyenest áthajtott a falon. Elacqua

föltápászkodott és a kocsi felé botorkált. Valaki megsérülhetett, gondolta. Lehet, hogy segítségre van szükség. – Beszállás! – ordította valaki a vezetőülésről. – Mindenki a teherautóba! Elacqua föltámolygott a lépcsőn, és olyan zűrzavar tárult a szeme elé, amit kótyagos fejével képtelen volt értelmezni. Sikoltozó nőkkel és gyerekekkel volt tele a terem. Katonák tolták és taszigálták őket be a teherautóba, miközben a fejük fölött folyamatosan tüzeltek a lépcsőház felé. Elacquát elsodorta a tömeg. A káosz közepén agya ismerős arcot azonosított. Csak nem Sara Wilson? Volt egy olyan érzése, hogy nemrég látta valahol, de sehogy sem öltött alakot az emlék. Akárhogy is, jó ötletnek tűnt fölszállni a teherautóra. Átfurakodott a lökdösődő tömegen. Gyerekek kúsztak-másztak mindenütt. A sofőr a motort túráztatta. Elacqua közben elérte a raktér hátsó részét. A kocsi zsúfolásig megtelt, alig maradt benne hely. Ráadásul Elacquának még meg kellett birkóznia azzal a művelettel, hogy a lökhárítóra lépve föllendítse magát a raktérbe; ebben a pillanatban nem érezte képesnek magát ilyen bonyolult mozgáskoordinációra. – Segítsenek – nyöszörgött. Lenyúlt hozzá egy áldott kéz. Fölrántotta, be a kocsiba, ahol más testekre zuhant, mikor a jármű egyszerre meglódult. Csonttörő zökkenések sora következett, ahogy kirontottak az épületből, le a lépcsőn. A rémület és zavar ködén át Brian Elacqua revelációt élt meg: elkótyavetyélte az életét. Talán nem így kezdődött – valaha jó és tisztességes ember akart lenni –, de az évek során valamikor letért az útról. Ha élve kikeveredem ebből, gondolta, többet nem nyúlok italhoz. Így esett, hogy tizenhat óra múltán Brian Elacqua egy iskolabuszon találta magát nyolcvanhét nővel és gyerekkel, az akut alkoholelvonás testi és mentális gyötrelmeivel küszködve. Kora reggel volt még, szelíd aranyszínű a fény. Sok társával együtt az ablakból nézte, ahogy elmarad mögöttük, majd eltűnik szemük elől a város. Nem tudta biztosan, hová mennek. Néhányan valami hajót emlegettek, amely majd biztonságos helyre viszi őket, bár ezt meglehetősen rejtélyesnek találta. Miért maradt életben pont ő, minden hitvány alkoholisták leghitványabbika, aki elfecsérelte az életét? Mellette az ülésen egy vörösesszőke kislány ült szalaggal hátrakötött hajjal. Elacqua négy-öt évesnek vélte. Vastag, bő szövetruhát viselt; piszkos, összekarcolt, heges lábán nem volt cipő. Elnyűtt plüssjátékot szorított a derekához, valamilyen állat lehetett, medve vagy kutya. A kislány egyelőre nem vett róla tudomást, mereven előrenézett.

– Hol vannak a szüleid, kedvesem? – kérdezte Elacqua. – Miért vagy egyedül? – Mert meghaltak… – közölte a kislány. Nem nézett rá közben. – Mindenki meghalt. S ekkor Brian Elacqua kezébe temette az arcát, és testét rázta a zokogás. Az első busz volánja mögött Caleb az órát nézte. Kis híján dél volt; bő négy órája voltak úton. Pim és Theo mögötte ült a lányokkal. Félig volt a tank; úgy tervezték, hogy Rosenbergben megállnak, és a földszorosról érkező tartálykocsiból feltöltik a tankokat. Csönd volt a buszon; senki nem beszélt. Az egyenletes ringástól a legtöbb gyerek elaludt. Az utolsó külső településen hajtottak keresztül, amikor életre kelt a rádió: – Álljon meg mindenki! Úgy tűnik, egy busznak annyi. Caleb megállította a buszt és leszállt, miközben az apja, Chase és Amy a konvojt vezető Humvee-ből kászálódott ki. Az egyik buszon, a sorban a negyediken, nyitva volt a motorháztető, gőz és folyadék ömlött ki a hűtőjéből. Hollis a lökhárítón állt, és egy ronggyal csapkodta a motort. – Szerintem a szivattyúval van baj. – Tudsz kezdeni vele valamit? – kérdezte Caleb apja. – Méghozzá hamar? Hollis leugrott. – Kizárt. Ezek a régi csotrogányok alkalmatlanok erre. Már az is meglepő, hogy eddig egy sem döglött be. – Ha már úgyis állunk – vetette föl Sara –, a gyerekeknek szerintem ki kéne menni. – Hova? – Vécézni, Peter. Caleb apja türelmetlenül sóhajtott. Minden perc késedelem egy sötétben töltött percet jelent az út végén. – Csak vigyázzatok a kígyókkal! Már csak az hiányozna. A gyerekek kisorjáztak a buszokból, és a felnőttek vezetésével kimentek a gyomos mezőre, a lányok a buszok egyik oldalán, a fiúk a másikon. Mire a

konvoj újra indulásra készen állt, húsz perc telt el. Forró texasi szél fújt. 1330 óra, a nap úgy lebegett fölöttük az égen, mint egy lesújtani készülő kalapács feje. Kész volt a foltozás, jöhetett a dokk elárasztása. Michael, Lore és Rand a zsilip menti hat szivattyúház egyikében arra készült, hogy megnyissa a tenger csapját. Greer nem volt velük, Pacnival Rosenberg felé tartott az utolsó tartálykocsiban. – Nem kéne mondanunk valamit? – kérdezte Lore Michaeltól. – Például: „Légy szíves, nyílj ki, te rohadék”? A tárcsát tizenhét éve nem forgatták el. – Az is megteszi – felelte Lore. Michael egy feszítővasat ékelt a küllők közé; Lore nagy kalapácsot fogott a kezében. Michael és Rand megragadta a vasat, majd ránehezedtek. – Most üsd meg! Lore oldalról meglendítette a kalapácsot. Az lepattant a peremről. – Az ég szerelmére! – Michael összeszorította a fogát, arca kivörösödött az erőlködéstől. – Üsd a rohadékot! Egyik csapás jött a másik után, ám a tárcsa nem moccant. – Ez nem túl jó – mondta Rand. – Hadd próbáljam meg én – vetette föl Lore. – Szerinted az segít? – bökte oda Rand, de mivel Lore nem tágított, végül odébb lépett. – Ahogy óhajtod. Lore nem nyúlt a feszítővashoz, magát a tárcsát markolta meg. – Nincs áttétel – jegyezte meg Rand. – Ez így nem fog menni. Lore nem vett róla tudomást. Szétterpesztette a lábát. Karjában úgy megfeszültek az izmok, mint csontra font vastag kötelek. – Ez kilátástalan – mondta Michael. – Valami mást kell kitalálnunk. Aztán csodával határos módon forogni kezdett a tárcsa. Egy centit, majd kettőt. Mindhárman hallották: zubogni kezdett a víz. A dokk alján lévő nyíláson vékony vízsugár lövellt ki. A tárcsa egy rándulással engedett.

Alattuk elkezdett beömleni a tenger. Lore hátralépett, az ujjait tornáztatta. – Biztos meglazítottuk már – szólalt meg Rand sután. Lore kajánul rájuk mosolygott. Közeledett az ő ideje. Odalett a serege. Carter érezte, ahogy a holdkórosok elhagyják: a rettegés sikolyát, a fájdalom nyilallását, majd a leválást. Lelkük átáramlott a testén, mint a fuvallat, mint az emlékek egyre halványuló spirálja; aztán nem volt többé. Ünnepélyes hangulatban végezte el az utolsó feladatokat a kertben. Alacsony felhők szálltak az égen, miközben a fészerbe tolta a fűnyírót, lelakatolta az ajtaját, és megfordult, hogy fölmérje a munkája eredményét. A precízen nyírt gyepen minden fűszál katonásan állt. Az ösvények mentén a gondosan szabott szegélyt gyepliliom díszítette. A fák megmetszve, a virágágyások színes szőnyegként terültek el a bokrok tövében. Aznap reggel egy japán juhar jelent meg a kapu mellett. Mrs. Wood mindig szeretett volna ilyet. Carter a műanyag cserepet a kert sarkába görgette, és a fát elültette a földbe. A szeldelt levelek olyan elegáns hatást keltettek, mint egy szép nő keze. Úgy érezte, a teljességhez kellett ez az ültetés, utolsó ajándék a hosszú időn át gondozott kertnek. Megtörölte a homlokát. Beindultak az öntözők, finom permettel szórták meg a gyepet. Bent a házban nevettek a kislányok. Carter azt kívánta, bárcsak láthatná őket, beszélhetne velük. Elképzelte, milyen lenne a teraszon ülve nézni, ahogy játszanak a kertben, labdáznak vagy kergetőznek. A kislányoknak kell a napsütés. Remélte, hogy nem bűzlik nagyon. Megszagolta a hónalját, és arra jutott, hogy épp elmegy. A konyhaablakban megnézte a tükörképét. Rég nem vette erre a fáradságot. Úgy találta, hogy nem változott semmit, nincs rajta semmi különös, az övé is csak egy arc. Több mint száz év után először Carter kinyitotta a kaput és kilépett. Kint is ugyanolyan volt a levegő; vajon miért hitte, hogy más lesz? A város forgalma a háttérben duruzsolt, de itt csöndes volt az utca, a nagy házak közönyösen néztek vissza rá. A kocsibejáró végéhez ment, és várt, közben a kalapjával legyezte magát.

Ebben az órában változik meg minden. Tudják ezt a madarak, a rovarok, a fűben a férgek. Kabócák cirregtek a fákon.

HETVENÖT 1700: Greer és Pacni már két órája várakozott a tartálykocsiban. Pacni egy magazint olvasott – olvasta, vagy talán csak nézegette. A National Geographic gyerekeknek címet viselte; a papírja olyan törékeny volt, hogy a kezében maradt, amikor lapozott. Megbökte Greer vállát, és elébe tartotta a magazint, hogy egy képet megmutasson. – Szerinted így fog kinézni? Dzsungelt ábrázolt a kép: vastag zöld leveleket, élénk színű madarakat, indákkal befont fákat. Greer esze másutt járt, alig pillantott oda. – Nem tudom. Lehet. Pacni megint maga elé tette a képet. – Kíváncsi vagyok, laknak-e ott emberek. Greer a messzelátójával kémlelte a láthatárt észak felé. – Kétlem. – Mert ha vannak, remélem, békések. Ezek után elég nagy pofára esés lesz, ha nem azok. Eltelt még negyedóra. – Lehet, hogy eléjük kéne menni – vetette föl Pacni. – Maradj nyugton! Szerintem ezek ők. Porfelhő tűnt fel a távolban. Greer a messzelátón át nézte, ahogy alakot ölt a konvoj. Mire a két férfi kikászálódott az ülésről, már meg is állt mellettük az első jármű. – Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Greer Petertől. – Két buszt elvesztettünk. Az egyiknek a hűtője ment tönkre, a másiknak a tengelye tört el. Az összes jármű dízellel működött, kivéve a kisebb platós teherautókat, de azok magukkal hozták a pótbenzint. Greer utasított néhány embert, hogy töltsék át kannákba a dízelt; elindultak a konvoj mentén feltölteni a buszokat. A gyerekeket kiengedték, de meghagyták nekik, hogy ne menjenek messzire. – Meddig fog ez tartani? – kérdezte Chase Greertől.

Majdnem egy óráig tartott. Nyúlni kezdtek az árnyékok. Még nyolcvan kilométer volt hátra, de most következett a legnehezebb szakasz. Egyik busz sem lesz képes óránként harmincöt kilométernél gyorsabban haladni az egyenetlen terepen. A konvoj folytatta útját. A dokk már hét órája töltődött. Minden készen állt – az akkumulátorok feltöltve, a fenékvízszivattyúk bekapcsolva, a hajómotorok indításra készen várták a víz emelkedését. A Bergensfjordot láncok tartották a helyén. Michael a kormányosfülkében ült Lore-ral. A tenger egy méterrel a vízvonal fölé emelkedett – hibahatáron belül volt, de azért kezdetnek nem túl megnyugtató. – Nem bírom idegekkel – mondta Lore. Föl-alá járkált a szűk helyen, roppant energiája egyszerre nem talált levezetést. Michael fölkapta a mikrofont a kapcsolótábláról. – Rand, mit látsz odalent? Rand az alsó fedélzeteken járta a folyosókat, az összeillesztéseket ellenőrizte. – Eddig minden rendben, nincs szivárgás. Teljesen vízhatlan. Egyre magasabbra emelkedett a víz, hideg ölelésbe vonta a hajótestet. A Bergensfjord még mindig nem moccant. – Az ugróját, ettől kikészülök! – nyögte Lore. – Hát, ezt se hallottam még tőled! – jegyezte meg Michael. – Most kezdem érzékelni, mit jelent. Michael fölemelte a kezét; valamit észlelt. Minden érzékszervével feszülten figyelt. Megint ugyanaz az érzés; egészen apró borzongás hullámzott végig a hajótesten. Tekintete találkozott Lore-éval; ő is észlelte. A hatalmas teremtmény életre kelt. A fedélzet mély sóhajtással megbillent alatta. – Ez az! – kiáltott föl Lore. A Bergensfjord elkezdett lesiklani az állványról.

A következő sarkon megjelent a Denali, kínos pontossággal kanyarodott be. Carter kilépett az úttestre és elébe állt. Nem emelte föl a kezét, nem jelezte, hogy szeretné, ha megállna. Oldalt lépett, amikor a kocsi lefékezett előtte. Elfojtott, gépi berregéssel leereszkedett a vezetőoldali ablak. Hűvös levegő és bőrkárpit szaga csapta meg Carter orrát. – Mr. Carter? – Örülök, hogy látom, Mrs. Wood! A nő teniszruhát viselt. A hátsó ülésen ezüstszínű csomagok hevertek, a gyerekülés fölött plüssállatok függtek, a nő feje búbján csücsült a napszemüveg: minden ugyanolyan volt, mint azon a napon, amikor először találkoztak. – Igazán jó formában van, asszonyom – mondta Carter. A nő szeme összeszűkült, mintha apró betűs szöveget próbálna elolvasni. – Megállított. – Igen, asszonyom. – Nem értem. Miért csinálta? – Nem akar leparkolni? Odabent beszélgethetünk. Rachel értetlenül forgatta a fejét. – Menjen csak – biztatta Carter. A nő kissé vonakodva rákanyarodott a kocsibejáróra, majd kikapcsolta a motort. Carter megint az ablakához lépett. A motor halkan ketyegett. Rachel a kormányt szorongatva bámult ki a szélvédőn, mintha félne Carterra nézni. – Nem helyes, hogy ezt teszem – mondta. – Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg Carter. Rachel hangja hisztérikusan éles lett. – De baj van. Nagyon is nagy baj! Carter kinyitotta neki a ajtót. – Jöjjön be, nézze meg a kertet, Mrs. Wood! Szépen rendben tartottam ám. – A kocsit kéne vezetnem. Ez a dolgom. A feladatom. – Pont ma reggel ültettem el egy szeldelt levelű japán juhart, amilyet mindig is szeretett volna. Tetszeni fog, nagyon szép.

Egy pillanatig a nő hallgatott. Aztán megszólalt: – Azt mondja, japán juhart? – Igen, asszonyom. Rachel tűnődve bólintott. – Mindig úgy gondoltam, hogy nagyszerűen illene abba a sarokba. Tudja, hova. – Persze, tudom. A nő Carter felé fordult. Tanulmányozta az arcát egy pillanatig, kék szemével hunyorgott kissé. – Mindig törődik velem, igaz, Mr. Carter? Mindig tudja, mit kell mondania. Soha nem volt ilyen jó barátom, mint maga. – Azért biztosan volt. – Ugyan! Ismerőseim persze vannak. Rachel Wood életéből nem hiányzik a társaság. De senki nem ért meg engem úgy, ahogy maga. – Kedvesen nézett rá. – De maga meg én, mi aztán jó kis csapat vagyunk! – Bizony, én is azt hiszem, Mrs. Wood. – Ha nem mondtam százszor, akkor egyszer sem. Hívjon Rachelnek! Carter bólintott. – Akkor ön engem Anthonynak. A nő arca kigyúlt, mintha váratlanul fölfedezett volna valamit. – Rachel és Anthony! Mint két filmszereplő! Carter kinyújtotta a kezét. – Jöjjön be, Rachel! Minden rendben lesz, meglátja! A nő Carter kezére támaszkodva kiszállt a kocsiból. A nyitott ajtó mellett megállt, és ünnepélyesen beszívta a levegőt. – Micsoda finom illat! – mondta. – Mi ez? – Most nyírtam a füvet. Az lehet. – Hát persze. Már emlékszem. – Elégedetten mosolygott. – Mióta nem éreztem már friss fűillatot! Vagy bármi más illatot, ha már itt tartunk. – Várja a kert. Telis-tele finom illattal.

Behajlított karját a nőnek nyújtotta; Rachel elfogadta, és hagyta, hogy vezesse. Megnyúltak az árnyékok a földön; lassan leszállt az este. Carter a kertkapuhoz lépdelt vele, s ott Rachel megtorpant. – Tudja, milyen érzés magával lenni, Anthony? Már régóta gondolkoztam, hogyan fejezzem ki. – Milyen? – Úgy érzem, hogy észrevesznek. Mintha azelőtt, hogy megismertem, láthatatlan lettem volna. Őrültségnek hangzik, ugye? Valószínűleg annak. – Nekem nem – válaszolta Carter. – Azt hiszem, rögtön megéreztem, azon a délelőttön, a felüljáró alatt. Emlékszik? – A messzeségbe, a múltba nézett. – Milyen fölkavaró volt! Mindenki dudált és kiabált, és maga azt a táblát tartotta: ÉHES VAGYOK, MINDEN JÓL JÖN, ÁLDJA MEG AZ ISTEN. Arra gondoltam, ez az ember jelent valamit. Nem véletlenül van itt. Okkal lépett be az életembe. Carter lenyomta a kilincset; bementek. Rachel még mindig a karjába csimpaszkodott, mintha az oltár elé járultak volna. A nő komolyan, megfontoltan lépkedett; mintha minden egyes lépéséhez össze kellene szednie az akaraterejét. – Nahát, Anthony, ez igazán gyönyörű! A medence mellett álltak. Tükörsima volt a víz, és nagyon kék. Körülöttük eleven színekben pompázott a kert. – Komolyan mondom, nem hiszek a szememnek! Ennyi idő után! Milyen sokat dolgozhatott! – Nem esett nehezemre. És volt, aki segítsen. Rachel ránézett. – Tényleg? Kicsoda? – Egy ismerős hölgy. Amynek hívják. Rachel eltöprengett. – Várjon csak – mondta, és az ajkára illesztette a mutatóujját –, szerintem nemrég találkoztam egy Amy nevű lánnyal. Szerintem fölvettem a kocsival. Körülbelül ilyen magas, és sötét a haja? Carter bólintott. – Aranyos lány! És milyen szép a bőre. Egyszerűen csodás! – Hirtelen

elmosolyodott. – Odanézzenek! Meglátta a pillangóvirágokat. Eleresztette Carter karját, és a gyepen át a virágágyáshoz lépdelt; a férfi követte. – Gyönyörűek, Anthony! Letérdelt a virágok mellé. Carter kétféle rózsaszínben ültette a virágot: az egyik mély, telt színű volt, a másik középen zöldes árnyalatba hajló, lágyabb rózsaszín szirmokat bontott hosszú, imbolygó szárán. – Szabad szedni egyet, Anthony? – Amit csak szeretne. Önnek ültettem őket. Rachel kiválasztott egyet a sötétek közül, és lecsípte a szárát. Hüvelyk- és mutatóujja között lassan forgatta, orrlyukán finoman beszívta a levegőt. – Tudta, hogy „Cosmos” a hivatalos neve? – kérdezte. – Nem én. – Görög eredetű. Azt jelenti: harmonikus világegyetem. – Leült a sarkára. – Fura, fogalmam sincs, honnan tudom ezt. Biztos az iskolából. Néhány pillanatig nem szólt egyikük sem. – Haley nagyon szereti. – Rachel úgy nézett a virágra, mintha talizmán lenne vagy egy bezárt ajtó kulcsa. – De még hogy! – bólogatott Carter. – Mindig beletűzi a hajába. Meg a húgáéba is. – Miss Riley hajába is. Tündéri az a kislány. A fák ágai között lefelé tapogatózott az éjszaka. Rachel az ég felé emelte az arcát. – Mennyi emlék kavarog a fejemben, Anthony! Néha nem is tudom hova tenni őket. – Minden össze fog állni – nyugtatta meg Carter. – Emlékszem a medencére. Hát eljött ez a perc. Carter leguggolt mellé. – Aznap minden olyan rettenetes volt. És milyen csípős a levegő! – Gyászos arccal mélyet lélegzett. – Szomorú voltam! Hihetetlenül szomorú. Mint aki egy nagy fekete óceánban úszik, sodródik, sehol a szárazföld, nincs miért létezni, nincs mit remélni. Csak te vagy, a víz és a sötét, és tudod, hogy

ez mindig így lesz, örökkön-örökké. Rachel elhallgatott, elmerült e régi, fölkavaró emlékekben. Lehűlt a levegő; a város kigyulladó fényeit visszasugározták a sápadt felhők. Rachel folytatta. – Akkor megláttam magát. A kertben volt Haleyvel. És csak… – Vállat vont. – Csak mutatott neki valamit. Talán egy kis békát. Vagy virágot. Mindig ezt csinálta, örömet szerzett neki ilyen apróságokkal. – Lassan megcsóválta a fejét. – De épp itt a bökkenő. Tudtam, hogy maga az. Hittem, hogy maga az. De mást láttam. Száraz szemmel nézte a földet, érezni sem volt ereje. Felszínre került az egész: az emlékek, a fájdalom, annak a napnak minden iszonyata. – A Halált láttam, Anthony. Carter figyelmesen hallgatta. – Tudom, hogy különös gondolat. Őrült gondolat. Mikor maga olyan kedves volt hozzám és mindannyiunkhoz. De megláttam ott Haleyvel, és azt gondoltam, eljött a Halál. Ott van kint a kertben a kislányommal. Tévedésből van ott, az egész egy szörnyű tévedés, mert értem jött. Nekem kell meghalnom. – Ezért csináltam, amit csináltam, Anthony. Igazságtalan volt. Helytelen volt. Tudom! Vannak dolgok, amiket soha nem lehet megbocsátani. De ez volt az oka. Sírva fakadt. Carter átkarolta, és érezte, hogy a nő összecsuklik, nekidől. Meleg és édes illatú volt a bőre, haloványan érződött rajta a parfüm. Milyen kicsi, pedig Carter sem volt magas egyáltalán. Madárka is lehetett volna, tenyérre ültetett apró lény. A lányok nevettek odabent. – Istenem, elhagytam őket – zokogta Rachel. Belekapaszkodott Carter ingébe. – Hogy hagyhattam el őket? Az én drága, gyönyörű kislányaimat! – Csss – csitította Carter. – Engedje el ezeket a régi dolgokat. Sokáig maradtak így összeölelkezve. Leszállt az este; mozdulatlan és harmatos volt a levegő. A kislányok énekeltek. Bájos, szöveg nélküli dallam volt, mint a madarak éneke. – Önre várnak – mondta Carter. Rachel még mindig a mellkasára dőlve megrázta a fejét. – Nem bírok a szemükbe nézni. Nem bírok.

– Legyen erős, Rachel! Legyen erős. A kislányokért! A nő hagyta, hogy Carter lassan talpra állítsa; karon fogta, két kézzel szorította a könyöke fölött. Carter apró léptekkel megkerülte vele a medencét, elkísérte a hátsó ajtóhoz. Sötét volt a házban. Carter számított erre, de nem tudta, miért. Egyszerűen ez is része volt annak, ahogy ezen a helyen a dolgok történtek. Megálltak az ajtó előtt. A ház mélyéről kacagás és rugók nyikorgása hallatszott ki; a lányok az ágyon ugráltak. – Nem nyitja ki? – kérdezte Rachel. Carter nem felelt. Rachel figyelmesen nézte az arcát; valami megváltozott rajta. Ráébredt, hogy a férfi nem tart vele. – Ennek így kell lenni – magyarázta Carter. – Menjen csak! Adja át nekik az üdvözletemet, jó? Mondja meg nekik, hogy mindennap gondolok rájuk. Rachel elbátortalanodva méregette az ajtógombot. Odabent a lányok visongtak féktelen vidámságukban. – Mr. Carter… – Anthony. Rachel rásimította a tenyerét a férfi arcára. Most megint sírt; igazából Carter is elsírta magát egy kicsit. Amikor Rachel megcsókolta, Carter nemcsak a szája puhaságát és a meleg leheletét érezte, hanem egyesülő könnyeik sós ízét is – szigorúan véve nem a bánat íze volt, bár volt benne bánat is. – Isten áldja magát is, Anthony. És mielőtt Carter fölocsúdott volna – mielőtt az érintés emléke elhalványult volna az ajkán –, kinyílt az ajtó, és Rachel belépett.

HETVENHAT 2030 óra: szinte teljes szürkület volt már, és a konvoj csigalassan haladt. A part menti fennsík sűrűn benőtt vidékén jártak, az út hol göröngyös volt a kátyúktól, hol hullámos, mint a mosódeszka. Chase vezetett, erősen koncentrálva küszködött a kormánnyal. Amy hátul ült. Peter rádión átszólt Greernek, aki a tartálykocsit vezette a menetoszlop végén. – Mennyi van még hátra? – Kilenc kilométer. Kilenc kilométer óránként harmincöttel. Mögöttük széles sávvá terült szét a lenyugvó nap fénye, kioltva az árnyékokat. – Hamarosan meg kell látnunk a csatornahidat – tette hozzá Greer. – A földszoros rögtön attól délre van. – Figyeljen mindenki, bele kell húznunk! – mondta Peter. Ötven kilométer per órás sebességre gyorsítottak. Peter hátrafordult az ülésen, hogy lássa, tartja-e a tempót a konvoj. Megnyúlt a távolság köztük és a többiek közt, aztán újra lerövidült. A Humvee utasfülkéjében fény lobbant, amikor a legelső busz bekapcsolta a reflektorait. – Mennyivel gyorsabban kéne mennünk? – kérdezte Chase. – Egyelőre tartsa ezt a sebességet. Kemény döccenéssel robogtak át egy mély kátyún. – Szét fognak esni a buszok – jegyezte meg Chase. Fény derengett föl előttük: a hold. Pufók, izzó korongja gyorsan emelkedett a keleti horizonton. Ugyanakkor fölbukkant a távolban a csatornahíd sziluettje – méltóságteljes, elevennek tetsző alak, magas pillérekről leereszkedő hosszú drótívekkel. Peter megint fölkapta a rádiót. – Sofőrök, lát valaki bármi gyanúsat? Negatív. Negatív. Negatív.

Michael és Lore a kormányosfülke szélvédőjén át nézte a vízzáró falat. A bal oldali szárny zokszó nélkül kinyílt; a jobb oldalival volt a gond. A dokkhoz mérve 150 fokos szögben elakadt. Már két órája próbálták szélesebbre tárni. – Kifogytam az ötletekből – szólt föl Rand a rakodópartról a rádión. – Kiférünk mellette? – kérdezte Lore. A szárny negyven tonnát nyomott. Michael nem tudott válaszolni. – Rand, menj le a szerelőszintre! Ott van rád szükség. – Sajnálom, Michael! – Te mindent megtettél. Majd valahogy megoldjuk. – Visszatette a mikrofont a kapcsolótáblára. – A kurva életbe! Elaludtak a tábla fényei. Negyvenöt kilométerre nyugatra ugyanaz a nyári holdkorong kelt föl a Chevron Mariner fölött. Lángoló narancsszínű fénye a fedélzetre vetült; a lagúna olajos vizét villódzó mázzal vonta be. Kisebb robbanást idéző döndüléssel az ég felé röppent a csapóajtó. Nem is repülni, inkább ugrani látszott, mintha önszántából vetette volna magát az éjjeli sötétbe. Egyre magasabbra szállt, vízszintes tengelye körül pörgött süvítő hang kíséretében, majd mint aki gondolataiba merül, megállt a levegőben. A másodperc töredékéig se nem emelkedett, se nem zuhant; azt hihette volna, aki látja, hogy varázserővel van fölruházva és képes ellenállni a gravitációnak. De mégsem: végre aláhullott a szennyezett vízbe. S most jött Carter. Döngve landolt a hajóorrnál a fedélzeten; a becsapódás erejét elnyelte izmos lába és az egyből fölvett guggoló testhelyzet: combját szétterpesztette, fejét fölvetette, hártyás kezével megtámasztotta magát, mint egy szerelőjátékos, aki a passzt várja. Orrlyuka kitágult; a levegőt átitatta a szabadság friss illata. Szellő csiklandozta a testét. Képek és hangok miriádja bombázta érzékeit mindenfelől. A holdra nézett. Rendkívüli látásával a legkisebb vonásokat is kivette az égitest kerek arcán – repedéseket és hasadékokat, krátereket és kanyonokat szinte rikító élességgel, háromdimenziósan jelentek meg előtte. Olyan tisztán érezte a hold kerekségét, kőzetgömbjének súlyát, mintha a karjában tartotta volna.

Ideje indulni. Fölmászott a One Allen Center tetejére. Tekintetével végigpásztázta a vízbe fojtott város épületeit: a magasságokat, a kapaszkodókat, a fjordszerű öblöket közöttük. Föltérképezte az útvonalat; egy kristálytiszta vízió bizonyosságával látott minden mozdulatot. Az első tetőig száz méter, a másodikig talán ötven, a harmadikig lehet kétszáz is, de a tizenöt méteres ereszkedés rásegít… Elhátrált a tető széléig. Az a fő, hogy sebességet gyűjtsön, és a megfelelő pillanatban rugaszkodjon el. Lekuporodott, mint egy futó a rajtnál. Tíz hosszú lépés után felszökkent. Mint egy üstökös, egy elszabadult csillag, süvített át a holdfényes égen. Az első tetőt bőséges ráhagyással érte el. Landolás után lebukott, bukfencezett, futva pattant föl, és újból elrúgta magát. Régóta tartogatta az energiáit. A konvoj harmadik járművének rakterében, a többi sebesült között feküdt Alicia leszíjazva. Vastag gumiszalagok rögzítették a hordágyhoz a vállát, derekát, térdét; a negyedik a homlokánál fogta le. Jobb lába bokától csípőig sínbe volt téve; jobb karját a mellkasára kötözték. Tetőtől talpig kötések, varratok, pólyák borították. Szervezetében a fajtájára jellemző villámgyorsasággal folyt a sejtek pótlása. Ám az amúgy is tökéletlen műveletet komplikálta a sérülések kiterjedtsége és bonyolultsága. Különösen igaz volt ez a jobb csípőcsont porrá zúzott karimájára. A vírusnak köszönhetően sok mindenre képes volt a teste, de kirakós rejtvények megfejtésére nem. Mondhatni az egyetlen dolog, ami Aliciát életben tartotta, a megszokás volt – az a konokság, amely sosem engedte, hogy félbehagyjon valamit. De már semmi kedve nem volt az egészhez. Ahogy teltek a csontropogtató órák, egyre inkább büntetésnek érezte, hogy életben maradt, és igazolva látta Peter szavait. Te áruló. Te tudtad. Megölted őket. Mindenkit megöltél. Sara mellette ült a padon. Alicia érezte, hogy az asszony gyűlöli; látta a szemében, látta abból, ahogy ránézett, vagy inkább ahogy nem nézett rá, miközben a sérüléseit ellátta: ellenőrizte a kötéseket, megmérte a lázát és a pulzusát, borzalmas ízű orvosságot csöpögtetett a szájába, amelytől zsibbadt félálomba merült. Alicia szeretett volna mondani valamit ennek a nőnek, aki okkal gyűlölte. Sajnálom, ami Kate-tel történt. Vagy: Megértem, én is utálom magamat. De ettől csak rosszabb lenne. Jobb, ha csak elfogadja a kezelést, és

nem szól semmit. Ráadásul már mit sem számított az egész; Alicia elaludt és álmodott. Álmában egy csónakban ült, és körös-körül csak vizet látott. Nyugodt volt a tenger, pára ült fölötte, a horizont nem látszott. Alicia evezett. Az evezők nyikorgása a villákban, a víz surranása a lapátok alatt; más hang nem is hallatszott. Sűrű volt a víz, kissé viszkózus felületű. Hová tart vajon? Miért nem retteg már a víztől? Mert nem félt; teljesen otthon érezte magát. Háta és válla erős volt, evezőcsapásai kiszámítottak, pontosak. Nem emlékezett rá, hogy valaha is evezett volna azelőtt, mégis teljesen természetesnek érezte a folyamatot, mintha régóta az izmaiba lett volna vésve a tudás későbbi használatra. Evezett hát; a lapátok elegánsan szelték a matt, fekete vizet. Alicia ráeszmélt, hogy valami mozog a vízben – sötét tömeg siklik a felszín alatt. Úgy tűnt, hogy biztos távolságból őt követi. Alicia nem könyvelte el a jelenlétét fenyegetőnek; inkább mintha a környezet természetes tartozéka lett volna, olyasmi, amire jobban meggondolva előre számíthatott volna. – Nagyon kicsi a csónakod – mondta Amy. A lány a csónak végében ült. Víz csorgott le az arcán és haján. – Tudod, hogy nem mehetünk – jelentette ki Amy. Rejtélyes volt a megjegyzés. Alicia tovább evezett. – Hová? – Bennünk van a vírus. – Amy tárgyilagosan, látszólag teljesen szenvtelenül beszélt. – Soha nem mehetünk el innen. – Nem értem, miről beszélsz. A sötét tömeg körözni kezdett körülöttük. Fölpúposodott a víz, dobálni kezdte a csónakot. – Szerintem tudod. Nővérek vagyunk, igaz? Vértestvérek. A billegés fölerősödött. Alicia behúzta az evezőket, és megkapaszkodott a csónak peremében. Szíve elnehezült; torkában epe bugyborékolt. Hogyhogy nem számított a veszélyre? Ennyi víz, s benne eltörpül ez a kicsi csónak. Emelkedni kezdett a csónaktest; hirtelen elszakadtak a tengertől. Hatalmas kék tömeg bukkant fel alattuk, kérges oldaláról lecsorgott a víz. – Tudod, ki ez – mondta Amy egykedvűen. Bálna volt. Hatalmas, iszonyú feje tetején úgy egyensúlyozott apró

csónakjuk, mint egy borsószem. Egyre magasabbra emelkedtek. Az állat óriási farkának egyetlen csapása elég lett volna, hogy a levegőbe repüljenek; s utána a test rájuk zuhanna és összezúzná a csónakot. Aliciát elfogta a kivédhetetlen sorstól való reménytelen rettegés. Amy unottan fölsóhajtott a csónak végében. – Annyira… elegem van már belőle – mondta. Alicia sikoltani próbált, de a hang elakadt a torkában. Egyre csak emelkedtek, eltűnt alóluk a tenger, a bálna fölágaskodott… Váratlan zökkenéssel fölriadt. Éjszaka volt. A teherautó rakterében feküdt, a jármű hevesen rázkódott. Sara arca hajolt fölé. – Lish? Mi a baj? Alicia szája nehezen formálta a szót. – Jönnek. A konvoj végéről fegyverropogás hallatszott. Baszd meg! Baszd meg baszd meg baszd meg. Michael hármasával ugrált le a lépcsőn a kormányosfülkéből; szinte a levegőben úszva száguldott át a fedélzeten és le a csapóajtón. A rádióba ordított. – Rand, gyere le azonnal! Futva érkezett a szerelőpallóra, megragadta a létra szárait, és a maradék utat csúszva tette meg. Hallgattak a motorok, minden leállt. Rand bukkant föl a feje fölött. – Mi történt? – Valami megszakította a főáramkört! Lore jelentkezett be a rádión. – Michael, idefönt lövéseket hallunk! – Micsoda? – Lövöldözést hallunk, Michael! Figyelem a földszorost, és fényeket látok közeledni a szárazföld felől. – Autók lámpái vagy fertőzöttek?

– Még nem tudom. Áramra volt szüksége, hogy megtalálja a hiba helyét. A segédgenerátor segítségével lefuttatta a kapcsolótáblán a diagnosztikát. Életre keltek a kijelzők. – Rand! – bömbölte Michael. – Mit látsz? Rand a terem túlsó végén, a motorvezérlőnél ellenőrizte a számlapokat. – Mintha a vízhűtőszivattyúkkal lenne valami. – Attól nem szakadna meg az áramkör! Nézzed följebb a vezetéket! Rövid hallgatás után Rand megszólalt: – Megvan! – Megkopogtatta az egyik számlapot. – A jobb oldali feltöltőben elszállt a nyomás. Valószínűleg az állította le a rendszert. Lore jelentkezett megint: – Michael, mit csináltok odalent? Michael fölcsatolta a szerszámövét. – Tessék – dobta oda a rádiót Randnek –, beszélj te vele! Rand tanácstalanul nézett rá. – Mit mondjak neki? – Álljon készen rá, hogy közvetlenül a kormányosfülkéből beindítsa a hajócsavarokat! – Nem kéne megvárnia, amíg visszaáll a rendszernyomás? Lerohad a hidraulika! – Csak állj oda a kapcsolótáblához! Amikor szólok, nyomd fel a főkapcsolót. – Michael, mondj már valamit! – sürgette Lore. – Idefönt kibaszottul komolynak látszik a helyzet. – Indíts! – mondta Michael Randnek. A hajó hátuljába száguldott, bekapcsolta a lámpát, hanyatt vetődött, és beszuszakolta magát a feltöltő alá. Ez a rohadt szivárgás, gondolta. Ez fog a sírba vinni.

A konvoj majdnem száz kilométeres sebességgel hajtott rá a földszorosra. Pattogtak a buszok, a levegőben úsztak a teherautók. A leghátul haladó tartálykocsi nem bírta tartani a tempót. A fertőzöttek egyre közelebb kerültek, egyre nagyobb rajnak látszottak. A reflektorok fényében fölbukkant a drótakadály. Peter a rádióba üvöltött. – Mindenki teljes sebességgel hajtson tovább! Meg ne álljatok! Átrobogtak az akadályon. Chase beletaposott a fékbe, és centimétereken múlt, hogy sikerült félrerántania a kormányt a vágtató konvoj elől. A menetszél úgy dobálta a Humvee-t, mint a süvöltő orkán. Peter, Chase és Amy kiugrott az autóból. Hol lehet a tartálykocsi? A töltés elején vánszorgott – lámpái izzottak, motorja dübörgött, úgy közeledett, mintha kivilágított rakétát láttak volna lassított felvételen. Két fertőzött kuporgott a vezetőfülke tetején. Chase fölemelte a puskáját, és a teleszkópba sandított. – Ford, ezt ne! – figyelmeztette Peter. – Ha eltalálja a tartályt, fölrobbanhat! – Hallgasson. Meg tudom csinálni. Golyó süvített át a levegőn. Az egyik fertőzött lebukfencezett a kamionról. Ford megcélozta a másodikat, amikor a lény a motorháztetőre huppant: már nem lehetett rálőni. – A rohadt életbe! A vezetőfülkéből két lövés dörrent gyors egymásutánban; a szélvédő darabokra törve robbant ki az autóról a holdfényes éjszakába. Sziszegtek, csikorogtak a fékek. A fertőzött hátrabukfencezett, egyenesen a kamion reflektorainak kúp alakú fényébe, és véres cafatokra robbanva eltűnt az első kerekek alatt. Hirtelen keresztbe állt a fülke a töltésen: a kamion bebicskázott. Az egész jármű oldalt fordult. Amint a hátsó kerekek a vízbe értek, a pótkocsi hirtelen lelassult, a fülke pedig az ellenkező irányba lendült, mint egy inga. Alig száz méterre volt tőlük a kamion. Peter látta, hogy Greer próbálja visszaszerezni az uralmat a jármű fölött, de hiába erőlködött: az oldalirányú lendülettel szemben tehetetlen volt. A kamion az oldalára dőlt. A vezetőfülke levált a pótkocsiról, amely hátulról belecsapódott; csörömpölt az üveg, roppant a gyűrődő fém. Hosszú,

csikorgó csúszás után megállt az egész, vezetőoldali ablakával fölfelé, az úttal negyvenöt fokos szöget bezárva hevert a töltésen. Peter odarohant, Chase és Amy szorosan a nyomában futott. Üzemanyag ömlött ki mindenütt; fekete füst hömpölygött az alváz felől. A fertőzöttek beözönlöttek a földszorosra; másodpercek kérdése volt, hogy odaérjenek. Pacni halott volt, betört hátulról a feje; teste szétvetett tagokkal kenődött föl a műszerfalra. Greer vérben ázva feküdt rajta. Pacni vére volt vagy a sajátja? Merev tekintettel nézett fölfelé. – Lucius, fedje el a szemét! Peter és Chase rugdalni kezdte a szélvédőt. Három kemény rúgás után beszakadt az üveg. Amy bemászott, és felemelte Greert a vállánál, míg Peter a lábát fogta meg. – Semmi bajom – motyogta Greer mintegy mentegetőzésképpen. Mire kihúzták a járműből, felcsaptak az első lángok. Chase és Peter kétoldalról tartotta Greert. Futásnak eredtek. Az utasok a keskeny hajópallón tolongtak, igyekeztek keresztülverekedni magukat a szűk átjárón. A vakrémület kiáltásai visszhangoztak. Munkások futkostak a fedélzeten, hogy a hajót rögzítő láncokat eloldozzák. Sok kábultnak és tétovának tűnő gyerek céltalanul kóválygott a fedélzeten, mint egy birkanyáj az esőben. Pim és a lányok már a hajón voltak. A hajópalló végén Sara a legkisebb gyerekeket segítette föl a hajóra, másokat a kezüknél fogva húzott, hogy siettesse őket; Hollis és Caleb hátulról terelte a gyereksereget. Egy férfi előrefurakodott, majdnem fellökte Hollist. Caleb megragadta, lelökte a kövezetre, és ujjával a férfi arca felé bökve mérgesen ráüvöltött. – Várja ki a sorát, bassza meg! Nem fog sikerülni, gondolta Caleb. Az emberek már a láncokkal próbálkoztak, azokon kapaszkodtak föl a hajóra. Egy nő megcsúszott; rémült kiáltással zuhant le. Egy pillanatra fölbukkant, a feje fölött hadonászott: nem tudott úszni. Elmerült a vízben. Hol lehet az apja és a többiek? Miért nem értek ide? A töltésről nagy robbanás zaja hallatszott; minden fej odafordult. Tűzgömb lobbant az ég felé.

A feltöltő alá ékelődve Michael a szivárgó gáz halk sziszegésének helyét próbálta azonosítani. Csak nyugalom, mondta magának. Egyesével haladj, szakaszról szakaszra. – Látsz valamit? – Rand a feltöltő mellett állt. – Ne bosszants! Hiába küszködött. A lyuk nem látszott, túl kicsi volt; órák óta szivároghatott már. – Hozzál szappanos vizet! – kiáltotta. – És egy ecsetet is! – Honnan a fenéből szerezzek ecsetet? – Nem érdekel! Találd föl magad! Rand elrohant. A robbanás megcsapta őket, mint egy pofon, a lökéshullám erejétől fölbuktak. Törmelékek süvítettek el mellettük: abroncsok, motoralkatrészek, éles fémdarabok. Ahogy a forró levegő átsöpört fölötte, Peter egy sikoltást hallott, majd fém és üveg reccsenését. Hason feküdt a sárban. Zilált gondolatai mintha semmi összefüggésben nem álltak volna egymással. Ernyedt rongyhalom hevert tőle balra. Chase. Ruhája és haja füstölt. Peter odakúszott; barátja szeme vakon meredt a semmibe. Mikor tenyerét a férfi feje alá csúsztatta, valami puhát és nedveset érzett. Chase testét az oldalára fordította. A férfi koponyáján hatalmas lyuk tátongott. A Humvee teljesen összezúzódott és lángolt. Zsíros füst szállt a levegőben. Áporodott íze Peter szájába, orrába tapadt. Minden egyes légvétellel egyre mélyebbre hatolt a tüdejébe. – Amy, hol vagy? – A Humvee felé tántorgott. – Amy, válaszolj! – Itt! Épp Greert húzta ki a vízből. Nyúlós sár tapadt rájuk, ahogy kikászálódtak, majd a part szélén lerogytak a földre.

– Hol van Chase? – Amy arcán és kezén rózsaszín égési sebek éktelenkedtek. – Meghalt. – Peter leguggolt Greer mellé. – Tud járni? Greer a fejét fogta. Fölpillantott. – Pacni hol van? Az égő kamion egyelőre visszatartotta a fertőzötteket, de amint kialszik a tűz, a horda megindul a földszoroson. Nem volt mivel harcolniuk Amy kardját kivéve, amely még mindig a hátán átvetve nyugodott a tokjában. Éles fehér fény szántott végig az arcukon; egy platós kocsi száguldott feléjük. Peter beárnyékolta kezével a szemét. A kocsi sofőrje kifarolt és megállt. – Beszállás – mondta Caleb. Alicia csak az égboltot látta. Az égboltot és egy férfi tarkóját. Érezte, hogy nagy embertömeg van körülötte. Megrázkódott alatta a hordágy, hangok hallatszottak, sírás, kapkodás. Engem ne vigyetek! Összetört testtel feküdt, tehetetlenül, mint egy rongybaba. Én is olyan vagyok, mint azok. Nem illek közétek. Döngő lépteket hallott: a hajópallón jártak. – Oda tegyétek – mondta valaki. A hordágyvivők letették a fedélzetre és elsiettek. Egy nő ült Alicia mellett, takaróba göngyölt kis csomagot szorított magához. A batyuba dünnyögött, valami ismétlődő kifejezést, melyet Alicia nem tudott kivenni, de egy ima ritmusát érezte benne. – Hölgyem – szólította meg Alicia. Csak egy szó volt, de olyan erőfeszítésébe került, mint fölemelni egy zongorát. A nő meg sem hallotta. – Hölgyem! – ismételte Alicia. A nő fölpillantott. A batyu egy kisbaba volt. Az anyja szinte kíméletlenül szorongatta, mintha félne, hogy bármikor kitéphetik a kezéből. – Kérem… segítsen.

A nő arca eltorzult. – Miért nem indulunk már? – A babához hajolt, arcát a takaróba temette. – Istenem, miért vagyunk még itt? – Kérem… hallgasson meg. – Mit akar tőlem? Nem is ismerem magát. Nem tudom, ki maga. – Alicia… vagyok… – Nem látta a férjem? Egy perce még itt volt. Nem látta valaki a férjem? Alicia érezte, hogy a nő figyelme megint elterelődik; még egy perc és itthagyja. – Mondja meg… a kicsi… nevét. – Mi? – A baba… nevét. Mintha sose kérdeztek volna még tőle ilyet. – Mondja ki – ismételte Alicia. – Mondja… a nevét. A nőt rázta a zokogás. – Kisfiú – nyöszörgött. – Carlosnak hívják. Eltelt egy kis idő, a nő sírt, Alicia várt. Körülöttük teljes volt a zűrzavar, ők ketten mégis mintha magukban lettek volna, Alicia és ez a nő, akit nem ismert, aki lehetett volna bárki. Rose, drága Rose, gondolta Alicia, cserben hagytalak. Nem tudtam életet adni neked. – Segít… nekem? A nő megtörölte az orrát a kézfejével. – Mit tudok én segíteni? – Hangjából sütött a reményvesztettség. – Nem tudok én csinálni semmit. Alicia megnyalta az ajkát; kiszáradt nyelve nehezen forgott. Bőségesen fog fájdalmat érezni; minden cseppnyi erejére szüksége lesz. – Kérem… csatolja ki… a szíjakat. Carter hatalmas szökkenésekkel tartott a csatorna mentén a földszoros felé. Gomba formájú vegyszeres tartályok, háztetők, Amerika iparvidékének

roncstemetője tárult a szeme elé, míg kimeríthetetlen energiával, sebesen haladt előre, mint egy hatalmas, fújtató motor. Egyszerre kirajzolódott előtte a csatornahíd hátulról megvilágított körvonala. Teste kilőtt az ég felé; a híd összetöredezett pályája alatt megkapaszkodott. Egy pillanatba telt, míg kiszámította a röppályát, s a magasba vetette magát megint, fél kézzel elkapott egy tartókábelt, s onnan az útpályára szaltózott. Alant a kibontakozó csata úgy jelent meg előtte, mint egy terepasztal. A hajó, a fedélzet felé tülekedő tömeg, a töltésen robogó teherautó; a lángok barikádja, mely mögött a fertőzöttek gyülekeztek. Carter félrebillentette a fejét, hogy az ívet fölbecsülje; megállapította, hogy magasabbról kell indítani. Az egyik tartókötélen fölmászott a torony tetejére. Akár az üveg, olyan sima volt a víztükör, a hiú hold tükre. Carter némi bizonytalanságot érzett, sőt félelmet is, de elhessentette. A kétség szikrája is elég, hogy a mélységbe zuhanjon. Ekkora távolság átszeléséhez, ekkora szakadék legyőzéséhez az absztrakció birodalmán át vezet az út. Képessé kell válnia, hogy ne az ugró, hanem az ugrás legyen; ne test a térben, hanem maga a tér. Lekuporodott, összehúzódott, mint egy rugó. Teste centrumából kiáramlott az energia, és elárasztotta minden tagját. Jövök, Amy! A kormányosfülkéből Lore messzelátón át nézte a fertőzötthordát. A lángoló roncs blokádja mögött hosszú, rojtosnak látszó fénycsík húzódott egész a szárazföldig és azon túl, mindent elborító sávvá szélesedve. A rádiót a szája elé tartotta. – Nem szeretnélek sürgetni, Michael, de akármi is a hiba, kibaszott gyorsan meg kéne javítanod! – Igyekszem! Valami történt a hordával, valami… hullámzás. Hullámzott, de össze is sűrűsödött, mint egy kipattanni készülő rugó. A hátuljánál kezdve előrekígyózott a mozgás, fölgyorsult, a lángok felé tartott. A teherautó keresztben hevert az úton. Mi történik? A kígyó eleje nekivágódott az égő kamionnak, mint egy faltörő kos. Füstés lángoszlop lövellt az ég felé. A kamion megcsúszott, oldalán súrlódva

lassan elindult. Égő fertőzöttek hullottak mellőle a vízbe, ahogy egyre többen vetődtek hátulról a pokoli tumultusba. Lore lenézett a korlát mellől. A láncok, amelyek a dokkhoz rögzítették a hajótestet, kioldódtak; többtucatnyian kapálóztak tehetetlenül a vízben. Legalább százan, köztük gyerekek is, kint maradtak a dokkban. Rémült kiáltások hasítottak az éjszakába. – El az útból! – Vigyék a lányomat! – Könyörögve kérem! – Hollis! – kiáltotta Lore. A férfi fölpillantott. Lore a földszoros felé mutatott. Rögtön rájött, hogy hiba volt: mások is fölfigyeltek. A tömeg nekilódult, mindenki egyszerre próbált fölfurakodni a keskeny hajópallóra. Ütések csattantak, testek zuhantak oldalra; sokakat letiportak a tolongásban. A lökdösődő tömeg kellős közepén lövés dörrent. Hollis az emberek közé rontott, s erőteljes karcsapásokkal, mint egy úszó, utat vágott magának a káoszban. Újabb lövések hallatszottak, szétrebbent a tömeg, egyetlen férfi maradt ott, kezében pisztollyal, és két holttesttel a lába előtt. Egy pillanatig csak állt ott, mintha maga is meglepődött volna azon, amit tett, aztán a palló felé fordult és futni kezdett. Elkésett; öt lépést tett csak meg, mikor Hollis galléron ragadta, hátrarántotta, másik kezét a férfi feneke alá tette, fölemelte a feje fölé – a férfi úgy kapálózott, mint egy hátára fordított teknős –, és átdobta a korláton. Lore fölkapta a rádiót. – Michael, durvul a helyzet idefönn! A vízen vékony tajték bugyborékolt. Rand egy méteres csövet és egy tubus kenőolajat nyomott Michael kezébe. Michael kirántotta a régi csövet, az újon beolajozta a menetet, és a helyére illesztette. Rand visszament a kapcsolótáblához. – Kapcsold át! – ordította Michael. Pislogni kezdtek a fények; forogni kezdtek a légkeverők. A vezetékekben emelkedett a nyomás. – Ez az! – kiáltotta Rand. Michael kievickélt a feltöltő alól. Rand odadobta neki a rádiót. – Lore…

Megint kialudt minden. Kudarcot vallott; serege elpusztult, porrá lett. Amy teljes szívével a hajón szeretett volna lenni, itthagyni ezt a helyet, vissza se nézni. De nem mehetett el soha, sem ezen a hajón, sem bármelyik másikon. A dokkból fogja figyelni, ahogy távolodik. Mennyire vágytam arra az életre veled, Peter, gondolta. Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg. A teherautó kelet felé száguldott, Caleb vezette, Peter, Amy és Greer a platón ült. Elöl feltűntek a dokk fényei; hátuk mögött, az egyre növekvő távolságon túl, elfordult az égő kamion. Amy látta, ahogy az első fertőzöttek átjutnak a résen. Égett a testük. Ember nagyságú kanócként imbolyogtak. A nyílás kiszélesedett, mint egy kitáruló ajtó. Amy a vezetőfülke üvegéhez hajolt. – Caleb… A férfi a tükröt nézte. – Látom őket! Tövig nyomta a gázpedált; a kocsi megugrott, Amy hátrabukott. Beverte a fejét a fémpadlóba, és éles fájdalom nyilallt belé. A hátán fekve megpillantotta az égboltot, s rajta a csillagokat. Száz és ezer csillag ragyogott fölötte; az egyik lehullott. Egyre fényesebb és fényesebb lett, és Amy tudta, mi az a csillag. – Anthony! Carter pontosan érkezett; a kocsi elzúgott mellette, s ő mögötte landolt a töltésen, átgördült a hátán, s a talpára érkezett. A fertőzöttek feléje csörtettek. Carter kihúzta magát. Testvéreim! Érezte rajtuk az elbizonytalanodást. Ki lehet ez a különös lény, aki az útjukba áll? Carter vagyok, Tizenkettedik a Tizenkettekből. Öljetek meg, ha tudtok!

– Mi a fene történt? – Nem tudom! Lore rikoltott a rádióból. – Michael, ebben a szent pillanatban indulnunk kell! Rand mérőórákat ellenőrzött kapkodva. – Nem a feltöltő a hibás… elektromos probléma lesz. Michael végleg elkeseredve állt a kapcsolótábla fölött. Nincs remény; veszített. A hajója, a Bergensfjord megmakacsolta magát. Bénultsága haraggá változott, a haragja dühöngéssé. Ököllel a táblára csapott. – Te dög! – Fölemelte a karját, lesújtott még egyszer. – Te szívtelen dög! Ezt érdemlem én? – Frusztrált könnyek gyűltek a szemébe; fölkapott egy villáskulcsot, és ütlegelni kezdte a fémlapot. – Neked… adtam… mindent! Valami fölmordult, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Kigyulladtak a fények; helyükre ugrottak a mérőórák mutatói. – Michael – szólalt meg Rand –, mi a fenét csináltál? – Végre! – kiáltotta Lore. Erősödött a moraj, végighullámzott a hajó páncélján. Rand túlkiabálta a hangzavart: – Tartja a nyomást! Nyolcezres fordulatszám! Tizenkettő! Húsz! Harmincöt! Michael fölkapta a rádiót a padlóról. – Indítsd a csavarokat! A hajó felhördült. Borzongás futott át mélyen a csontjaiban. A Bergensfjord mozgásba lendült. Hirtelen lefékeztek a rakodótéren. Amy lepattant a platóról, mielőtt még megállt volna a kocsi. – Amy, állj!

De a lány már ott sem volt, a töltés felé száguldott. – Caleb, fogd Luciust és szálljatok be! A fia döbbenten nézett rá a kocsi mellől. – Indulj! – parancsolta Peter. – Ne várjatok! Üldözőbe vette Amyt. Minden egyes lépésnél csak arra koncentrált, hogy a következő még gyorsabb legyen. Zihálva rohant, a föld szinte repült alatta. A távolság egyre csökkent köztük. Hat méter, négy méter, kettő. Egy végső szökkenéssel elérte és megragadta a derekát; mindketten a földre zuhantak gurulva. – Eressz el! – Amy föltérdelt, próbálta kitépni magát a szorításából. – Indulnunk kell most rögtön! Amy a könnyeivel küszködött. – Megölik! Carter lekuporodott. Az ujjait hajlítgatta, megvillantak a karmai. Megmozgatta a lábujjait, lábfeje feszes, kemény szalagjait. Kékes holdfény fürösztötte a testét, mintha áldást osztana neki. Amy kinyújtotta a karját, és fájdalmasan följajdult. – Anthony! Carter rohamra indult. El kellett távolodniuk jó kétszázötven méterre. Víztajték csapódott fel a hajó hátuljánál. A dokkban kiáltások harsantak: – Nélkülünk mennek el! Az utolsó utasok előrerohantak, a rámpára vetették magukat, amely a mólónak súrlódott, miközben a Bergensfjord elkezdett távolodni a parttól. Pim mozdulatlanul nézte a korlát mellől a jelenetet. A palló túlsó széle egyre jobban csúszott a víz felé; hamarosan le fog hullani. Hol van a férje? Aztán meglátta. Luciust támogatva, futólépésben közeledett a mólón. Nyomatékosan jelelni kezdett mindenkinek, aki láthatta: Az a férjem! És: Állítsák meg a hajót! De persze senki nem értette a jeleit.

A pallón lépni sem lehetett. A korlátok közé szorult emberek egyesével, kettesével préselték magukat a vergődő tömegből föl a fedélzetre. Pim nyöszörögni kezdett. Először észre sem vette, hogy ezt csinálja. Önkéntelenül tört elő belőle a hang, a visszafojthatatlan, heves érzelem kifejezése – ugyanúgy, mint huszonegy évvel ezelőtt, amikor Sara karjában olyan gyötrelmesen nyüszített, akár egy haldokló állat. A hang ereje egyre nőtt, és jól kivehető alakot kezdett ölteni, azaz olyasmi történt, ami Pim Jaxon életében még soha: szavakat formált. – Caaa… leb! Fuuuuuussss! A palló pereme elakadt. Megfogta egy kötélbak a móló szélén. A hajó gyorsuló tömegének nyomására megcsavarodott a tengelye körül. Szegecsek pattantak ki, fémlemezek roppantak össze. Caleb és Greer csak néhány lépésre volt. Pim integetett, kiabálta a szavakat, melyeket nem hallott, csak érzett a teste minden sejtjével. A palló zuhanni kezdett. Másik végén még mindig a fedélzethez láncolva a hajó oldalának vágódott. Sokan beestek a vízbe, néhányan szótlanul, beletörődve a sorsukba, mások szívet tépő jajkiáltásokkal. A rámpa alján Caleb a korlátba hurkolta a karját, míg a másikkal Greert tartotta, aki a legalsó fokon egyensúlyozott. A Bergensfjord gyorsult, tajtékzó örvényt húzott maga után. A tat a mélybe rántotta a vízbe esetteket, a hajócsavar verte tajtékba. Haláltusájuk rövid volt: egy kiáltás, egy tehetetlenül égbe nyúló kar, semmi több. A Bergensfjord gyomrában Michael teljes erőből futott. Fedélzetről fedélzetre kapaszkodott fölfelé, lába szinte repült, karja a levegőt kaszálta, szíve a torkában dobogott. Szinte kirobbant a szabad levegőre. A hajóorr csúcsa a vízzáró fal szárnyának pereménél járt. Nem fognak átférni. Totál esélytelen. Hármasával vette a lépcsőket a kormányosfülkébe, és berontott az ajtón. – Lore… A nő a szélvédőn át bámult előre. – Tudom! – Több oldalkormányzást! – Szerinted nem azt csinálom? A szárny és a hajó jobb oldala közti rés egyre szűkült. Még húsz méter. Tíz. Öt.

– Ó, a francba – lehelte Lore. Peter és Amy a dokkban rohant a hajó után. A Bergensfjord már elindult, elsiklott a parttól. Fegyvertűz ropogott a tatról, golyók süvítettek el a fejük fölött; a fertőzöttek áttörték az akadályt. Csattanás. A hajótest oldala a vízzáró fal végének ütközött. Hosszú, csikorgó hang kísérte a hajó feltartóztathatatlan lendületének találkozását a szárny mozdíthatatlan tömegével. A hajótest megremegett, de nem lassult, tört előre a tenger felé. A hatalmas acéltest érzéketlenül siklott el mellettük. Még néhány másodperc, és a Bergensfjord itt hagyja őket. Nem tudnak fölszállni rá. Peter látta, hogy valami lóg a hajó oldalán: a fedélzethez láncolt hajópalló. Ketten kapaszkodtak bele. Caleb. Greer. Caleb fél karjával a korlátba csimpaszkodva kiáltozott nekik, s közben a móló végére mutogatott. A vízzáró fal odébb lökődött; most hegyesszögben állt a mozgó hajótesthez képest. Mikor a palló a szárny vége mellé kerül, a kettő között egy nagy ugrásnyi lesz a távolság. De Amy már nem volt mellette. Peter egyedül állt a parton. Megpördült és meglátta: a lány harminc méterre állt tőle, neki háttal. – Amy, gyere! – Készüljetek az ugrásra! – ordította Caleb. A fertőzöttek elérték a móló szélét. Amy előhúzta a kardját, és a válla fölött hátraszólt Peternek: – Szállj föl a hajóra! – Mit csinálsz? Elérjük! – Nem magyarázkodom! Siess! Peter egyszerre megértette: Amy nem akar elmenni innen. Talán soha nem is akart. S akkor meglátta a kislányt.

Hatalmas kábelköteg mellett kuporgott. Vörösesszőke haja szalaggal volt hátrakötve, arca tele volt karcolással, pálcikavékony karjával plüssállatot szorított magához. Amy is észrevette. A kardot a tokjába csúsztatta, és előrerohant. A fertőzöttek már elérték a dokkot. A kislány megdermedt a félelemtől. Amy a karjába kapta, a csípőjére ültette, és futni kezdett vele. Szabad kezével Peter felé integetett. – Ne várj meg! El kell majd kapnod minket! Peter a vízzáró falhoz száguldott. A palló alja hat méterre volt most tőlük, és egyre közelebb került. Caleb fölkiáltott. – Most! Peter elrúgta magát. Egy pillanatra úgy tűnt, túl hamar ugrott, a habokba fog zuhanni. De aztán a keze megtalálta a palló korlátját. Fölhúzódzkodott, megvetette a lábát és megfordult. Amy karjában a kislánnyal futott a fal tetején. A palló már előtte járt; nem fog tudni átugrani. Peter kinyújtotta a karját, miközben Amy öt egyre hosszabb, szökellő lépéssel fölgyorsult, és átvetette magát a mélység fölött. Peter nem emlékezett a pillanatra, amikor elkapta a kezét. Csak arra, hogy sikerült. Kijutottak a dokkból. Michael lefutott a kormányosfülkéből, és a korláthoz sietett. Mély horpadást látott, legalább tizenöt méter hosszút, de legalább a vízvonal fölött volt. A partra nézett. Száz méterrel hátrébb, a dokk végében hatalmas fertőzöttsereg nézett a távolodó hajó után, mint egy gyászoló tömeg. – Segítség! A hang a tat felől jött. – Valaki beesett! Michael odarohant. Egy nő állt ott, csecsemővel a karján, és a korlát fölé mutogatott. – Nem tudtam, hogy le fog ugrani! – Ki? Ki volt az?

– A nő a hordágyról. Járni is alig bírt. Azt mondta, Alicia a neve. Összetekert kötél hevert a fedélzeten. Michael megnyomta a rádió gombját. – Lore, állítsd le a motort! – Mi van? – Ahogy mondtam! Teljes leállás! Már a derekára is csavarta a kötelet, és a rádiót a nő kezébe nyomta, aki értetlenül nézett rá. – Maga hova megy? – kérdezte a nő. Michael átlépett a korláton. Lent a mélyben örvénylett a tengervíz. Állítsd le, gondolta. Édes Istenem, Lore, állítsd le most rögtön! Leugrott. Megfeszített lábujjakkal, kinyújtott karral csapódott a vízbe, mint egy karó; az áramlás azonnal elragadta, lefelé rántotta. Az iszapos fenéknek ütközött, és gurulva landolt. Szemét csípte a só; nem látott semmit, még a saját kezét sem. Egyenesen Alicia testére zuhant. Tagjaik összegabalyodtak: mindketten pörögve bukfenceztek a tengerfenéken. Megragadta a lány övét, magához húzta a testét, és átfonta karjával a derekát. Elfogyott a kötél. Akkorát rántott rajta, hogy Michael úgy érezte, kettészakad. Még mindig magához szorította Aliciát, és negyvenöt fokos szögben szelte a vizet fölfelé. Már most is fél perce volt a vízben; az agya oxigént követelt. A hajócsavarok már nem forogtak, de ennek nem volt jelentősége. A hajó lendülete húzta őket a víz alatt. Ha nem bukkannak ki hamarosan a felszínre, megfulladnak. Hirtelen fölvinnyogott egy hang: újraindultak a hajócsavarok. Ne! Aztán Michael rájött, mi történt: Lore irányt váltott. A kötél meglazult, majd egyszerre már nem húzta őket tovább. Új erő ragadta el őket: a forgó csavarok szívása. Cafatokra fogja tépni őket. Michael fölnézett. Magasan a fejük fölött villódzott a felszín. Mi lehet

ennek a titokzatos, hívogató fénynek a forrása? A hajócsavarok váratlanul elhallgattak; végre megértette Lore szándékát. Meglazítja annyira a kötelet nekik, hogy föl tudjanak emelkedni. Michael nagyot rúgott a lábával. Alicia, ne add föl! Segíts! Ha nem segítesz, meghalunk! De hiába; úgy süllyedtek, mint a kő. A fény könyörtelenül halványult fölöttük. Újra megfeszült a kötél. Valaki húzta őket. Mikor a felszínre értek, Michael kitátotta a száját, hatalmasat kortyolt a levegőből. A tat mögött voltak, fölöttük siklott az acéltest orma; a fény, amelyet látott, a hold volt. Kerek képével rájuk ragyogott, ezüsthidat vert a víz színére. – Semmi baj, velem vagy – mondta Michael. Alicia köhögött és köpködött a karjában; a magasból leereszkedett egy mentőcsónak. – Velem vagy, velem vagy, velem vagy.

HETVENHÉT Carter szeme megtelt csillagokkal. A töltésen feküdt véresen és összetörve. Egyes részeit olyan zsibbadtnak érezte, mintha már nem is tartoznának hozzá. Fájdalom nem gyötörte; teste távolinak tűnt, az akaratán túlinak. Fivéreim, húgaim. Körbeállták. Csak szeretetet érzett irántuk. A hajó elindult, elsiklott a tenger hátán. Elöntötte a szeretet minden iránt; legszívesebben az egész világot a szívébe zárta volna. A töltés végén a holdfény végigbukdácsolt a vízen, ragyogó hidat vert a lába alá. Hadd legyen így! Hadd érezzem, ahogy kiválik a testemből. Hadd legyek ember megint, mielőtt meghalok! Kúszni kezdett a földön. A fertőzöttek hátraléptek, utat engedtek neki. Viselkedésük tiszteletet sugárzott, mintha tanítványok lennének, vagy az ellenségük fegyverletételét figyelnék. Az út szélén Carter megtette az első lépést a szabadulás felé. Kinyújtotta bal kezét, és megérintette a tengert. Hűvös és hívogató volt a víz, sótól és földtől sűrű. Milliárdnyi élőlény lakozott benne; hozzájuk fog csatlakozni. Testvéreim: köszönöm! Eltűnt a víz felszíne alatt.

XI A TÜKRÖK VÁROSA „Azt a láncot viselem, amit magam kovácsoltam életemben… Én csináltam, szemről szemre, méterről méterre; szabad akaratomból öveztem magamra, szabad akaratomból viseltem.” CHARLES DICKENS: Karácsonyi ének (Benedek Marcell fordítása)

HETVENNYOLC Hajnal a tengeren. A Bergensfjord lehorgonyzott, óriás motorjai pihentek. Alacsonyan jártak a felhők, a víz mozdulatlan volt, mint a kő; a távolban esőfüggöny takarta az öblöt. A legtöbb utas a fedélzeten aludt. Egymás hegyén-hátán hevertek, mintha valami egy szempillantás alatt verte volna le őket a lábukról. Száz tengeri mérföldre távolodtak a szárazföldtől. Amy a hajóorrban állt, Peter mellette. Amynek elkalandoztak a gondolatai, nem tudta megragadni őket, csak egyetlen egyet: Anthony nincs többé. Amy egyedül maradt. A kislányt Rebeccának hívták. Anyja meghalt a támadásban, az apja még évekkel korábban. Amy még mindig magán érezte az érintését – teste súlyát és melegét, kétségbeesett csimpaszkodását, miközben a levegőben úsztak. Amy úgy érezte, sose hagyja el ez az emlék; az érintés a része lett, a csontjaihoz tapadt. Meghatározta azt a pillanatot, helyette döntött. Nemcsak Rebeccát látta ott a mólón, hanem saját kislánykori énjét is, aki ugyanolyan magányos volt, ugyanúgy cserben hagyta a világ közönyös gépezete, s ugyanúgy egy megmentőre várt. Egy darabig, talán tíz percig nem szólt sem ő, sem Peter. Mint Amy, Peter is csak félig volt jelen; a messzeségbe bámult, a sápadt hajnali égre, a végtelen, mozdulatlan tengerre. Amy törte meg a csöndet. – Beszélned kéne Aliciával. Az éjfél utáni órákban megszületett a döntés. Amy nem mehet velük; Alicia sem. Ha a túlélők új életet akarnak kezdeni, a régi borzalmak minden nyomát maguk mögött kell hagyniuk. Most már csak az volt hátra, hogy ezt a többiek is elfogadják. – Nem miatta volt ez, Peter. A férfi rápillantott, de nem szólt semmit. – És nem is miattad – tette hozzá Amy. Újabb hallgatás. Amy teljes szívével kívánta, hogy Peter higgyen neki, de tudta, hogy képtelen megbocsátani magának.

– Ki kell békülnöd vele, Peter. Mindkettőtök érdekében. A nap szinte észrevétlenül kelt föl a felhők mögött; a színtelen ég egybeolvadt a horizonttal. Eső jelei nem mutatkoztak. Michael biztosította őket, hogy az időjárás nem fog gondot okozni; értett az ilyesmihez. – Hát – sóhajtotta Peter –, akkor túlesem rajta. Elfordult, és lement a legénységi szállásra. Az alsó fedélzeteken hűvösebb volt a levegő, nedves fém és rozsda szaga terjengett. Michael embereinek többsége a priccsén aludt, kihasználták ezt a rövid szünetet a pihenésre, felkészültek a későbbi fáradalmakra. Alicia egy emeletes ágy alsó fekhelyén feküdt a folyosó végén. Peter odahúzott egy széket, és megköszörülte a torkát. – Nos… Alicia fölfelé bámult, nem nézett rá. – Mondd, amit mondani akarsz. Peter maga sem tudta biztosan, mi lenne az. Bocsánat, hogy majdnem megfojtottalak? Vagy Minek csináltad? Lehet, hogy igazából csak az kívánkozott ki belőle: Menj a fenébe! – Azért jöttem, hogy fegyverszünetet ajánljak. – Fegyverszünetet – ismételte Alicia. – Ez Amy ötletének hangzik. – Majdnem megölted magad, Lish. – Sikerült is volna, ha Michael nem játssza a hőst. Lesz hozzá egy-két keresetlen szavam. – Azt hitted, a víztől visszaváltozol? – Ha azért csináltam volna, az megnyugtatna? – Nagyot fújt. – Sajnos számomra az lehetetlen. Fanning ezt elég világossá tette. Nem, azt kell mondanom, a megfulladás volt a cél, semmi más. – Nem tudom elhinni. – Peter, mit akarsz tőlem? Ha szánakozni jöttél, közlöm, hogy nem tartok rá igényt. – Tisztában vagyok vele. – Voltaképp azt akarod tudatni velem, hogy szükséged van rám. Peter bólintott.

– Nem tagadom. – És a körülményeket tekintve ajánlatos elásnunk a csatabárdot. Elvégre bajtársak közt ne legyen széthúzás. – Úgy valahogy. Alicia fájdalmas lassúsággal fordította felé az arcát. – Kíváncsi vagy, min járt az eszem? Mármint amikor a nyakamat szorongattad. – Ha szeretnéd elmondani. – Arra gondoltam: ha már megfojt valaki, örülök, hogy régi barátom, Peter az. Keserűség nélkül mondta ezt, csak tényt közölt. – Tévedtem – mondta Peter. – Nem ezt érdemelted. Nem tudom, mi van közted és Fanning közt. Őszintén szólva kétlem, hogy valaha is meg fogom érteni. De téged rosszul ítéltelek meg. Alicia latolgatta a szavait, aztán vállat vont. – Szóval elcseszted. Azt hiszem, konkrét bocsánatkérés híján meg kell elégednem ennyivel. – Én is azt hiszem. Alicia figyelmeztető tekintettel nézett rá. – Azt mondtam, hogy be tudlak juttatni oda, és így is van. De ezzel eldobod magadtól az életedet. – Szerintem épp ellenkezőleg. Alicia megnyikkant; nevetésnek indult, de köhögés lett belőle – egész testét rázó mély köhögés. Összeszorította a szemét fájdalmában. Peter megvárta, amíg Alicia teste újra ellazul. – Lish, jól vagy? A lány arca kipirult, ajkán nyálbuborékok csillogtak. – Úgy nézek ki? – Mindent egybevéve voltál már jobb formában. Alicia elnézően csóválta a fejét, ahogy egy anya néz a javíthatatlan gyermekére.

– Peter, te semmit sem változtál! Ötven éve ismerlek, és még mindig ugyanaz a fickó vagy. Lehet, hogy ezért nem bírok sokáig haragudni rád. – Én pedig megelégszem ezzel. – Fölállt. – Kérsz valamit, mielőtt elindulunk? – Egy új test nem ártana. Ennek mintha lejárt volna a szavatossága. – Valami egyszerűbbet. Alicia elgondolkozott, aztán rámosolygott. – Nem is tudom… nincs még egy nyúl? A fedélzeten találta meg a fiát, egy faládán ült, és Michaelt nézte, aki a tat kinyúló részén dolgozott az előkészületeken. – Beszélhetnénk? Caleb arrébb csúszott a ládán. – Pim hol van? – Alszik. – A fia kemény tekintettel nézett rá. – Segíts megértenem ezt az egészet! – Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni. – Akkor minek csinálod? Mit számít ez most már? – Egy nap visszatérnek ide az emberek. Ha Fanning életben marad, akkor az egész kezdődik újra. – Amy miatt csinálod. Peternek elállt a szava. – Ne vágj már ilyen csodálkozó képet – folytatta Caleb. – Évek óta tudok róla. Peter nem tudta, mit feleljen. Végül nem tehetett mást, mint hogy elismeri. – Nos, hát jól látod. – Persze hogy jól látom! – Hadd fejezzem be! Amynek tényleg van köze hozzá, de nem ő az egyetlen ok. – Megpróbálta elrendezni a gondolatait. – Figyelj, így tudom legjobban megvilágítani a dolgot. Az apáddal kapcsolatos a történet. A

Kolónián volt egy szokás. Úgy hívtuk: megadni a kegyelemdöfést. Ha valakit elragadtak a fertőzöttek, egy rokona minden este a városfalon várta, hogy visszajöjjön. Csaléteknek kiraktunk egy ketrecet, benne egy báránnyal. Hét éjszakán át várt a rokon, hogy a fertőzött hazajöjjön, és ha megtette, annak az illetőnek a dolga volt megölni. Általában a legközelebbi férfi rokonra bízták, úgyhogy amikor apád eltűnt, nekem kellett várni rá. Caleb figyelmesen nézte az arcát. – Hány éves voltál? – Húsz-huszonegy. Szinte gyerek. – De nem jött vissza. Mert elvitték a Menedékbe. – Igen, de én ezt nem tudtam. Hét éjszakán át vártam, Caleb. Ez jó hosszú idő arra, hogy az ember a gyilkosságon töprengjen, főleg a saját testvére megölésén. Eleinte kételkedtem benne, hogy képes leszek rá. A szüleink meghaltak, nekem csak Theo maradt. De ahogy múltak az éjszakák, valamit megértettem: hogy van, ami rosszabb, mint megölni őt, mégpedig az, ha hagyom, hogy más tegye meg. Ha fordítva lett volna a helyzet, ha engem ragadtak volna el, én sem akartam volna másképp. Nem szívesen tettem volna meg, elhiheted, de tartoztam neki ennyivel. Az én felelősségem volt, senki másé. – Várt egy pillanatot, hogy Caleb megeméssze a szavait. – Ez is ilyen helyzet, fiam. Nem tudom, miért nekem kell megtennem. Erre nem tudok válaszolni. De mindegy is. Pim és a gyerekek… ők a te felelősséged. Te azért vagy a világon, hogy őket az utolsó leheletedig védelmezd. Az a te feladatod. Ez pedig az enyém. Engedd, hogy elvégezzem. A Nautilus fedélzetén Michael a vízre bocsátásban segédkező legénységet irányította. A vitorlás testét vastag kötelek hálója fonta be; egy acélgerenda és egy csigasor segítségével készültek leemelni az állványról, és a hajó oldala mellett leereszteni. Miután a vízre kerül, elvágják a köteleit, fölállítják az árbocot, és útnak indulnak New York felé. – Az a Fanning meg fog ölni téged – mondta Caleb. Peter nem válaszolt. – És ha sikerül? Amy nem jöhet el onnan. Te magad mondtad. – Nem, nem jöhet el. – Szóval akkor mi lesz? – Akkor élem az életemet. Ahogy te a tiédet. Peter várta, hogy a fia feleljen valamit; de mivel hallgatott, rátette kezét

Caleb vállára. – El kell fogadnod, fiam. – Nem könnyű. – Tudom. Caleb az ég felé fordította az arcát. Nagyot nyelt, és megszólalt: – Amikor gyerek voltam, a barátaim rengeteget beszéltek rólad. Pár dolog igaz volt, amit mondtak, de a nagyja abszolút baromság. Az volt a fura, hogy sajnáltalak. Nem mondom, élveztem, hogy így én is a figyelem középpontjába kerülök, de azt is tudtam, hogy nem akarod, hogy így gondolkozzanak rólad. Elég érthetetlennek találtam a döntéseidet. Ki ne akarna nagy ember lenni, hős lenni? Aztán egy nap hirtelen megértettem. Miattam éreztél így. Engem választottál inkább, a többi pedig nem érdekelt. Nem bántad volna azt sem, ha mindenki elfeledkezik rólad. – Így volt. Ezt éreztem. – Oltári szerencsésnek tartottam magam! Amikor elkezdtél Sancheznek dolgozni, azt hittem, megváltozik minden, de nem így lett. – Megint Peterre nézett. – Most pedig azt várod tőlem, hogy csak úgy engedjelek el. Hát ehhez nincs erőm. De megérteni megértem. Hosszan ültek némán egymás mellett. Körülöttük ébredezett a hajó, az utasok fölkeltek, nyújtózkodtak. Nem csak álom volt?, gondolták, és pislogtak a szokatlan óceáni fényben. Tényleg egy hajón vagyok? Ez a nap, ez a tenger? Milyen megdöbbentő lehet ez nekik, gondolta Peter, ez a végtelenül nyugodt víztömeg. Zsibongássá olvadtak össze a megsokasodó hangok – főleg a gyerekeké, akik előtt a rettegés éjszakája átmenet nélkül és váratlan módon egészen újfajta élet kapuját nyitotta meg. Az előző világban aludtak el, és egy újban ébredtek, annyira másmilyenben, hogy úgy tűnt, maga a valóság alakult át. Ahogy múltak a percek, egyre több utas sereglett a korláthoz – mutogattak, sugdolóztak, cseverésztek egymás közt. Peter hallgatta őket, és megrohanták az emlékek, s a bizonyosság, hogy mennyi mindent nem fog meglátni soha. Michael közeledett feléjük. Calebre kapta a tekintetét, gyorsan fölmérte a helyzetet, aztán Peterre nézett. Kezét a zsebébe süllyesztette, és szelíden, szinte mentegetőzve mondta: – Minden felszerelés a fedélzeten. Azt hiszem, nagyjából készen állunk. Peter bólintott. – Jó. – De nem mozdult.

– Szeretnéd, ha… ha én mondanám el a többieknek? – Igen, az jó lenne. Michael elment. Peter a fia felé fordult. – Caleb… – Semmi bajom. – Fölkelt a ládáról, merev testtartásban állt, mint egy sebesült. – Hívom Pimet és a gyerekeket. Mindenki a Nautilusnál gyülekezett. Lore és Rand a csörlőt kezelte, mely a hordágyhoz szíjazott Aliciát fölemelte a fedélzetre. Onnan Michael és Peter levitte a vitorlás kis kabinjába, majd a létrán lementek a többiekhez. Ott állt Caleb és a családja; Sara és Hollis; Greer, aki eléggé fölépült a sérülésből ahhoz, hogy kijöjjön hozzájuk, bár a feje be volt pólyálva, és bizonytalanul állt a lábán, fél kezével a Nautilusnak támaszkodott. A hajón mindenfelől kíváncsi tekintetek fordultak feléjük; elterjedt a hír az utasok között. 0830 volt. Eljött a végső búcsú perce; senki sem tudta, hogyan kezdje. Végül Amy oldotta meg a helyzetet. Átölelte Luciust, halkan váltottak néhány szót úgy, hogy senki más nem hallhatta, majd Sarát és aztán Hollist, akit látszólag még Saránál is jobban megviselt a helyzet súlya, és hevesen magához szorította Amyt. Sara persze kőkeménynek mutatta magát. Higgadtsága merő álca volt. Nem ment oda Michaelhoz, egyszerűen nem bírta magát rávenni. Végül a többiek búcsúzkodása közepette az öccse lépett oda hozzá. – A fene egyen meg, Michael – mondta Sara megtörten. – Miért csinálod folyton ezt velem? – Hát ehhez értek a legjobban. Sara szorosan átfonta a karjával. Szeme sarkából könnyek préselődtek ki. – Hazudtam neked, Michael! Soha nem mondtam le rólad. Egyetlen napig se. Eleresztették egymást. Michael Lore felé fordult. – Hát akkor ennyi. – Mindig tudtad, hogy nem is jössz, mi?

Michael nem felelt. – Nem számít – mondta Lore. – Azt hiszem, én is sejtettem. – Vigyázz a hajómra – kérte Michael. – Számítok rád. Lore két tenyerébe fogta Michael arcát, és hosszan, gyengéden megcsókolta. – Vigyázz magadra, Michael! A férfi beszállt a Nautilusba. A létra tövében Peter kezet rázott Greerrel, aztán Hollisszal; hosszan, szorosan ölelte Sarát. Pimtől és a gyerekektől már elbúcsúzott. A fia maradt utoljára. Caleb félrehúzódva ácsorgott. Nem pislogott, visszafojtotta a könnyeket; nem akart sírni. Peter hirtelen úgy érezte magát, mint aki a halálba indul. S ugyanolyan hirtelen tört rá minden eddiginél erősebben a büszkeség érzése. Ez az erős ember itt előtte: Caleb. A fia, az utóda. Gyorsan, határozottan megölelte. Tudta, hogy nem szabad sokáig; különben sose bírná elereszteni. A gyerekek, gondolta, tőlük kapjuk az életünket; nélkülük semmik vagyunk, csak megjelenünk és eltűnünk, mint a szálló por. Néhány másodpercig tartott, igyekezett mélyen az emlékeibe vésni az érzést, s aztán hátralépett. – Szeretlek, fiam. Nagyon büszke vagyok rád. Fölmászott a létrán, ahol már várták a többiek. Rand és Lore tekerni kezdte a csörlőt. A Nautilus fölemelkedett az állványáról, és átlendült a hajó pereme fölött. Szelíd csobbanással érkezett le a vízre. – Oké, tartsátok még! Késsel vagdosták le a hálót. Lecsusszant a tat mögött, félig lebegett a felszínen, de hamar lehúzta a mélybe a saját súlya. Peter és Amy a merevítőköteleket erősítette föl az árbocra, míg Michael az árboc fölállításához szükséges sodronyokat csatolta a csigára. Kezdtek távolabb sodródni a Bergensfjordtól. Amikor minden készen állt, Michael tekerni kezdte a kurblit. Az árboc a helyére került; Michael rögzítette, és a rúdon kibontotta a vitorlát. Távolságuk a Bergensfjordtól ötven méterre nőtt. Melegedni kezdett a levegő, lágy szellő fújt. A nagy hajó motorjai felpörögtek. Új zaj ütötte meg az utasok fülét: lánccsörgés. A Bergensfjord orra alatt fölbukkant a vasmacska, víz csorgott le róla, ahogy emelkedett. A hajó korlátja fölött arcok sora fordult feléjük. Néhányan integetni kezdtek. – Oké, mehetünk – mondta Michael. Fölhúzták a fővitorlát. Üresen csapkodott, de ekkor Michael oldalra húzta a

kormányrudat, és a vitorlás orra lassan háttal fordult a szélnek. A vászon egy pukkanással kidagadt. – Majd ha eltávolodtunk, fölhúzzuk a fokvitorlát – mondta Michael. Peter egészen meghökkent a sebességükön. A hajó kissé ferdén, de stabilan siklott a vízen, hegyes orra kettészelte a tengert. A Bergensfjord lassan eltűnt a messzeségben. Az égbolt kékje végtelenül mélynek tetszett. Fokozatosan kezdődött, és hirtelen következett be: egyedül maradtak.

HETVENKILENC A Nautilus hajónaplója 4. nap: É 27°95’ Ny 83°99’ Szél D/DK 10-15, széllökések